Kezdőlap
Keresés
Regisztráció
Belépés
Név: Corlieva Avaerthearrum
Faj: démon
Kaszt: tudásdémon
Nem: nő
Kor: 20
Kinézet: Állok a tükör előtt és hagyom ,hogy igazgassák rajtam a ruhát. Hosszú hajamat összefonták a végébe pedig egy masnit raktak, a fonatom szinte minden kis szála más-más színbe pompázott annak függvényében, hogy milyen szögben érte a fény. Most hogy megy, le a nap a hajam izzik, mint a haldokló parázs, mellékes, ha nem kötnék össze, akkor most olyan lenne, mint a lángtenger ugyanis eléggé dús hajam van ráadásul hullámos, ami még kicsit dob, rajta hogy tengerszerűbb legyen. Gazdám igyekszik megigazítani a ruhámat, ami nehéz mivel nem, vagyunk egy méretbe, ugyanis ez az ő egyik leánykori ruhája. Sajnos azonban úgy nézz ki, hogy asszonyom lánynak is piszkafa volt, míg én sajnos elég telt vagyok mellkas tájékon, illetve sokkal nőiesebb is. A másik nehézség, hogy 185 cm magas vagyok és ágaskodnia kell, hogy felérjen ráadásul nem könnyíti meg a dolgot a 2 hatalmas szárnyam, ami miatt már egy kis változást kellett a ruhán végre hajtani. Apropó szárny, nem is olyan apró majdnem akkora, mint én, és ha nem igazítom, meg mindig elesek benne. Kinézetre nem átlagos úgy nézek ki, mint valami nagyon furcsa szitakötő ugyanis szárnyaim a többi démontól eltérően nem bőrszárny, hanem hártyás szárny.
A méret gondok ellenére a ruha nagyon tetszett a tükör pedig lekötötte minden gondolatom. Nem régóta vagyok itt és most vehetem észre teljes tökéletességemet. Finoman jobbra és balra fordultam, hogy jobban szemügyre vegyem magam"Tehát így nézek ki, nem is rossz, sőt nagyon tetszik". Elmosolyodtam majd a tükör segítségével a szemembe néztem. Színük a borostyánt juttatta eszembe egy kis zöld beütés el, amit szinte alig lehet észrevenni főként a bal szememnél feltűnő, arcom vékony nem igazán tudom megmondani milyen alakú a legjobb szó rá a tökéletes. Füleim hegyesek ezt eddig észre se vettem mivel sose kötöttem össze a hajam és volt jobb dolgom, is mint hogy azzal foglalkozzak, hogy hogy nézek ki.
Gazdám finoman karon ragadott és leültetett magával szembe ismert már annyira és tudta, hogy első adandó alkalommal elesnék a ruhámba így biztonságosnak látta, ha inkább segít járni míg, megszokom ezt a viseletet.
Belső: Szerinte, ha nem vonszolnám magam után ezt a hatalmas ponyvát (már, mint a szárnyaim ) egész emberszerű lennék. Ezen a gondolat menetén elmosolyodtam. Mindig mosolygok legalább is igyekszem, valamikor próbálok komolyabb arcot vágni fontos dolgokhoz meg néha az se árt, ha kicsit félelmetes vagyok, de az nem az én műfajom. Szeretem, a szárnyaim nem válnék meg tőlük, semmi pénzért. Igaz nincs sok értelme, de már úgy hozzám nőttek. Kicsit felkacagok, erre a mondatra hisz nem tudom elmondani se belegondolni miért jók, nekem ez a természetes.
Gazdám felém nyújt valami süteményt, amit mohon el is kapok és beletömöm a számba (igen imádom az édeset mérték nélkül tudnám csak azt enni és töménytelen mennyiségbe mindenre teszek egy kicsit, hogy finomabb legyen). Örömömbe szétcsapom a szárnyaim, aminek egy váza látja kárát a benne lévő víz áztatja a földet, a virágot, meg mint megannyi holttest terült szét. Gazdám fejcsóválva kezdte el szedegetni a maradványokat. Imádom az édeset, de eddig csak bogyókat tudtam enni. Asszonyom szerint gyerekes vagyok, és nem viselkedek úgy, ahogy egy tudásdémonhoz illik, nem értem ez miért baj bár azt, se hogy hogy másképp viselkedjek, mivel elég fiatal vagyok (ráadásul sok időt töltök a régi poros tekercsek és könyvek társaságába) mondhatni a fenekemen még ott a tojáshéj. Gyerekes természetem mellett folyamatosan mosolygok és szinte semmi sem zökkent ki önfeledt boldogságomból, talán ha megfosztanak az édességtől. Örültem, hogy ilyen kedvesen bánik velem annak ellenére, ami vagyok. Szárnyaim mérete nem jelent semmit nem tudok jobban repülni, az egyetlen hasznos dolog, amit eddig tapasztaltam vele kapcsolatba az az, hogy ha esik az eső, akkor kiváló esőkabát. A nagy hátránya hogy pillanatnyi hangulatomat is megmutatja, ha boldog vagyok, akkor kitárom (pontosabban szétcsapom) ezzel elsodorva mindenkit magam körül (főleg egy bizonyos mélynövésű kis személyt, akihez egy furcsa egyezmény köt, de ez titok). Ez a kis emlék megmosolyogtat és örömömbe felugrok. Széttárom a szárnyam és körbe ugrálom a gazdám, aminek a vége, hogy megbotlok a nehéz ruhába és átesem a díványon. Lábaim az égnek merednek, szoknyám felcsúszik, amitől felsikítok és igyekszem újra lábra vergődni. A meztelenség minden mértékbe zavar. Egyedül talán a fedetlen vállak látványát tartom elviselhetőnek mivel szárnyaim miatt számomra ez a legkényelmesebb. A már más kérdés hogy a kedvenc ruhám pont olyan hogy nem fedi el ezt a testrészem. Imádok olvasni csak az, érdekel főleg az, ami most vált a szenvedélyemmé. A felcsúszott szoknyám keltette zavaromat hamar eloszlatja valami furcsa kis tárgy a komódon.
Elégé kíváncsi vagyok, de nem sok minden érdekel főképp a kísérleteimért élek, amikről gazdám nem tudhat, hogy miért? Egyszerű úgy tudja, hogy ártatlan vagyok, hogy csak egy bizonyos tiltott tudás érdekel, amit meg akarok szerezni. Nem jár olyan messze az igazságtól. Engem érdekel az élőszervezetek működése mire, hogy miért reagálnak, hogy lehet ez? El se hiszitek hányszor szenvedtem ennek a kérdésnek a megválaszolásával ráadásul egy kifejezett test érdekel. Az nem más, mint az emberi, vagyis inkább a fejlettebb fajoké. Ezeken a gondolatokon agyalva a szárnyaim egyre hevesebben remegte teljesen bezsongtam, főleg ha arra gondolok, hogy mit tervezek. Ilyenkor igyekszem seprűre gondolni az egyetlen olyan tárgyra, aminek a közelébe nem mennék, sőt máglyára küldeném az összeset.
Előtörténet:
A gazdám, aki egy nagyon érdekes idős hölgy Hellenburgba lakik, túl sokat nem tudok, róla nem tudom, hogy engedhet meg magának ekkora házat egyedül, hogy tudd ennyit költeni, sőt ami a legfurcsább benne az a mikor találkoztunk, de ez nem ide tartozik, mert most magamról beszélek. Tehát az ő engedélye nélkül vagy pontosabban tudta nélkül sose hagyom, el a házat tudja (legalábbis részben) hogy hol vagyok, mit csinálok… A Hellenburgi Nagykönyvtárba …ott mégis csak több könyv van. És ott dolgozom… vagyis olyasmi.
Szám még a szokottnál is szélesebbre húzódott a gondolattól, ugyanis véletlenül dolgozom ott egy elég szerencsés véletlennek hála. Ez hogy hogy is volt gyorsan elmesélem:
Alig jártam ki a szobámból, minden egyes percét élveztem a magányomnak. Vendéglátóm hűen hozta a könyveket, amiket átolvastam, de szinte mind teljesen használhatatlan. Így saját magam igyekeztem beszerezni az olvasmányomat, a tanulás költséges hobby főleg egy pénztelen démonnak, akit egy jótevője tart el. A könyveket, amik rétegként borították a szobám padlóját már egy tucatszor átolvastam. De újat nem tudtam szerezni napok óta, először megfordult a fejembe hogy bérgyilkos leszek, de sokkal kifinomultabb vagyok, mint hogy holmi éles eszközzel rohangáljak a sötétbe egy olyan személy után, akit csak nem is ismerek. Habár itt a kezemet az államra támasztottam és rá jöttem, ha bérgyilkos leszek, friss vizsgálati anyaghoz juthatok. Az ötlet gondolata tetszett, végül lemondóan felsóhajtottam "Ez legyen a barbárok mulatsága, én ehhez túl felsőbbrendűbb vagyok". Kezemet végig futattam hosszú göndör hajamon. Majd felugortam a székről és rohantam az ágyamon heverő térképhez.
A könyvek túl sok helyett foglaltak a szobám így hogy kicsit könnyebb legyen a ruhás szekrényemből csináltam egy könyves szekrényt. De végül még ez a megoldásom is kevésnek bizonyult, bár ahhoz elég volt, hogy kiakasszam idáig türelmes gazdám. Nem tetszett neki hogy azokat a szép ruhákat hagyom egy sarokba heverni, míg a könyvek pedig a szekrénybe vannak. Így hát rögtönzött megoldásom után a könyvekből utakat építettem így könnyebb volt elmenni az ágyig vagy egy új könyvig, vagyis egy normális szárnyal rendelkező démonnak vagy embernek könnyű lett volna a nekem viszont szárnyaim csak akadályozó tényezők… meg nyáron esetleg legyezők, de még ezt se én tudom kihasználni.
A kis utak és nagy szárnyak nem jól jönnek ki egymással, de egy idő után megtanultam, hogy hogy tudnék a lehető legóvatosabban lépkedni. Ezt a képességem mesteri fejlesztetem, vagyis csak reméltem ugyan is egyik nap nem pakoltam vissza a könyveim a megfelelő helyekre. Mert mégis kinek van ideje takarítani? Lényegtelen, vagyis nem mivel a kupi miatt megbotlottam egy kisebb könyvkupacba, mikor a temetőket jelölve térképemet igyekeztem memorizálni és rá estem az egyik utat szegélyező könyvkupacra, ami ledőlt és döntött magával még két másik kupacot is, és ha nem lett volna elég esés közbe kitártam a szárnyaim, amivel levertem egy gyertya tartott meg valami dísz szerűséget az asztalról. A hangzavarra megjelent asszonyom is, amúgy hihetetlen hogy milyen gyorsan mozog idős kora ellenére, száját elhúzva nézett rajtam és a szobámon végig.
- Ha hajlandó lennél megosztani a könyveid, nyithatnál egy könyvtárat, mert már lassan akkora a gyűjteményed, mint a Hellenburgi Nagykönyvtárnak.
Először azt hittem rosszul hallok. Felültem majd szárnyaimat rendezgetve megkérdeztem, igyekezve elnyomni az izgalmat, mivel ha látja, hogy túlságosan érdekel, asszonyom megkínoz előtte. Bár mindegy ez a drága öreg hölgy, nem fog már sokáig élni….remélem. Az asszony résnyire húzta a szemét, értetlen arckifejezésem láttán:
- Hogy lehet ,hogy nem tudsz róla?
- Nos, igazság szerint lehet már hallottam, vagyis biztos azt hiszem, vagyis gondolom.
Asszonyom kioktatott, hogy merre is találom a könyvtárt, megtalálni valóban nem volt nehéz, de tényleg. Csupán háromszor tévedtem el. Mikor rájöttem, hogy jó irányba indultam el csak annyira hihetetlen hogy egy ilyen pompás épület lenne az kigondolta volna. Amilyen gyorsan csak tudtam beszáguldottam. Természetesen a lendületem megint nagyobb volt, mint ahogy akartam és amint bevágódtam elgázoltam az egyik könyvtárost. Mégis ki a csuda gondolta volna, hogy itt könyvtárosok szaladgálnak? S ha ez még nem lett volna elég, ahogy földöntöttem én át estem rajta egyenesen az egyik pultnak és lesodortam egy csomó régi könyvet így már az egész könyvtár rá jött, hogy megérkeztem és mindenki azt figyelte, ahogy feltápászkodom, és a szárnyaimat rakom újra rendbe. Az imént felborított könyvtáros pedig rák vörös fejjel ugrott elém és lehajolt hozzám majd villámló szemekkel halkan betartva a könyvtár szabályait, de annál félelmetesebben igyekezet kiosztani, teljesen ki kelve magából. Egy ideig hallgattam azt még kivettem, hogy én most neki valami hosszú kutatási munkáját borítottam szét és a könyvek, amiket levertem nem éppen a legolcsóbbak. Bár akkor mit kerestek ott, ha várható volt, hogy jön valaki és leveri. Hirtelen megragadta a figyelmem valami. A frissen levert könyvekhez másztam majd elkezdtem lapozni az egyiket. Részletes ábrák voltak benne hasonlóan kiterített állatokból, mint amiket már annyiszor láttam azonban leírás részletesebb volt. A könyvtáros még mindig nem nyugodott.
- Azt hiszed, hogy csak úgy faképnél hagyhatsz?- morrant rám most már hangosabban.
- Gondoltam, nem zavarlak, amíg ideges vagy. - szám megint a fülemig ért. ~ Ez az! Megtaláltam, ami kell.
Szárnyaim megint remegtek, testemen borzongás futott végig, alig bírtam türtőztetni magam, ha megint leverek valamit félő, hogy kiraknak azt nem akartam. Ekkor már egy harmadik könyvtáros lépett oda látva, hogy társa egyre nehezebben tudja vissza fogni magát. Még mindig a földön térdeltem nem volt kedvem felkelni a könyv érdekesebb és fontos volt.
- Ha könyvekre van szükséged, megmutatom, hol találod, amit szeretnél, cserébe pedig segítesz a kollégámnak rendbe tenni azt a rumlit, amit itt okoztál. - próbálta megoldani a helyzetet az az új könyvtáros, hisz mi más hiányzik egy könyvtárba, mint két verekedő démon.
Az szinte a szívemet melengette. Olyan boldog voltam, hogy nem bírtam magammal. Széttártam a szárnyaimat és körbe ugráltam két új kollégámat. Így meg is lett az első munkám mivel sikerült lesodornom a mutatványom közbe mindent, amit a szárnyaim elértek. Szóval bent maradhattam takarítani és könyveket visszavinni a helyükre. Imádom, a könyvtárat ám mindig elfelejtem, a többi démon nevét lehet az is bent van, hogy amint bemutatkoznak, már mással foglalkozom.
Az első benyomásom elég mélynek bizonyult mindenki számára. Újdonsült kollégám és főnököm elég kegyetlen volt és kaptam pár megtorlást, a miatt, mert tönkre tettem a munkáját, de ha így folytatja, újra tönkre fogom csak nem ennyire látványosan. Mondjuk a kicsinyes bosszantás nem az én műfajom. Mindenesetre mosolyom még szélesebb mióta a könyvtárba töltöm az időm. Ez a könyvtáros munka pedig lehetővé teszi, hogy meglátogassam azt a kis személyt, aki alkut kötött velem. Viszont ez most nem tartozik ide, vagyis csak részben. Ugyanis az alkura a kutatásom miatt volt szükség. Ahogy ezen a gondolat szálamon mélázom ráébredtem, hogy már a temető közelébe vagyok pontosabban kis híján neki ütköztem a kapunak. A könyvtár után egyből ide indultam azzal az indokkal, hogy növényeket, amibe volt némi igazság ugyanis vizsgálom az egyes növényeket első sorban azokat, amivel jelentős változást érhetek el a szerzetbe ilyen például az angyal trombita. De nem kellene ennyire elkalandoznom. Az a szerencse, ami ért a szerződés által hihetetlen még most is megremegtek a szárnyaim a boldogságtól. Szépen körbe sétáltam a temetőt. Igyekeztem alaposan szemügyre venni az egyes sírokat. Mivel félek, hogy felfekvése lesz a halottaknak így inkább elviszem őket, hogy tudjak rajtuk dolgozni, viccen kívül kísérletezni. Ugyanis érdekel a működés illetve a nem működésük, nem csak az emberi test e csodái, de valljuk be izgalmas egy dolog a temetőbe kiásni egy holttestet majd vissza úgy, hogy lehetőleg ne vegyék észre. Ez a folyamat macerás és hosszadalmas. Viszont, ahogy mondják mindig a tiltott gyümölcs a legédesebb. Sajnos asszonyom sincs oda ezért a kis apróságért, vagyis csak nem lenne oda ért, nem tud róla és ennek így kell maradnia. A munkám a könyvtárba lehetővé teszi, hogy ellógjak egy kicsit így egy-egy napi kiesést szinte észre se vesz.
Szerencsém van egy friss sír, nem valami nagy remélem, gyorsan végzek. Ugyanis kevés az időm sietnem kell. Az ásás a legmonotonabb nehezebb munka. Nem figyelem az időt a temető kihalt és még sötét van, sehol egy nesz mely sugallná, hogy valaki közeledik. Az emberek már rég nyugovóra tértek. Ismét elkalandozom, mikor meghallom a várva várt hangot. Az ásom tompa hanggal meg akadt valamibe. Szívem szerint körbe táncolnám a sírt szárnyaim vidáman remegnek, igyekszem nem kivágni őket. Letakarítom a tetejét és már ott van előttem a koporsó. Sajnos elég macerás felnyitni, ha betöröm, akkor lehet meg megsérül a holttest. A kis ásom, fejével kezdem el felfeszegetni. A fa nehezen enged végül sikerül kinyitnom ez ilyen valamit valamiért munka, ha a fa nagyon régi lenne, akkor könnyebben ki tudnám nyitni, de ez egészen új. Egy néni nagyon öreg és pici ijesztően pici mondjuk, nekem ez megkönnyebbülés csak fel kell kapnom és rohanni legalább gyorsabban tudok haladni vele és hamar végzek, szóval nem is kell kihagynom egy napot se a könyvtárból. A test arca beesett, sápadt fehér ruhája még tiszta. Talán ma lehetett a temetése. Kiemelem, óvatosan a sírból nem akarom, hogy megsérüljön, ha már ennyit szenvedtem vele kár lenne. Most jön, a kellemetlen rész a sírt vissza kell igazgatnom. Mire ezzel a melóval végzek, már lassan hajnalodik, még elég sötét van, de nem sokára a nap elkezd felkúszni az égre. Az idős néni nem valami nehéz becsomagolom egy régi pokrócba és szaladok, amilyen gyorsan csak tudok. A testet nehéz normálisan fogni ráadásul egyik kezembe ott az ásó, ami egy nem túl nagy egyszerű kis kézi szerszám tökéletes arra, hogy az ember magával vigye, és ritka növényeket ásson, ki vagy esetleg más föld alatt lévő érdekességeket nálam hullákat szóval ez a kis szerszám mindig benne van a tarisznyámba a könyvem mellett, amibe folyton jegyzetelek.
Szerzeményemmel a hegyek irányába vettem utam. Nem akarok át kelni, hanem van egy rejtett barlang, aminek a nyílása elég pici, ha valaki nagyon keresi, csak akkor találhatja meg. Ráadásul vagy egy kis cserje, ami takarja. Azonban belül elég tágas hogy dolgozni tudjak. Most ez kimarad. Csak felhelyezem az én kezeim által tökéletesen összetákolt kis asztalszerű alkalmatosságra (oké-oké, ép hogy össze nem roggyan) a testet majd ott hagyom. A barlang hideg, de nem annyira nyirkos egy napot simán kibír itt. Ez az én kis laborom a fal mentén szekrények polcok egy-egy szék rajtuk néhány könyv tekercs. A székek és az asztal alatt üres ketrecek, így ha valamelyik leszakad, a rajtuk lévő holmi nem esik túl nagyot. Mielőtt kiindultam körbe néztem a szintén általam tákolt szekrényszerű bútoron akadt meg a szemem. Pontosabban a rajta lévő furcsa üvegcséken. Leemeltem az egyiket, ami tele volt apró csontokkal, emberi csontok. Ezeket ráadásul nehéz kiszedni ugyanis a koponyából származnak, apró hallócsontocskák, amik a medálomon is díszelegtek. Erre a gondolatra mosolyom lehervad az arcomról és eszembe jut, hogy milyen slamasztikába kerültem a miatt az aprócska kis vacak miatt és hogy hogy vettél el. Nem tudom, hogy mi lehet az a medál nálam volt mikor magamhoz tértem annyit tudtam kivenni, hogy csontokból készült, de semmi többet. A könyv, ami szintén mellettem volt sem segített benne illetve azokon a lapokon volt róla szó, amiket valaki gondosan összeragasztott, hogy ne lehessen olvasni. Sajnos túl ügyes vagyok tökéletességem mellett így szét tudtam szedni. Ha bár ha őszinte akarok lenni az is sokat segített, hogy elázott és a ragasztott elengedte a lapot. Szóval nem tudom mi az és nem is tudom kideríteni, amíg vissza nem, szerzem.
Az üveggel együtt a haragom is visszatettem a polcra. Amint kiléptem újra fülig ért a szám, a nap első sugarai lágyan cirógattak. Nem késhetek szaladni kezdtem útközbe igyekeztem egy-egy szárnycsapással meggyorsítani a léptem. Sietnem kell időtlen idők óta azzal „nyektet”, hogy azt az óriási hús szeletelőt, amit Azrael kardjának hívnak. Segítség megkeresni neki. A könyvtárba kell utána néznem, hogy pontosan mi is az, és hogy hol lehet megtalálni.
Faj: démon
Kaszt: tudásdémon
Nem: nő
Kor: 20
Kinézet: Állok a tükör előtt és hagyom ,hogy igazgassák rajtam a ruhát. Hosszú hajamat összefonták a végébe pedig egy masnit raktak, a fonatom szinte minden kis szála más-más színbe pompázott annak függvényében, hogy milyen szögben érte a fény. Most hogy megy, le a nap a hajam izzik, mint a haldokló parázs, mellékes, ha nem kötnék össze, akkor most olyan lenne, mint a lángtenger ugyanis eléggé dús hajam van ráadásul hullámos, ami még kicsit dob, rajta hogy tengerszerűbb legyen. Gazdám igyekszik megigazítani a ruhámat, ami nehéz mivel nem, vagyunk egy méretbe, ugyanis ez az ő egyik leánykori ruhája. Sajnos azonban úgy nézz ki, hogy asszonyom lánynak is piszkafa volt, míg én sajnos elég telt vagyok mellkas tájékon, illetve sokkal nőiesebb is. A másik nehézség, hogy 185 cm magas vagyok és ágaskodnia kell, hogy felérjen ráadásul nem könnyíti meg a dolgot a 2 hatalmas szárnyam, ami miatt már egy kis változást kellett a ruhán végre hajtani. Apropó szárny, nem is olyan apró majdnem akkora, mint én, és ha nem igazítom, meg mindig elesek benne. Kinézetre nem átlagos úgy nézek ki, mint valami nagyon furcsa szitakötő ugyanis szárnyaim a többi démontól eltérően nem bőrszárny, hanem hártyás szárny.
A méret gondok ellenére a ruha nagyon tetszett a tükör pedig lekötötte minden gondolatom. Nem régóta vagyok itt és most vehetem észre teljes tökéletességemet. Finoman jobbra és balra fordultam, hogy jobban szemügyre vegyem magam"Tehát így nézek ki, nem is rossz, sőt nagyon tetszik". Elmosolyodtam majd a tükör segítségével a szemembe néztem. Színük a borostyánt juttatta eszembe egy kis zöld beütés el, amit szinte alig lehet észrevenni főként a bal szememnél feltűnő, arcom vékony nem igazán tudom megmondani milyen alakú a legjobb szó rá a tökéletes. Füleim hegyesek ezt eddig észre se vettem mivel sose kötöttem össze a hajam és volt jobb dolgom, is mint hogy azzal foglalkozzak, hogy hogy nézek ki.
Gazdám finoman karon ragadott és leültetett magával szembe ismert már annyira és tudta, hogy első adandó alkalommal elesnék a ruhámba így biztonságosnak látta, ha inkább segít járni míg, megszokom ezt a viseletet.
Belső: Szerinte, ha nem vonszolnám magam után ezt a hatalmas ponyvát (már, mint a szárnyaim ) egész emberszerű lennék. Ezen a gondolat menetén elmosolyodtam. Mindig mosolygok legalább is igyekszem, valamikor próbálok komolyabb arcot vágni fontos dolgokhoz meg néha az se árt, ha kicsit félelmetes vagyok, de az nem az én műfajom. Szeretem, a szárnyaim nem válnék meg tőlük, semmi pénzért. Igaz nincs sok értelme, de már úgy hozzám nőttek. Kicsit felkacagok, erre a mondatra hisz nem tudom elmondani se belegondolni miért jók, nekem ez a természetes.
Gazdám felém nyújt valami süteményt, amit mohon el is kapok és beletömöm a számba (igen imádom az édeset mérték nélkül tudnám csak azt enni és töménytelen mennyiségbe mindenre teszek egy kicsit, hogy finomabb legyen). Örömömbe szétcsapom a szárnyaim, aminek egy váza látja kárát a benne lévő víz áztatja a földet, a virágot, meg mint megannyi holttest terült szét. Gazdám fejcsóválva kezdte el szedegetni a maradványokat. Imádom az édeset, de eddig csak bogyókat tudtam enni. Asszonyom szerint gyerekes vagyok, és nem viselkedek úgy, ahogy egy tudásdémonhoz illik, nem értem ez miért baj bár azt, se hogy hogy másképp viselkedjek, mivel elég fiatal vagyok (ráadásul sok időt töltök a régi poros tekercsek és könyvek társaságába) mondhatni a fenekemen még ott a tojáshéj. Gyerekes természetem mellett folyamatosan mosolygok és szinte semmi sem zökkent ki önfeledt boldogságomból, talán ha megfosztanak az édességtől. Örültem, hogy ilyen kedvesen bánik velem annak ellenére, ami vagyok. Szárnyaim mérete nem jelent semmit nem tudok jobban repülni, az egyetlen hasznos dolog, amit eddig tapasztaltam vele kapcsolatba az az, hogy ha esik az eső, akkor kiváló esőkabát. A nagy hátránya hogy pillanatnyi hangulatomat is megmutatja, ha boldog vagyok, akkor kitárom (pontosabban szétcsapom) ezzel elsodorva mindenkit magam körül (főleg egy bizonyos mélynövésű kis személyt, akihez egy furcsa egyezmény köt, de ez titok). Ez a kis emlék megmosolyogtat és örömömbe felugrok. Széttárom a szárnyam és körbe ugrálom a gazdám, aminek a vége, hogy megbotlok a nehéz ruhába és átesem a díványon. Lábaim az égnek merednek, szoknyám felcsúszik, amitől felsikítok és igyekszem újra lábra vergődni. A meztelenség minden mértékbe zavar. Egyedül talán a fedetlen vállak látványát tartom elviselhetőnek mivel szárnyaim miatt számomra ez a legkényelmesebb. A már más kérdés hogy a kedvenc ruhám pont olyan hogy nem fedi el ezt a testrészem. Imádok olvasni csak az, érdekel főleg az, ami most vált a szenvedélyemmé. A felcsúszott szoknyám keltette zavaromat hamar eloszlatja valami furcsa kis tárgy a komódon.
Elégé kíváncsi vagyok, de nem sok minden érdekel főképp a kísérleteimért élek, amikről gazdám nem tudhat, hogy miért? Egyszerű úgy tudja, hogy ártatlan vagyok, hogy csak egy bizonyos tiltott tudás érdekel, amit meg akarok szerezni. Nem jár olyan messze az igazságtól. Engem érdekel az élőszervezetek működése mire, hogy miért reagálnak, hogy lehet ez? El se hiszitek hányszor szenvedtem ennek a kérdésnek a megválaszolásával ráadásul egy kifejezett test érdekel. Az nem más, mint az emberi, vagyis inkább a fejlettebb fajoké. Ezeken a gondolatokon agyalva a szárnyaim egyre hevesebben remegte teljesen bezsongtam, főleg ha arra gondolok, hogy mit tervezek. Ilyenkor igyekszem seprűre gondolni az egyetlen olyan tárgyra, aminek a közelébe nem mennék, sőt máglyára küldeném az összeset.
Előtörténet:
A gazdám, aki egy nagyon érdekes idős hölgy Hellenburgba lakik, túl sokat nem tudok, róla nem tudom, hogy engedhet meg magának ekkora házat egyedül, hogy tudd ennyit költeni, sőt ami a legfurcsább benne az a mikor találkoztunk, de ez nem ide tartozik, mert most magamról beszélek. Tehát az ő engedélye nélkül vagy pontosabban tudta nélkül sose hagyom, el a házat tudja (legalábbis részben) hogy hol vagyok, mit csinálok… A Hellenburgi Nagykönyvtárba …ott mégis csak több könyv van. És ott dolgozom… vagyis olyasmi.
Szám még a szokottnál is szélesebbre húzódott a gondolattól, ugyanis véletlenül dolgozom ott egy elég szerencsés véletlennek hála. Ez hogy hogy is volt gyorsan elmesélem:
Alig jártam ki a szobámból, minden egyes percét élveztem a magányomnak. Vendéglátóm hűen hozta a könyveket, amiket átolvastam, de szinte mind teljesen használhatatlan. Így saját magam igyekeztem beszerezni az olvasmányomat, a tanulás költséges hobby főleg egy pénztelen démonnak, akit egy jótevője tart el. A könyveket, amik rétegként borították a szobám padlóját már egy tucatszor átolvastam. De újat nem tudtam szerezni napok óta, először megfordult a fejembe hogy bérgyilkos leszek, de sokkal kifinomultabb vagyok, mint hogy holmi éles eszközzel rohangáljak a sötétbe egy olyan személy után, akit csak nem is ismerek. Habár itt a kezemet az államra támasztottam és rá jöttem, ha bérgyilkos leszek, friss vizsgálati anyaghoz juthatok. Az ötlet gondolata tetszett, végül lemondóan felsóhajtottam "Ez legyen a barbárok mulatsága, én ehhez túl felsőbbrendűbb vagyok". Kezemet végig futattam hosszú göndör hajamon. Majd felugortam a székről és rohantam az ágyamon heverő térképhez.
A könyvek túl sok helyett foglaltak a szobám így hogy kicsit könnyebb legyen a ruhás szekrényemből csináltam egy könyves szekrényt. De végül még ez a megoldásom is kevésnek bizonyult, bár ahhoz elég volt, hogy kiakasszam idáig türelmes gazdám. Nem tetszett neki hogy azokat a szép ruhákat hagyom egy sarokba heverni, míg a könyvek pedig a szekrénybe vannak. Így hát rögtönzött megoldásom után a könyvekből utakat építettem így könnyebb volt elmenni az ágyig vagy egy új könyvig, vagyis egy normális szárnyal rendelkező démonnak vagy embernek könnyű lett volna a nekem viszont szárnyaim csak akadályozó tényezők… meg nyáron esetleg legyezők, de még ezt se én tudom kihasználni.
A kis utak és nagy szárnyak nem jól jönnek ki egymással, de egy idő után megtanultam, hogy hogy tudnék a lehető legóvatosabban lépkedni. Ezt a képességem mesteri fejlesztetem, vagyis csak reméltem ugyan is egyik nap nem pakoltam vissza a könyveim a megfelelő helyekre. Mert mégis kinek van ideje takarítani? Lényegtelen, vagyis nem mivel a kupi miatt megbotlottam egy kisebb könyvkupacba, mikor a temetőket jelölve térképemet igyekeztem memorizálni és rá estem az egyik utat szegélyező könyvkupacra, ami ledőlt és döntött magával még két másik kupacot is, és ha nem lett volna elég esés közbe kitártam a szárnyaim, amivel levertem egy gyertya tartott meg valami dísz szerűséget az asztalról. A hangzavarra megjelent asszonyom is, amúgy hihetetlen hogy milyen gyorsan mozog idős kora ellenére, száját elhúzva nézett rajtam és a szobámon végig.
- Ha hajlandó lennél megosztani a könyveid, nyithatnál egy könyvtárat, mert már lassan akkora a gyűjteményed, mint a Hellenburgi Nagykönyvtárnak.
Először azt hittem rosszul hallok. Felültem majd szárnyaimat rendezgetve megkérdeztem, igyekezve elnyomni az izgalmat, mivel ha látja, hogy túlságosan érdekel, asszonyom megkínoz előtte. Bár mindegy ez a drága öreg hölgy, nem fog már sokáig élni….remélem. Az asszony résnyire húzta a szemét, értetlen arckifejezésem láttán:
- Hogy lehet ,hogy nem tudsz róla?
- Nos, igazság szerint lehet már hallottam, vagyis biztos azt hiszem, vagyis gondolom.
Asszonyom kioktatott, hogy merre is találom a könyvtárt, megtalálni valóban nem volt nehéz, de tényleg. Csupán háromszor tévedtem el. Mikor rájöttem, hogy jó irányba indultam el csak annyira hihetetlen hogy egy ilyen pompás épület lenne az kigondolta volna. Amilyen gyorsan csak tudtam beszáguldottam. Természetesen a lendületem megint nagyobb volt, mint ahogy akartam és amint bevágódtam elgázoltam az egyik könyvtárost. Mégis ki a csuda gondolta volna, hogy itt könyvtárosok szaladgálnak? S ha ez még nem lett volna elég, ahogy földöntöttem én át estem rajta egyenesen az egyik pultnak és lesodortam egy csomó régi könyvet így már az egész könyvtár rá jött, hogy megérkeztem és mindenki azt figyelte, ahogy feltápászkodom, és a szárnyaimat rakom újra rendbe. Az imént felborított könyvtáros pedig rák vörös fejjel ugrott elém és lehajolt hozzám majd villámló szemekkel halkan betartva a könyvtár szabályait, de annál félelmetesebben igyekezet kiosztani, teljesen ki kelve magából. Egy ideig hallgattam azt még kivettem, hogy én most neki valami hosszú kutatási munkáját borítottam szét és a könyvek, amiket levertem nem éppen a legolcsóbbak. Bár akkor mit kerestek ott, ha várható volt, hogy jön valaki és leveri. Hirtelen megragadta a figyelmem valami. A frissen levert könyvekhez másztam majd elkezdtem lapozni az egyiket. Részletes ábrák voltak benne hasonlóan kiterített állatokból, mint amiket már annyiszor láttam azonban leírás részletesebb volt. A könyvtáros még mindig nem nyugodott.
- Azt hiszed, hogy csak úgy faképnél hagyhatsz?- morrant rám most már hangosabban.
- Gondoltam, nem zavarlak, amíg ideges vagy. - szám megint a fülemig ért. ~ Ez az! Megtaláltam, ami kell.
Szárnyaim megint remegtek, testemen borzongás futott végig, alig bírtam türtőztetni magam, ha megint leverek valamit félő, hogy kiraknak azt nem akartam. Ekkor már egy harmadik könyvtáros lépett oda látva, hogy társa egyre nehezebben tudja vissza fogni magát. Még mindig a földön térdeltem nem volt kedvem felkelni a könyv érdekesebb és fontos volt.
- Ha könyvekre van szükséged, megmutatom, hol találod, amit szeretnél, cserébe pedig segítesz a kollégámnak rendbe tenni azt a rumlit, amit itt okoztál. - próbálta megoldani a helyzetet az az új könyvtáros, hisz mi más hiányzik egy könyvtárba, mint két verekedő démon.
Az szinte a szívemet melengette. Olyan boldog voltam, hogy nem bírtam magammal. Széttártam a szárnyaimat és körbe ugráltam két új kollégámat. Így meg is lett az első munkám mivel sikerült lesodornom a mutatványom közbe mindent, amit a szárnyaim elértek. Szóval bent maradhattam takarítani és könyveket visszavinni a helyükre. Imádom, a könyvtárat ám mindig elfelejtem, a többi démon nevét lehet az is bent van, hogy amint bemutatkoznak, már mással foglalkozom.
Az első benyomásom elég mélynek bizonyult mindenki számára. Újdonsült kollégám és főnököm elég kegyetlen volt és kaptam pár megtorlást, a miatt, mert tönkre tettem a munkáját, de ha így folytatja, újra tönkre fogom csak nem ennyire látványosan. Mondjuk a kicsinyes bosszantás nem az én műfajom. Mindenesetre mosolyom még szélesebb mióta a könyvtárba töltöm az időm. Ez a könyvtáros munka pedig lehetővé teszi, hogy meglátogassam azt a kis személyt, aki alkut kötött velem. Viszont ez most nem tartozik ide, vagyis csak részben. Ugyanis az alkura a kutatásom miatt volt szükség. Ahogy ezen a gondolat szálamon mélázom ráébredtem, hogy már a temető közelébe vagyok pontosabban kis híján neki ütköztem a kapunak. A könyvtár után egyből ide indultam azzal az indokkal, hogy növényeket, amibe volt némi igazság ugyanis vizsgálom az egyes növényeket első sorban azokat, amivel jelentős változást érhetek el a szerzetbe ilyen például az angyal trombita. De nem kellene ennyire elkalandoznom. Az a szerencse, ami ért a szerződés által hihetetlen még most is megremegtek a szárnyaim a boldogságtól. Szépen körbe sétáltam a temetőt. Igyekeztem alaposan szemügyre venni az egyes sírokat. Mivel félek, hogy felfekvése lesz a halottaknak így inkább elviszem őket, hogy tudjak rajtuk dolgozni, viccen kívül kísérletezni. Ugyanis érdekel a működés illetve a nem működésük, nem csak az emberi test e csodái, de valljuk be izgalmas egy dolog a temetőbe kiásni egy holttestet majd vissza úgy, hogy lehetőleg ne vegyék észre. Ez a folyamat macerás és hosszadalmas. Viszont, ahogy mondják mindig a tiltott gyümölcs a legédesebb. Sajnos asszonyom sincs oda ezért a kis apróságért, vagyis csak nem lenne oda ért, nem tud róla és ennek így kell maradnia. A munkám a könyvtárba lehetővé teszi, hogy ellógjak egy kicsit így egy-egy napi kiesést szinte észre se vesz.
Szerencsém van egy friss sír, nem valami nagy remélem, gyorsan végzek. Ugyanis kevés az időm sietnem kell. Az ásás a legmonotonabb nehezebb munka. Nem figyelem az időt a temető kihalt és még sötét van, sehol egy nesz mely sugallná, hogy valaki közeledik. Az emberek már rég nyugovóra tértek. Ismét elkalandozom, mikor meghallom a várva várt hangot. Az ásom tompa hanggal meg akadt valamibe. Szívem szerint körbe táncolnám a sírt szárnyaim vidáman remegnek, igyekszem nem kivágni őket. Letakarítom a tetejét és már ott van előttem a koporsó. Sajnos elég macerás felnyitni, ha betöröm, akkor lehet meg megsérül a holttest. A kis ásom, fejével kezdem el felfeszegetni. A fa nehezen enged végül sikerül kinyitnom ez ilyen valamit valamiért munka, ha a fa nagyon régi lenne, akkor könnyebben ki tudnám nyitni, de ez egészen új. Egy néni nagyon öreg és pici ijesztően pici mondjuk, nekem ez megkönnyebbülés csak fel kell kapnom és rohanni legalább gyorsabban tudok haladni vele és hamar végzek, szóval nem is kell kihagynom egy napot se a könyvtárból. A test arca beesett, sápadt fehér ruhája még tiszta. Talán ma lehetett a temetése. Kiemelem, óvatosan a sírból nem akarom, hogy megsérüljön, ha már ennyit szenvedtem vele kár lenne. Most jön, a kellemetlen rész a sírt vissza kell igazgatnom. Mire ezzel a melóval végzek, már lassan hajnalodik, még elég sötét van, de nem sokára a nap elkezd felkúszni az égre. Az idős néni nem valami nehéz becsomagolom egy régi pokrócba és szaladok, amilyen gyorsan csak tudok. A testet nehéz normálisan fogni ráadásul egyik kezembe ott az ásó, ami egy nem túl nagy egyszerű kis kézi szerszám tökéletes arra, hogy az ember magával vigye, és ritka növényeket ásson, ki vagy esetleg más föld alatt lévő érdekességeket nálam hullákat szóval ez a kis szerszám mindig benne van a tarisznyámba a könyvem mellett, amibe folyton jegyzetelek.
Szerzeményemmel a hegyek irányába vettem utam. Nem akarok át kelni, hanem van egy rejtett barlang, aminek a nyílása elég pici, ha valaki nagyon keresi, csak akkor találhatja meg. Ráadásul vagy egy kis cserje, ami takarja. Azonban belül elég tágas hogy dolgozni tudjak. Most ez kimarad. Csak felhelyezem az én kezeim által tökéletesen összetákolt kis asztalszerű alkalmatosságra (oké-oké, ép hogy össze nem roggyan) a testet majd ott hagyom. A barlang hideg, de nem annyira nyirkos egy napot simán kibír itt. Ez az én kis laborom a fal mentén szekrények polcok egy-egy szék rajtuk néhány könyv tekercs. A székek és az asztal alatt üres ketrecek, így ha valamelyik leszakad, a rajtuk lévő holmi nem esik túl nagyot. Mielőtt kiindultam körbe néztem a szintén általam tákolt szekrényszerű bútoron akadt meg a szemem. Pontosabban a rajta lévő furcsa üvegcséken. Leemeltem az egyiket, ami tele volt apró csontokkal, emberi csontok. Ezeket ráadásul nehéz kiszedni ugyanis a koponyából származnak, apró hallócsontocskák, amik a medálomon is díszelegtek. Erre a gondolatra mosolyom lehervad az arcomról és eszembe jut, hogy milyen slamasztikába kerültem a miatt az aprócska kis vacak miatt és hogy hogy vettél el. Nem tudom, hogy mi lehet az a medál nálam volt mikor magamhoz tértem annyit tudtam kivenni, hogy csontokból készült, de semmi többet. A könyv, ami szintén mellettem volt sem segített benne illetve azokon a lapokon volt róla szó, amiket valaki gondosan összeragasztott, hogy ne lehessen olvasni. Sajnos túl ügyes vagyok tökéletességem mellett így szét tudtam szedni. Ha bár ha őszinte akarok lenni az is sokat segített, hogy elázott és a ragasztott elengedte a lapot. Szóval nem tudom mi az és nem is tudom kideríteni, amíg vissza nem, szerzem.
Az üveggel együtt a haragom is visszatettem a polcra. Amint kiléptem újra fülig ért a szám, a nap első sugarai lágyan cirógattak. Nem késhetek szaladni kezdtem útközbe igyekeztem egy-egy szárnycsapással meggyorsítani a léptem. Sietnem kell időtlen idők óta azzal „nyektet”, hogy azt az óriási hús szeletelőt, amit Azrael kardjának hívnak. Segítség megkeresni neki. A könyvtárba kell utána néznem, hogy pontosan mi is az, és hogy hol lehet megtalálni.
