Az Atya, a Fiú és még ki tudja..............

Emlékszem rá, milyen volt az első összetűzésem a circuitorral, aki a fegyelemért felel a Katedrálisban - legalább olyan pontosan célzott az átokfajzat, mint amilyen pontosan most én. Két ütést kaptam a májamra, és meggyőződésem, hogy csak azért volt ideje még gyomorszájon is vágni, mert nem tudtam időben lekopogni az egész marakodást; akkor aztán elengedett, s vagy két percig állt fölöttem a kezét nyújtva, mire egyáltalán ki bírtam nyúlni feléje, hogy felsegítsen és leporoljon.
Nem ma történt - olyan kölyökforma voltam, olyasmi idős, mint ez a szemtelen senkiházi itt -, de pokoli jól emlékszem az egészre.
Leginkább arra, mennyire lehetetlen rendesen mozogni, ha ilyesfélékkel akad össze az ember.

Eva Freiheit ehhez képest döbbenetesen keményen állja a sarat - annak ellenére, hogy félig-meddig rögtön menekülőre fogta, még mindig talpon van. Én már megütöttem, aztán megütöttem újra; a fejét és a bordáit sem volt lehetetlen elkapni, mégsem sikerül leteríteni. Egész egyszerűen mintha meg sem érezné; tovább cikkcakkol az asztalok közt hátrálva, és még arra is van ideje, hogy az italok között rendezkedjen.
Ilyen lassú lennék?
Lehet, hogy öregszem.

Nem a legmegfelelőbb pillanat, hogy kételkedni kezdjek, és csak a szerencsémnek köszönhető, hogy a bort, amit a képembe kapok, ónkupája nélkül szánta nekem; inkább érzem, mint látom, hogy előrefelé mozdul, csakhogy ezen a padlón nincs biztos fogás - mezítláb se volna.
A teljes súlyát beleadva öklel fel, alighanem nekifutásból. Kitűnő az időzítése, mert aránylag könnyen a földre visz: nehezebb vagyok ugyan nála, de nem sokkal, és ő estében beszorít a saját tömege meg a padló nyirkos deszkái közé. Én fogom fel az ütközés nagyját, valahol a gerincem alulsó traktusán; a térde eltalálja a combom belsejét, a könyöke meg - pontosan ugyanekkor - a szegycsontom mértani közepét.
Ebből ugyan nem ugrom fel csak úgy.
Fürge vagyok, de most már korántsem annyira, mint ő - hallom a sietős, szaladó lépteit, ahogy átvág a fogadón. Szemvillanás alatt a konyhában lesz, ott majd kiront a hátsó bejáraton és bottal üthetjük a nyomát. Üldözőbe vehetném, de valószínűleg hiába. Különben sem volna értelme végighajszolni a városon.
Mégsem a magam nevében járok itt.

Aprót rázok a nyakamon, ahogy feltápászkodom; a mozdulat végigbizsereg a hátam teljes hosszában. A csigolyáim egyáltalán nem hálásak a történtekért, s az összes ütésem érezni kezdem a kézfejemben.
Odakintről ideges dobogás hallatszik. Bizonyosan a lovam.
Ideje tolmácsolni a Főváros álláspontját Őexcellenciájának.

Nem, nem csak az élet és a gyakorlások megedzette testem volt az, ami talpon tartott az ütései záporában, amit azért próbáltam elhajlásokkal, karral, lábbal védeni, hanem annak tudata, hogy ha a földre kerülök már nincs visszaút. Onnan már csak akkor állhatok fel, ha az inkvizítor is úgy dönt és a legkevésbé szerettem volna, ha ennyire kiszolgáltatott helyzetbe kerültem volna.
Ezért küzdöttem összeszorított fogakkal és az utolsó pár ütés után, melyek megrogyasztottak döntöttem úgy, hogy véget kell vetnem a küzdelemnek vagy így, vagy úgy, mert a következő ütése már földre fog vinni.
Persze, hogy fájt és a testem már egyetlen fájdalomcsomó volt, de lábon tartott a dac, a makacsság és a………félelem. Igen, féltem, rettegtem attól, hogy mit tehet velem, de ezt olyan mélyen elnyomtam a tudatom mélyére, amennyire csak tudtam, különben már rég feladtam volna.

Tudtam, hogy sokat kockáztatok ezzel a végső „támadással”, hiszen nem lehettem biztos benne, hogy egyáltalán képes leszek-e fellökni, hogy ha földet érünk nem esem rosszul, nem tud-e belém kapaszkodni, nem kér segítséget a lovagtól, vagy az emberektől, akik saját védelmükben talán, sőt biztos vagyok benne, ellenem fordultak volna.
Nem volt tudatos az, ahogy tompítani akartam a földet érést és ezzel önkéntelenül is legyűrtem a földre, csak az ösztöneim dolgoztak, a menekülés utolsó reménye.

Őszintén………nem fogadtam volna magamra, hogy kijutok onnan. Nem is nagyon tudnám felidézni, hogy miként jutottam ki a hátsó ajtón, aztán surrantam az istálló felé, mert tudtam, hogy ha gyalogosan menekülök, nem érném el a kaput, ha üldöznének.
Ló kell és ott állt kettő is az istálló előtt, felnyergelve, indulásra készen. A nehéz csatalovat hagytam, inkább a másikra pattantam fel és meg sem álltam, míg mérföldekre nem jártam a várostól.
Egy kisebb facsoportnál estem ki a nyeregből, egy kis csermely partján.
Képtelen voltam tovább a lovon maradni úgy fájt mindenem és a szám is olyan száraz volt, mint a sivatag. A fogadóban a harcban segítő harci láz már régen távozott izmaimból és idegeimből, szédültem és hányingerem volt.
A vízig még elvonszoltam magam, de aztán megfordult velem a világ.
~ Az a rohadék jól helybenhagyott! ~ ez volt az utolsó gondolatom és elsötétült előttem a minden.

//Köszönöm a játékot, nagyon élveztem //

Nocsak, egy lezárt küzdőtér, méghozzá érdekes is! Norven és Amelia jutalma legyen 100-100 tapasztalat, Ivone-é pedig 50, mert láttam, hogy próbálkozott, csak valami közbejöhetett. További jó játékot!