Astonien Michelberger

Hogy az egyik legemlékezetesebb?
Évekkel ezelőtt történt, nem sokkal azelőtt vállaltam az egyházi képzés őrült ötletét. Nem egyszerű lopást terveztem, próbálkozni akartam valami újjal... sikerült is. Egyike volt azon tolvajlásoknak, amikre szinte tökéletesen emlékszem.
Egy kérdés volt az egész alapja. Hétköznapi emberek hétköznapi beszélgetése ütötte meg a fülem, olyan, amit máskor teljesen figyelmen kívül hagyok. Két férfi (elég pénzes alakoknak tűntek) sajnálkozott tőlem pár méterre, mikor épp jöttem ki egy templomból. Ki tudna feltűnőbben lenézni másokat, mint egy gazdag?
Mondjuk... két gazdag.
Ezeknek is egész jól ment. Épp a katonák voltak a soron, hisz valakiken csak kell gúnyolódni. Az egész a szokásos baromság volt, miszerint milyen rossz a sorsuk, milyen kevés pénzt kapnak a nehéz szolgálatért és az életük kockáztatásáért - máskor csak mosolyogtam volna magamban egy jót, és loptam volna tőlük valami szépet. Akkor azonban felkaptam a fejem, és elkezdtem gondolkodni.
Milyen lehet a katonáknak? Természetesen baromságnak gondoltam a két fickó beszélgetését, engem a valóság érdekelt. És mivel köztudott, hogy valamit úgy lehet a legjobban megismerni, ha át is éljük, már tudtam is, mit fogok tenni. A színészkedés már megvan, talán azt a kevés fizikumot is fel tudom használni, amit a buzogányos edzéseken magamra szedtem (bár ez nem volt sok, főleg mivel a kiképzés elején jártam), és a kellő pofátlanság összegyűjtése sem lesz nehéz feladat; a legtöbb dolog tehát a rendelkezésemre állt.
Persze ez csak önámítás volt. Pontosan tudtam, hogy mennyire hülye ötlet lenyúlni egy katonai öltözetet, s eljátszani, hogy egy őr vagyok. Az egyházzal könnyű dolgom volt, egy kis ájtatosság sok mindent megold, és ők még készségesen vállalkoztak is a szerepem betanítására... azonban egy olyan kasztot eljátszani tökéletesen, amiről alig tudok valamit, nagy kihívás. Pont ezért vonzott annyira.
Ám csak kalandvágyó vagyok, nem idióta. Kellő felkészülés nélkül esélyem sincs, ezt rögtön tudtam, így nem siettem el: ha már nehezebb volt információhoz jutni, megadtam a módját. Először is szereznem kellett egy ismerőst a katonák közül, ami ugyan könnyűnek hangzik, főleg az én színészkedésemmel, de korántsem az. Sok feltétel adott egy ilyen alany kiválasztásánál: a jó alany hiszékeny, de még nem naiv; átlagos katona, mégis jó viszonyban van a bajtársaival; valamilyen szinten elismerik, de nem fordítanak rá annyi figyelmet, hogy feltűnő legyen egy pap a közelében...  egyszóval az informátor válaztása volt az egyik legnehezebb része az egész balhénak.
A kezdet még úgy-ahogy könnyen ment. Némi rábeszéléssel és hízelgéssel (ezért jó, ha az ember talál egy gyenge jellemet a felettesei közt) elértem, hogy néhány kaszárnya melletti templom mellett segédkezhessek a misében. Többnyire ott is örültek, hogy egy diakónus megkönnyíti a dolgukat, nekem pedig egyrészt jó gyakorlat volt a szerepemhez, másrészt a hadsereg közelében lehettem. Utána igyekeztem a katonák bizalmába férkőzni, beszélgetést kezdeményezni velük, és nem riadtam vissza a kísérletezéstől: hol megtartottam az ájtatosságot, hol könnyedebbre fogtam a stílust, és közben figyeltem, milyen témákra reagálnak a legjobban. Gyakoroltam hát, és igyekeztem minél több lehetőséget teremteni erre.
Egyvalamit hamar észrevettem: nem igazán bíztak bennem, hiába kísérleteztem. A legtöbben elismertek, mint papot, néhánnyal egész jónak mondható ismeretséget építettem ki, de úgy tűnt, elég szép ellentét van az egyház és a hadsereg közt. Nem mintha ez elkeserített volna, inkább csak még jobban próbálkoztam.
Aztán megtörtént az áttörés... legalábbis úgy tűnt. Volt egy lovag a főváros északi területén, akivel mintha könnyebb lett volna szót érteni. Nem lehetett sokkal idősebb nálam, s egyelőre csak annyit tudtam róla, hogy a király szolgálatában áll. Kíváncsian kérdezgetett az Egyház tanításairól, a vallásról, a bibliáról, én pedig készségesen válaszoltam. Persze nem állt szándékomban hagyni, hogy ő faggasson engem, hisz ennek pont az ellenkezőjét terveztem, de szerencsére csak egy buzgó hívőnek tűnt, aki valamiért pont egy tanonc magyarázatát szereti Istenről. És mivel egy pap mindig szívesen foglalkozik azokkal, akik félik Istent, indokom is volt a tervemre.
Nemsokára meg is tudtam a nevét. Eugen. Eugen Künstler.
Jól haladtam tehát, legalábbis reménykedtem benne.

Nem sokkal később úgy éreztem, itt az ideje némileg otthonosabb környezetben is elbeszélgetni vele. Mi más lenne a legjobb ilyesféle ismerkedésekre, mint a kocsma? Ráadásul hallottam már Eugentől, hogy nem veti meg az italt... persze nem részeges, de azért mégiscsak katona. Szükség van egy kis lazításra a nehéz szolgálat után.
Nemsokára kiderül, mennyire is nehéz.
Megtudni, hogy mikor van épp ott, már tényleg gyerekjáték volt. Természetesen nem a reverendámban indultam el, egy ilyen helyen azért feltűnő tud lenni... egyszerű fekete ruhában voltam, s a buzogányt se vittem magammal. (Csak a Bibliát.) Azzal semmi bajom nem volt, ha valaki felismer, de mégse abban legyek már, amiben Istent dicsőítem... igaz, legtöbbször lopni is abban indulok, legfeljebb ráveszek egy köpenyt, de az más kérdés. Arról senki nem tud.
Egyszóval elindultam a hangulatos kis ivóba. Nem volt durva hely, ahol kétpercenként meghal valaki a verekedésben, inkább hasonlított egy fogadóhoz. Ahogy beléptem, rögtön ismerős szag csapta meg az orrom: bort, sört és embereket éreztem rajta. Régen még zavart, akkor azonban már inkább szerettem... lehetőségeket, új ismeretségeket hordozott magában ez a kavalkád, kalandok és izgalmak sorozatát.
Tökéletes volt egy tolvaj kedvenc törzshelyének. Csoda, hogy eddig nem fedeztem fel.
Észrevétlenül körülnéztem. Természetesen azonnal észrevettem a lovagot - egyedül volt, a pult felé fordulva, így pont nem látott engem. Nem mutattam semmi jelét a felismerésnek, nagyjából öt méterre tőle én is odatámaszkodtam, és türelmesen vártam, amíg a csapos rámnézett és köszönt.
-Üdvözletem! - direkt nem beszéltem hangosan. Akinek szánom a szavakat (és az nem a pultos), hallani fogja így is. - Kérnék egy sört, ami...
-Astonien! - ééés sikerrel is jártam. - Egy jófajta, erős vörös szőlőnedűt az atyának, meg akkor már nekem is! A misebor biztos pocsék, nem igaz? Olyat iszol most, hogy nem találsz szavakat! - hahotázott, és egy intéssel odainvitált maga mellé. Magamban mosolyogva odaültem... ez könnyebben ment, mint gondoltam.
-Ha gyümölcslét ad nekem bor helyett, megfizetem később. - súgtam oda a pult mögött állónak, aki rezzenéstelen arccal nézett vissza rám. Nem tudom, mennyire szokta meg az ilyesmit... most lesz alkalma rá. Egyébként is, a szépen csengő váltók sok problémát megoldanak.
Szerencsére a lovag nem vett észre semmit.
-Eugen! - a meglepődés tettetése megy az egyik legjobban, akkor is remekeltem benne. - Mi tagadás, a felszenteltségen kívül nem sok tulajdonsága van. - mondtam teljesen véletlenül igazat, és én is felnevettem. -Köszönöm a felajánlást, ha már így összefutottunk.
-Ne köszönd, Astonien, ne köszönd! Egyébként is, mit keres Isten szolgája egy ilyen helyen? Nem az Egyház ellen való dolog ez? - húzta össze a szemeit, de inkább szórakozásból, mintsem feddőn. Egy pillanatig figyeltem az arcát, a mozdulatait, az összehangoltságát... nem, még nem volt részeg, kicsit sem. Egyszerűen jól érezte magát, és...
...akkor szólított először csak a keresztnevemen. Valószínűleg megfeledkezett magáról. Ez jó jel.
Megkaptuk az italt. Ő rögtön ledöntött magán fél kupával, én először eljátszottam az ismerkedőt: beleszagoltam, majd felcsillanó szemekkel kortyoltam az elsőt.
Tényleg finom volt, mi tagadás - de szerencsére egy csepp alkohol nem volt benne. Nem kell sajnálni a váltót a fickótól ezért a szívességért.
-Ez aztán a bor! - mondtam elégedetten. - És a válasz... Istenünk vajon rossz szemmel nézi, ha a hívei jól érzik magukat? Ha nem visszük túlzásba, ebben semmi rossz nincs.
-Szóval a kulcs a mértékletesség?
-A mértéktelenség is történhet mértékletesen. - vigyorodtam el, mire elnevette magát.
-Tetszik ez a beszéd, Atyám!
-Astonien... még reverendában sem szeretem ezt a megszólítást.
-Hát akkor Astonien! Csapos! Még három kört ugyanebből!
Az már igen... ez a lovag aztán tud élni. Ha józanon előre ennyit rendel, akkor az annak a jele, hogy tiszta elmével döntötte el a kicsapongást. Az pedig csak jót jelent, ha azt nézzük, hogy egy pap mellett van, akit még alig ismer. Néhány közelben ülő alak vigyorogva nézett ránk, sejtve, hogy mi fog történni... és a kocsmáros is alig tudta elrejteni a vidámságát (amiben valószínűleg nem kis szerepet játszott az öröm a bevétel növekedése miatt), mikor elénk tette az italokat. Gondosan rendezve persze, ügyelt arra, hogy ne keveredjenek össze kettőnk kupái... mondtam én: a váltó sokszor hasznos tud lenni.

Minek részletezzem? Nem szedtem ki sokmindent Eugenből; nem is ez volt a célom. Természetesen olyan szépen berúgott, hogy nekem kellett hazavonszolnom (legalább így azt megtudtam, hol lakik, bár nem volt könnyű megérteni a pontos címet). Csak azért nem tűnt fel neki, hogy ilyen jól bírom a 'bort', mert jól színészkedtem... aztán mikor cipeltem, már annyira részeg volt, hogy nem tűnt fel neki egy ilyen apróság.
A társai arca... nem, azt nem lehet leírni. Látni kell, mit reagáltak, mikor egy alak visszahozza Eugent, aki mindig atyámoz, aztán rögtön utána elnézést is kér érte. Úgy-ahogy ekkor is törődtem a színészkedéssel, szóval még másnap se figyelhetett fel arra a lovag, hogy az elmondás szerint egy józan fickó kísérte... akarom mondani cipelte. Minden a terv szerint történt.
És valójában könnyű dolgom volt. Azt hittem, nehéz lesz megtalálni a közös hangot, ami nem csak az Úr tanain alapul, de már az első elszólásnál egyértelművé vált, hogy jobb ötlet volt a kocsma, mint hittem. Egy elpocsékolt estének tűnhet ez az egész, pedig valójában nagyon is sok jelentősége volt. Valószínűnek tartottam, hogy ezek után bízni fog bennem... hinni fog nekem. Lehet, hogy merész lépés volt, de mindenképp megérte.
Hamarosan kezdhetek faggatózni. Egyenes úton vagyok a hadsereg felé.
Persze a beígért váltót otthagytam a kocsmárosnak, ha már kiérdemelte... többet segített, mint gondolta volna.

Nos, pár infót már megosztottam veled, ami főként a stílusbeli különbségeinkre vetett fényt, de most jöjjön valami más: kellemes kis bevezető Astonien, a tolvaj világába, és érezhető, hogy ez még csak az eleje egy nagyobb kalandnak. A szokásos humorod megtartottad, aminek örülök, hisz sokszor mosolyt csal az arcomra - szórakoztató
És ha már kulcsról is volt szó, jöjjön is a tárgyad:

Név: Tolvajkulcs
Ár: 700 váltó
Leírás: Átlagos zárak nyitására tökéletes, zár típusától függően változik a feltörés ideje. Nyilvánvalóan ha egy ócska kacatról van szó, akkor seperc alatt megvagy vele, de biztosan lesznek alkalmak, amikor pár perced el fog menni arra, hogy bejuthass/kijuthass valahova.

És természetesen a jutalmadat sem orozom el, pedig igencsak jól jönne nekem is: 100 tp az eszedet, 1000 váltó pedig a markodat üti!

Már egy ideje foglalkoztat egy kérdés.
Hogyan tudnám hatékonyabbá tenni a szórakozásom?
A Mester tanítása rettentő sokat segített, a Mimikri pedig valószínűleg még nem ismert előnyöket hordoz magában. De ezen kívül mit tudnék tenni?
Az Egyházba való beépülés meglepően jó döntés volt, s bár valószínűleg én vagyok az egyetlen tolvaj, aki meg merte ezt próbálni, épp ez tesz egyedivé. (Lehet, hogy pont ezért akart kitanítani a mesterem? Mert ő nem volt elég bátor ehhez? Nocsak, nocsak, van még mit kiderítenem...)
...de ennek van egy nagy hátránya is: gyenge vagyok. Igaz, hogy főként a gyakorlottságomra támaszkodom, de léteznek könnyebb utak is. Olvastam olyanokról, akik a mágikus erejükkel mások akaratát tudják gyengíteni, akadályokon tudnak átjutni egy pillanat alatt, a legbonyolultabb zárakat és csapdákat is semlegesíteni tudják - vagy éppen újra tudják alkotni a semmiből. Meglehetősen sokat kutattam erről mostanság, akár az irattárba kellett éjnek idején belopóznom, akár egy hivatalnok könyvét kellett ellopnom, és bár a valóban hasznos foszlányokért unalmas oldalak százain kellett átrágnom magam, egyvalami már feltűnt: jelen pillanatban esélytelen lenne bármi hasonlóval próbálkoznom.
Az álcám kitűnő, de korlátoz. Nem hinném, hogy sok Istennek tetsző képesség lenne, ami segíti a tolvajlást - s ha talán új alakjait fedezem is fel a szent erőnek a jövőben, az sem fog felérni azzal, amire valójában vágyom. Erősebbé kell válnom, bármi áron. Mindent meg kell tennem azért, hogy sikerülhessen a Cél... és ha jelenleg én képtelen vagyok erre, ha túl gyenge a mágikus képzettségem, hát más eszközökhöz fogok nyúlni.
Bármilyen nehéz is lesz.

Innen már nem volt nehéz rájönnöm, hogyan is tehetem ezt a leggyorsabban. Találtam feljegyzéseket rejtélyes erejű tárgyakról, ékszerekről, amik a gyógyítástól kezdve a mágikus erő megújításán át a szellemi kínok okozásáig sokféle képességgel bírnak, és alig van belőlük - nos, ha kifejezetten nehéz hozzájutni ezekhez, akkor már ezért is megérheti foglalkoznom velük.
De bármilyen sokat kerestem is, nem akadtam a nyomukra. Voltam gazdagok házában, ékkőmetszők boltjában, de hiába, nem találtam mágikus tevékenységre utaló nyomot. Mintha kikopott volna az ékszerészet a világból, s a megmaradt brilliánsokra úgy vigyáznának, hogy még egy magamfajta sem tud rájuk lelni. Esélytelennek tűnt hát a fejlődésnek ezen módja.
Ekkor jutott eszembe a képtelen ötlet, ami valahogy mégis megfogott. Eddig szinte sosem fordultam máshoz, mindig én segítettem magamon. Ha senkit nem találok, aki ilyen tárgyakat tud készíteni, én miért ne tudnám megtenni?
És egyből jöttek a kételyek, természetesen. Azért nem, mert túl nehéz, mert évekig kell tanulni, mert természetes tehetség és elhivatottság kell hozzá...
...túl nehéz. A kézügyességem mindig is kiváló volt.
...évekig kell tanulni. A papságot is, mégis felszenteltek.
...természetes tehetség és elhivatottság. Soha nem hittem az ilyesmiben. Az ember arra képes, amit meg akar csinálni. És ha a szemem előtt lebeg a Cél, talán ez is sikerülhet.
Egyébként is: úgy tudok a legjobban hozzáférni az ékszerészet legtitkosabb rejtelmeihez, hogy én magam is a készítőjükké válok. Ki tudja, talán így sikerülhet már elkészült mesterművek hollétére is rájönnöm.
Bármit megteszek azért, hogy az enyém legyen a kard.

Persze megvalósítani nehezebb lesz, mint elhatározni. Az egyértelmű, hogy szükségem lesz egy tanítóra... valakire, akit kihasználhatok, elhitethetem vele, hogy valóban érdekel ez a művészet, hogy valóban csak azért tanulok, mert az ékszerek kovácsolásának akarom szentelni az életem. Minél hiszékenyebb, annál jobb, és egy ideig még az sem lesz hátrány, ha nem tud sokat. Átveszek tőle mindent, amit lehet, aztán szívfájdalom nélkül hagyom cserben, az nem lesz nehéz; volt elég alkalmam gyakorolni.

Egész kevesen vannak a piactéren. Direkt választottam ilyen időszakot; igaz, hogy a nagy tömegben könnyű elvegyülnöm, de amit most tervezek, ahhoz semmi szükségem rá, sőt, minél nyugodtabban tudok beszélgetni a kiszemeltekkel, annál jobb. Nem örülnék, ha félpercenként zavarna meg egy vevő.
Most nem reverendában vagyok: egyszerű fekete ruhát vettem fel, s bármilyen meglepő, a buzogány és a Biblia sincs nálam. Közembernek akarok tűnni, s bár megvan az esélye annak, hogy valaki felismer, remélem, hogy sikerül elkerülnöm ezt. Legalább azoknál, akiket kinézek magamnak... és kivételesen nem arra, hogy elvegyek tőlük valamit.
Most csak tudást akarok lopni.
Semmitmondó arccal sétálok, s néha úgy teszek, mintha érdekelnének az áruk. Olykor meg is próbálok alkudozni, aztán vásárlás nélkül odébbállok - teljesen átveszem a szokványos vevő szerepét. Pedig amiért itt vagyok, az közel sem szokványos.
Elindulok egy ékszerbolt felé. Halkan nyitok be... és majdnem a  'Kegyelem néktek' köszönést használom.
Hoppá. De szerencsére csak majdnem.
-Üdvözletem! - emelem fel a kezem, és kellemes mosolyt varázsolok az arcomra.
-Mi kéne, fiú? - csattan fel egy hang, amely mintha bosszús lenne. Arckifejezésem meg se rezdül, ahogy óvatosan körbenézek. Nem túl nagy üzlet, és őszintén szólva nem is megnyerő, de...
...de ami zavar, az a dagadék a pult mögött. Szó szerint olyan arca van, amibe legszívesebben belevágnám a buzogány tüskéit.
-Egy nyakláncot szeretnék venni. Lehetőleg ezüstből, valami szép medállal.
-Aztán van-e elég pénzed rá, fiú?
Hm... valamiért nem érzem úgy, hogy ő lenne a megfelelő választás. Ha képes is lennék behízelegni magam, azért akárkit én se viselek el.
-Azt hiszem, van.
-Azt hiszed? Na akkor takarodj csak innen! Hogy gondoltad, hogy pont tőlem fogsz vásárolni? Tőlem, aki nemesek jegygyűrűit és nyakbavalóit kovácsolom?
Kedves ember. Egyszer még meglopom.
-I... igaza van, uram. Elnézést, már távozom is!
-Azt jól is teszed, fiú! - ennyit hallok még, mielőtt kislisszanok az ajtón.
Ez nem jött be.

Nem kell sokáig keresnem a következő üzletet, az előbbi közelében van. Pontosan ugyanúgy nyitok be az előbb; tisztelettudóan, mint aki nem is akar zavarni, s ezúttal tetszik, amit látok. Tiszta, rendezett helyiségbe jutok, mely talán még kisebb, mint az előző, mégis valahogy... kellemes itt lenni.
-Szép napot!
-Szintúgy neked is! - keménykötésű, mégis barátságos arcú ember áll előttem. - Miben segíthetek?
Ez már jobban hangzik. Vajon lehetek vele őszinte?
-Az igazat megvallva nem vásárolni jöttem, uram. - mondom, mire kérdőn vonja fel a szemöldökét. - Mesterséget tanulnék. Mindig is vonzottak az ékkövek finom metszetei, a nemesfém aprólékos megmunkálása, és szeretném elsajátítani ezt a művészetet.
Pislog, aztán már veszi is a levegőt, hogy válaszoljon. De nem hagyom rögtön.
-...persze nem ingyen. - teszem még hozzá gyorsan, mintha késve jutott volna eszembe. Fogalmam sincs, mi lesz a reakció erre a... lerohanásra, de ha pozitív, akkor legalább megtudom, hogy könnyű dolgom van. De mi legyen a módszer? Hízelegni nem akarok, valahogy nem érzem úgy, hogy sikeres lenne... talán a váltók meghatják? Vagy...
-Biztos vagy ebben? - hangjában nem cseng elutasítás, inkább olyan, mint aki megerősítést vár valamiben. - Egy életút is kevés ahhoz, hogy ezt megtanuld, és korántsem olyan könnyű munka, amilyennek tűnik. Sokkal nagyobb kihívás, sokkal szebb hivatás, és ha nincs meg a valódi elhatározásod, semmire nem fogsz menni. Kontárnak nincs értelme beállnod.
-Tisztában vagyok vele, uram. - nem hazudok, valóban tudom, mi vár rám. Azzal is tisztában vagyok, hogy nehéz lesz. Nem is a semmiért akarom végigcsinálni.
-És miért pont ide jöttél?
-Bevallom, csak véletlenül próbálkoztam épp itt. - van, mikor az őszinteség a legjobb döntés, most is ez a helyzet: elneveti magát, és mintha felengedne.
Talán jól haladok?
-Ki tudja, talán ha...
-Gyere velem!
Reszelős, durva férfihang üti meg a fülem, s az ékszerész rögtön elhallgat. Mindketten arra nézünk, ahonnan a szavak hangzottak, és a sarokban egy idős, púpos alakot látunk meg. Barna ruhája nem túl bizalomgerjesztő, s az arcán uralkodó gúny sem. Valahogy olyan alak, akitől legszívesebben távol tartanám magam. És egyenesen rám néz.
Mégsem ez zavar, és ahogy összenézünk az izmos ékszerésszel, látom rajta, hogy mindkettőnkben ugyanaz a kérdés villant fel.
Mikor került ez ide?
-Süket vagy? Gyere velem! - ismétli meg, s ügyet sem vesz a bolt tulajdonosának méltatlankodó horkantására. Ahogy végigmérem, tudatosul bennem, hogy a köpenyem sem bíznám rá.
Talán pont ezért kelti fel az érdeklődésem, mi a francot akar.
-Mit akarsz tőlem? - teszem fel az egyértelmű kérdést, mire elindul az ajtó felé. Meg se ragadja a kezem, hogy vonszoljon, egyszerűen hátranéz, hogy követem-e.
-Hajlandó vagy jönni végre, vagy itthagyjalak?
-Mégis mit keresel a...
-Te csak ne félj! - vág az ékszerész szavába, most először nézve rá. - Mindjárt elmegyek. De nem egyedül. - és ismét rám függeszti a tekintetét várakozón.
Egyre inkább érdekel, mit is akar. Ide később is visszajöhetek, és amíg nem vezet egy sötét sikátorba, félnem sem kell tőle.
Azaz... belegondolva, hogy a semmiből termett ott... talán mégis.
-Elnézésed kérem, uram. Később visszajövök. - mondom a tulajdonosnak, mire az értetlenül néz rám.
-Hát... te döntésed, de sok sikert!
-Köszönöm! - ...szükségem lesz rá.
-Na végre... - morog a púpos, és kilép az ajtón. Némán követem.

-Mit akarsz tőlem? - rövid ideig tűröm, ahogy vezet, aztán győz a kíváncsiság.
Hirtelen torpan meg, majdnem nekiütközöm. Felém fordul, egyenesen a tekintetem keresi (fene, de visszataszítók ezek a méregzöld szemek), és rám mutat.
-Inkább te mit akarsz? Tanulni, nem igaz? Érteni akarsz a bűvölt ékszerek kovácsolásához?
Sikerül visszafognom magam, de csak nagyon nehezen.
Talán megtaláltam, amit keresek.
-És ha igen?
-Ha igen, akkor én meg tudom adni neked ezt az ismeretet. Ha valóban elszánt vagy, akkor hajlandó vagyok a tanítványommá fogadni téged.
Sejtettem. De... nem bízhatok benne ilyen könnyen.
-És ha nem hiszek neked?
-Hinni fogsz, ne aggódj. De csak akkor leszek a mestered, ha válaszolsz egy kérdésre. - kérdővé válik a pillantásom. - Miért akar az egyház papja ékszerészettel foglalkozni?
Lehajtom a fejem. Tehát tudja... még egy ok, amiért nem bízhatok benne.
-Ha a válaszom szükséges, hogy taníts, akkor nem fogok tőled tanulni. - felelem halkan, és határozottan a szemébe nézek.
A legváratlanabb reakciót kapom: kuncogni kezd, és előrefordul.
-Helyes, helyes! - újra elindul, de ezúttal balra. - Úgy látom, jól választottam. Mához egy hétre legyél a Három Garasban, este hétkor. Ne késs, Astonien Michelberger!
Állom a kísértést, hogy hátulról megtámadjam. Lehet, hogy meghalnék.
Mennyit tud rólam? És legfőképp... mit akar valójában? Mert hogy nem a jó szíve miatt ajánlotta fel, az biztos. Céljai vannak, amikről semmit nem tudok. Veszélyes vizek tárultak fel előttem, s a szerencse semmiképp nem lesz elég, hogy rájuk merészkedhessek.
Mához egy hétre.
Ha a király seregének felén kell átverekednem magam, akkor is ott leszek.

Nem tudom, mit gondoljak erről.
Az igaz, hogy szinte már művészetté fejlesztettem az árral együtt sodródást, de ha a semmiből megjelenik egy púpos öreg férfi (ráadásul úgy, hogy nem is kerülhetett volna oda), és felajánlja, hogy megtanít ékszereket kovácsolni... az már nekem is meglepő. Főleg úgy, hogy sokkal nyugodtabb lennék, ha valahol Hellenburgban élne.
Csak azért nem mondom a Kísértet-szigeteket, mert nem lepne meg, ha közel állna az igazsághoz.
Egy hét múlva, este hétkor a Három Garasban... ezt mondta pont egy héttel ezelőtt. Most pedig itt vagyok, tíz perccel hét előtt; ugyanaz a fekete ruha van rajtam, mint mikor találkoztam a púpossal. Csakhogy most a fekete köpenyt is viselem, és egy hátizsákot is a vállamra vetettem, benne a gondosan becsomagolt fegyverrel, a Bibliával, és minden tárggyal, amiről úgy ítéltem, hasznos lehet.
Nem bíztam semmit a véletlenre.
Hazudtam. Semmi mást nem csinálok, csak a véletlenre bízom a dolgokat.
Nagy levegőt veszek, és elindulok a Három Garas ajtaja felé. Most kiderül minden.

Nem jutok el az ajtóig, valaki megragadja a karom. Összerezzenek, hisz az előbb még senki nem volt a közelben, és igen, a púpos áll a bal oldalamon.
Elég idegesítő ez a szokása. Főleg, hogy nem tudom, hogy csinálja... nem érzem, hogy bármit is varázsolt volna.
-Pontosan érkeztél. - mondja bármiféle köszönés nélkül. Elégedettséget érzek a hangjában, és magabiztos mosoly ül ki arcomra.
-Nem szoktam késni. - pár másodpercig némán figyel, majd szó nélkül elindul. Megigazítom a zsákot vállamon, követem, és ezúttal megállom, hogy bármit is kérdezzek tőle. Úgyis választ fogok kapni mindenre... vagy így, vagy úgy.
Nem áll szándékomban tisztelni. Tanulok tőle, ennyi az egész... még nem is tudom, mire képes. A rejtélyes felbukkanásai irritálóak, de cseppet sem jobban, mint az egész lénye, és ez közel sem elég bizonyíték arra, hogy érdemes rá figyelmet fordítani. Ami miatt úgy döntöttem, hogy bizonyos mértékig hiszek neki, az a magabiztossága, és a... megérzésem? Talán.
Érdekes alak, az biztos - megvan az esélye, hogy megtudhatom tőle, amit akarok. De hogy csak akkor ismerem el, ha keményen rászolgál, az még biztosabb.

Nagyjából félóra séta után minden átmenet nélkül megáll egy jelentéktelen ajtó előtt. Kulcsot vesz elő, nagy, ormótlan kulcsot, majd a zárba dugja.
Amennyire láttam, egyszerű, talán könnyedén fel tudnám törni... az ilyesmi igencsak hasznos információ.
Belépek utána, és egy szűk, félhomályos folyosón találom magam, végén újabb ajtó. Nem zavartatja magát, újabb kulcsot vesz elő... ez egy öt zárnyelves tripla betét. Egyszerű ajtókhoz nem használnak ilyet. Honnan szerezte?
Fogalmam sincs, hogy juthatott hozzá, de egy biztos: ha ide akarnék bejutni, egyszerűbb lenne a buzogányommal próbálkoznom. Sokkal egyszerűbb.
Ajkamba harapok, úgy követem... és egy meglepően tágas szobába jutok. Ahogy egymás után gyújt meg négy lámpát, az is feltűnik, hogy világos is tud lenni.
Szerszámok, szerszámok mindenhol. Itt egy kisebb kalapács, ott egy fogó, még egy törött kard is hever a földön; de látok tiszta, elegáns polcokon lévő nyers, feldolgozásra váró anyagokat is: arany lenne? Ott meg ezüst... vagy valami más, csak én nem ismerem a nevét?
Most már értem, miért ilyen biztonságos az ajtó. Egy ilyen eldugott helyen lévő műhely, úgy, hogy senki nem tud róla... hol keresne az ember ilyesmit? Biztos, hogy nem egy jobbára szegény környéken, mint amilyen ez is.
Ügyes. Nem hittem volna, hogy pont itt tárul a szemem elé egy kész Kánaán.
Talán mégis tudhat valamit.
-Ne mondd el senkinek, már hosszú évtizedek óta rejtegetem sikerrel... - kuncog, ahogy figyeli döbbenetemet, amit még én is képtelen vagyok elrejteni - ...és bármelyik isten tanúsíthatja neked, hogy alig engedtem be bárkit is. Ők pedig már mind halottak. Nem akarod követni őket, ugye?
-Mi értelme van egy rejtett műhely létrehozásának? Ennyire félted az ékszereid?
-Astonien, Astonien. - most tűnt csak fel, hogy még a kuncogása is irritáló. - Azt hiszed, hogy pár egyszerű gyűrűt meg nyakláncot, esetleg még néhány ékkövet érdemes lenne így dugdosni? Nem, dehogy.
Közelebb jön hozzám, miközben magyaráz, fürkészőn tekint fel arcomra.
-Többet tudok az ékszerekről, mint gondolnád, valószínűleg többet, mint bármelyik élő mester. Elloptam, amit tudtak, aztán túléltem őket... egy ékszerkovácsot sem ismerek, aki jobban értene nálam ahhoz, hogyan rejtsek mágiát a műveimbe, hogyan álcázzam azt tökéletesen, és hogyan használjam fel a legváratlanabbul.
Hazudik? Át akar verni? Vagy valóban ő lenne a legjobb? És ha igen, mit akar cserébe? Pénzt? Nem, azt biztosan nem. A segítségem? A szolgálatom? Vagy információkra vágyik?
Hiába gondolkodom, nem tudom kideríteni.
Mindenesetre még nem hihetek neki teljes mértékben. Tanulok tőle minden kockázat ellenére (vagy talán pont azért?), de egyelőre jobb, ha felkészülök a cserbenhagyására.
...bár nem tudom, el tudnék-e menekülni előle. Nem sokszor voltam bizonytalan ebben, nem sokszor féltem, mióta a Mester elkezdett tanítani... most mégis ezt érzem, holott még alig mutatott meg valamit a képességeiből.
Ha blöfföl, akkor messze a legjobb színész, akivel valaha találkoztam.
Tekintete rezzenéstelen, ahogy vár a válaszomra. Valamit mondanom kellene... valamit, amivel nem árulok el túl sokat a képességeimből.
Majd meglátjuk, ki a jobb, rohadék. Azt hiszed, kihasználhatsz, mi?
-És mégis mit akarsz a tanításért? Remélem, nem hiszed, hogy beetethetsz a jó szíveddel.
-Ha ezt hinném, nem téged választottalak volna, pap. - gúnyosan megnyomja az utolsó szót, mire megrándulnak jobb kezem ujjai. Legyen akármilyen jó, szívesen megismertetném az öklömmel.
De nem. Még nem.
-Nem válaszoltál a kérdésemre.
-És nem is fogok. Majd megtudod időben, mit akarok, ne félj.
Bosszúsan fújok egyet. Kikészít ez a nyugodt, mégis lenéző hangszín. Teljes mértékben biztos abban, hogy semmit nem érek vele szemben, és ezt ki is használja... legalábbis ezt mutatja nekem. Hogy mi az igazság? Ki fogom deríteni.
Nem lesz könnyű dolgom.
-Rendben. Tanulok tőled.
-Nagyszerű, nagyszerű... nem is vártam mást tőled, Astonien. - kuncog. Hátralép, aztán összecsapja a kezeit. - Akkor kezdjük is, ne vesztegessük az időt! Ugye nem azzal a táskával akarsz tanulni?
Sóhajtok, majd leteszem a fal tövébe a zsákot, ráterítve a köpenyt. Most érzem csak, milyen meleg van idebent, pedig a tűz sem ég... vajon milyen fülledtséget kell majd elviselnem? Lényegtelen, ez a legkevesebb, ami történhet. Örülnék, ha csak emiatt kellene aggódnom.
-Kezdetnek mondjuk hozd ide az ajtó felőli polcról azt az ezüsttömböt. Tedd ide, az üllőre. - az üllőre? Nem kifejezetten nehéz első feladat. Megfogom a fehér, csillogó fémdarabot, és nyugodt, kényelmes léptekkel odarakom, ahová a púpos mondta.
A tanárom... furcsa így gondolni rá.
Rezzenéstelen arccal nézi, mit csinálok, majd közelebb lép hozzám.
Durr.
Hátratántorodom a pofontól. Ég az arcom, valószínűleg még egy-két óráig ott marad az ütés nyoma, és jó két-három métert hátrálnom kell a lendülettől, mire meg tudok állni.
Honnan van egy ilyen öregnek ekkora ereje? Majdnem felvillannak szemeimben a gyűlölet lángjai, de sikerrel leplezem. Jobb kezem a pofon helyéhez kapom, összehúzódom, és értetlenül nézek a tanítómra.
-Barom! - rémisztő ez a reszelős hang ilyen erősen, főleg, ha érződik rajta, hogy dühös. - Miért fogtad meg puszta kézzel? Nem gondoltad, hogy be fog szennyeződni? Használj kesztyűt, marha!
Csak játszadozik velem? Nem, tényleg valódi haragot látok az arcán, ilyet nehéz lenne tettetni... jó, nekem menne, az igaz, de ez nem változtat a helyzeten.
Fáj. Valószínűleg még percekig fájni fog.
És már egyértelmű, mit fogok tenni. Beismerem, valóban ledöbbentett egy pillanatig, valóban ébresztett bennem egy szemernyi félelmet; de ha engedek ennek, már vesztettem.
Megmondtam: nem áll szándékomban tisztelni.
A fájdalom ellenére is észrevettem már a hátrarántorodáskor, hogy épp a csonka kard felé lökött. A lábamnál van a markolata, és...
...vajon sikerülni fog? Nem tudom, de ha válaszolnom kell erre az ütésre, nem használhatok szokványos mozdulatot. Muszáj kockáztatnom... és csináltam mást valaha is? Igaz, nem vagyok gyakorlott a fegyverkezelésben, de cseppet sem érdekel.
Meg fogom csinálni.
Testtartásom semmit nem árul el; hirtelen robbanok ki, ahogy a púpos felé taszítom a lábammal a kardot, és utánavetődöm. Futás közben nyúlok le, és kulcsolom rá a kezeim a sebesen csúszó kard markolatára, majd ebben a félig guggoló, félig hajoló helyzetben elrúgom magam a földtől, egyenesen a férfi irányába.
Egy pillanatig látom a döbbenetet az arcán. De nem tovább.
Nekilököm a műhely közepén lévő asztalnak - hallom a fájdalmas kiáltását, ahogy a gerince a fának csapódik -, és bal kézzel a homlokát tolom hátrafelé, jobbal pedig a csonk élét tartom a nyakához.
Egy pillanat lenne megölnöm. Semmit nem tudna tenni ellene.
-Nem érdekel, ki vagy. - sziszegem az arcába. - Az sem, ha te vagy a legerősebb. - hozzászorítom a fémet, mire vékony vércsík jelenik meg a bőrén. - Ha még egyszer kezet emelsz rám, csak annyi időt hagyok az életedből, hogy hallhasd a gúnyos nevetésem.
Egymás után telnek el a másodpercek, én pedig nem enyhítek a tartáson. Fojtott, óvatos nevetés hangzik fel, és mintha mondani akarna valamit; hátralépek, a véres pengedarabot oda se nézve vágom a sarokba, úgy várom, mihez kezd.
-Be kell vallanom, megleptél, Astonien. - vigyorog, és az egyik gyűrűjét a sérüléshez érinti, mire az pillanatok alatt begyógyul. Meg sem lepődöm. - Most vált egyértelművé: valóban jól választottam. Bizony, bizony, nálad jobb tanítványt nem is remélhetek. - testtartása újra lazává válik, és az üllőn lévő ezüsre mutat. - De amit mondtam, az igaz. Vegyél fel egy kesztyűt, és tisztítsd meg, tiszta gyolcsot az asztal alatt találsz.
Nem lesz vele több gond. Ez egész jól sikerült.

Ezután már minden simán ment. Meglepően sok időt töltöttem a rejtett műhelyben, és egyre jobban haladtam. Nemcsak a fémekkel való aprólékos munkát tanította; idővel az ékkőmetszés technikáját is megmutatta, sőt arra is oktatott, hogyan ismerhetem fel a megfelelő alapanyagot, hogyan válasszam ki a megfelelő ércet, nyers fémet vagy drágakövet. Egyre jobban haladok hát, s bár még nem jutottam el addig, hogy önállóan is megpróbálkozhassak egy ékszerrel, érzem, hogy közeledik az is.
Ami viszont feltűnt... még semmit nem említett a fizetségről.
Még.
De nem felejtette el, ebben biztos vagyok.

Azt hiszem, mindent megbeszéltünk, ami fontos (és érdektelen) volt, így itt nem kezdek bele hosszadalmas fejtegetésekbe, ha nem bánod. Most is összeloptál egy kis zsebpénzt, de nem is akármennyit: 3000 váltót! (2 élmény + 2. élményért járó bónusz), valamint az ügyességedért is jár 200 tp.

Tekintve, hogy ez az egész ékszerkedéssel kapcsolatos volt, már indulhatsz is az ékszerész mesterség útján. Gyors fejlődést kívánok!

Meglepően jól aludtam.
Nem félek a büntetéstől. Tisztában vagyok vele, hogy huszonöt botra ítéltek... mikor a püspököm elmondta, természetesen valamennyire lefagytam, de nem. Nem igazán tud érdekelni.
Találkoztam egy inkvizítorral, ráadásul rögtön le is buktam előtte. Lehetne sokkal rosszabb is - nyilvános fenyítés, korbácsolás, vagy...
...vagy mi történt volna, ha kiderült, hogy mégsem olyan tisztességesek a szándékaim? Nem, jó ez így.
Aggodalom nélkül kelek hát ki az ágyból, miközben hallgatom, ahogy megismétlődik a kopogtatás.
-Szabad! - gyors mozdulatokkal kezdek szedelőzködni... azért mégsem lenne jó, ha elkésnék a saját botozásomról.
Nem, nem vagyok hajlandó komolyan venni ezt az egészet.
-Michelberger testvér, hamarosan itt az idő! A püspök már vár! - ugyanaz a pap lép be, aki tegnap megmutatta a szállásom, és aggodalmasan néz rám; azonban ahogy meglátja az arcom, ez inkább értetlenségbe vált.
Tisztán látszik rajta a kérdés, hogy tudok ilyen nyugodt maradni.
Márpedig az vagyok, s nem tettetésből. Amíg ő a száját tátja, én már össze is kaptam magam, az ágyam is rendberaktam, készen állok hát.
-Indulhatunk, testvér? - nézek rá kíváncsian.
-I... igen, persze! - bólint. - Kövess, kérlek! - és sietős léptekkel elindul.
Nincs kedve hozzá... nem tetszik neki a feladat, hogy ő kísér egy papot fenyítésre. Valószínűleg kettőnk közül ő bánja jobban, ami történni fog. Milyen együttérző, kár, hogy semmi szükségem rá.
Talán még jó lesz kihasználni, hisz tényleg kedves alaknak tűnik.
Utánamegyek, felveszem a tempóját, és közben elgondolkodom a most következő büntetésen.
Rég vertek már meg. Sőt, hogy őszinte legyek, fizikai fájdalmat sem éreztem jó ideje.
Vajon milyen lesz?

Meglepően tág szoba tárul szemem elé, s már ott várnak ketten. Elkéstem volna? Talán... mindenesetre nem az én hibám, ezért csak nem fognak erősebbeket ütni.
Jé, itt a püspököm! Csak nem ő fogja végrehajtani az ítéletet? Nem, nem valószínű, hisz máskülönben nem lenne itt a másik férfi. Őt még nem láttam, de...
...ijesztően izmos.
Érdekes. Felettébb érdekes. Már csak azért is, mert előbb figyeltem fel rá, mint a középen lévő padra.
-Astonien Michelberger! - most is meglepően kedves hangja van a püspöknek, mint tegnap.
-Eljöttem, hogy megkapjam a büntetésem, Atyám.
Érezhetően meglepődik a nyugalmamtól, de nem tűnik úgy, mintha zavarná. Persze eszemben sincs arra gondolni, hogy ettől megenyhülne... csupán tényleg nem félek.
-Helyes, fiam, helyes. Igazat adsz-e hát Norven Kather inkvizítor vádjainak? Valósak-e?
Véletlenül veszem észre, hogy egy Bibliát tart a kezében.
-Igen, Atyám. Minden szava igaz volt.
Összenéz az izmos férfival, mire az közelebb int a dereshez.
Még mindig nem félek. Akkor sem, mikor lerángatja rólam a felsőruháim, és akkor sem, mikor int, hogy feküdjek fel. Akkor mozdul meg bennem a nyugtalanság, mikor minden finomkodás nélkül összeszíjazza a kezeim.
Nem igazán érdekelnek az ütések.
De az, hogy mozdulatlan legyek...
Nem tetszik.
Márpedig nincs sok időm, hogy megszokjam: nem látok sokat, de azt pont igen, hogy a szankció végrehajtója (milyen érdekes, még a nevét vagy a rangját sem tudom) felvesz egy nagyjából másfél méter hosszú, öt centi vastag botot. Ha jól látom, keményfa.
-Akkor hát... Astonien Michelberger! Megzavartad az Inkvizíció munkáját, és engedély nélkül foglalkoztál egy olyan esettel, ami az életedbe is kerülhetett volna. Büntetésed húsz bot, amit Gerold Schnitzer testvér fog kiosztani. Az Úr nevében, legyen hasznos a számodra!
Szemem sarkából látom, ahogy megemelkedik a husáng.
Aztán lesújt.

Egy.

Fáj. Nem üt különösebben nagyot, a hátizmomon csattanó fa mégis kis híján eléri, hogy felkiáltsak. Kis híján.
Még így is felfigyelek a püspök hangjának határozottságára.

Kettő.

Gyorsan érkezik a második ütés, alig van időm gondolkodni... de nem baj, nem is kell gondolkodnom. Türelmem van, a fizikai fájdalomhoz pedig már hozzászoktam...
...régen.
Fáj.

Három.

Nem kiált, nem is dühös a hangja - még csak nem is beszél erélyesen. Egyszerűen érződik a szavain a magabiztosság... akármilyen jóindulatúnak is tűnt tegnap, hozzászokhatott már a hatalomhoz.
Érdekes ember. Ha nem egy padhoz szíjazva ütnének, talán meg is próbálnám kihasználni, hogy könnyen kiismerem.

Négy.

Most rándulok meg először.
Fáj, mégis képes voltam tűrtöztetni eddig. Gerold nem szemét, mindig máshová irányítja a csapásokat, hogy ne kínozzon annyira... ezúttal viszont (talán véletlenül, talán nem) hajszálpontosan ott ér a bot, ahol az egyik korábbi ütésnél.
A számba harapok, s bár vonásaimon semmit nem látni, megfeszülnek karjaimban az izmok, ahogy önkéntelenül is próbálják széthúzni a szíjat. Természetesen nem tudják.

Öt.

Még erősebben harapok ajkaimba, és ujjaim ökölbe szorulnak.
Érdekes ez az egész. Régen túl sokszor vertek félholtra ahhoz, hogy egy ilyet megérezzek, de most valahogy olyan... újszerű ez az egész.
Mikor is párbajoztam utoljára? Már idejét sem tudom. Persze, a buzogányos edzések kemények voltak (sokszor túlzottan is), de...
...azóta túlzottan elgyengültem.
És most alig van időm arra, hogy legalább az elmém felvértezzem.

Hat.

Még csak hat?
Ez az első, ami belém villan az új fájdalomhullám után. Ismét összerándulok, és lehunyom a szemem. Már nem érdekel, hogy nem látom Geroldot; eddig furcsamód biztonságérzetet adott, megnyugtató volt, hogy legalább a látásom nem veszik el, de most nem foglalkozom ezzel.
Fáj.
Tényleg ennyire gyenge lennék?

Hét.

Gyenge és törékeny.
Igaz, nekem ez így mindig is megfelelt. Soha nem szerettem igazán harcolni, hisz az árnyak közé lapulás mindig is jobban illett hozzám, így ezt gyakoroltam, ezt a készséget fejlesztettem... és ez elég volt.
De valóban jó ez így?
Valóban képes leszek elérni a célom, ha pár közepes ütéstől ennyire félek?
Igen... most már félek.

Nyolc.

Nem akarok itt lenni.
Most már arcomon is látszik a fájdalom - ami nagy szó, hisz pont azt uralom a leginkább. Amennyire tudok, ránézek a két egyházira: pontosan olyanok, mint eddig. A püspök rendületlenül, határozott hanggal tartja a Bibliát, és számol, Gerold pedig szinte egykedvűen sújt le újra és újra a bottal. Érzem, hogy ez nem rendes fenyítés, szinte csak formaságból csinálják, hisz másképp már nem tudnék néma maradni...
...de akkor is elég volt.

Kilenc.

Újabb csattanás, újabb összerándulás. Igyekszem arra gondolni, hogy ezzel is közelebb kerültem a végéhez, de nehéz... már gondolni valamire se könnyű, annyira lefoglal, hogy uralkodni tudjak magamon. De egyelőre még sikerül.
Lehet, hogy gyenge vagyok, de megvan a saját erősségem.

Tíz.

Felkiáltok.
Újra fájó pontot ér a husáng, s az, hogy az egyszer már megkínzott izomnak újra el kell viselnie az ütést, túl sok a némasághoz. Tudtam volna tartani magam, ha ez is kíméletes (már amennyire az eddigiek azok voltak), de... váratlanul ért.
Nem reagálnak rá - valószínűleg már megszokhatták az ilyesmit. Vajon szerintük mennyire számítok gyengének a verés elviselésében? Mindenesetre pont ugyanúgy viselkednek.

Tizenegy.

Fura, de kezdek hozzászokni a ritmushoz. Pont van időm egy mély levegőre a csapások közt, úgy, hogy mellette még a fájdalomhullámot is elviselem. Persze nem ... cseppet sem könnyebb, sőt, minden ütés egyre jobban fáj.
De már egyre kevesebb van hátra.
...legalábbis még mindig ezzel próbálom nyugtatni magam.

Tizenkettő.

Felnyögök a kíntól.
Elegem van már belőle. Tizenkettő botütést viseltem el eddig, és miért? Mert pont egy inkvizítor útjába kerültem, holott igyekeztem kerülni őket. Úgy látszik, nem alaptalanul... persze az is igaz, hogy kevéssel megúsztam, de ez most nem vigasztal.

Tizenhárom.

Ismét nyögök, ahogy próbálom visszafogni a kiáltást. Francba... tényleg elpuhultam, ha tizenháromnál már kis híján rángatom a szíjat.
De nem. Az önuralmam nem vesztem el, szenvedjek bármennyire.
Összeszorítom a fogaim, hogy ne harapjam szét a szám.

Tizennégy.

Újabb ütés, ezúttal mintha enyhébb lenne - vagy tényleg hozzászoknék? Már nem tudom eldönteni. Egy pillanatom van csak felmérni, s az is elég zavaros, de egyáltalán nem tűnnek kíméletesebbnek.
Tizennégy.
Még hat ütés. Még hat fájó...

Tizenöt.

...nincs időm befejezni a gondolatot. Most már képtelen vagyok a mély lélegzetvételekre, csak kapkodom a levegőt, mintha épp most futottam volna az életemért. Érzem, hogy izzadok, és még erősebben szorítom ökölbe kezeim.

Tizenhat.

Újra felkiáltok. Ezúttal gerincet ért a bot, és ez sokkal fájóbb, mint az eddigi ütések... arcom egy pillanatra eltorzul, és mikor becsukom a szám, fogaim megcsikordulnak egymáson.
Össze kell szednem magam. Mindjárt vége.

Tizenhét.

És mindezt azért, mert balszerencsés voltam.
Nem hibáztam. Nem rontottam el semmit, észrevétlenül jutottam be a rezidenciára, és ha nem zavar meg az inkvizítor, még talán meg is találtam volna a sötét könyvet.
Norven Kather.
Méghogy megzavartam... ő állt az én utamba. És most miatta szenvedek.

Tizennyolc.

Újabb nyögés, újabb csikorgó fogak... és a semmiért. Nemhogy a könyvet nem tudtam megszerezni, semmit nem vehettem magamhoz; túl feltűnő lett volna. Ha sikerül, talán még el is rejtem, miközben lóért megyek, de esélyem sem volt.
Figyelt rám. Az elejétől a végéig. Nem nézett állandóan, de éreztem, hogy egy rossz rezdülés miatt nekem támadt volna.
Ritkán láttam olyan öntelt alakot, mint ő.

Tizenkilenc.

Most már lényegében mindegy, hová üt, az egész hátam fáj. Lehunyt szemmel igyekszem tűrni, de már nem nagyon megy: összerándulok, és ismét beleharapok az ajkamba. Húzni kezdem a szíjakat, erősebben, még erősebben...
...nem.
Uralkodom magamon.
Mindenképp.
Norven Kather... fog még változni a helyzet, csak várj.
Várj, ahogy én várok most: tehetetlenül, az utolsó ütést félve, és reménykedve, hogy nem fog megkínozni annyira.
Várj.

Húsz.

Vége.
A fájdalmat szinte már fel se veszem, annyira erős a megkönnyebbülés.
Kibírtam.
-Szolgáljon tanításodként a tested sanyargatása, Astonien Michelberger testvér! - alig figyelek a szavakra, csak nézem, ahogy a büntetés végrehajtója kioldja a szíjat.
Felállok a padról, és majdnem elesek.. de csak majdnem. Még mindig gyorsan veszem a levegőt, de biztosan állok a lábamon, s miután megdörzsöltem mindkét csuklóm, hogy visszatérjen beléjük a vér, nyugodtan nézek a püspök szemébe.
-Akként szolgál majd, Atyám. - hajtom le a fejem. Szavaim határozottan, mégis szelíden hangzanak, egy cseppnyi félelem nincs bennem. Egész tartásom magabiztos, erőteljes, mint aki semmilyen fájdalmat nem érzett.
Mondtam: megtartom az önuralmam, bármi is történjék.
Látom rajta a meglepettséget, de nem foglalkozom vele. Kiveszem a szerencsétlen pap kezéből a ruháim - tényleg, neki végig kellett néznie az egészet. Vajon rossz fát tett a tűzre, és ezzel jelezték neki, mi történik, ha megismétli? Valószínűleg.
Nyugodt mozdulatokkal felöltözöm, teljes egészében leplezve a fájdalmat, mikor a megkínzott bőrömhöz ér a szövet. Még egyszer meghajtom a fejem mindhármuk felé, majd elindulok az ajtó irányába.
Fáj.
De már nem érdekel. El tudom rejteni, mint minden mást.
Astonien Michelberger vagyok, a színészet mestere.

Ismételten elmondtam azt, amit tudtam, igazi felüdülés töritanulás közben olvasni, pláne, ha Gulágról, koncepciós perekről és más egyéb finomságokról kell mindent megjegyeznem

Bőven tapasztaltál ezalatt a húsz ütés alatt, így jár a 100 tp, és ugyan lopni nem tudtál sehonnan, azért mégis kapsz 1000 váltót.

Rájöttem, hogy nem is olyan könnyű eligazodni a Fővárosban.
Hiába nőttem fel itt, hiába ismertem már ki a legkülönfélébb gyűrűket, a szegényektől a fényűzőkig, mégis van olyan környék, ahol én is csak tanácstalanul nézek.
Eltévedtem, na. És ha ez nem lenne elég, még csak elvesztegetni való időm sincs... a lehető legjobb pillanatot fogtam ki erre, hisz mikor tenném, ha nem egy fontos teendő előtt?
Nem, nem lopni megyek. Tisztességes utat készülök járni; az Egyház kért meg erre a látogatásra.
...nem mintha az mindig a tisztességet jelölné.
És ezzel semmi baj nem lett volna. Pár órát, esetleg fél napot megér az, ha ezáltal egy újabb szívességet gyűjtök be, hisz ki tudja, mikor tudom felhasználni? Még a fáradság sem zavar, úgyis hozzászoktam már, nem engedtem az elkényelmesedés késztetésének.
Hogy nem tudom, hol vagyok... na, az már baj.
És én még azt hittem, minden gond nélkül eltalálok oda. Akkor se kezdtem gyanakodni, mikor elmondták a címet, és rájöttem, hogy még egyszer nem voltam errefelé; és a bizakodás sokáig megmaradt. Gondoltam, ez is csak olyan negyed, mint a többi: sok ház, még több ház, közepesen széles utcák és a gyakorlatlan járókelő számára nehezen átlátható elrendezés.
Aztán rájöttem, hogy igazam volt, méghozzá túlzottan. Annyira, hogy még én is gyakorlatlannak számítok.
Most nem tudom, hol vagyok, valószínűleg már lekéstem a megbeszélt időpontot, és valahogy ki kellene keverednem innen.
Hát ez csodálatos.

Elég sokan vannak, ez már korábban feltűnt. Én nem jártam még itt, az igaz, de ez korántsem jelenti azt, hogy félreeső környék lenne - épp ellenkezőleg, meglehetősen forgalmas.
Hiába, Carolusburg nagyobb, mint hinné az ember.
Nem mintha ezt annyira zavarna. Szórakozottan kerülgetek mindenkit, s annyira a gondolataimba merülök, hogy még pár erszény eltulajdonításával se foglalkozom. Néha ügyesen félrecsusszanok egy-egy melák elől, aki oda se figyelve lökne fel, a reverendám ellenére... hát illik egy pappal így bánni? Ejnye, ezt a tiszteletlen viselkedést akár jelenthetném is... már ha érdekelne. De mivel egyáltalán nem foglalkoztat, csak mosolygok magamban ezen a gondolaton.
Talán mégsincs olyan nagy tekintélye az egyháznak.
Talán ami van, annak is negatív a nagy része.
Túl sok időt töltöttem vén, idióta papokkal meg ájtatos hívőkkel ahhoz, hogy ezt biztosra megmondhassam. Ideje lenne másfelé is nyitni.
Kis híján elvesztem az egyensúlyom - ezúttal nem sikerült elkerülnöm az ütközést, és csak a gyors reakcióm mentett meg attól, hogy felettébb méltóságteljes módon a hátsó felemen landoljak. Természetesen a marha ugyanúgy megy tovább, mintha semmi nem történt volna.
Mi van itt? Valami neves esemény közeledtébe csöppentem? De nem, nem úgy tűnik, mintha egy helyre igyekeznének az emberek, és nem látom rajtuk az ilyenkor jelentkező, szinte egységes izgalmat sem. Úgy tűnik, vagy ilyen zsúfolt ez a környék, vagy egyszerűen balszerencsés vagyok. Az utóbbi pedig már úgysem érdekel, elégszer voltam már az a mai nap folyamán... eggyel több vagy kevesebb nem számít.
Haladok hát tovább, még jobban ügyelve a körülöttem lévőkre, és elmerengek, mihez is kellene kezdenem.
Talán először keresek egy nyíltabb teret. Így biztos nem tudok kérdezősködni, mert két pillanat alatt elsodornak... márpedig létfontosságú, hogy rá tudjak kérdezni, mi merre van, akkor is, ha hülyének néznek miatta. Anélkül nehezen tudom itthagyni ezt a környéket.
...a látogatás? Majd csak találok rá valami kifogást. Abban sem vagyok utolsó, ha már a hazugságokra alapozom az egész életem.
Folytatom hát az utam egyenesen előre - ha erre megyek, pont ugyanannyi esélyem van arra, hogy jó irányt választok, mintha balra fordulok. Nem különösebben foglalkozom hát a tájékozódással, csupán haladok, és türelmesen várok a tömeg ritkulására.

És ez aránylag hamar érkezik el. Egy meglepően széles útra jutok, ahol két, talán három szekér is elférne egymás mellett, valamiért mégis kevesebben vannak. Nagyon jó, most már csak keresnem kell valakit, aki hajlandó útbaigazítani.
Vagy inkább fedezzem fel a környéket, és lopjak valami érdekeset? Á, most csak vissza akarok térni az ismerős utcákra, így hagyom a szenvedélyem. Most legyen bármilyen értékes is valami, nem tud érdekelni - igaz, soha nem eszerint mérem a tárgyakat.
A tolvaj, akitől nem kell tartani... milyen érdekes.
De itt az ideje abbahagyni a céltalan bolyongást, és megszólítani valakit. Épp meg is tenném, mikor zajt hallok... patadobogás, és kerekek zaja. Egy szekérféle lehet az, de a démonok erejére, olyan gyorsan közeledik, mintha húsz ló húzná... mi a fenének siet ennyire?
Na mindegy, nem érdekel különösebben; a többi járókelővel együtt félrehúzódom, hogy ne kerüljünk az útjába. Már látom is, érzem a por kellemetlen szagát, amit felver. Milyen érdekes lenne kipróbálni, vajon egy ilyen célpontot eltalálok-e a Szent Fénnyel, nem? Biztos nehéz lenne, sőt, valószínűleg nem is sikerülne, de attól még szívesen kísérleteznék vele.
Nem, természetesen nem. Mikor papként mutatkozom, nem a legjobb ötlet effélékkel játszadozni; pláne, hogy még az arcom is láthatják. Bár mi tagadás, felkeltette az érdeklődésem ez a szórakozás, nem érdemes megkockáztatni.
Inkább csak hagyom, hogy elsuhanjon a szekér, aztán végre megkérdezek valakit.
Ekkor meglátok valami feketét... kicsiny folt az utca kellős közepén, s bár alig van időm, rögtön észreveszem, mi az.
Egy macska.
Szinte reflexből mozdulok. Nem hiszem, hogy el tudna ugrani előle, és nem hagyhatom, hogy agyonnyomják. Nem gondolkodom azon, épeszű ötlet-e, rögtön felé vetem magam.
Hallok pár meglepett kiáltást, s a kocsis hátrarántja a gyeplőt, hogy megállítsa a lovat, de esélye sincs. Egy pillanatom van csupán, s az is túl rövid: felkapom a meglepett állatot, és oldalra ugrom.
Nem sikerül.
Elkerülöm ugyan a hátast, s így legalább nem kerülök a patái alá, de a kocsi keményen elkapja a bal vállam. Érzem a fájdalmat, és semmit nem tudok tenni az ellen, hogy a földre zuhanjak.
Arra viszont még így is ügyelek, hogy ne a szőrcsomó csapódjon a kövezetnek, hanem én.
Hallom, ahogy a kocsis megáll, és látom, ahogy az emberek körém gyűlnek. Nyújtják a kezüket, próbálnak felállítani, de nincs szükségem rájuk: leteszem a macskát a földre, és...
...a macska.
Még mindig itt van.
Azt hittem, egy pillanat alatt kiveti magát a kezemből, és eltűnik, azonban meg se mozdul. Nyugodtan tűri, hogy lerakjam, és mikor felegyenesedem, követ a tekintetével.
Hallom az izgatott kérdéseket. Jól vagy, Atyám? Nem esett bajod? Mi történt a karoddal? Azonban egyik sem érdekel, nem is válaszolok rájuk. Balra nézek - a reverendám elszakadt a vállamnál, és bár vért nem látok, eléggé fáj. Szép ütést kaptam, mi tagadás, de megérte.
Valamit mégis kellene mondanom, különben pátyolgatni kezdenek.
-Köszönöm, de csak súrolt, jól vagyok... - emelem fel a két karom megnyugtatón, és sikeresen leplezem, ahogy ettől újra belémhasít a kín. Meg se rezzenek, és ez valamennyire lecsillapítja őket. Mivel látják, hogy tényleg nem véres a ruhám, és nem is készülök összeesni, végre magamra hagynak; egyik-másik ugyan visszanéz, hogy biztos rendben vagyok-e, de ők is hamar eltűnnek. A kocsis roppant udvarias és dicső módon elment a francba, mikor látta, hogy nem haltam meg, így ahogy a fájdalom lassan enyhül, az úton is visszatér az élet a megszokott kerékvágásba.
Még egyszer a macskára nézek. Teljesen fekete, de mégis mást veszek észre először: nagy. Nem elég nagy ahhoz, hogy vadmacska legyen, és kinézetre is inkább háziasítottnak tűnik, de valahogy mégis túl nagy ahhoz.
Na mindegy, nem az én dolgom.
Pár gyors kérdéssel (igaz, közben néhányan furcsállva néznek a szakadt reverendámra, és arra, hogy még mindig érdekesen tartom a bal karom, mégis megúszom a faggatást) megtudom, merre is kell menni, és el is indulok. Nem vesztegetem az időt; az eltépett öltözetet úgyis kimagyarázom valahogy, a látogatás pedig már a legkevésbé sem érdekel.
Hogy is volt? Egyenesen, aztán ahol a kocsmát látom, ott balra, és azon a szűk utcán végig... rendben, menni fog.


Nem tűnik nehéznek, könnyedén lefordulok az említett helyen. Mégis... valami zavar.
Figyelnek.
Megfordulok, és egy fekete foltot látok meg magam mögött nem sokkal: a macska. Egy pillanatnyi kétségem sincs efelől; a kinézete is túl feltűnő, de ami még egyedibb, az a viselkedése.
Pont azzal a nyugodt érdektelenséggel figyel, mint amikor megmentettem.
-Menj haza! Sicc! - próbálom elzavarni, de még a bajszát se mozdítja a szavaimra.
Sóhajtok, majd újra elindulok az ismerős környék felé. Végül is ez csak egy állat, miért lenne érdekes, hogy itt van? Nyilván ismerős a környéken, sokfelé járhat már, és valószínűleg csak kíváncsiságból jött utánam.
De érzem: követ.
Ismét hátranézek, és ismét meglátom. Pont ugyanakkora távolságra van tőlem, mint az előbb: nagyjából öt méter választhat el tőle.
Ez különös. Lépek egyet felé, majd még egyet - csak egy pislogást kapok reakcióként. Némileg bátrabban közelítek felé, amíg elé nem érek.
-Mit akarsz tőlem? - meghibbantam, hogy egy macskához beszélek? Nem, emiatt biztosan nem... az már valószínűbb indok, hogy tudom: érti a szavaim. Fogalmam sincs, honnan, de természetesnek veszem, hogy felfogta, mit kérdezek tőle.
Leül, lustán ásít egyet, majd ugyanúgy rám mereszti fénylő, zöld szemeit.
Milyen ravasz arca van. A farkáról egy helyen hiányzik a szőr, és nem kell sokat gondolkodnom, hogy megmondjam: összeverekedett egy fajtársával.
Még jobban érdekel, miért követ.
Leguggolok elé - meglepően közel jöttem hozzá, mégsem reagál semmit. Ha kinyújtanám a kezem, elérném, és szinte biztos, hogy engedné is.
Milyen szép. Most, közelről látom csak igazán, hogy tökéletes fekete a bundája, sehol egy sötétszürke folt. Vajon tényleg szelíd? Lassan felényúlok, és ráteszem jobbom: még mindig nem mozdul.
Mikor simogatni kezdem, halk, morajló hangot hallok - dorombol, s közben ugyanolyan ravaszul néz rám, mint eddig.
Észre se veszem, hogy mosolyogva figyelem, s a fájdalmam utolsó foszlánya is elmúlik.
Vajon van gazdája?

Kép a macskáról:

Már másnap találkoztam Eugennel.
Őszintén szólva nem akartam. Elkerültem volna, de nem tehettem: véletlenül futottam össze vele, a város kellős közepén, és a forgatagban alig vettem észre. Arra is alig jutott időm, hogy fájdalmas arckifejezést vegyek fel... ő úgy tudta, hogy másnapos vagyok, tehát eszerint kellett viselkednem.
Rajta semmit nem láttam. Mintha egy cseppet sem ivott volna, pedig én voltam a tanúja, hogy elég szép mennyiséget döntött le a torkán. Ember, ez aztán az állóképesség... de akkor gyorsabban kellett összeszednem magam, mintsem ezen csodálkozhattam volna. Egy pillanat alatt kellett a tervezettől teljesen eltérő jellemet felöltenem, mégis sikerült.
-Astonien! - vidám hangja akkorát harsant, hogy néhányan megütődve néztek rá, ez azonban egyáltalán nem zavart. Ha valaki felismerné a nevem, akkor tegye nyugodtan, ha pedig Eugen elszólja magát a tegnap esti 'részegségemmel' kapcsolatban...
...hát, kész voltam vállalni a kockázatot. Szükség volt rá, hisz nehéz célt tűztem ki magam elé.
-Üdv, Eugen! Látom, már jobban vagy.
-Te viszont egyáltalán nem! - nevetett. Tényleg jól játszhattam a szenvedőt. - Arra sem emlékszem, tegnap melyikünk ütötte ki jobban magát, te talán igen? - itt a járókelők érdeklődve pillantottak reverendámra, ez azonban még kevésbé érdekelt.
-Na vajon ki cipelte vissza a másikat? Még most is emlékszem, milyen megrökönyödött arcot vágtak a társaid! - még hangosabban nevetett fel, és barátságosan megveregette a vállam. Talán már megszokta, hogy hullarészegen viszik haza, és kiröhögik? Érdekes élete lehet.
-Persze, persze, most mégis olyan arcot vágsz, mint akit most tiportak gyomron. Csak nem szokatlan az efféle italozás, atyám?
Szóvátettem volna a megszólítást, de érződött, hogy csak szórakozik.
-Hát mondtam én, hogy gyakran csinálok ilyet? - nézek rá ferdén. - Hogy is volt az a dolog a mértékkel?
Mintha egy pillanatra elbizonytalanodott volna a kérdés hallatán, mire elnevettem magam.
-De hát az Úr szolgájaként mi mást mondhatnék, nem igaz? Azonban, mi tagadás, jól szórakoztam tegnap.
Óvatosnak kellett lennem. El akartam ültetni a bogarat a fülében, hogy talán mégse vagyok az a tiszta lelkű pap, akinek mutatom magam... de úgy, hogy közben semmit ne sejtsen erről, még csak ne is gyanakodjon rám. Egyszerűen bizonytalanná akartam tenni, hisz világiként több esélyem volt rá, hogy teljesen megbízzon bennem, ugyanakkor ha megtudta volna, hogy egy csaló vagyok, azonnal elvesztettem volna a játszmát. Ellentmondás? Igen, tudom, és akkor is tudtam. Mégis meg kellett tennem.
Túlzottan vonzott a fővárosi sereg. Már akkor is bármit megtettem a szórakozásért... na meg azért, hogy tesztelhessem a képességeim.
-Hát azt láttam én is! Nem tűnsz nagyivónak, de majdnem annyit benyakaltál, mint én. Márpedig az már nagy szó, nekem aztán elhiheted!
El is hiszem. Én magam láttam, milyen nagy szó lenne, méghozzá teljesen józanul. Valószínűleg az ő mennyiségének felétől a pult alá feküdtem volna, de a kocsmáros nem a semmiért kapta azokat a váltókat. Egy biztos: ha komoly italozásra kerül a sor Eugennel, a lehető leggyorsabban távozom a helyszínről.
-Hát... elhiszem... mert a Bibliámra mondom, hogy nem emlékszem rá! - csak zökkenőmentesen, természetesen, mintha a színtiszta igazat mondanám.
Mi tagadás, jól ment az átverése: újra felnevetett, és továbbindult.
-Na, én megyek, Astonien, még helyre kell hozatnom az alkarvédőm! Ne aggódj, fogsz még látni!
-A templomban megtalálsz! - felém nyújtotta jobbját, én pedig elfogadtam.
Erős volt a szorítása.
Ugyanolyan erővel viszonoztam.
Hátra se nézett, de még így is láttam, hogy jókedve van. Minden bizonnyal vasból kovácsolták, ha így bírta a macskajajt... vagy minden lovagnak ekkora az állóképessége?
Mindenesetre örülhettem, hogy ilyen könnyen megúsztam. Sokkal váratlanabbul, vagy sokkal rosszabb helyzetben is találkozhattunk volna, és nem akartam belebukni a hazugságaimba.
Túl sok forgott kockán.

Két napot kellett várnom.
Nem mintha annyira nehéz lett volna, a türelmet igénylő dolgok mindig is jól mentek. Éltem az életem: eleget tettem a papi teendőimnek, sétáltam, a szenvedélyemnek viszont kivételesen nem hódoltam. Annyira lázba hozott ez az újfajta játék, hogy akkor nem is érdekelt az egyszerű tolvajlás - még lett is volna lehetőségem ellopni pár érdekesnek tűnő tárgyat, mégse törődtem velük. Beleélni magam egy eddig teljesen ismeretlen szerepbe, ráadásul úgy, hogy titokban kell megtanulnom róla mindent, hatalmas kihívásnak tűnt; és pont ezért vártam annyira, képes leszek-e rá.
Korántsem végeztem Eugen megpuhításával, ez egyértelmű volt, ahogy az is: ha sikerül, akkor jön csak a neheze.
Két nap múlva, az esti misénél láttam meg a hívők sorai közt. Rezzenéstelenül folytattam a prédikációt, valószínűleg azt hihette, hogy észre se vettem - reakció eltitkolása, ugyan, semmiség... igaz, ebben a rövid pillanatban nem volt alkalmam jobban szemügyre venni, hogy milyen ruhában van, mi van nála, és hasonlók, de ezt nem tartottam hátránynak. Nem harcolni akartam én vele - szemtől szemben terveztem átverni. Sokkal egyszerűbb módszer.
Sejtettem, hogy lesz alkalmam megfigyelni az öltözetét. Bár igaz, a páncélja jobban érdekelt, még ha nem is tőle akartam lopni. Semmit nem tudtam a fővárosiak harci felszereléséről, mi több, még egy átlagos vértet se tudtam volna magamra ölteni... nem a semmiért akartam annyira egy olyan tanárt, akinek sejtelme sincs arról, hogy épp engem oktat.
Nem törődtem hát vele többet, s míg ő valószínűleg figyelmesen hallgatott (felettébb hatásos baromságokat tudok összehordani), én annak rendje és módja szerint befejeztem a misét.
Utána, ahogy kiléptem a templomból, azonnal megláttam. Milyen meglepő.
-Astonien! - a hívek elég furán néztek, mikor könnyedén kezet nyújtott nekem, de én nem zavartattam magam, megszorítottam a jobbját. Minél közvetlenebb, annál jobb. - Megmondtam, hogy fogsz még látni!
-Én pedig komolyan is vettem. - ez egyszer nem hazudtam, tisztában voltam azzal, hogy rövid időn belül megkeres majd. - Nehéz volt a szolgálat?
-Ugyan már... őrködtem, az egyik barátom megkért, hogy álljak végig helyette nyolc órát. Jó környék volt, figyelnem is alig kellett, bár tudod, milyen unalmas tud lenni? - feszülten figyeltem, hogy megjegyezhessek mindent, ami hasznos lehet.
-Cseppet sem unalmasabb, mint a latin szövegek böngészése, ebben biztos vagyok.
Őszintén nevetett fel. Ki várná egy hithű egyházitól, hogy ilyet mondjon a saját hivatására?
-Igaz, ami igaz, inkább végigszenvedem az őrséget, minthogy a holt nyelvvel bajlódjak. De hát Isten szolgálásával ez együtt jár, ugye?
-Együtt hát, de a reverendám csücskében több az izgalom, mint egy régi próféta szavaiban...
Két jámbor hívő összesúgott. Egyem a szívüket, de édesek, biztos az Úr iránti elkötelezettségemet kérdőjelezték meg - kár, hogy ami nincs, abban nem lehet kételkedni.
-Jól beszélsz, Astonien! De akkor neked mi az izgalom? Miért érdemes ezt csinálni?
Körbenéztem. Biztos, hogy ezt egy ilyen zsúfolt helyen kell kitárgyalnunk?
-Jól van, jól van, értem én. - nem értettem. Ennyire nyilvánvaló volt a röpke pillantás? Vagy csak... kezdett kiismerni? Nem, az lehetetlen, akkor még semmit nem mutattam a valódi énemből. - Mit szólnál, ha ezt egy sör mellett beszélnénk meg?
-Hát, legyen... de egy sör, Eugen. Csak egy sör.
...mindig így kezdődik. De most valóban csak ennyit akartam itatni vele, s úgy gondoltam, üsse kő: ezt én is bevállalhatom.
-Ugyan már, hisz iszákosnak ismertél meg? - erre már nem is feleltem, csak lemondón ráztam a fejem. Még jó, hogy gondoltam erre, és nem vittem magammal semmit, így késlekedés nélkül tudtam követni a kocsmába.
A legjobb hely egy baráti társalgáshoz.

-...és most itt az ideje, hogy válaszolj! - mondta a lovag, miután összecsaptuk korsóink, és legalább a felét leküldte egy hajtásra. - Miért is csinálod ezt? Miért vagy Isten szolgája?
Még most is kíváncsi vagyok, mit szólt volna, ha elmondom neki a teljes igazságot. De nem, nem voltam olyan bolond.
-Hogy is mondjam... nem szeretem a példálózást, de most mégis így tudom a legjobban elmagyarázni. Szereted, ha betörik a fejed?
Értetlenül nézett rám.
-Szereted, ha rád támadnak, ha félholtra szabdalnak, akár meg is ölnek? - folytattam.
-Ezek meg milyen kérdések? Természetesen nem.
-És mégis szeretsz lovag lenni? Jó érzés hordani a páncélod, és a Király szolgálatában harcolni, még a háborúban is?
-Hogyne, de...
-Akkor megérted, miért. - vágtam kíméletlenül a mondata közepébe. - Mindennek van árnyoldala, még azoknak is, amiket szeretünk. Az Úr szolgája vagyok, mert az akarok lenni; nem tartom magam kiválasztottnak, nem követem semmilyen útmutatását, egyszerűen azt teszem, amihez kedvem van: hirdetem a szavait. A saját döntésemből. És ezért szeretem annyira: mert nem kényszerítették rám, én magam döntöttem úgy, hogy felöltöm a reverendát.
Milyen nagyszabású is volt. Ilyen szép marhaságot is ritkán hozok össze.
-És tényleg ennyire megéri őt szolgálni? - kétkedést hallottam szavaiban. Nem volt benne ellenérzés, csupán nem tudta elképzelni, hogy valaki egyetlen dologra szentelje az életét.
Lehet, a valódi indok érthetőbb lett volna a számára? Nem volt kedvem kísérletezni vele. Azaz dehogynem, csak nem tartottam túl jó ötletnek.
-Nekem igen. Ha nem érné meg, nem döntöttem volna így.
Bizonytalanul, de mégis elfogadta a magyarázatot.
-És aki a harcot keresi, nálunk is megtalálja, hidd el... hisz nem véletlenül hordjuk a buzogányt az oldalunkon.
-Tényleg, a buzogány! - felcsillantak a szemei. Mi a franc? - Igaz, hogy a papok jól képzettek a forgatásában?
-Többnyire... én nem vagyok olyan gyakorlott, inkább a szavaimmal harcolok. Egy párbajban könnyedén legyőznél, abban biztos vagyok.
-Valóban? - újra az a szemcsillanás. Nocsak, addig még nem is sejtettem, hogy ennyire szereti a küzdelmeket, ekkor azonban megfordult a fejemben, hogy ezt talán ki is használhatom.
-Valóban. Miért, kíváncsi vagy rá? - nézek rá ferdén.
-Hogyne! Azaz... persze ha neked nincs ellenedre. - gyorsan visszakozott, ez azonban csak még biztosabbá tett a dolgomban. Érdekes, nem igazán tűnt harcias alaknak, a szavai viszont mást jeleztek.
-Ha ennyire nyerni akarsz... de mikor és hol?
-Legyen holnapután délben. Ismerek egy jó kis arénát, ahol összecsaphatunk!
Legyen hát. Egyértelmű volt, mit fogok tenni.
Csúnya vereséget terveztem.

No, jövök is, mielőtt elfelejtem. Szokásosan mindent elmondtam privátban, amit kellett, szóval már csak a jutalom maradt hátra:

2000 váltó és 200 tp jár összesen a két élményért

Holnapután délben.
Még félórával később is visszhangzottak elmémben a szavak. Tisztán emlékeztem az elfojtott mohóságra, ahogy Eugen felajánlotta a párbajt, az ijedtségére, mikor visszavonult, majd az örömre, hogy elfogadtam.
Örült, és én is örültem - végre találtam valamit, amivel biztosabbá vált a győzelmem.
Mikor visszaértem a szobámba, s levettem a felszerelésem, egy pillanatra elgondolkodva fogtam meg a buzogányt. Könnyű, egykezes fegyvert tartottam meg a kezemben - most is azt hordom magamnál. Néztem egy darabig a tüskéit, végigfuttattam ujjaim a nyelén... szinte gyönyörködtem benne.
Olyan szép. És olyan haszontalan.
Veszíteni fogok, és pont emiatt fogok nyerni. Ez járt a fejemben, még akkor is, mikor lefeküdtem aludni.

A másnap eseménytelenül telt, nekem is sikerült elterelnem a figyelmem a harcról, az utána következő reggel viszont ismét elfogott az izgatott várakozás érzése.
Alig tudtam aludni. Nagyon ritka nálam: mindig is képes voltam lenyugodni a legnagyobb stresszben is, s ezzel az erőltetett higgadtsággal álomba ringatni magam. Akkor viszont valahogy... nem ment.
Korán keltem, s magam sem tudom, miért, de az ágyon ülve ismét a kezembe fogtam a fegyverem. Valahonnan kerítettem egy rongyot - még csak fel se kellett hozzá állnom -, és elkezdtem tisztogatni. Vigyázva töröltem meg egyenként a tüskéket, a nyelet, még a markolatra is ügyeltem... fogalmam sincs, mi ütött belém, de akkor valamiért ezt éreztem a legjobbnak, amit tehetek.
Egy lovaggal készültem párbajozni. S én minden bizonnyal jobban izgultam, vajon képes leszek-e hihetően veszíteni, mint ő a győzelme miatt.
Kényszerítettem magam, hogy maradjak. Volt még fél órám elindulni, s ezt én is jól tudtam, mégis legszívesebben rögtön az aréna felé vettem volna az irányt... mégis ültem tovább. Szándékosan gyűrtem le az ösztöneim. Nem engedhettem, hogy érzésből vívjak, meg kellett maradnom hideg, számító elmének, közben viszont játszanom kellett a lelkes amatőrt. Egyszerűnek hangzott, hisz soha nem csináltam mást. Mégis... féltem.
Mikor letelt a fél óra, nagy levegőt vettem, és felálltam az ágyról. Magamhoz vettem a felszerelésem utolsó darabjait is, és elindultam a szokott templomhoz.
Nem csalódtam, Eugen már ott várt. Akkor láttam először teljes páncélzatban, pajzzsal, oldalán a kardjával, s nem tagadom, megrettentem tőle. Azt a súlyt talán el se bírtam volna, nemhogy harcoljak benne; ő viszont olyan könnyedséggel fordult felém, mint én a reverendámban.
Megfordult a fejemben, hogy talán elképesztően erős. Talán a földbe döngöl, mielőtt bármit is tehetnék.
Hogy talán fájni fog ez a trükk.
De kész voltam vállalni a sérüléseket.
Nyugodtan néztem a szemébe, és intettem vissza neki.

-Üdv, Astonien! - vidáman nyújtott kezet, mikor odaértem hozzá. - Pontosan érkeztél.
-Te pedig korán. - fogadtam el a jobbot. Nem volt rajta páncélkesztyű, így nem fájt annyira a szorítása, bár... érezhetően erősebb volt. Feltüzelte a közelgő harc?
-Nem bírtam magammal, el kellett indulnom hamarabb... - mintha rossz fát tett volna a tűzre, és azt ismerné be, úgy mondta ezeket a szavakat. Elvigyorodtam.
-De miért érdekel ennyire egy pap ellen vívott párbaj? Hisz a társaid sokkal jobbak a közelharcban.
-Az lehet, de a társaimat már meguntam. Na meg mindig is érdekelt, hogy forgatja Isten egy szolgája a fegyverét. Mondd csak, tényleg a Bibliára gondoltok minden egyes csapásnál, ahogy pletykálják?
-Dehogy! - nevettem fel. - Ha az Úr képességeit használjuk, természetesen hozzá imádkozunk, de egy közönséges támadáshoz nincs szükségünk erre. Igaz, van olyan ima, mellyel a buzogány csapását erősítjük fel, de én ahhoz még képzetlen vagyok. Hisz mondtam, hogy nem harcolok jól. - figyeltem, hátha látok valami csalódásfélét a szemében, de semmi hasonlót nem vettem észre. Csak a színtiszta kíváncsiság sugárzott róla.
-Majd kiderül... na, gyere! Még nincs közel az aréna. - nem igazán értettem, hogy bír ilyen sietős léptekkel haladni egy ilyen súlyos felszerelésbem; úgy látszott, állóképessége jócskán van, ha nem fél a kifáradástól a küzdelem előtt.
Mindenesetre felvettem a tempóját, és követtem. Fogalmam se volt, merre tartunk, így rábíztam magam tájékozódás terén, és oda se figyeltem az útra...
...legalábbis ezt játszottam el. Valójában nagyon is nyitva tartottam a szemem: megjegyeztem, merre tartunk. Ki tudja, mikor lesz szükségem egy efféle küzdőtérre? Igaz, nem volt könnyű, hisz jól mondta, valóban elég sokat kellett gyalogolnunk.
Egy szót se beszéltünk közben, s bár könnyednek mutatta magát, rajta is éreztem azt a feszültséget, amit én is próbáltam legyűrni. Pedig teljesen biztos volt a győzelme, és tudtam, hogy ez számára is egyértelmű. Akkor hát?
Viszont már nem volt időm ezen gondolkodni. Megérkeztünk.
Egyszerű, kör alakú, döngölt földes párbajtér volt az, ahová vitt, sehol egy dísz vagy hasonló. Pont emiatt tetszett meg azonnal.
-Tudom, nincs benne semmi különleges, én mégis szeretem. - mintha mentegetőzött volna. Hoppá, elfelejtettem változtatni az érzelemmentes arckifejezésemen... néha még én is belezavarodhatok a színészkedésbe.
-Nem sűrűn voltam efféle helyen... - csoda, kivételesen igazat mondtam - ...így nem is tudom, milyennek kellene lennie. De a puszta szemügyre vételével nem tudjuk kipróbálni, nem igaz?
Elégedett mosoly ült ki arcára, majd megveregette a vállam.
-Ez a beszéd! Meglásd, a végén még jobb lovagot faragok belőled, mint a sok nyámnyila a seregben!
Hoppá, hoppá. Alig tudtam elrejteni a felvillanó tekintetem. Ez felettébb érdekes.
-Azt kötve hiszem... - de ő csak nevetett, és elindult az aréna felé. Szerencsére nem volt ott senki, így zavartalannak ígérkezett a játék.
-Akkor gyere, és próbáljuk ki! De előtte egy kérés, ha nem haragszol meg. - érdeklődve pillantottam rá. - Vethetek egy pillantást a buzogányra?
Sejthettem volna. Még szerencse, hogy a reggeli érzelgősségem ellenére semmit nem jelentett nekem a fegyver, így könnyedén bólintottam, és átnyújtottam neki. Láttam a csillanást a szemeiben, ahogy megfogta; úgy emelgette, forgatta maga előtt, mint én egy legyezőt. Ha nekem kényelmes volt, ő meg se érezte a súlyát.. talán egy páncélkesztyűben nagyobbat ütött volna, mint én azzal.
Visszaadta, szabaddá vált jobbjával előhúzta a kardját, ballal pedig még szorosabban tartotta a pajzsot.
-Ha nem gond, nem állítanék fel szabályokat. Szórakozni akarok, nem versenyezni.
Veszélyesnek hangzik.
-Nekem megfelel.
A szemébe néztem, és megszorítottam a fegyver markolatát.
Lássuk, mennyire döngöl a földbe.

Nem támadt rám.
-Ha már én rángattalak el ide, átengedhetem neked a kezdő lépést, nem? - emelte fel a pajzsot. A szemétláda... nyilvánvaló volt, hogy csak fel akarja mérni, mire vagyok képes. A védelme miatt nem kellett félnie a sérüléstől, ugyanakkor nem is kellett megmutatnia, milyen gyorsan és milyen erővel mozog, miközben ő megtudja ezeket rólam.
Nocsak. Tud ő is ügyes lenni. Talán harc közben nem az a jóindulatú alak, mint általában.
Legyen hát. Nekiiramodtam, gyors léptekkel szeltem át a köztünk lévő öt métert, és felécsaptam a buzogánnyal. Kívülről indítottam a fegyvert, közepes ívvel, a bal válla felé, és...
...és oldalra fordította a pajzsát. Fém csattant fémhez, de úgy, hogy belefájdult a csuklóm. Egy pillanatnyi időm sem volt azonban törődni vele, hisz védtelenül hagytam a bal oldalam: hátraléptem kettőt, és bár láttam, hogy szóra nyitja a száját, újra megtámadtam.
Ezúttal belülről lendítettem a tüskés fejet, de ő könnyedén blokkolta a karddal. Nem félreütötte vagy hárította... egyszerűen elérakta a penge lapját, és a lendületem megtört.
Egy kézzel.
És meg se rezdült.
Elvicsorodtam, leguggoltam, és a lábát céloztam meg... lefelé fordította a kardot, és újra blokkolt.
Fájdalom hasított a jobb vállamba, és oldalra csúsztam jó egy métert. Pedig csak a pajzsával ütött meg, nem is túl erősen (hozzá képest, legalábbis), de pont emiatt elég... váratlanul ért.
Veszítenem kell. De ha nem vagyok képes legalább arra, hogy egy kicsit húzzam az időt, talán le fog nézni. Azt pedig nem engedhetem.
Töretlen mozdulattal lendültem ismét felé, majd felfigyeltem valamire: még egy lépést se tett.
Tehát rá kellett kényszerítenem.
Közvetlenül a támadósugara előtt balra léptem, és egy ugrással az oldalára kerültem. A forgás lendületével csaptam ismét felé, félig hátulról, két kézre fogva a markolatot... és egy fordulással blokkolta. Ugyanúgy csak a jobbjával.
Azonban... enyhén visszahajlott a csuklója.
Megvagy, rohadék.
Teljes erőmmel nekifeszültem a pengének, ugyanakkor jobbra is néztem, hisz egyértelmű volt, mi következik. A pajzs sarka ismét a vállam felé haladt, vészes gyorsasággal...
...hátralépjek vagy blokkoljam...
Hátraléptem. Félelmetes látvány volt a tőlem alig tíz centire elsuhanó súlyos fém, de nem törődtem vele. A kard a jobbjában volt, a pajzzsal pedig pont most próbált meg oldalra lökni, tehát...
...nyitottá vált a bal oldala.
Ismét két kézzel fogtam a buzogányt, és teljes erőből az oldala felé lendítettem a tüskés fejet.
Csak a levegőt tudta szétzúzni. Eugen elmozdult a helyéről: hátralépett.
A másik oldalról is csaptam egyet, és nem érdekelt, hogy ezt már könnyedén blokkolja a pajzzsal... csupán próbáltam minél gyorsabban cselekedni, ugyanis észrevettem valamit: lassú. Hiába volt kitartó, erős, lelassította a páncélzata, méghozzá annyira, hogy ezzel akár némi előnyhöz is juthattam. Újabb támadás, majd újabb, majd megint újabb: még egyet hátra kellett lépnie, különben eltaláltam volna a fejét.
Ismét fájdalmat éreztem. Ezúttal pont gyomron talált a pajzs sarkával - elakadt a lélegzetem, alig tudtam hátrálni, és kis híján kiejtettem a kezemből a fegyvert.
Gyorsan össze kellett szednem magam. Oda se figyeltem arra, mit kellene színészkednem, ösztönből csináltam mindent.
Mégis, majdnem későn vettem észre, hogy végképp megtörte a mozdulatlanságot. Gyors léptekkel közeledett, fenyegetőn felemelve a kardját, és látszott arcán, mennyire beleéli magát a harcba. Élvezte azt, átadta magát a küzdelemnek.
Eugen Künstler, végre felfedted magad előttem. Végre megmutattad, mivel lehet csapdába csalni téged.
De ha már szórakozás, miért ne élvezhettem volna én is?
Megmarkoltam a buzogányt - ezúttal csak egy kézzel tartottam - és mozdulatlanul vártam a támadását. Egy pillanatra feltűnt, milyen érdekes ez a fordított helyzet: a nehézpáncélos lovag támad, a mozgékony, védelem nélküli pap pedig felemelt fegyverrel várja.

Aztán elkezdődött.

Egyenesen a szemébe néztem. Csak egy pillantást vetett a bal vállamra, mégis elég volt ahhoz, hogy rájöjjek, mire készül, hátraléptem, mikor támadott, majd előre, és a csuklóját céloztam a tüskékkel.
Kissé hátrahúzta a kezét, így a pengéjén csattant a fegyverem. Hja, túl könnyű lett volna.
Pár lépéssel elhaladtam a jobb oldala mellett, mögé kerülve... pördülésből akartam hátbavágni, de az ellenkező irányba fordult, és blokkolt a pajzzsal. Ismét elugrottam a kard elől, jobbra léptem, de hiába voltam gyors, a pajzs ismét az utamat állta.
Valamivel gyorsabb vagyok, az igaz... de semmit nem érek ellene.
Akkor is jutok valamire. Nem adom ilyen könnyen a győzelmet.
Közben ismét kívülről vágott felém. Láttam a mozdulaton, hogy erő és lendület egyaránt van benne, mégsem térhettem ki.Tudtam jól, hogy ez az utolsó esélyem. Túlhajtottam magam. Éreztem az égető érzést az izmaimban; nem szoktam hozzá, hogy ennyiszer elugráljak és támadjak, így elfáradtam, túlzottan is. Eugen talán még órákig bírná ezt az iramot, de én... nem vagyok Eugen.
Én csak egy pap vagyok.
A másik kezemmel is megragadtam a markolatot, és összeszedve minden erőm, a kard felé csaptam a fej alatti nyélrésszel. Mikor a két fém találkozott, mindkét vállamban éreztem a hirtelen, erős fájdalmat... mégsem hagytam abba, összeszorítottam fogaim, és ellenálltam az erőnek.
És oldalra csaptam a pengét, ami vagy húsz centi mélyen beleállt a földbe.
Megvagy, lovag. Kihasználva, hogy idő lenne kihúzni a fegyvert, a jobb válla felé sújtottam.
Eltaláltam. Fémes csikorgással karcolták végig a tüskék a vértet - természetesen semmi eredménnyel. Talán még két kézzel, teljes erőből támadva sem értem volna el semmit, de nem számít.
Kivédtem egy vágását, és eltaláltam.
Már az sem érdekelt, hogy a pajzs az oldalamnak csapódik, kiszorítva belőlem a levegőt, és a földre zuhanok.
Vesztettem. Sokkal eredményesebben, mint hittem.

Hosszúnak éreztem az időt, míg megláttam magam előtt Eugen segítő kezét. Megragadtam, mire egyszerűen felemelt a földről, és a lábamra állított. Nem mondom... nem vagyok egy testes alkat, de ez meglepett.
-Te nem vagy normális, ugye tudod? Az a csapás akár ketté is vághatott volna! - hiába adod az ijedtet, te barom, hallom a vidámságot a szavaidban.
-Szórakozást akartál, nem? - vigyorodtam el fáradtan. - Megkaptad?
-Meg hát! Jól harcoltál, a képzetlenséged ellenére is. Rég vívtam már ilyen harcot.
Hát még én.
-Ezért jössz nekem egy sörrel... - csak nevetett, és elismerően bólintott, pedig nem is tudta, mennyi mindent értem el a párbaj alatt.
Én győztem, méghozzá fölényesen. És még a harcstílusukról is tanultam.
Éreztem, hogy nemsokára... nemsokára lovag leszek.
Vajon milyen lehet egy egész osztagot átverni?

Képzeld ide a szokásos szövegelésemet: mindent tudsz, amit tudnod kell, a jutalmad pedig most sem alakul másként: 1000 váltó és 100 tp mehet az adatlapodra, így tovább!

Elmerengve bámulok magam elé. Kissé fészkelődöm a padon - nem a legkényelmesebb, de a gondolkodáshoz pont jó. Térdemre támasztom alkarom, és oldalra pillantok.
Még mindig itt van. Rá se kellene néznem, úgy is tudnám, hogy mellettem ül. Szemeit lehunyja, úgy vár türelmesen. Hogy mire? Talán rám... de hisz még én se tudom, mihez kezdjek.
A macska.
Azt hittem, le tudom rázni. Mikor megmentettem, még nem is gyanakodtam arra, hogy követni fog - mégis így lett. Próbáltam én visszazavarni, az Úr a tanúm rá, de sehogyan nem akart visszamenni. Még a simogatás után is megacéloztam az akaratom, elindultam tőle, felgyorsítottam a lépteim, kanyarogtam a teljesen ismeretlen utcákon, szinte már futottam... aztán hátranéztem, és megláttam ezt a dögöt, amint teljes nyugalommal jön utánam.
Ezt eljátszottuk vagy háromszor. Utána feladtam, és leültem egy félreeső helyen.
Itt vagyok most.
Tudja. Fogalmam sincs, miért, de biztos vagyok benne: tudja, hogy épp azon vívódom, mihez kezdjek egy állattal. Egyáltalán, nem mintha a magántulajdon fogalma bármikor is érdekelt volna, de van ennek normális gazdája? Egy ilyen szép állatról nehéz elképzelni, hogy az utcán lakik... mégis, ha van, gond nélkül otthagyta.
De miért? Igen, megmentettem attól a szekértől, vállalva egy sérülést. És akkor? Attól még nem fog hozzám tartozni. Nem hiszek az olyan baromságokban, mint a becsület vagy a hála, így nem értem, miért van most is mellettem. Igaz, ez egy macska, az emberekétől teljesen eltérő értékrendje van - valószínűleg sokkal jobb. Más kérdés, hogy mikor hasonlítottam én a fajtársaimhoz...?
Teljesen haszontalan azon gondolkodnom, miért csinálja ezt, azzal nem jutok előbbre. Inkább azt kellene kitalálnom, hogyan küldjem haza.
Mert természetesen nem jöhet velem! Pap vagyok, aki ráadásul tolvajlással szórakoztatja magát, így biztos, hogy nem tudnék rá vigyázni. Hová menne, mikor elhagyom a fővárost, esetleg Délre megyek, és ott vagyok akár egy hétig is? Ki etetné? Hol lenne addig?
Nem, az lehetetlen. Maradnia kell.
Sóhajtva nézem tovább, majd szórakozottan kinyújtom a bal kezem, és ráteszem a bundájára. Meglepően puha... nem is emlékszem, mikor simogattam utoljára cicát a megmentése előtt. Most nem dorombol, mozdulatlanul pihen tovább, csak a farka rezdül meg alig észrevehetően.
Szép, az már akkor egyértelművé vált, mikor megláttam a szekér előtt sétálni. Most, hogy csukva vannak a szemei, még inkább látszik a ravasz arckifejezése. Semmit nem tudok róla, mégis kinézem belőle, hogy akárkinek behízelgi magát, miközben valójában csakis a saját érdekeit tartja szem előtt.
Az viszont még különösebb, hogy egyáltalán nem zavar a tény: ez egy macska, és nem valószínű, hogy ennyire átgondolná a tetteit.
Emlékeztet... saját magamra.
De nem, maradni fog. Nehéz lesz parancsolni neki, de meg fogom oldani.
Ekkor lassú mozdulatokkal, komótosan felkel, és rátelepszik a térdemre.
Nagy. Talán negyven centinél is hosszabb, és a súlya is több az átlagosnál: tényleg vadmacska-keverék lehet. De... miért pont most vette a fáradságot, hogy megmozduljon?
Csak nem... megérezte, mire gondolok? Nem, az képtelenség. Igaz, látszik rajta, hogy okos, de attól még nem képes gondolatot olvasni. Ilyen jók lennének az ösztönei?
Hiába, nem fogok engedni neki.
Hangosan dorombolni kezd.
Szakadnál meg, te dög! Vigyorogva simogatni kezdem, s ezzel teljesen ellentmondok a gondolataimnak. Hiába, mindig is szerettem az állatokat, s a macskák különösen közel állnak a szívemhez.
Hogy miért is?

Az régi történet... még azelőtt játszódott, hogy rászántam magam, a 'családom' otthagyására. Nyolc éves voltam, s az előtte átélt évekhez képest a pokol ígérete kellemes nyaralás... de néha, nagyon néha volt egy-egy jó dolog benne.
Ilyen volt ez is, ami ráadásul nem sokkal a szökés előtt volt. Nem emlékszem rá teljesen, túl sok idő telt el, és túl fiatal voltam... de az érzés megmaradt. Volt a házunk (a viskó vagy a putri megnevezés pontosabb lenne) közelében egy macska - hogy miért szokott hozzám, mi ösztönözte erre, azt nem tudom, de sok időt töltött mellettem.
Tényleg nem tudom, miért. Nem tudtam vele megosztani az ételem, hisz amit kaptam, az még fél fogamra se volt elég; ha panaszkodtam, vagy elzavartak kunyerálni valamit, vagy megvertek. Ő viszont nem tágított. Fiatal, cirmos kandúr volt, csont és bőr (valószínűleg az ő sora se lehetett sokkal jobb), és feltűnő ismertetőjele volt, hogy szinte mindig aludt. Aludt az ölemben, aludt a lábamnál, és aludt, ha éppen a részeges apám elől bujkáltam egy félreeső helyen. Nem hagyott magamra, pedig bármikor lett volna lehetősége rá.
És ezt természetesen nem nézték jó szemmel a szüleim. Az apám egyszer majdnem megverte a cicát is - épphogycsak sikerült megmentenem, persze nem szívesen gondolok arra, mit kaptam utána tőle. Hogy miért? Még utólag visszagondolva sem értem.
Még az sem biztos, hogy akkor éppen részeg volt.
És mindhiába: úgy tűnt, a macska egyáltalán nem fél. Apámat kerülte, de engem annál jobban keresett: talán még többet volt mellettem, mint azelőtt. Vigasztalni akart? Vagy bizonyítani, hogy ő igenis meg meri ezt csinálni? Esetleg nem jártak ilyen gyerekesen emberi gondolatok a fejében, és egyszerűen élvezte a társaságom? Azóta se tudtam rájönni.
Aztán egyik este apám vigyorogva állított be. Anyám mellette volt, kisírt szemeinél már csak az arcán vöröslő ütésnyomok voltak árulkodóbbak... de bármennyiszer kérdeztem, nem voltak hajlandók elárulni, mi a baj. A cserzett férfiarcon eluralkodó tettetett vidámság még inkább valami szörnyűségre utalt, pedig még nem is sejtettem semmit.
Aznap vacsorára húst ettünk. Vagyis... ettek.
Akkor már tudtam. Ó, de tudtam! Teljesen tisztában voltam azzal, miért is örül annyira az apám.
Számára nem volt többé gond azzal a rühes szeméttel, ahogy nem egyszer hívta.
Másfél napja mardosta a gyomrom az éhség, de egy falatot nem tudtam lenyelni, még három pofon után sem. Felborítottam a tányért, kirohantam a nyomorúságos kis konyhaféleségből, és csak futottam... semmit nem vettem magamhoz (nem mintha lett volna bármim is), csak menekültem, amíg bírtam szusszal. Majdnem utolért, de a kétségbeesés erőt adott, s míg hallgattam a szitkokat és a fenyegetéseket, lassan szem elől vesztett.
Soha nem láttam többet. Sem őt, sem a család többi tagját.
Egyszer sem éreztem, hogy hiányoznának.

Utána se hagytam abba a futást, talán kilométereket is megtettem, míg végül meg mertem állni. Nem bírtam tovább az undorral és a gyásszal: a föld felé hajoltam, hánytam, aztán a puszta földön álomba zokogtam magam.
Belegondolva, hogy hányszor kerültem közel a halálhoz a tengődés két éve alatt... kész csoda, hogy még itt vagyok, és hallgatom a dorombolást. De túléltem, pedig nehéz volt - már másnap alig tudtam valami kevéske ételt szerezni, és sehonnan nem számíthattam segítségre.
Teljesen egyedül voltam.
Már nem is emlékszem, mit tettem. Annyiszor kellett kilábalnom ehhez hasonló reménytelen helyzetekből, hogy már összemosódnak az emlékek. Loptam? Vagy megpróbáltam egy kis alamizsnát gyűjteni? Akármelyik is volt, sikerrel jártam. Nyolc év után végre volt bátorságom összeszorítanom a fogam, és azt mondanom, hogy nem tűrök tovább... és nem bántam meg.
A fiatal cica hiánya még sokáig szinte égetett belülről. Azóta is fáj, ha rágondolok.
Ezért keresem ösztönösen az állatok társaságát, és most nem is kellett keresnem: az egyikük talált meg engem.
És nem úgy tűnik, mintha itt akarna hagyni.

Egy sóhajjal szakadok el az emlékektől, és a macskára nézek. Változatlanul nyúlik el rajtam, változatlan dorombolással, és változatlan mozdulatokkal simítok végig a bundáján újra meg újra. Már alig emlékeztem, milyen érzés oda se figyelve simogatni egy állatot, pláne, ha ilyen puha.
Mégis.. hiába minden nosztalgia, tisztában vagyok vele, hogy lehetetlen magamnál tartanom. Papként esetleg, de én tolvaj vagyok. Hogy viselném gondját?
Nyújtózik egyet, közben a másik oldalára fordul; nem különösebben zavarja, hogy kezd zsibbadni a lábam, ahogy az sem, hogy lassan vissza kellene indulnom. Lassan ráébredek: képtelen vagyok lerázni. Értelmetlen azon gondolkodnom, hogyan szabadulhatnék meg tőle: túl önálló ahhoz, hogy ezt megszabhassam neki. Ő maga döntött úgy, hogy mellém szegődik. Magammal kell hát vinnem.
- Rendben, meggyőztél. Jöhetsz. - szólok hozzá megfáradt hangon. Abban a pillanatban leugrik rólam, hozzádörgölőzik a lábszáramhoz, és feszülten figyeli, hová is megyünk.
Tényleg érti, amit mondok. És ez egyre kevésbé lep meg.
Elnevetem magam, felállok a padról, majd körülnézek.
- Ne aggódj, nem lesz unalmas visszautunk. Előbb meg kell tudnom, merre is van a lakásom. Aztán lopnom kell egy lovat... mert hogy én nem sétálom le ezt a távot még egyszer, az biztos.
Nagy, okos szemekkel néz rám. Most, hogy belegondolok, nem is rossz ez a terv, legalább megtudom, mennyire hátráltat a tolvajlásban.

Leülök az ágyra. Na végre... hosszan, lágyan fújom ki a levegőt, ahogy megpihennek fájó lábaim. A fekete dög azonnal felugrik mellém - ember, ez elnyújtózva talán az ágy hosszának kétharmadát átérné!
Most azonban nincs kedvem azon gondolkodni, vajon miért ekkora. Jóllakottan, hálóruhába öltözve terülök el - rég vacsoráztam már társaságban, hisz ennek a fenevadnak is adtam enni. Nem is keveset. Amekkora étvágya van, tényleg valószínű, hogy vadmacskavér is folyik az ereiben.
- És most? Mit fogsz csinálni például akkor, ha misét tartok? - kérdezem, közben a plafont nézem. Válaszként csak egy hatalmas ásítást kapok.
Jellemző. Ő pihen, nekem meg főjön a fejem miatta.
- Te majdnem olyan meggondolatlan vagy, mint én... - ül ki a megszokott vigyor az arcomra. Érzem, ahogy összegömbölyödve a lábamhoz fészkeli magát.
- Tényleg, még nevet sem adtam neked. - hogy ez honnan jutott eszembe, nem tudom. Igaz, soha nem törődtem a nevekkel, hisz a sajátom se valódi, de azért ő csak megérdemli. - Mit akarsz, hogyan hívjalak?
A kérdés természetesen költői. Mikor természetesen nem kapok rá választ, felsóhajtok.
- Hallom, téged sem érdekel... akkor legyen mondjuk a neved Dante. - hogy miért pont ez? Természetesen fogalmam sincs. Ez jutott eszembe. - Megfelel?
Hallgatás, beleegyezés.
- Dante.

Szinte megőrült a következő harcért.
Úgy viselkedett, mint egy kislány, akit beetetnek, hogy kap egy feledhetetlen élményt, elhúzzák előtte a mézesmadzagot, aztán hirtelen megmondják neki, hogy mindez csak egy hét múlva történik meg.
Ja, és rájöttem, hogy borzalmas színész. Nem viccelek: az egy dolog, hogy a beszélgetéseink alatt képtelen volt elrejteni, mire gondol, de volt, hogy még a szószékről is láttam, mennyire túlteng benne a küzdelem utáni vágy. Kíváncsi voltam: vajon csak nem elég izgalmas a munkája, vagy tényleg ennyire szereti másokkal összemérni az erejét? És ha az utóbbi, miért pont egy sokkal gyengébb pap lett a célpontja? Nem olyannak ismertem meg, aki azért indul csak előnnyel, mert nem bír veszíteni, sőt. Értettem én, hogy meglehetősen szórakoztató volt az a párbaj, de hogy ennyire, azt nem hittem volna.
Igaz, nem búslakodtam különösebben emiatt. Én csak örültem, hogy megtaláltam, mivel lehet irányítani.
Próbáltam rátenni egy lapáttal, szándékosan nem hoztam fel a visszavágó lehetőségét, de nem tudtam sokáig kísérletezni: már a harmadik nap lecsapott rám. Nem sokáig húzta az időt: mikor kisétáltam a miséről, egyből odajött hozzám.
- Astonien! - velem ellentétben meg se próbálta titkolni, hogy ismét harcolni akar. Már a szeme csillanásából egyértelmű volt. - Van kedved holnap revansot venni a múltkori párbajért?
Őszintén? Volt. Lehet, hogy azóta se vált a kedvencemmé a nyílt közelharc, de szórakozásnak megfelelt... azon kívül persze, hogy szükségem is volt rá a tervezett balhéhoz. Érdekesnek bizonyult egy sokkal erősebb harcos ellen próbára tenni magam, és hiába tudtam, hogy fél év edzéssel se jutnék el a szintjére (nem is próbálkoztam, nem az volt a célom), mégis felébredt bennem a versenyszellem.
Nem mondom, hogy a becsületemet sértettem volna, ha nem fogadom el az újabb kihívást. Ami nincs, azt nem lehet megsérteni.
Mégis úgy tettem, mintha elgondolkodtam volna a válaszon.
- Holnap? Ilyen hamar? Hisz még ki se hevertem a vereséget... - néztem rá szemrehányón, de nem vette magára. Jól tette, csak megjátszás volt.
- Nem látszik rajtad, hogy megviselt volna, ráadásul egyáltalán nem szégyenkezhetsz: igencsak megleptél. Szóval, van időd?
Nem különösebben érdekelte, hogy ha egy megtermett lovag kérdezget egy törékeny papot, mikor van ideje küzdeni, az kicsit meglepő a hallótávolságon belüli hívők számára. Hiába, na, látszott, hogy két ujjal összemorzsolna, s bár azért nem volt olyan gyenge az ütésem, mint amilyennek tűnt, ez semmit nem javított a helyzeten.
És ezt mindketten tudtuk.
Egyikünket sem érdekelte. Ahogy az sem, ki mit gondol erről.
- Miért is ne? - elég szépen eljátszottam, hogy valóban elgondolkodom rajta. Nem mutathattam, mennyire érdekel, hisz az előbb-utóbb akár gyanússá is válhatott volna. Bár... most, hogy visszagondolok rá, akkor se fogott volna gyanút, ha én keresem fel az őrhelyén az ajánlattal, annyira várta.
Pedig még csak három nap telt el.
-Holnap pont van időm, ha ennyire le akarsz verni. - folytattam.
Teljesen figyelmen kívül hagyta a célzást.
- Remek! Akkor a délután öt megfelel?
- Igen, persze, de...
- Nagyon jó, akkor találkozzunk a múltkori arénánál! - ekkor figyeltem fel arra, hogy siet. Csak ezért jött volna ide? Tényleg... a misén nem láttam.
Nem mintha akkora gond lett volna; semmibe nem került felvenni a tempóját.
- Ott leszek! - vigyorodtam el. Isten áhítatos szolgája a francokat, akkor nem volt kedvem megjátszani magam.
- Remélem is, hogy nem futamodsz meg!
Óh, a rohadék. Talán még hatott is volna a heccelés, ha nem csak a célom eléréséhez használom ezt az egészet.
- Csak vigyázz, nehogy még jobban megdöbbentselek, mint a legutóbb!
Nevetve intett búcsút, majd mielőtt bármit is mondhattam volna, sarkon fordult, és elsietett. Nem volt egy hosszú beszélgetés, de nem zavart... annál értékesebbnek ígérkezett a következő harc, ráadásul ilyen hamar.
Egy dolog azonban aggasztott.
Vajon elmúlik addigra a vállam fájdalma?

Mert igen, még mindig fájt az a blokkolás. Nem volt súlyos, persze, de éreztem a bal oldalon, hogy annak legalább egy hét pihenés kellene, míg újra biztonságosan tudom használni. Erre mit csináltam? Könnyedén belementem egy negyedik napon vívott összecsapásba. Ez az, Astonien, szép volt!
Persze nem ok nélkül tettem.
Hazudtam Eugennek. Nem akartam harcolni vele.
Igen, azt mondtam, ott leszek a küzdőtéren - és valóban odaértem öt előtt tíz perccel. (Vajon miért nem lepett meg, hogy ő már teljes felszerelésben várt?) Magammal vittem a buzogányt is. De ez korántsem jelenti azt, hogy ugyanúgy vívni akartam vele, mint négy nappal azelőtt.
Minek húztam volna az időt? A párbajozgatás önmagában nem tanított volna meg mindent, ami a lovagsághoz kell, és bár türelmes vagyok, kicsit fel akartam gyorsítani az eseményeket.
- Üdv! - nézett rám vidáman. - Kezdhetjük?
Az ám sietség.
- Előbb van egy feltételem. - a legközönyösebb arcom vettem fel, úgy figyeltem a reakcióit.
- Feltételed? - kérdezett vissza értetlenül.
Nem terveztem köntörfalazni.
- Taníts meg a kard használatára.

Pár másodpercig csak értetlenül nézett. Hagytam neki időt, hogy megeméssze.
Végül csak megszólalt. Arra számítottam, hogy kinevet, vagy hasonlók, de nagyon is komoly arccal felelt.
- Miért akar egy pap karddal harcolni?
- Utálom a közelharci vágófegyvereket... - mondtam őszintén - ...de úgy érzem, nagyon is hasznos lehet. Egyébként is többre megyek a harcban, ha nem csak egy eszközt vagyok képes forgatni.
Kivételesen igazat mondtam. Tényleg úgy éreztem, hogy hasznos lehet. Hol itt a probléma?
Bólintott, és meglepően tárgyilagosnak tűnt. Azt hittem, többet vacakol a döntéssel, de nem látszott, hogy szükség lenne a meggyőzésére.
- Érthető, bár a buzogánnyal is bőven érsz annyit, mint egy karddal, ha elég jól forgatod. Bár ezt te jobban tudod... én meg a zúzófegyverekhez nem értek. - nevetett fel.
- De nekem hasznosabb lehet a kard, mint neked a buzogány.
- Ebben lehet valami... - vonta meg a vállát.
- Na, akkor vállalod? - nem estem a hibájába: bár ezt éreztem az egyik legfontosabb láncszemnek, mégsem engedtem, hogy eluralkodjanak rajtam az érzelmeim. Persze csempésztem némi feszült várakozást a kérdésbe, de gondosan ügyeltem arra, hogy ne legyen túl sok.
- Szóval... ki is jön kinek sörrel? - kérdezte pimaszul.
- Hé, eljöttem ide harcolni, nem?
- Nem az előbb mondtad, hogy nem harcolni akarsz?
Megadón sóhajtottam fel, és emeltem fel a kezeim.
- Rendben, nyertél... így már egálban vagyunk.
- Egálban? Akarsz tanulni, vagy nem?
Nem bírtam tovább, elnevettem magam.
- Te aztán nem vagy semmi! Rendben, megkapod a söröd.
- ...söreim.
Vigyorogva csóváltam a fejem.
- Nos, mikor kezdjük a kiképzést, mester?
Kicsit elgondolkodott, majd...
...majd lecsatolta oldaláról a kardot, és óvatosan a földre tette. Most azonnal? Jól hangzik.
- De nekem aztán ne panaszkodj a szigor miatt!
- Nem fogok, ne aggódj. - mosolyom magabiztossá vált.
Tényleg nem. Sejtettem, hogy akkor is komolyan veszi a hivatását, ha másokat tanít rá. Nem is azért kértem meg őt, hogy könnyű dolgom legyen.
Elindult egy kisebb épület felé, majd kijött két fakarddal. Nem kérdeztem semmit, hisz ő ismerte a helyet; nyugodt szívvel ráhagytam, mit honnan szerez.
Körbenéztem: senki nem volt a küzdőtéren. Szerencsére.
Ahogy a közelembe ért, hirtelen idedobta az egyik 'fegyvert', markolattal felém. Arra számítottam, hogy könnyű lesz, ezért megpróbáltam egy kézzel elkapni.
Épphogycsak meg tudtam menteni a leeséstől azzal, hogy a balommal is megragadtam.
- Azt hitted, szokványos fakarddal küzdünk? - nevetett, és tisztán látszott rajta, mennyire élvezi a helyzetet. - Ugyan már, azzal nem érsz semmit... ezek vasfából készültek, és a súlyuk pontosan megegyezik egy átlagos kardéval. Nem lesz könnyű megszoknod a súlyozását a buzogány után, de tanulni akarsz, nem lazsálni, igazam van?
Nagyon elemében volt a lovag.
- Valami olyasmi... - szerencsére a bal vállam fájt, így a fegyverforgató kezem minden nehézség nélkül tudtam használni. Kinyújtottam magam elé a kardot, csaptam vele párat, próbálgattam, mennyire...
- Ne hadonássz vele! - meglepve fordultam Eugen felé. - Ez nem buzogány, nem csak az a célod, hogy eltaláld vele az ellenfelet... nem összezúzod, hanem szétvágod. Semmit nem ér, ha ferdén vagy elcsúszva ér húst. Tartsd mindig egyenesen! - felemelte a sajátját, hogy megmutassa, miként is kell.
Rendreutasítás, mi? Hát jó, legyen.
Utánoztam. De nem kizárólag a csuklótartását: az egész testhelyzetére figyeltem.
Miként tartja a lábait? Hol van a súlypontja? Mit csinál közben a másik kezével? Mennyire feszültek az izmai?
Nem volt könnyű, de gyakorlatilag az egész támadóállását felvettem egy pillanat alatt.
Látszott rajta, hogy megleptem.
Ki mondta, hogy a másolás csak átverésre jó?
- Nem is rossz! - valamiért éreztem, hogy ebben a helyzetben ez nagy dicséretnek számít. - Így, hogy még nem használtál kardot, először a helyes kéztartást, a támadás és a védekezés alapjait kell elsajátítanod. Meg az alapállásokat, de ahogy nézem, azokkal nem lesz gond.
Vajon a mesterem tudta, hogy a színészkedés erre is jó lesz? Hisz ilyesmire nem képzett ki. Vagy talán nem tudta, hogy ennyire profi leszek benne?
Elvigyorodtam a gondolatra.
- Akkor kezdjük is!
- Még nem. Mit csinálunk minden párbaj előtt?
Értetlenül néztem, de rögtön felfogtam, amint fegyverét a mellkasához emelte. Hajszálpontosan ugyanazzal a mozgással és időzítéssel tisztelegtem én is... közben megjegyeztem az információt.
Többre tanít, mint hinné.
Elégedettséget láttam rajta. Leeresztette a fakardot, ellazult, majd pár pillanatig eltűnődött.
- Mivel buzogányhasználó vagy, gondolom, csak széles ívű csapásokkal támadsz. Gyerünk, célozz meg egy ilyennel, de próbáld meg a kard stílusához igazítani!
Igazítani... kifinomultabban? Könnyedebben? Vagy pontosabban? Nem tudtam, de ha ezt az utasítást kaptam, nem volt mit tenni, nekilendültem. Használtam már ellene ezt a mozdulatot a párbajunk alkalmával: minden csel nélkül, egy kézben fogva a fegyvert, kívülről csaptam felé széles ívben. Figyeltem arra, hogy ha eltalálom, ne a kardlappal üssem meg.
- Nem jó! - kiáltott, miközben lazán hátralépett. - Még mindig úgy használod, mintha egy bunkósbottal csapkodnál. Ez egy kard, szükség van az eleganciára a használatához. Még egyszer!
Nagy levegőt vettem, és újból felé fordultam.
Még egyszer? Ahogy akarod.
Ismét megindultam felé, és ismét ugyanazzal a módszerrel próbálkoztam - ezúttal rövidebbre fogva az ívet, könnyedebben tartva a kardot, és a testem lendületével növelve az erőt.
Belefájdult a csuklóm, ahogy blokkolt. Elég volt ránéznem az arcára, és láttam, hogy jobb volt, mint az előző.
- Még egyszer!
Tudtam, hogy messze nem ez lesz a legkeményebb edzésem.
És nem érdekelt.

Újabb tetszetős darabok legendás Astonien történeteiből! Ismét elmondtam mindent, amit fontosnak és kevésbé fontosnak gondoltam, jár a 200 tp és 2000 váltó a két irományért.

Nem tudom, mi történik.
Ilyen is ritkán van.
Tolvajként muszáj volt magamban kifejleszteni a helyzetfelismerés készségét, anélkül egy lépést se tudnék tenni. Így vagy úgy, de a legtöbbször átláttam a körülöttem lévő eseményeket, akár jók, akár rosszak voltak a számomra. Inkább legyek tisztában az elkövetkezendő vereségemmel, s tudjam, az pontosan miért van, mint hogy tanácstalan legyek. Nincs annál szörnyűbb érzés.
Most viszont... nem értek semmit.
Körbenézek, és megmarkolom a buzogányom. Hiába szorongatom a Bibliám (szerencse, hogy a zsebembe tudtam süllyeszteni a Rosariust, így biztosan nem hagyom el), úgysem érek semmit Isten erejével a támadóm ellen... kiszolgáltatott, védtelen vagyok.
És ez szokatlan, ami csak még rosszabbá teszi.
El kellene futnom... de merre? Már rég feladtam a célom, megszerezni azt az ékkövet, amiért jöttem - természetesen az éjszaka közepén. (Mikor máskor?) Nem szívesen csinálok ilyet, de lemondtam róla, és már csak az életemért aggódom. Menekülnöm kell, minél gyorsabban, minél messzebbre.
...de ha elindulok, talán a következő pillanatban a bordáim közé fúródik egy tőr.
És nem értem, miért van ez. Nem értem, miért tűnt el a szemem elől, most már harmadszorra.
Félek. És ez dühőssé tesz.

Össze kell szednem magam. Ismét megfordulok, próbálok bármit észrevenni a félhomályban, de sikertelenül. Oldalamból szorgosan folyik a vér, és ha nem teszek valamit sürgősen, le fogok gyengülni... muszáj megkockáztatnom, még ha veszélyes is.
Még alig használtam, éles helyzetben pedig egyáltalán nem. Az új ima... olyan, ami hasznosabb lehet, mint hinném: a gyógyítás képessége. Nemrég fejeztem be a tanulását; ahogy észrevettem, hogy a varázserőm elég fejlett hozzá (kezdek közeledni a célomhoz), rögtön el is kezdtem, de nem volt könnyű, egyáltalán nem.
És korántsem biztos, hogy most sikerülni fog. Mégis... tudtam, hogy muszáj neki, különben túl sok vért vesztek, és még inkább szabad préda leszek.
Bevillant a gondolat, hogy pont ez a szándéka, mégse tudok ezzel foglalkozni. Bal kezemmel pillanatok alatt lapozok a kegyelem imájához, egy pillanatra lehunyom a szemem (Isten, ha figyeltél rám valaha, csak most ne hagyj el), és a latin szavakba koncentrálom az energiát.
Miserationum.
Egy hosszú, nagyon hosszú pillanatig semmi nem történik, aztán... érzem, hogy enyhül a fájdalmam. Lenézek a sérülésemre, és látom, hogy nem vérzik többé... talán még el is kezd összeforrni. Persze, még mindig sajog, és egy hirtelen mozdulattól azonnal felnyílna, de ez is több, mint a semmi... sokkal több.
Végre van időm átgondolni az egészet.
Mi is történt pontosan?

Alig vettem észre valamit. Már az ékkő közelében voltam - egek, milyen sokat szenvedtem a hollétéről szóló információ megszerzéséért -, mikor egy sötét alakot vettem észre, amint lassan felém sétál.
Ilyenkor mindenki fekete köpenyben lófrál kint az utcán? Jó, én is, de egy tolvajnak ez megbocsátható (?). A másikról is azt hittem, hogy az, hisz teljesen logikus lenne egy vetélytárs félreállítása az útból. Aztán... rájöttem, hogy másról van szó.
Ő maga mondta el.
És nem hazudott. Éreztem.
- Ne menj tovább. - különös, de még csak nem is tűnt parancsolgatónak, inkább mintha tanácsot adott volna
- Honnan tudod, nekem merre van a tovább? - ugyan már, ha azt hiszi, csak ő tud indokolatlan, jól hangzó mondatokat használni, akkor nagyon téved. És ezt meg is akartam mutatni neki... velem aztán ne szórakozzon.
Felnevetett. Itt hallottam csak meg, milyen karcos és szokatlanul mély a hangja. Nem tetszett, sőt, az egész ember (vagy más fajba tartozik?) ellenszenvesnek tűnt, mégse hagyhattam ezt szó nélkül. Bár békésen mondta, valamiért fenyegetve éreztem magam.
Igaz, akkor még nem féltem.
- A Hercegnő Szeméért jöttél. - nem az lepett meg, hogy kérdés helyett kijelent, hanem... a név.
A Hercegnő Szeme? Az meg mi a franc? Jó, nem vagyok hülye, úgyhogy sejtem, de van egyáltalán neve? És ha igen, akkor én erről miért nem tudtam? Elég részletes volt az informátorom magyarázata (bár nehéz volt összerakni egy félrészeg ember hablatyolását), ilyesmi mégsem szerepelt benne.
- Mi közöd ahhoz, hová megyek? És nekem mi közöm az értelmetlen teóriáidhoz?
- Ne menj tovább. - ismételte. - Ha mégis ezt teszed, meg foglak ölni.
Ekkor futott végig először a hideg a hátamon. Megölni... tisztán érződött, hogy komolyan gondolja. De ki ő? Egy őr? Mert ha igen, akkor a legfurcsább, akivel életemben találkoztam.
- Azt hiszed, megijedek tőled? Már egyértelművé tettem, hogy nem értelek, és nem is akarlak érteni. - hangom teljesen nyugodt volt... de csak azért, mert nem engedtem, hogy érződjön rajta a bizonytalanságom. - Állj félre.
Megrázta a fejét, s bár nem láttam az arcából semmit, mégis mintha szomorú lett volna.
- Nincs keresnivalód itt, tolvaj. Menj innen, vagy meghalsz.
Milyen kedves.
Elgondolkodtam, vajon hogy tudnék áttörni rajta. A környék nekem kedvezett: a szűk sikátorok és a tökéletesen egyforma házak közt könnyedén kiismertem magam - főleg, hogy a hold nem a teljes fényével világított - és megfelelőek voltak ahhoz is, hogy elrejtőzzek köztük.
Hazai terepen voltam hát, és eszem ágában se volt itthagyni az ékkövet. A... Hercegnő Szemét.
Ugyanakkor valami mégis óvatosságra intett.
És ekkor történt. A vállvonás... ahogy hirtelen felém lendült... váratlanul ért. Tíz méter volt köztünk, így csak néztem, hogy akar ez meglepetésből támadni, de hirtelen...
...eltűnt.
Közvetlenül utána megjelent tőlem fél lépésnyire. Csak egy fémes villanást láttam, következőnek a fájdalom jutott el a tudatomig. Kevés választott el attól, hogy felkiáltsak, márpedig az a végemet jelentette volna.
- A következő a nyakad lesz, tolvaj. - suttogott, én pedig a lehető leggyorsabban megfordultam, viszont... nem láttam senkit.
Hideg kövek és sötét árnyak. Egy teljesen szokványos, alvó sikátornegyed; mintha semmi nem történt volna, és ennek ellenkezőjéről csak az éles fájdalom biztosított. Lenéztem a földre, a vérnyomokra... megpróbáltam követni a tekintetemmel, de úgy tűnik, ügyelt erre. Semmiből nem tudtam kiolvasni, merre van, és ez aggasztó volt.
Sőt: kétségbeejtő. Nagyon.
Azóta is itt állok, a Szentírással a kezemben, amit persze azonnal előkapartam köpenyem alól.

Hogy mennyi idő telt el? Nem tudom megmondani, pedig nincs rossz időérzékem. Fél perc? Öt perc? A hirtelen fájdalom összezavart, és hiába gyógyítottam magamon, még mindig nem múlt el teljesen. Ennyire mély lenne a seb? Vagy valami mérget használt? Az utóbbi valószínű, de most már felesleges rágódni rajta.
Túl kell élnem.
- Mutasd magad! - sziszegem feleslegesen, az időt húzva. Hiába: a legapróbb rezdülést sem érzékeltem. Márpedig itt kell lennie valahol... vagy...
...már eltűnt volna? Lenne ennyire pofátlan, hogy beetet a halálos fenyegetéssel, és itthagy? Hé, ez inkább hozzám illik... márpedig...
Nem. Egy pillanatra se lazíthatok, hisz lehet, hogy tényleg erre vár, és beváltja az ígéretét.
Nagy levegőt veszek, és találomra elkezdek rohanni az egyetlen sikátor felé, amit teljes egészében árnyék fed. Még az sem érdekel, hogy még jobban fáj a szúrás.
Nem jutok messzire.
Puff.

Szerencse, hogy mindenre felkészítettem magam, különben leblokkolt volna a meglepetés, akkor pedig két másodperc alatt meghalnék. Így viszont a kín ellenére is felpattanok, és lendítek egyet a buzogányon, a földön fekvő alak felé.
Aztán belerúgok. Nehogy már könnyen kiismerhető támadást használjak.
Sikeresen arcon találom: fojtottan felkiált. Észreveszem a finom anyagú sálat, ami épp most csúszik le a szája elől a nyakára... ez eddig nem volt rajta. Vajon mi lehet az? Miért lehet felelős?
Kár is lenne tagadnom: elkezdett érdekelni. És ha már ez a helyzet, miért ne tehetnék érte?
Újabb csapást indítok felé a tüskékkel, ezúttal álca nélkül, az ismeretlen vállát célozva.
Kinyújtja a kezét, mire én hátrarepülök.
Hogy mi?
A falnak csapódás kipréseli belőlem az összes levegőt, és térdre rogyva érek földet, de nincs időm gyengének lenni. Különös, eddig nem látott, kék fénysugár vág felém, ami elől csak hajszál híján sikerül elugranom.
Gyors, de...
Már látom, hogy hol van. Akárki is legyen akármekkora erővel, elvesztett egy fontos előnyt. Én pedig nem azért vagyok tolvaj, hogy elsétáljak egy ilyen lehetőség mellett.
Felegyenesedek, és lélekszakadva elkezdek rohanni, minél messzebb a mágustól.
- Fuss csak, tolvaj! Fuss, és többet még csak a közelébe se gyere ennek a helynek! - hallom a kiáltást a hátam mögött. Ilyen egyszerűen elenged? Nem lehet a legjobb őr...még csak meg sem öli a rajtakapottat, ejnye.
Ha így feladja a kivégzésem csak azért, mert egyszer szerencsém volt, és belefutottam, akkor nem tarthatja magát túl erősen a céljaihoz.
Eddig is irritált, de most már valamiért utálom. Ezért büntetést érdemel. Már csak emiatt is érdemes meglopnom.
Ki mondta, hogy tényleg elmenekülök?
Csak egy pillanatig tart behúzódni egy mellékutcába. Feszülten várom, észrevesz-e, de ahogy óvatosan kilesek, csak a távolodó alakját látom. Tehát sikerült átvernem, remek, most már csak annyi a dolgom, hogy követem.
Ha az ékkövet őrzi, akkor azt is tudja, hol van, nem igaz? Így még keresnem se kell majd. Remek.
De előbb még van egy elintéznivalóm.
Elrakom a buzogányt, és kinyitom a Bibliát, ismét a legutóbb használt oldalon. Lehet, hogy fogyasztja a varázserőm, és még a kockázat is ott van, hogy az őr felfigyel, de sokkal biztosabb úgy követnem (és szembeszállnom vele), hogy tovább gyógyítom a sebet.
Miserationum.
Elmosolyodom. Ez az első ima, amit magamra is használhatok... milyen különös az Úr segítő erejét érezni úgy, hogy a legkevésbé se törődöm a tanításaival. Érdeklődve figyelem, ahogy a fájdalom még inkább enyhül, szinte már elenyészik, és ha nem is látom, mégis érzem, hogy a szúrás szinte teljesen összeforr. Már a harcban sem akadályozna.
Jó, nagyon jó. Fejemre húzom a csuklyát, ami lejött rólam a hátralökődés közben, aztán egy óvatos körültekintés után kilépek a fal mögül.
Itt az ideje szórakozni. Hisz azért jöttem, nem?

Jövök a szokásossal: checkolva, jöjjön a következő rész majd mihamarabb a következő hónapban (ha már egy táncom lesz veled ide valamikor mostanában), megszokott jutalmad pedig nem marad el: 1000 váltó és 100 tp.

Egy nekromanta.
Ilyen az én szerencsém - pont azelőtt hallom a pletykákat, hogy Kleinburgban, egy Carolusburg melletti kisvárosba beszabadult az egyikük, mielőtt kirendeltek volna oda szolgálatot teljesíteni. Ráadásul egyedüli papként - nincs mellettem más egyházi, vagyis... talán egy novícius, de ő se ér valami sokat.
Hát ez csodálatos.
Nem jár a fejemben a szokásos 'miért pont én'-kérdés, mert úgyse tudnám meg a választ. Valószínűnek tartom, hogy a rendfőnököm, aki kiosztotta ezt a rendkívül nemes és nagyszabású feladatot (hogy a protestánsok hívnák el sörözgetni), nem is tud a hírről, s ha elmondtam volna neki, bizonyára hülyeségnek tartotta volna.
Hogy én hiszek-e a papnak, aki ezt mesélte? Igazából magam sem tudom. Elég magabiztos volt, mint aki személyesen is megbizonyosodott róla, ennél többet viszont nem árult el.
Viszont közbenjárt a rendfőnöknél, hogy neki kelljen helyettesítenie. Ő természetesen elvetette a lehetőséget, hisz nem látta értelmét a jóváhagyásnak, de...
...érdekes. Talán többet tud, mint amennyit elárul?
Lényegtelen. Itt maradok a kiszabott két hétig, és kész. Mit kell itt bonyolítani a dolgokat? Nincs itt a Vészhozó, úgyse lesz gond.
Alicia... egy pillanatra az is megfordult a fejemben, hogy róla van szó, de nem hiszem. Túl sok szentségtelen idéző van, hogy egy közönséges véletlen pont őt sodorja az utamba.
...igaz, ezt már máskor is mondtam, mielőtt találkoztunk.
De most nem lesz ilyen. Legalábbis valószínűleg.
Nyugodtan kelek hát útra az első éjszakán, a fekete köpenyt viselve, hogy felmérjem a terepet. Ha lopni nem is fogok, sok hasznos dolgot megtudhatok a környékről ilyenkor, és nem is akarom elszalasztani a lehetőséget.
Vagy húsz méterre a házamtól (és a templomtól, hisz mellette van a lakhelyem) megérzek egy sötét, halálos aurát. Ha nem szoktam volna hozzá, hogy milyen jókat szórakozom ezt érezve, akár még meg is ijednék.
Vajon mennyire fogok megfizetni ezért a berögzült óvatlanságért?
Mindenesetre megpróbálok halkítani a lépteimen, de mikor rájövök, hogy az érzés forrása rohamosan közeledik, jobbnak látom behúzódni egy szűk, nagyon szűk oldalágba, és az arcom elé húzni a Doppelgängert. Ritkán játszom ki ilyen hamar az egyik legértékesebb kártyám, de most valamiért szükségét érzem. Egy általunk üldözött kaszt képviselője van előttem, aki valószínűleg erős is, és ha szemtől szemben kellene harcolnom vele, hiába a Rosarius, hiába minden szent képesség, nem valószínű, hogy sokat érnék.
De miért ilyen gyors? Csak nem... üldözik?
Mindjárt úgyis kiderül. Egyre jobban érzem. Egyre közelebb...
Puff.

Úgy zuhanok hátra, hogy közben azt se tudom, mi történik. Ahogy meglátom magam előtt a sötét alakot, és észreveszem, hogy ő se számított különösebben a felettébb kirobbanó találkozásra, valamennyire megértem a helyzetet. Nem látott, hisz az árnyékba lapultam, tehát pont ide akarhatott befordulni... és hogy miért épp itt, miért nem egy elágazással előbb vagy később, az már a sors (haha) műve.
Igen, menekül. Máskülönben nem rohanna ennyire.
Mindenesetre... miért kellene elengednem? Nem vagyok a nekromanták ellen - de velük sem. Egyszerűen azt teszem, amihez kedvem van, és most kíváncsi vagyok az üldözőjére.
Vajon hol lehet? Lényegtelen, akár percekig is fel tudom tartani.
Felállok, hátralépek kettőt - pont, mikor nekem rontana -, és kitárom a kezeim.
Itt úgyse jössz át!
- Megállj, holtmágus! - sziszegem. Vajon hogy fog támadni?
- Eressz, vagy meghalsz! - ez aztán a szilárd jellem. Próbál erélyes lenni, kifejezni a gyilkolási szándékát, de tisztán érzem, hogy kétségbeesettebb, mint én voltam, mikor annak idején megtudtam: két hétig Joachim főz a kispapokra.
De ez mind mellékes. Női hangja van, méghozzá nem is akármilyen.
Ez bizony Alicia Zharis.
Már saját magára is működne a vészhozás képessége?
Mindenesetre így teljesen más a helyzet. Itt az ideje lelepleznem magam, ha már a félig elfojtott szavakból nem ismert meg. Igaz, nem is csodálom... jelentős csávában lehet. És kit érdekel most, hogy került pont ide? Később is ráér kérdezősködnöm.
- Hogy is állhatnék ellen egy ilyen fenyegetésnek? - mintha pár másodperce nem álltam volna előtte dühösen, úgy váltok most szívélyes hangnemre. Nyugodt (már amennyire lehet), ugyanakkor pimasz: a szokott Astonien vagyok, ahogy előveszem a Bibliám.
De most jobb dolgom is van, mint ezen tűnődni. Egy pillanat alatt koncentrálom a varázserőt az ima szavaiba.
Pa...
Ekkor megrándul a jobb kezem, mintha valaki barátságosan ki akarná tépni a helyéről. Majdnem elesek ismét, de szerencsére időben tudok reagálni, így már a lánnyal együtt rohanok.
Vissza.
A templom felé.
Hé, az egy dolog, hogy nem használhatom a béke képességét, de miért megyünk pont arra? Bár... most, hogy belegondolok...
...az az egyik legjobb hely. Már ha az üldözők képtelenek érzékelni a varázserejét. Mert ha nem, akkor meghalunk.
De megéri kockáztatni.
- Két sarokkal később jobbra - mondom, mintha teljesen szokványos lenne, hogy üldözött holtmágusok rángatnak a sötét sikátorban. Miért is lepődnék meg rajta? Nem ez a legfurcsább dolog, amibe Alicia belesodort.
Kérdés, vajon tényleg biztonságban használhatjuk-e egy nekromanta rejtekhelyeként Isten házát... de nincs más lehetőség. Megküzdeni nem akarok senkivel, nem bízom annyira az erőmben, elbújni pedig máshol nem tud.
Engedelmeskedik. Bár ő rántott el, hogy fussunk már, meglepően könnyű beérni, így már mellette haladok. Kimerült lehet, zihál, és látom rajta, hogy kis híján összerogy; mióta menekülhet már? Mennyi energiát használhatott fel?
Még jó, hogy az útjába sodort engem Urunk kegyelme és jóindulata a vakszerencse. Igaz, korántsem biztos, hogy tudok neki segíteni, de...
...nem. Meg kell csinálnom. Érzem, hogy számít rám, így nem hagyhatom cserben.
Még hogy én nem tudok túljárni egy üldöző eszén? Még hogy nem vagyok képes elrejteni valakit, mikor még előnybe is kerülhetek?
Ugyan már.
- Be a templomba! - nem húzom az időt a magyarázattal, most minden másodperc számít. Egy pillanat alatt eltűnök mellőle, mintha soha nem is lettem volna ott: míg ő besurran a kétszárnyas templomkapun, én behúzódom mögé, egy pillanat alatt kioldom a köpeny zsinórját, és ledobom a földre.
Ezért jó, ha egy tolvaj reverendát visel. Pengeélen táncolni, hogy biztos álcához jussak... mindig is az én stílusom volt.
Alig csukódik be Alicia mögött a kapu, már hallom is a lépteket. Ez nem egyvalaki... többen lennének?
Legyenek. Nem kérdezem meg magamtól, vajon át tudom-e verni őket: egy pillanatig se kételkedek ebben.
Segítségemre van a vétkem.
Mea Culpa. Gyertek csak, akárhányan vagytok is.
Még egyszer végigsimítok a papi öltözeten, és kilépek a szabadba.

Értetlen arcot öltök magamra, közben pedig megfigyelem a két üldözőt, ami a lámpafényeknek köszönhetően nem is nehéz.
Mindkettő ember. Első pillantásra mester-tanítvány párosnak tűnnek; a magasabb határozott arca és barna haja szöges ellentétet alkot az alacsonyabb élénk, szinte már életvidám vonásaival, és szőkeségével. Egyikük se különösebben erős (persze nálam izmosabbak), tökéletes testfelépítésük van a kitartó üldözéshez, a villámgyors támadásokhoz, és lehet, hogy csak én érzem így, de... a tisztességtelen játszmákhoz is.
Fejvadászok. Szórakozásomnak hála nem meglepő, hogy gyűlölöm őket, de mégis, van bennünk valami különös.
...magunkra emlékeztet. Rám, és a Mesterre.
Fel akarom koncolni mindkettőt.
Semmit nem mutatok a bennem lezajló gondolatokból.
Óvatosan, bizonytalanul közelítenek felém., tehát nem látták, hogy Alicia bement. Nagyon helyes, de ez még korántsem biztosítja a győzelmem.
- Dicsértessék! - legalább köszöntsem őket alkalomhoz illően, nem igaz? - Mi történik itt az éjszaka kellős közepén?
A fiatalabb, szőke hajú mintha megilletődne, de a másik egyáltalán nem.
- Nahát, atya, ilyenkor idekinn? - mosolyog, és ez a nyilvánvaló tettetés semmit nem változtat a beszéde jegességén. - Ami azt illeti, munka. Munka történik, atyám. Bizonyára sejti, mit, pontosabban kit kutatunk.
Fogalmazhatunk így is.
- Igen, valóban éreztem egy sötét aurát, azért jöttem ki. De már nem láttam semmit. Őt üldözik, ugye? - szinte már észre se veszem, ahogy hazudok, úgy belém ivódott már. Na meg... részben tényleg így volt. Arról pedig, hogy előbb kijöttem az utcára, aztán csapott meg a nekromanta energiája, nem kell tudniuk.
- Úgy van - bólint az idősebb. Nem látom rajta, hogy kételkedne a szavaimban... ilyen könnyű lenne? Így még a zsoltároskönyvemre se lesz szükség. - De ezek szerint meglógott. Az atyát nem akarom elhívni a kötelességei mellől, ugyanakkor nem is kívánunk sokáig időzni, így ha nem bánja... Elindulunk megkeresni, míg a városban van.
Figyelemreméltó ez a jóindulat; nyilván nem akarnak megtűrni maguk mellett. És ha már így van, miért ne használhatnám ki ezt?
- Kell segítség a keresésében? - el fogják utasítani, és pont ezért merem ilyen őszinte hangon felajánlani a kíséretem. Ha csak egy kis esélyt látnék arra, hogy rábólintanak, inkább megpróbálnám erről elterelni a szót, hisz nem hagyhatom magára a lányt... de így? Hisz ha segítőkészebbnek látnak, könnyebb megvezetnem őket.
Tudom, hogy nem fogadják el. Így kell kihasználni, hogy valaki ellenszenvesnek tart.
- Bizonyára nem jönne rosszul, de megoldjuk - ugyanaz a halvány, hideg mosoly, mint az előbb... süt róla, hogy a cipője sarkára kívánja az egyházat. - Készüljön nyugodtan a holnapi misére, atyám, még ma éjjel elkapjuk ezt az alakot.
Kötve hiszem, ugyanis én bújtatom el.
- Ez esetben az Urunk áldása legyen a pengéiken. - hajtom meg a fejem alázatosan. - Ha mást nem is tehetek, imádkozom majd a sikerükért.
Ilyen ájtatos szöveget még nekem is ritkán sikerül összehoznom.
- Köszönjük, atyám - nocsak, végre megszólalt a fiatalabb is. Vigyorog, s mintha most már nem igazán zavartatná magát. - Mehetünk végre? - suttogja oda a társának. Mesterének?
Az ő véleménye se túl jó rólam. Na mindegy, majd segítünk a dolgon.
- Az éjjel még vigyázzon magára. Sosem lehet tudni, mire vetemedik a fajtája.
Jobban tudom, mint ti.
- Ég önökkel. - csak ennyit mondok, mire búcsúzóul bólintanak, és szinte elsuhannak. Gyorsan, nesztelenül... profik.
Vajon ki nyerne közülünk lopakodásban? Mindegy, remélhetőleg nem fog sor kerülni erre a versenyre. Megfordulok, és belépek a templomba. Még korántsem ért véget az éjszaka... sőt.
Egy kérdés azonban nem hagy nyugodni, még most sem, hogy megmenekültünk a közvetlen veszélytől.
Mi köze lehetett annak a gyanús papnak ezekhez?

Egy sejtelmes indítás, humoros írás és az ügyesség, amivel fenntartod a kíváncsiságomat az elejétől a végéig. Izgalmas volt a történet másik oldalát is megismerni és ezáltal viszont egyre kínzóbb, hogy csak a következő hónapban kapom meg a folytatásokat.

Jutalmad: 100 tp és 1000 váltó

Szinte soha nem aggódom.
Talán meggondolatlanság, talán túlzott bizalom a képességeimben, de tény, hogy a legritkább esetben fog csak el a kétség. Persze ez korántsem jelenti azt, hogy természetesnek venném a sikert, sőt: most is pont olyan jó érzés véghezvinni egy szórakozást, mint régen, mégis... valahogy elhiszem magamról, hogy képes vagyok ezekre. Lopni, hazudni, csalni... egyik se jelent számomra gondot.
Most azonban félek. Kár tagadni: ez korántsem játék, ez véresen komoly.
Pedig sokkal egyszerűbb lenne sorsára hagyni a nekromantát. Sőt, segíteni a fejvadászoknak: beengedni őket a templomba, megkeresni velük Aliciát, átadni nekik... akár segíteni legyőzni őt. Még az is lehet, hogy bár az a másik pap megutálna, az Egyház fejei jobb szemmel néznének rám, jobban megbecsülnének, jobban megbíznának bennem.
És még csak meg se fordul a fejemben, hogy ezt megtegyem.
Ésszerűség? Minek az?

A görcs a gyomromban szinte azonnal alábbhagy, mikor végre becsukódik a templomkapu, és egyedül maradok. Azaz... majdnem egyedül.
Ki hitte volna, hogy ilyen könnyedén sikerül? Ha nem is volt a legtisztább a modoruk, mégis minden szavam bibliai igazságnak vették, s aszerint is cselekedtek. Teketóriázás nélkül elhittek gyakorlatilag bármit, pedig még a Mea Culpát se használtam. Akkor vajon mit tudtam volna bemesélni nekik? Hogy én vagyok a munkaadójuk álruhában, és már elkaptam a nekromantát, így hagyjanak fel az üldözéssel?
Tényleg... ez nem is lett volna rossz ötlet.
Persze tudom jól, hogy lehetetlen. Merésznek tűnhetek, de valójában nagyon is kerülöm a túlzottan kockázatos helyzeteket. Igen, tisztában vagyok azzal is, hogy Alicia elbújtatása messze kimeríti a 'túlzottan kockázatos helyzet' fogalmát... és ez pont annyira érdekel, mint az ésszerűség.
Felnevetek. Korántsem gúnyosan, bár az az érzés is elég közel áll hozzám... inkább megkönnyebbülten, felszabadultan, őszintén.Teljesen biztos vagyok benne, hogy kettőnkön kívül senki nincs a templomban, de még a környékén sem.
Sikerült. Veszélyes volt, de megcsináltam. Egyelőre.
Mert nem most találkoztam utoljára ezzel a két fejvadásszal.
Leülök egy padra, közel a főkapuhoz (érdekes ezzel a névvel illetni egy kis templom ajtaját), és úgy folytatom a nevetést. Fogalmam sincs, hol van a lány, de egy biztos: valamennyi időre megóvtam a veszélytől.
Aztán meglátom, ahogy valaki előbűjik a gyóntatófülkéből. Milyen ironikus. Azonnal látom rajta, hogy holtfáradt szegény... milyen régóta fut az életéért?
Na mindegy, azért megpróbálhatom felvidítani, nem igaz?
- Most meg fog gyóntatni, Alicia nővér? - félig-meddig magától kúszik a szokásos vigyor arcomra, s bár nem adom jelét, de nagyon is figyelem, hogyan reagál.
Úgy, ahogy vártam: kimerülten, halkan nevet a kérdésre.
- Úgyis a szemembe hazudnál - a szavai is ugyanolyanok: mint aki tíz másodpercen belül elalszik. - Komolyan ott gyóntattok? - talán tényleg érdekli, engem viszont nem.
Rendben, a vidítás esélytelen, amíg ilyen fáradt. De még nem hagyhatom pihenni; mindenképp meg kell tudnom néhány dolgot. Ha már az életem kockáztatom miatta.
- Ott, de most én foglak gyóntatni téged. Mióta vagy a városban?
Még ahhoz sincs ereje, hogy a meglepettségét rendesen kimutassa, csupán a vállát vonja meg.
- Fél napja talán? Pár órája? - így összefolytak számára a napok? Kemény menekülés lehetett. - Magam sem tudom.
Az igen.
- És mióta üldöz ez a kettő? - aggodalmasan csengenek a szavaim, s ez meglepő módon nem tudatos. Még csak nem is arról van szó, hogy szántszándékkal kimutattam egy érzelmem (pedig ez is ritka)... ez a felhang ösztönből jön.
Mi van velem?
Hirtelen, minden átmenet nélkül azt veszem észre, hogy nevet. Gúnyosan.
- Napok óta nem tudom lerázni őket - hangja is ugyanolyan szarkasztikus. - Most hol vannak? - fél. Nem látok rajta mást a kimerültségen kívül, de érzem, tudom, hogy fél.
- Balra menekültek, a város közepe felé - menekültek, szép kifejezés, de a holttestek nem tudnak menekülni nem is áll olyan messze a valóságtól. Tény, hogy ha csak egy kis hibát vétettem volna, és átkutatták volna a templomot, akkor már valószínűleg nem élnék. Bár lett volna merszük ehhez? Megérte volna a felbérlőnek, hogy az Egyházzal húzzon ujjat, még egy ilyen veszélyes nekromanta elkapásáért is?
Nem tudom. És igencsak érdekel, meddig hajlandóak elmenni.
Figyelem, ahogy lassú, tétova léptekkel közelít.
- Hála az égnek... - homlokához emeli a kezét, odasétál az egyik padsorhoz, és nekitámaszkodik. Persze ez korántsem megy ilyen gyorsan: már-már botorkálásnak is nevezhető az a 'séta', s mikor végre ránehezedik, egy pillanatig mintha átéreznék mindent, amit átélt.
Ha egy pillanattal később reagálok az utcán, már halott lenne.
- Előlük menekültél ide? - várnom kell a bólintásra, de nem baj; ez pont elég válasz. Nem is kell több.
- Itt biztonságban vagyok?
Halványan, megértőn mosolyodom el.
- Egyelőre igen. Rajtam kívül nincs más egyházi a városban, ha valaki a mágiával foglalkozna, arról tudnék. Hacsak az a pap nem jött ide, aki felbérelte őket...
Puff.
Nem tudom folytatni.
Rémülten pattanok fel, és futok oda a lány földön elterülő testéhez. Eszméletlen...?
Igen, csak elájult. Elég egy érintés a homlokánál, és máris megérzem, hogy tűzforró. Beteg... és így hajtotta magát, energiáján felül, minden tiszteletem. Megérdemli, hogy megmentsem, akár a veszélyt is vállalva.
Ahogy felemelem a testet (az égiekre, de könnyű), és elindulok a kis ház felé, ahol lakom, egy pillanatra átfut a fejemen az aggodalom.
Mi van, ha tudják, csak rajtunk akarnak ütni?
De már nem érdekel.

Sok idő telt el azóta.
Behoztam ide, lefektettem az ágyamba, betakartam, majd jó háziasszony módjára (hiába, egy papnak ritkán van bejárónője) elkezdtem serénykedni. Nem volt sok dolgom: előkészítettem a vizet a fürdéshez (micsoda szentségtelen dolog), próbáltam keríteni valami ehetőt, elrejtettem a féldrágakövet, amit véletlenül találtam az utcán, meg hasonlók. Egyszóval hamar végeztem, s csak az aggasztott, hogy éjjel nem tudok gyógyírt szerezni a lázra. Pedig szívesen betörnék én akárhova, de egy kisvárosban nem találnám meg könnyen az orvost... kénytelen-kelletlen belenyugodtam hát, hogy várnom kell reggelig.
Aztán leültem egy székre, amit az ágy mellé húztam.
Nem csináltam semmit, egyszerűen csak itt akartam lenni. Még csak a gondolataimnak sem engedtem, hogy kavarogjanak elmémben: furcsa, álomszerű nyugalom fogott el, közben mégis éberen figyeltem Aliciát.
Béke.
Rég éreztem már ezt. Sőt, ígytalán sohasem. A gyertyát már rég elfújtam, s az éjszakával együtt valami különös nyugalom is átjárja a szobát.
Mennyi ideje ülök itt? Három órája? Vagy még egy fertályóra se volt? Nem tudnám megmondani, de jó ez így. Itt leszek, ameddig itt kell lennem, és ennyivel bőven megelégszem.
Aztán... valahogy, nehezen, sokára, csak lehunyom a szemem.
...béke...
...aztán jóleső, puha, mégis újfajta sötétség.
Nem vagyok egyedül.

- Menni... Mennem kell...
Úgy száll el a fáradtságom, mintha nem is lenne szükségem semmiféle pihenésre.
Aludtam...? Meddig? Történt azalatt valami? Nem, a legkisebb zajra azonnal reagáltam volna.
- Szó se lehet róla! - nem tudom, hová akar menni, de hogy nem fog, az biztos. - Pihenésre van szükséged.
- De... De így el fognak kapni... - ejnye, de akaratos itt valaki. Alicia, az öngyilkosságtól nem kerülsz közelebb a hulláidhoz! - Meg fognak ölni - megragadja a karom. Az ám a szorítás; egy szúnyogot talán megölne vele. Talán. - Mennem kell.
Ez aztán nehéz eset.
Nem mintha én nem lennék tisztában azzal, mekkora kockázatot vállalok... ha most lebukom, végleg lőttek az álcámnak, az elmúlt évek eredményének. Ja, és mellesleg ki is végeznek. Mégis, nekem ez csak egy valószínűtlen veszély, a lány viszont, ha most elindul, biztosan meghal; ennek ellenére menni akar, csak hogy ne keverjen bajba.
A hülyeség csodálatra méltó dolog.
- Ki fog itt elkapni? Senki nem érzi meg az aurád, mondtam tegnap. - remélem, tényleg ilyen egyszerű. Ha valaki mégis rájön...
...akkor megoldjuk. Pokolba az aggodalommal, a jelennel kell foglalkoznom.
- Biztos...? - úgy fogja a felkarom, mintha tényleg képes lenne bármilyen erőkifejtésre. Kétségbeesett... fél. Meg is értem. - És téged? Veled mi lesz? Egy... Egy nekromantát védesz!
Nagy dolog.
- Te meg egy tolvajban bízol meg. Egyéb? - csak hogy megnyugtassam, ráteszem a balom a jobb kézfejére. Hangomba gondtalanságot, jókedvet viszek... szükség van rá. - Ha rajtakapnak, egész egyszerűen azt hazudom, hogy betörtél a házamba, én meg nem tudtam tenni semmit, de már elmenekültél.
Valóban gondoltam erre. Ha valaki be tudna mesélni az Egyháznak egy ilyet, az én vagyok.
Mintha felderülne kissé. Vagy csak képzelődöm?
- Ne félts te engem, elég, ha én féltelek.
Na, ez a meglepett tekintet már biztosan nem az én kitalációm. Utána enyhe mosoly ül ki Alicia arcára... egyre jobb. Úgy látszik, nem is vagyok rossz a betegápolásban, a végén már gyógyítónak is beállhatnék.
...várjunk csak... miért is ne?
- Túl könnyelműen veszed... - és ezt még nem szokta meg tőlem? Furcsa. - Miért vállalsz ekkora kockázatot... miattam?
Őszintén? Erre a kérdésre én se tudom a választ. Igaz, nem is érdekel.
- Mert jólesik. Foglalkoztam valaha a dolgok veszélyével, ha volt kedvem hozzájuk? - francért beszélek ilyen halkan... először észre se veszem. Jókedvű, nemtörődöm szavak, mégis mintha szokatlanul fontosak lennének.
Az rendben van, hogy a lányt nem értem, na de magam?
- Segítségre van szükséged, én pedig pont itt voltam, tehát segítek.
- Nem fogom tudni elégszer meghálálni... - elenged, összefonja a mellkasán a kezeit, és oldalra néz.
Én ebben nem vagyok olyan biztos.
- És ki mondta, hogy elvárom? - értetlenül nézek rá. - Nem a szívességért segítek, ahogy bárki másnál tenném.
Megint meglepődik, szemei felcsillannak. És még csak rá se tudom fogni, hogy képzelődöm, ahhoz túlzottan éberen figyelem a reakcióit.
- Ó, igazán? - nem, az égiekre, csak hazudtam! Mintha szoktam volna bármikor is. Akarom mondani... - Akkor miért? Ezért kaphatnád talán életed legnagyobb szívességét.
Ha egy lány életem legnagyobb szívességéről beszél, akkor megfontolandó az ajánlat elfogadása...
...na jó, ez még viccnek is rossz.
- Honnan tudod, hogy valójában nem verlek át, és nem fogom kihasználni ezt a szívességet? Vagy... akár azt, hogy le vagy gyengülve? - nem, jobban belegondolva nem is rossz viccnek.
- Nem tudom sehonnan. Rá vagyok kényszerülve arra, hogy higgyek neked. - vajon ezt a halvány mosolyt vehetem jó reakciónak? - Csak nem valami mocskos dolog jutott eszedbe? - igen, vehetem. Még a pimasz hangszínnel is megpróbálkozik, igaz, kissé gyengére sikerül az alakítás.
- Mi tagadás, senki nem hitt nekem ilyen könnyedén. - úgy teszek, mintha valóban elgondolkodnék. - És tényleg úgy ismertél meg engem, mint aki ilyenekre gondol egy védtelen lány láttán? - na, így kell pofátlanul beszélni! Én már csak tudom.
- Ki tudja, mi lapul a felszín alatt? - egy vállvonással kíséri a kérdést. Kikérem magamnak! - Amúgy... Van még takaród? Kegyetlenül fázom.
Az elgyengült hang hirtelen ráébreszt arra, hogy nekem tulajdonképpen dolgom lenne. Gyógyszert kell szereznem.
Ekkor látom meg, hogy tényleg reszket. Nagyon.
Felállok (nem látszik sietősnek a mozgásom, pedig egy másodpercet se késlekedem), odalépek a szekrényhez, és kiveszek belőle egy takarót. Ahogy ezt is ráterítem a lányra, talán észre se veszi, de egy pillanatra hozzáérek a karjához.
Tűzforró.
Hálásan néz rám, ahogy megigazítja magán a paplant, és összehúzódik.
- Én viszont távozom, éjjel nem tudtam gyógyszert szerezni. - ha már így elbeszéltük az időt (igaz, még csak kora reggel van), legalább most belehúzok.
Nem válaszol.
Vajon jólesik neki ez az egész? Vagy csak kényszerből marad itt?
Igyekszem másra gondolni. Ismét a szekrényhez megyek, és előveszek belőle három fekete szövetdarabot: egy alsóneműt, egy nadrágot és egy inget. Pokolra jutok, tudom, de már most vissza kell fognom a vigyorom, ha belegondolok, milyenek lesznek ezek a nekromantán.
- Sajnos csak ilyennel tudok szolgálni, lévén egy apáca sincs a városban, de biztos vagyok benne, hogy jól fog állni.
De még mennyire biztos vagyok benne...
- Ha te mondod... - mosolyog, de fáradt, kimerült, erőtlen mosoly ez. - Mikor jössz vissza? - érzek valami halvány remegést a hangján, de betudom a láznak.
- Igyekszem, talán már negyedóra, és itt leszek.
Nem ér... ha ennyire legyengült, akkor nem tudom kifigyelni a reakcióit. Hát milyen dolog ez?
- Meg tudsz mosdani egyedül? - kérdezem kíváncsian. - A víz ott van a balra lévő szobában - mutatom az irányt, mire odanéz.
Nem túl örömteli az arca. Ajjaj.
- Nem fog menni...
Jó, és most?
- És ugye nem várod, hogy én mossalak meg? - húzom össze a szemeim. Süt rólam a gyanakvás.
- Ki más?
Mi van? Hé, erről nem volt szó! És még csak nem is tűnik úgy, mintha túlzottan szégyenkezne miatta, inkább bocsánatot kér a tekintetével.
De mi? Én nem ezt vállaltam!
- Héhéhé, te tényleg azt akarod, hogy megmossalak? - meglepetten hőkölök hátra, de a francba is, nem vagyok képes teljesen elrejteni a vigyorom. Most akkor szerencsétlen vagyok, vagy szerencsés...?
Nem gondolom tovább.
- Nem tudok kimenni egyedül. - a hangszín szilárd, a szavak viszont gyengeségről tanúskodnak. - Bizonyára a második percben ismét összeesnék. Nincs erőm.
Ez mondjuk igaz.
- Hát akkor fel kell áldoznom magam... - igen, én szegény, engem most sajnálni kell! Valószínűleg a férfiak nagy része szánna, ha tudomást szereznének erről. Hisz mi lehet rosszabb, mint egy meztelen nő látványa? Ilyen erkölcstelen, szentségtelen és romlott dologról még nem hallottam!
Igaz, a tény, hogy nekromanta, önmagában kimeríti ezt a három fogalmat. Akkor meg már úgyis mindegy.
- Ha nem akarsz, természetesen nem kell - gyorsan, kicsit túl gyorsan is mondja, amitől ismét az az érzésem támad, hogy nem magát sajnálja, hanem engem. - Nem nekem lesz rossz, ha itt fogok bűzleni, én már hozzászoktam.
Á, szóval van mire fognom, hogy miért vállalom el ezt a szégyentelen és züllött cselekedetet! Jó, köszönöm az indokot.
- Majd csak túlélem valahogy - kénytelen vagyok elfordulni, hogy ne látszódjon a vigyorom, azonban ismét nem sikerül tökéletesen. Mi a franc? Másodszor vallottam kudarcot a gondolataim leplezésében.
Inkább távozom.
- Na, akkor sietek vissza - vágom zsebre az erszényem, holott korántsem biztos, hogy fogok is fizetni valamiért. De az ilyen mellékes dolgok soha nem zavartak.
- Tényleg siess vissza... - épphogycsak meghallom a halk szavakat, de már nem reagálok rájuk.
Nem tudnék mit mondani.
Biztos a két fejvadász jelenti számomra a legnagyobb veszélyt?

A félelem árnyai II.

Szerencsém van. Igaz, hagytam magamnak pár pillanatot a pihenésre, de nem túl sokat ahhoz, hogy a nyomában tudjak maradni.
Ráadásul figyelmetlen is. Nagyon.
Kicsit elgondolkodom, vajon direkt csinálja-e. hogy tőrbe csaljon, de aztán elvetem ezt a lehetőséget. Miután annyira 'elintézett', valószínűleg nem sejti, hogy követem, és ha rájött volna, azt látnám.
Egy rezzenés, egy pillanatnyi megtorpanás, bármi. Talán még én se mindig lennék képes elrejteni egy ilyen felfedezést.
De semmi effélét nem veszek észre rajta, csak megy előre, egyenesen. Akkor nem az ékkőhöz tartana? Mert azt már valószínűleg elhagytuk... legalábbis ha helyes volt a kapott információ. Az viszont nem jó, hisz ha egyből elvezetett volna A Hercegnő Szeméhez - még mindig nem tudom, csak blöffölt-e a névvel -, könnyebben lecsaphattam volna rá.
Nem mintha így vigyáznom kellene arra, hogy életben maradjon. Amilyen erős, szemtől szemben úgysem érek ellene semmit.
Még jó, hogy szinte soha nem támadok nyíltan.
Lényegtelen hát, hová tart, úgyis kiszedem belőle a kincs hollétét. Ha pedig nem sikerül, túlélem, hisz már van, ami jobban érdekeljen.
A rúnákkal telehímzett sál.
Biztos vagyok benne, hogy az a felelős az eltűnéséért. De hogyan? Miként lehet használni? Mik a hátrányai?
Előbb-utóbb úgyis rájövök majd.
Nyugodtan követem hát, a sötét utcákon keresztül, és felfigyelek, milyen sokáig kell gyalogolnom - már lassan nem is lopakodnom, hisz vagy tényleg észrevett, és átver, vagy ő az egyik legfigyelmetlenebb célpontom, akivel valaha találkoztam. És egyre inkább a második eshetőségre gyanakszom. De hová tart?
Hirtelen fordul be jobbra, és egy pillanatig megfagy az ereimben a vér: olyan, mintha szándékosan rejtőzött volna el, hogy lecsaphasson rám. Végigfut elmémen a gondolat, amint óvatosan belesek a mellékutcába, és arcon talál egy kék fénysugár... de most már nem adhatom fel.
Így hát óvatosan belesek a mellékutcába.
Sehol semmi. Az őr ugyanolyan sebességgel sétál, és ugyanúgy nem figyel a háta mögé, mint eddig.
Akár most is megtámadhatnám. Elég lenne közelebb merészkednem hozzá, belecsapnom egy Szent Fényt, aztán a meglepetés és a fájdalom együttese valószínűleg elég lenne ahhoz, hogy le tudjam csapni a buzogányommal. Szép terv, és meglehet, hogy még végre is tudnám hajtani.
De az nem lenne izgalmas, na meg... vannak kockázatai. És ezek közül csak az egyik az, hogy átüti a szívem egy mágikus támadás. Mi van, ha nem vagyok képes kiszedni belőle az ékkő hollétét? Egyáltalán nem értek a kínzáshoz, nem vagyok inkvizítor - sőt, inkább kerültem a Hivatal tagjait.
Mi értelme így kicsikarni valami információt, mikor azt szórakoztatóbb módon, trükkel is megtudhatom?
Nem, hozzám nem illik a fizikai fájdalom.
A lelki annál inkább.

Hirtelen megtorpan. Ijedten lapulok a falhoz, de nincs rá szükség: nem rám figyelt fel. Megérkezett volna? És ha igen, hová? Tovább tudom követni egyáltalán?
Túl sok a kérdés. Ilyenkor kell a legjobban vigyáznom.
De túl óvatos se lehetek, mert akkor szem elől tévesztem.
Hangokat hallok - igaz, csak a beszélgetés részleteit.
- ...már mondtam, hogy biztos! Nem láttam az arcát, de hogy többet nem jön erre, afelől kezeskedem.
Nem látta... az arcom? Akkor ezek szerint hülye is? Mert tisztán emlékszem, hogy lecsúszott a csuklya a fejemről, mikor a falnak repített. Vagy hazudik? De miért tenné?
Hiába erőlködöm, a másik alak (vagy alakok?) szavaiból csak a sutyorgás jut el a fülemig.
- Egészen biztos, csak menjünk már!
Ejnye, de türelmetlen itt valaki.
Félbeszakítják a bájcsevejt, és elindulnak valamerre - nem felém, ennyit hallok a léptekből. Mennyire vagyok veszélyben? Az őrről tudom, hogy nem kell félnem tőle, de az ismeretlen, akit még csak nem is látok... az óvatosabb.
Mégis vetek egy pillantást rájuk, ha kockázatos is. Nem tehetek mást.
Most már látom a másikat - egy nő? Nem tudom pontosan, de olyan vékony, mintha csak az lenne. Egy ajtónál babrálnak - közönséges, régi faajtónál, ahogy innen látom. Az új őr (?) egy kulcsot vesz elő, s az se tűnik bonyolultnak.
Egy pillanatra hátranéz. Gyorsan.
Nagyon gyorsan.
Sajnálatos módon én gyorsabb vagyok.
- Minek kell ez az óvatosság? Mondtam, hogy nem követett senki. Még az az idegesítő szúnyog sem.
Ekkora kedvességet... komolyan, mindjárt meghatódom.
Ismét megnézem, mit csinálnak, és pont elcsípem, amint a sovány elfordítja a kulcsot, az őr pedig megnyom a falon egy kiálló követ, amire eddig nem is figyeltem fel. Egész jól beleolvad az egyenetlen felületbe.
Egy álcázott bejárat? Érdekes. Egyre valószínűbb, hogy megérte követnem idáig.
Most már vigyorogva figyelem, ahogy belépnek, és bezárják maguk mögött az ajtót. Várok fél hosszú percet, majd én is elindulok arra.
Hol is van a tolvajkulcsom?

Ember, még ha nehéz dolgom lenne... de ezt itt csak másodpercekbe telt feltörnöm. Ennyire bíznak a hihetetlenül bonyolult és rejtett kettős kulcsukban, hogy még egy normális zárt se szereltek fel? Zseniálisak, mondhatom. Fejcsóválva nyomom meg a kiszögellést, amit megfigyeltem, és varázslat! Ki is tárul előttem az ajtó.
Avagy hogyan ne védd a házad a tolvajoktól?
Lassú mozdulatokkal dolgozom, de semmi nem nyikorog, így még innen se fenyeget veszély. Sötét van a folyosón, túl sötét, s az éppen beszüremlő fény csak ahhoz elég, hogy ne menjek neki semminek.
Előveszem a buzogányt és a Bibliát, amit elraktam a zárfeltörésnél, és úgy osonok tovább.
Szinte azonnal meghallom a szavakat. Ezúttal nem fojtottan.
- És mit gondolsz, megfelelő volt a pletyka, amit terjesztettem? - jól sejtettem, valóban nő, legalábbis én ilyen vékony férfihangot még nem hallottam.
- Mondtam, hogy az a szúnyog is bedőlt neki! Jó terv volt, senki nem gondolná, hogy egy fél negyeddel arrébb van a valódi rejtekhely.
Hogy mi? Mégis itt lenne, amiért jöttem?
- Helyes. Ne feledd: ha valaki megszerzi, mindketten halottak vagyunk. Nem a semmiért kaptad a Doppelgängert urunktól.
- Tudom, és mondtam már, hogy most is sikerrel használtam! Élmény volt nézni a kétségbeesett arcát.
Szinte látom a vigyort a férfi arcán. Még mindig ugyanolyan visszataszító, mint mikor találkoztam vele, és erre csak rátesz az az új információ, amit most hallottam.
Doppelgänger?
Halvány fogalmam sincs, ki lehet az uruk, semmit nem hallottam az ékkő tulajdonosáról, de nem is érdekel. Sokkal jobban foglalkoztat ez a kettő. Főleg a férfi.
Falat érzek a fémtüskékkel, és megtorpanok. Ennek a túloldalán vannak, nemhiába hallottam egyre hangosan őket.
Óvatosan megtapogatom: kövekből van, de meglepően vékony, gyenge szerkezetű. Ezen biztos nem találom meg az ajtót ilyen rövid idő alatt. De ha át is jutnék, mihez kezdenék? Pillanatok alatt megölnének.
- Akkor hát rajtam a sor. - ugye... ugye nem erre jön? Nem, a hangok alapján úgy tűnik, távolodni kezd. - Addig próbáld meg nem elveszteni az ékkövet.
Na, nem csak én vagyok róla jó véleménnyel...
Csak morgást hallok válaszként, ekkor figyelek fel azonban arra, milyen közel van.
A falnak támaszkodik.
Jobb nem is lehetne.
Várok... vajon sikerül eltalálnom a helyes időzítést? Elég sok időt kell engednem ahhoz, hogy a nő eltűnjön, de elég keveset ahhoz, hogy a férfi ne mozduljon el. Lehetséges ez egyáltalán?
Eltelik tíz másodperc, közben az ujjaim a megfelelő oldalra lapoznak a Bibliában.
Eltelik még öt, és mozgást hallok a fal túloldaláról.
Most.
Egy sima ütés nem törné át ezt az akadályt, de ki akar egyszerű technikát használni? Az olyan unalmas.
Judicatonum.
Csak egy pillanatra fut át a fejemen, milyen lehet a fekete köpenyes alak (felhúzott csuklyával, természetesen), aki Isten szent fényével ront be a falon keresztül. Ráadásul tökéletes célzással - épp ott találom el a falat, ahol a férfi áll, és még pont marad annyi ereje a képességnek, hogy eltaszítsa.
- Nem sikerült olyan jól, mint mikor a falnak löktél, de megteszi, nem igaz? - kérdezem feltűnő szívélyességgel a földön fekvő alaktól.
- Te... te meg... - a döbbenet után haragot pillantok meg rajta, ez azonban fájdalmas üvöltéssé alakul, amint rátaposok a jobb kezére. A buzogányt függőlegesen, lefelé tartva nyomom a gerincéhez; érzem, ahogy a tüskék átszúrják a ruhát, aztán a bőrét, és belemélyednek a csigolyáiba, a földhöz préselve őt.
Ez nem lehet valami jó érzés.
- Hogy találtál ide... - préseli ki magából, de már csak zihálni tud. Azt is alig.
- Hát nem egyértelmű? - engedem fel kissé a fegyvert. Megölni azért nem akarom. - Ilyen figyelmetlen őrrel még nem találkoztam, aki önként mutatja meg az útvonalat.
Mintha valami zavarná a lelki békéjét. Vajon mi lehet az?
- De ne is húzzuk egymás idejét. Hol van az ékkő?
Dühösen felüvölt.
- Azt nem tudhatod meg!
Érdeklődve nézek rá - igaz, nem látja, de kit érdekel? A színészkedés segít megtartani a jellemem minden részletét.
A kegyetlenséget is.
Akkor is, ha egyébként már visszalépnék.
Jobb kezemmel felemelem a buzogányt - érzem, ahogy megkönnyebbülten szívja be a levegőt -, aztán lecsapok a bokájára.
Szinte a földig nyomom a tüskés fejet, olyan szilánkosra töröm a csontjait.
Nem különösebben érdekel az üvöltése. Ismét magasra tartom a szentelt acélt, és ezúttal a másik lábszárát veszem célba.
Még hangosabb lesz a jajkiáltása. Vajon hány városlakót verhet fel álmából?
- Hagyd... hagyd abba...
- Tényleg A Hercegnő Szemének hívják?
Reszketve bólint, közben látszik, hogy a használhatatlanná zúzott lábaihoz kapna, de nem mer. Jól teszi.
- És tényleg itt őrzitek?
Kis szünet, de aztán ismét bólintást kapok válaszul.
- Hol van?
- Ne... ne tedd... meg fognak ölni...
Felsóhajtok.
- Nehogy azt hidd, hogy csak azt viszem el. Hol van? - ismétlem meg a kérdést.
- Oldalt... - hazudik. Retteg, de hazudik. - Az asztalon, a faládában...
Végigsimítok a tüskékkel a szétzúzott csontokon, mire felordít.
- Itt van! - már kiáltja a szavakat. - Itt van a bal zsebemben!
Nocsak. Egy pillanatba telik kiszedni onnan a szövetbe csavart, diónyi, kemény tárgyat, igaz, ahhoz le kell tennem a Szentírást a földre.
Ahogy bal kézzel kibontom, eláll a lélegzetem a szemem elé táruló kékes szépségtől.
A Hercegnő Szeme.
- Megölnek... - ismétli reszketve. Könyörög.
Zsebrerakom a követ.
- Akkor erre már nem lesz szükséged, ugye? - nyúlok a nyakához, és lerántom róla a sálat. - Doppelgänger... tényleg olyan hasznos lenne?
- Hagyd... hagyd békén! - sziszegi dühösen.
- Azonnal! - mondom, mintha egy parancsot vettem volna tudomásul engedelmesen. Régi szép idők, mikor katonának álltam... - Én nem is zavarok tovább. De megnyugtatlak: ez a sál sokkal jobban fog szolgálni egy olyasvalaki kezében, aki anélkül is is mestere az árnyak közé lapulásnak. - magam köré tekerem a rúnákkal díszített szövetet, és felveszem a Szentírást.
-Ne... ne tedd... kérlek... kínhalállal fognak büntetni...
Felállok. Utánam kapna, de gyorsabban lépek el, így jobb híján a lábait próbálja dédelgetni. Azokat már minek?
- Akkor ölj meg! - szinte hörög. - Ha már meglopsz, a fájdalmas haláltól ments meg! Vedd el te az életem! Most!
A szemébe nézek, és szelíden mosolygok. És rázom a fejem.
- Nem vagyok gyilkos.
Elrakom a buzogányt - kivételesen nem érdekel, hogy véres -, a Bibliát, és elindulok visszafelé, az áttört falon keresztül.
- Nem... sokkal rosszabb vagy! Egy tolvaj, egy rohadék, mocskos tolvaj! Kegyetlenebb vagy, mint egy gyilkos!
Egy pillanatra megtorpanok, majd az ajkamba harapok, és kényszerítem magam arra, hogy továbbmenjek.
Még hallom az átkozódását, a gyűlölködését, amíg az ajtóhoz érek.
Így van.
Egy mocskos tolvaj vagyok, aki nem törődik mások érzéseivel. Halált érdemlek.
De nem vagyok bűnösebb, mint a világ.
Ezzel nyugtatom magam.

(avagy pályázat arra, hogy Astonien visszakerüljön az aktívak közé)



// Tisztázásként: Astonien tévesen hiszi azt, hogy állandóan érződik a varázsereje. A legjobbak is tévedhetnek, hát még ő. //

Durva szélroham rázza meg az ablakkeretet. Olyan vihar tombol odakinn, mintha ketté akarna szakadni az égbolt.
Néhányan talán felriadnak, én össze sem rezzenek: túlzottan belemélyedtem a gondolataimba ahhoz, hogy ilyesmi érdekeljen. Kavarognak a fejemben az érzések, és bárhogy igyekszem, nem tudom lecsillapítani őket. Tekintetem az asztalon heverő biblia felé réved, aztán gúnyosan megrázom a fejem. Isten nem tudja elhozni számomra a megnyugvást: hiába hirdetem az igéjét, egy hazug, gyilkos áhítat szavát, a legkevésbé sem tartom hasznosnak. Most főleg nem.
Hányingerem van ettől az egésztől.
Jól emlékszem mindarra, ami ide vezetett. Túl jól. Négy év; négy kínkeserves, hosszú év, és minden egyes perc elteltével egyre inkább odavetettem volna magam az örök kárhozatnak, mintsem ez folytatódjon. Nem mintha jobb sorsot remélhetnék halálom után: nincsenek illúzióim, pontosan tudom, mennyire romlott vagyok.
Közel sem annyira, mint a saját mocskában úszó világ.
S bármennyire is küzdök, az emlékek előkúsznak onnan, ahová sikertelenül próbálom bezárni őket.


Mikor először észrevettem, jobban megdöbbentem, mintha a jobb karom vették volna el, pedig egyszerű dicséret volt csupán valami jámbor atyától.
- Michelberger testvér, milyen erőssé váltál! Most már sugárzik belőled Urunk szent szava!
A többire nem emlékszem, latinul magyarázott valamit. Nem érdekelt annyira, hogy megjegyezzem, csupán szerényen mosolyogva leráztam, és elindultam az edzőtermek felé. Tudni akartam, miről beszél, igaza van-e, tényleg eljött-e az, amiről tartottam. Hallottam már hasonlóról: mikor valaki gyakorlottá válik a varázslatok gyakorlásában, s elkezd felerősödni a mágikus aurája, egészen addig, hogy mások is érzékelhessék.
Ez még jó is lehetne. Tekintélyt parancsoló.
Ha nem tettem volna fel az egész életem arra, hogy elrejtsem, ki vagyok.
Meg voltam győződve arról, hogy ez valami sors által űzött kegyetlen vicc. Egy színész, egy árnyak közt lapuló tolvaj, aki csak a hecc kedvéért vállalta ezt az egész paposdit, s most pont az egyház, ami eddig megkönnyítette és érdekesebbé tette a munkáját, lehetetleníti el az életét? Ha mások megérzik a közelségem, nem tudok elbújni; ha tudják, hogy Isten nevében szenteltek fel, nem adhatom ki magam másnak.
Ezt egyszerűen nem tudtam elképzelni. Ilyen könnyen megfosztanak az életem mozgatórugójától? Másért sem éltem, mint a szórakozásért: a kihívásért, ahogy valami fontosat (vagy veszélyeset) lopok el, vagy ahogy könnyedén eljátszom, hogy mióta csak az eszemet tudom, katonának neveltek. Vagy írnoknak. Vagy egyszerű kereskedőnek. Bármit, csak csillapíthassam a kiszámíthatatlan vágyam, vagy minél több információt tudjak meg.
És mégis megtörtént: áradt belőlem az egyház isteni ereje, jótékonyan, biztatón, és általam annyira gyűlölten. Nem tudtam elképzelni így az életem, de kiutat sem láttam... ez még annál is jelentősebb volt a számomra, mint a nemrég vívott borzalmas csata, minden kegyetlenségével együtt, hisz kit érdekelt, melyik sereg győzött? Kit érdekelt, mit értünk el? Nem az én céljaim voltak ezek, engem csupán belerángattak ebbe az egészbe. Akkor már legszívesebben eldobtam volna magamtól ezt az egész paposdit: addig jó szórakozást nyújtott, de minek, ha derékba töri mindazt, aki vagyok?
Alig egy év telt el a Kísértet-hadjárat óta. Nem valami sok ahhoz képest, amekkora csata volt, Észak többé-kevésbé még mindig nyögte a nyomait. Én is elfoglalt voltam, egyik helyről rendeltek a másikra, s pont kezdtem volna kacsintgatni a nyugati partok felé: mi történik Észak új felségterületein? Mennyire biztonságos, hogy haladnak az újjáépítések?
Minden kíváncsiságom elszállt. Percek alatt.
És nem voltam benne bizonyos, visszajön-e még valaha.

Három hónap telt el azóta, mikor rádöbbentem, mivel is jár a felszentelés mocskos folyamata. Túl sok idő volt észrevennem, és tulajdonképpen még szerencsém is volt: ha nem tudok róla, és valami mágiahasználó észrevesz valamelyik portyám közben, azonnal végem van.
Miket beszélek? Semmivel nem éreztem jobbnak a sorom, mintha abban a pillanatban kivégeztek volna.
De hiába gyűlt bennem a keserűség, történt valami, ami még ennél is nagyobb jelentőséggel bírt.
Mikor megérkezett a jelentés, az emberek nagy részével együtt égbekiáltó marhaságnak tartottam. Abaddón? Sárkány? Világvége? És mégis... lassan rájöttünk, hogy senki nem űz velünk gonosz tréfát, ez valóban megtörténik nyolcvan nap múlva. Elpusztulunk. Gyónjuk meg a bűneinket? Inkább neki se kezdek, nyolcvan nap kevés lesz rá. Tudtam: ha ez igaz, én elveszett ember vagyok.
Márpedig igaz volt. Ezt is tudtam.
Fogadjam el a sorsom? Akkor már talán nem is esett vona nehezemre, viszont valahogy nem volt kedvem a többiekkel együtt pusztulni, akkor inkább valami egyedi, látványosabb halált kívántam magamnak. Furcsán megnyugtató volt ez a gondolat, s akármilyen megszállottnak is tűnök utólag, elkezdtem tervezni a saját végzetem.
De még erre sem adatott sok idő.
Aznap egy levelet találtam az asztalomon. Levelet? Hisz csak egy összehajtott papír fogadott, mindenféle pecsét vagy hasonló nélkül. Mikor kinyitottam, a szemeim tágra nyíltak.

"Ne csinálj semmit, amíg nem szólok."

Se megszólítás, se feladó, ez az egy mondat pihent csupán a fehér papírlapon; mégis elég volt, hogy teljesen összekavarja a gondolataim, mivel azonnal felismertem a kézírást.
Mester...?
- Sacra lux! - szinte az akaratom ellenére ejtettem ki a szavakat, miközben az asztalra dobtam a papírt. Aranyszínben izzó fénysugár csapott le, felgyújtva a levelet, a semmitmondó, de annál többet jelentő bizonyítékot. Abban a pillanatban meg akartam semmisíteni, s még a következményekkel sem törődtem.
Épp mikor az üzenet teljesen hamuvá égett, dobogó lépteket hallottam a folyosóról.
- Michelberger testvér! - nézett rám barna, aggódó szemeivel a pap, s mintha egy tehén szegezte volna rám az ostoba tekintetét. - Valami baj van?
- Baj? - bámultam vissza rá egy pillanatig, aztán felnevettem. - Dehogyis, ne aggódj, csak rosszul ejtettem ki egy szót. Na meg úgy tűnik, túl erősen koncentráltam a fohászra. Tudod, igyekszem minél közelebb kerülni az Úrhoz, ha már kevesebb, mint nyolcvan nap van hátra.
Úgy színészkedtem, minta mi sem történt volna, akármilyen eszement indokokat hoztam is fel. Tisztán minden elterelő gondolattól, csak a megjátszott szerepre figyelve: fénykoromban nem alakítottam így az ártatlant.
- Persze, érthető... - tisztán emlékszem az értetlen tekintetéreHTML. - Akkor hát... jó imádkozást, testvér!
- Az Úr legyen veled! - de már oda se figyeltem rá. Miután becsukta az ajtót, egy darabig némán bámultam az asztalon pihenő hamut, és boldog voltam.
Még mindig törődik velem. És az, hogy nem voltam egyedül, hogy még mindig számíthatok a mesteremre, nyugalommal töltött el. Olyan nyugalommal, amit a korrupt istenem soha nem tudott megadni nekem.

Persze ez nem jelentette azt, hogy nem volt bennem félelem. Hogyne lett volna? Mégis rákényszerítettem magam, hogy normálisan végezzem a dolgom. Valamiért sokkal többen keresték az Egyház segítségét, legalábbis az enyémet biztosan: volt, aki gyónni akart, volt, aki tanácsért jött, de néhányan csak a földre borulva zokogtak, hogy mentsem meg őket. Na, jó emberhez jöttek! De én csak tovább játszottam a szerepem: szinte már magamtól daráltam az ájtatos szavakat, amíg el nem hitettem Isten birkáival, hogy ne tegyenek semmit, s ha elég mély a hitük, megkapják a segítséget. Ez előbb-utóbb mindenkinek elég válasz volt, még ha csak kénytelen-kelletlen is.

Aztán megtörtént.
Az igazat megvallva nem emlékszem mindenre. Olyan zavarosak voltak az érzelmeim, hogy még az is lehet, én is elsírtam magam; de az biztos, hogy az utcán, teljes papi díszben vártam a beígért világvégét. Legalább ennyivel adjam meg a módját, nem igaz?
Aztán megtörtént. Mikor megláttam a sárkányt, valahogy olyan... természetesnek tűnt. Persze, hogy itt van! Egy angyal ígérte meg, aki maga Isten akaratát hordozza, hogyne jött volna el?
Ott álltam Carolusburg főútján, reverendában, kezemben a kinyitott Bibliával, latinul imádkoztam, és elbűvölve néztem a mindent elemésztő tüzeket. Furcsa nyugalom fogott el. Nem féltem semmitől: fájdalom, halál, mindezek oly kicsinyesnek hatottak akkor. Egyszerűen csak vártam, mi fog történni.
- In nomine Patris et Filii et Spiritus Sancti - motyogtam magamban, aztán éles fájdalmat éreztem a testemben.
... kissé illúzióromboló volt, hogy nem lángok okozták a kínt, hanem úgy éreztem, mintha valaki belém rontott volna. Értetlenül pislogtam, aztán mikor kitisztult szemeim előtt a kép, megláttam, hogy tényleg így történt: egy magas, csupa izom alak szó szerint ledöntött a lábamról.
- Mi a hétszentségit csinálsz, Atyám? - hallottam egy durva hang kiáltását.
- Mi történik...
- Legalább te ne halj meg, a csudába már! - indult meg felém a kigyúrt férfi, s a szavaival ellentétben nem tűnt barátságosnak. - Az embereknek szükségük van rád!
- De én...
Eddig jutottam az ellenérvek felsorolásában, mert a fickó nemes egyszerűséggel felkapott, mint egy zsák búzát, és elkezdett vinni. Mit vinni, futni velem! Csak annyit láttam, hogy valami ajtón megyünk le egy pincébe, félelmetesen kevéssel azelőtt, hogy összecsaptak volna felettünk a lángok.
Azok az arany lángok, amiknek már szinte a mesterévé váltam. Milyen ironikus.
- Ha nem bánod meg a bűneid, te is a pokolra jutsz. - mondtam neki, miután lehajított a földre, olyan hangon, mintha csak az időjárásról beszélgetnénk. Végül is, nem jártunk messze tőle...
- Még mindig erről magyarázol? - horkant fel mérgesen. - Hol bánjam meg a bűneim, az égő templomokban? Az összeomlott házakban? A bajtársaim holtteste felett? Inkább fogd be a lepénylesődet, és pihenj. Ha túléljük, biztos szükségünk lesz a segítségedre.
- És hogy tervezed túlélni?
A kérdésre láthatóan visszakozott. Felsóhajtottam, és kényelmesen nekitámasztottam a hátam a hideg kőfalnak.
- Igaz is, minek túlzottan előre gondolkodni, nem igaz? - annyira szürreális volt a helyzet, hogy elnevettem magam. - Elég azzal vesződni, mi lesz a következő...
Ekkor berobbant az ajtó. Szó szerint darabokra szakadva vágódott felénk, mint valami földöntúli mágia lángoló szilánkjai, utána pedig beözönlött az arany lángtenger. Azonnal megcsapta orrom a füst, és nyilvánvalóvá vált: innen nincs kiút.
Egy átlagos embernek biztosan.
- Az égiekre... - motyogta falfehéren a kigyúrt alak, én pedig felpattantam, aztán egy másodpercnyi habozás után ráugrottam a hátára, és jobb kézzel átkaroltam a mellkasát, hogy ne essek le róla. Balomban változatlanul ott szorongattam a Bibliát: tudtam, hogy most szükségem lesz rá.
- Kifelé! - kiáltottam, majd mikor a melák földbe gyökerezett lábbal ácsorgott (pedig a súlyom alatt meg se rezzent), fejbevágtam a Bibliával. - Kifelé! - ismételtem meg.
- De... de hát...
- Indulj! Fájni fog, de ha Isten helyett legalább a szerencse mellénk áll, akkor életben maradunk.
Úgy reszketett, mint falevél az erős őszi szélben, de csak meglódult az egyre közelebb érő tűz irányába. Nekem pedig már csak arra maradt idő, hogy átadjam magam a mágikus fohásznak.
- Rejuvenatio. - suttogtam, mire a férfit halvány aranyfény vette körül. Milyen jól illik a halálunkra törő világvégéhez, futott át a fejemen. Felkiáltottam a fájdalomtól, ahogy áthatoltunk a tűzön, de legalább a hordozómat gyógyítottam, így maradt elég energiája kitörni a szabadba.
Az első gondolatom az volt, hogy inkább pusztultunk volna bent. Égett minden: nem csak a házak és az utcák, még maga a levegő is izzott a forróságtól. Ismét köhögtem, miközben arra se figyeltem, merre megyünk, a hordozóm viszont úgy, hogy folyamatosan gyógyult a sebe és enyhült a fájdalma, magabiztosan folytatta az utat. Még most sem tudom, hová tarthattunk, talán valami felszentelt hely irányába? Az viszont biztos, hogy egy idő után enyhült a forróság, és a lángnyelvek is kevésbé dühösen táncoltak körülöttünk.
Mikor a melák lihegve megállt, leugrottam a hátáról, letéptem magamról a lángra kapott reverendát, és felkiáltottam a fájdalomtól. Ezt nem úsztam meg sérülés nélkül, kénytelen vagyok mindkettőnket gyógyítani.
- Sanctificat - mondtam határozottan, mire a talpunk alatt lévő föld jótékony aranyszínben villant fel, szinte azonnal kifejtve a gyógyító erejét mindkettőnkre. Láttam a szemében az áhítatot.
- Isten szent ereje... - bámult rám tátott szájjal.
- Isten szent ereje épp most pusztította el Carolusburgot, minden bizonnyal az egész világot és kis híján minket is. - válaszoltam a kelleténél talán élesebben. - Lehet, ez nem a legjobb időpont a hálaadásra.
Úgy nézett rám, mintha épp kiábrándult volna belőlem. Hogy mondhat ilyet az Úr felszentelt papja? De aztán belátta, hogy igazam van, így csak felsóhajtott.
- És most?
- Most túlélünk. Valahogy.
Egyetértően bólogatott. A közelünkben nagy robajjal összeomlott egy ház, távolabbról mintha sikolyokat hallottam volna.
Mivel érdemeltük ezt ki? Miért akar elpusztítani mindannyiunkat a Magasságos, aki állítólag vigyáz minden léptünkre?
Azóta sem jöttem rá a válaszra.

Nem tudom, meddig voltunk odakinn, de egy idő után mintha alábbhagytak volna a lángok.
- Az égen...! - hallom a melák elhaló kiáltását. Mikor abba az irányba nézek, amerre ő, olyat látok, ami annak ellenére beleégett az emlékezetembe, hogy alig értettem, mi történik.
Ha csak távolról is, de láttam Abaddónt, magát a sárkányt. Láttam, ahogy megtorpan, és megjelenik előtte egy hatalmas, ragyogó kard alakja. És láttam... még valakit.
Bár életemben nem találkoztam velük, mégis olyan egyértelmű volt, ki ő, mintha születésemtől fogva ismerném.
- Azrael... - mondtam, és szemem sarkából láttam, hogy a férfinak leesik az álla. A legkevésbé sem érdekelt. A látvány, ahogy Abaddón tehetetlen volt a karddal szemben, Azrael pedig szinte erőfeszítés nélkül döfte át a pengével, olyan földöntúli és felfoghatatlan volt, hogy egy hang nem jött ki a torkomon.
Aztán eltűnt a sárkány.
Aztán... aztán semmi. Csak a lángok maradtak, ahogy bár nem olyan heves haraggal, mint eddig, de ugyanúgy módszeresen emésztették el a várost. A világot. Veroniát. De már tudtam: életben maradtunk.
- Sanctificat - csak ennyire maradt energiám: ahogy felfénylett alattunk a föld, le is rogytam. A könnyeim megállíthatatlanul folytak, és én sem tudtam, melyik érzelmem erősebb: a megkönnyebbülés, hogy életben maradtunk...
...vagy a tehetetlen harag.
Ez mire volt jó? Ezt hívod igazságnak? Ezt érdemlik azok, akiket a saját képmásodra teremtettél?

Sok minden történt azután. Túl sok minden. Borzalmasan sok volt a halott, de azért voltak túlélők is bőven: talán Azraelnek köszönhetően, talán mégis Isten szánt meg minket a legutolsó pillanatban, fogalmam sem volt, de nem is érdekelt. Zsúfoltak voltak a napjaim, de mégsem történt annyi érdekes dolog, amire megérné visszaemlékezni: a romok eltakarítása, remény öntése az emberekbe, gyógyítás, és temetés, temetés, temetés... ha kellett, pap voltam, ha kellett, kétkezi munkásként segédkeztem az újjáépítésben.
Na korántsem azért, mert őszintén hittem volna abban, amit teszek. Ugyan! Csupán világégés ide vagy oda, még mindig nem tudtam, mit tegyek most, mikor elkezdődött érződni a mágikus erőm. Néhány szóba kapaszkodtam csupán.
"Ne csinálj semmit, amíg nem szólok."
Ez jelentett csak útmutatót a nyomorúságban. Olyan bizonytalan voltam magamban, hogy még Azrael kardjának a biztos léte se töltött el lelkesedéssel; azaz dehogynem töltött volna, csak tudtam, hogy esélytelen a nyomába erednem. Ahogy teltek az újabb hetek, a túlélés örömét egyre inkább kezdte megint átvenni a kétségbeesés. Nem akartam egy gyűlölt isten papjaként leélni az életem, de még mindig tehetetlen voltam.
De még mindig ott volt a mesterem üzenete. Az egyetlen dolog, amiben még őszintén hittem, az ő ígérete volt.

Eltelt még egy hónap. Még mindig elfoglalt voltam, de a város már kezdett úgy-ahogy helyreállni: több túlélő volt, mint elsőre hittem, s a leégett házak helyére is újakat húztunk.
Én pedig unatkoztam. Unatkoztam és próbáltam elfojtani a gyűlöletem.

Eltelt fél év. Hihetetlen módon, mintha nem darálta volna le nem sokkal azelőtt a világot Isten haragja, ezek a hibbantak ismét csatázni kezdtek. Nagy Veroniai Háború? Több se kellett nekem, elhatároztam, hogy én ebből nem kérek.
Aznap, hogy értesültem erről a hírről, futár jött értem: az egyik feljebbvalóm küldetett. Nem késlekedtem, és mivel már elhatároztam, hogy távol tartom magam a fontos eseményektől, magabiztosan mentem a Nagyságos elé. Ahol kis híján akkora meglepetés ért, mint a háború kitörése.
Püspöknek akart kinevezni.
Mikor visszautasítottam, azon se lepődtem volna meg, ha rám hívja az őrséget. Nem éppen szokványos dolog egy ekkora megtiszteltetésre nemet mondani, nekem viszont semmi nem hiányzott kevésbé, mint hogy még ezt is a nyakamba varrják. Ha a valódi önmagam lettem volna, talán, hisz a kötelességekkel együtt még több lehetőség is tárul elém, de így? Megfosztva attól, aki vagyok? Semmi esélye. De nem kell aggódni, ügyesen játszottam a szerepem: beadtam, hogy már megszerettem a közembereket, a kétkezi munkát, és megmaradnék a jelentéktelen papnak, aki eddig voltam. Felvázoltam, hogy épp befejeztük az egyik kistemplom durva vázának felhúzását, és mivel már lehet benne miséket tartani, inkább ott helyezkednék el.
Talán csalódott volt, de ügyes színész vagyok én: gond nélkül elhitte, hogy csupán az egyszerű emberek segítője akarok lenni, alázatosan másra bízva a rangot és a fényűzést. Ezzel két legyet is ütöttem egy csapásra: egyrészt elhárítottam magamról a kinevezést, másrészt elbújtam mások elől, időt adva magamnak, hogy átgondoljam a céljaim, és hogy valami megoldást találjak arra, hogy lapuljak ismét az árnyak közé.
Nem zökkenőmentesen hát, de sikerrel jártam. A templom, amit választottam, tényleg épp akkor épült fel, és a város legszélén volt: ideális arra, hogy a lehető legkevésbé legyek a fontos dolgok közelében. Már csak azért sem, mert tudtam: nehéz lesz visszatartanom magam.
Hiányzott. Hiányzott a vad, irányíthatatlan Astonien, aki régen voltam. Hiányzott, hogy bármit megszerzek, amit akarok, és bárhova bejutok, ahová kedvem tartja. Hiába voltam jó a szerepem játszásában... egyre jobban éreztem, hogy ez nem én vagyok.
"Ne csinálj semmit, amíg nem szólok."
De az mikor lesz?

Eltelt még pár hónap. Direkt távol tartottam magam a háborútól és a hírektől: bár a legfontosabbak eljutottak hozzám, igyekeztem minél kevesebbet foglalkozni velük. Igaz, így is volt néhány, amit nem tudtam teljesen figyelmen kívül hagyni: ilyen volt például, hogy állítólag a városokon kívül randalírozni kezdtek az élőholtak, ezzel egyidejűleg (vagy pont ezért?) elkezdtem változást érezni a mágikus, isteni erőben, amit oly undorral használtam. Mi tagadás, felcsillant bennem a remény: hátha most tudok kezdeni valamit, hogy elrejtsem a mágiahasználat jeleit?
Semmi nem változott. Ugyanolyan tehetetlen voltam, mint eddig. Az, hogy a városon kívüli közlekedés katasztrofálissá vált, nem különösebben zavart, hisz úgysem terveztem kimenni a biztonságos helyről... képtelen voltam rá. Addig nem, amíg vissza nem szerzem a valódi önmagam.
Kezdtem félni attól, hogy ez soha nem jön el.

Eltelt még egy év. Semmi nem történt, ami kihatással lett volna rám. Sixtus halála bár meglepett, különos módon megnyugvással is töltött el: bár az öreg tudta, mik a valódi szándékaim, így legalább nem fogja továbbadni senkinek. Igaz, ki tudja, kinek mondta el eddig? Mégis, talán legalább emiatt fellélegezhettem.
Már ha egyáltalán képes voltam rá. Mert egyre kevésbé tudtam nyugodt maradni. Igaz, folytattam a szokásos teendőimet: misék, gyóntatások, hasonlók... de lassan már hányingerem volt ettől a kényelmes és unalmas élettől.
Mégsem tehettem semmit.

Eltelt még egy év.
Ekkor már bennem volt a gyűlölet. Újra és újra végigpörgettem magamban a régmúlt eseményeit. Milyen volt, mikor az éjszakát járva osontam be egy ritka ékkőért? Vagy amikor fényes nappal, páncélos őrnek kiadva magam loptam el azt a rúnakönyvet? És még sok más... az voltam én. Az volt Astonien, akinek nem volt konkrét célja, mégis élt, és volt értelme az életének.
Gyűlöltem.
Gyűlöltem a mocskos, korrupt Egyházat, amiért elhitette az emberekkel, hogy ők az igazi Út.
Gyűlöltem az Egyház önző Istenét, aki azzal jutalmazta a sok ájtatos, süket imát, hogy kiirtotta Veronia egyharmadát. A saját fiait és lányait.
Gyűlöltem az embereket, amiért vakon hittek ebben a semmitmondó, hazug vallásban. Mert elhitték, hogy ez a legjobb, ami történhet velük.
Gyűlöltem a mesterem, amiért elintézett egy olyan semmitmondó üzenettel, hogy maradjak nyugton, aztán évek óta felém se néz. Meghalt volna? Lehet... de nem hiszem. Ügyesebb ő annál, mintsem holmi világvége megállítsa.
És gyűlöltem magam, amiért tehetetlen voltam. Amiért oly balgán magamba fogadtam az Úr erejét, azt remélve, hogy mennyi új kihívást és utat tár elém, közben pedig pont ez okozta a legtöbb keserűségem. Gyűlöltem, hogy egy helyben veszteglek, hogy annyi érdekes dologból maradtam ki.
Kihalt volna belőlem a kalandvágy? Ugyan! Gyökerestől téptem ki, mert nem volt más megoldás; talán emiatt voltam a legdühösebb.
Keserűség itatta át a napjaim, s bár a szerepem még mindig jól játszottam a hosszú évekig tartó gyakorlásnak köszönhetően, egyre kétségbeesettebben kerestem a kiutat. És egyre kevésbé reménykedtem abban, hogy valaha megtalálom.


Mennydörgés szakít ki az emlékeimbe révedésből, épp akkor, mikor a végére érek. Az ijesztően közeli villámcsapás bevilágítja az egész szobát, én viszont továbbra is érdektelenül bámulok magam elé.
Miért rettennék meg? Van, amitől sokkal jobban félek.
Nagyot sóhajtok, aztán felkelek az ágyról. Tisztában vagyok vele, hogy ma éjjel se fogok aludni, így hát valamivel muszáj elütnöm az időt. Lassan, komótosan felöltözöm, felveszem a reverendám, aztán kis gondolkodás után felszerelem magam: felcsatolom a fegyverövemet is, amire egyik oldalról egy erszényt némi váltóval, másik oldalról a buzogányt akasztom: bár eddig még nem ütköztem gyanús alakba még éjjel sem (túl sokáig mozogtam már köztük, tudom, hogy kell elkerülni őket), de jobb a biztonság. Reverendám egyik zsebébe csúsztatom még a Bibliát is, aztán magamra terítem az egyik barna utazóköpenyem, és kilépek a szoba ajtaján.
Ha már pihenni nem tudok, talán néhány kupica szíverősítő segít lenyugodnom a kocsmában, ahová időnként betérek. Nem sűrűn nyúlok az alkoholhoz, de van, mikor szükségem van rá. Van, hogy csak az csillapítja égő lelkem lángjait.
Vagy talán italozás helyett imádkoznom kellene inkább az Úrhoz, hogy segítsen megtalálni a valódi utam?
Megtört, tompa nevetésféle szakad ki belőlem, ahogy elérek a kapuhoz, és kilépek a zuhogó esőbe.
Az én utam már rég elveszett.

Alaposan megvárattunk, szó se róla, nem is szaporítanám a szót, az alábbiakban egyesével kitérnék a három ellenőrizetlen élményedre.

Így, hogy régen sokat olvastalak benneteket, különösen jó volt számomra újra látni Lia és Astie kapcsolatát. Nagyon szerettem a dinamikátokat és kétségtelenül egy nagy adag nosztalgia is megspékelte esetemben az olvasásélményt. Élvezetes a két karakter dinamikája, olyan szépen kijött itt is, hogy Alicia milyen érzelmeket tud kiváltani Astieból, amire ha nem is senki, de nem sokan képesek, ebben biztos vagyok.

A félelem árnyai II.
Átfutottam az első részt is, hogy ne legyen teljesen ismeretlen számomra a kontextus, de így is megmaradt bennem, milyen érdekesen kontrasztolja a két élmény egymás után Astonien személyiségét. Képes könyörületre és irgalomra, képes félretenni a saját érdekeit is akár, amikor Alicia segítségre szorul, máskor viszont nem hatja meg a könyörgés, sőt, mintha még hízelgő is volna számára a szitok, amit a fejéhez vágnak.

Izgalmasan vezeted a történetet. Az olvasó belelát Astie fejébe, de a gondolatok egymásutánisága mégsem válik monotonná, ellenkezőleg, nagyon jó dinamikát ad a szövegnek, hogy nem csupán kívülről szemlélhető a karakter. A tagolást is ki szerettem volna emelni még, számomra jól követhető és kellemes ez a fajta tördelés, könnyedén siklik a szövegen a szem és személy szerint szeretem is, amikor új sorba kerül egy hangsúlyosabb gondolat, ezt én is szívesen alkalmazom és látni is szeretem, mert egyszerűen súlyozza a szöveget, dinamikát ad neki.

És akkor, amire már biztosan vártál...
Széttört világ, üres remény
Beszéltünk már a visszatérésről: annyi minden történt pár év alatt, hogy nem könnyű végigvenni és tulajdonképpen újból átélni az adott karakterrel, mert néhány specifikus eset kivételével lehetetlennek tartom, hogy valakit ne alakítson át gyökeresen. Nagyon mély és intenzív érzések jelentek meg az élményben, remek eszköz volt a keretes szerkezet a flashbackkel, szép ívet adott az élménynek, az események árnyalták Astie érzéseit. Én úgy gondolom, hogy nem egyszerű érzékletesen a szenvedésről írni, mert könnyű végletekbe csúszni és vagy nagyon izolált és érzelemmentes lesz, vagy "toomuch". Korábbi írásaidból tudtam, hogy ügyesen bánsz ezzel, mégis kíváncsi voltam, mit hozol ki belőle, mert mégis csak más az elmúlt évek világot megrázó csapásait átélni, mint egy botütés.
Tisztán kivehető volt, mennyire eltörött valami Astonienben, még ha kifelé nem is látszott annyira. Az is abszolút látszott, mennyire alaposan utánaolvastál a történéseknek. Kíváncsi vagyok a folytatásra és várom, hogy olvashassam ezt az Astie-t is a játéktéren.

A három élményért a jutalmad 300 tp és 3000 váltó.

Üdv újra Veronián, Astie!