Kezdőlap
Keresés
Regisztráció
Belépés
Név: Astonien Michelberger
Faj: Ember
Frakció: Egyházi
Kaszt: Pap
Nem: Férfi
Kor: 23 év
Kinézet:
Fiatalos, talán még azt a huszonhárom évet sem nézik ki belőle, ezt pedig csak tetézi a szőkésbarna, félhosszú haj, és a kéken világító szempár. Kicsit magasabb az átlagnál, s ehhez vékony testalkat társul - ugyan magára szedett némi fizikumot a kiképzése során, de messze nem mondható izmosnak. Fekete reverendát hord paphoz illően, ami kiemeli soványságát... már ha nincs kedve másfajta álruhát ölteni, mert ez is sokszor előfordul. Arckifejezése éppúgy tud feltétlen, gyermeki örömről is tanúskodni, mint korát meghazudtoló papi szigorról, s nem fél ezek közt helyzethez illően váltogatni. Külseje, amikor csak lehet, ápolt, s nincs az az álruha, amelyben ne hordaná magával kereszt alakú nyakláncát és bibliáját (legalább ennyivel tiszteleg az egyház előtt). Na jó, talán néha...
Jellem:
Segítőkész, együttérző, kedves; mindig az, amire éppen szükség van, és mégis egyik sem.
Kiváló színész. Könnyedén képes bármilyen érzelmet hazudni, vagy utánozni mások viselkedését, szokásait, ha elég ideig figyelte meg azokat. Kívülről őszinte, nyílt embernek látszik, viszont általában az sem igaz, amit kérdez; tökéletes maszkot hozott létre, elrejtve a külvilág elől valódi gondolatait.
S az álca alatt egy mestertolvaj tanítványához illő jellem lapul. Szenvedélyévé vált a lopás, annyira, hogy talán ez az egyetlen örömforrása az életben. Nem a kapzsiság hajtja, sőt: egyáltalán nem érdekli a pénz, csupán élvezetből csinálja, s közben nem törődik azzal, másoknak fájdalmat okoz-e ezzel. Tettei logikátlanok: egy értéktelen tárgyat ugyanúgy magához akar venni, mint egy kincsesládát, ha előjön a kleptomániája... és mindkettőt ugyanúgy otthagyja az első útszéli koldusnak, ha változik a kedve. Szereti a kihívásokat - ha hinne valamilyen istenben, hálát adna neki, hogy a mestere az egyházhoz kényszerítette, hisz így sokkal nehezebb, izgalmasabb az egész. Azzal, hogy reverendát öltött, egyszerre űz gúnyt a vallásból, és dob még egy adag kihívást a tolvajkodásra... ugyan nem volt a legkönnyebb dolog éveken át eljátszani az ájtatosságot, bőven megérte. Ráadásul az egyházi képességek sem teljesen hasznavehetetlenek, bár soha nem fordított nagy figyelmet rájuk, neki tökéletesen megfelelnek hazugságai és tolvajtrükkjei fegyverként. Hisz nem harcolni akar ő, csak hódolni a függőségének.
Előtörténet:
Hideg, sötét éjszaka volt. A szél gonoszul süvített a falu lepusztult házai közt, olykor megzörgetve a fák száradó leveleit. Az emberek bezárkóztak, hisz ilyenkor egy épelméjű sem tartózkodik kint. Mégis volt egy sikátor, ahol körvonalak rajzolódtak ki az éjből: két alak állt egymással szemben. Az egyik magas, felnőtt férfi volt, míg a másik egy gyerek, aki erősen lihegett, mintha menekült volna.
Az utóbbi voltam én.
Tízéves voltam, és egészen addig nem sok jót kaptam a sorstól. Otthonról (már ha lehet azt a helyet otthonnak hívni) két évvel azelőtt elszöktem: anyám belehalt a szülésbe, apám pedig soha nem láttam józanon, így a testvéreimmel együtt kész poklot éltünk át. A korai dolgoztatás, verés és hasonlók teljesen természetesnek számítottak, mégis én, a legfiatalabb voltam az egyetlen, aki mert tenni ellene. Azóta sem hallottam egyikükről sem, és őszintén szólva nem is hiányoznak.
Nem mintha a szökés után annyira jól éltem volna. Hol befogadott valamelyik jótékonyságtól túlcsorduló szerencsétlen, hol nekem kellett tengődnöm, és ez nem volt könnyű. Néha megcsináltam a mocskos munkákat pár falatért, máskor eltüntettem némi ételt egy figyelmetlen piaci árus asztaláról. Nem egyszer kaptak el, és vertek félholtra... nem csoda, ha azon az éjszakán is erre gondoltam egyből.
Valóban menekültem a férfi elől. Sokáig sikerült is, egy elvadult kölyök gyakorlott az ilyesmiben, azonban a sikátorban sarokba szorított. Alig láttam belőle valamit, faját sem sikerült megállapítanom, csak azt tudtam, hogy nem sikerült elfutnom, ez pedig akár a halált is jelenthette. Vártam a fájdalmat... de az ismeretlen beszélni kezdett. Nem haraggal, nyugodtan.
Alig fogtam fel a szavait. Jobb élet, sok pénz, ehhez hasonlókat emlegetett, de nem értettem, ehhez hogy jövök én. Nagy sokára meg a mondandóját: tanítványt akart, aki segít neki a tolvajlásban. Persze nem tudtam, hogy miért pont engem akar tanítványnak (azóta sem árulta el), de nem is érdekelt. Gyorsan döntöttem: nem ismertem ugyan, de az akkori életemnél bármi jobbnak tűnt. Vele tartottam, otthagyva az eddigi tengődést; a biztos rossz helyett az ismeretlent választottam. És nem bántam meg.
Attól kezdve a férfi (az igazi nevét még most sem tudom, én csak mesternek hívtam mindig) tanítványa voltam. Meglehetősen szigorú volt, büntetésből is több akadt, mint dicséretből, mégis élveztem. Valahogy könnyedén megtörte az elvadultságomat, írni-olvasni tanított, és ami a legjobban meglepett: már a legelején magával vitt a tolvajlásaira: akárhova tört be, akármit lopott el, mindig mellette lehettem. Nem csoda, ha gyorsan fejlődtem, s míg addig a lopás kimerült néhány alma vagy cipó eltulajdonításával, a mélyvíz hatására hamar hasznossá váltam a mesterem számára. Hangtalan lopakodás, kézügyesség, vagy a helyszínek gyors felmérése - ahogy teltek az évek, egyre jobbá váltam mindben.
Persze nem csak ezeket sajátítottam el. Egy idő után a mesterem észrevette, hogy van tehetségem az érzelmek megjátszásához, így megtett minden tőle telhetőt, hogy tökéletesítse ezt a készségemet is. Nem volt nehéz dolga. Ha van olyan tulajdonság, ami nincs meg bennem (az együttérzésen kívül), az a beképzeltség, de nyugodtan állíthatom: őt is megleptem, milyen gyorsan tanultam meg tettetni, leplezni, utánozni. Úgy, hogy minden teljesen őszintének tűnt.
Tizenhét éves voltam, mire szinte egyenlővé váltam a tanárommal. Már külön is dolgoztam, volt, hogy két hónapra elváltunk egymástól, és csak utána osztottuk el a zsákmányt. Egyértelművé vált: őszintén élvezem, amit csinálok. Elloptam, amit kellett, azon felül pedig a saját szórakoztatásomra folytattam tovább.
Ekkor a mester meglepett. Eddig is gondoskodott arról, hogy művelt legyek, de hirtelen elkezdett az egyházról oktatni. Leírta nekem a felépítését, mesélt arról, miként szakadt ki rövid idő alatt egy teljesen egyenértékű vallás, és arról is, miben hisznek a különféle fajok. Bár nem értettem, mire jó ez, valahogy mégis érdekelt. Aztán elmondta az okát.
Hülyének néztem. Meg is mondtam neki.
Én? Pap?
Akkor tényleg értelmetlennek tűnt, mert nem láttam benne a lehetőséget. Aztán rájöttem, hogy mindkettőnknek előnyére válik, ha beférkőzöm az egyház köreibe: nekem ott van a kihívás, neki pedig tudok segíteni azzal, hogy új helyekre kapok szabad bebocsátást. Igaz, a kolostorban nem sok dolog van, amit érdemes lenne ellopni, de Isten szolgája többet engedhet magának, mint egy átlagos ember. Engem egyébként sem érdekelt az érték, hisz nem a pénz foglalkoztatott... mániámmá vált a tolvajlás, s a mesterem kihasználta ezt. Én pedig hagytam, hisz így legalább nem voltak teljesen céltalanok a tetteim.
Így hát, bár eleinte idegenkedtem a gondolattól, tizennyolc évesen jelentkeztem a Veronai Kegyelmes Isten egyházába, papi képzésre. Szokatlanul könnyedén ment a buzgó ájtatosság eljátszása, (úgy látszik, a bárgyúbb dolgokat könnyebben tudom utánozni), így túljutottam a rostán, és újonccá váltam. Nemcsak az volt a furcsa az egészben, hogy újra elölről kezdek valamit, hanem az, hogy egyfolytában játszanom kellett a szerepemet. Általában hetente egyszer találkoztam a mesteremmel, persze a legnagyobb titokban (hiába, mégiscsak ő tanított a rejtőzködésre), és meséltem neki. Nem afféle gyermeki élménybeszámolók voltak ezek; sejtettem, hogy az információk egy része hasznos lehet a számára.
Persze nem csak száraz magyarázatokat kellett hallgatnom arról, amiben amúgy sem hiszek. A fizikai edzések furcsán megterhelőnek bizonyultak... azt hittem, a vad életem alatt már megedződtem, de a saját bőrömön jöttem rá: a menekülés és a buzogányforgatás tejesen eltér egymástól. Nem csoda, ha ez a fajta kiképzés soha nem vált a kedvencemmé -
igaz, egész tűrhetően használom azt az otromba buzogányt, de a jótól még most is messze vagyok. Mondanám, hogy hozzám inkább valami tőrféle illik, de hazugság lenne (tőlem mi nem az?). Soha nem szerettem a közvetlen fegyvereket; ha csak egy lehetőség van, inkább az eszemmel harcolok. A Biblia nagyjából stimmelne is, csak van vele egy baj... unalmas. Nagyon unalmas. Nem is igazán foglalkoztam a tanulmányozásával, szerencsére ezt betudták tehetségtelenségnek. Egyébként is, amíg kellő ájtatosságot és tudatlan hitet mutattam feléjük, elhittek bármit.
Egy szó, mint száz, izgalmas volt az újfajta környezet, s ez az egész képzés során megmaradt. Minden folyt a szokásos mederben: időnként találkoztam a mesterrel, időnként elloptam valamit, csak hogy ne legyen elvonási tünetem, és tanultam... bár nem érdekelt különösebben, mégis könnyen megjegyeztem (majdnem) mindent, amivel traktáltak. A buzogányhasználatban úgy-ahogy fejlődtem, a Bibliát pedig szinte teljes egészében hanyagoltam. Ez nekem is megfelelt, nekik is, értelmetlen lett volna hát változtatni bármin is.
Így jött el hát a képzés vége. Szándékaim egyértelműek voltak: megvárom, hogy felszenteljenek, aztán vándorútra indulok. Hol rajtam lesz a papi reverenda, hol az álcaként felvett papságot álcázom valami egyszerű ruhával, ami éppen jól jön. Hogy mit csinálok majd? Lopok, természetesen.
A vizsgákat könnyedén vettem. Mindig is szorgalmasnak hittek (pedig csak jó memóriám van), így sem engem, sem őket nem lepte meg ez a tény. Tovább húzták a dolgot, mint hittem, mégsem zavarodtam bele a kérdések áradatába. A felszenteléstől és az első (valószínűleg nem az utolsó, szeretem hűen eljátszani a szerepem) misémtől még annyira sem tartottam, és be is igazolódott a sejtésem. Az előbbi (szerencsére) hamar lezajlott, és mivel egyáltalán nem hittem ebben az egészben, semmi spirituális emelkedettséget nem éreztem: egyszerű szertartás volt, kész. Az utóbbi...
Az utóbbinál valami olyan történt, amire nem számítottam.
Kiválóan színészkedem, így nem volt nehéz dolgom ennél sem. Ájtatosan mondani a szövegemet, miközben titokban érdeklődve figyelem az emberek arcát, hogy tényleg elhiszik-e ezt az egész baromságot, ez mindig is könnyen ment. Lámpalázam nem volt, hibázni sem hibáztam, kívülről minden ideálisnak tűnt, és ez is volt a célom. Hogy valójában mit gondoltam, az csak rám tartozott.
Megcsináltam hát. Végre pap voltam, a leghivatalosabban, úgy, hogy semmi közöm sincs a hithez. Akaratom ellenére ez örömmel töltött el: képes voltam öt éven keresztül folyamatosan leplezni az érzelmeim, érdeklődést tettetni, és új lehetőségeket nyitni magam előtt. Nem volt könnyű, főleg az első időszakban nem, de bőven megérte.
És eddig jutottam a merengésben. Szavakat hallottam a közelből, s valamiért azt éreztem, ez számomra fontos lehet. Úgy, ahogy voltam, reverendában körbenéztem, és miután megbizonyosodtam arról, hogy senki sem lát, odalapultam egy falhoz. Közelebb osontam a hangok forrásához, amíg már tisztán hallottam a szavakat, és figyeltem a beszélgetést.
Egy kardról beszéltek. Azrael? Hogyne hallottam volna róla, sőt, még az itt hagyott ereklyéről is csíptem el szóbeszédeket. Ez a tényszerűség és valóságosság viszont, ahogy most beszéltek erről a fegyverről, meglepett... persze semmi határozottat nem említettek a hollétéről, mégis felkeltette az érdeklődésem. Egy kard, ami bármilyen kívánságot teljesít? Milyen érdekes lehet egy ilyet birtokolni. Nem a felhasználása, hisz még abban sem vagyok biztos, mire pazarolnám el, csak... csak az, hogy a kezemben tarthatom, az enyém lehet.
Akkor és ott minden eddiginél erősebben ébredt fel a szenvedélyem. Nem tudtam semmi konkrétumot, mégis egy dologban bizonyos voltam: meg akarom szerezni. El akarom lopni. Bárkin és bármin kelljen is átjutnom hozzá.
Az természetesen rögtön nyilvánvalóvá vált, hogy a mesteremnek nem mondom el. Biztos ő is magának akarná, és azt nem engedhetem. Ő az egyetlen, akit tisztelek, és mégis túllépek ezen. Nemcsak mások érzelmei nem érdekelnek: a sajátjaim sem. Tolvaj vagyok, aki csak a belső késztetésének él, és annak az eléréséért bármilyen tiltott eszközhöz képes folyamodni.
Őrült lennék? Rendben, hívj így, de jól jegyezd meg: ha az utamba állsz, nincs őrült, akitől jobban kellene félned...
Faj: Ember
Frakció: Egyházi
Kaszt: Pap
Nem: Férfi
Kor: 23 év
Kinézet:
Fiatalos, talán még azt a huszonhárom évet sem nézik ki belőle, ezt pedig csak tetézi a szőkésbarna, félhosszú haj, és a kéken világító szempár. Kicsit magasabb az átlagnál, s ehhez vékony testalkat társul - ugyan magára szedett némi fizikumot a kiképzése során, de messze nem mondható izmosnak. Fekete reverendát hord paphoz illően, ami kiemeli soványságát... már ha nincs kedve másfajta álruhát ölteni, mert ez is sokszor előfordul. Arckifejezése éppúgy tud feltétlen, gyermeki örömről is tanúskodni, mint korát meghazudtoló papi szigorról, s nem fél ezek közt helyzethez illően váltogatni. Külseje, amikor csak lehet, ápolt, s nincs az az álruha, amelyben ne hordaná magával kereszt alakú nyakláncát és bibliáját (legalább ennyivel tiszteleg az egyház előtt). Na jó, talán néha...
Jellem:
Segítőkész, együttérző, kedves; mindig az, amire éppen szükség van, és mégis egyik sem.
Kiváló színész. Könnyedén képes bármilyen érzelmet hazudni, vagy utánozni mások viselkedését, szokásait, ha elég ideig figyelte meg azokat. Kívülről őszinte, nyílt embernek látszik, viszont általában az sem igaz, amit kérdez; tökéletes maszkot hozott létre, elrejtve a külvilág elől valódi gondolatait.
S az álca alatt egy mestertolvaj tanítványához illő jellem lapul. Szenvedélyévé vált a lopás, annyira, hogy talán ez az egyetlen örömforrása az életben. Nem a kapzsiság hajtja, sőt: egyáltalán nem érdekli a pénz, csupán élvezetből csinálja, s közben nem törődik azzal, másoknak fájdalmat okoz-e ezzel. Tettei logikátlanok: egy értéktelen tárgyat ugyanúgy magához akar venni, mint egy kincsesládát, ha előjön a kleptomániája... és mindkettőt ugyanúgy otthagyja az első útszéli koldusnak, ha változik a kedve. Szereti a kihívásokat - ha hinne valamilyen istenben, hálát adna neki, hogy a mestere az egyházhoz kényszerítette, hisz így sokkal nehezebb, izgalmasabb az egész. Azzal, hogy reverendát öltött, egyszerre űz gúnyt a vallásból, és dob még egy adag kihívást a tolvajkodásra... ugyan nem volt a legkönnyebb dolog éveken át eljátszani az ájtatosságot, bőven megérte. Ráadásul az egyházi képességek sem teljesen hasznavehetetlenek, bár soha nem fordított nagy figyelmet rájuk, neki tökéletesen megfelelnek hazugságai és tolvajtrükkjei fegyverként. Hisz nem harcolni akar ő, csak hódolni a függőségének.
Előtörténet:
Hideg, sötét éjszaka volt. A szél gonoszul süvített a falu lepusztult házai közt, olykor megzörgetve a fák száradó leveleit. Az emberek bezárkóztak, hisz ilyenkor egy épelméjű sem tartózkodik kint. Mégis volt egy sikátor, ahol körvonalak rajzolódtak ki az éjből: két alak állt egymással szemben. Az egyik magas, felnőtt férfi volt, míg a másik egy gyerek, aki erősen lihegett, mintha menekült volna.
Az utóbbi voltam én.
Tízéves voltam, és egészen addig nem sok jót kaptam a sorstól. Otthonról (már ha lehet azt a helyet otthonnak hívni) két évvel azelőtt elszöktem: anyám belehalt a szülésbe, apám pedig soha nem láttam józanon, így a testvéreimmel együtt kész poklot éltünk át. A korai dolgoztatás, verés és hasonlók teljesen természetesnek számítottak, mégis én, a legfiatalabb voltam az egyetlen, aki mert tenni ellene. Azóta sem hallottam egyikükről sem, és őszintén szólva nem is hiányoznak.
Nem mintha a szökés után annyira jól éltem volna. Hol befogadott valamelyik jótékonyságtól túlcsorduló szerencsétlen, hol nekem kellett tengődnöm, és ez nem volt könnyű. Néha megcsináltam a mocskos munkákat pár falatért, máskor eltüntettem némi ételt egy figyelmetlen piaci árus asztaláról. Nem egyszer kaptak el, és vertek félholtra... nem csoda, ha azon az éjszakán is erre gondoltam egyből.
Valóban menekültem a férfi elől. Sokáig sikerült is, egy elvadult kölyök gyakorlott az ilyesmiben, azonban a sikátorban sarokba szorított. Alig láttam belőle valamit, faját sem sikerült megállapítanom, csak azt tudtam, hogy nem sikerült elfutnom, ez pedig akár a halált is jelenthette. Vártam a fájdalmat... de az ismeretlen beszélni kezdett. Nem haraggal, nyugodtan.
Alig fogtam fel a szavait. Jobb élet, sok pénz, ehhez hasonlókat emlegetett, de nem értettem, ehhez hogy jövök én. Nagy sokára meg a mondandóját: tanítványt akart, aki segít neki a tolvajlásban. Persze nem tudtam, hogy miért pont engem akar tanítványnak (azóta sem árulta el), de nem is érdekelt. Gyorsan döntöttem: nem ismertem ugyan, de az akkori életemnél bármi jobbnak tűnt. Vele tartottam, otthagyva az eddigi tengődést; a biztos rossz helyett az ismeretlent választottam. És nem bántam meg.
Attól kezdve a férfi (az igazi nevét még most sem tudom, én csak mesternek hívtam mindig) tanítványa voltam. Meglehetősen szigorú volt, büntetésből is több akadt, mint dicséretből, mégis élveztem. Valahogy könnyedén megtörte az elvadultságomat, írni-olvasni tanított, és ami a legjobban meglepett: már a legelején magával vitt a tolvajlásaira: akárhova tört be, akármit lopott el, mindig mellette lehettem. Nem csoda, ha gyorsan fejlődtem, s míg addig a lopás kimerült néhány alma vagy cipó eltulajdonításával, a mélyvíz hatására hamar hasznossá váltam a mesterem számára. Hangtalan lopakodás, kézügyesség, vagy a helyszínek gyors felmérése - ahogy teltek az évek, egyre jobbá váltam mindben.
Persze nem csak ezeket sajátítottam el. Egy idő után a mesterem észrevette, hogy van tehetségem az érzelmek megjátszásához, így megtett minden tőle telhetőt, hogy tökéletesítse ezt a készségemet is. Nem volt nehéz dolga. Ha van olyan tulajdonság, ami nincs meg bennem (az együttérzésen kívül), az a beképzeltség, de nyugodtan állíthatom: őt is megleptem, milyen gyorsan tanultam meg tettetni, leplezni, utánozni. Úgy, hogy minden teljesen őszintének tűnt.
Tizenhét éves voltam, mire szinte egyenlővé váltam a tanárommal. Már külön is dolgoztam, volt, hogy két hónapra elváltunk egymástól, és csak utána osztottuk el a zsákmányt. Egyértelművé vált: őszintén élvezem, amit csinálok. Elloptam, amit kellett, azon felül pedig a saját szórakoztatásomra folytattam tovább.
Ekkor a mester meglepett. Eddig is gondoskodott arról, hogy művelt legyek, de hirtelen elkezdett az egyházról oktatni. Leírta nekem a felépítését, mesélt arról, miként szakadt ki rövid idő alatt egy teljesen egyenértékű vallás, és arról is, miben hisznek a különféle fajok. Bár nem értettem, mire jó ez, valahogy mégis érdekelt. Aztán elmondta az okát.
Hülyének néztem. Meg is mondtam neki.
Én? Pap?
Akkor tényleg értelmetlennek tűnt, mert nem láttam benne a lehetőséget. Aztán rájöttem, hogy mindkettőnknek előnyére válik, ha beférkőzöm az egyház köreibe: nekem ott van a kihívás, neki pedig tudok segíteni azzal, hogy új helyekre kapok szabad bebocsátást. Igaz, a kolostorban nem sok dolog van, amit érdemes lenne ellopni, de Isten szolgája többet engedhet magának, mint egy átlagos ember. Engem egyébként sem érdekelt az érték, hisz nem a pénz foglalkoztatott... mániámmá vált a tolvajlás, s a mesterem kihasználta ezt. Én pedig hagytam, hisz így legalább nem voltak teljesen céltalanok a tetteim.
Így hát, bár eleinte idegenkedtem a gondolattól, tizennyolc évesen jelentkeztem a Veronai Kegyelmes Isten egyházába, papi képzésre. Szokatlanul könnyedén ment a buzgó ájtatosság eljátszása, (úgy látszik, a bárgyúbb dolgokat könnyebben tudom utánozni), így túljutottam a rostán, és újonccá váltam. Nemcsak az volt a furcsa az egészben, hogy újra elölről kezdek valamit, hanem az, hogy egyfolytában játszanom kellett a szerepemet. Általában hetente egyszer találkoztam a mesteremmel, persze a legnagyobb titokban (hiába, mégiscsak ő tanított a rejtőzködésre), és meséltem neki. Nem afféle gyermeki élménybeszámolók voltak ezek; sejtettem, hogy az információk egy része hasznos lehet a számára.
Persze nem csak száraz magyarázatokat kellett hallgatnom arról, amiben amúgy sem hiszek. A fizikai edzések furcsán megterhelőnek bizonyultak... azt hittem, a vad életem alatt már megedződtem, de a saját bőrömön jöttem rá: a menekülés és a buzogányforgatás tejesen eltér egymástól. Nem csoda, ha ez a fajta kiképzés soha nem vált a kedvencemmé -
igaz, egész tűrhetően használom azt az otromba buzogányt, de a jótól még most is messze vagyok. Mondanám, hogy hozzám inkább valami tőrféle illik, de hazugság lenne (tőlem mi nem az?). Soha nem szerettem a közvetlen fegyvereket; ha csak egy lehetőség van, inkább az eszemmel harcolok. A Biblia nagyjából stimmelne is, csak van vele egy baj... unalmas. Nagyon unalmas. Nem is igazán foglalkoztam a tanulmányozásával, szerencsére ezt betudták tehetségtelenségnek. Egyébként is, amíg kellő ájtatosságot és tudatlan hitet mutattam feléjük, elhittek bármit.
Egy szó, mint száz, izgalmas volt az újfajta környezet, s ez az egész képzés során megmaradt. Minden folyt a szokásos mederben: időnként találkoztam a mesterrel, időnként elloptam valamit, csak hogy ne legyen elvonási tünetem, és tanultam... bár nem érdekelt különösebben, mégis könnyen megjegyeztem (majdnem) mindent, amivel traktáltak. A buzogányhasználatban úgy-ahogy fejlődtem, a Bibliát pedig szinte teljes egészében hanyagoltam. Ez nekem is megfelelt, nekik is, értelmetlen lett volna hát változtatni bármin is.
Így jött el hát a képzés vége. Szándékaim egyértelműek voltak: megvárom, hogy felszenteljenek, aztán vándorútra indulok. Hol rajtam lesz a papi reverenda, hol az álcaként felvett papságot álcázom valami egyszerű ruhával, ami éppen jól jön. Hogy mit csinálok majd? Lopok, természetesen.
A vizsgákat könnyedén vettem. Mindig is szorgalmasnak hittek (pedig csak jó memóriám van), így sem engem, sem őket nem lepte meg ez a tény. Tovább húzták a dolgot, mint hittem, mégsem zavarodtam bele a kérdések áradatába. A felszenteléstől és az első (valószínűleg nem az utolsó, szeretem hűen eljátszani a szerepem) misémtől még annyira sem tartottam, és be is igazolódott a sejtésem. Az előbbi (szerencsére) hamar lezajlott, és mivel egyáltalán nem hittem ebben az egészben, semmi spirituális emelkedettséget nem éreztem: egyszerű szertartás volt, kész. Az utóbbi...
Az utóbbinál valami olyan történt, amire nem számítottam.
Kiválóan színészkedem, így nem volt nehéz dolgom ennél sem. Ájtatosan mondani a szövegemet, miközben titokban érdeklődve figyelem az emberek arcát, hogy tényleg elhiszik-e ezt az egész baromságot, ez mindig is könnyen ment. Lámpalázam nem volt, hibázni sem hibáztam, kívülről minden ideálisnak tűnt, és ez is volt a célom. Hogy valójában mit gondoltam, az csak rám tartozott.
Megcsináltam hát. Végre pap voltam, a leghivatalosabban, úgy, hogy semmi közöm sincs a hithez. Akaratom ellenére ez örömmel töltött el: képes voltam öt éven keresztül folyamatosan leplezni az érzelmeim, érdeklődést tettetni, és új lehetőségeket nyitni magam előtt. Nem volt könnyű, főleg az első időszakban nem, de bőven megérte.
És eddig jutottam a merengésben. Szavakat hallottam a közelből, s valamiért azt éreztem, ez számomra fontos lehet. Úgy, ahogy voltam, reverendában körbenéztem, és miután megbizonyosodtam arról, hogy senki sem lát, odalapultam egy falhoz. Közelebb osontam a hangok forrásához, amíg már tisztán hallottam a szavakat, és figyeltem a beszélgetést.
Egy kardról beszéltek. Azrael? Hogyne hallottam volna róla, sőt, még az itt hagyott ereklyéről is csíptem el szóbeszédeket. Ez a tényszerűség és valóságosság viszont, ahogy most beszéltek erről a fegyverről, meglepett... persze semmi határozottat nem említettek a hollétéről, mégis felkeltette az érdeklődésem. Egy kard, ami bármilyen kívánságot teljesít? Milyen érdekes lehet egy ilyet birtokolni. Nem a felhasználása, hisz még abban sem vagyok biztos, mire pazarolnám el, csak... csak az, hogy a kezemben tarthatom, az enyém lehet.
Akkor és ott minden eddiginél erősebben ébredt fel a szenvedélyem. Nem tudtam semmi konkrétumot, mégis egy dologban bizonyos voltam: meg akarom szerezni. El akarom lopni. Bárkin és bármin kelljen is átjutnom hozzá.
Az természetesen rögtön nyilvánvalóvá vált, hogy a mesteremnek nem mondom el. Biztos ő is magának akarná, és azt nem engedhetem. Ő az egyetlen, akit tisztelek, és mégis túllépek ezen. Nemcsak mások érzelmei nem érdekelnek: a sajátjaim sem. Tolvaj vagyok, aki csak a belső késztetésének él, és annak az eléréséért bármilyen tiltott eszközhöz képes folyamodni.
Őrült lennék? Rendben, hívj így, de jól jegyezd meg: ha az utamba állsz, nincs őrült, akitől jobban kellene félned...
Annyit megemlítenék a jövőre nézve, hogy egyszerű együgyűség nem elhinni mondjuk Isten létét, hiszen már csak az általad használt szent képességek is bizonyítékok erre. Ez sem hiba, csak kicsit furcsálltam. Maga az írásod viszont szép, a fogalmazásod érthető és kellemes. Mit is kell ilyenkor csinálni? Jó rég voltam már én az ellenőrző.... Izé, előtörténeted... Hm... hogy is volt? Ja, igen: Elfogadom! Készíts adatlapot!
