[Magánjáték] Lupus lupum cognoscit (Pruinos & Dieter, folytatás)

- Igazán? - lepődtem meg. - Pedig valami azt súgta, hogy Ön is közénk tartozik. - utaltam a vadászos kijelentésére. Az ugrásra kész attitűd, a feszültség, amit magából árasztott... talán csak összekevertem az éberséget és a hajthatatlanságot a félelemmel és bizonytalansággal. Vagy... valami mással. - De abban igaza van, hogy hatalmas hiba lenne elkapkodni a dolgot. A vadász, ha nem eléggé ... körültekintő vagy megfontolt, gyorsan válhat prédává. - mondtam figyelmeztetően. A kérdés az, hogy magamnak, vagy őneki - és ha őneki, akkor fenyegetésként vagy tanácsként. Valamiért idegesített, hogy nem ismertem még ki ennyi idő alatt. Nem mintha ez ilyen egyszerűen menne, de még egy jó gyenge pontot sem mutatott; kíváncsi és kérdezősködik, de nem mered el percekig magában, és nem is pörög annyira, hogy emiatt legyen figyelmetlen. Akármilyen hanghordozásban is beszél, nem az a fajta ficsúr, aki nem ismerné a világot és naivitásában rohanjon bele a halálba. Biztos lett volna esélyem - nem is egy - elkapni egy jó pillanatot, de többet akartam tudni. Az éhség se kínzott annyira, hogy türelmetlenségem elrontson egy jó mókát; talán még tanulhatok is valamit ebből.
- A tapasztalataim szerint igaza van, herr Dieter. Akármelyik is legyen igaz, a legtöbb amit tehetünk ebben az esetben, hogy várunk, mikor csap le legközelebb, és addig éberen őrködünk.
A figyelmemet nem kerülte el az idegessége, amint az ujját a szájába vette. Vajon min gondolkodhat ennyire elmélyülten?
- A fogadósnál talán találunk ilyet, ha mostanában vágtak le disznót.  Nem egy gyakori alkalom, de ha szerencsénk van, megtörténhet. - mondtam, miközben szépen lassan elsétáltunk a falu határában lévő házhoz, ahol "laktam". Már akkor lakatlan volt, mielőtt oda jártam volna aludni - de szerencsére ez nem nagyon látszott rajta. Kopottnak kopott volt, és a koszt is gazdagon gyűjtötte, de legalább egyben volt; a tető javarészt kint tartotta az elemeket, és a falak a hideget. Az ajtót, mikor kinyitottam, kissé mereven fordult csak el a zsanérjain.
- Nem, messziről költöztem ide, és nem is csodálom a dolgot. Nem egy megszokott dolog ez, inkább sajátos hagyomány. Tudja, a maszkkészítés a mesterségem; sokat szoktam rajta keresni, amikor  a vásárokon eladom őket. De az év java részében csak vadászok - az ember nem mindig élhet meg abból, amiből szeretne.
A ház nem volt több, mint két szoba, és ahova beléptünk szolgált egyszerre hálószobaként, dolgozóként és nappaliként. A falakon egy fél tucat maszk lógott alá díszként, a sarokban egy asztal volt, ami munkafelületként szolgált; bár még az avatatlan szemnek is látszott, hogy eredetileg nem erre találták ki. Még egy elhasznált ágy volt a szobában, és egy hétköznapi lándzsa nekidöntve a falnak. A másik szobába - ha valaki benézett volna - egy szerény konyhát lehetett volna találni.
- Nem a legszebb, de mondhatjuk, hogy az enyém.

Aprókat bólintottam a vámpír szavaira. Természetesen minden szava igaz volt; a vámpírok is egyfajta átok alatt éltek. A sorsukat előre megírták, céljukat - hasonlatosa az én fajtámhoz - előre kijelölték. De valahogy mégis szerencsésebbnek érzem őket: inkább éltek egy relatív tág keretben, mintsem egy megszállott és elérhetetlen célt üldözve. Igazából, ők tudják mi a dolguk. Én meg érzem. Közel sem ugyanaz.
A házba belépve rögtön nyugodtabbnak éreztem magam - nem régen fészkeltem be magam ide, de már megbarátkoztam a ház összes neszével. Ismertem, és így előnyben voltam mindenkivel szemben, aki beteszi ide a lábát.
A doctor megelőzött, és hamar a fegyverem mellett termett; és feltett egy kérdést, amire nem számítottam. Átok rája.
Pár pillanatot hagytam magamnak a válaszadásra. Okosan kellene megoldani a dolgot. Közelebb léptem hozzá.
- Régimódi lenne? Nekem még így tanította a papuskám. - válaszoltam. Hazugsággal könnyen le lehet bukni, de javarészt az állítás igaz volt: még Papuskának is szólítottam sokáig. Kíváncsi lennék, mi lett vele... talán nem ölette meg magát egy arra tévedt keresztessel, remélem. Mielőtt egyedül hagytam egész jól tartotta magát, de az unalom talán óvatlanná tette. Megint.
- ... és nekem nincs szükségem lóra hozzá. - mondtam, elmélyülve a gondolataimban, és kezembe vettem a fegyvert. Utólag azt mondanám, hogy hatalmas idiótaság volt és óvatlanság, de akkor teljesen megfeledkeztem magamról egy pillanatra. Fel se tűnt először, hogy kiszaladt a számon.
- Ez a hely volt a legolcsóbb. Olcsóbb mint hosszútávra megszállni a fogadóban; nem volt egy kelendő épület ez. A helyiek még lebontani se nagyon akarták, valamiért. Babonás egy népség.
Megforgattam a fegyvert egyszer a kezemben, majd heggyel felfelé lecsaptam a földre, és egy kicsit rátámaszkodtam. Nem volt egy túl éles darab, de jól bírta a strapát, és ez volt nekem a legfontosabb. Meg engem azért illik még egy egyszerű szálfának is megtartania.
- Megkínálhatom esetleg valamivel? Ha már elvállaltam a házigazda szerepét. Vagy térjünk a tárgyra, és beszéljük meg alaposan hogyan is szeretnénk ezt a vadászatot? Örökké mindkettőnk se figyelhet.

- Ez valószínűleg azért lehet, mert eddig nem említettem. - mondtam röviden, visszaegyenesedve a lándzsáról, majd visszatámasztottam a falhoz. Nem lesz szükségem rá még egy jó darabig; és ha lenne is, közel távban inkább hátráltatna, mintsem segítene.
- Természetesen van. - válaszoltam, majd elindultam a konyhába. Egy kissé megnyugtatott a dolog, hogy kikerültem a vámpír látóteréből, legalábbis egy kis időre. Kezdtek a személyes kérdések megsokszorozódni,  és egy idő után biztos sarokba fog szorítani. Bár, legbelül vártam a pillanatot amikor lelepleződöm; akkor fog elindulni az izgalmas rész.
- Ajánlhatok... - hajoltam le egy dobozhoz, amiben üvegpalackok sorakoztak egymás hegyén-hátán. A legtöbb üres volt, és utó-címkézett; csempészett ital, vagy egyszerű hamisítványok, esetleg egy, a ritka házi főzésekből. Erre fele nem voltak borászatok vagy egyáltalán szőlőtőkék. Addig kutakodtam, amíg nem találtam meg azt, amit kerestem.
- ... bort? - szóltam ki, lerakva az üveget magam mellé. Blut Pferd, a Paripa Vér. Fűszeres, borhoz képest egész erős ital. Talán egy vámpír értékelni fogja a gesztust. Kikerestem két poharat, ami még vállalható állapotban volt, majd kifáradtam velük.
- Nem szokásom vendégeket fogadni... remélem, elfogadja állva is. - nyújtottam át az egyik poharat, készen állva arra, hogy öntsek neki.
- De, de igaza van. Csak magamon felejtettem. - mondtam, kéz kézre fogva a borosüveget. - Majd leveszem ha lesz két szabad kezem. - válaszoltam, kikerülve a kérdést. Talán ha szóval tartom megfeledkezik a dologról...
- Nos, amit elmondott, az alapján mindenképp valamifajta vadállatnak kellett lennie; ez egy békés környék. Nagyon fegyvert sem látni az ember kezében. Harapásnyom, feltehetőleg rövid állkapcsú lénytől? Akkora erővel hogy feltépje egy ember torkát? Vadászkutyára tudnék tippelni. - mondtam abban a hangnemben, mintha tudnám miről beszélek. - De én nem tartok kutyákat, herr. A gróf esetleg, amikor a társaságával vadászni indul, szokott magával hozni egypárat. De az is már régen történt. Az emberek nem szívesen mozdulnak ki ilyen időben, ha nem muszáj.

Higgadtan figyeltem, ahogy szépen lassan elveszi a poharat, és nehézkesen nekikezd az italnak - nagyon sokáig meredt rá. Min járt az eszed, magister?
- Mondhatjuk, herr. Én inkább hívnám búcsúajándéknak egy... kedves ismerősömtől. - mondtam rejtélyesen, ahogy visszaemlékeztem egy pillanatra - ... de el kell ismerni, igencsak távolról jött, egyenesen Észak szívéből. - utaltam a gróf kastélyában rendezett maszkabálra. Valószínűleg az északföldiek teljesen mást tudnának mondani Symeonról, mint amit itt a doctor úr eddig megismert.
- Köszönöm szépen a dicséretet, magister uram. - tettem le az ágyra az üveget, és átvéve a saját poharamat. Közelebb emeltem azt, hogy megszagolhassam - még maszkon keresztül is ínycsiklandó volt az illata. - Nagyszerű egy ital. - fogtam a maszkomat, és egyszerűen, minden hezitálás nélkül levettem magamról, egy egyszerű mozdulattal. Az adrenalin felpumpálta magát az agyamba, éreztem azt izgatottságot, ahogy megmutattam a gyönyörű arcélemet neki.
Egy finom mozdulattal emeltem a poharat a számhoz, és ráérősen megkóstoltam. - Igazán fűszeres, szerencsére még nem hagyta el a bukéja sem. De gondolom Önnek jobban ízlene némi vérrel, ugye? Láttam hogyan szemezgetett a pohárral; elég evidens, hogy mire emlékeztette. De, hogy csak válaszoljak a kérdésére; általában emberre szoktam, néha nyúlra, szarvasra csak akkor, ha a jó irányból fúj a szél. - mondtam teljesen hétköznapian, a poharat lustán lengetve magam mellett. Megvillogtattam neki a fogaimat.
- Nekem nagyobbak vannak, magister. - jegyeztem meg, szemeimmel az ő szemfogai és keze között pattogva. Megfeszítettem az izmaimat is; ugrásra készen álltam, ha valami megfontolatlanságot tervezne.
~ Mutasd meg. Mutasd meg, hogy vadász vagy préda vagy-e, orvosdoktor.

Szépen lassan vigyorra húzódott a szám Dieter megjegyzésére,  és megnyaltam a fogaimat. Tetszett az önbizalma.
- Még csak meg sem lepődik, doctor? - kérdeztem, őszintén kíváncsian. - Biztos sejtette, hogy valami rejtőzik a báránybőr alatt, de hogy pont a farkas? Őszintén megsért, magister. Még csak tapsot se kap az előadásom? - mondtam megsértett, mézes-mázos hangon, mint aki gúnyolódik rajta. Lényegében, azt is tettem.
- Élőholt? Ugyan, kérem, herr Dieter. Ne okozzon nekem csalódást. Nézzen meg jobban; ennyire emlékeztetném egy emberre? - mondtam, látványosan meglengetve a poharat tartó kezemet, majd megpihentettem magam mellett. Egy egészséges és arányos emberi lény karja kinyújtva nagyjából a combjának közepéig ér; de a pohár vígan a térd magasságában lengedezett. Végig ügyeltem rá, hogy ne tartsam olyan szögben a karomat, hogy ez a különbség feltűnő legyen - egy érdektelen szemnek pedig ez egyébként is apró különbség.
Nyugodtan néztem végig, ahogy előkotorta a mellzsebéből a holdfüvet, és a szájához illesztette. Elfintorodtam, és egy halk, de vadállatias morgást engedtem meg felé, majd megroppantottam a nyakamat. Kezdett eluralkodni rajtam a belső vadállat.
- Eloltaná, kérem? Értem én, hogy Önnek megnyugtatja az idegeit, de az enyémeket arányosan pontosan annyira borzolja fel.
A kérdés egyszerű volt, a válasz pedig egyértelmű, és mégis, elgondolkodtam rajta, mit mondjak. A zsákmány sarokba szorult, és megvolt a lehetőségem arra, hogy felingereljem; ami pedig izgalmasabb és egyszerűbb vadászatot kínált. A felhergelt vad kevésbé körültekintő.
- Én ugyan nem öltem meg, herr, és ezt Ön is jól tudhatná. Én terítettem le és faltam bele a húsába, az igaz; de a halálához semmi közöm. Valószínűleg megfulladhatott a torkába tóduló vértől; micsoda szerencsétlenség, igaz? Kár hogy nem volt egy orvos se a közelében, hogy megmentse a szenvedéstől. - mondtam gonoszul. Ha van a magister úrnak némi büszkesége a munkája iránt, valószínűleg sértésként fogja megérni az utalást.