[Magánjáték] Esse oportet ut vivas, non vivere ut edas (Dieter&Pruinos)

Kivételesen nem esett a fekete eső; nem ejtett gyászkönnyeket az ég, amit pedig a helyiek mindig nagy megnyugvással fogadtak ilyentájban. Hiszek Isten megsiratja a jámbort és a hű követőjét is - nem lett volna szerencsétlen egyik sem?
Nem mintha a széles egybegyűlt tömeg nem tett volna meg mindent azért, hogy a koporsó ne szárazon szakadjon bele örök medrébe.
- Legyen neki könnyű a föld. - mondtam érzelemmentesen, már-már hidegen a legkönnyesebb szemű asszonyságnak, aki az elhunyt anyja vagy felesége lehetett; olyan mértékben megszaporodtak a ráncok az arcán, hogy lehetetlen volt eldönteni. A nőtől csak egy gyenge bólintásra futotta, még csak nem is reagált a finom paskolásra, amit a vállára helyeztem el együttérzőn.
Szerettem a temetéseket; nem mintha valami perverz öröm fogott volna el bármikor, amikor egy áldozatomat láthattam a földben elveszni, ugyan nem. Amikor mindenki feketébe öltözik, és a nők gyászfátyolt viselnek, nem tűnők ki a hasonló öltözékemmel, vagy gyászmaszkommal. Fekete, érzelemmentesen arc, fehér könnycseppekkel. Nem megszokott dolog, de eddig senki se kötött bele a dologba, és a holtvirágok - vagy egyszerű nevükön a szagos liliomok -, amikkel illik ilyenkor egy ruhát díszíteni is elnyomták a nem-hétköznapi szagomat.
Távozás előtt még tiszteletemet tettem a sír előtt, virágot helyezve a gödör elé; hervadt rózsát. Az évek alatt szokásommá lett ez, már ha volt persze lehetőségem rá. Nehéz lenne megfogalmaznom ennek az okát: bűntudatot biztos nem éreztem. Legalábbis az áldozat felé biztos hogy nem. Ennek ellenére, ez a cselekedet minden alkalommal megnyugtatott kissé.
Amint végeztem a rituálémmal megpróbáltam gyorsan elhagyni a temetőt - kezdett nyomasztani a hely, és a helyzet. Ennyi szomorúság képes könnyen elvenni az étvágyamat. A temetőkapuban összefutottam valakivel, aki szintén csak nemrég próbálhatta itt hagyni maga mögött a bús eseményt; szinte áradt belőle a különböző füvek és keverékek szaga. Vagy valami méregkeverő lehetett, vagy a helyi vajákos; mindkettő előre fűszerezett csemegének minősül, de ahogy elé kerültem, és megláttam az arcát, az ilyesfajta gondolatok messzire elkerültek.
Vámpír.
A sokvérűeknek annyira változatos az íze, hogy nem érdemes akár próbálkozni velük, és egyébként is: vadász vadászra nem feni karmait. Lupus lupum cognoscit.
Egy ideig némán néztem - nem vagyok benne biztos, hogy észrevette-e a jelenlétem - mielőtt megszólítottam volna.
- Részvétem. - mondtam egyszerűen, és érzelemmentesen.

Zavarodott, enyhén kapkodó... nem egy mindennapi Rotmantel. A fajtája inkább híresült el arról, hogy kiszámíthatatlan őrültek, akik a saját anyjukat is élve boncolnák fel a tudományos előrehaladásért, - jegyzem meg, akik erre büszkék lennének - mintsem hogy ennyire megérintse őket a halál. Nem igazán hittem el neki, hogy nem gyászol.
- Nem, nem voltam. Csak a barátja voltam... - mondtam, elfordítva az arcomat, belemélyedve a temető gyertyáinak gyengén táncoló lángjaiba, merengőn. - Tegnap még együtt mentünk el az italozóba. Jó ember volt. - hazudtam finoman, ahogy csak a gyászolók tudnak, akik a nem létező szép emlékekkel adóznak az elhunytnak.
Nem az én dolgom ítélkezni a prédáim felett. Sose volt boldog a halál sehol a nyomomban; egyszer sem szolgálhatta munkájával az életet. Volt már öreg és fiatal, ártatlan és gaztevő is, és gazdag legalább annyi mint szegény. Már nem nyugtat meg a ténye, milyen is volt ő, mielőtt elragadtam. Akit most ástak el néhanapján nőket erőszakolt meg részeg delíriumában; míg máskor a falu példaképe volt kemény munkájával és tónusával, ahogy a helyi grófot és adószedőit szidta szóval és a baltanyelével.
- Nem tudja hogyan lelte halálát? Nekem nem mutatták meg azelőtt, hogy beszegelték a koporsóba. - kérdeztem erőtlenül, visszafordulva felé.
Kíváncsi voltam mit tudhat a szakértő, még ha ezzel némileg - inkább kevésbé mint inkább - veszélybe is sodorhattam meg, de úgy éreztem megéri a kockázatot a dolog.  

Finoman mosolyra húztam a számat a maszk mögött. Az udvariasság... az emberek, akik között forogni szoktam vagy nem ismerték, vagy egyértelműen megjátszották, ahogy azt a helyzet elvárta tőlük. Egészen megmelengetett az az őszinteség, amivel a vámpír használta.
- Egészen nyugodtan, nem zavar, csak még szokatlan kissé. - mondtam neki, majd kiléptem a füst irányából, és átléptem a beszélgetőpartnerem másik oldalára. - És nem, nem beszélek, sajnálom. Bár ismerek egy-két híresebb mondást és szólást. Az ilyesmi ráragad az emberre egy idő után. - válaszoltam röviden. A holdfű könnyen odavághatta akárki koncentráció képességét, kár lett akármilyen témába mélyebben belemenni.
- És ne sajnálja, én ugyanúgy megfeledkeztem az udvariasság alapvető elvárasairól. Az ilyen könnyen elfelejtődik, ha ennyire erős a halál jelenléte. Hívjon csak Symeon-nak. Önt hogy szólíthatom? - mutatkoztam be és hajoltam meg kissé, inkább csak jelzésértékűen, mintsem megfelelően. Megpróbáltam mindig egy álnevet használni; komoly bonyodalmakat okozhat több.
Teljes némasággal hallgattam végig az orvos szakvéleményét, közben néha felpillantva az égre. Az éjjeli egen átúszó felhőket gyakran szokta átdöfni az ezüstös hold sugarai; és a fényjáték, ami ilyenkor keletkezett, mindig lenyűgözött. Kicsit a mocsárfényre emlékeztetett, valamiért.
- Nem, folytassa csak. Hozzászoktam már az emberi gyarlósághoz és a halálhoz is, jobban érdekel annál, ki tehette ezt. Akár vámpír, azt mondja? - kérdeztem, ezzel terelve el a témát. - Nem tudtam, hogy a vámpírok vérszíváskor hatalmas sebeket hagynak maguk után.

Tisztelemet nem fejeztem ki, ahogy azt illik a doctor úr felé; akárki, aki ezt a képesítést elérte megérdemli, hogy legalább fejet hajtsanak az eredménye előtt. Szerencse, hogy ez nem egy nagy összejövetel, hanem csak egy baráti kis csevej. Szinte már beállt a nyakam a sok fejhajtástól, amivel az ismeretlenek eredményeit ismertem el.
Miután végre megszabadultunk az undorító füstölőtől, és végigmondta a monológját, hirtelen nem is tudtam mit válaszoljak neki. Végül úgy döntöttem, hogy mindent kimondok ezzel kapcsolatban, amit ezzel kapcsolatban gondolok.
- Igen, tudtam. Érdekes egy gondolat... csak úgy, mint ahogy "Ember tervez, Isten végez". A tény, hogy meg fogunk egyszer halni, semmit sem változtat azon, hogyan fogjuk azt élni. Valakit motivál, persze, másokat meg pont hogy visszafog, de a nagy tömegeket ez általában nem érinti. Az élet elindul, aztán véget ér, de a legvégén mégis az fog számítani, hogy mit tettünk a kettő között, nemde? - kérdeztem rettentően filozofikusan. Mindig is kíváncsi voltam arra, másokat mi hajt. Meglepően sokkal komplexebbek tudnak lenni, mint én magam. Talán pont ez bizonyítja, hogy nem a motiváció értéke, legyen az akármilyen nemes vagy épp gyarló számít igazán. Hanem maga az ember hite, amivel azt követi.
- És, felettébb érdekesnek tartom, hogy ennyire képes egy idegen helyzetét a szívén hordani, már-már bosszút esküdni érte. Azt hittem, magister uram, hogy Önök kerülik azt, hogy bántódása essen akárkinek is. Az élet tisztelet ellenére is képes lenne elvenni más életét? Nem érzi úgy, hogy ettől ön is olyan lesz, mint a gyilkos? És ha már itt tartunk, lenyűgöz a lelkiereje, ami a szakmáját érinti. Minden győzelem a halál ellen csak ideiglenes. És ennek ellenére is képes mindig felvenni vele a harcot. Elképesztő. - mondtam, kevesebb érzelemmel a hangomban mit a mondanivaló igényelt volna. - Minden győzelem a halál ellen csak ideiglenes... milyen szomorú gondolat, nem?
- Szívesen magával tartanék, herr Dieter. Talán az előző mondandómból ezt nem tűnt ki, de én is hajlok arra, amit mond. Én már leszámoltam ezekkel a démonokkal, amíg megakadályozzák azt, hogy azt tegyem, amiben hiszek. Csak úgy tűnt nekem, hogy a legtöbben ezzel nem is foglalkoznak, csak hajtja őket a... tettvágy. A tehetetlenség érzete tudja leginkább kihozni valakiből a vadállatot. - zártam le a kissé hosszúra nyúlt monológomat. Biztos voltam benne, hogy a válaszai alapján tudni fogom, hogy egy újabb prédával állok szemben, vagy egy másik tiszteletreméltó vadásszal. Ezt nem a szemfogai döntik el.

Csöndben hallgattam a válaszát, majd egy részletre felvontam a régen elrohadt szemöldökömet.
- Egyelőre még nem terveztem meglátogatni őt a túlvilágon. - válaszoltam hidegen - De majd szívesen átsegítem azt, aki ezt tette.
- Mi mind az Isten teremtményei vagyunk. Valószínűleg célja is van velünk. - kezdtem el, reménykedve. Régen beszélgettem ilyesmikről, úgy, akárkivel. Talán csak azért osztottuk meg egymással a gondolatainkat, mert nem számítottak semmit? Nem tudom, hogy mire gondolhat ő, de legrosszabb esetben a végén majd egyszerűen megölöm, és halott ember ugye nem beszél. - Bár ezt nem tudhatjuk. Nem hívnám könyörtelennek azért, mert csak akkor segít, ha direktbe megkéred rá, ahogy azt a papok is teszik. Lehetőséget adott, mindannyiunknak, amivel azt teszünk, amit akarunk. Nem lehet őt szidni azért, mert egy másik ember végtelen szabadságában neked tett keresztbe.
"De hogy velem mit terveztél, mindenhatóm, arról ötletem sincs. Tőlem még a szabadságot is elvetted; adtál nekem helyette egy célt. Kitagadtál a házadból és gyermekeiddel üldöztetsz, tilossá tettetett egyik bűnödet élem. Mit tervezel velem, ó Uram?" - mondta egy démoni filozófus, kinek gondolatai azóta is kísértenek. De válaszaim nincsenek.
Lenyűgöző, egyszerűen lenyűgöző, ahogy egy ember képes megtartani a hitét a lehetetlen ellen is. “Minden újabb csata újabb lehetőség a győzelemre.”
- Rosszul fognám fel? Legyen úgy.
Győzhet egyszer, kétszer, talán háromszor is, de a végén mindenki egyszer meg fog halni. Így vagy úgy.
Hasonlóak vagyunk, orvosdoktor. Mindketten a természet ellenségei vagyunk, a körforgás ellenségei; csak én idő előtt kiragadom a sodrásából az embereket, te meg az ég akarata ellenére lököd vissza őket bele. Szívesen megmondanám ezt neki... kíváncsi lennék a véleményére ezzel kapcsolatban. De hatalmas hiba lenne felfednem magam előtte idő előtt.
- Menjünk, Dieter uram. Ha megengedi, menjünk el az én házamhoz - hazudtam és utaltam a falu szélén elhagyatottan álló épületre -, hogy felfegyverkezhessek. Aztán... - néztem le rá, elmerengve. Volt valami furcsa a természetével. Nem egy jámbor bárány, de nem is tűnik egy vérszomjas farkasnak se. Farkaskutyának meg, ki a nyájat védeni a magamfajtától, túlzottan bizonytalannak tűnt, izzadságszagúnak. Ki vagy te, és mit rejtegetsz a saját maszkod alatt?
- ... végre mehetünk vadászni.