Gustav Engelberg Tiszteletes

//Soha sem gondoltam volna, hogy Gustav végül elfogadja apja kérését és beáll Papnak. Megkérdeztem, miért döntött így…annyit felelt csak…hogy egy Angyal inspirálta…// - Sigmund a Búvóhely kocsma tulaja és csaposa




- Gustav, igyál még egy kört, erre a vendégem vagy. – tolta elé a fiatal, már ittas gyászoló elé a teli korsó bort, majd együttérzően megpaskolta annak vállát.
- Köszönöm Sig… - bökte oda leverten, majd félretolta kiürült ivóalkalmatosságát és az újonnan elé rakott italt markolta két keze közé. Két napja hunyt el édesapja, utolsó közeli hozzátartozója, s bár nem érte olyan szörnyen halála, mint annak idején kishúga elvesztése, mégis sajnálta az öregét. Mégis inkább annak utolsó kívánsága zavarta, nem tudott mit kezdeni a helyzettel. Egész nap ezen morfondírozott…soha nem volt ő Papnak való, miért akarná őt most megváltoztatni? Neki már rég késő…már akkor késő volt, mikor édesapja még egészséges volt, akkor sem próbálkozott azzal, hogy Gustav beálljon az Egyház soraiba, persze, próbálta regulázni őt, de azzal se ment sokra. Úgy érzi magát, mintha falnak állították volna, hiszen egy elhunyt utolsó kívánságát nem illik visszautasítani, pláne, ha azt pont egyedüli szerette kéri tőle.
- Rég láttalak téged bánatodban inni Öcsi, nem vagyok a szavak embere…de lesz ez még jobb is. – próbálkozott tovább, elejtve egy erőltetett félmosolyt.
- Lesz még jobb is… - ismételte az ifjú az Sig által mondott szavakat. A pultosnak mindenre ez a válasza, persze érzelem is húzódik az egyszerű szavak mögött és hát mindenre jó ez a mondat, de Gustavnak sajnos ez most nem volt elegendő.
- Hallottam pletykákat Öcsi…tényleg beállsz az Egyház szentfazekai közé? – kérdezte megtörve a rövidke csendet, bár sajna eléggé érezhető volt, hogy az előző kedveskedés csak felvezetése volt a kocsmát már a pletyka elhintése óta foglalkoztatott kérdésnek. Az ifjú csak fintorral felelt, mintha megcsavartak volna hátában sorakozó tőrök közül egyet, megrázta a fejét, majd erőből az asztalra csapott.
- Ne gúnyolódj a Papokkal Sig! Apám is az volt! – kiáltott fel könnyeivel küzdve, majd felállt ülőhelyéről teljesen kikelve magából.
- A húgomat is egy Pap temette el, a feleséged is egy Pap temette el, a lányod is egy Pap adta férjül a vejedhez, HÁT MUTASS EGY KIS TISZTELETET! –üvöltött teljesen elveszítve a kontrollt, majd hátat fordított a kocsmárosnak és a zajongásból felocsúdott kocsmatöltelékeknek.
- Hűtsd le magad gyermek, felemészt a gyász, és teljesen elmegy az eszed. Nem akartam megsérteni senkit. – rázta meg fenyegetően az öklét Sig, s bár ezért a hangnemért orrokat szokott törni, Gustav-ot már gyerekkora óta ismeri, szinte testvéreként tekint rá, meg aztán tudta, a gyász zaklatta fel a hirtelen ifjút.
- Ezt azért még megiszom… - fordult meg, majd lehúzta a korsó tartalmát. Mondani akart még pár szót a gyereknek, de ekkor már megcsillant egy könny a mohón ivó Gustav szeme sarkában, így inkább csak sóhajtott egy mélyet, majd kelletlenül megrázta a fejét, jelezve, hogy nem ért egyet viselkedésével.
- Aludj egyet édes öcsém, akkor gyere vissza, ha már lehiggadtál. – bökte oda végül neki, mikor az végzett az ital felhajtásával. Ő azonban nem törődött vele, mérgesen csapta le a pultra a megüresedett korsót, majd kiviharzott a kocsmából, remélve, hogy nem vette észre senki, hogy könnyeivel küzd…nem tenne jót a hírnevének.
Leginkább nem a gyász volt számára szívbe markoló, szomorúvá tette őt a veszteség, de az eldöntendő kérdés, a nyűg, mit apja adott neki öröklés gyanánt, az vágta őt padlóra. Sig gondolkodott rajta, hogy utána megy, de nem hagyhatta itt a kocsmát ennyi kiéhezett, ingyenélő hiénának.
Gustav nem jutott messzire, a kocsmával szemben lévő sikátorban elpityeregte magát, idegesen, tehetetlenül rúgott egy hatalmasat az ott heverő kacatokkal teli dobozba, mely messzire repült a sötétségben.
- Áuu, hééé! – kiáltott fel egy hang a sötét sikátor mélyéről, melyre Gustav felkapta fejét. Nem gondolta volna, hogy ilyen késő esti órában van itt még valaki, vagy ha van is, már részegen az igazak álmát alussza, és abból biz nem ébreszti fel az illetőt semmi.
- Elnézést…nem tudtam… - próbált szabadkozni az ifjú, majd közelebb ment a hang irányába, remélve, hogy nem okozott nagy kárt az ismeretlenben. A hangból ítélve nem lehet túl idős, sőt talán nem is férfi az illető, elég lányos hanglejtése volt, közelebb érve pedig rá kellett döbbennie, hogy akivel igen goromba volt, nem lehetett több hét évesnél.
- Miért rugdosod a dobozokat? Lehetnél óvatosabb is. – vakargatta a fejét a lány, mikor odaért az ittas ifjú, egyből letérdelt mellé és próbálta ellenőrizni, minden rendben van-e vele.
- Sajnálom kicsi lány, nem esett bajod? – kérdezte végül. Első ránézésre úgy tűnt, hogy nem okozott sérülést, bár biztosra ment, mert elég sötét is volt és ő sem volt már valami józan.
- Nem fájt…csak nagyon megijedtem. – válaszolta kis késéssel, megsimogatva feje búbját, majd mikor megbizonyosodott afelől, hogy mindene a helyén van, szigorú tekintettel meredt az ifjúra.
- Rossz kisfiú vagy… - bökte ki végül, mire Gustav elméjében egy emlékkép ugrott be két napja elhunyt apjával. Ő szidta le őt mindig így, mikor még gyerek volt, szinte hallotta apjának szigorú ám mégis nyugtató hangját. Olyan volt, mintha tudná, hogy rossz dolgot cselekedett, de mégsem lett ideges, mert abban is biztos volt, apja megvédené a következményektől. Amint felocsúdott, ismét könnyek szöktek a szemébe és megadva magát az ital hatásának és a teljes megsemmisülésnek, nekivetette hátát a sikátor falának és összecsuklott.
- Igen…tudom… - válaszolta tenyerei közé temetve arcát, abszolút igazat adva a kislánynak, bár teljesen más miatt érezte magát rossznak.
- Miért pityeregsz? A nagyfiúk nem szokták itatni az egereket. – korholta le ismét a kicsi a mellette guggoló ifjút, s mikor már Gustav azon volt, hogy elszalad, egészen furcsa érzés kerítette hatalmába. Mintha valami egészen jéghideg fuvallat szaladt volna végig testén a sikátor felöl, mikor viszont felnézett, csak a kislány kezét látta, ahogy az elveszi a fiú válláról. Nem is érezte, hogy hozzáért volna.
- Mit keresel itt ilyenkor? – kérdezte végül letörölve könnyeit.
- Apukámat várom. Meglepjük anyukámmal, úgy volt, hogy elutazunk a mamihoz két hétre, de anyu visszamondta, hogy meglepjük apukámat az ötvenedik születésnapján. – mesélte olyan heves, gyermeki ártatlansággal, hogy még megsimogatta kicsi kezeit is mutatva ezzel izgatottságát.
- Miért itt várod? Nem otthon kellene, veszélyes ilyenkor itt? – kérdezte Gustav meglepődve.
- Mert otthon nem jó…ott meleg van, nem tudom anyu, hogy bírja. – suttogta bizalmasan a férfinak.
- Értem…azt hiszem. – válaszolta megvakarva feje búbját.
- Mond, Szép kis Angyalka vagyok? – kérdezte hirtelen a kicsi, meglepve ezzel a kérdéssel elég rendesen a fiatalt.
- Hogy? – vágott vissza értetlenül.
- Öhm… - bökte ki Gustav ódzkodva a kérdéstől.
- Veled mi baj? Te miért sírsz? – kérdezte végül a kislány megtörve a csendet, bár látszott rajta, igen rosszul esett neki az, hogy a fiú nem válaszolt a kérdésre.
- Tudod…az apukám két nappal ezelőtt egy jobb helyre távozott, és nagy terhet rakott a vállamra. – mondta a fiú ismét elmerülve problémája sűrűjében.
- Hova ment? Menj utána és beszéljétek meg! – kiáltott fel a kicsi, mintha valami hatalmas ötlettel állt volna elő.
- Nem lehet…vagyis, még nem szeretnék. – mosolygott Gustav kedvesen, majd folytatta. – Ő már az angyalokkal van odafönn. – mutatott az ég felé.
- Óh…képzeld, apukám azt mondta, én is lehetek angyal. – kuncogott huncutul. A férfi elmosolyodott, egy pillanatra teljesen megfeledkezve problémájáról, majd felkelt a földről.
- Persze, hogy lehetsz. – válaszolta.
- Hova mész? – kérdezte a kislány.
- Hazaviszlek, utána én is hazamegyek. – mondta a fiú elszántan.
- Nem szeretnék hazamenni…ott meleg van. – akadékoskodott, majd hogy engedetlenségét jobban kimutassa, keresztbe tette kezeit.
- Anyukád és lehet apukád is vár. Lehet már aggódnak érted. – válaszolta Gustav, majd kezét nyújtotta a kicsi lány felé.
- Hát jó… - válaszolta, majd nem fogadva el a férfi kezét felkelt a földről és felnézett a fiúra.
- Lis vagyok. Téged hogy hívnak? – kérdezte csillogó szemekkel.
- Gustav vagyok…örvendek. Gyere, induljunk, mert kezd hűvösödni…lassan hálát adsz majd azért a melegért, ami nálatok van otthon. – nevetett fel a fiú, majd elindult a sikátor kijárata felé.
- NEEEE! – kiáltott fel a lány, mire Gustav szinte összerezzent ijedtében. Hátrafordult, s a lányt nem látta sehol.  
- LIS! Merre vagy?! – ordította el magát, majd eszetlen keresésbe kezdett. Minden dobozt felfordított, mint kukát kiürített, de nem találta sehol. Sokáig kereste, nem tudta eldönteni, hogy valami baja esett, vagy egyszerűen elszaladt. Járókelőket kérdezett meg, minden közeli utcába benézett, de nem találta őt…mire már szinte a fél negyedet felkutatta, felkelt a nap. Éjféltől reggelig kereste őt, de hiába…remélve, hogy hazament, Gustav is elindult otthonába, s, eldöntötte, amint kialussza magát, felkeresi a kislány családját.


- Sig, árulj el nekem valamit. – rontott be a kocsma ajtaján Gustav köszöntés nélkül, eléggé fel volt zaklatva, tekintete zavaros volt, a kinti hideg ellenére izzadt. Becsukta maga mögött az ajtót, majd odasietett a pulthoz és leült a kocsmárossal szemben, ki épp a poharak takarításával volt elfoglalva. Késő délután volt, nem soká végeznek az emberek a munkában, tudta, hogy nemsokára megrohamozzák a kocsmát, ezért előkészült a pityókások nagy hadára.
- Szervusz kölyök, megnyugodtál már? – kérdezte a csapos mosolyogva, mintha nem is emlékezett volna a tegnap történtekre.
- Épp ellenkezőleg. Tegnap…itt a sikátorban üldögélt egy kislány. Szőke hajú, kicsit sovány, alul volt öltözve, mármint hogy nem volt rajta zeke, kabát csak vékonyka réteg ruha. Hét vagy kilenc éves körüli lehetett. Ismered? – kérdezte szinte ujjait ropogtatva.
- Jaajjj Gustav, ne mond, hogy te is láttad? – kérdezte fejét fogva a férfi, majd letette az éppen eltörölgetett poharat és közelebb lépett a pulthoz.
- Sokan mondták már, hogy láttak egy kislányt a sikátorban. Valaki koszos ruhában látja, valaki égő fáklyaként, valakinek sír, valakinek panaszkodik, de legtöbbször azt bizonygatja, hogy ő angyal. – magyarázta unott arccal, mikor Gustav ijedten nézett fel.
- Két éve történt talán…Ismertem egy Alfonz Bellron nevű iparost. Nem sokat járt ide, csak, ha összekapott a feleségével, de akkor egész este hallgattam az életét. Viszont egy idő után arra lettem figyelmes, hogy nem tért be hozzánk. Furcsálltam, nem hittem volna, hogy kibékült az asszonnyal, azt hittem először, hogy elköltöztek. Hetekkel később elmentem a piacra és ott hallottam a történetet. Talán elitta minden pénzét, vagy nem tudom, a lényeg, hogy kért kölcsön valami rosszarcú társaságtól, de nem nagyon ment az üzlet, hiába állt le az itallal. Nem tudta megadni, hát elkezdték zargatni vele, azt mondták, ha nem adja meg a tartozását, megölik őt a családjával együtt. – mesélte teljesen belemerülve a történetbe, Gustav pedig nem igen értette ennek a mesének mi köze a lányhoz, de tovább hallgatta Sigmundot.
- Kétségbeesésében a férfi elküldte a feleségét és a lányát az anyósához vidékre, ő pedig kieszelt egy tervet. Nem volt egy ostoba fickó amúgy, igen jó árukat kínált és…
- Sig! A lényeget kérlek. – vágott közbe Gustav.
Jólvan, jólvan…A terve az volt, hogy leégeti a házát, eljátszva saját halálát és a családja után megy vidékre, és míg le nem csillapodik az ügy, ott élnek az anyósánál. Okos kis terv volt, de sajnos hiba csúszott a számításaiba és a család…meggondolta magát, még sem mentek el. Meg akarták őt lepni, a félelemben és a rettegésben saját születésnapjáról is megfeledkezett a fickó, ez alkalomból maradtak mégis otthon. Gondolhatod mi lett a vége…
- Felgyújtotta őket? – hőkölt meg teljesen Gustav, majd maga elé meredt.
- Amint a fickó meghallotta a sikítást és a jajjveszékelést bevetette magát a tűzbe, hogy megmenthesse a családot, de sajnos ő is bennégett. Egyedül a kislány jutott ki onnan élve, de már ekkorra a teste 60%-a ropogósra égett. Eljutott a sikátorig, ahol le tudták teríteni, eloltották, de már nem tudták megmenteni az életét. Állítólag a szelleme azóta járja a sikátorokat és az apját keresi. Aki megpillantja őt, attól megkérdi, „Szép angyalka vagyok?”. Nehéz ügy, főleg, hogy valamivel meg is ijeszti őket és otthagyják… – mondta végül a csapos, bár az utolsó mondatát már nem nagyon hallotta.
- De, miért tűnt el éjfélkor? – kérdezte maga elé meredve az ifjú, miután felelevenedtek benne a tegnap éjszaka történései. Tőle is megkérdezte, hogy Szép Angyalka-e…
- Akkor tájt történt a baleset, akkor halhatott meg szerintem. – válaszolt közönyösen Sig, majd ismét a poharak törölgetését tűzte ki elsődleges feladatául.
- Állítólag sokan látták már, miután kimentek oda okádni, értesítették az Egyházat is, de azóta is bagóznak rá. Elfoglaltak…mondták. – magyarázott tovább az idősebb férfi, majd ránézett az ifjúra.
- Iszol is valamit Szép öcsém, vagy csak mesedélutánra tértél be? – kérdezte végül megtörve a csendet.
- Adj innom Sid, megvárom az estét. Újra találkozni akarok vele. – válaszolta a fiú még mindig üveges tekintettel.
- Ennyire nagy hatással volt rád? Beszéltél is vele? – kérdezte a pultos, miközben épp fényesre törölt korsójába bort töltött.
- Igen. Haza akartam kísérni. – felelt az ifjú figyelve a gyönyörű, vöröses bor csillogását annak kiöntése közben.
- Hm…nem ijedtél meg a kinézetétől? – tolta Gustav elé a bort Sig.
- Megijedni? Normális kinézete volt. – rökönyödött meg az ifjú.
- Az furcsa, mindenkit elijesztett valahogy, azt hittem a külseje miatt. – bökte oda csodálkozva a pultos.  
- Istenem, szegény. Ha az Egyház nem segít, majd én fogok. – ütött az asztalra a fiú eltökéltégét jelezve.
- Persze, és mit csinálsz vele? Elűzöd a cefreszaggal? – nevette ki a férfi, majd ő is ráütött a pultra tenyerével, bár ő csak azért, mert jól szórakozott saját mókáján.
- Nem tudom. Valahogy biztosan lehet rajta segíteni. – vetette oda Gustav, majd belekortyolt italába…



Eljött az este és Gustav már a sokadikat itta, sőt, mondhatni már kicsit túlzásba is esett. Jöttek a vendégek már sorba, velük is megbeszélték a kislány ügyét, voltak, akik látták őt, voltak, akik sírást, zokogást hallottak a sikátor felöl, de olyan is volt, akit megtámadott a kislány. Minél többet ittak, annál több derült ki a kislány halálának ügyéről, tán a férj ópiumot is használt, a feleség szajha volt, minden vele kapcsolatos történet egyre kuszább lett.
- Elég ebből emberek, ezt már senki sem hiszi el. – nevetett a csapos egy igen érdekes történet után, miszerint a kislány hatalmas démonná változott és a mezőgazdaságban dolgozó agg Larry megküzdött vele.
- Így vót biz, ha mondom. – rázta meg öklét, majd mutatóujjával a szeme alatt lévő kis pöttyre mutatott.
- Itt sebzött mög, ehun-é. – jelezte, nyomkodva a dudort.
- Az csak egy anyajegy…a másik oldalon van egy vágás, de azt az asszony okozta. Háháhá. – nevetett Gustav, majd hátba verte a vén bolondot.
- Né szömtelenködjé té kölök. – rázta meg öklét ismét a férfi.
- Nyugi Larry, én elhiszem, hogy a démon sebzett meg… már ha a feleségedre céloztál. Háháhá. – tett hozzá egy lapáttal a csapos, mire az agg pityókás már megrázta a fejét.
- Csak azér nem kapol ki Sig, mert te adod a itókát. – fenyegette a csapost, mire az legyintett és elé perdített egy korsó sört.
- Nyugodj meg Larry, erre a vendégem vagy a hősiességedért. – mosolygott, majd jelezve, hogy sajnálja a dolgot, megpaskolta vékonyka, csoffadt vállát.  Gustav is jókat nevetett a dolgon, mikor a szeme sarkából felfigyelt valamire. Egy csillogásra, mi az ablakból jött, s mikor a fiú teljes figyelme oda terelődött, akkor vette észre, hogy valaki kukucskál befelé az ablakon. A kislány volt az.
- Na, én megyek urak, késő van. – szólalt meg hirtelen a fiú, majd magára vette kabátját és az ajtó felé igyekezett.
- Itt maradt a italod gyerök. – mutatott a pulton lévő cefrére Larry, mire Sig megrázta fejét jelezve a munkás felé, hogy hagyja a dolgot…ő tudta hova siet.

Mire Gustav kiért, a kislány már nem állt az ablaknál, egy pillanatra azért visszatekintett a kocsmába, nem-e követte őt valaki, majd elkezdte keresgélni a kis szellemet. Beosont a sikátorba, közben halkan hívogatni kezdte őt, csendesen csinálta, nehogy meghallja őt valaki más is.
- Itt vagyok, hihi. – integetett a kicsi lány egy nagyobb hordón üldögélve. Az olyan magas volt, hogy lábai lelógtak, játékosan lógatta őket előre hátra, arcán széles mosollyal fogadta az ifjút.
- Szép estét kicsi lány. Emlékszel még rám? – kérdezte közelebb húzódva hozzá, remélve, hogy az nem szalad el, vagy a tegnapi mutatványához hasonlóan nem tűnik el nyomtalanul újra.
- Persze. Gustav bátyó, akinek problémája van a papájával. – mosolygott gúnyosan, mire a fiú elkomorodott egy pillanatra.
- Miért mentél el tegnap? – kérdezte a fiú felocsúdva, még mielőtt ismét elpityeregte volna magát.
- Szólított apukám, nem hallottad? Most is itt van valahol, őt várom. – mesélte nagy elánnal, mire Gustav szomorúan felsóhajtott.
- Amúgy…mi a bajod apukáddal? – kíváncsiskodott a lány, közelebb hajolva a már ekkor mellé érő fiúhoz, úgy, mintha csak titok volna a dolog.
- Tudod…mielőtt a mennybe ment volna, az volt az utolsó kérése, hogy álljak Papnak. – válaszolta fintorogva a fiú, mire a lány hümmögve, játékosan simogatta meg képzeletbeli kecskeszakállát.
- Az unalmas nem? Ők tartják a templomokban azokat az unalmas beszédeket? – elmélkedett emlékeiből csemegézve Lis.
- Bizony. – sóhajtott kelletlenül bólogatva Gustav.
- Apukám mindig azt mondta nekem, hogy mindig a szívemre hallgassak. A te szíved mit mond? – kérdezte huncut mosollyal az arcán.
- Nagyon bölcs apukád vol…van. –akadt el a szava hirtelen a fiúnak, miután rájött, mit is akart mondani először. A kislány nem tudja valójában, hogy ő szellem. Nyilván ezért mondta, hogy otthon nagyon meleg van...mert égett a ház, mikor kiszaladt.
- Végül is…nem lehet olyan rossz a Papok élete. – merengett a fiú, majd a kislányra tekintett.
- Köszönöm. – mosolygott a lányra kedvesen.
- Mondtam én a Papának, hogy tudok jó tanácsot adni. Mindig lecsittegett, ha valamibe beleszóltam, mikor anyuval beszélgetett. Csitt…csitt lányom… - utánozta gúnyosan apját a gyermek.
- Meddig várod még apukádat? – kérdezte kis hezitálás után Gustav, miután látta a hold állásából, hogy közeledik az éjfél.
- Nem tudom. Szerinted eljön? Azt mondta, ha jó, szép kisangyal leszek, sietni fog. – válaszolt a kislány kicsit elszomorodva.
- Már nem akarok többet várni…hiányzik a mami és a papi is… - tette hozzá könnyes szemekkel.
- Miért nem mész te el hozzájuk? – kérdezte a fiú, majd kezével le akarta törölni a kislány könnyeit, de még időben elállt a cselekménytől, úgysem sikerült volna, s lehet, csak megijesztette volna vele. Gustav pedig azt akarja, hogy lelke hazatérjen, nem pedig azt, hogy ismét elfusson.
- Szerinted már szép kisangyalka vagyok? Azt mondta, ha úgy viselkedek, mint egy angyalka, akkor eljön. – mondta, majd furcsa derengés kezdett el kirajzolódni a kislány körül. Gustav nem értette a történéseket, kicsit hátrébb lépett, megijedt kezdetben, hogy el fog tűnni megint, ezért felnézett az égre, hogy megnézze, mennyi ideje lehet még rábírni Lis-t, hogy kövesse szüleit.
- Nálad szebb kisangyalkát még… - akadt el a szava hirtelen, ahogy visszanézett a kislányra.
- Na? Jó angyalka voltam? Szép vagyok? – erősködött tovább a kislány, mikor Gustavnak könnyek szöktek a szemébe. Torkát akkora gombóc kezdte el feszíteni, akárhogy próbálta, nem tudta lenyelni azt, s ekkora fájdalmat talán húga elvesztésekor érzett, mint akkor, abban a pillanatban, mikor meglátta Lis-t, úgy érezte, mellkasa és a szíve összeomlik a fájdalomtól.
- Istenem… - nyögte ki végül, még mindig könnyeivel küszködve, de nem akarta elsírni magát. A kislány nem értette a reakciót, ami Gustavot kapta el, hiszen nem látta azt amit ő.
A kislány feje teljesen meg volt égve. Hólyagok és sebek borították egész fejbőrét, csak pár darab árulkodott arról, hogy egykoron szép dús haja volt, arca pedig teljesen el volt deformálódva. Szép kék szemei véraláfutásosak voltak, a bal oldalán még össze is égett a bőr és úgy lógott bele szemébe, hogy talán ő azt észre sem vette.
- Nem vagyok szép Angyalka? – kérdezte elbizonytalanodva, majd hátrébb húzódott.
- …Soha…nem…láttam még ilyen gyönyörű Angyalkát, mint amilyen te vagy Lis. – bátorodott meg a férfi, mosolyt erőltetve arcára, letörölve az azon lecsurranó könnycseppeket.
- Igazán?! - örült meg a kislány tapsikolva kezeivel.
- A szüleid büszkék lehetnek rád.  – tette még hozzá, mostmár teljesen visszanyerve önuralmát, a bánatot öröm vette át, a torkán lévő gombóc is engedni látszott…a kislánynak nem együttérzés kell, hanem elismerés.
- Nagyon bátor vagy, tudod? Segítségért siettél ki a házból, apukádat kerested, hogy megmenthesd anyut, igaz? – kérdezte, miután az egész történet felismerést nyert benne.
- Hogy? Én? – nézett maga elé a kislány, mikor furcsa, fehér aura vette őt körbe.
- Apu? Ég a ház…én… Anyu benn van! – látszott meg Lis szemeiben a felismerés, majd levegőért kezdett kapkodni és hangot is adott ijedségének.
- Lis…már vége, nyugodj meg. Már minden rendben van. A szüleid már várnak. – suttogta mosolyogva, majd ismét könnyek szöktek a férfi még fel sem száradt szemeibe.
- Várnak? Hol vannak? – kérdezte, majd felnézett az égre és teljesen kikelve magából ugrott le a hordóról.
- Anyu! Apu! – Úgy hiányoztatok!  - sírta el magát a kislány, majd elkezdett emelkedni a földről.
- Megyek Gustav, ott vannak anyuék! – integetett a már nem erőlködő fiú felé, kinek szemeiből már patakzottak a könnyek…de mosolygott…ez a gyönyörű jelenet nem szólhat a bánatról. Egy család újra egyesül, talán azért is fáj még mindig neki a dolog, mert ő is erre vágyik.
- Köszönöm Angyalka. – válaszolt integetve Gustav, s bár nem biztos a dologban, de úgy látta, mintha a kislány szülei is integettek volna felé, sőt mintha édesapja meg is biccentette volna a fejét felé köszönetképpen. A fiú csak mosolyogva intett a már ekkorra egyesült család felé és figyelte, ahogy szépen eltűnnek a sötétségben. Ez kellett a kislánynak, elismerés. Itt ragadt a földön, mert a szükség órájában nem találta meg édesapját és soha, senki, semmilyen ügyben nem ismerte el őt, csak ha bebizonyosodik apja felé, hogy olyan jó és olyan szép, mint egy kisangyal…
Maga elé meredt és letörölte könnyeit. Boldog volt, de egyúttal szomorú is. Tudja, ő is csak akkor egyesülhet a családjával újra, ha ő meghal…de addig még bizony dolga van…teljesítenie kell egy ígéretet…

Szívszorító, és természetesen lebilincselő történet. Kíváncsi vagyok a folytatására is. Motivációképp íme 100 TP, 1000 váltó és a várva várt bónusz jutalom:

Név: Az álhatatosság keresztje
Típus: Kiegészítő
Ár: 800 váltó
Leírás: Egy néhai nemes kereszteslovag nyakba akasztható keresztje, melyet utolsó leheletével, s a tulajdon pirosló vérével áldott meg. Világ életében egy céltudatos, rendíthetetlen harcos volt, aki ha egyszer valamire elszánja magát, az tűzön vízen át véghezviszi. Gustav jól ismeri ezt az érzést, éppen ezért a néhai lovag áldása kíséri őt a kereszttel. Segítségével öt percenként egyszer egy megakadályozott, vagy pajzzsal megállított képességét varázserő-veszteség nélkül próbálhatja újra, akár akkor is, ha el kellene telnie valamennyi időnek, mire újra bevethetné.

"Az anyád úristenit!" - A hős lovag utolsó szavai

//Gustav gyerekkorában a többi kisfiúval háborúsat játszott, ő volt a Pap, a gyógyító, annyira aranyos volt, biztos sokra fogja vinni, akárcsak az apja – Plagius Plébános//



- Mit keresel idebenn kölyök? – kérdezte a két ajtós szekrény külsővel rendelkező fogadós, a tizenéves forma gyerek fölé magasodva.
- Az nem a te dolgod! – szólt vissza a gyermek sértődöttséggel az arcán, majd faképnél hagyta a Sigmund névre hall-gató férfit és leült egy pulthoz.
- Egy kupa bort kérek! – kiáltott végül oda a meglepett, sokat látott alaknak, ki zavartan vakarta meg kobakját.
- Te Sig, ez a taknyos mit akar? Alkoholt? Hahaha. – bökte oda az egyik vendég nagyot kacarászva, látszott a férfin, hogy már volt benne löket, sőt, kedve támadt kicsit bolondozni is a fiatallal.
- A vendégem egy kupára! Had legyen belőle férfi, ha ennyire nem akar gyerek maradni. – nevetett, majd intett a már jól ismert jelzéssel Sig felé, ki felháborodva válaszolt a rendelésre.:
- Még mit nem Harry, ez még gyerek, gyerekeket nem szolgálok ki! – kiáltott a feldúlt csapos, mire Harry elkámpicsorodott, na de úgy gondolta, nem eszik olyan forrón a kását, feltalálja ő magát, oda tántorgott a pulthoz és magának rendelt egy kört. Járásán látszott, már sokadik italán van túl, úgy is volt vele, hogy az lesz az utolsó, ami az asztalánál pihen, de erre a szenzációra most már kíváncsi, mint ahogy a bent lévők is.
- Mi a baj kistigris? – ült le a fiúval szemben Magda, ki köztudottan a fogadó örömlánya volt, bár senki sem hívta így, mindenki „befektetési” tanácsadónak gúnyolta. Megjelenése is ezt sugallta, rövid vörös szoknyát viselt, mely csipkés végekben tündökölt, ehhez hasonló mély dekoltázzsal rendelkező díszes fűző és egy rózsaszínű selyemsál a nyakában, mit, ha már elég részeg volt, kígyóként font a férfiak nyaka köré, erotikusnak nem mondható tánca közben. Haja akár a madárfészek, persze, mindig igazgatja, de minél többet babrál vele, annál rosszabbul néz ki, ez sosem zavarta, a legnemesebb, legjóképűbb férfiaknál is bepróbálkozott.
- Hagyd már Magda, vagy már a kisfiúknak is adsz tanácsokat, had legyen az első alkalma örömteli, ne pedig katasztrófa. – kiáltotta messziről egy másik vendég, de úgy tűnt ez a kis gyermek mindenki érdeklődését felkeltette, pláne, mert még Sigmund sem penderítette ki az ivóból…Bizony ez már nem az első eset, hogy betért a Rejtekhely fogadóba egy fiatalkorú, de eddig kivétel nélkül ki lettek dobva, még akkor is, ha a szülei kinn várták őt a bejáratnál, mert éppen ki voltak tiltva.
- Hallgass Horas, ez a gyerek legalább néz majd ki valahogy, nem úgy, mint te. – kiáltott vissza a nő felháborodva, majd ismét a fiúra tekintett.
- Édesapám elöl menekültem el…olyan dolgot akar, amit én nem. – felelt szűkszavúan, mikor mellétermett Harry és letette elé az áhított kupa bort.
- Hékás! – kiáltott utána Sig, de már késő volt, a fiú két kézzel megmarkolta a kupát és egy húzóra megnyomta az egész tartalmát. A végén már igaz erőltetni kellett, arcáról a nemtetszés és az undor volt leolvasható, de mindenki elhűlve nézte, hogy a fiú úgy lehúzza az italt, mint aki már jártas a témában.
- Nem először iszol mi te kölök? – kérdezte Horas is közelebb lépve, majd megvakarta a fejét.
- De...hu…fújjj… - törölte meg a száját a gyermek ingujjával, majd böffentett párat, de a fintorgás nem akart alább-hagyni.
- Ide ne hányj te gyerek! - kiáltott rá Sig, de úgy tűnt, ő rá már rég nem hallgat senki, mindenki a nagy szenzációra volt éhes, mit jelenleg ez a gyermek jelentett ebben a kocsmába.
- Nyugodj meg Sig, majd Holgerson odakinn figyeli az őrséget. – legyintett Horas, majd a fogadó ajtajához lépett és ki is nyitotta azt, hogy a falnál fetrengő jobb napokat is látott pityókásba rúgjon egyet.
- Igaz-e Holgerson, figyeled a katonákat? – kérdezte ezzel is próbálván megnyugtatni a benn lévő fogadóst, ki nem igen akart jobb belátásra térni.
- Rrahjta vagyhooooorghk… - válaszolt a teljesen kiütött férfi, majd fel akarta emelni kezét, hogy ezzel is jelezze el-szántságát, de sajnos csak egy legyezésre volt ereje.
- Igazatok van, tényleg megnyugodtam. – ironizált Sigmund, majd a pulthoz lépett és szinte sértődötten könyökölt rá a fából készült alkalmatosságra. Horas becsukta maga után az ajtót, majd követte a fogadóst, de persze, nem azért, hogy tovább próbálja nyugtatni, hanem, hogy újabb kört rendeljen újdonsült barátjuknak.
- Adj neki még egyet Sig, ne morogj. – nevetett a pityókás alak, majd a pultra csapott.
- Nem vagytok észnél, kinyírjátok szerencsétlent. – válaszolt a fogadós, majd elébe tolt egy újabb kupa bort.
- Ne aggódjon értem, bírom az italt. – intett a gyermek, majd szinte kikapta Horas kezéből az új adagot és, mint ahogy az előző körrel is tette, úgy lehajtotta ezt is, nem kímélve gyomrát és máját. Köhögve emelte el szájától a kupát, de már könnyebben csúszott le, mint az előző menet, most szinte szurkoltak is neki a körülötte álló ittas alakok. Magda nevetve simította meg a fiú fejét, mire az morcosan eltolta a nő kezét.
- Inni jöttem ide asszonyom, nem nőket hajkurászni! – felelt ellentmondást nem tűrően, mire az örömlány sértődötten vette tudomásul az elutasítást.
- Újabb kikosarazás Magda, hogy bírod? – nevetett az egyik vendég, mire a nő ölbe tette kezeit és fintorogva mordult rá a gyerekre.
- Minek jöttél te ide fiú, mit akar az apád? – kérdezte végül, bár nem azért, mert megenyhült, inkább el akarta terelni a figyelmet saját, kellemetlen helyzetéről. Szegény valóban sok visszautasítást kap, hiszen nem mai csirke már, ven-dégköre leginkább az ide visszajáró pityókás rémségek, kiknek zöme csak akkor adja be a derekát, ha már kellően ittasak.
- Azt akarja, hogy, ha megnövök az Egyház szolgálatába álljak. – válaszolt a fiú, majd böfögött egyet, visszaeresztve a nemrég letolt kesernyés ital gőzét.
- Jó helyen kezded a tanulás Kölyök. – válaszolt Sig, ki magában még mindig ellenezte a dolgot, miszerint a fiú itt sírja el a bánatát alkoholba fojtva azt, ezeknek a semmirekellőknek, kik élvezték azt, hogy ez a még ártatlan fiú a sárga földig issza magát. Utolsó váltójukat is arra költik, hogy végignézzék szerencsétlen lerészegedését.
- Mielőtt beáll szentfazéknak, utoljára kirúg a hámból, mi baj van ezzel Sig? - kérdezte Harry számon kérőn, szinte su-gallva a fogadós felé azt, hogy ő a ma este ünneprontója.
- Az, hogy ezt itt teszi. – válaszolt egykedvűen, majd töltött magának is egy pohárral legerősebb italából.
- Miért nem mondod meg neki, hogy te ezt nem akarod? – kérdezte Magda együttérzést sugározva a legény felé, ki csak ciccentett egyet jelezve ezzel nem tetszését.
- Már próbáltam neki elmagyarázni, de hajthatatlan. – válaszolta, majd megfogta kupáját és Harry felé nyújtotta.
- Kérhetek még egy kört? – kérdezte, bár már szemein látszott az a fajta csillogás, mi a pityókásság első számú jele.
- Elég lesz már te Gyerek, még megárt. Késő is van már, biztosan keresnek, ha pedig itt találnak meg, azt nem teszem zsebre, amit kapok. – vetette oda Sigmund ellentmondást nem tűrően, erre a fiú felkelt ülőhelyéről és odabotorkált a pulthoz.
- Tudja maga, milyen az, ha arra kényszerítenek, amit nem akar. – kérdezte a fiú számkérően, ujjával a pult mögé mu-togatva, pedig alig éri el azt.
- Te fiú, az ivó több mint fele ilyen életet él. Üdv a való világban! – kiáltott rá Sig mérgesen, bár már sértésnek is vette azt a hangnemet, mit a gyerek megengedett magának vele szemben.
- Én lovag akarok lenni, lovag ki megvédi a bajba jutott hölgyeket, ki elkapja a tolvajokat és rablókat, ki a jó oldalán küzd egy jobb jövőért. – magyarázta az ifjú eljátszva képzeletbeli kardjával egy nyertes küzdelmet a levegővel ví-vott párbajt követően.
- Engem is megmentenél, hős lovag? – kérdezte Magda szívére téve kezeit, hiszen úgy meghatódott, könnye csordult belé a kis Hős céljainak ecsetelését követően.
- Hát…hölgyem…van, amin már egy lovag sem segíthet. – válaszolt dülöngélve, mire az egész fogadó egy emberként kezdett el nevetni. Még a tulaj arca is mosolyra húzódott, s bár mindennapos az, hogy valaki leszólja a vén öröm-lányt, de hogy egy ilyen fiatal tanítsa móresre, az nem egyszerű eset.
- Sir Taknyos, tessék, erre a ház vendége vagy. – mosolygott Sig, majd a fiatal lovag felé nyújtott egy Kupa bort. Tet-szett neki a kölyök, régi önmagára emlékeztette, mielőtt elszegődött volna zsoldosnak és világkörüli útra nem indult akkori mesterével. Ő sem repdesett az örömtől, hogy így kell cselekednie, de nem volt választása, szülei kidobták az utcára, így ideje korán árvaházba került. Az ottani körülmények pedig nem igen tetszettek neki, szigorúak voltak, sokszor elverték, ha valami rosszat csinált, többször megszökött, de mindannyiszor visszavitték, míg nem egykori mesterével össze nem hozta a sors. Pont egy sikeres menekülését ünnepelte az itteni fogadóban, mikor a sebes arcú férfi meghallotta a történetet és felajánlotta neki, hogy magával viszi. Akkor jó ötletnek tűnt, hogy elhagyja a fővárost, hiszen előbb, utóbb visszavitték volna az árvaházba, de a spártai körülmények következtében megbánta azt, amit akkor jónak vélt. Ezért is vette meg végül ezt a fogadót, miután elhagyta múltját és megváltoztatta alteregóját, sok szép emlék jutott eszébe, amit itt élt meg annak idején. Magát látta a fiúban, ahogy ő is így állt a pult előtt és leendő hősi cselekedeteiről mesélt.
- Fulladj bele! – vonult el végül sértődötten Magda a fogadó másik sarkába duzzogva, főleg, mert a kocsmatöltelékek nem tudták abbahagyni a nevetést. A fiú elvette a Kupa bort, majd mint ahogy az első két körrel tett, úgy egy húzó-ra itta meg ezt az italt is, bár a végén már meg-megcsuklott a nyelőcsöve, kezdte érezni, hogy valóban sok volt neki ez a mennyiség. Szédelegve lépett vissza a fogadóshoz és letette a poharat, megkapaszkodott a pultban, majd mutatóujját felmutatva böffentett egyet.
- Sir Gustav, ha kérhetem…Sir Gustav Engelberg… - mondta, majd, mint egy zsák, tehetetlenül eldőlt, átadva magát az alkoholmámort követő szörnyű rosszullétnek.
- Sir Gustav Engelberg, kitartást a másnapossághoz….remélem, többször nem találkozunk. – válaszolt Sig, felemelve a gyereket a Földről. Talán ez még eljutott a lurkó agyáig, de már nem igen tudott reagálni a történtekre, nevetést hallott még, de a fények szép lassan kihunytak.

Hát ez...eképesztően aranyos volt. Azt hittem elolvadok, de tényleg, szinte magam előtt láttam az apró Gustavot erősködni. Nincs is jobb a visszaemlékezésnél. Meg mostmár eldicsekedhetsz vele, hogy hogy ittad asztal alá a veled egykorúakat...kit érdekel, mikor.

A jutalmad 100 TP és 2000 váltó, mert ez a második élményed.