Küldetés - Ásatás

Norven: Egy püspök, méghozzá a rendfőnököd (ha nem gondolkodtál rajta, most válaszd ki a rended nevét, illetve a főnök személyisége is a tied) és közli veled, hogy dolgod van, találtak egy falut a Nordenfluss partján, ahol a talaj beomlott, és egy régi angyalromot fedett fel. Egy pap fog tégd ott várni, aki tudja az angyalok vésetét olvasni. Te leszel a felvigyázó, aki intézkedik, ha valami rosszul (vagy eretnekül) sülne el. Mellesleg, kapsz egy testőrt is, akivel az ajtón kívül találkozol. Ez Ivone, ismerkedj meg vele, majd lóra fel, irány Siegelheim faluja!

Ivone: Behívás, méghozzá kanonoki, szintén a rendfőnöknődtől. (ugyanúgy mint Norvennél, a nevek, ilyesmik rád vannak bízva) Kísérned kellesz egy Inkvizítort és egy angyali rom ásatását kell biztosítanod. Nem lehet veszélyes, valószínüleg nagy veszély nem leselkedhet odalenn, viszont jó lehetőség bizonyítani, valamint a Norven Kather nevű inkvizítor neves rendjével való jó kapcsolat kialakítására. Menj, ismerkedj meg vele, és ne hagyd, hogy az inkvizítort baj érje! Posztod az indulásotokig tart.

Ashor: Kutatsz, sétálsz, és úgy általánosan kóborolsz, amikor egy alig kétszáz fős kis faluba vet a sors: Siegelheim a neve. Épp állomásozik ott egy utazó pap, mert hát valamiféle csoda folytán beszakadt a föld, és romok vannak alatta. Jó helynek tűni, biztos meghaltak ott régen páran. Irány le! Este osonsz le, és posztod addig tartson, amíg meglátod a csontfehér, kopott falakat a körülbelül házméretű résen való leereszkedés után!

Rein: Micsoda hírek, ráadásul közelről! Egy tekintélyesen szép szarvas él egy kis faluhoz közeli erdőben, az emberek elmondása szerint. Jó préda, le is vadászod, aztán amikor visszatérsz, egy pap sétál ki a fogadóból. Érdeklődve megtudod, hogy a frissen omlott romokat vizsgálja. Érdekesnek tűnik, és kalandori lelked arra is ösztönöz, hogy testőrnek álcázva magad megkérd a papot, hogy segíthess neki. Belemegy, csak a számszeríjad furcsálja. Magyarázd ki! Addig tartson a posztod, míg másnap reggel a találkozótokon közli, hogy hamarosan érkeznek még társaitok, és leereszkedtek!

A sorrend csak az első posznál fontos, határidő nincs! Jó szórakozást!

- Jól értem, hogy az én felelősségem minden, ami az ásatás során Siegelheimben történik?
- Jól.
- Felhatalmaz-e excellenciád, hogy belátásom szerint oltalmazzam, fegyelmezzem és vezessem őket egészen addig, míg a megbízásom a végéhez nem ér?
Katonás merevséggel biccent a püspök válaszul; csak akkor toldja meg szóval, amikor látja, hogy erre nem mozdulok tapodtat sem.
- Fel - jegyzi meg engedékenyen, és a keze fejét nyújtja: a hivatali gyűrűt, amelyet visel, meglehetősen hűvösnek érzem. A helyiség különben kellemesen meleg; a délnyugati ablakokon beömlő verőfény még önmagában is képes felfűteni, noha valószínűleg már nem sokáig lesz így. A szőnyeg szegélyére taposva fordulok meg, kellően udvarias távolságra a rendfőnöktől - éles tenorja nem messze a küszöbtől ér utol. Meg is állít kissé.
- Kíséret...? - fordulok vissza, meg sem próbálva eljátszani, hogy számítottam erre. Miért éppen most? Az arcában nem találok választ.
- Testőr, kíséret - ahogy tetszik. Egy keresztes az. Név szerint Ivone von Slusser. Már érte küldtem korábban. A lovak készen állnak. Az ebédnél már nem akarlak látni.

Egyikünk se pazarol több levegőt, sem időt a szertartásosságra - hátat fordítok a rendfőnök asztalának és kilépek az ajtón, hogy kevés híján felkenődjek a folyosón posztoló fegyveres széles mellvértjére. Időben torpanok meg végül: első pillantásra nyilvánvaló, hogy ez csak a mellém beosztott lovag lehet. Fényes, kék szempár, kellemetlenül szabálytalan, durva arc: nagyjából egyforma magasak lehetünk, de Ivone-t a termete jóval nagyobbnak mutatja. Talán puszta kézzel is felbuktat egy lovat, ha akar; a kard, amelyet visel, emberfelettien nehéznek tűnik. Az udvariatlanság legkisebb jele nélkül mérem végig, mielőtt üdvözölném.
- Von Slusser keresztes lovag. Az én nevem Norven Kather. A siegelheimi úton nekem dolgozol. Fertályóra múlva indulunk. Addig van időd, hogy felkészülj az indulásra.
Szemvillanás alatt kerítem elő a saját holmimat; karddal és egy pár sarkantyúval sem lesz nehéz rám ismerni az udvaron, ha megérkezik. Ahogy az útra lépünk, engedem a lovamat az övé elé vágni; fürge galoppot diktálok az első mérföldön, mielőtt kényelmes utazótempóra váltanánk.

A Fekete Gríff rendház. Ivone ezen a helyen lett harcos és az Egyház egyik bajnoka. A rendház inkább egy erődre, mint templomra emlékeztet. Az udvart vastag és harminc méter magas falak ölelik körbe. A sarkainál masszív tornyok. A falakon pedig folyamatosan őrséget áll jó pár lovag és íjász is.
Ivone apáca ruhában vág át a széles, homokkal felszórt udvaron, hisz maga a rendfőnök hívatta. Ritka és megtisztelő kegy ez. Ráadásul már rég nem látta őt. Hisz a rendházának a főnöke nem más, mint megmentője, Julian testvér. A férfi még mindig erős, ámbár lassan a negyvenedik életévét tapossa.
A belépő nőt barátságos mosollyal fogadja.
- Üdvözöllek nővérem! – mondja neki, majd feláll egy rakat papír mögül.
Kinyújtózik, majd elé lép.
- Mester. – köszönti tisztelet teljesen.
- Fontos ügyben hívtalak. – vág bele egyből a közepébe. – Megkerestek minket, hogy testőrt adjunk egy inkvizítor mellé. Vigyáznod kell rá. Nem eshet bántódása! Norven Kather a neve. A feladat végeztéig ő lesz a parancsnokod. Ha jól olvastam a levelet egy ősi, angyal romot tártok fel, ami nemrég került a felszínre. Teljesítsd a parancsait úgy, mintha tőlem kapnád.
- Értettem! – feleli rá szinte azonnal. – Nem fogok csalódást okozni.
Erre ő csak bólint, majd elindul vissza az egyszerű asztal mögé.
- Nem győzőm hangsúlyozni, hogy milyen fontos ez nekünk. – szólal meg ismét. – Bizonyítani akarom, hogy mi ránk is számíthat a Szent szék. No meg, ha jó viszony velük az sem hátrány számunkra. Indulj, amint tudsz. A rendjük nincs éppen közel, szóval kell pár nap.
Ezt követően már csak bólintanak egymásnak. Ő visszatér a papírok közé, míg Ivone elindul felszerelkezni. Mire mindent összeszedett már el is telt fél óra, hiszen élelem is kell. Mire ismét megjelenik az egyszerű apáca öltözéket lecserélte a jól ismert páncéljára. Az oldalán ott a táskája, míg a hátán a kétkezes kard, míg fölötte a sötét köpeny, amint a kereszt alatt látszik a két lábon álló mitikus teremtmény fehérrel kihúzott kontúrja. Következő útja az istálló felé halad, ahol barna csataménje türelmesen várja. A lovat már felszerszámozva találja, így csak megsimogatja a fejét, majd a nyeregtáskát is felteszi a nyereg mögé és rögzíti azt. Amint mindent ellenőrzött útnak is indul. Fazéksisakja is a táskában pihen. Talán ezúttal szüksége lesz rá.
-------------------xxxx-----------------
Három nap múlva érkezik meg céljához, hiszen nem fárasztotta feleslegesen a lovat. A csatamének nem arra valók, hogy több órát vágtassanak.
A kapun belépve megcsodálhatta a helyet. Ritkán jutott el másik rendházakba, hisz még fiatal ő maga is. Ám a csodálat csak pár másodpercig tart, hisz feladattal érkezett. Talán egy másik alkalommal megcsodálja. Így leszáll a lováról és ki is köti egy épület mellé. Szinte azonnal egy egyház szolga lép mellé.
- Keresztes testvér, üdvözlöm. – hajol meg előtte, majd ismét kiegyenesedik. – Ha nem bánja, akkor ellátom a lovát.
- Természetesen testvérem. – biccent egyet, majd megpróbál egy barátságos mosolyt is.
Hisz az Atya mindenkinek kijelölte a feladatát. Ki harcol, ki pedig főz, mos, vagy épp takarít. Az ő munkájuk sem lebecsülendő. Ezt követően elindul, hogy találkozzon az inkvizítorral. Az úton sok mindent láthatna, ha épp nem csak előre meredne. Majd egy, két útbaigazítás követően meg is találja a Püspöki rezidenciát.
Hallja, hogy bentről beszélgetés hangjai szűrődnek ki, így megáll az ajtó mellett és várakozik. A beszélgetés nem tart épp sokáig, így amikor nyílik az ajtó kilép az ajtó mellé, hogy beléphessen. Erre valaki majdnem neki megy. Így egy ideig csak állnak egymással szemben. Ő is végigméri az másikat. Viszont ő bármilyen kertelés nélkül. Hiszen harcosnak nevelték. Az etikett ismerését közel sem tartották annyira fontosnak a képzése során. Majd megszólal.
- Von Slusser keresztes lovag. Az én nevem Norven Kather. A siegelheimi úton nekem dolgozol. Fertályóra múlva indulunk. Addig van időd, hogy felkészülj.
~ Szóval ő lenne az.~
Gondolja végig egy szempillantás alatt.
- Ahogy kívánja, inkvizítor. – mondja mély, karcos hangján.
Ezt követően kissé meghajol előtte és utat enged neki, hogy előtte haladhasson. Amikor pedig Norven elkanyarodik a szobája felé ő kilép az udvarra. Itt megnézi a lovát, majd kissé megcsappant készleteit is feltölti. Ezúttal viszont az vele tartó inkvizítornak is kér inkább. Jobb, ha fel vannak készülve.
Amint ezzel végezett ki is vezeti a kapuhoz, majd a páncél ellenére szinte könnyed mozdulattal ugrik fel a jókora lóra. Látszik rajta, hogy született csatamén. Amikor pedig a másik is megérkezik átnyújtja neki a táskát az ellátmánnyal, majd indulhat az utazás. Kezdetben fürge galoppal, majd áttérnek a kényelmes utazótempóra.
Ő közben az inkvizítor mögött és tőle jobbra marad. Szemmel tartja a környezetét, hiszen a munkája már elkezdődött. Mesterének pedig nem kíván csalódást okozni.

Szarvast elejteni trükkösebb, mint azt elsőre gondolják a vadászathoz nem értők. Ha az első lövés nem öli meg az állatot, rohanni kezd, akár napokon keresztül is, így könnyen nyomát lehet veszteni. Ha pedig észrevesz, egy kifejlett, sebzett szarvasbika halálos fenyegetést is jelenthet a tapasztalt portyázóknak is. De én gyakorlott voltam, és hozzászoktam a Nebelwald megtermett, egészen sápadt szürke bakjaihoz. Célra tartottam, kifújtam a levegőt és lőttem. Kezem nem remegett meg, szemem nem tévedt el a hatalmas, regékbe illő agancsok alatt feszülő sima bőrről, az orra fölötti résen. De elhibáztam, ugyanis a vad meghallotta a számszeríj surranását, és hirtelen szökkent előre. Az acélnyíl a bordái közé csapódott a gyomra környékén, amitől felbőgött és megtorpant. Mindketten tudtuk, hogy már szökött ki belőle az élet a ronda seben keresztül, de még két-három napig is eltarthat, mire kimúlik. Pár másodpercig meredt maga elé üveges, fekete szemeivel, latolgatva, hogy fusson, vagy próbáljon meg bosszút állni a támadóján. Nekem ez utóbbira kellett rábírnom, ugyanis ha most megszökik, akár le is mondhatok a trófeámról. A haldokló vadak addig futnak, míg ki nem lehelik a lelküket, nehezen követhető, szétzilált nyomokat hagyva maguk után. Rá kellett vennem, hogy meg akarjon küzdeni velem. Felálltam a bokor takarásából és egyenesen a szemébe néztem. Bárki, aki állatok közelében nőtt fel, tudja, hogy ez a legnagyobb hiba, amit el lehet követni; a provokálás testbeszéde volt ez. Sikerült. A bak leszegte a fejét, termetes agancsának meredező végeit nekem szegezve, aztán vad bődüléssel megiramodott. Hatalmas szökkenései olyan erővel lendítették meg hatalmas testének tömegét, hogy biztos voltam benne, meg fog ölni, ha eltalál. Ujjaim görcsösen markolták az előkészített acéltüskét, megvetettem a lábam és vártam a becsapódást. A sebzett állatok nem látnak és nem gondolkodnak, minden idegszálukat átadják az ösztöneiknek. Így nem látta, ahogy erőteljesen beledöföm a számszeríj nyilat a szemei közé, és nem készült rá, hogy agancsait megragadva és lefelé rántva egyszerűen átdobom magamon. Páncélozott hátam keményen puffant a szikkadt földön, a szarvas pedig recsegve ért talajt mögöttem. Mögöttem, és nem rajtam. Vártam pár szívdobbanásnyit, figyeltem a mozgást, de az önkénytelen rángatózáson kívül semmi nesz nem jutott el a fülemig, ezért felálltam. Odasétáltam az élettelen vadhoz és alaposan, értő szemmel megvizsgáltam. Az agancsából sikerült letörnöm egy ujjnyit, de a bőre nem sérült a hasán és a fején kívül, ami jó hír volt. Akár háromszáz váltót is megérhetett a lenyúzott irhája, fejéke trófeaként kétszáz és ötven aranyra rúgott. De nem érdekelt a pénz, csak a vadászat. Megforgattam a kezemben szorongatott acéltüskét, és elgondolkodva téptem ki a másik kettőt a tetemből. Három, meg két tartalék az övemen. Összesen ennyi maradt a Luciferrel való összeakadás óta. Újakat venni sem pénzem, sem lehetőségem nem volt, szükségem viszont annál inkább. Nem akartam eladni a vadásztrófeáimat, annál büszkébb voltam, de valamilyen munkát mindenképpen találnom kellett. Sóhajtva eltettem a két lövedéket, majd az utolsóval a kezemben nekiláttam a nyúzás hálátlan feladatának. Egy vadászkést is be kellene szereznem. meg egy fejszét, ha már itt tartunk...

- Szarvas. Első osztályú. - terítettem ki a nyers húst a fogadós elé a pultra, de ő csak a szakállából húzogatta az ősz szálakat.
- Nem tudom. Nincs rá igazán szükség. Senki nem venne ilyen drága kosztot itt. talán próbálja meg valamelyik nemesnél. - sóhajtva összetekertem a vászonlepedőt és táskámba süllyesztettem, mikor valaki belém jött hátulról. Ahogy felháborodva megfordultam, egy pappal néztem farkasszemet, az Egyház színeiben.
- Elnézést... - motyogta, majd gyorsan félresütötte szemét és kisietett.
- Ezt meg mi lelte? - fordultam vissza a fogadóshoz, mire megvonta a vállát.
- Azt beszélik, a romokhoz küldték le. Én is be lennék tojva, hogy őszinte legyek.
- Romok?
- A beomlott gödörben. Valami angyali eredetűek, azt mondja. De többet nem árult el még a zarándokoknak sem. - megvakargattam pár napos borostámat, aztán felkaptam a hússal tömött szütyőt és a pap után siettem.
- Jó napot, atyám! - köszöntem rá, mire bizonytalanul végigmért. Fogalmam sem volt, minek látszhattam, vadásznak, zsoldosnak vagy élőholtnak, de nem volt rokonszenv a tekintetében.
- Mit akar? - kérdezte rekedten.
- Munkát. Utazó zsoldos vagyok és azt hallottam veszélyes helyekre készül. meg tudom védeni, ha kifizeti a szolgálataimat. - rögtönöztem egy tömör háttértörténetet magamnak, amit ő egy perc hallgatással fogadott.
- Nos, igaz, el kellene valaki, aki hozzá van szokva a nehéz helyzetekhez. De mondja csak... - ezen a ponton számszeríjamra mutatott, felvont szemöldökkel. - Az micsoda és hogy kerül magához? - halványan elmosolyodtam, ezzel elegendő időt nyerve, hogy kitaláljak valamit.
- A garancialevelem. Ez egy számszeríj, a Schwarzjäger vámpírok nagy találmánya. És aki képes nem csak megölni egyet, de el is venni tőle a szeretett kreálmányát, azt nem sok minden tudja megrémiszteni. Tehát én vagyok a legmegfelelőbb cédelem magának, legyenek csontvázak, ghúlok vagy vámpírok a támadói, nemde?
A pap hezitált egy ideig, ám a félelemmel vegyes idegesség lassan megtörte a gyanakvást.
- Legyen. Felbérlem. Holnap reggel találkozzunk ugyanitt, akkor csatlakozik hozzám két társam és indulhatunk le, a romokhoz.
- Akkor holnap reggel, atyám! - biccentettem, majd elgondolkodva néztem, ahogy elsiet. Mennyire voltam vakmerő, és mennyi esélyem van kikerülni ebből?

Ivone és Norven: Jó szolgái az úrnak! Bizony, minden gond nélkül megérkeztek, a faluban szívesen fogadnak benneteket, és mondják is, hogy már várnak titeket, a fordító és testőre. Találkoztok velük, és ó, balsors! Norven, te felismered a testőrt, hiszen már a mocsárban... Beszélgessetek kicsit! A pap biza eretnek, a vámpír meg vámpír, szóval történjen, aminek történnie kell. Kivéve, hogy mielőtt kiinkvizícionálhatnád a gonoszságot, szörnyű hangot hallotok: Egy erős férfihang ismeretlen nyelven zeng valami szózatot, majd a végén a fordító pap remegve áll, s közli, hogy ez angyalnyelven volt, de kiejtve még sose hallotta. Minden esetre, ha jól értette, nektek négyőtöknek együtt kell maradnotok. Posztotok addig tartson, míg valahogy megbékélsz a tudattal, hogy ismét Reinnel kell dolgoznod, Ivone-nak pedig adaptálódni kell a helyzethez!

Rein: Rád szintén a fenti dolgok vonatkoznak, csak nem akartam ausztria-zászlót csinálni azzal, hogy odaírlak.

Ashor: Reggelig kutakodsz, de csak néhány falusi holttestét találod. A falakra vésett képek viszont érdekes történetet tárnak szemeid elé: Egy nagy küzdelelm, melyben szárnyas lánglények küzdöttek polipra emlékeztető démonokkal. Ahogy tanulmányozod, zengő hangot hallassz, ami majdhogynem fizikai fájdalmat okoz, de szerencsére hamar vége szakad. Közvetlen utána egy mély, torokhangú kiáltást is hallasz, ami már kellemesebb fülednek. Mikor épp azon tűnődsz, mi is volt a hang, egy férfi lép mögéd, külsejéből semmit se látsz a csuklyája és köpene miatt, s kellemes hangon szól:
- Légy üdvözölve, gyermek, ki hallottad prófétánk hívását, a sötétség királyságában! Sok kérdésed lehet. Majd én válaszolok, de előbb kövess! Látnod kell dolgokat, amiket nem sokan láthattak eddig!
Követed biza, s eddig posztod.

Jó szórakozást!

Benne jár Siegelheim faluja már a reggelben, mire pár óra lovaglás után megérkezünk: az utolsó mérföldek kellemesen felfrissítettek és átmozgattak bennünket, a lovakkal együtt pedig a levegő is felmelegedett útközben. Meg kell hagyni, hogy - bár a keresztesek nem nagy utazók - Ivone és megtermett csataménje zokszó nélkül tartják a feszes tempót, amit erős és fürge, acélszürke vadászlovammal diktálok magunknak.
Nem sietek annyira, mintha egyedül volnék, de távol állok tőle, hogy kímélném őket; alighanem örülnek mind a ketten, hogy immár kényelmes ügetésben dübörgünk végig a főutca döngölt földjén.
A falu egyik kocsmája előtt hátrarántom a lovam fejét, hogy megfékezzem, mert majdhogynem legázolok vele egy tagbaszakadt legényt, aki észrevétlen lép elém az ajtóból.
- Hát a szemed, fiam? Csukva tartod talán, ha a szabadban jársz? - mordulok föl, nyájasabban, mint amilyennek elsőre tűnhetek; éles, helytelenítő pillantást vetek rá az összetéveszthetetlen gallérom magasából, és mélységes elégedettséget érzek, ahogy elfehéredni látom. A mondanivalója nem érdekel: alighogy mentegetőzésbe fogna, fölemelem a kezem, hogy megállítsam benne.
- Azt mondd, merre találom a papotokat. Beszédem van vele.
- Csak tovább a főutcán, atyám! Már nagyon várják kegyelmed...

Rövidke az utca, alig pár perc alatt elérünk Siegelheim fogadójához. Az ajtó előtt két alak, és egy pillantásnál nem kell többet szánnom rájuk, hogy megmondjam, alighanem a tolmács az egyik. Hanem a társa... magas, keménykötésű férfi, mindene takarásban, s a tartása, amilyen hetyke, egyáltalán nincs a kedvemre. Nem emlékszem, hogy bárki engedte volna, hogy idegeneket avasson be az atya. Aztán mégis kicsodának képzeli magát, hogy fegyveres kísérettel várjon engem?
Előrelököm a lábam a kengyelben, és kihúzom magam: úgy állok meg előttük, mintha már tárgyalásra érkeztek volna. Szigorúan mérem végig őket, de leginkább az idegent... megakad rajta a pillantásom rögtön megint, mert így, közelről azonnal nyilvánvalóvá válik, hogy egyáltalán nem idegen.
És nem is ember.
Érzem, ahogy erős sugárban vér szökik fel a szemem mögé.
- Te...! - csattanok fel, noha a harag belém fojtja a hangom jelentős részét: durván félrerántom a kantárt, csaknem átgázolva a halálra rémült papon. A vámpír farkasszemet néz velem szenvtelenül - a gesztus egyszerre sért és dühít.
- Akar valamit? - jegyzi meg, mintegy mellékesen; a hangjában nyoma sincs semmiféle érzelemnek. Egyelőre.
- Mit művelsz itt, te átokfajzat? - acsargok rá, aztán olyan haragosan fordulok a pap felé, ahogy az eleven tűz ér a szalmalánghoz. - Mit állsz itt, atyám! Vársz még vámpírokat ebédre, vagy ma csak ez az egy hivatalos hozzád?! Magyarázkodj, amíg teheted...!
Megragadom a gallérját, és kíméletlenül nagyot tekerek rajta, hogy rászoríthassam az anyagot a nyakára; egyedül a vámpír hallható sóhajára kapom fel a fejem.
- Nem vagyok vámpír - hazudja szemrebbenés nélkül, arcátlan nyugalommal. - A számszeríjat egy Schwarzjägertől vettem el, akit saját magam öltem meg. Ezt elmagyaráztam a papnak is, de úgy látszik, nem utoljára.
A tolmács kétségbeesve kapálózik; a lábam markolássza, hogy levegőhöz jusson. Szemernyi kétségem sincs afelől, hogy elsőre bevette ezt a maszlagot: alaposan megrázom hát tehetetlen dühömben, és felhúzom a fejét a térdem mellé, hogy jól lássa Reingard arcát.
- Te hiszékeny bolond! - vicsorgok rá haragosan. - Ilyen közelről nem ismersz fel egy vámpírt?! Minek neked a szemed világa, ha csak a füledre hallgatsz! Te pedig... - fordulok vissza a jövevény felé - Tartsd meg a mesédet a hozzá hasonló ostobáknak meg a parasztoknak, akik leteszik a vasvillát, ha meghallják! Tudom, hogy mi vagy, mert rád ismerek. Rád ismerek a nekromanta Draugr csarnokából. Van bőr a képeden, hogy a szemembe hazudj! De nem hibáztatlak. Így is, úgy is meg fogsz halni. Az eretnek cimboráddal együtt.
Erre megmozdul már, eszében sincs tovább tagadni: rám emeli a számszeríjat amúgy félkézzel, s a szabad baljával tömzsi, fényes acéltüskét húz elő hozzá. A hangjából eltűnik a szenvtelenség - izzik most már minden szava, ahogyan illik, ha velem kerül szembe.
- Hát akkor jöjjön, aminek jönnie kell, pap! De legalább a lovadról szállj le, nem akarom, hogy kárbavesszen egy ilyen szép vadászhátas.
- Ha csak ez kell, a tulajdon kezemmel húzlak karóba! De nem azonnal - vágom rá, és már ugrom is le a nyeregből, elengedve a papot, mintha csak erre vártam volna; önkéntelenül kapok a kardmarkolat után a bal oldalam felé - Előbb kitépem a szemfogad, ahogy a kígyóét szokás, mielőtt széttiporják a fejét. Ivone testvér, jól figyelj! Mind a kettőt holtan akarom látni, még vecsernye előtt...!

Egyetlen hosszú, fürge lépésre futja tőlem, mielőtt az ég kettéhasadna: olyan iszonyú égzengés hasít a levegőbe, hogy a csontom velejéig belerázkódom. Fájdalmas kiáltással kapok a fülemhez - a lendület megtörik, és én féltérdre esem a rettenetes hangtól. Az inaim egy pillanatra felmondják a szolgálatot; csak akkor nyerem vissza az uralmam felettük, amikor az irtózatos szózat elnémul, rettenetes, harangzúgáshoz hasonlatos visszhangot hagyva a fülemben. Feltápászkodom, olyan fürgén, amennyire csak futja tőlem: szándékosan figyelmen kívül hagyom a hátizmaim és a térdem enyhe, vibráló reszketését, amíg a tolmácsra figyelek.
A pap ugyanis megtalálta a hangját.
- Micsoda?! - horkantok fel, ahogy a mondanivalója végére ér. - Miért buzdítana bárki is szent nyelven ilyesmire!
- Azt én nem tudhatom - hátrál meg rögtön alázatosan - A nyelvre viszont ráismerek. Ez az angyalok nyelve. Akármit is jelentsen, én nem merek ellenszegülni neki...
A bújtatott utalás arra, hogy jobban teszem, ha egyetértek vele, olyannyira felhergel, hogy legszívesebben jókora pofont adnék neki; kénytelen vagyok azonban felülvizsgálni a helyzetet.
Akármennyire is gyűlölöm, a pojácának igaza van. Megengedek magamnak egy utolsó, megátalkodott pillantást a vámpír felé, aztán kelletlenül visszalököm a kardot a helyére. Intek Ivone-nak is.
- Legyen hát. Pihenj, testvér! Az Egyház engem bízott meg, hogy felügyeljem a kutatást. Mutasd az utat, atyám! Légy óvatos, hová lépsz. Egyáltalán nem véletlen, hogy a Katedrálisból éppen engem küldtek ide.

A faluba nyugalomban érkeznek meg. Semmi és senki nem állja útjukat és igaz a megerőltető tempó, mind Ivone-t mind a hátasát kissé próbára teszik, de ennél már voltak hosszabb úton is. Lehet nem látszik, de ez az igazság. Nem csak az Inkvizítoroknak kell a vidéket járniuk.
Ám amikor a Norvenként bemutatkozott inkvizítor hirtelen áll meg az egyik kocsma előtt a faluban. Majdnem legázolt ugyanis egy alakot. Akit Ivone teketóriázás nélkül végigmér, de nem talál semmi fenyegetőt, ami esetleg árthatna az inkvizítornak, így csak figyel és hallgat. Az alak valószínűleg rájött társa mibenlétére, hiszen arca elsápad. Jelezvén, hogy valószínűleg jócskán benne van a keze valamiben. Szerencséjére azonban most nem érte jöttek. Így a rövidke útbaigazítást követően el is indulnak, hogy találkozzanak a pappal és a kíséretével.
Azonban hamarosan olyan események következnek, amire már neki is figyelni kell. Hiszen a pap kísérete igencsak furcsa és különleges fegyvert hord magánál. Név szerint egy számszeríjat. A Schwarzjagerek hírhedt és híres fegyverét.
Az inkvizítor és az idegen szóváltásait pedig feszülten figyeli. Majd amikor előkerülnek a fegyverek ő gyorsan a két fél közé áll, hogy testével védje Norvent, ha ez kell. Most nem vár parancsra, hisz tudja a feladatát. Szemmel tartja a vámpírt, míg a bal keze a kantár szorítja, a jobb pedig a hátára erősített kardnak a markolatát. Ha a fegyverbe helyezi az apró tüskét nem vár tovább, hanem támadni fog.
Ellenben erre nem is kell várnia, hiszen Norven inkvizítor parancsot kiállt.
- Mint a kettőt holtan akarom! – kiállt neki a mostani parancsolója.
Mivel a vámpírt veszélyesebbnek tartja, mint a rémülten szűkölő papot, így inkább neki szenteli minden figyelmét.
A sarkával nyomást gyakorol lovának megfelelő pontjára, ami azonnal vágtába kezd. A kezében már a kard villan, míg testével szinte ráfekszik a ló nyakára és balról igyekszik megkerülni a vámpírt, lévén, hogy a kard jobb kezében villan. Arca dühös maszkká torzul a támadás során
Ekkor viszont meglepő fordulat következik, hiszen valahonnan, valahogyan erős férfihang töri meg a helyzetet, hiszen mindenkit a földre teremt. Még őt is, aki botor módon elengedi a kardja markolatát és kétségbeesetten kap a füléhez, hogy valamilyen módon kizárja eme földöntúli hangot. Azonban nem sokáig próbálkozhat ezzel, hiszen lova is eszét vesztette. Felágaskodik, és majdnem le is veti hátáról lovasát. Szemei tágra nyíltak és a levegőt is sűrűbben veszi az orrán át. Kell egy kis idő, míg végre sikerül annyira lenyugtatnia, hogy biztosan megmaradjon a hátán. Pedig sokat megélt hátas már. Előző gazdájával mentek szembe pajzsfallal és törtek át lobogó tűzön is. Az sem rémisztette meg őt.
Így kénszerűen száll le hátasa nyergéből, hogy a kardot ismét magánál tudja. Majd az inkvizítor elé áll, hogy védje őt az álnok vámpír fajzattól. A fordításra azonban ő is horkant egyet. Számára is értelmetlen eme parancs, de Norven testvér mégis úgy dönt, hogy belemegy. Úgy látszik, hogy az ügy végére akar járni. Ez pedig a Keresztes lovagnak nem tetszik amit jelez is, amikor elhúzza a száját.
~ Szerintem el kéne pusztítani a helyet és felszórni sóval. ~
Jegyzi meg magának. De itt most nem ő a vezető, így engedelmeskedik. Azonban ha akár pap, akár a vámpír féreg csak egy rossz mozdulatot tesz végez velük. Angyali kinyilatkoztatás ide, vagy oda.

Bajtársak, áll a küldetés. Van-e igény a folytatásra? Ha igen, az történjen meg holanpután este hétig (2015. 11. 08. 19:00). Ha addig nem ír senki, zárok.

Mivel nem történt semmi, ezért a küldetést lezárom, hogy ne foglalja a bajtársak limitjét. 50 tapasztalati pontot tudok felajánlani zárásként mindenkinek.

Köszönöm a játékot.