Ellentétek találkozása [Asael vs Astonien]

Halkan susog a szél füleimbe, s a hűvös, reggeli levegőre összehúzom magamon a köpenyt.
Nem szándékozom túl sokáig itt maradni. Hellenburg felé tartok, és a lehető legkevesebbszer akartam megállni, de ha valaki az egész éjszakát végiglovagolja, akkor érthető, ha pihenni van kedve.
Valószínűleg maradok egész nap és éjszaka, holnap reggel indulok csak tovább. Úgyse voltam még ebben a kis faluban, ami a déli területen van ugyan, de még elég messze a protestáns fővárostól... még az is lehet, hogy valami érdekesre bukkanok.
Persze csak meglehet.
Lovamat magam mellett vezetve haladok előre - én se tudom, merre. Körülnézek, hátha van itt valaki... ilyenkor franc akar keresgélni, sokkal kényelmesebb, ha megkérdezünk valamit, nem?

Mint mindig, természetesen most is elrángattak valami diplomáciai küldetésre, ráadásul a világ túlsó felére. Kis falu a határon, Schwarzstern, mondják, nem is nagyon érdekelt.
Hiszen sok kutatást kell még a Grimoire-on végeznem.
A falu elöljáróját kellett volna meglátogatnom, kényelmes tempóban sétáltam át a falu főterén, amikor megláttam a papot.
Reverendát viselt, így távolról kiszúrtam. Fordult egyet a gyomrom.
Ez egy protestáns falu, mit keres ez itt?
Ökölbe szorítottam a kezem, és elkezdtem sétálni felé.
Ráadásul ismertem is, a katakombákból, ahová a zsinatelnök hívott segíteni. Astonien valakicsoda.
- Hé, "pap uraság!" - Vicsorogtam.

Meglátok valakit, és mi tagadás, örülök. Nem is kellett sokat keresnem, hogy találjak egy idevalósit, akit kifaggathatok...
...de valahogy ismerős.
Elindulok felé, és ahogy közelebb érek, már látom is, kicsoda. Nocsak, nocsak... a legrosszabb, akivel összefuthattam. Déli felségterületen vagyunk, és pont, hogy a frakcióm akartam a leginkább eltitkolni...
...hát, nem sikerült.
És elég harciasnak tűnik. Ajjaj... vajon mi lesz ebből?
-Üdvözletem, démon. - hajtottam meg a fejem mosolyogva. Nincs más hátra, egyelőre játszanom kell a szerepem... ha ő hithű egyházinak ismer, hát aszerint is kell viselkednem.
Akkor is, ha egyáltalán nincs kedvem gúnyolódni, harciaskodni meg pláne.

A szemtelensége zavaró volt. Kifejezetten utáltam a papokat a múltam miatt, és ennek az Astoniennek az arroganciája különösen felkavart.
Annyira erősen zártam össze az állkapcsom, hogy az csattant, szabadon hagyva apró agyaraim. Fülem és szárnyam is szélesre kitártam, hogy nagyobbnak tűnjek.
- Mit keresel itt? - Kérdeztem, és rámutattam, egy centire tartva ujjam az arca előtt. - A válaszodtól függően súlyosan meg kell, hogy sebesítselek.
Tudtam viszont, hogy nem fog olyan választ adni, ami tetszene.
Igazából már most utáltam az alakot.

Milyen aranyos, ahogy próbál felvágni előttem. Mint egy macska, aki felborzolja a szőrét, hogy félelmetesebb legyen az ellenfele számára.
Meg se rezdülök, mikor közel lép hozzám, és az arcom elé emeli az ujját. Még csak ajkamba se kell harapnom, hogy elnyomjam a reflexeim... mert nem, egyáltalán nem tetszik ez a helyzet.
Nagyon utál. Ejnye, hát bántottam én valaha? Sőt, még érdekes alak is... mit vétettem, Uram?
De... muszáj. Bármi történjék, muszáj folytatnom a szerepem.
-Nem téged... - szavaimmal együtt már ugrom is hátra, nehogy megtámadjon... nem szívesen maradok a támadósugarában. Bár ki tudja, neki mi számít annak...? - ...de nem is a bajt. - nézek a szemébe. - Nem áll szándékomban veled harcolni, de ha jól sejtem, nem is engedsz el csak úgy. Igazam van?
Még mindig nem nyúlok a buzogányhoz.
Még nem.

- A válaszod nem volt helyes, pap. - sziszegtem, és az idegességem szép lassan emelkedett az egek felé.
A világon legjobban a papokat utáltam. Alkalmatlan, barbár, vérszomjas népség. Ez sem különb itt, csak még vigyorogva valami ósdi színjátékot is koreografált mellé. Borzalmas és dühítő.
Szépen lassan, amíg a jobb kezemet figyelte, bal kezembe villámló dárdát manifesztáltam, majd valahova a bal combjába vágtam. Ilyen közelről tudom, hogy esélye nincs kitérni. Örömmel figyeltem, ahogy a nagyfeszültség szétárad a testében. Ennek már elégnek kell lennie, hogy letörölje azt a nyomorult vigyort az arcáról.
- AZT KÉRDEZTEM, MIT KERESEL ITT? - üvöltöttem, majd hátra léptem kettőt, nehogy valami vicceset próbáljon.
Nem fog egy átkozott pap kifogni rajtam.
Soha többé.

Észre se veszem.
Én, az elterelés mestere, nem figyelek fel arra, hogy máshová terelik a figyelmem.
Mi történik velem?
Felordítok, ahogy eltalál a sokkoló lándzsa. Alapból a létezése is annyira szokatlan, hogy a döbbenet is elveszi a kitérés esélyét, így pont a bal combom közepébe vágódik - érzem a szúrás fájdalmát, de az semmihez nem fogható a sokkhoz képest.
Szemét. Térdre rogyok - az is csoda, hogy nem nyúlok el a földön, de egyelőre meg tudom tartani magam. Igaz, a kulcsszó az egyelőre... ha még egy ilyen eltalál, akkor valószínűleg nem megyek el innen élve.
Hallom az üvöltését. Távolabbról.
Még egyszer nem találsz el, démon. Felemelem fejem, mintha válaszolnék, de közben bal kezemmel a köpeny alá nyúlok, s mivel már hozzászoktam, így egy pillanat megtalálni a Bibliát ujjaimmal. Felcsapni a megfelelő oldalon még gyorsabb, majd...
...Sacra Lux, nyújtom ki hirtelen jobb karom.
Szerencsére egész jól célzom ezzel a képességgel, így egyenesen a fejére irányítom. Már ahhoz is hozzászoktam, hogy nyitott Bibliával gyorsan használjam, így...
Nem. Nem mondom, hogy valószínűleg eltalálja.
Azt se tudom, lesz-e egyáltalán időm alkalmazni. Még úgy is, hogy a gyors Bibliahasználat már szinte a részemmé vált.
Már semmiben nem vagyok biztos.

Tudtam, hogy ez fog jönni, még is ugyanolyan dühítő hirtelenséggel csapott le.
Láttam, már kezének jellegzetes rezdülésén, ahogy a könyvért nyúl - hiszen én is így csinálom már ötven éve. A karja lendülésének pillanatában voltam csak képes egy picit elmozdulni, izmaim sokkal lassabban engedelmeskednek, mint ahogy gondolataim cikáznak.
Gyerünk már, gyerünk!
Látványos lassúsággal nyíltak meg az ólomszürke felhők.
Csak egy lépést... Nem, felet! Annyi is elég...!
Természetesen nem volt elég időm - attól, hogy lassabban érzékeltem, még nem történtek kevésbé gyorsan a dolgok. Annyira viszont még épp érkeztem, hogy az arcom elhúzzam a fény útjából, így az egész az ölembe érkezett ahogy hátrafelé ugrottam épp. Felüvöltöttem, és hanyatt vágódtam.
Nem lehet ezt megszokni. Most is csak úgy égtem a vágytól, hogy felpattanjak, de nem tettem.
Várnom kellett.
Várnom, hogy közelebb érjen, és megpróbálja betörni a fejem.
Bal kezemben ott feküdt a Grimoire, a megfelelő oldalon a mutatóujjammal megjelölve. A szárnyaim adhatnak annyi lendületet, hogy fellökhessem magam.
Gyere csak, pap! Kilyuggatom én az irhádat!

Sikerül.
Természetesen nem találom el tökéletesen. Ilyen helyzetből nehéz meglepetésszerűen támadni, de tudok annyira gyorsan mozdulni, hogy a fénysugár megégesse a démont. Úgy látom, eléggé hatásos volt, hisz felüvölt, és hátraugrás helyett esetlenül zuhan egyet.
Nagyon jó. Most itt az idő, hogy futni kezdjek, miközben még mindig szorítom a Bibliám. Még mindig érzem a villám erejét, így nem megy tökéletesen, de azért viszonylag gyors léptekkel közelítek...
...oldalra.
Nem a lány a célom. Egy félhomályos sikátort célzok meg, ami tőlem kicsit hátrébb, balra ágazik el a széles utcából. Mivel egy pillanatot se vesztegettem el habozással, ezért nagy az esély rá, hogy könnyedén elérem, mielőtt bármit tehetne a démon.
Befordulok, és jó öt-hat métert haladok előre. Közben jobb kézzel széthúzom a köpenyem, és a lehető leggyorsabban előhúzom azt a tárgyat, amit soha nem hittem volna, hogy egy harc közepén fogok használni.
A rúnákkal telehímezett sálam.
A nyakam köré tekerem, s mire a falnak tudom támasztani a hátam, pont végzek vele. Ismét szabaddá vált jobbommal a buzogányért nyúlok, majd...
...az arcom elé húzom a ruhaanyagot.
Egy perc. Ennyi áll a rendelkezésemre, egy másodperccel se több. Ha sikerült jól időzítenem, akkor ez pont elég... de vajon jól csináltam? Az biztos, hogy a démon láthatta, melyik sikátorba kanyarodom be, s elvileg pont volt időm arra, hogy elrejtsem magam a Doppelgängerrel; árnyékká válok, mely beleolvad a falba.
Ha fényben lennék, szó szerint árnyként látna engem bárki. Így viszont... nem a semmiért választottam ki ezt a sikátort, így teljesen elfed a félhomály. A lány tudja, hogy itt vagyok, mégsem láthat; ez vajon elég lesz?
Egy perc. Ha addig sikerül végrehajtani a tervem, akkor valószínűleg...
...nem. Nem lesz könnyű, sőt, épp ellenkezőleg.
Bal kézzel még pont a Sacra Lux imájánál tartom nyitva a Szentírást.

Nem felém jön, ami azonnal világossá is teszi, hogy valami cselre készül, így amint háttal volt nekem, egy gyors félfordulat után felpattantam.
Egy sikátorba futott, én pedig az arra merőleges utca egyik házának falához simultam, pont a mellékutca bejárata mellett. Óvatosan belestem.
Az utcában, ami sokkal inkább volt két ház közötti kis folyosó, egymást érték az árnyak. Tekintetemet végigfuttattam rajta, nem volt búvóhely, a pap pedig...
Nem volt sehol. Azonnal visszahúztam a fejem. Mágia? Képesek ilyenre is a papok? Nem, az nem lehet. Egyik iratunk sem említ ilyet.
Két lehetőség van: Vagy nem pap, vagy valami trükköt alkalmazott, ami meg nem paphoz méltó.
Az első lehetőséget gyorsan ki is zártam, hiszen a combom még mindig égett a Sacra Lux szent fényétől, ami nyilvánvalóan meg is mutatta az illető kilétét. Nyilván valami ráolvasást vagy tárgyat használhatott.
Ha pedig ez így van, limitált ideig maradhat csak úgy. Szintén, ismét két lehetőségem adódott:
Vagy megvárom, míg letelik, vagy előbb csapok le, vakon.
Az első opció itt azért nem tetszett, mert ha elég ügyes, akár a fejemet is eltalálhatja a fényével, ami halálos is lehet, rövid úton. Nem adhattam neki erre lehetőséget, így gyorsan megidéztem egy dárdát a kezembe, és egy lendületes félfordulattal bedobtam a sikátorba. Rapülés közben apró darabokra törtem, hogy ne tudjon elbújni előle. Néhány darabnak így vagy úgy el kell találnia. De nem álltam még én se, tudom, hogy milyen veszélyes a Sacra Lux rám, így már rohantam is a túloldali falhoz, hogy takarásban legyek. Nem tudom, hogy működik a láthatatlansága, ezért kifejezetten elővigyázatosnak kell lennem.

Várok.
Magam se tudom, mire, de türelmesen várok a falhoz simulva. A Doppelgänger rejtekében nem kell félnem tőle egy teljes percig, ez pedig akár sok idő is lehet, ha jól használom ki.
És nem tudok mást tenni, mint mozdulatlanul állni, miközben most az idő a legértékesebb számomra. Ez nem tetszik.
Hirtelen látom meg, egy mágikus dárdával a kezében. Lát...? De nem, nem szegezi rám a pillantását, márpedig ezt akkor is megtenné egy pillanat erejéig, ha színlelni akarna.
Továbbra is láthatatlan vagyok hát, de akkor... hogy akar támadni? Véletlenszerűen? Esélytelen, hogy úgy eltaláljon, annyira azért nem szűk ez a sikátor. Nem kell hát félnem tőle.
Nyugodtan nézek a közelgő támadásra, s még akkor sem eszmélek fel, mikor összetörik.
Csak a fájdalomtól kapok észbe.
Mi?
Mondhatni még szerencsém is volt, csak két szilánk talált el: az egyik a bal combomon - közel ahhoz a ponthoz, ahol sokkolt -, a másik pedig a bal felkaromon. Egy puffanással térdre rogyok, ezzel megszűnik az álcám, és csak önuralmamnak köszönhető, hogy nem ejtem el a Bibliát.
Ez mi volt?
Igyekszem figyelmen kívül hagyni a fájdalmat, és a lány felé nézek. Nem látok senkit: elbújt. Vajon hogy fog legközelebb támadni?
Hányfajta dolgot tud még, amivel keresztülhúzza a számításaim?
És... én mit tehetek? Nem, a Sacra Luxszal esélytelen, hogy célba találjak, a Judicatonum használatához pedig közel kell lennem, ami így esélytelen. Le kell gyengítenem.
Gyengítenem...
Mindig is jól jött az egy kézzel lapozás, így gyorsan tárulnak elém a tervezett ima sorai. Ezt még soha nem használtam harcban, mert úgy gondoltam, túl nagy a hátulütője, de... nem gondoltam arra, hogy számomra talán pont ezért a leghangosabb.
Ki mondta, hogy meg akarom támadni a démont?
Pax, villan fel elmémben a szó, s közben szinte már érzem is a gyengülést. Futólépésben indulok meg felé - ha valóban hatásos volt a képességem, akkor kevésbé kell félnem tőle, könnyebb lesz kitérnem, s ha el is talál, gyorsabban szedem össze magam.
És igaz, hogy így én is erőtlenebb leszek, de egyrészt egy Szent Fény még így is okozhat neki fájdalmat, másrészt... én nem akarok harcolni.
Milyen ironikus, épp az egyházam egyik elvét gyakorlom.
Békével jöttem, s ezt akár erőszakkal is, de meg fogom valósítani.

Szinte hallom, ahogy a szilánkok belefúródnak a testébe. Jó érzéssel tölt el, hadd szenvedjen úgy, ahogy én is szenvedtem.
Az elesésének hangja biztosít is afelől, hogy jól találtam el. Köszönhetően hosszú tréningemnek, úgy tűnik most már képes vagyok felvenni a harcot a papok ellen.
A sunyibb fajtákkal is, ahogy látom.
Izgatottá válok, bevihetem a végső csapást ha itt és most kifordulok, és egy pokoltűz dárdát döfök belé. Ha láthatatlan is maradt (amit kétlek), akkor a vérből pusztán megállapíthatom, hogy hol áll.
Vagyis így terveztem, addig a pillanatig, amíg egy másodperc alatt elhagyott erőm jó része. Térdem megremegett, még a levegő is kiszaladt a tüdőmből.
Így már egészen más a helyzet. A harc simán csak túl veszélyessé vált a számomra. Nem tudom, mennyi ereje maradt, de ha most meglepetésszerűen elkapom, még tárgyalhatok vele.
Megússza, de ha még egyszer találkozok vele.... Nem lesz kegyelem.
Hallom egyre gyorsuló lépéseit, és amint a megfelelő távolságba ér, kifordulok a sikátor kijáratához. Kezemben a pokoltűz dárda, az alak nyakához tartom. Lesz ideje megállni, de ez is a célom.
- Hé... pap... Mi lenne.... Mi lenne, ha mára ez abbahagynánk? - Még a szavak képzése is nehézséget okoz. Nem szabad, hogy észrevegye. Másrészről, elég megviseltnek tűnik ő is. Mire nem képesek ezek az emberek! Bár ezt sem tudtam, hogy az eltűnés is az eszköztárukat gyarapítja... - Egyezzünk ki döntetlenben.

Nem akadályoz meg semmi az imádkozásban. Már amennyire ez annak nevezhető: nem fohászkodom valóban Istenhez, egyszerűen csak a szavakba koncentrálom az energiát. Soha nem zavart, hogy ez nem az én erőm: kit érdekel, amíg használhatom?
És most is jól jön. Érzem a gyengeséget, s azt, hogy most képtelen lennék harcolni. Mégsem rossz; máskor talán szenvednék a tehetetlenségtől, most azonban, hogy miattam van, jó dologként fogom fel. Főleg, hogy tudom: az ellenfelem pont ugyanilyen gyenge.
Még bőven időben látom, ahogy elém lép, és rám szegezi azt a dárdát.
Most meg lángol? Hát mi történik itt?
Lényegtelen. Egyértelmű, hogy nem tudja tovább folytatni a küzdelmet.
A szavaira kis híján felnevetek. Szánalmas. Egyszerűen szánalmas, és nem az erőtlensége; még az sem, hogy ilyenkor is próbálja adni a helyzet magabiztos uralóját. Nyugodtan játssza csak meg magát, ha szeretné...
...de hogy ennyire ne sikerüljön, az figyelemreméltó.
Miért csinálja ezt még mindig, ha mindketten tisztában vagyunk azzal, hogy ennek itt vége? Mintha kegyet gyakorolna azzal, hogy felajánlja az egyetlen lehetséges opciót.
Éppen emiatt még nem adok választ a kérdésére. Még.
Leengedve tartom a buzogányt, miközben kicsit hátrálok, hogy bő három méterre legyek tőle.
- Abbahagynád a gyűlölésemet csak azért, mert pap vagyok? - máskor talán elmosolyodnék, esetleg hagynám, hogy egy vigyor üljön ki az arcomra, most azonban komolyan nézek rá. Egyenesen a szemébe.
Nem akarok harcolni vele.
Másra akarom használni.

Nos idő előtt de az arénát lezárom, mindkettőtök jutalma 50 TP.