Asael vs Ada, avagy a briós.

Ada eltévedt. Megint. Senki sem mondhatja, hogy valaki pusztán azért, mert össze lehet téveszteni egy madárral, még bírja a madarak irányhatározó készségeit. Bár az egészben talán nagyobb szerepet játszik, hogy a nefilim könnyen esik álomba és dezorientáltan ébred. Ha pedig valaki átalussza a leszállást és aztán nem tudja, hol van, annak nem olyan nagy probléma a térkép másik felén kikötni. Így történt, hogy Ada, aki ideje nagy részét Északon töltötte, rossz szekérre ült fel, és az elvitte Délre. Eleinte megpróbált visszajutni, de aztán a kíváncsiság helyben tartotta.
Dél egészen más volt, valamiért csöndesebb és meghittebb. Nem riogattak mindenfelé szentképek és sátánok arcmásai. Az emberek egyszerűbben, szolídabban öltözködtek, és nem voltak olyan hangosak. Ha ki is áradtak felé a szentségért, nem szentségeltek közben annyit. Adának volt olyan sejtése, hogy vagy jobban bírták, vagy inkább jobban hozzá voltak szokva a félangyalok jelenlétéhez, mint az Északiak. Ez kellemes változás volt, látta, hogy mutogatnak rá, de nem rohanták le. A nyugodt lépéstempót csak úgy nem tudta megbontani akármi. Dél egyszerre volt békés és unalmas.
Ada hosszan járta a környéket, őt nem hátráltatta a járás fáradsága, és itt melegebb is volt. De egyszerre nagyon éhes lett, s egyre éhesebben gyalogolt be abba a sorsfordító városba, ahol majd végletesen megpecsételődik a véleménye a démonokról. De ez még az elkövetkezendő fél óra titka maradt.
Addig is nagyon éhesen egy olyan helyhez húzták a sóvár, kopogó aranyszín szemek, ami úgy festett, csillapítani tudja az éhségét.
Egy pékséghez. Ő persze nem sok váltót hord magánál, és ha csak bekopog akárhová, teljes menüt fogyaszthat. Ám ekkor a gyomra hangosan megkordult. Ő pedig homlokráncolva nézett az ajtóra. Nem zavarban volt, csak a fennálló helyzet aggasztotta.
- Jó napot! - köszönt halkan, amint belépett, ekkor már igazán nagyon éhes volt.
Vasárnap, koradélután, fogyóban az áru és még nem jött meg a következő adag, elég kevés dolog volt a pultokon. Illetve olyasvalami, ami nem érdekes: kenyerek, kifli, zsömlék. Szépek és kívánatosak az éhes szemnek, de aztán ott voltak a péksütemények. Ada alig ismerte őket, nem sokszor evett ilyesmit, de azt tudta róluk, hogy édesek. És végül volt ott valami. Valami, amit még sosem látott, vagy vett észre, ha be is tévedt pékségbe, és már csak egy darab állt ott belőle. Az utolsó briós. De ő nem tudta a nevét, csak a képzeletét ragadta meg és a többségi nefilimektől elütően sápadtabb kezét valamiféle sugallat hatására nyújtotta érte. Nem látott, nem hallott, azt sem tudatosította már, hogy volt még egy-két vevő rajta kívül a boltban, meg az árus, aki talán vissza is köszönt, de ő most befelé figyelt és figyelme egyetlen pontba összpontosult maga előtt. Ekkor, mint egy mennyei intervenció a pokolból, valaki pattogó hangon, fontoskodva héberül szólította meg:
- Eddig és ne tovább, hölgyem. Az a péksütemény a helleburgi Királyi Máguskör tulajdonát képezi.
Ada meglepetten pillantott föl az anyanyelve hallatán. A szíve összeszorult, csak nem egy fajtárs? De nem. Egy lány állt előtte, durván vele egykorú, akinek nyúlványok álltak ki a fejéből. Egy démon.
Egy.
Démon.
Még veroniai viszonylattal is nehéz volt összerakni ezt a hármat: a hébert, a démont, meg valami királyi ügyletet. Fogalma sem volt kik a Királyi Máguskör. Talán valami démon egylet?
Annyira megdöbbent a határozott szóra, hogy egy pár pillanatig semmit sem mondott, de a keze megdermedt valahol félúton briós és megadás között. Tipikus szenvtelen nézésével mérte végig a jövevényt, ami olvashatatlan és zavaró, és olyan röntgenesen mélyre ható. És látott is valamit a szemén – kihívást.
- Mióta? - kérdezte, mikor végre összeszedte magát. - Ez nem is Hellenburg.
Mert hogy nem volt az. Csak egy kis álmos, déli város, s benne egy fogyóáruval felszerelt pékségecske.
És nem hagyta nyugodni, még ha igazat szólt is, mégis csak egy démon. Akkor is át kéne engednie neki! De közben az angyalok nyelvén beszélt… Ada teljességgel össze volt zavarodva, épp csak nem eléggé ahhoz, hogy az éhsége ne táplálja benne tovább a felháborodottság tüzét.
- Hogyan hogy a népem nyelvén szólsz, démon? - kérdezte élesen.
- A néped barátja vagyok,  - felelt amaz. - a hellenburgi nefilimek befogadtak. A briós pedig ettől a pillanattól kezdve az enyém. A hellenburgi általános katonai szükségtörvények szerint ha egy tiszt ellátást kér, azonnal át kell engedni a kiválaszott ellátmányt.
Talán levegőt sem vett a shedim, úgy szavalta tovább a hivatalosan hangzó szöveget és a tekintete szilárd volt, mint egy háború előtt.
Ada teljesen oda volt a helyzettől. Nem sok maga korabelivel volt dolga se gyerekként, se később. Az ilyesfajta vérremenő harcok kimaradtak az életéből. Első ellenfele egy mélységi volt, fogalma sem volt, mint tegyen az uszonnájáért.
De aztán valami valahol, egy hang mélyen, egy csökönyös ragaszkodás csak felszínre tört. Aranyszín szemei megvillantak, majd vetett egy lesújtó pillantást a démonra, és olyan méltósággal, amivel csak Loreenát látta még forgolódni, ha meg volt győződve az igazáról, az eladóhoz fordult:
- Csomagolja be nekem... azokkal együtt. - mutatott egy halom másik finomságra. Persze nem volt pénze rá, de ez nem volt akadály. - Köszönöm. - előlegzte meg valami furcsa mosolyszerűvel az árus felé, nem törődve a démonnal.
Az eladó rögtön mozdult, hogy eleget tegyen a kérésének, erre viszont a démonlány sebes mozdulattal elővett egy tekercset, kinyitotta, és az eladó arca elé tartotta. Az megfagyott, óvatosan visszatette a brióst, és hátrált egy lépést.
- Úgy emlékszem pár másodperce említettem, hogy az az én briósom. - mondta egyre fagyottabb tekintettel.
Ada nem hitte el, hogy van ilyen. Fogalma sem volt, mi van a papíron, már majdnem kérte, hogy mutatná meg, de végtére is ez nem volt lényeges, mert ha volt is ilyen törvény, akkor is vegyen más 'ellátmányt'!
- Válassz másik... brióst. - vetette oda fogcsikorgatva. Persze a briós az briós, a többi más, de ő életében először mondta ezt a szót abban a hiszemben, hogy ez a péksütemény szinonimája.
- Így hálálod meg a félangyaloknak, hogy befogadtak? - ekkor már borzolta a szárnyait, fel volt háborodva, és oda szúrt, ahova lándzsa nélkül csak tudott.
- Haaaa? - hödült fel dühösen amaz, és nem átallott belépni elé.  Ada magasabb volt nála, így kicsit fel kellett hogy nézzen, de ez látszólag egyáltalán nem zavarta az arroganciáját.
- Csak hogy tudd: Először is mi fogadtuk be őket a városunkba, aztán meg majdnem megöltek! Hosszú köröket kellett rohangálnom, hogy biztonságban legyek én is meg a fajtársaim is! Most meg eljövök egy szimpla briósért a TI romjaitoknak a vizsgálatából, mert nem vagytok semmit hajlandóak elmondani, és még ezt is elveszed tőlem! Nincs önérzeted?
Ada megütközve nézett vissza rá a monológ hallatán. Azt el tudta képzelni, hogy inkább ők lettek befogadva, tekintve hogy maga is leleményes ingyenélő, meg hogy  a shedimet megkergették, hiszen egy démon, ezen igazán nem csodálkozhat. Az meg hogy mi van az angyalromokban, sajnálatosan ők sem tudják, ő maga is szeretné nagyon tudni, hiszen ezért is ment le egy könyvtárba tele kultistákkal meg egy mélységivel, hogy kiderítse!! De amúgy is... mi köze őneki mindahhoz amit a démon mond s vele történt? S egyébként fordítva is, miért érdekelnék a démont az ő megpróbáltatásai? EZ nem érv.
De az önérzet. Na az más. Van képe felhozakodni vele, amikor befurakszik elé és pont az kell neki, amire rámutatott. Hogy nem sült le a nyúlvány a fejéről!
- Válassz... mást.
Ismételte és kezében megjelent az Égi Vért kéken derengő alakja. Egyértelmű volt az üzenet: különben újra futhatsz.
Asael benyúlt a ruhája ujjába és előrántotta a sokkolós pálcáját, amit Diszciplin-nek nevezett valószínűleg titokban, mert már ki nevezi el így a botját? A démon arca savanyúbb lett, valószínűleg elérte a fejfájás, ami a magafajtájúaknak alaphangon kijár egy félangyal jelenlétében, de megingathatatlannak tűnt:
- Nem fogok. - mondta.
Eldőlt hát. Ada nem várta meg, míg beledöfi a pálcát. Gyakorlott mozdulattal pördített a lándzsáján, így annak éles fele került lentre és ugyanezzel a mozdulattal a tompa vége bevezető nélkül fejbe vágta a lányt.
A démon hátratántorgott egy lépésnyít, majd dühosen felnézett.
- Ne okozzunk gondot az eladónak. Vigyük ezt ki.
Ez már nem csak briós, de becsületkérdés is volt. Ada röviden bólintott és várta, hogy a lány menjen előre. Volt egy olyan gyanúja, hogy az a bot nem csak sima bot, nem akarta, hogy hátba döfjék. Persze a másiknak is lehettek fenntartásai, de ez nem érdekelte - ő nem megy előre.
Ha csel is volt, nem jött be, Asael kivonult a bolt előtti kis térre nyomában a félangyallal. A shedim ledobta a tarka szőttes palástszerű felsőruháját, szárnyait fenyegetően széttárta ő is, bal kezével pedig megragadta a leláncolt grimoire-ját.
Ada látta, ahogy ellenfele elfelé menete. Az előbb még annyira fontos volt a lánynak az a briós, nehéz volt elhinnie, hogy most csak úgy elsétálna. Mivel ő elsősorban közelharcos volt és annyi dobótőröst látott már, nem akart célpont lenni neki. Olyan 5 méter távlatból a hátának szegezte a lándzsát és rászólt:
- Állj, hová mész?
Asael megállt és hátra fordult:
- Tisztes távolságra. Felétek nem így szoktak párbajban? Vagy azt ne mondd... hogy fogalmad sincs a párbajról?
Ada nem válaszolt, valamivel lejjebb eresztette a fegyvert, de még így is készültségben volt, mert nem bízott meg a másikban. Fájt elismernie, de még mindig annyi sok minden volt az ég alatt, amiről neki fogalma sem volt. Verónia ezen fele idegen föld volt neki.
És nem, ők tényleg nem így párbajoztak. Egy félangyal vad a harcban, nincs benne hideg megfontoltság és a szabályok csak arról szólnak, hogy ne döfje hátba. Már amennyiben nem démon vagy rosszabb...  így is  túl sokat engedett neki.
- Elmondjam? Annyi időnk csak van talán… - ajánlotta föl a démon.
Adában két erő dúlt ebben a pillanatban. Normális esetben nekiesett volna, és valami mélyen azt súgta, hogy jól tenné. De a helyzet... nem halálos bűnről volt szó, nem ölni akart, így akár be is tarthatná a másik szabályait, a saját játékában verve meg. Viszont ha mégsem, ha nem győz... mi ez az érzés? Mi sérül akkor? Nem égi törvény, hanem valami benne. Aranyszín szemei elevenen pásztázták ellenfelét. Ez egy démon. Megpróbálja átverni.
- Nem tudhatom, hogy nem hazudsz-e. - jelentette ki végül. - Támadj, démon. - mondta szinte szelíden.
Amaz sóhajtott. Lazán belepörgetett a varázskönyvébe, mint aki puszta szórakozottságból állt ott és nem párbajra készen.
- Fiatalabbaké az elsőbbség.
Adát valamiért tovább nyugtalanította ez a fejlemény, homlokát összeráncolta úgy, hogy az orrnyerge is beleráncolódott. De nem tétlenkedett soká, az ő stílusában hirtelen támadnak, erővel, szenvedéllyel - aztán néha felkenődik a falra, néha ő ken fel másokat.
Egyszerre ugrott előre, hogy behozza a távolságot és lendítette a lándzsát maga mellé, megpördítette és oldalról húzta meg, amikor már csak másfél méter volt köztük, hogy kiüsse a könyvet a kezéből. Nem tudta, hogy tudásdémon az ellenfele, de ha tudta is volna, mindegy is lett volna: harc közben nem állt neki az ember csak úgy olvasgatni, kellett az a démonnak, ezért el kellett vennie tőle.
Asael azért csak nem tétlenkedett, a kezében pokoltűz dárda manifesztálódott és még mielőtt Ada lecsaphatta volna a varázskönyvét, a dárdát elhajította afelé a lába felé, amellyel elrugaszkodott.
A nefilim felkiáltott fájdalmában, összerándult, de nem állt meg. Végig jött a sivatagon és a hegyen, hetekig felsebzett talpakkal, ismeri a fájdalmat, a mozdulatsor pedig a karjában van, de a rándulás miatt nem a könyvre csapott, hanem alatta Asael kezére, a csuklóját találta el nagy erővel, hogy a csont megrepedt benne.
Aztán végül ő rogyott térdre, újra felszisszent, ahogy a fájdalom átjárta másodszor is, immáron a dárda eltűntével. Feje fölött glória jelent meg ekkor, ahogy azonnal ellentámadást indított: az ujjából fénylő szikrát szórt. A másik kezére célzott újfent, a következőt pedig a lábára szánta - lábat lábért.
A hatás azonban szerencsétlenségére elmaradt. A démonnak meg kellett volna pörkölődnie, fáklyaként begyulladnia, mégsem történt semmi. Kivédte a szent szikrát, sőt a dárda a kezében, amit újra magához idézett, ezúttal haonlatos volt az övéhez.
Ada zavartan nézett fel rá, hogy létezik, hogy nem tudta előidézni a szikrát? Miért van nála Égi Vért?
Az nem lehet.
- Nem tudsz olyat, amit én nem. – fortyogta a shedim vélhetőleg a gyűlölettől és a csuklóját hasogató fájdalomtól sziszegve.
A nefilimnek fogalma sem volt, hogy ez igaz-e, de nem volt ideje ezen merengeni. Megidézte a lándzsáját és abba kapaszkodva felnyomta magát. Fájt a sebe, bár már nem vérzett, mivel a pokol tüze beégette. Megtámaszkodott hát a fegyverén, és felnyögött, de nem engedte, hogy a fájdalom betöltse a tudatát, a harc heve amúgy is csillapította.
A lándzsát meglendítette, de megdöfött lába nem tartotta fenn, a démon jól célzott. Megcsuklott, csak hogy számolt ezzel. Látni akarta, tényleg tud-e olyat a másik, amit ő nem. Talán meg tudja idézni a lándzsákat, de képes bánni velük, vagy csak döfni tud? Ha a másik azzal számolt, hogy felhecceli prófétai ereje fitogtatására, tévedett. Mint akkor a kultista keltette álomban már megtapasztalta, Élóhim segít, ha megsegíti magát. Fontos, hogy a saját erejében és tudásában is bízzon. Hagyta, hogy visszarogyjon a lendülettől, és miközben a másik rádobta a dárdát, ő egyúttal combon döfte a lándzsával.
Asaelen volt a sor, hogy felkiáltson és térdre essen. A vergődés pedig ezen a ponton nem állt meg.
A démon dárdája csak súrolta Ada vállát, de a szárnyába egyenesen beleállt. Olyan volt ettől, mint egy meglőtt madár, a szárnyával vadul csapott egyet, a benne álló dárda közéjuk hasított, és a tollai is az arcukba vágódtak. A hattyú halála ehhez képest silány ponyvamű volt.
Ada közben 'elejtette a lándzsa' manifesztációját, ahogy megtántorodott, de így legalább nem kellett kirángatnia a másik combjából. Azonnal visszaidézte, amint szárnya csapkodásával visszanyerte az egyensúlyát és a másik torkának szegezte a hegyét.
A glória továbbra is a feje fölött hirdette fénylőn a dicsőséget.
- Megadod magad?
A másik szkeptikusnak tűnt, mint aki egy rosszul sikerült vizsga eredményén meditál, aztán úgy dönt, akkor már inkább felakasztja magát. Asael újabb dárdát idézett a kezébe, egyértlemű volt a válasz: inkább meghal, mintsem feladja a harcot.
Ada pedig nem bírta elhinni, amit látott. Ennyire kell neki a briós? Az egyébként szenvtelen aranyszín szemekben kihunytak a harag lángjai és szinte könyörgővé vált a tekintete - valóban, mint egy meglőtt hattyú. Asael tisztán láthatta, hogy egy sütemnyért a félangyal nem halna meg és ölni se fog érte. A briósért nem. De a briós ma becsület volt, legalábbis az ő számára.
A gyomra nagyot kordult.
Be akarta végezni a harcot. És valahol mélyen, mélyebben, mint a gyomrában az éhség, azt is tudta, hogy győzni akar. Így amilyen kimérten és elszántan idézte meg a másik a lándzsát, olyan kimérten és nyugodtan ejtette ő a következő szót:
- החזק "Fogd le."
A dicsfény akkor kísérte, ha épp idézni készült. A farkas pedig, melyet a lány mögé hívott le, rárakta nagy mancsait a démon hátára és súlyával lenyomta a földre, hogy hasalnia kelljen. Ada közben a megidézett lándzsát figyelte, nem tetszett neki, hogy villámokból állt.
S valóban. Asael elengdte a grimoire-ját, bal kezével, amiben alig maradt erő, megragadta Ada lándzsáját, hogy kicsit félretolja, még úgy is hogy mélyen megvágta az arcát, a szentség pedig égette a markát. A démon megrántotta az Égi Vértet, s mire Ada felfoghatta volna, amit azóta is képtelen felfogni, ellenfele a rántás erejével előre lendült, és belevágta a nefilim lábába a fegyvert. Hátán a Hold farkasával, a dárda minden öt másodpercét arra használta fel, hogy ezalatt többször, újra meg újra, a félangyal húsába döfje azt, borzalmas áramütéseket mérve rá.
Ada előtt lepergett a film. A démonok a toronyban, ahogy küszködtek és a szánalom a szívében irántuk. Ez a villámlással együtt foszlott semmivé. Arra sem volt ideje, hogy akár csak Élóhimért kiáltson, de talán nem is tette volna, a harc túl abszurd volt ahhoz, hogy szólítsa. Ada ordított kínjában, aztán eltűnt a farkas, Égi Vért, és elsötétült előtte a kép.

A démon Asael bal keze használhatatlanná vált, tenyeréről lógott az égett bőr, s több helyen vérzett. De a briós az övé volt. A falusiak segítették fel, ahogy Adát is ők kaparták össze. A shedim még ekkor is biztos volt a saját józan eszében, mert meghagyta nekik, hogy legyen a puszta lányára is gondjuk, és mit ad ég, a nefilim, mikor felébredt végül, egy jó adag pékáru mellett ébredt, és volt köztük egy pontosan negyed darab briós is.
Hogy miért hagyta ott neki a démon, az talán örök rejtély marad, de hogy Ada többet a démonok látását sem bírta, az is biztos lett. S ha valakinek eszébe jutott egyáltalán megkérdezni, túl az egyértleműn, hogy miért, a válasz sziszegve jött, s amilyen édes, olyan tömör volt.

Azt hiszem Gustav királynak van mit tanulnia arról, mi is egy igazi cassus belli. A párharc pontosan 100 TP-t és egy negyed brióst ért neked.