Elnéztem volna még sokáig a két törpicúr harcát, de az idő telt, és az idővel együtt a történések is végeláthatatlanul haladtak. Ahogy elmerengtem az elöttem folyó parányi kalandban, úgy a környezetemre való figyelem hiányában az útitársam jelent meg mellettünk, egy kis tündérleánykával, kinek a látványára, és szavára a rét hatalmas védelmezője, megszeppenve állította le hatalmas Rohamait Riel ellen. A történetük maga, igazán drámaira sikeredett, és akár végződhetett volna tragikusan is, de nem így lett. A parányi párt kettészakította a számukra még hatalmasabbnak tűnő vihar káosza, mely a parányi lényeket, piciny kétségbeesésbe sodorta. Ámbár ezt a kétségbeesettséget úgy sodorta el a szél, mint a legkisseb szemcséjű port a nyári szél. Így hát a parányi harc, végül egy romantikus zárással lett gazdagabb, mely sokkalta jobb kifejlet, mint a tragikus végkifejlet. Ahogy mondani szokták, „Minden jó, ha a vége jó” És itt garantáltan jó volt a vége.
A parányi szárnyasok is úgy döntöttek, hogy velünk tartanak az utunk egy részén, így hát máris többen haladunk tovább, az úticélunk felé. Az út lehet rögös lesz, de ezen parányi barátokkal, talán kibírhatóbb.
Mikor elindulunk vissza a táborba, már a nap utolsó fénysugarai, vérben áztatják az égboltot, melybe a napraforgó sárgás színei keverednek, így amikorra mi a táborba érünk, ott már a vacsorához készülődik a népség.
Ahogy sikeresen beértünk, a lobogó tábortűz mellé dobtam magamat, majd oldalasan az egyik rönknek feküdve, kinyitván a könyvemet olvasni kezdtem a tábortűz fényeinél. A lobogó sárgaság, csak úgy cikázott végig a tintaerdőben, ahogy egyre mélyebbre haladtam a könyv tartalmában, majd egyszer csak egy kellemes illat zökkentett ki a könyvem olvasásából. A frissen sült hal illata járta be a tábort, melytől összecsordult a nyál a számban. Bár egy kis aggódásra is adott okot, mert ha mi érezzük, akkor mások is érzik, és nem egy vadállat jönne el ezért az inycsiklandó zsákmányért.
Eben a pillanatban, valami furát kezdtem érezni, mely érzés nem más volt, mint a túlontúl könnyű kapucnim, melyet nem húzta a parányi útitársam súlya. nagyon úgy tűnik, hogy úgy belemerültem az olvasmányomba, hogy az a kis dög unalmában elcsászkált valamerre, de mégis merre?
Bár aggaszt, hogy merre mehetett, nem tudok mit tenni, csak remélhetem hogy reggelre visszatalál, vagy az is lehet hogy nem ennyire vészes a dolog, és itt császkál valamerre a táborban. Minden esetre, a halak megsülni látszódtak, és egy megtermett kalmár ember el is kezdte szétosztani őket közöttünk. Mindenkinek jutott, még a parányi tündéreknek is a csemegéből, melyet mindenki jó ízzel kezdett befalni, ameddig az meleg. A leg kellemesebb meglepetés persze pont evés közben jött. Az egyik árus bodzaszörpöt teremtett elő valahonnan, ki tudja, talán ezt rejtegette magánál eddig sunyiban. A lényeg, hogy ez a bodzaszörp körbejárt a tábortűz körül, és mindenki kedvére ízesíthette vele a vizét, mely még jobban felpezsdítette a hangulatot, és az étkezésünk minőségét.
Ezen felül történetek, énekek, és lantjáték is szórakoztatott minket az este folyamán, mígnem a főnök takarodót fújt, és mindenki, kivétel pár őrszemnek választott ember, az őrlángok pislákoló fényében nyugovóra tért.
A reggel igen érdekesen telt, sietős léptek hangjára keltem, melyek rejtélye meg is fejtődött, ahogy kinéztem a kocsi vásznának a résén. A táborlakók kétségbeesetten járkáltak fel alá, és leresztül kasul a táborba, melyet először nem értettem, hogy mégis miért történik. Ám ahogy rendbe vágtam magam és kiszálltam a kocsiból, úgy beszéltem is az első hajtóval, akivel szembe sodort a sors, és így minden történés értelmet nyert, amelyek eddig sűrű homályban fedődtek el. Úgy tűnik, hogy a korareggeli sietség, az őrszemek alkalmatlansága, és a készleteink köddéválása végett történt, mivel mindenki kereste a kézzel fogható nyomokat, hogy mégis mi történhetett. Ám ekkor az egyikük, aki elég jó nyomolvasó hírében állt, adott is nekünk egy elég erős gyanút, vagy tippet, hogy mégis kik lehettek a lehetséges készlettolvajok. Ezek pedig nem mások, mint goblinok, parányi enyveskezű, nem éppen okos, de létszámban eléggé szaporatív faj.
Ám ahogy hallgatom a kereskedők konferenciáját, úgy érdekes megoldásra jutnak, eme sötét pillanatban. Úgy tűnik, új útvonalat választva haladunk tovább, mely talán megéri az „árát” de majd meglátjuk, hogy beválik e. A hírtelen újításoknak, sohase szokott jó vége lenni.
Ahogy haladunk a füves úton, melyen a kocsit össze vissza dobálja a zötykölödő út, úgy örülök, hogy sikerült egy olyan kocsit kifognom, ahol szövetet szállítanak, mely tompítja kissé a sejhajom folyamatos hozzácsapódását a padlózatnak. Na meg persze a hátamnál is kipárnáztam a szövettel a kocsit, így azt sem fogja olyannyira szétszedi a rögös út.
Zötykölődünk, zötykölődünk, de én még itt is képes vagyok a könyvembe bújva olvasni. Ahogy haladok a könyvben, hírtelen megállunk, melytől az első gondolatom sajnos újonnan egy a negatív társai közül, hogy megint valami baj van. És sajnos igazam is lett, mivel ahogy leszállok a kocsiról, úgy a dühösen hömpölygő folyó képe fogad, mely vadan és zabolázatlanul hasít végig, a föld húsának tépett medrében.
Ahogy gondolkodunk, és egy átkelésre alkalmas helyet keresünk, úgy hídnak nyoma sincs, helyette egy gázlónak találtuk nyomát, melyet óvatosan meg is néztek maguknak az utazók. A víz szintje nagyjából vállig ér, és elég erősen ragadja magával az embert a víz sodrása, mint a pokolból felfele kapaszkodó megannyi kétségbeesett lélek, mely a szabadulás reményében megragad, és maga felé húz, a szabadulás reményében. De itt nem lesz szabadulás, csak egy ártatlan lelket ránt saját magával a mélybe.
Az átkelés veszélyes, de talán pár dolgot megpróbálhatnánk. Ahogy a vámpír megszólal, eléggé hasznos dolgok hagyják el a száját, melyek még be is vállhatnak. nekem is hasonlóak jártak az eszembe, csak kicsit másképp, és máshogy.
- Nekem is lenne pár ötletem. – Fűzőm hozzá a vámpírhoz, miután az befejezte a mondanivalóját. Majd az államra téve a kezemet, elmélkedve folytatom tovább a kis tervem felvázolását. – Több módon is meglehetne oldani, csak nem tudom melyik lenne a leghatásosabb. istenigazából, ha vegyes csomagokat csinálnánk, a szekerekben úgy, hogy a szövetet alulra, és rá fémet pakolnánk, talán sikeresen elkerülhetnénk, hogy elsodorja a víz a szövetet. a kocsikat egyenlően súlyozzuk ki így, aztán kössük össze a kocsikat, hogy ha valamelyik nem bírná a sodrást, a többi megtudja fogni és ne vigye el a háborgó folyó. – Majd gondolkozom még egy kicsit, de mi van akkor, ha nincs kötelünk, mégis hogyan kivitelezzük az összekötést, melyet már szemfogas barátunk is említett? Hümmögök magamban, mígnem megoldást találok a problémára, remélhetőleg, no meg még egy dologgal egészítem ki a mondandómat. Ekkor a tündérhez szegezem a kérdésemet, akivel az réten találkoztam. – A virágaid, amiket irányítottál a réten, ha kötél hiányában lennénk, ők elég erősek lennének a kocsik összekötéséhez? Ha szüksges lenne neked olyan virág, nálam van még egy, amit a réten raktam el a harcotok közben, a parányi gólemmal. – Majd ekkor visszafordulok a haragos folyam felé, és újabb kiegészítéseket teszek. – Lehetséges, hogy a ponyvától megkéne szabadítani az átkelés idejére a kocsikat, mivel a szél, és a víz is belekaphat, hogy erősen magával rántsa a kocsikat. -