Talán éreznem kellett volna a förtelmes halálbűzt, ami belőle áradt - de nem tettem. Én csak egy különc gyászolót, egy megbánásízű szónok filozófust láttam, olyan gondolatok viharától feszülő homlokkal, amelyet kénytelen volt ruha mögé rejteni. Ártatlannak hittem-e? Én magam sem tudom. Talán a gyomrom mélyén szurkálódott valami, valami ami megkérdőjelezte az életet lopóan hideg kék szemeket, ami le akarta rántani a fekete maszkot a férfi arcáról, de nem hallgattam rá. Még nem.
- Bölcsebb lenne először megtudnunk mi is a prédánk, herr Symeon. Jómagam nem vagyok vadász, soha nem is voltam, de körültekintő annál inkább. Vegye szakmai ártalomnak.
A kezem folyamatosan remegett, ezért folytonos, egymásba vonagló mozdulatokat írtam le vele, hogy leplezzem azt. Előb végigcirógattam ládám csatjait, ellenőrizve minden zárat és élt, amit a szarvasbőrbe bújtatott vasfa leírt. Nehéz volt, de annyi éven át hozzászoktam a súlyához és szinte féloldalasan léptem nélküle. Mintha az egyik karom hiányzott volna a ládában megbúvó szikék, csipeszek és ollók, fertőtlenítő szeszes üvegek és selyemcérnák nélkül.
- Elképzelhető, hogy nem is találkoznuk a fenevaddal egyhamar. Ha állat akkor óvatos, és biztosan nem tér vissza pár napig. Ha ember, vagy aforma, akkor pedig bölcs és meghúzódik, míg a hír elhalványul és az emberek elhagyják az óvatosságot. Amikor újra vadászhat, akkor fogjuk csak utolérni. Legalább is én így tennék a helyében.
Ujjaim a tudatom peremének engedelmeskedve vándoroltak fel az államhoz, alig érintve az állkapcsom bőrét míg el nem értek az ajkaim között előfurakodott szemfoghoz. Mielőtt eszembe juthatott volna, mit teszek finoman szétnyitottam a szám, fogaim közé véve a hüvelykujjamat és hosszú másodpercekig küzdöttem a késztetéssel, hogy ráharapjak.
Undorító átok volt az, amely arra késztetett valakit, hogy akár tulajdon vérét is ontsa.
- Mondja csak, esznek az emberek errefelé pirított vért hagymával és egy jó szelet kenyérrel vagy rozscipóval? - fordultam a társaságom felé, miközben övemből előcsaptam a vékony bőrkesztyűt, amely a halott férfi tragédiája óta ott lógott és kapkodva belebújtattam a kezemet. - Erről a vidékről származik, herr Symeon? Sosem láttam még eféle gyászálarcot Hellenburgtól innen.
- Bölcsebb lenne először megtudnunk mi is a prédánk, herr Symeon. Jómagam nem vagyok vadász, soha nem is voltam, de körültekintő annál inkább. Vegye szakmai ártalomnak.
A kezem folyamatosan remegett, ezért folytonos, egymásba vonagló mozdulatokat írtam le vele, hogy leplezzem azt. Előb végigcirógattam ládám csatjait, ellenőrizve minden zárat és élt, amit a szarvasbőrbe bújtatott vasfa leírt. Nehéz volt, de annyi éven át hozzászoktam a súlyához és szinte féloldalasan léptem nélküle. Mintha az egyik karom hiányzott volna a ládában megbúvó szikék, csipeszek és ollók, fertőtlenítő szeszes üvegek és selyemcérnák nélkül.
- Elképzelhető, hogy nem is találkoznuk a fenevaddal egyhamar. Ha állat akkor óvatos, és biztosan nem tér vissza pár napig. Ha ember, vagy aforma, akkor pedig bölcs és meghúzódik, míg a hír elhalványul és az emberek elhagyják az óvatosságot. Amikor újra vadászhat, akkor fogjuk csak utolérni. Legalább is én így tennék a helyében.
Ujjaim a tudatom peremének engedelmeskedve vándoroltak fel az államhoz, alig érintve az állkapcsom bőrét míg el nem értek az ajkaim között előfurakodott szemfoghoz. Mielőtt eszembe juthatott volna, mit teszek finoman szétnyitottam a szám, fogaim közé véve a hüvelykujjamat és hosszú másodpercekig küzdöttem a késztetéssel, hogy ráharapjak.
Undorító átok volt az, amely arra késztetett valakit, hogy akár tulajdon vérét is ontsa.
- Mondja csak, esznek az emberek errefelé pirított vért hagymával és egy jó szelet kenyérrel vagy rozscipóval? - fordultam a társaságom felé, miközben övemből előcsaptam a vékony bőrkesztyűt, amely a halott férfi tragédiája óta ott lógott és kapkodva belebújtattam a kezemet. - Erről a vidékről származik, herr Symeon? Sosem láttam még eféle gyászálarcot Hellenburgtól innen.