Küldetés: Vándorút

A levél, nem kell hozzá sok idő, hogy bizonyítsa, hogy miért nem szabad a vámíprfiának minden keze ügyébe kerül lim-lomot felszednie a földről. Vízből. Egy kutya..
Mire észreveszi a furcsa izzást rajta, már régen késő eldobni, és a nem mindennapi látvány teljesen meg is akasztja a gondolkodását. Csak a száját tudja eltátani egy kicsit, a fények játéka, és az ismeretlen jelek megjelenésére, majd hasonló ütemben be is csukni, a felbukkanó apró lényre.
A szeme végigszalad a tündér alakján, majd a megszeppent kérdésre a tekintete is megtorpan a lényen. Eddig igazán el sem jutott a tudatáig, hogy itt egy élő dologgal van dolga. Lekötötte a kíváncsi bámulás. Egy másodpercre ismét kinyitja, majd becsukja a száját, aztán csak sikerül érthetően megszólaltatnia a hangszálait.
- Nem.. - egyezik végül bele az állításba. Nem, ő valóban nem Bucephallos. Legjobb tudomása szerint..
- Ki az a Bucephallos..? - érkezik a második megszólalása, talán valamivel értelmesebb, kérdés-formában, ahogy a tündérlányt bámulja - És miért keresed őt?

Meglepődötten figyelem, ahogy a tündér nekiront Rielnek, de hagyom őket kiélni a harcukat. Leülök, majd fenntről kezdem el figyelni, azádáz harcot, melyet a két csöppség fog vívni. A tündér agresszívan ront a parányi gólemnek, de mégis vajon ki fog győzni?
Riel meglepődve kapja be az első pár ütést, melyek mivel kis fakardal lettek neki adva, nemigen sebezték meg a tömör kő testét. Hátra lép egyet, előrántja kardját, majd hárítani kezd. - Eléglegyen te pöttöm bogár! Ha nem hagyod ezt abba, kitépem a kis szunyog szárnyaidat. - Szól vissza a kis gólem, mely felszólalásra, erőset előre rúg a tündér gyomra irányába.

Cedrick von Nebelturm:

A kis tündérlány ideges arccal forgatja a fejét körbe-körbe. Azonnal meg tudod mondani, hogy nagyon próbál sietni valamerre. Hamarosan ki is derül miért.
- A szerelmem. Az én egyetlenem! Pár napja itt váltunk szét, hogy egy ritka növény után kutassak. Ő nem akarta itt hagyni a rétet. Azt mondta, addig fogja védeni, amíg vissza nem térek hozzá. Megígértem, hogy visszatérek, de elsodorta a hajóval a víz és nem tudtam partot érni...
Látszólag azt sem tudja, merre van éppen, csak sejti a patakból, nagyjából jó helyen jár.
- Segítened kell! Meg kell találnom őt, minél hamarabb. Ha sokáig marad itt, éjszaka felfalják a farkasok. Nem fog tágítani, amíg vissza nem térek hozzá!


Theo Wagner:


Sariel kardja összetalálkozik a másikéval. A rejtélyes tündér fegyvere azzal a lendülettel törik ketté a tömör kőnek ütközve, mintha csak apró nádszál lenne. Meg is lepődik elég rendesen.
- Te kis rohadt...
Ám a gólem levegőt venni sem engedi, s ahogy nekiront tökéletes pontossággal gyomorszájon tudja rúgni. A tündér hátrarepül, majd szárnyait kinyitva egyenesedik ki. Próbál nem földre kerülni.
- Ez a beszéd! - ordítja neki. Szívósnak biztos szívós, mert egy erős grimaszon túl nem igazán látszik rajta, hogy megsérült volna - Mutasd, mit tudsz, kőember!
két kezét összecsapja, majd dobbant egy hatalmasat a földön, mire
sorra jelennek meg az indák körülötte.
- Most viszont én jövök! - s a végszóra az indák megindulnak Sariel felé, hogy körbetekerjék.

Cedrick von Nebelturm:

A rétre érve ketten együtt átfésülitek az helyet, sok ideig nem sok sikerrel. Ekkor azonban megpillantod Theot, ahogy valamivel foglalatoskodik a rét kellős közepén. A tündér barátod ki is repül a kezedből, odaszáll megnézni, mi folyik ott. Csakhamar megpillant ott egy másik tündért, aki valamin iszonyatosan meglepődik, mert nem akar visszajönni. Ahogy odaértsz meg is látod mi történik. A tündér egy másik tündért bámul a levegőből, aki egy apró, de élő-mozgó gólemmel viaskodik a földön. A gólem némiképp össze is van zavarodva, ahogy a tündérmágiával mozgatott indák megindulnak felé.
- Hagyjátok abba! Itt vagyok, nem kell tovább harcolnod!

//Theo, még játékban vagy. De írjál nekem, tessék írni rendesen!//

Élvezettel nézem a két apróság csatáját, mivel nem minden nap láthat az ember ilyesmit. Egy tündér és egy parányi kőgólem harca, a réten. Ez a mondat akár egy fejezetcímnek, is elmenne egy könyvben. Bár a harc közben a körülöttünk lévő színes virágokról se tudom levenni a szemem. Mágia, mágia mindenhol, mindenütt, és mindenben. Még ezek a parányi lények is milyen érdekesen használják ki ezen erőket a saját céljaikra. No de nézzük tovább hogy a két vitéz viadala, így hát tekintetemet a két bajkeverőre szegezem, míg a táskámból elővéve a kis elemózsiámat elkezdek falatozni belőle. Nincs is jobb, mint két mágikus lény közötti harc megfigyelése közben, szárított húst, és egy jó kenyeret befalni. Bár ahogy a vizeskulacsomat a kezembe fogom, a fejemen azon gondolat suhan át, hogy lehet hogy ebben a szent pillanatban a szám szárazságát, és a porzó torkomat lehet hogy jobban felüdítené pár korty bor, mintsem víz.

Ahogy Riel meglátja a tündér mágiáját, egyet hátralép a meglepődöttségtől, majd kardját erősen megfogva, és maga mellé szegezve áll be olyan pozicíóba, mintha a felé közeledő indákat lekaszabolni vágyná. - Gyere! Támadj hát te nagyra nőtt mágikus szunyog! - Ordítja el magát, majd a kis gólem mintha megfeszülne, készül fel az indák levágására, és az esetleges kitérésre.

Összevissza kiabál mindenki, miközben figyelmen kívül hagyja a másikat. A kis csapaton kezd erőt venni a fejetlenség, mígnem aztán az apró tündérlány elszánja magát, leugrik a párbajozó felekhez, és minden erejét lantba vetve átkarolja atündért, akinek még mindig csak a viaskodáson tud az esze járni.
- Elég! Hagyd abba, mielőtt valaki megsérül!
Hangjára aztán a másik tündér észbe kap, meglepett arccal megtorpan, mielőtt ismét nekiugrana Sarielnek. És akkor ott olyan mesebeli jelenet játszódik el a két utazó szeme előtt, mintha csak a könyv lapjai közül ugrottak volna elő.
- Trish? – fordította oldalra a fejét.[/color]
Rövid csend következett, ahogy a pillanattal ezelőtt még veszettül őrjöngő harcos végre valahára elcsendesítette az elméjét. Ahogy ő és a másik tündér elengedték egymást, majd egymással szembe fordultak látni lehetett, ahogy szép lassan könny szökött mindkettejük szemébe.
- Igen, visszatértem. – ölelte át szerelmét a tündérlány.
Jó bő negyed óra telt még el örömteli enyelgéssel. Nem tudni pontosan, a két tündér mennyi időre volt távol egymástól, de úgy örültek egymásnak, mintha egyiküket halálra ítélték volna. Könnyeik elmorzsolását egy szenvedélyes csók követte, majd miután sikerült összeszedniük magukat, kézen fogva a magasba emelkedtek, hogy némi magyarázatot adjanak a történtekre. A heves természetű férfi tündér ugyan elég kedvtelen volt, a másiknak úgy kellett felcibálnia a levegőbe.
- Elnézést a kényelmetlenségért. – bökte meg a tündérlány a barátja oldalát – Köszönöm, hogy segítettek nekünk. – felelte, majd még egyszer megbökte a másik tündér oldalát.
A tündérfiú kis ideig habozott, majd sértődött arccal szólalt meg.
- Köszönjük.
- Igaz, még be sem mutatkoztam. – hajolt meg előttetek elegánsan a tündérlány – A nevem Trish Islelight. Ő pedig az párom... – nézett szúrós szemmel a barátjára.
- Bucephalus... – emelte fel gesztusképp nem létező kalapját a vitéz rétőr.
- Együtt utaztunk az északi fenyvesen felé. Meg akartuk nézni a világ végi jégmezőt. De aztán egy hatalmas vihar közepébe keveredtünk és nem tudtunk tovább haladni. Elszakadtunk egymástól, engem elsodort a szél. Azóta is próbáltam ide viszsajutni.
- Én pedig megesküdtem, hogy addig nem tágítok, amíg Trish vissza nem tér hozzám. – csapott a mellére büszkén.
Mivel már alig lehetett látni a napot az égen úgy döntötök, visszamentek a táborba. A két tündér némi tanácskozás után elhatározta, hogy veletek tart, legalábbis amíg az útvonalaitok egyeznek. Bár ezt nem mondják ki, de elég csábító nekik a jól megépített szekerek védelme egy újabb vihar esetén. A viharokkal kapcsolatban sincsenek túl jó élményei a többieknek sem, de ahogy az égre szegezik szemüket látszódik, hogy már teljesen tiszta. Egy gyors ima még lefekvés előtt, és remélhetőleg így is marad.
A táborban közben már mindenki a vacsorához készülődik. Pár ember elzarándokolt a folyóhoz halat fogni, mások tűzifát gyűjtöttek, megint mások szépen körbe rendezték a szekereket, nehogy egy farkas vagy medve betévedjen éjszaka. Fáklyákat gyújtottak és tűzték ki a szekerek tetejére, szintén a vadállatok elriasztása végett. A kör közepén már logobott a nagy tábortűz, fölötte pedig nyárson sütötték a halakat. Só vagy fűszer nem került ugyan elő, az a gazdag emberek kiváltsága, de így is elég ínycsiklandó szaga volt neki.
Miután elkészült, egyenlő részekre porciózták a fogást és szétosztották. Még a két tündérnek is jutott belőle, akik időközben kedélyesen elkezdtek beszélgetni a karaván tagjaival. A vacsora mellé italnak ugyan csak víz volt, amit a folyóból merítettek, de az egyik kereskedő kulacsából végül előkerült egy jó adag bodzaszörp, csak hogy rendesen megadják a módját.
A vacsora végeztével még egy jó két óráig senki sem csinált semmit. Mindenki ott ült a tűz körül, történeteket meséltek egymásnak, találós kérdésekkel szórakoztatták egymást. Még egy lantja is volt valakinek, amin eldalolta az egyik kedvenc históriáját az erdőszéli betyárról, aki kirabolta a néhai Calorus Rexet is. Mindenki remekül érezte magát, mígnem aztán a karavánvezető takarodót fújt és mindenki nyugovóra tért, leszámítva persze [color=#00ff00]-[color=#00ffff] embert, akik őrszemnek maradtak ott. A két tündér nagyon is megkedvelte újdonsült barátait, mert Cedrick páncélján rendezték be az ágyukat némi falevéllel és pár pitypangvirággal párnának. A vámpír páncél úgy nézett ki, mint egy elegánsabb virágcserép, amit a teraszra tette volna ki. Jó nagy meglepetésben lesz része, ha felébred.
Másnap reggel aztán nem ez az egyetlen meglepetés, ami éri a karavánt. Az őrök éjszaka elaludtak, és senki sem vette észre, hogy betörtek a táborba. Goblinok, mondja az egyikük, aki tapasztalt nyomolvasó volt. Már messze az erdő mélyében járhattak. Gyorsan körberohanták a szekereket. Szerencsére a fém és a szövet túl nehéz volt nekik, hogy zaj nélkül elvigyék. A készleteik nagy része viszont módszeresen köddé vált. Nehéz helyzet volt, élelem nélkül tovább indulni. A kereskedők hamar tanácskozásba is kezdtek a kialudt tábortűz körül. Mindenki más körülüttök sertepertélt és hallgatózott.
- Így nem húzzuk ki az út végéig. Meg kell állnunk élelmiszert vásárolni.
- Azzal bajok lesznek. – vakarta meg a szakállát az egyikük – Így is elég drágán jutottunk az árukhoz. Ha így folytatjuk azért kell majd dolgozzunk, hogy ne verjük adósságba magunkat.
- Akkor rövidítsük le az útvonalat!
Hamar térképet vesznek és nekilátnak tanakodni. Találnak is egy másik, kevésbé használt utat, amivel pár napot tudnak spórolni. Biztonságos vidéken halad az is, de egyeletlen terepen. Nehéz út lesz, de ha sikerül, akár a vártnál korábban is eladhatják a portékáikat. Úgy döntenek, megéri lerövidíteni az utat.
A karaván tovább halad, ezúttal egy sokkal rögösebb, kövesebb, fűvel telenőtt országúton. A kocsik szüntelenül zötykölődnek, de nem panaszkodik senki. Megéri a szenvedést, ha hamarabb a városba érnek. Kisvártatva aztán elérik a Südarden egy nagyobbik ágát. Erdő melletti kis rész volt ez, már ha erdőnek lehet nevezni azt a kis fás foltot, ami a folyó mellett növedezett. A folyó éppen árad, látni lehet, hogy szinte ki akar törni a medréből, mint veszett bika. Hidat nem látni sehol, ellenben egy apró gázlót szúrnak ki a kereskedők nem sokkal az országút mellett. Viszont az áradás miatt nem valószínű, hogy egy megrakott szekeret át lehet lovastul mindenestül vezetni rajta. Páran megpróbálnak a folyó közepéig besétálni. Ahogy nézitek, nagyjából vállig ér a közepén.
- Hát...ez kellemetlen. – vakarja meg a fejét a tündérfiú.
- Itt át kell vágnunk valahogy. – morfondírozik a karaván vezetője. Közben már mindenki szedi elő, amit csak talál, hátha lesz körül valami hasznos. Baltát, csákányt, kötelet, botot, még egy halászháló is előkerül valahonnan – De ha elsodródik az áru, megnézhetjük magunkat.
Azzal a karaván nekilát ismét tanakodni.


Határidő: 2018.05.30.


//Ismételt útmutató azoknak, akik még nem játszottak hasonló formátumban: amennyiben egy ilyen hosszabb poszt jön a mesélőtől, lehetőségetek van mindent külön-külön lereagálni. Még a párbeszédeket is tovább lehet vinni a következő posztba, azokra is választ kaptok, igaz történetileg némi fáziskéséssel. Az hogy ki mit milyen részletesen reagál le, az rá van bízva. Lehet kérdezni a tündérektől, írni egy elemzést a remek halsültről, táncolni, zenélni, mulatozni, tanácskozni másnap reggel. A feladat természetesen továbbra is átjutni a folyón. Bármiféle ötlet működhet, tessék kreatívnak lenni.//

Elnéztem volna még sokáig a két törpicúr harcát, de az idő telt, és az idővel együtt a történések is végeláthatatlanul haladtak. Ahogy elmerengtem az elöttem folyó parányi kalandban, úgy a környezetemre való figyelem hiányában az útitársam jelent meg mellettünk, egy kis tündérleánykával, kinek a látványára, és szavára a rét hatalmas védelmezője, megszeppenve állította le hatalmas Rohamait Riel ellen. A történetük maga, igazán drámaira sikeredett, és akár végződhetett volna tragikusan is, de nem így lett. A parányi párt kettészakította a számukra még hatalmasabbnak tűnő vihar káosza, mely a parányi lényeket, piciny kétségbeesésbe sodorta. Ámbár ezt a kétségbeesettséget úgy sodorta el a szél, mint a legkisseb szemcséjű port a nyári szél. Így hát a parányi harc, végül egy romantikus zárással lett gazdagabb, mely sokkalta jobb kifejlet, mint a tragikus végkifejlet. Ahogy mondani szokták, „Minden jó, ha a vége jó” És itt garantáltan jó volt a vége.
A parányi szárnyasok is úgy döntöttek, hogy velünk tartanak az utunk egy részén, így hát máris többen haladunk tovább, az úticélunk felé. Az út lehet rögös lesz, de ezen parányi barátokkal, talán kibírhatóbb.

Mikor elindulunk vissza a táborba, már a nap utolsó fénysugarai, vérben áztatják az égboltot, melybe a napraforgó sárgás színei keverednek, így amikorra mi a táborba érünk, ott már a vacsorához készülődik a népség.
Ahogy sikeresen beértünk, a lobogó tábortűz mellé dobtam magamat, majd oldalasan az egyik rönknek feküdve, kinyitván a könyvemet olvasni kezdtem a tábortűz fényeinél. A lobogó sárgaság, csak úgy cikázott végig a tintaerdőben, ahogy egyre mélyebbre haladtam a könyv tartalmában, majd egyszer csak egy kellemes illat zökkentett ki a könyvem olvasásából. A frissen sült hal illata járta be a tábort, melytől összecsordult a nyál a számban. Bár egy kis aggódásra is adott okot, mert ha mi érezzük, akkor mások is érzik, és nem egy vadállat jönne el ezért az inycsiklandó zsákmányért.

Eben a pillanatban, valami furát kezdtem érezni, mely érzés nem más volt, mint a túlontúl könnyű kapucnim, melyet nem húzta a parányi útitársam súlya. nagyon úgy tűnik, hogy úgy belemerültem az olvasmányomba, hogy az a kis dög unalmában elcsászkált valamerre, de mégis merre?
Bár aggaszt, hogy merre mehetett, nem tudok mit tenni, csak remélhetem hogy reggelre visszatalál, vagy az is lehet hogy nem ennyire vészes a dolog, és itt császkál valamerre a táborban. Minden esetre, a halak megsülni látszódtak, és egy megtermett kalmár ember el is kezdte szétosztani őket közöttünk. Mindenkinek jutott, még a parányi tündéreknek is a csemegéből, melyet mindenki jó ízzel kezdett befalni, ameddig az meleg. A leg kellemesebb meglepetés persze pont evés közben jött. Az egyik árus bodzaszörpöt teremtett elő valahonnan, ki tudja, talán ezt rejtegette magánál eddig sunyiban. A lényeg, hogy ez a bodzaszörp körbejárt a tábortűz körül, és mindenki kedvére ízesíthette vele a vizét, mely még jobban felpezsdítette a hangulatot, és az étkezésünk minőségét.
Ezen felül történetek, énekek, és lantjáték is szórakoztatott minket az este folyamán, mígnem a főnök takarodót fújt, és mindenki, kivétel pár őrszemnek választott ember, az őrlángok pislákoló fényében nyugovóra tért.

A reggel igen érdekesen telt, sietős léptek hangjára keltem, melyek rejtélye meg is fejtődött, ahogy kinéztem a kocsi vásznának a résén. A táborlakók kétségbeesetten járkáltak fel alá, és leresztül kasul a táborba, melyet először nem értettem, hogy mégis miért történik. Ám ahogy rendbe vágtam magam és kiszálltam a kocsiból, úgy beszéltem is az első hajtóval, akivel szembe sodort a sors, és így minden történés értelmet nyert, amelyek eddig sűrű homályban fedődtek el. Úgy tűnik, hogy a korareggeli sietség, az őrszemek alkalmatlansága, és a készleteink köddéválása végett történt, mivel mindenki kereste a kézzel fogható nyomokat, hogy mégis mi történhetett. Ám ekkor az egyikük, aki elég jó nyomolvasó hírében állt, adott is nekünk egy elég erős gyanút, vagy tippet, hogy mégis kik lehettek a lehetséges készlettolvajok. Ezek pedig nem mások, mint goblinok, parányi enyveskezű, nem éppen okos, de létszámban eléggé szaporatív faj.
Ám ahogy hallgatom a kereskedők konferenciáját, úgy érdekes megoldásra jutnak, eme sötét pillanatban. Úgy tűnik, új útvonalat választva haladunk tovább, mely talán megéri az „árát” de majd meglátjuk, hogy beválik e. A hírtelen újításoknak, sohase szokott jó vége lenni.

Ahogy haladunk a füves úton, melyen a kocsit össze vissza dobálja a zötykölödő út, úgy örülök, hogy sikerült egy olyan kocsit kifognom, ahol szövetet szállítanak, mely tompítja kissé a sejhajom folyamatos hozzácsapódását a padlózatnak. Na meg persze a hátamnál is kipárnáztam a szövettel a kocsit, így azt sem fogja olyannyira szétszedi a rögös út.
Zötykölődünk, zötykölődünk, de én még itt is képes vagyok a könyvembe bújva olvasni. Ahogy haladok a könyvben, hírtelen megállunk, melytől az első gondolatom sajnos újonnan egy a negatív társai közül, hogy megint valami baj van. És sajnos igazam is lett, mivel ahogy leszállok a kocsiról, úgy a dühösen hömpölygő folyó képe fogad, mely vadan és zabolázatlanul hasít végig, a föld húsának tépett medrében.
Ahogy gondolkodunk, és egy átkelésre alkalmas helyet keresünk, úgy hídnak nyoma sincs, helyette egy gázlónak találtuk nyomát, melyet óvatosan meg is néztek maguknak az utazók. A víz szintje nagyjából vállig ér, és elég erősen ragadja magával az embert a víz sodrása, mint a pokolból felfele kapaszkodó megannyi kétségbeesett lélek, mely a szabadulás reményében megragad, és maga felé húz, a szabadulás reményében. De itt nem lesz szabadulás, csak egy ártatlan lelket ránt saját magával a mélybe.

Az átkelés veszélyes, de talán pár dolgot megpróbálhatnánk. Ahogy a vámpír megszólal, eléggé hasznos dolgok hagyják el a száját, melyek még be is vállhatnak. nekem is hasonlóak jártak az eszembe, csak kicsit másképp, és máshogy.
- Nekem is lenne pár ötletem. – Fűzőm hozzá a vámpírhoz, miután az befejezte a mondanivalóját. Majd az államra téve a kezemet, elmélkedve folytatom tovább a kis tervem felvázolását. – Több módon is meglehetne oldani, csak nem tudom melyik lenne a leghatásosabb. istenigazából, ha vegyes csomagokat csinálnánk, a szekerekben úgy, hogy a szövetet alulra, és rá fémet pakolnánk, talán sikeresen elkerülhetnénk, hogy elsodorja a víz a szövetet. a kocsikat egyenlően súlyozzuk ki így, aztán kössük össze a kocsikat, hogy ha valamelyik nem bírná a sodrást, a többi megtudja fogni és ne vigye el a háborgó folyó. – Majd gondolkozom még egy kicsit, de mi van akkor, ha nincs kötelünk, mégis hogyan kivitelezzük az összekötést, melyet már szemfogas barátunk is említett? Hümmögök magamban, mígnem megoldást találok a problémára, remélhetőleg, no meg még egy dologgal egészítem ki a mondandómat. Ekkor a tündérhez szegezem a kérdésemet, akivel az réten találkoztam. – A virágaid, amiket irányítottál a réten, ha kötél hiányában lennénk, ők elég erősek lennének a kocsik összekötéséhez? Ha szüksges lenne neked olyan virág, nálam van még egy, amit a réten raktam el a harcotok közben, a parányi gólemmal. – Majd ekkor visszafordulok a haragos folyam felé, és újabb kiegészítéseket teszek. – Lehetséges, hogy a ponyvától megkéne szabadítani az átkelés idejére a kocsikat, mivel a szél, és a víz is belekaphat, hogy erősen magával rántsa a kocsikat. -

Mindenki nagyban tanakodik, hogy mit is kéne csinálni. A két tündér (akik msotanra már elég jól összebarátkoztak a karaván tagjaival) segítőkészen próbálnak odarepülni a vállatok felett hallgatják, ahogy tanácskoznak.
- Áh, nem bír el egy virág egy ilyen nehéz szekeret. – mondta gyorsan, kissé pánikszerű hangos a tündérlány, miközben a kezével legyezgette maga előtt a levegőt.
Bucephallos nagy levegőt vett, de ahogy szerelme szólt, inkább magába fojtotta a szót. Úgy látszott, a tündérlány túlságosan is jól ismerte a vakmerő párját, tudta, hogy lenne olyan őrült, hogy megpróbálná.
A karavánvezető ellenben nagyon is helyeselte a két ötletet.
- Ez működhet. Ha sikerült kellően biztosítanunk az árut, akár veszteség nélkül is megúszhatjuk. Kötél az van, még több is mint ami kellene.
Kisebb készülődés után megindultak a lovakkal át a gázlón és bár egy-kettő eleinte nagyon félt, sikerült mindet átvezetni a kötelekkel együtt. Azután indultak meg a szekerek és persze rajtuk azok a személyek, akik nem fértek rá a lovakra. A ponyvák levétele is okos ötletnek bizonyult, mert valóban elég erősen marta a szél a kordékat. Nem esik le semmi, a szekerek bár néhol meginognak, de nem borulnak fel, hála a több kötélnek, amivel húzzák őket.
Azonban nagyjából az utolsó három szekérnél megtörténik a baj. Ti már átértetek, onnan szemlélhetitek az eseményeket. Az egyik utolsó szekeret kibillenti a szél, bár nem borul fel, de a víz eléggé közel érkezik a tetejéhez és egy hullám fel is csap rá. Az egyik utas, a legkisebb súlyú lány az egész karavánból nehezen tudja megtartani magát és bele is esik a vízbe. A sodrás megragadja és elkezdi vinni magával. Mindenki jajgat és nem igazán tud senki sem mit kezdeni. Rajtatok áll, hogy kimentsétek.


Határidő: 2018.07.16

Mire ötlethez jutottam, az eset kapcsán, addigra a vámpír már munkához is látott, de éreztem, hogy ez egy pánikterv, így vannak benne meggondolatlan részletek. A sodrás, vagy netalántán az örvények, és a kövek, melyek a felduzzadt folyóban lehetnek, még nagyveszélyeket rejthetnek. Belenyúlok a táskámba, és előkapom a virágot tároló üvegcsét, melynek fedelét jól meglazítom, és utána hajítom a vámpírnak.
- Gyorsan adjatok neki kötelet! - Ordítom a mellettem lévőknek, miközben a virágot tartó üvegcsét, elhajítom a vámpír felé. Remélem, hogyha széttörik, vagy a fedele leesik, akkor a virág még éppen rá tud kapaszkodni a vámpírfiú testére.
- Tündérfiú gyere velem, és Kapaszkodj a virággal erősen a vámpírra! - Szólok a tündérnek, miközben egy kötelet kapok le a legközelebbi kocsiról, majd az egyik atletikusabb alkatú kufárnak dobom.
- Ezt juttassátok el minnél elöbb a vámpírnak, majd a végét fogva húzzátok ki! - Majd ha van még, és gyorsan találok, akkor én is egy kötelet dobok a vállamra, bár ha pár pillanat alatt nem látok meg egyet sem, akkor is elkezdek teljes erőmből a vámpír után futni. Lehet hogy gyengébb vagyok mint az átlag, de azért egy rövidebb távon, még képes lehetek utolérni, hogy meghallja a mondandómat.
- Kösd a csípődre a kötelet Nebelturm! - Ezen helyzetben, eszembe se jutott a vámpír keresztneve, így csak így tudtam megszólítani. Nemtudom milyen erősek azok az indák, de a kötél még mindíg biztosabb.
A vékony vámpír, kinek a páncélja nélkül súlya sincs, lehet hogy nem sűlyed el a vízben, de a sodrás erősen emgmarkolja, és nem fogja ereszteni a lánnyal egyetemben.
Ha sikerül ez, ha nem, úgy fáradtan a fűbe ülök, ahogy a lábaim összeroskadnak a testem terhe alatt, és a tündérhez szólok, már kissé zilálva, miközben próbálok levegőhöz jutni. - Pro-probáld meg a virágaiddal, és az in-indáiddal, összefogni a lányt és a fiút, ha-ha elég közel kerülnek. - Lihegek magam elé, miközben próbálkozok segítő tanácsoakat adni

A tündér próbál úgy tenni, ahogy kéritek tőle, ám az indái az első komolyabb rántásnál elszakadnak. Biztos, hogy nem fog elbírni egy embert. Ahogy követitek az elsodródott lányt, alaposan szemügyre tudjátok venni a folyó azon szakaszát. A víz itt viszonylag egyenesen fut, nem kell sokat fordulni, hogy a part mellett követni tudjátok. Köveket nem nagyon találni benne, aminek az ember nekivágódhat, a part szélén van egyedül egy-két nagyobb szikra, néhány hosszú, néhány tömzsi kő, melyek a partot szegélyezik. Ellenben van ott nem egy nagyobb faág, melyeket valószínűleg egy korábbi vihar dönthetett ki.
A virág, amit Theo elhajított nem mozdul, nem is nagyon próbálkozik semmit csinálni, nem is tűnik úgy, hogy képes lenne egyáltalán mozogni.
Sikerül tartanotok az iramot a folyóval, és kötelet is sikerül találni, amit menet közben magatokkal visztek. Ahogy onnan látjátok, a vízbe esett lány már elkezdett merülni, így gyorsan kell cselekedetek, ha nem akarjátok hogy megfulladjon. Ahogy innen látjátok a patak továbbra is egyenes úton fog haladni, bár egy-két helyen összeszűkül a medre a folyószéli fáknak köszönhetően. Vélhetően az ágak is azokról hullottak bele a vízbe. Maga a víz egyébként tiszta, ha nem háborogna, le lehetne látni az aljáig, hordalékot alig visz, és egy-két halat is találni benne még ebben a háborgó állapotában is.

A helyzet egyre kétségbesettnek tűnt a szememben, de mindennel próbálkoztunk, amivel csak tudtunk, hogy a szerencsétlenül járt lánykát, a hömpölygő folyó karmai közül megmenthessük.
Fáradt voltam, vert a víz, és légszomly mart bele a tüdőmbe, minden lélegzetvételemmel. Botomra támaszkodva próbáltam a lábaimnak támaszt adni, és a legközelebbi kalmárhoz szólt a kérésem.
Nagy levegőt vettem, kiürítettem az elmémet, és azon rövidke kérdés erejéig, összeszedve minden akaraterőmet, feljebb próbáltam kerekedni, a testemet kínzó fáradtságon.
- Talán ha az egyik lovat meglovagolva mennénk utána, - Fújok egyet, majd levegőt vennék, de helyette csak a kellemetlen zihálás kezd úrrá lenni rajtam. Újra lehunyom a szemem, és pár pillanat alatt összeszedem magamat, majd folytatom onnan, ahol abbahagytam. - És a lóhoz kötnénk a köteleket, akkor gyorsabban, és nagyobb erővel mehetne a mentés. - Nyelek egy nagyot, míg egy sós izzadságcsepp végigcsorog az arcomon, egy esőcseppel kézenfogva. - A többit a képzeletükre bízom. - Teszem hozzá így a végére.
A kis gólemet a zsebemből előbogarászva, egy fáradt mosollyal nézek rá. - Menj előre, és kérdezd meg mit segíthetnél. - Mondom el a kérésemet, mely már inkább parancsként hangzik el a számból, annak rövidsége miatt. De Riel megérti, így szótlanul el is indul a vámpír és a lány irányába.

Bucephallos elkapja a kötél végét, és nekilendül vele. Pár méter után alábbhagy a lendület, mert egy tündérnek még ez is elég kemény dió, de sikerül eljuttatni a folyó közepére, ahol a már félig alámerült fulladozó sikeresen elkapja. Theo ötletére válaszul közben pár vele együtt loholó kereskedő egy lovat odavezetett, hogy a kötél másik végét hozzáköthessék.
A kötél mindkét vége nemsokára a helyére kerül és pár rántással kint is van a bajbajutott hajadon a vízből. Viszont ahogy odaértek hozzá látszik, hogy valami nincs rendben vele. Az arca bőre egyre csak sötétedik, olyan kékes-lilás árnyalatú lesz, miközben egyre csak köhögni próbál, vagy levegőhöz jutni, talán éppen az a baja, hogy mindkettőt próbálja egyszerre, de nem akar neki sikerülni. Csak apró köhécselések hagyják el a torkát, szinte biztos, hogy leszippantott valamennyi vizet.

Távolabbról a színhely felé sétálva figyeltem a mentés folyamatát, ahogy haladtam annak színhelye felé. Ahogy a lány kimenekítésre került, úgy én magam is odaértem, de valami furcsa volt. A lány csak köhécselt, de a levegőt egyre nehezebben vette, és a bőre kékes lilássá kezdett változni. - Ezek a fulladás jelei! Nagy esélyel vizet nyelt a tüdejébe. Gyorsan segítsünk, mielött megfullad. - Mondom ak örülöttünk lévőknek.
Nem értettem az elsősegélyhez, sőt ahhoz sem, hogy mit kell tenni egy fuldokló emberrel, aki vizet nyelt. Így haboztam pár pillanatot, míg az eszem azon járt, hogy nem e olvastam e én valahol valamit, hogy mégis mit kell tenni a vizet nyelt fuldokló emberek megmentése érdekében.
Így hát ahogy beugrott pár instrukció, oldalára fektettem a nőt, és megpróbáltam a hátát erősebben paskolva köhögésre bírni. Remélem hogy jól emlékeztem, az életemben nem tettem soha ehhez hasonlót.

Ahogy Theo elkezdi a fuldokló hátát ütögetni, eleinte nem történik semmi, csak vonaglik a lány ide-oda. Aztán az egyik csapástól a szája elé kap, majd nagyokat öklendezve elkezd köhögni. A szájából víz fröcsköl ki, nem sok, éppen csak egy fél kortynyi. Nem sokkal rá nagyokat lihegve próbál meg lenyugodni, ahogy az arcán a bőr színe is szép lassan visszaváltozik normálisra.
A mentést követően a karaván pár tagja is odasiet hozzátok, hoznak két pocrócot is, hogy nehogy megfázzatok a hidegben, majd azonnal minden vízbe mártózottat a szekérek belsejébe parancsolnak, ahol valamicskét védi őket a ponyva a széltől. Közben a karavánvezető gyorsan vet egy pillantást az ijedtségtől még mindig szótlan lányra, majd megveregeti a vállatokat.
- Ti őrült állatok! – nevetett megkönnyebbülten, hiszen már mindenki biztonságban volt. Azért látszott rajta, hogy nem sok kellett hogy tövig rágja a körmeit – Nem is tudom mi lett volna velünk nélkületek!
A hullámok mindenkit, aki a part mellett volt megcsapkodtak elég rendesen, így érdemes lenne valahogy megszárítkozni, vagy új ruhát találni, mert a szél is elég erősen fúj még és könnyen megfázhat az ember.

Az öröm vonásai jelennek meg az arcomon, ahogy az életveszélyben lévő lányka színe, a lilából, átváltozott egy sokkalta emberibb piros pozsgás bőrszínbe, melyet még eléggé elnyomott a sápadtság.
Az eső, és a part mellett kicsapó hullámok, átáztattak, és mire az adrenalin és az öröm hogy sikerült megmenteni elillant, úgy már csak a hideg reszketés maradt hátra.
Dörzsöltem és fújtam az átfagyott kezeimet, hogy valamelyest felmelegítsem magam. Ahogy elkezdenek az emberek felülni a kocsira, a karavánvezetőnek egy ötletet, vagyis inkább tanácsot adok. - Akik eláztak, és nincsen váltóruhájuk, vagy egyéb, azok bújjanak össze, addig is melegítve egymást. - Ezek után, még van pár lérdésem a karavánvezető felé. - Van a közelben esetleg egy barlang, vagy kissebb falu, ahol megszárítkozhatnánk, és megmelegedhetnénk? - Közben szorongatom a nyakamban lógó nyakláncot, mely képes lesz egy parányi melegségül szolgálni, ha a kínzó fagyos reszketés már a csontomig hatol.

Kpatok váltóruhát a karaván tagjaitól, nehogy elkezdjétek a náhát terjeszteni az emberek között. Noha a ruhák nem éppen a ti méretetekre voltak szabva. Theo váltásruhája iszonyatosan bő volt, Cedrické pedig pont hogy szűk. Ennek ellenére túl lehet benne élni addig a pár óráig, amíg a régi cuccaitok meg nem száradnak. Egyébként mindenki ünnepel titeket, veregeti a vállatokat. A lány, akit kimentettetek is jobban van, bár úgy látszik eléggé megviselték az események, mert csak némán ült egész végig a szekerén az út hátralévő részében. Elég rossz kedve volt neki.
A karaván folytatja útját, mígnem megpillantotok a horizonton egy városfalat. Nagy volt az éljenzés, sikerült elérni a várst komolyabb veszteségek nélkül. Mindenki megnyugodott, hogy mostmár pihenhetnek, nem támadja meg őket semmi, és az időjárástól sem kell többet tartaniuk. Mégkicsit korábban is értek ide, így még van idejük a vásár előtt kirakodni bőven.
Azonban a kapuba érve derül ki, hogy korántsem ilyen rózsás a helyzet. A kocsi, amit átsodort a víz ugyanis pont az a kocsi volt, ami a karaván papírjait szállította, többek közt azt is, amit a céhtől kaptak, s amely felmenti őket a város árumegállító joga alól, s a nagy kavarodásban a papírokat elsodorta a víz. Így kénytelenek lesznek minden holmijukat kivétel nélkül kirakodni, s áruba bocsátani, ha a helyiek meg akarják venni. Ez természetesen hatalmas veszteség volna nekik, a portékák egy részéért sokkal többet fizetnének a nagy folyón túl. De a városőrök hajthatatlanok, s hamarosan a város egyik biztosa is megjelenik, nehogy bármi esélyük legyen a kereskedőknek gond nélkül bejutni. Látszik, hogy nem nagyon értenek az érveléshez, így rajtatok áll, sikerül-e bejutniuk.

Megállítanak minket. Nem csak a bő ruha, de maga a helyzet is már teljesen kellemetlen. Nemtudom hogy mit tanácsolhatnék hogy olcsón megússzuk ezt a kalamajkát, így én leginkább csak hallgatok most.
Hírtelen magam mellé kapok, ahogy realizálom, hogy a könyvemet elsodorhatta már rég a hömpöjgő folyó. Pedig még olvastam volna belőle.
Eközben észre veszem, ahogy vámpír már már könyörgő pislantásokat tesz felém. Bár lehet nem is ez a jó szó. De valamit nagyon szeretne. Így hát az utolsó pillantásánál hozzá is szólok. - Bocsi szeretnél valamit? - Próbálok nem flegmának tűnni, de most így hírtelen nem jut az eszembe semmi. Lecserélném már ezeket a bő ruhákat a sajátomra.