A Jó Kaja Szaga, avagy Alkonyat Teliholdkor
V. I. SZ. 819.
Azt hittem, egy darabig még nyugodtan tudok ülni a hátsómon...de aztán rájöttem, Hellenburg majdnem olyan közel van a Silvernight birtokhoz, mint Elatha.
Áldottam az eszem, amiért nemrég sikerült kitalálnom, hogyan valósíthatom meg, ami után egészen eddig csak reménytelenül vágyakoztam. Régóta nem ült már olyan óriási pimasz vigyor az arcomon, miközben lépkedtem, pedig igazán nem kellett volna felhívnom magamra a figyelmet. Elvégre selfek errefelé nem nagyon jártak, s eddig is csak amiatt úsztam meg néhány kellemetlenebbnek ígérkező találkozót, mert, mint mindig, most is úgy néztem ki, mint valami ágról szakadt kisfiú; kinyúlt ruhákban, akkora druida bottal az oldalán, mint ő maga. Ennek ellenére vigyorogtam tovább, s azt hiszem, élveztem, amikor az a parasztfalu Nebelwald mellett végigbámult rajtam. Meg azt is, amikor szembe jött velem két lovon ülő páncélos figura és még utánam is fordultak. De nem szóltak semmit.
Jó dolog ez a látszat-ártatlanság.
Már nem mintha annyira tudtam és akartam is volna ártani bárkinek is, hacsak nem tekintettük ide illőnek, amikor valami ferde tekintetű alak közelebbről is megismerkedhetett a botommal. Kellett neki belém kötni, meg valami vámot követelni. Jó vicc! Vám a semmi közepén, a semmiért és egy koszos vénember szedi. Azért nem kellett volna ennyire alábecsülni és ráragasztani a homlokomra a gyermeki naivitást. Meg akart ütni, én meg védekeztem, ez történt, de biztosan tudom, hogy még az a nem messze ruhákat teregető nénike is rosszallóan méregette az eltávolodóban lévő urat.
Egy szó, mint száz, kissé kalandosabb utam volt a tervezettnél, de egyáltalán nem bántam meg, hiszen szükségem volt a tapasztalatra és gyakorlásra. Most pedig, azt hiszem, helyben voltunk. Illetve majdnem. Lassan alkonyba fordult át a nappal, az ég egyre inkább vörösen izzott. Láttam Hellenburg roppant falait, ám még jócskán az azt körülvevő lakott területek vettek körbe minden oldalról. Ugyan igyekeztem legkevésbé figyelemfelkeltő lenni, ez többnyire teljes lehetetlenségnek tűnt. Még ha a felnőtteket jószerével ki is kerültem, a gyerekek nem várt gondot jelentettek. Nem is értem, ezek még soha életükben nem láttak sötételfet, vagy mi a világító Holdkalap? Szóval, néhány ház mögött elhaladva arra lettem figyelmes, hogy két fiú meg egy kislány igencsak bátran követett, így nem volt mit tenni, hát megálltam.
Jobb hagyni, hogy megnézzenek, kérdezzenek, mint elmenni. Így nem fogok ellenségnek tűnni. -vélekedtem.
Nagyon szerettem volna már a Keleti kapuhoz érni, túlesni a bejutás -számomra meglehetősen ijesztő és az egész kiruccanásom legbizonytalanabb- szakaszán, elvégre még sosem jártam ott, fogalmam sem volt, pontosan hogy néz ki mindaz, ami rám vár, fognak-e kérdezgetni, esetleg azonnal vissza is fordítanak, azonban előtte még ezt kellett megoldanom.
Nyugi, Wyn. Mindent szépen sorjában. Nem fognak megenni, hiszen csak gyerekek. Ember-gyerekek.
A három kicsi ember lecövekelt pár lépésnyire előttem, s a legmagasabb -gondolom, a legidősebb- előrelépett, ámde szótlan maradt. A kicsi, fonott szőke hajú leány ekkor megfogta a harmadik gyerek kezét, tétován rám nézett, mire...azt hiszem, elmosolyodtam. Kicsi rózsás arccal volt megáldva és gyönyörű kék szemekkel.
-Te mit csinálsz itt az anyukád nélkül? -kérdezte inkább kíváncsian, mint félve, bár fogalmam sem volt, hogyan kell értelmezni a kisgyerekeket.
-Én? -úgy éreztem, ilyen nehezemre még sosem esett beszélni, talán, mert idegen nyelvet kellett használnom- Csak jöttem megnézni a várost, ha már úgyis erre jártam. Még sosem láttam Hellenburgot.
Úgy tűnt, kielégítő (és nyelvtanilag helyes) választ adhattam, mert a kislány nem kérdezett többet, csak nézett, de olyan koncentrálással, hogy kezdtem magam eléggé feszélyezni. A kicsit sötétebb szemű, de szintén szőke fiú, akinek a kezét fogta, egyet előrébb lépett.
-Megnézhetem a botodat?
Holy Nature, tán játékszernek tűnik?
Elnyomtam egy sóhajtást. Ha nem adtam volna oda, talán gorombaságnak vagy támadásnak veszik. Az kellett volna még. Így hát kelletlenül kihúztam drága eszközömet az övemre erősített tartó bőrszíjból és a kiskölyök kezébe nyomtam, aki azonnal a harmadik gyerekhez fordult. Neki sötét volt a haja, barna a szeme és kicsit erősebb bőrtónussal lett megáldva, mint a másik kettő. Olyan ámulattal még senkit nem láttam egyszerű domború díszítéseket nézegetni és végigtapogatni, úgy kezelték azt a kis egyszerű botot, mintha valami ritka kincs lenne.
Tanácstalanul megvontam a vállam, aztán megvártam, míg kigyönyörködik magukat és eltettem fegyverem.
Még ilyet...ezek hárman teljesen odáig vannak tőlem.
A hozzászólást Wyn Silvernight összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Szer. Márc. 14, 2018 9:54 am-kor.