Quest for Azrael
Would you like to react to this message? Create an account in a few clicks or log in to continue.
Belépés

Elfelejtettem a jelszavam!



Multiváltó
Felhasználónév:


Jelszó:


Legutóbbi témák

» [Magánküldetés: Kyrien von Nachtraben] - Családi titkok
by Kyrien Von Nachtraben Kedd Nov. 05, 2024 6:37 pm

» Erlendr - emlékiratok
by Erlendr von Nordenburg Pént. Nov. 01, 2024 7:40 pm

» Küldetés: Az arany fényében tündökölvén (V.I.Sz. 822. Tél)
by Jozef Strandgut Hétf. Okt. 28, 2024 3:45 pm

» [Magánküldetés] Rote Fenster hinter den Wänden (V.I.Sz. 822. Nyár)
by Nessaris Maera Szomb. Okt. 26, 2024 6:21 pm

» [Útvesztő] A magoi hét próbája
by Ostara Kedd Okt. 22, 2024 12:49 am

» Élménynek túl rövid...
by Erlendr von Nordenburg Szer. Szept. 25, 2024 7:39 pm

» Képességvásárlás
by Jozef Strandgut Vas. Szept. 22, 2024 7:21 pm

» Mesterségekhez kötődő vásárlások, receptek, alapanyagok
by Hóhajú Yrsil Csüt. Szept. 19, 2024 12:19 pm

» Enoch ben Metathron
by Noel Vas. Szept. 08, 2024 12:18 pm


Ön nincs belépve. Kérjük, jelentkezzen be vagy regisztráljon

[Magánjáték] Esse oportet ut vivas, non vivere ut edas (Dieter&Pruinos)

3 posters

Go down  Üzenet [1 / 1 oldal]

Dieter von Rotmantel

Dieter von Rotmantel
Vámpírmágus
Vámpírmágus

Ritkán jártam temetésekre, ugyanis nem szerettem látni a kudarcomat. Ahogy a test belesimul a fából faragott koporsóba, rászegelik a fedelét mintha bizony valaha visszakaparta volna magát egyetlen halott is. Ahogy a göröngyök számonkérően koppannak, az ásók pedig fájdalmasan tépnek bele a földbe, kiragadva egy-egy kupacnyit a sírgödör mellé halmozott dombból. Mintha mindegyik azt mondaná: cserbenhagytál. Cserbenhagytál. Cserbenhagytál, orvosdoktor!
Nem mentettél meg.
Sarkon fordultam, nem törődve a felém forduló szemekkel és éreztem az arcomból kiszökő érzelmeket, ahogy elernyedtek az apró izmok és közönyös hidegből szőttek rám maszkot. Minden lépésnél megcsörrent a páncélom, a köpenyem néha belenyalt a sírkert laza, sáros talajába, de mindegyik apró nesz ugyanazt mondta nekem.
Cserbenhagytál.
Egyre gyorsabban követték egymást a lépteim, minden mozdulattal egyre keményebben vágva a sarkam a sárba, ujjaim szinte elfehéredtek a táskám bőrkilincsét szorítva, és szinte hallottam benne összekoccanni az üvegeket a fémekkel. A temető kapujában megálltam, ahogy a jobb térdem összecsuklott alattam és ki keleltt nyújtanom a karomat, belekapaszkodva a kőoszlopokba hogy ne veszítsem el az egyensúlyomat.
Cserbenhagytál!
A test szinte halott volt, ahogy megérkeztem, de csak szinte. Pár szánalmas, reménytelen lélegzetett vett, ahogy rászorítottam a kazeimet a nyakára, próbálva kitapintani a pontot ahol a fejverőerét legközelebb érte a szakadás - hiába. A szerencsétlen úgy nézett ki, mint akit megkötözve ott hagytak egy falka vadkutyának, feltépett torokkal, fűrészes szélű sebeket hagyó, kitépett izomdarabokkal, gyakorlatilag az összes fontosabb erét feltépve. Csakis arra értem oda, hogy végignézhessem a halálát. De a büszkeségem nem engedte látni az egyértelműt, csakis egyetlen szót engedett át a tudatomig.
Cserbenhagytál...
Ellöktem magam az oszloptól, szemeim önkénytelenül görcsös hunyorgásba szorultak, ajkaim finom rést nyitva láttatni engedték a szemfogaimat.
- Te voltál az utolsó. Soha többé.


_________________
"I watched with glee
While your kings and queens
Fought for ten decades
For the gods they made."

Pruinos

Pruinos
Arató
Arató

Kivételesen nem esett a fekete eső; nem ejtett gyászkönnyeket az ég, amit pedig a helyiek mindig nagy megnyugvással fogadtak ilyentájban. Hiszek Isten megsiratja a jámbort és a hű követőjét is - nem lett volna szerencsétlen egyik sem?
Nem mintha a széles egybegyűlt tömeg nem tett volna meg mindent azért, hogy a koporsó ne szárazon szakadjon bele örök medrébe.
- Legyen neki könnyű a föld. - mondtam érzelemmentesen, már-már hidegen a legkönnyesebb szemű asszonyságnak, aki az elhunyt anyja vagy felesége lehetett; olyan mértékben megszaporodtak a ráncok az arcán, hogy lehetetlen volt eldönteni. A nőtől csak egy gyenge bólintásra futotta, még csak nem is reagált a finom paskolásra, amit a vállára helyeztem el együttérzőn.
Szerettem a temetéseket; nem mintha valami perverz öröm fogott volna el bármikor, amikor egy áldozatomat láthattam a földben elveszni, ugyan nem. Amikor mindenki feketébe öltözik, és a nők gyászfátyolt viselnek, nem tűnők ki a hasonló öltözékemmel, vagy gyászmaszkommal. Fekete, érzelemmentesen arc, fehér könnycseppekkel. Nem megszokott dolog, de eddig senki se kötött bele a dologba, és a holtvirágok - vagy egyszerű nevükön a szagos liliomok -, amikkel illik ilyenkor egy ruhát díszíteni is elnyomták a nem-hétköznapi szagomat.
Távozás előtt még tiszteletemet tettem a sír előtt, virágot helyezve a gödör elé; hervadt rózsát. Az évek alatt szokásommá lett ez, már ha volt persze lehetőségem rá. Nehéz lenne megfogalmaznom ennek az okát: bűntudatot biztos nem éreztem. Legalábbis az áldozat felé biztos hogy nem. Ennek ellenére, ez a cselekedet minden alkalommal megnyugtatott kissé.
Amint végeztem a rituálémmal megpróbáltam gyorsan elhagyni a temetőt - kezdett nyomasztani a hely, és a helyzet. Ennyi szomorúság képes könnyen elvenni az étvágyamat. A temetőkapuban összefutottam valakivel, aki szintén csak nemrég próbálhatta itt hagyni maga mögött a bús eseményt; szinte áradt belőle a különböző füvek és keverékek szaga. Vagy valami méregkeverő lehetett, vagy a helyi vajákos; mindkettő előre fűszerezett csemegének minősül, de ahogy elé kerültem, és megláttam az arcát, az ilyesfajta gondolatok messzire elkerültek.
Vámpír.
A sokvérűeknek annyira változatos az íze, hogy nem érdemes akár próbálkozni velük, és egyébként is: vadász vadászra nem feni karmait. Lupus lupum cognoscit.
Egy ideig némán néztem - nem vagyok benne biztos, hogy észrevette-e a jelenlétem - mielőtt megszólítottam volna.
- Részvétem. - mondtam egyszerűen, és érzelemmentesen.


_________________
Ezután már játszom gondolattal, fénnyel,
játszom szép gonosszal, szélként falevéllel.
Játszom gyermek arccal, felnőttet ma éjjel,
játszom bűntelent is, ha éppen hófehér kell.
Játszom sebzett vadkant, ha menthetek más százat,
játszom törvénytelent, ha megfojt az alázat.


~ Leander: A gyermek énbennem

Dieter von Rotmantel

Dieter von Rotmantel
Vámpírmágus
Vámpírmágus

Ha nem akartam tovább hazudni magamnak be kellett vallanom, hogy fogalmam sem volt mit is akartam tenni. Az elhatározás, mint olyan sokszor most is lángolt a mellkasomban, de semmi nem volt amifelé tovaterjedjen, amiben kiélhettem volna a tettvágyamat. Ujjaim önkénytelenül tekeregtek a páncél fölé vett köpenyem belsejében apró üvegecskék után kutatva, de csalódniuk kellett. Ezúttal olyannyira lefoglalt a kudarc, hogy elfelejtettem vérét venni a halottnak a megbukott életmentés közepette. Mélyet sóhajtottam egy bizonytalan lépést téve előre, mielőtt ismét megtorpantam és megdörzsöltem az orrnyergemet. Van valami, avagy valaki a közelben aki képes volt halálra marcangolni a férfit, aki most a koporsóban fekszik. A sebek állkapocsra utaltak, erőteljesre de nem túl hosszúra. Az állat pofája nem lehetett hosszabb egy felnőtt ember nyakánál különben a kulcscsont alatt is sebeket kellett volna találnom, az viszont biztos, hogy nem sportvadász. Nem sokat harapott ki belőle, de vagy elvitte magával vagy elfogyasztotta helyben, tehát ragadozó.
- Talán egy laposabb pofázmányú kutya, masztiff keverék... - az ujjaim lecsúsztak az alsó ajkam alá, együtt mozogva az állkapcsommal a tudattalan motyogás közepette és szinte észre sem vettem a férfit, aki megállt mellettem. Hirtelen felkaptam a fejem, szembenézve a felém fordult gyászos álarccal és a mögötte virító ékkövekkel, a legtisztább tengerkék íriszekkel amit emberen láttam.
- Elnézését kérem, elvesztem a gondolataimban. - feleltem elgondolkodva, továbbra is lehetetlen színű szemeket vizsgálva. - Köszönöm a részvétet, de felesleges. Nem gyászolok, én csak az orvos voltam aki a halál tényét megállapította. Noha nem hiszem hogy bárkinek kérdéses volt.
A maszkon túl nem látszott semmi, sem a bőre színe, sem a haja, így abban sem lehettem biztos, hogy ember volt-e. Lassan, diszkréten mély levegőt vettem, de csak a gyászvirág erős illatát éreztem.
- Uraságod a család barátja volt?


_________________
"I watched with glee
While your kings and queens
Fought for ten decades
For the gods they made."

Pruinos

Pruinos
Arató
Arató

Zavarodott, enyhén kapkodó... nem egy mindennapi Rotmantel. A fajtája inkább híresült el arról, hogy kiszámíthatatlan őrültek, akik a saját anyjukat is élve boncolnák fel a tudományos előrehaladásért, - jegyzem meg, akik erre büszkék lennének - mintsem hogy ennyire megérintse őket a halál. Nem igazán hittem el neki, hogy nem gyászol.
- Nem, nem voltam. Csak a barátja voltam... - mondtam, elfordítva az arcomat, belemélyedve a temető gyertyáinak gyengén táncoló lángjaiba, merengőn. - Tegnap még együtt mentünk el az italozóba. Jó ember volt. - hazudtam finoman, ahogy csak a gyászolók tudnak, akik a nem létező szép emlékekkel adóznak az elhunytnak.
Nem az én dolgom ítélkezni a prédáim felett. Sose volt boldog a halál sehol a nyomomban; egyszer sem szolgálhatta munkájával az életet. Volt már öreg és fiatal, ártatlan és gaztevő is, és gazdag legalább annyi mint szegény. Már nem nyugtat meg a ténye, milyen is volt ő, mielőtt elragadtam. Akit most ástak el néhanapján nőket erőszakolt meg részeg delíriumában; míg máskor a falu példaképe volt kemény munkájával és tónusával, ahogy a helyi grófot és adószedőit szidta szóval és a baltanyelével.
- Nem tudja hogyan lelte halálát? Nekem nem mutatták meg azelőtt, hogy beszegelték a koporsóba. - kérdeztem erőtlenül, visszafordulva felé.
Kíváncsi voltam mit tudhat a szakértő, még ha ezzel némileg - inkább kevésbé mint inkább - veszélybe is sodorhattam meg, de úgy éreztem megéri a kockázatot a dolog.  


_________________
Ezután már játszom gondolattal, fénnyel,
játszom szép gonosszal, szélként falevéllel.
Játszom gyermek arccal, felnőttet ma éjjel,
játszom bűntelent is, ha éppen hófehér kell.
Játszom sebzett vadkant, ha menthetek más százat,
játszom törvénytelent, ha megfojt az alázat.


~ Leander: A gyermek énbennem

Dieter von Rotmantel

Dieter von Rotmantel
Vámpírmágus
Vámpírmágus

A jég alatt megcsillanó holdfény, amely a fehérre mázolt maszk mögött égett odébbfordult, ahogy a férfi elnézett a temető irányába. A maszk széle eltűnt a fejére takart fekete csuklya alatt, így profilból sem nyújtott több információt mint szemtől szemben, de a mondatai kellően kielégítették a kíváncsiságomat.
- Ha a barátja volt, mi késztette hogy ilyen gyorsan ott hagyja a koporsóját? Haragban voltak?
Szemem sarkában észrevettem, ahogy néhány gyászoló már szálingózni kezdett a temetés színhelyéről így udvariasan hátráltam pár lépést a kapuból, remélve, hogy beszélgetőpartnerem követni fog.
- Borzalmas halála volt, így ha nem bírja a lelke a kegyetlenséget inkább megkímélném ettől. De ha valóban tudni akarja... - felpattintottam a táskám fedelét, kikeresve a pergamenbe csavart holdfüvet. A sötét tündék erdejében nőtt és nagyon enyhe tudatmódosító hatása volt, legalább is megfelelelően kiszárítva. Az olyan kontárok kezei között, mint én voltam csak vérkeringést serkentett és így az agyvelő levegőztetését is megemelte, amelyre most nagyon szükségem volt. Óvatosan beletartottam a pergamenrúd végét az egyik olajmécsesbe a kapu előtt és az ajkaim közé emeltem, mélyet szippantva a túlsó végéből előtörő füstből. - A nyakán fűrészidomú sebeket találtam, minden bizonnyal több hegyes tárgy együttes behatolásának a nyomait. Egy cakkozott szélű fegyver, egy egyszerű gereblye, vagy ami a valószínűbb egy ragadozó állkapcsa téphette fel az izmokat, inakat és a külső fejverőerét, a kialakuló vérzésbe pedig percek alatt belehalt. Mondja csak, mennyire gyakoriak errefelé az emberre támadó vadak? A veszett kóborkutyák? - kérdeztem kifújva a füstöt oldalfelé, közben tekintetemmel újra ostrom alá véve a szemeket, amelyek nem volt szabad, hogy létezzenek.


_________________
"I watched with glee
While your kings and queens
Fought for ten decades
For the gods they made."

Pruinos

Pruinos
Arató
Arató

- Nem igazán bírom a temetéseket... túl sokat láttam már. - válaszoltam egykedvűen, ahogy beletekintettem a kíváncsi, fürkésző szemeibe. Ismertem jól a fajtájukat; gazdáik a lelkes igazságkeresők voltak, tudósok, tanoncok, taknyosok. Mindig bajba-kerülők. A tapasztalataim azt súgták, hogy minél tovább maradok itt, annál valószínűbb hogy abba a bizonyos 'bajba' engem is belefog rángatni.
Ahogy arrébb lépett a temetőkaputól, természetesen követtem, és nagy kíváncsisággal figyeltem azt, ahogy szépen lassan rágyújtott a holdfüveire; a maszkom mögött elfintorodtam. Abban a zsibbasztó, ködszerű füstben nem maradt meg semmifajta szag se. Egy kicsit ki is rázott a hideg; mindig is rosszul vettem, ha megfosztottak valamelyik érzékszervemtől. Rögtön kiszolgáltatottnak éreztem magam.
- Nem túlzottan. De a falu határán, a fák között gyakran szoktak éhes farkasok sompolyogni. Nem szoktak nagy veszélyt jelenteni, mert nem mernek kilépni a fáklyafénybe. De ha valaki éjjel kitéved, például egy apró gyerek... - mondtam kicsit elrévedve, elveszve a gondolataimban. - ... Isten irgalmazzon a lelkének. - fejeztem be immár teljes lélekjelenléttel, szemeimet belefúrva a holdpalástú tekintetébe.
- Gondolom a falu határán kívül találták meg a szerencsétlent.
El kellett gondolkoznom azon, hogy az előbbi - csak enyhén - burkolt fenyegetés mennyire volt-e jó ötlet, és rá kellett jönnöm, hogy egyáltalán nem. Nem kellett sokat ön-elemeznem magamat, hogy az okára rájöjjek; túl régen volt egy igazi, kihívást jelentő vadászatom. Talán ez az orvos, ha már okosabb a réveteg helyieknél, némi fizikai izgalmat is tud nyújtani, nem csak mentálisat.
Nem mintha utóbbiban nyerni akartam volna egyébként is.


_________________
Ezután már játszom gondolattal, fénnyel,
játszom szép gonosszal, szélként falevéllel.
Játszom gyermek arccal, felnőttet ma éjjel,
játszom bűntelent is, ha éppen hófehér kell.
Játszom sebzett vadkant, ha menthetek más százat,
játszom törvénytelent, ha megfojt az alázat.


~ Leander: A gyermek énbennem

Dieter von Rotmantel

Dieter von Rotmantel
Vámpírmágus
Vámpírmágus

Nem sok jel utalt az undorra, amelyet észrevettem a férfin, tekintve hogy az arcát nem láttam. De az apró fejrántás, vállcsuklyájának hirtelen, rövid remegése mind arra engedtek következtetni, hogy sokként érte el a felőlem áramló füst, amitől egy pillanatra elfogott a bűntudat - egy pillanatra, utána az ereimbe áramló szemcsék, amelyek az égő holdfüvekből a tüdőm nyálkahártyáján keresztül szívódtak fel hatni kezdtek és elsöpörték az aggodalom legkisebb szikráját is.
- Elnézést, meg sem kérdeztem meggyújthatom-e. Sajnos egy ilyen rejtélyes eset közben sokszor elvesztem a modoromat. - feleltem felpillantva a fölöttünk ágaskodó, a temető rácskerítésének tetejébe vésett feliratra. - Hominem te esse memento... Beszél latinul, herr...? A nevét még meg sem kérdeztem.
Beleszívtam a holdfű rudacskába, és ahogy a kifújt füst alkotta apró hurkokat és horgokat figyeltem az álarcos férfi válaszán gondolkodtam.
- Ez nem farkas volt, ennyit elmondhatok. Sehol máshol nincs seb rajta, sehol egy karmolás... Mintha meglepték volna. Ha tippelnem kellene azt mondanám egy hirtelen megvadult vadászkopó, egy vámpír... esetleg egy démon. - gondolkodtam tovább, inkább már magamnak beszélve. - A nyomok akár egy emberi állkapocsnak is megfelelhetnek, de kétlem hogy ilyen nyíltan tudna rejtőzködni egy kannivál. Lehetett egy fogazott fegyver, de igen körülményes módja ez egy gyilkosságnak ha már fegyvere van valakinek. - lehunytam a szemem, élvezve a holdfüvek hatását, aztán oldalvást pillantottam a gyászmaszkon átvirító kék szemekbe. - Nyomasztom esetleg? Van, aki nem kedveli az ilyen témát.
Oldalra tartottam a sodort dohányrudat, középső ujjammal finoman megütögetve hogy a leégett pernye és hamu lehulljon róla a szürke, poros földre. Valami volt itt a háttérben, amit nem vettem észre és ez felettébb bosszantott.


_________________
"I watched with glee
While your kings and queens
Fought for ten decades
For the gods they made."

Pruinos

Pruinos
Arató
Arató

Finoman mosolyra húztam a számat a maszk mögött. Az udvariasság... az emberek, akik között forogni szoktam vagy nem ismerték, vagy egyértelműen megjátszották, ahogy azt a helyzet elvárta tőlük. Egészen megmelengetett az az őszinteség, amivel a vámpír használta.
- Egészen nyugodtan, nem zavar, csak még szokatlan kissé. - mondtam neki, majd kiléptem a füst irányából, és átléptem a beszélgetőpartnerem másik oldalára. - És nem, nem beszélek, sajnálom. Bár ismerek egy-két híresebb mondást és szólást. Az ilyesmi ráragad az emberre egy idő után. - válaszoltam röviden. A holdfű könnyen odavághatta akárki koncentráció képességét, kár lett akármilyen témába mélyebben belemenni.
- És ne sajnálja, én ugyanúgy megfeledkeztem az udvariasság alapvető elvárasairól. Az ilyen könnyen elfelejtődik, ha ennyire erős a halál jelenléte. Hívjon csak Symeon-nak. Önt hogy szólíthatom? - mutatkoztam be és hajoltam meg kissé, inkább csak jelzésértékűen, mintsem megfelelően. Megpróbáltam mindig egy álnevet használni; komoly bonyodalmakat okozhat több.
Teljes némasággal hallgattam végig az orvos szakvéleményét, közben néha felpillantva az égre. Az éjjeli egen átúszó felhőket gyakran szokta átdöfni az ezüstös hold sugarai; és a fényjáték, ami ilyenkor keletkezett, mindig lenyűgözött. Kicsit a mocsárfényre emlékeztetett, valamiért.
- Nem, folytassa csak. Hozzászoktam már az emberi gyarlósághoz és a halálhoz is, jobban érdekel annál, ki tehette ezt. Akár vámpír, azt mondja? - kérdeztem, ezzel terelve el a témát. - Nem tudtam, hogy a vámpírok vérszíváskor hatalmas sebeket hagynak maguk után.


_________________
Ezután már játszom gondolattal, fénnyel,
játszom szép gonosszal, szélként falevéllel.
Játszom gyermek arccal, felnőttet ma éjjel,
játszom bűntelent is, ha éppen hófehér kell.
Játszom sebzett vadkant, ha menthetek más százat,
játszom törvénytelent, ha megfojt az alázat.


~ Leander: A gyermek énbennem

Dieter von Rotmantel

Dieter von Rotmantel
Vámpírmágus
Vámpírmágus

- Akkor hát örvendek a találkozásnak, Herr Symeon. Az én nevem Dieter von Rotmantel, chirurgus magister ha a teljes titulusomra kíváncsi. - hajoltam meg visszafogottan, pont ahogyan a beszélgetőpartnerem. Ujjaim közül kifordult a holdfű csikk vége, de nem sajnáltam, úgy is épp ideje volt már eloltanom. Úgy mondták rossz szerencse jött arra, akinek a szájában aludt el, így sietve ráléptem és néhány bokafordítással beletapostam a laza, sáros földbe. - A mondat a kerítésen egyébként azt jelenti, "Emlékezz, hogy csak ember vagy". És az embernek sajátja, hogy meghal, ahogy mindennek amit teremtettek. Tudta, herr Symeon, hogy az öt civilizáció fajai az egyedüliek, akik tudatában vannak a sorsuknak? Mindenki, minden ember sé tünde, vámpír és sötét tünde tudja, hogy egyszer eljön az ő ideje visszatérni ahhoz, aki megalkotta őket. Csupán azt nem tudjuk, mikor - szerencsére. - mosolyodtam el szomorúan, a tudatlanság áldásának iróniáján szórakozva. Micsoda rettegés élnénk le mindannyian az életünket, ha tudnánk mikor következik a vége és hogyan. - Ez a szerencsétlen azonban nem a neki megírt terv szerint távozott az életből, és nekem feltett szándékomban áll kideríteni, hogy hogyan. És megakadályozni azt, hogy többen is erre a sorsra jussanak.
A tekintet, amellyel a férfi jegeskék szemeibe néztem talán agresszívebb volt a kelleténél, ám már elkapott a hév és nem tudtam leállni.
- A vámpírok sem elegánsabbak az embereknél, ha bódultságuk eléréséről van szó. A függőség, az éhség és szomjúság... állatias tettekre kényszeríthet valakit. De óvatlanná is tehet, így ha van még egy vámpír a faluban nem kétlem, hogy meg tudom találni.
Mély levegőt vettem, hagytam hogy a friss, kissé hideg levegő szétáradjon a tüdőmben és eléggé felpesdítsék a véremet.
- Elnézését kell kérnem, herr Symeon, de ideje cselekednem. Talán később még akad alkalmunk a beszélgetésre - hacsak nem hajtja a barátja iránti buzgalom arra, hogy velem tartson.


_________________
"I watched with glee
While your kings and queens
Fought for ten decades
For the gods they made."

Pruinos

Pruinos
Arató
Arató

Tisztelemet nem fejeztem ki, ahogy azt illik a doctor úr felé; akárki, aki ezt a képesítést elérte megérdemli, hogy legalább fejet hajtsanak az eredménye előtt. Szerencse, hogy ez nem egy nagy összejövetel, hanem csak egy baráti kis csevej. Szinte már beállt a nyakam a sok fejhajtástól, amivel az ismeretlenek eredményeit ismertem el.
Miután végre megszabadultunk az undorító füstölőtől, és végigmondta a monológját, hirtelen nem is tudtam mit válaszoljak neki. Végül úgy döntöttem, hogy mindent kimondok ezzel kapcsolatban, amit ezzel kapcsolatban gondolok.
- Igen, tudtam. Érdekes egy gondolat... csak úgy, mint ahogy "Ember tervez, Isten végez". A tény, hogy meg fogunk egyszer halni, semmit sem változtat azon, hogyan fogjuk azt élni. Valakit motivál, persze, másokat meg pont hogy visszafog, de a nagy tömegeket ez általában nem érinti. Az élet elindul, aztán véget ér, de a legvégén mégis az fog számítani, hogy mit tettünk a kettő között, nemde? - kérdeztem rettentően filozofikusan. Mindig is kíváncsi voltam arra, másokat mi hajt. Meglepően sokkal komplexebbek tudnak lenni, mint én magam. Talán pont ez bizonyítja, hogy nem a motiváció értéke, legyen az akármilyen nemes vagy épp gyarló számít igazán. Hanem maga az ember hite, amivel azt követi.
- És, felettébb érdekesnek tartom, hogy ennyire képes egy idegen helyzetét a szívén hordani, már-már bosszút esküdni érte. Azt hittem, magister uram, hogy Önök kerülik azt, hogy bántódása essen akárkinek is. Az élet tisztelet ellenére is képes lenne elvenni más életét? Nem érzi úgy, hogy ettől ön is olyan lesz, mint a gyilkos? És ha már itt tartunk, lenyűgöz a lelkiereje, ami a szakmáját érinti. Minden győzelem a halál ellen csak ideiglenes. És ennek ellenére is képes mindig felvenni vele a harcot. Elképesztő. - mondtam, kevesebb érzelemmel a hangomban mit a mondanivaló igényelt volna. - Minden győzelem a halál ellen csak ideiglenes... milyen szomorú gondolat, nem?
- Szívesen magával tartanék, herr Dieter. Talán az előző mondandómból ezt nem tűnt ki, de én is hajlok arra, amit mond. Én már leszámoltam ezekkel a démonokkal, amíg megakadályozzák azt, hogy azt tegyem, amiben hiszek. Csak úgy tűnt nekem, hogy a legtöbben ezzel nem is foglalkoznak, csak hajtja őket a... tettvágy. A tehetetlenség érzete tudja leginkább kihozni valakiből a vadállatot. - zártam le a kissé hosszúra nyúlt monológomat. Biztos voltam benne, hogy a válaszai alapján tudni fogom, hogy egy újabb prédával állok szemben, vagy egy másik tiszteletreméltó vadásszal. Ezt nem a szemfogai döntik el.


_________________
Ezután már játszom gondolattal, fénnyel,
játszom szép gonosszal, szélként falevéllel.
Játszom gyermek arccal, felnőttet ma éjjel,
játszom bűntelent is, ha éppen hófehér kell.
Játszom sebzett vadkant, ha menthetek más százat,
játszom törvénytelent, ha megfojt az alázat.


~ Leander: A gyermek énbennem

Dieter von Rotmantel

Dieter von Rotmantel
Vámpírmágus
Vámpírmágus

- Ki tudja mi az, ami számít, herr Symeon. Az attól függ ki vár ránk az út végén. - mosolyodtam el óvatosan, közben gyakorlott mozdulatokkal újrakötöttem a galléromat összefogó szalagot. Ujjaim épp csak egy pillanatra állapodtak meg a nyakamban lógó amalgám nyakláncon, de ez elég volt hogy előhozza a gyomrom mélyén kavargó keserű elégedetlenséget. Az Isten létezik. Az Átok létezik. Egyedül a dacom volt ami nem engedte, hogy a bizonyosság megnyugtasson, sokkal inkább kibillentett a lelki békémből és savanyúvá tette a hit minden édességét. Miért kellett tudnunk, hogy a Teremtő valódi? Ha valódi, miért nem jár közöttünk? Ha Ő létezik, miért van szükség ránk, akik fájdalom árán mentjük meg az életet? Akik meglopjuk az Istent? - Ha az az Úr, akit az emberek tisztelnek hát sirathatjuk is a saját sorsunkat. Veronia kegyelmes istene könyörtelen és szívtelen. Kérdezze csak meg a barátját majd odaát. - szökött vissza a szemem a temető felé, ahol lassan oszlott a gyásznép.
- Rosszul fogja fel, herr Symeon. Minden győzelem a halál ellen egy győzelem. Az ész győzelme, a tehetség győzelme és az akarat győzelme. Akárha rugóra járó ördög is a küzdelem, minden újabb csata újabb lehetőség a győzelemre. - ... vagy a bukásra.
Cserbenhagytál.
- Induljunk. Tardiora sunt remedia quam mala, ahogy a könyvek mondják. A baj gyorsan jár, a gyógyító lassan. Azt a parancsot, amely megtiltja az orvosoknak hogy ártsanak Hippocrates írta, egy ősrégi ember az óvilágból. Hippocrates most nincs itt, és soha nem látta még Veroniat. Ellenben van itt egy gyilkos beste, egy vérre szomjazó fenevad, amelyet le kell vadásznunk. Tudja... - fordultam felé utoljára mosolyogva, és éreztem ahogy tekintetem önkénytelenül kitágult. A tehetetlenség érzete tudja leginkább kihozni valakiből a vadállatot. Szép gondolat volt, de tévedett, voltak a tehetetlenségnél sokkal erősebb ösztönök is. Olyan láncok, amelyek csak akkor szorultak meg amikor elpattanni készültek.
Három napja elfogyott az utolsó véres üvegcsém is.
- ... mindig jobb megelőzni a bajt, mint gyógyítani. - tettem hozzá, miközben éreztem szemfogamat végigkaristolni az ajkamon.


_________________
"I watched with glee
While your kings and queens
Fought for ten decades
For the gods they made."

Pruinos

Pruinos
Arató
Arató

Csöndben hallgattam a válaszát, majd egy részletre felvontam a régen elrohadt szemöldökömet.
- Egyelőre még nem terveztem meglátogatni őt a túlvilágon. - válaszoltam hidegen - De majd szívesen átsegítem azt, aki ezt tette.
- Mi mind az Isten teremtményei vagyunk. Valószínűleg célja is van velünk. - kezdtem el, reménykedve. Régen beszélgettem ilyesmikről, úgy, akárkivel. Talán csak azért osztottuk meg egymással a gondolatainkat, mert nem számítottak semmit? Nem tudom, hogy mire gondolhat ő, de legrosszabb esetben a végén majd egyszerűen megölöm, és halott ember ugye nem beszél. - Bár ezt nem tudhatjuk. Nem hívnám könyörtelennek azért, mert csak akkor segít, ha direktbe megkéred rá, ahogy azt a papok is teszik. Lehetőséget adott, mindannyiunknak, amivel azt teszünk, amit akarunk. Nem lehet őt szidni azért, mert egy másik ember végtelen szabadságában neked tett keresztbe.
"De hogy velem mit terveztél, mindenhatóm, arról ötletem sincs. Tőlem még a szabadságot is elvetted; adtál nekem helyette egy célt. Kitagadtál a házadból és gyermekeiddel üldöztetsz, tilossá tettetett egyik bűnödet élem. Mit tervezel velem, ó Uram?" - mondta egy démoni filozófus, kinek gondolatai azóta is kísértenek. De válaszaim nincsenek.
Lenyűgöző, egyszerűen lenyűgöző, ahogy egy ember képes megtartani a hitét a lehetetlen ellen is. “Minden újabb csata újabb lehetőség a győzelemre.”
- Rosszul fognám fel? Legyen úgy.
Győzhet egyszer, kétszer, talán háromszor is, de a végén mindenki egyszer meg fog halni. Így vagy úgy.
Hasonlóak vagyunk, orvosdoktor. Mindketten a természet ellenségei vagyunk, a körforgás ellenségei; csak én idő előtt kiragadom a sodrásából az embereket, te meg az ég akarata ellenére lököd vissza őket bele. Szívesen megmondanám ezt neki... kíváncsi lennék a véleményére ezzel kapcsolatban. De hatalmas hiba lenne felfednem magam előtte idő előtt.
- Menjünk, Dieter uram. Ha megengedi, menjünk el az én házamhoz - hazudtam és utaltam a falu szélén elhagyatottan álló épületre -, hogy felfegyverkezhessek. Aztán... - néztem le rá, elmerengve. Volt valami furcsa a természetével. Nem egy jámbor bárány, de nem is tűnik egy vérszomjas farkasnak se. Farkaskutyának meg, ki a nyájat védeni a magamfajtától, túlzottan bizonytalannak tűnt, izzadságszagúnak. Ki vagy te, és mit rejtegetsz a saját maszkod alatt?
- ... végre mehetünk vadászni.


_________________
Ezután már játszom gondolattal, fénnyel,
játszom szép gonosszal, szélként falevéllel.
Játszom gyermek arccal, felnőttet ma éjjel,
játszom bűntelent is, ha éppen hófehér kell.
Játszom sebzett vadkant, ha menthetek más százat,
játszom törvénytelent, ha megfojt az alázat.


~ Leander: A gyermek énbennem

Serene Nightbough

Serene Nightbough
Mesélő
Mesélő

Igazán filozofikus játék volt, és meg kell mondjam, ami az írástechnikát és a gondolatvilágot illeti, mindkettőtökből a legjobbat hozta ki ez a találkozás. A szóvirágok, a gondolatok igazi csemege volt a lelkemnek, sok ilyet szeretnék még látni. - Tiszta szerencse, hogy elkezdtétek a második felvonást.
Megérdemlitek a 100 tp-t.

Ajánlott tartalom



Vissza az elejére  Üzenet [1 / 1 oldal]

Engedélyek ebben a fórumban:
Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.