Ritkán jártam temetésekre, ugyanis nem szerettem látni a kudarcomat. Ahogy a test belesimul a fából faragott koporsóba, rászegelik a fedelét mintha bizony valaha visszakaparta volna magát egyetlen halott is. Ahogy a göröngyök számonkérően koppannak, az ásók pedig fájdalmasan tépnek bele a földbe, kiragadva egy-egy kupacnyit a sírgödör mellé halmozott dombból. Mintha mindegyik azt mondaná: cserbenhagytál. Cserbenhagytál. Cserbenhagytál, orvosdoktor!
Nem mentettél meg.
Sarkon fordultam, nem törődve a felém forduló szemekkel és éreztem az arcomból kiszökő érzelmeket, ahogy elernyedtek az apró izmok és közönyös hidegből szőttek rám maszkot. Minden lépésnél megcsörrent a páncélom, a köpenyem néha belenyalt a sírkert laza, sáros talajába, de mindegyik apró nesz ugyanazt mondta nekem.
Cserbenhagytál.
Egyre gyorsabban követték egymást a lépteim, minden mozdulattal egyre keményebben vágva a sarkam a sárba, ujjaim szinte elfehéredtek a táskám bőrkilincsét szorítva, és szinte hallottam benne összekoccanni az üvegeket a fémekkel. A temető kapujában megálltam, ahogy a jobb térdem összecsuklott alattam és ki keleltt nyújtanom a karomat, belekapaszkodva a kőoszlopokba hogy ne veszítsem el az egyensúlyomat.
Cserbenhagytál!
A test szinte halott volt, ahogy megérkeztem, de csak szinte. Pár szánalmas, reménytelen lélegzetett vett, ahogy rászorítottam a kazeimet a nyakára, próbálva kitapintani a pontot ahol a fejverőerét legközelebb érte a szakadás - hiába. A szerencsétlen úgy nézett ki, mint akit megkötözve ott hagytak egy falka vadkutyának, feltépett torokkal, fűrészes szélű sebeket hagyó, kitépett izomdarabokkal, gyakorlatilag az összes fontosabb erét feltépve. Csakis arra értem oda, hogy végignézhessem a halálát. De a büszkeségem nem engedte látni az egyértelműt, csakis egyetlen szót engedett át a tudatomig.
Cserbenhagytál...
Ellöktem magam az oszloptól, szemeim önkénytelenül görcsös hunyorgásba szorultak, ajkaim finom rést nyitva láttatni engedték a szemfogaimat.
- Te voltál az utolsó. Soha többé.
Nem mentettél meg.
Sarkon fordultam, nem törődve a felém forduló szemekkel és éreztem az arcomból kiszökő érzelmeket, ahogy elernyedtek az apró izmok és közönyös hidegből szőttek rám maszkot. Minden lépésnél megcsörrent a páncélom, a köpenyem néha belenyalt a sírkert laza, sáros talajába, de mindegyik apró nesz ugyanazt mondta nekem.
Cserbenhagytál.
Egyre gyorsabban követték egymást a lépteim, minden mozdulattal egyre keményebben vágva a sarkam a sárba, ujjaim szinte elfehéredtek a táskám bőrkilincsét szorítva, és szinte hallottam benne összekoccanni az üvegeket a fémekkel. A temető kapujában megálltam, ahogy a jobb térdem összecsuklott alattam és ki keleltt nyújtanom a karomat, belekapaszkodva a kőoszlopokba hogy ne veszítsem el az egyensúlyomat.
Cserbenhagytál!
A test szinte halott volt, ahogy megérkeztem, de csak szinte. Pár szánalmas, reménytelen lélegzetett vett, ahogy rászorítottam a kazeimet a nyakára, próbálva kitapintani a pontot ahol a fejverőerét legközelebb érte a szakadás - hiába. A szerencsétlen úgy nézett ki, mint akit megkötözve ott hagytak egy falka vadkutyának, feltépett torokkal, fűrészes szélű sebeket hagyó, kitépett izomdarabokkal, gyakorlatilag az összes fontosabb erét feltépve. Csakis arra értem oda, hogy végignézhessem a halálát. De a büszkeségem nem engedte látni az egyértelműt, csakis egyetlen szót engedett át a tudatomig.
Cserbenhagytál...
Ellöktem magam az oszloptól, szemeim önkénytelenül görcsös hunyorgásba szorultak, ajkaim finom rést nyitva láttatni engedték a szemfogaimat.
- Te voltál az utolsó. Soha többé.