Aréna: Szárnyas fejvadász [Astonien Michelberger]

Helyszín: Pusztaság, a déli területeken, talán közel Hellenburghoz

Ellenség: Sárkánygyík (ez már a lvl. 2!)

Időpont, helyszín: Ismét tökmindegy

Hátráltató tényezők: Az ellenség

Akkor, ha nem bánod, ismét én vezetem neked, mert miért ne.

Tehát egy pusztaságon vagy, de hogy milyen okból tévedtél ide, azt majd te kitalálod, mint ahogy azt is, hol van az előző játékban emlegetett Dante és az almásderes. Hogy a kedves gyíkodnak kedvezzünk, így legyen meleg, napsütéses délután, elvégre hidegben a drágaság nagyon lassan mocorog hüllő mivolta miatt.
Ahogy a vidéket járod, nagy valószínűséggel fel sem tűnik, hogy mögötted megjelenik egy ilyen sólyom méretű teremtmény. Gyorsan száll, és talán még fel sem figyelnél rá akkor sem, ha előtted suhanna el az égen, így viszont tényleg nincs esélyed arra, hogy meglásd. Mindenesetre... Mögüled érkezik, és bizonyára nagyon meglepődsz, mikor valami váratlanul megrántja a hajadat, és egy-két soványka tincsből kitép néhány hajszálat. A magasba emelkedése előtted zajlik: egyre feljebb kerül, szárnyait csapva, de nem megy olyan messzire: megáll a levegőben, rád néz, mintha csak röhögni akarna rajtad.

Újra itt.
Meglepően rég jártam Délen, és szinte már hiányzott Hellenburg. Persze csak szinte, hisz az a pár emlék, ami oda fűz, korántsem elég ahhoz, hogy kötődést alakítson ki bennem a protestáns fővárossal.
Már csak azért sem, mert egy helyre se köt semmi. Sehová.
Ha egész Carolusburg elpusztulna, csak az foglalkoztatna, vajon maradt-e még valami érdekes a romok alatt.
De azért mi tagadás, Hellenburgban se rosszabb az élet, mint másutt, és már csak azért is indultam útnak, mert bővíteni akarom a lehetőségeim. Ismerősöket szerezni, lopni, meg más hasonló apróságok... ki más ne művelné szívesen őket?
És szerencsém is van: ha a térkép (vajon hiányzik a volt gazdájának?) nem hazudik, hamarosan meg is pillantom a várost. Egyelőre azonban ennek semmi előjelét nem látom: a környék egyetlen pusztaság, egyetlen fa sem nyújt árnyékot, és természetesen jó meleg van. Nemhogy az utazóköpenyt, de még a reverendát is levetettem, ott vannak a nyereg elé terítve... hogy nem esik le róluk Dante? Kész csoda.
Hirtelen érzem meg a rántást a hajamban, és hirtelen kapok oda... de már csak annyit látok, hogy egy nagy, szárnyas valami távolodik tőlem.
Nocsak. Egy sárkánygyík.
Megdörzsölöm fejem a fájó helyen, majd elgondolkodva húzom össze szemeim. Ez a dög itt előttem természetesen már villogó tekintettel nézi... látszik rajta, hogy ha tehetné, szívesen belemélyesztené a fogait.
- Hát te hogy kerülsz ide? - kár, hogy semmit nem tudok ezekről a repülő izékről. Agresszívak? Milyen gyakran élnek vadon? Mennyire valószínű, hogy itt van a közelben a gazdája is?
Talán majd megtudom... ha pedig mégsem, nem halok bele. Mindenesetre leakasztom a buzogányt a nyeregről, csak a biztonság kedvéért, és immáron az út helyett felfelé nézek. És hogy mihez kezdek, ha ismét rám támad? Azt majd akkor eldöntöm.
Mindenesetre a gyorsaságával nem árt vigyázni.

Hogy honnan jött vagy hogy került ide szerencsétlen állat, talán sosem fogod megtudni, hiszen beszélni nem beszél, és nem úgy tűnik, hogy a pusztaságban bárki meg kívánna jelenni. Egyedül vagy közel s tova, és csupán ez a kis szörnyeteg állja utadat.
Vinnyogva-vijjogva válaszol a kérdésedre, természetesen nem szavakkal, hanem csak a maga sárkánygyíkos hangján, és nem is várat meg túlzottan. Tesz egy kört, ezzel véve egy lendületet, és úgy suhan feléd sebesen: szárnyait behúzza egy kissé, pont annyira tárja őket szét, hogy kellő szögben érkezzen feléd zuhanórepülésben, végtagjait is kicsinynek aligha nevezhető, de törékeny teste mellé húzza. Eltart hosszú másodpercekig, mire elér hozzád, és ha nem teszel semmit, akkor bizony a mellkasódnak csapodik ez az ütődött teremés, a lendületnek köszönhetően kilendítve egyensúlyodból, ezáltal a földre lökve téged.

Válaszol, még ha nem is értem, mit akar mondani.
Legalább ennyiben kedvesebb Danténál - az a dög a füle bojtját se mozdítja, ha mondok neki valamit.
Most bezzeg annál élénkebb az a fekete felmosórongy: felborzolt szőrrel fúj dühösen a pikkelyes szörny felé. Nem tetszhet neki túlzottan. Talán a zsákmányt látja benne... fogalmam sincs, azonban semmi kedvem hagyni neki, hogy megszerezze.
Ez a szárnyas dög viszont egyáltalán nem könnyíti meg a dolgom. Támadni készül... talán azt hiszi, le tud vadászni egyedül egy lovat?
Várjunk csak... egymaga van egyáltalán?
Mindegy, úgyis megtudom majd. Leoldom a buzogányt, úgy várom a rohamot, hogy félre tudjam sodorni. Le kellene szállnom, hisz nem szoktam meg, hogy a nyeregből harcoljak...
De nincs időm.
Eltátott szájjal nézem, ahogy gyakorlatilag zuhanni kezd felém a pikkelyes test. Reagálni se tudok, túl váratlan ez a sebesség hozzá... viszont ha így eltalál, akkor a földön végzem. Jobb esetben.
El fog találni.
Ekkor meglepetten felkiáltok, és tényleg majdnem kiesek a helyemről. Az almásderes ijedten megugrik előre; még csak nem is túl gyorsan, mégis gyönyörűen kerüli el a szokatlan támadást. Mintha csak direkt csinálta volna.
Mi a franc?
Viszont nem maradhatok fenn. Leugrom a földre - túl hirtelen, összeszorítom a fogaim a lábamba nyilalló pillanatnyi fájdalomtól -, aztán megfordulok, megnézni, hogy mi is történt ezzel a gyíkocskával. Na meg többé-kevésbé normális védőállást felvenni.
A Bibliát nem veszem elő. Minek?

Mázlid van, hogy az almásderesed megindul egy kissé, így pont a fejed felett suhan el a pikkelyes szörnyeteg, szinte már belecsapódva a földbe. Ugyan nyoma sem marad a pusztaságon ennek a kis balesetnek, ő egy ideig pörögve-forogva gurul a lendülettől, piheg egy kissé, amint megállt, de ahogy leszállsz hátasodról, felkapja a fejét. Valami furcsa, morgó hangot ad ki, ahogy szemlél téged, idegesen tárja szét szárnyát, talán egyértelműsítve a számodra, mire is készül. Persze ha nem tudatosul, épp mit akar, semmi gond, elvégre úgyis akcióba lendül: egy darabig négy kicsiny lábán közelít feléd összehúzódva, mozgása alkatából adódóan nem valami vérszomjas, de gyors, és ahogy eléd ér néhány lépésre, szárnyait ismételten kitárja, elrugaszkodik, majd csap egyet, és újra a mellkasodat veszi célba, megpróbálva kilendíteni egyensúlyodból.

Pont jókor fordulok meg: épp látom, ahogy az esés után megemeli a fejét, és fenyeget.
Mert igen, fenyeget, ez egyértelmű. Hallom a morgásán. Nem kell hozzá érteni az állatokhoz: ha valaki egy széttárt szárnyú, morgó sárkánygyíkról nem tudja megmondani, hogy támadni készül, az meg is érdemli, hogy egy ilyen lény ölje meg.
Aztán elindul felém, egyelőre a lábain.
Magam mellé engedem a buzogányt, és hagyom, hogy izmaim kirobbanásra készen megfeszüljenek.
Sejtem, mire készül. Így se valami lassú, de ha valóban meg akar sebezni, azt a levegőben teszi meg. Ha jól gondolom, ott érzi jól magát, ott a leginkább mozgékony, és...
...eddig jutok a gondolataimmal, ugyanis elrugaszkodik, és a mellkasomat veszi célba.
Én megmondtam! De mit is tegyek?
A leguggolás egy jó lehetőség, de akkor veszélybe kerül a lovam - amit nem akarok, úgyhogy inkább szemtől szemben fogadom a rohamot. Ugyanazt csinálom, mint annál a veszett farkasnál, megpróbálom oldalra sodorni a jobb kézben tartott fegyveremmel, kis ívben, mellmagasságban suhintva. Kicsit korábban indítom a mozdulatot, hisz ez valamivel gyorsabb, tehát nem is biztos, hogy sikerülni fog... viszont sérülékenyebb is. Ha csak belekapok szárnyába a tüskékkel, már szinte biztos lesz a győzelmem.
Viszont... nem tudom, miért, de nem akarom bántani.
Túl szép állat ahhoz.
Remélem, Dante nem gondolatolvasó...

Nem indítod annyira korán a buzogányt, így talán egy pillanatig még azt is hiszed, hogy eltalálod a koponyáját, de úgy tűnik, mégis a kelleténél korábban érkezel: csupán szárnyába kapsz bele, így sodrod magaddal. A tüskék miatt fennakad, vinnyogva kapálózik egy darabig, hátha megmenekülhet, beleharap a fegyver fejébe, viszont ez felsérti a száját, így ingerülten csap egyet még ép szárnyával, aminek köszönhetően lekerül a tüskékről, és a földre esik esetlenül.
Nem áll meg: ahogy leérkezett, már indul is, és ha már repülni nem tud, hát ott vannak még mindig éles fogai és karmai. Gyors, halk, surrogó léptekkel közeledik a lábad felé, és nem tétovázik: amint odaér, kegyetlenül beleharap a lábadba, ha nem reagálsz időben.

Nem tökéletes a találat, így csupán a szárnyát sértem fel, de így is megmenekülök a támadásától. Mire lekeveredik a tüskékről, még a száját is megvágja velük, és a landolása olyan esetlen, hogy megesik rajta a szívem.
Tulajdonképpen miért is akar ez engem megölni? Fogalmam sincs, de nem úgy tűnik, mintha feladná. Máris újabb rohamot indít ellenem, s mivel már megfosztottam a repüléstől, kénytelen a kevésbé otthonos területen: a földön közeledni.
Viszont még így is elég gyors ahhoz, hogy komoly veszélyt jelentsen.
Magam elé tartom a fegyvert, és várom, hogy a hatókörömbe érjen. Igyekszem jól kiszámítani, mikor kell cselekednem: akkor akarom, mikor elég közel van a lábamhoz, hogy lesújthassak rá felülről a buzogányommal, de elég távol ahhoz, hogy még véletlenül se kapjon bele.
Nincs könnyű dolgom.
Egyrészt azért, mert szokatlan egy ilyen alacsony ellenféllel harcolni, aki ráadásul fürge is.
Másrészt ha sikerül is, valószínűleg csak a földhöz nyomom. Korántsem figyelek arra, hogy erősen csapjak le; az egy dolog, hogy nagyon pontosan kell időzítenem, de emellett... semmi kedvem nincs elpusztítani.
Igaz, még így sem ússza meg sérülés nélkül a hegyes tüskék miatt, ha sikerrel járok... de biztos, hogy ez a támadás minden, csak nem végzetes.
Remélem, nem szabadul ki az acél alól, és ha mégis, remélem, nem a lábszáram felé teszi azt.

A kis bestiád rövid időre beszorul ugyan a buzogányod tüskéi alá, egy darabig fészkelődik is, furcsa hangokat kiadva, jelezve a számodra, hogy nem kifejezetten tetszetős a számára a helyzet, ami ráadásul fájdalmas is. Vinnyog, mocorog, farkát ide-oda csapja ingerülten, szárnyaival ugyanúgy csapkod, hátha kikerül alóla, de nem úgy tűnik, mintha szorításod engedne. Ugyanúgy tart, biztosan, de nem eléggé: ahogy ráeszmél, hogy van más lehetősége, összehúzza magát egy kissé, gyorsan kicsusszanva fegyvered alól, megcélozva a lábadat. Bizonyára ezúttal már nem tudod elkerülni, hogy a fogait beléd mártsa ez a kis ördögfióka.

Egész könnyen sikerült leszorítanom a tüskékkel. Mocorog, próbál szabadulni, de hiába: ha nem is erősen, de legalább szilárdan tartom.
És most mit csináljak vele? Nem akarom megölni, tehát valahogy le kell csapnom, de mivel? Nem hiszem, hogy puszta kézzel elég erőset ütnék hozzá, viszont nem tudom felemelni a buzogányt.
Talán a Bibliával...
De nincs időm rá. Túlzottan elgondolkodtam: a lény megérezte a gyengülő béklyót, és szinte azonnal mozdult.
A baj az, hogy a lábam felé.
Tiszta találat, esélyem sincs védekezni. Felüvöltök a fájdalomtól, ahogy a fogai a jobb lábszáramba mélyednek.
Ez csúnya lesz. Vajon bemesélhetem egy felcsernél, hogy kutyaharapás?
Szinte ösztönösen lendítek egyet a buzogányomon: megpróbálom elsodorni magamtól ezt a bestiát, nagyjából balra, lehetőleg minél erősebben és minél messzebb. Ha sikerül, féltérdre rogyok, és szabad kezem a seb feletti részre teszem, hiábavaló kísérletként a kín csillapítására.
Ha nem sikerül... hát, akkor még jobban fog fájni.
De még mindig nem értem, mit akar tőlem.

Szép-szép, már a mozdulatod, amit csinálsz, ugyanis hatásos: a kis fattyú nem tud kitérni, a sodrásod viszi magával, kissé megemelve testét a földtől, és ahogy a következő pillanatban leesik, gurul egy darabig megint, és egyelőre csak piheg, szédelegve próbálva megállni lábain, megrázva a fejét. Viszont ez nem minden...
Sajnos ez az állat nagyon csúnya és gonosz tud lenni, és ez most sem történik másként: mivel úgy sodorsz, hogy az a dög még mindig harapja a lábadat, az egyik oldalon könnyedén jönnek ki a fogak a mélyedésekből, de a másikon... Az eddigi tiszta harapásnyom a másik oldalon kicsit csúful: a fogak még néhány centit végigszántanak a húsban, és csak aztán kerülnek ki sérült tagodból.

Egyelőre támadás nem ér, mivel a megnyomorított, több sebből is enyhén vérző állat nem kíván mocorogni, inkább észhez tér, hogy újra lecsaphasson. Jól használd ki az időd!

Fáj.
Oda se tudok figyelni, mi történik, és csak a reflexeim segítenek ki: magam is meglepődöm, mikor többé-kevésbé jól találom el ezt a kis bestiát, és letépem a lábamról.
A baj az, hogy szó szerint letépem. Nem igazán hajlandó ugyanis elengedni a fogaival, így hiába sodrom el, meg kell fizetnem az árát: az eddigi közepes harapás helyett szinte szétszedi a lábszáram.
Nem hiába esek térdre.
Alig látok pár másodpercig a kíntól. Egyedül az a szerencsém, hogy ő is kezdi megérezni a sérüléseket, így össze kell szednie magát... ha azonnal megrohamozna, talán nem is élném túl.
És én még azon gondolkodtam, miért akar megtámadni, hisz úgyis túl gyenge. Hát, úgy tűnik, mégis van ereje.
Megpróbálom rendezni a gondolataim. Mit tegyek? Ha most rátámadnék, az inkább lenne bicegés, amire talán tudna reagálni. A Bibliám nincs a kezemben (én hülye), így abban se bízhatok. Mit kellene tennem? Imádkozzak anélkül? Az túl hosszú idő. Mégis... elérni nem tudom, hisz ha oda is sántikálnék, nem mozognék olyan gyorsan, hogy meglepjem. Másképp támadni nincs lehetőségem, így...
Muszáj. Időpazarlás, de még mindig jobb, mint féltérden, egy friss, vérző sebbel kutakodni az utazóköpenyemben a könyv után.
Hogy is voltak a szavak? Hangosan kezdem el mondani az imát: ezúttal nem kell csendben maradnom, és az segít koncentrálni. Hosszú, hosszú másodpercek telnek el, s igyekszem minél nagyobb átélést tettetni magam előtt, hogy tényleg hatásos legyen... s ha nem zavar meg (remélem, elég sok idő kell, hogy összeszedje magát, hisz jó párszor a földbe csapódott), sikerül is.
Sacra Lux? Ugyan már, azzal alig érnék valamit.
Miserationum.
Ha végre tudom hajtani, a sebem összehúzódik, a vérzés eláll, és a fájdalom is szinte eltűnik. Igaz, nem gyógyul be teljesen a seb (az más kérdés, hogy így végképp nem tudom majd megmagyarázni egyik gyógyítónak sem, mi is történt), de ez is elég ahhoz, hogy legyőzhessem.
Ha fel tudok állni, és jó állapotban nézhetek szembe a fáradt, sebesült gyíkkal, már győztem.

A pikkelyes szörnyeteg nem támad még meg téged, így van időd a varázslat végrehajtásához. A sebed látványosan gyógyul és javul, köszönhetően a képességednek és annak, hogy a gyíkodnak még nem volt kedve megindulni feléd.
Mivel minden zökkenőmentesen ment a részedről, így képes vagy megállni a lábadon felállni szerintem ilyen szituban nem szokás, elég betegnek kell ahhoz lenni, és ténylegesen biztosnak veheted a győzelmet. Ahogy észreveszi a kis szerencsétlen, hogy teljesen rendben vagy, ismételten kiad valamiféle morgó hangot, előszeretettel mutogatva a véredtől mocskos fogait.
Láthatóan gyengül, ezt már a testtartásán is meg lehet állapítani: szárny nélkül, hátán több kisebb sebesüléssel, és most már oldalán is egy durvábbal nem feltétlen fog már sokáig harcolni, de még kitart addig, ameddig csak lehet.
Pár másodpercig farkasszemet néz veled, aztán hirtelen meglendülve, kirobbanva helyéről indul el feléd, viszont már lényegesen lassabb a mozgása, mint korábban volt, valamint némileg hozzá is szokhattál a fürge léptekhez, ami szintén segíthet. Ez viszont csak árnyéka az előbbieknek, talán még egy végzetes csapást is könnyedén bevihetnél neki, ha jól időzítesz.

Megcsináltam. Hihetetlen, milyen erős tud lenni a megkönnyebbülés, mikor végre enyhül a fájdalom, és érzem, hogy fel tudok egyenesedni. Újult erővel szorítom meg a markolatot, aztán rájövök, hogy...
...még mindig nem akarom megölni. De mi tagadás, tud idegesítő lenni, még a repüléstől megfosztva is.
Felsóhajtok, és úgy figyelem, amint közelít. Ez már messze nem az a villámgyors gyík, aki volt... gyengül, s lehet, rosszul érzem, de mintha egyre kétségbeesettebbé is válna.
De miért nem menekül? Makacs dögnek tűnik, s csak a sebbessége csökken, az agressziója nem.
El kell találnom a pillanatot, amikor cselekedhetek. Csak akkor akarom, ha már teljesen a közelembe ért.... nehéz lesz oldalra ugrani, és lesújtani rá a fegyverrel, de kénytelen vagyok brillírozni. Ráadásul nem is rá célzok, hanem kicsit távolabb, így ha sikerül, a buzogány nyelével találom el a koponyáját, remélhetőleg kiütve (de legalábbis legyengítve) őt.
Nehéz lesz? Persze, hogy az.
Elég képzett vagyok hozzá? Nem.
De talán az önkontroll, a mozgásához való hozzászokás, és a gondolat, hogy nem akarom elvenni az életét, segíthet.
Remélem.

A kedves Isten úgy dönt, ezúttal megáld téged, tekintve, hogy az előbb nem éppen egy könnyed sérülést szereztél. Ugyan begyógyítottad már, ettől függetlenül a seb az seb, ami megtörtént, megtörtént, a szenvedésből pedig mára elég volt - már ami téged illet.
Nagy szerencséd van tehát, na meg segítségedre van az is, hogy az állat mérete egy sólyoméval vetekszik, így a feje is kellő nagyságú egy céltáblához, ezért sikeresen el is találod a kobakját, bár oldalt így is végigkarcolod szerencsétlen pofáját néhány csík mentén a buzogányod egy-két tüskéjével. Van még mit csiszolni a mozdulaton, és ahogy a támadást bevitted, a gyíkocskád el is fekszik - teljesen kiütötted -, a lendület viszont magával sodor téged, és te is esel egyet, keményen landulva a földön, azonban ez bizonyára már mellékes. Megúsztad, hogy ismét beléd mélyessze a fogsorát, és mivel meg sem mozdul, nyugodtan felszállhatsz hátasodra, hogy folytathasd utad a célod felé. Ha esetleg nagyon aggódnál érte, akkor a kedves kis miniatűr sárkányod életben van, mondjuk repülni valószínűleg nem fog ismét, hacsak nem talál rá valamiféle állatőrült druida. Akkor talán van esélye a teljes felépülésre.
Azért majd ruhát az eset után ne felejts el cserélni, a mostanit pedig majd megvarratni. Biztos szükséged lesz rá később.

Tekintve, hogy épp eleget szenvedtél ezzel a pikkelyes döggel, na meg szép sérülést is bekaptál, ráadásul a saját hibádból, szerintem bőven kiérdemled azt a 100 tp-t, egészségedre!