Küldetés: Exterminatus

Szép napra virrad a katedrális, annál rosszabb híreket hoz a belovagoló futár. Waldbach falut elfoglalták a protestánsok. Gyorsan történt, fel sem nagyon tudták fogni az őrök, hogy mi is zajlott le épp. A templom már az övék, a keresztet leverték és már ott is a csillag.... Érthetetlen, teljesen. Ti erről levélben értesültök, amit reggel egy hírnök hoz a hálókörletetek ajtaja elé. Amit szeretnék látni: Mit éreztek, amikor meglátjátok ezt, mi a reakciótok, amikor reggel találkoztok az istállónál és hogy hogyan ismerkedtek össze. nem kell hosszú post, határidő meg annyi, amennyi nektek kényelmes. Ha kérdés van, Skypera fel! Jó munkát!

Kopogtatásra ébredek.
Korán van, alig tertiára szólít a nagytemplom fiatornyában függő kis harang - csengő szava végigszalad a roppant épületek zegzugain, mintha élvezné, hogy nagytestvérei öblös kongása nem nyomja el úgy, ahogy vasárnaponként szokta. Másoknak ez talán nem volna ilyen egyértelmű beszéd, én azonban több szálon kötődöm a Katedrálishoz, mint a legtöbben, s mind a három tucat harangunkat könnyedén meg tudom egymástól különböztetni.
Úgy olvasok bennük, mintha beszélnének hozzám.

A fiatorony nem énhozzám szól, a szobám tölgyfaajtaján túl várakozó futár azonban igen; türelmetlenségét udvarias arckifejezés mögé rejti, s én nem kötekszem vele ezúttal. Hadd menjen a dolgára. Biccentve veszem át a levelét, s ha nem iszkolt volna el idejében, most láthatná, ahogy ingerülten levágom az asztalra, olyan erővel, hogy tartójában megugrana az este beleállított gyertya, ha volna még belőle. A kanóc azonban égve maradt, s az azóta eltelt hét órában az egész áttetsző, nyúlós tócsává változott, elhomályosítva alatta lévő, gondosan felfényezett fát.
A haragtól azonban egyelőre mást sem látok, csak Waldbachot. Megint a protestáns eretnekek! Úgy éljek, hogy egyetlen lélekkel sem kaparintanak meg többet, mint amit eddig raboltak maguknak.
Az utasítás szerint három embert küld oda a Katedrális: egy percig sem töprengek rajta, kik lehetnek, csak begyakorolt gyorsasággal összeszedem a felszerelésemet, s felöltözöm - az egészet több, lemondó pillantás kíséri, amelyet az ablakon túli nyomott, ólomszürke árnyékoktól terhes kilátásra vetek.

Egy órán belül túlvagyok a hideg marhasültből és vörösborból álló reggelimen, s úton az istálló felé. Ott majd megvárom a két útitársamat.

Tegnap nekem kellett valami embertelen időben kelnem, mert segíteni kellett a reggeli elkészítésénél és ez mindig is nehezemre esett, talán minden másnál nehezebben. A testvérek meg ugye alapból korán ébrednek, hogy a legelső misére elmehessenek, így el lehet képzelni, milyen korán is volt az a korán.
Ezért aztán egyáltalán nem volt szándékomban ma megismételni ezt ma is és a fejem a párnában fúrva igyekeztem nem tudomást venni az ajtómon egyre türelmetlenebbé váló kopogásra, amit nem volt képes az az átokfajzat abbahagyni, pedig én mindent megtettem, hogy azt higgye nincs idebenn senki.
- Hogy a ragya verne ki, te…….te ….áááá……milyen kedves ébresztő….. – néztem szembe az atyával, aki hite ellenére, épp készült keresztül döfni a pillantásával. – Mit felejtettem el…….vagy….
- Tessék! Olvasd ez neked szól és máskor nem úszod meg ennyivel, ha így megvárakoztatsz. – fújta fel az arcát, aztán erős önuralmat gyakorolva sarkon fordult, de még a lépcsőfordulóból is hallottam a puffogását.
A kezemben a levéllel, most már teljesen felébredve és egy paphoz képest cseppet sem ájtatos gondolatokkal, léptem vissza a huzatos folyosóról.
- Waldbach……protestánsok…..elfoglalták……..azta!
És a rendfőnök atya engem is kijelölt a feladatra!
Széles mosoly áradt el az arcomon és lelkesen felugrottam, majd a levegőbe kaszáltam a kezemmel.
- IGEN!
Persze nem annak örültem, hogy egy újabb falu esett az eretnekek áldozatául, de a hév már igen csak feszített, hogy bizonyítsak újból és újból….
A ládámhoz léptem és gyorsan útra kész állapotba hoztam magam, hiszen nem voltak kétségeim, hogy kivel fogok mindjárt találkozni, hiszen, ha az atya itt volt, akkor bizony nálánál jobbat úgy sem találhattak a feladatra.
Kivettem a féltve őrzött tőrömet is és a csípőmön lévő tokba csúsztattam.
Ideje felnyergelni Tintapacát. De…..előtte még a konyha, hogy megpakoljam a hasam és az útra is eltegyek valamit.
Szokásos lendületemmel érkeztem az istállóba, ahol a már várakozó inkvizítor atyába futok.
- Már itt vagyok, nem késtem el, ugye?

Az öregkor együtt jár azzal is, hogy az éjszakák már nem telnek olyan hosszan pihentető alvással, mint régen. Bár előnye is van annak, hogy az ember pár óra alatt kipiheni magát, több idő jut imádkozásra és felszerelés gondozásra, és egyiket sem lehet eleget csinálni. Sebastian mint sokszor máskor, most is még a korai harangszó előtt ébredt, rendbe szedte magát, majd nekiállt átnézni a felszerelését. Persze, mint mindig, most is a legnagyobb rendben volt vele. Legutóbbi küldetése óta már jócskán eltelt egy hét, így volt ideje a mestereknek kijavítania a horpadásokat, karcolásokat a páncélon, megélezni a kardot, leellenőrizni benne a méregampullákat, és persze újrafesteni az Egyház dicső jelképét a pajzson.
Miután mindent átnézet úgy ítélte meg, hogy jobb lesz ha kicsit megmozgatja magát. A sok tétlenkedés nem tesz jót egy harcosnak, elpuhulnak az izmok, lankadnak a reflexek, s ezen még a kor sem segít. Magára öltötte páncélját, pajzsát hátára vette, kardját oldalára csatolta, majd elindult az Ordo gyakorlóterére. Ugyan senkit nem talált ott, mások ilyenkor még alszanak, vagy épp csak ébredeznek, de a gyakorlóbábuk ott voltak, így azok segítségével kicsit átmozgathatta az éjszakai hűvösben elmacskásodott tagjait.
Még alig fogott bele a gyakorlatozásba, mikor egy fiatalabb keresztes-pap tűnt fel a gyakorlótér szélén. A férfi körbetekintett, és, amint megakadt a szeme Sebastianon, gyors léptekkel felé indult. Jó kiállású, harmincas férfi volt az Ordo Malleus jelzésével, bár még sose találkoztak.
- Sebastian testvér! Már mindenhol kerestelek. Rirke testvér mondta, hogy bizonyára itt leszel, ha nem vagy a hálókamrádban. -üdvözölte kedélyesen a pap a keresztest - Sajnálom, hogy meg kell zavarjalak testvér, de ezt az üzenetet neked küldték. Szörnyű dolog történt. igyekezz az istállókhoz, addig is lesz időd elolvasni a levelet.
A pap egy levelet nyújtott át neki, majd tovább is loholt, választ sem várva.
Sebastian kitekerte a papírost, miközben megindul a Katedrális istállói felé. ~ Waldbach. A hitetlen mocskok. Az ember azt hinné, hogy egy akkora pofon után, mint a múltheti, egy kicsit lenyugszanak. De ezeknek semmi sem elég. Cöh... Remélem szépen a seggükön maradnak, amíg odaérünk. Le akarok vágni párat közülük. ~ Hasonló gondolatokkal baktatott el az istállóhoz. Még szerencse, hogy teljes felszerelésbe volt, az ellátmányt meg úgy is adják majd a lóhoz. Sajátja nincs, szóval nem is nagyon lenne mire felpakolnia.

Az istállónál már vártak rá ketten. Egy inkvizítor és egy pap. Szép kis kompánia. Ezek alapján valószínűleg nem lehet olyan súlyos a helyzet. Ha nagy csetepatéra lenne kilátás, akkor nem őt küldenék egyedül keresztesként a faluhoz.
- Dicsértessék a Jézus Krisztus atyák! - üdvözli a két papot mikor odaér - - Bocsássák meg késedelmemet, de csak az imént kaptam meg a parancsot. - próbál egy mosolyfélét megereszteni a két, láthatóan nála jóval fiatalabb férfi felé, de az inkább tűnik egy kósza szájrándulásnak.

Jozef érkezik elsőnek.
Megnőtt, amióta utoljára láttam: karcsú, fürge alakja csenevészebbé vált, végtagjai megnyúltak, a válla pedig megcsontosodott, élénken utalva rá, hogy néhány éven belül az egész háta kiszélesedik majd. Fegyvert visel - összeszedte az önbizalmát az utóbbi időben -, a haját megnövesztette, s ahogy üdvözöl, azonnal feltűnik, hogy a hangja is abbahagyta a regiszterek közötti fel-le csúszkálást nemrég.
- Már itt vagyok - siet a feddhetetlenségét bizonyítani, éppen hogy elkerülve, hogy a lábamra lépjen. - Nem késtem el, ugye?
Kölyökképén a tőle megszokott, lelkes kifejezést viseli, s a vonásai mit sem változtak: messze van még attól, hogy az arca felvegye a felnőttek hangsúlyos, férfias kontúrjait. Biccentek neki, hogy lelassíthat.
- Nem - felelem semleges hangon, elnyomva a rám törő, furcsa büszkeséget. Mintha bármi közöm volna hozzá, hogy ilyen nagy lett...! - Még várunk valakire.

Arra sincs ideje, hogy válaszoljon, mert halk zörgés kíséretében hatalmas alak állja el a karcsú nyalábokban beszűrődő hajnali fényt: megtermett, állig felfegyverzett férfi toppan be az istállóba, kertelés nélkül, de nem kihívóan végigmérve bennünket. Mély hangján köszönt, s aztán a fényes kék tekintete énrajtam állapodik meg.
- Bocsássák meg késedelmemet, de csak az imént kaptam meg a parancsot.
Ráérősen végigmérem: megtermett, ősz szakállú és hajú fickó, talpig páncélban, arca rezzenéstelen. Durva külsejű kard függ az oldalán - a pengét nem látom, de csupasz fegyver nélkül is felismerem az Ordo Maellus rettegett fegyvereseit, ha elém kerülnek. Kérlelhetetlen emberek egytől egyig; úgy ontják a vért, ahogy más az esővizes hordóból merít.
Fölszegem az állam.
- Mindörökké ámen, testvér - felelem, biccentve az irányába. Hagyom, hogy Jozef is bemutatkozzék, aztán visszaveszem a szót. - Az Ordo Maellus rendje nagy tiszteletnek örvend az enyéim között is, örömmel látlak az oldalamon. A nevem Norven Kather. A waldbachi küldetés végéig Augustinus püspök őexcellenciája felhatalmazását élvezem, hogy rendelkezzem a kiküldetésben résztvevők felett legjobb belátásom szerint.
Apró, fegyelemezett szünetet tartok, hogy megemészthesse a hallottakat, aztán lazítok a tartásomon.
- Erasmus bíboros személyesen választott ki, igaz?
- Sebastian Jaakobsen a nevem - feleli katonásan -, örvendek. Igen, Norven atya, Erasmus püspöktől jött a megbízás. Bizonyára nem ok nélkül bízta magára Augustinus püspök a küldetés vezetését. Állok szolgálatára.
Elégedett vagyok a hallottakkal, mert nem ő volna az első, aki megkérdőjelezi a beosztásomat. Hosszas vicsorgástól kímél meg mindannyiunkat, s hogy az első vizsgámon átment, magam is érzem, hogy a szarkalábaim kisimulnak egy kissé. Őbenne nincs kihívóm. Helyes.
- Kaptok fél órát indulás előtt, hogy felszerszámozzátok a lovaitokat és összeszedjétek a felszereléseteket, testvérek - szólok, ahogy befejezte. - Lóháton megyünk, éjszaka nem utazunk. Kérdés van?
- Én kész vagyok! - vágja rá Jozef rögtön, kihúzva magát. - Hoztam a fegyveremet is...! Nincs kérdésem.
Tanul a kölyök. Intek neki a fejemmel, eridjen nyergelni, ha már így készen van.
Sebastian testvér is csatlakozik hozzá a rövid, készséges válaszolásban.
- Minden szükséges nálam van. Részemről bármikor indulhatunk, ha a lovak készen vannak.
Páncélkesztyűs balját hanyagul a kardmarkolatán nyugtatja, s nekem minduntalan eszembe jut, milyen kevesen láthatunk a rendjétől ilyen állóvizeket megszégyenítő, fegyelmezett nyugalmat.
- Azt lehet tudni, pontosan mekkora a hitetlenek csürhéje, akik ellen vonulunk?
A szememmel tartom fogva az övét, részben megszokásból.
- Nem jártam még Waldbachban - felelem neki egyenesen -, s a futár számot nem hozott magával; ha nem ölték meg a papjukat, majd elmondja ő. Volt már dolgom ilyennel, Heimsrothban.
Rövidke szünet következik, amíg elővezetem a lovamat, amely eddig a sorára várt. Körbefordul maga körül, mielőtt felugranék rá, simán és ruganyosan, ahogy mindketten megszoktuk. Megbököm a csizmasarkammal a jobb véknyán, hogy érezze, mindjárt indulunk.
- Ott vagy kéttucatnyi templomos állomásozott - teszem hozzá, komoran az emléktől. - Reménykedjünk, hogy ennyi felesleges katonájuk már nincsen egyetlen falura.

- Dicsértessék a Jézus Krisztus atyák!  Bocsássák meg késedelmemet, de csak az imént kaptam meg a parancsot. – hallatszik föl és ezzel máris a feledés homályába veszik számomra, hogy talán én nem voltam pontos.
Nem miattam fogunk elkésni. De ezek szerint ennyi lenne az erősítés? Hát ez nem sok! A keresztes elég idősnek látszik, bár meg van a termete az igaz, azonban ráncos és megviselt is. Szóval öreg! De nem baj, ketten a mesteremmel nagyon jók vagyunk, bár ő sem fiatal már, csak megoldjuk valahogy.
- Mindörökké ámen, testvér. – kontráz az ismerős hang az inkvizítor felől.
Mivel tudom, hogy az atya nem szereti a kapkodást, igyekszem a szokásos lendületemet visszafogni, ráadásul egy idegen keresztes is van itt, így összekapom magam és tiszteletteljes tartást próbálok kifejezni a tartásommal, ami valószínűleg elég érdekesen nézhetett ki tőlem.
- Mindörökké. Jozef Strangut vagyok, az atya tanítványa testvér. – vetem közbe, hogy én is mondjak valamit.
- Az Ordo Maellus rendje nagy tiszteletnek örvend az enyéim között is, örömmel látom az oldalamon. A nevem Norven Kather. A waldbachi küldetés végéig Augustinus püspök őexcellenciája felhatalmazását élvezem, hogy rendelkezzem a kiküldetésben résztvevők felett legjobb belátásom szerint. – folytatja az atya határozottan, szinte azonnal meg is határozva, hogy ki is a csapat vezetője. - Erasmus bíboros személyesen választott ki, igaz?
- Sebastian Jaakobsen a nevem, örvendek. Igen Norven atya, Erasmus püspöktől jött a megbízás. Bizonyára nem ok nélkül bízta magára Augustinus püspök a küldetés vezetését. Állok szolgálatára.
A férfi hangja mélyen és karcosan hangzik és láthatóan nem az a locsifecsi.
Kíváncsian visszonzom a rajtam végig futó tekintetét, amivel méricskél és nem kapom el azt zavartan, ahogy régen tettem volna.
- Kaptok fél órát indulás előtt, hogy felszerszámozzátok a lovaitokat és összeszedjétek a felszereléseteket, testvérek. Lóháton megyünk, éjszaka nem utazunk. Kérdés van?
- Én kész vagyok! - lelkesedek meg, hogy milyen felkészült voltam. - Hoztam a fegyveremet is! - mutatom meg a tokjában várakozó tőrt büszke mosollyal, hiszen az atyától kaptam. - Nekem nincs kérdésem.
- Minden szükséges nálam van. Részemről bármikor indulhatunk, ha a lovak készen vannak.
Sebastian keze, talán önkéntelenül is a kardjára téved és nem tudom megállni, hogy ne mélyüljön el a lélegzetem vágyakozva. Egyszer nekem is lesz!
- Azt lehet tudni pontosan mekkora a hitetlenek csürhéje, akik ellene vonulunk?
- Nem jártam még Waldbachban, s a futár számot nem hozott magával; ha nem ölték meg a papjukat, majd elmondja ő. Volt már dolgom ilyennel, Heimsrothban. Ott vagy kéttucatnyi templomos állomásozott. Reménykedjünk, hogy ennyi felesleges katonájuk már nincsen egyetlen falura. - bólint elsőre Norven atya, hogy mindannyian tettre készen állunk, de a kérdésre még megfelel a keresztesnek, mielőtt a lováért indul.
Azért tudom én, - néha, - hogy mikor kell befognom a számat, de persze a fülem nyitva marad, hogy egy szót se szalasszak el. Eléggé összeszoktam már mesteremmel, hogy a szeme villanásából is értsek, így szó nélkül elindultam Tintapaca felé, hogy felnyergeljem, aztán felpattanva rá az atya után rúgtassak.
Egyelőre lapos pillantásokkal fürkészem a keresztest, aki nekem olyan öregnek tűnik, mint az országút és nem is értem miért őt adták mellénk.
~ Kétszer körbefutom mire megemeli a kardját! ~ méregetem kajánul.
Mivel Sebastian sem húzza sokáig a hátasa keresését, hamarosan már hármasban kocogunk, ahogy mesterem egy nem túl megerőltető tempót diktálva belevág az útba.
Én szokásosan az inkvizítor mögött foglalom el a helyem, kissé a bal oldalára húzódva, hogy azért az öreg harcost se tévesszem szem elől.

A két pap közül az idősebb azonnal magához veszi is a szót. Hamar kiderül, hogy a másik a tanítványa, így érthető is, hogy ő a kezdeményező.
- Sebastian Jaakobsen a nevem, örvendek. Igen Norven atya, Erasmus püspöktől jött a megbízás. Bizonyára nem ok nélkül bízta magára Augustinus püspök a küldetés vezetését. Állok szolgálatára. - dörmögi el rövid kis mondandóját Sebastian, mély, rekedtes hangján. Néha rápillant a fiatal fiúra, hogy az érezze, tudomást vett a jelenlétéről, de nem szavait határozottan az idősebb férfinak szenteli.
- Kaptok fél órát indulás előtt, hogy felszerszámozzátok a lovaitokat és összeszedjétek a felszereléseteket, testvérek. Lóháton megyünk, éjszaka nem utazunk. Kérdés van?
- Minden szükséges nálam van. Részemről bármikor indulhatunk, ha a lovak készen vannak. - beszéde közben bal kezét kardja markolatára támasztja, kicsit nagyobb fegyver, mint a fiú tőre. - Azt lehet tudni pontosan mekkora a hitetlenek csürhéje, akik ellene vonulunk?
- Nem jártam még Waldbachban, s a futár számot nem hozott magával; ha nem ölték meg a papjukat, majd elmondja ő. Volt már dolgom ilyennel, Heimsrothban. Ott vagy kéttucatnyi templomos állomásozott. Reménykedjünk, hogy ennyi felesleges katonájuk már nincsen egyetlen falura. - bólint elsőre Norven atya,
A számadat ezek szerint nem fog kiderülni. Nem is gond. Valószínűleg nem lehetnek sokan, ha csak egyetlen keresztes utaltak ki a feladatra, egy inkvizítor és egy papnövendék mellé. Sebastian hamar megtalálja a lovat, amit mostanra utaltak ki neki. Miután felszerszámozza, fel is ül rá, majd a többiek után indul. Nem sieti el a dolgot, inkább marad hátul és hagyja, hogy Norven vezesse a menetet. Figyeli útitársait, s azok cselekedeteit, ahogy a környezetét is. Öreg reflex ez már, ami közel 40 évvel ezelőtt még megterhelő volt, ma már csak a mindennapok megszokása.
A számadat ezek szerint nem fog kiderülni. Nem is gond. Valószínűleg nem lehetnek sokan, ha csak egyetlen keresztes utaltak ki a feladatra, egy inkvizítor és egy papnövendék mellé. Sebastian hamar megtalálja a lovat, amit mostanra utaltak ki neki. Miután felszerszámozza, fel is ül rá, majd a többiek után indul. Nem sieti el a dolgot, inkább marad hátul és hagyja, hogy Norven vezesse a menetet. Figyeli útitársait, s azok cselekedeteit, ahogy a környezetét is. Öreg reflex ez már, ami közel 40 évvel ezelőtt még megterhelő volt, ma már csak a mindennapok megszokása.

//Bocsia késésért és a kicsit hanyag posztért,, nem nagyon volt időm a hétvégén, most is csak futtába akadt egy kicsit.//

A küldetést egyelőre bejegelném, minden résztvevő kap 50 tp részvételi jutalmat, aztán ha mindenki itt lesz és van igény rá, újraindíthatjuk.