Aréna - Kutya-macska barátság [Astonien Michelberger]

Ellenség: Veszett farkas (nem röhögni, ez nagy fenyegetésnek számít ám!)
Helyszín: Valahol a Tünde erdő szélén
Időpont, szituáció: Lehetőleg nappal, a helyzet teljesen mindegy
Hátráltató tényezők: Dante

Nem éppen szokásos utadat teszed hát az általad megadott terület környékén, de hogy mi vezetett ide? Talán egy egyházi feladat, talán csak a saját akaratod - ez nem is fontos. Az erdők a távolban gyönyörű zölden tündökölnek, a porosra taposott ösvényen pedig lovad baktat komótosan, rajta pedig te ülsz. Hogy Dante mégis miképpen helyezkedik el, azt rád bízom, ha az almásderesed farán, akkor reméld, hogy nem vájja bele azokat a kedves kis karmait a húsba, különben megugrik alattad, mint a fene.
Mindenesetre haladsz, gondolatokkal vagy azok nélkül, beérsz egy némileg erdősebb részbe. Egy ideig itt is nyugodtan lépeget lovad, ám hamarosan nyugtalanná válik, és megáll, egy darabig csak prüszköl, keservesen nyerít, aztán már kaparja is a földet. Akármit is próbálj vele csinálni, nem akar moccanni, inkább csak hátrálni, és ha jól körbenézel, meg is pillantasz jobbra jónéhány méterrel egy farkast, habzó szájjal - még biztonságos a távolság köztetek, így ha akarsz, még elmenekülhetsz.
Ahogy tekintetetek találkozik, veszett vicsorgásba kezd, hangosan morog, majd óvatos, sunyi léptekkel indul el feléd egy körív mentén.

Az égiekre, most meg hová kerültem?
Pedig tisztán emlékszem, hogy ebben az irányban volt a falu. Rendben, a tájékozódásom mindig is csak átlagos volt, mégis azt hittem, könnyedén meg tudom majd mondani, merre kell jönnöm, de... de itt semmi nincs.
Csak az erdő, és az ösvény.
Kezdek igencsak ingerültté válni.
...karmokat érzek a hátamban, mire felkiáltok, az almásderesem pedig megugrik a hirtelen rántástól. Hogy futnál versenyt a farkasokkal, Dante, ezt miért kellett? Eddig nyugodtan feküdt a nyereg mögött, a lebillenés legkisebb veszélye nélkül, és csak most vette a fáradságot, hogy megmoccanjon.
Csak meg akart volna nyugtatni? Akárhogy is, ez sikerült, némileg nyugodtabban gondolkodom el a helyes irányon. Jó lenne minél hamarabb rátalálni, hisz francnak van kedve a fák alatt éjszakázni.
Ekkor a ló torpan meg.
Az állatokkal csak a baj van...
De valami nem stimmel. A hátasom megérzései eddig helyesnek bizonyultak, hisz akkor is feltétel nélkül bízott bennem, mikor három méterre engedtem tőle egy éhes vadat. Most viszont nyugtalan, és ez valamiért engem is aggaszt.
Nem hajlandó továbbmenni. Sőt, inkább menekülne, ahogy érzem a mozdulatain. Körbenézek, és meg is látom, miért csinálja ezt: egy farkas áll mellettünk, de nem is akármilyen.
Habzó szájából azonnal látom, hogy veszett.
Ebből baj lesz.
Most már Dante is mérgesen fúj, gondolom, ő is észrevette... az almásderes el akar vágtatni, de vajon sikerül neki? Nem szívesen mérném össze a gyorsaságunkat egy megvadult ragadozóéval. Az egy dolog, hogy ha elkapja a lovam, akkor sokkal nehezebb lenne túlélnem, ez csak az egyik gond, de más is vezérel.
Eddig olyan hűen szolgált. Miért hagynám cserben?
Nyugtatóan megsimogatom a sörényét, és lassan, kimért mozdulatokkal leszállok. El kell üldöznöm... nem legyőznöm, az talán túl nehéz lenne, de ha meg tudom félemlíteni, az már elég lesz. Bár működik ilyesmi egy veszettnél? Lehet, hogy tényleg meg kell ölnöm?
Talán az egész erdőnek jobbat tennék ezzel.
Sóhajtva veszem elő bal kézzel Bibliám (a Rosariust kiveszem belőle, és zsebrerakom, hisz most nincs rá szükség), jobb kézzel pedig a buzogányt. Vajon megúszom sérülés nélkül? Mert ha nem, akkor minél hamarabb el kell jutnom egy gyógyítóhoz. Az pedig lehet, igencsak nehézkes lesz.
Szinte oda se figyelve lapozok egy kézzel a szent fény imájához, és buzogányom magam elé tartom, többé-kevésbé védekezőn.
- Maradj a lovon! - szólok hátra Danténak, mire ő, mintha csak erre várt volna, leugrik a földre.
Hogy az a... hé, a versenyfutásos hasonlatot nem gondoltam komolyan! Mindegy, a helyzet így se változik.
Várok. Egyelőre várok, és igyekszem minél jobban felkészülni a robbanásszerű mozgásra.

A farkas kimért mozdulatokkal halad az általa megszabott körív mentén, végig rajtad tartva őrülten csillogó tekintetét. Mintha beléd akarna látni, úgy figyel téged, és egy ideig csak vicsorog, Dante cselekedetére viszont nem reagál semmit. Csakis téged néz, és ha a pillantásával tudna ölni, bizonyára már szétcincált volna ezer darabra.
A feszült, kör mentén való járkálást hirtelen félbeszakítja: megáll egy pillanatra, hangosan morogva vicsorít rád, azzal egy másodperc töredéke alatt lendül a helyéről egyenesen feléd. Sebesen rakja egymás után lábait, rettentő gyorsan ott terem előtted, és ha nem csinálsz semmit, futás közben elrugaszkodik a talajtól, hogy a nyakadnak ugorjon, fogait beléd meresztve, kitépve a gégéd és a légcsöved.

Milyen barátságos kutyuli! Vajon megharap, ha megsimogatom? Nem valószínű... csak a megfelelő eszközzel kell simogatni.
Például egy buzogány tüskés fejével.
Szerencsére úgy tűnik, rám figyel, és nem a hátam mögött lévő állatokra. Még előre is lépek kettőt, hogy biztos ne legyen gond ebből... könnyebb lett volna, ha Dante a lovon marad, de most már mindegy. Nem rakhatom fel újra, és egyébként is, tud ő menekülni, ha akar.
Most az előttem lévő vadra kell koncentrálnom.
Megmarkolom a buzogányt. Isten erejére most nem számíthatok: a szent sugárral nem tudok ilyen gyorsan támadni, a béke pedig csak rontana a helyzeten. A fegyveremmel kell hát lecsapnom, de fel tudom-e venni egy veszett farkas sebességét?
Muszáj lesz.
A szemébe nézek, ahogy felém rohan. Látom az őrületet, a meggondolatlanságot, a fékevesztett erőt... ez az állat már menthetetlen, és nem gondoltam volna, hogy ezt mondom valaha egy négylábúra, de büntetés lenne életben hagyni.
Én pedig csak az emberiséget akarom megbüntetni. A természet nem tehet semmiről.
Várok, türelmesen várok, a jobb oldalamhoz engedve a fegyvert... aztán mikor a közelembe ér, egy rövid ívben, ferdén felrántom. Tisztában vagyok azzal, hogy hátra nem léphetek, megállítani pedig nem tudom, így kénytelen vagyok oldalra lökni. Hogy a fejét vagy az oldalát találom-e el (ha egyáltalán eltalálom), azt csak az égiek tudják... mindenesetre inkább a gyorsaságra megyek, mintsem az erőre, így bár esélyes, hogy felsértik a bőrét a tüskék, a legrosszabb esetben is csak eltaszítom balra, esetleg egy-két közepes sérüléssel.
Ha pedig nem sikerül, akkor már nem kell aggódnom amiatt, vajon elérem-e az elf falut.

A gyors támadásod betalál, és bár a csattogó fogak és a habzó száj igencsak közel kerül hozzád, sikerül magadtól eltaszítanod az állatot, aki nyüszögve érkezik a földre, a baloldalad felé. Első pillantásra olyan, mintha semmi baja nem lenne, de ha vetsz egy pillantást a buzogányodra, némelyik tüskén vérfoltokat fedezhetsz fel, és ha jobban megfigyeled a veszett teremtményt, oldalán szintén találhatsz a szürkés szőrben elvétve vöröslő árnyalatokat. Almásderesed közben ingerülten és idegesen lépdel távolabb a vadállattól, de nem olyan távol, hogy szem elől téveszd - a közelben marad.
A farkas hátrál pár lépést, de nem futamodik meg: vicsorog és morog pár pillanatig, és ismét előrelendül. Újfent próbálkozik, méghozzá ugyanazzal a módszerrel: a közeledben elrugaszkodik a talajtól, majd szétnyitott állkapcsokkal célozza meg újra a torkodat, mintha nem okult volna a korábbiakból. Bizonyára nem volt elég megnyerő az ízelítő, amit adtál neki.

Bejött a számításom. Se többet, se kevesebbet nem értem el a támadással: ugyan megsebesítettem, ez mégsem igazán hátráltatja a dögöt.
Nem is az volt a célom, hogy ennyivel legyőzzem.
Még mindig nem lapoztam el a szent fénysugár imájától, és talán ez a szerencsém. Addig a pár pillanatig, amíg a farkas összeszedi magát, én nem tétlenkedem... ha már sikerült időt nyernem, muszáj azonnal kihasználnom.
Hallom az almásderes ingerültségét. Nyugodj meg... már nem fog sokáig tartani.
Ha rajtam múlik, biztosan nem.
Sacra Lux.
Tartalékolni akartam a varázserőm, de ezt a harcot nem engedhetem sokáig elhúzódni. Nem a fejét célzom: a hátára irányítom a tűzoszlopot, hisz az könnyebb célpont, kisebb eséllyel vétem el, és az a fájdalom, amit ezzel okozok, bőven elég. Még akkor is, ha nem hat rá olyan erősen, hisz nem Isten ellen való lény.
Ha sikerül, és ezzel akár csak pár szemvillanásnyi időre bénítom meg a fenevadat, bal kezem ujjai azonnal az ítélet szavaihoz pörgetik a Szentírás lapjait, majd a frissen megsérült állat felé lendülök. Gyors léptekkel szelem át a köztünk lévő távolságot, hogy a kellő pillanatban le tudjak lassulni, és meg tudjam lepni a támadással.
Ha nem sikerül... akkor az előbbihez hasonló módon leengedem magam mellé a buzogányt, és úgy várom. Bár ez kockázatos... vajon be fog dőlni másodszor is ugyanannak a trükknek?

A Sacra Lux lecsap, pontosan a gerince közepét éred vele, ezzel megelőzve azt, hogy ismét feléd induljon. Nyüszögve, az égető fájdalomtól sántikálva hátrál még annak ellenére is, hogy nem sérült a lába. Pár lépéssel odébbra hátrál, biztos távolságba tőled, de még mindig nem megy el: ennyi fenyítés sem volt neki elég.
Egy pillanatra áll meg csak, ám még mielőtt azt hihetnéd, hogy ismét körözésbe kezd, nem így tesz. Helyette ismét nekilendül, ezúttal azonban nem ugrik, akármilyen hihetetlen és meglepő is: a bokádat és a vádlidat veszi célba, ha már a torkodat nem sikerült szétszaggatnia. Sikerül védekezned vagy túlságosan meglep ez az apró fordulat?

Ha ember lenne, elvigyorodnék, ahogy gerincen találja a fénysugár.
Így nem.
Mégis... minél hamarabb túl kell esnem ezen az egészen.
Judicatonum.
Érzem az erőt a buzogányban, ahogy a vadra támadok. Ha most eltalálom, az egésznek vége szakad, és miért ne találnám el? Most sérült le, fájdalmat érez, nyilván lelassult.
Lesújtok az acéllal, és meglepetten veszem tudomásul, hogy csak a levegőt hasítom.
Mi?
Észre se vettem, hogy még mindig ilyen gyorsan képes hátrálni... szinte fáj, ahogy a varázserő elszáll a semmibe, dolgavégezetlenül, feleslegesen... és még nem akartam pazarolni Isten ereját, hát ez kitűnő.
Minél gyorsabban távolodom a farkastól, de egyelőre nem kell félnem, ő se merészkedik közelebb azonnal. Próbálom kifújni magam a rendelkezésemre álló pár pillanat alatt, közben várom, hogy támadjon... még jobban meg kell lepnem, különben végem.
Végünk.
Jön. Meglepően hamar indul meg, és most nem félkörben közeledik: egyenesen teszi, szemből, és...
...és hiába várom az ugrást.
Felkiáltok, ahogy a lábam felé kap. Mi tagadás, nem ezt vártam, úgyhogy inkább ösztönből, mintsem tudatosan cselekszem: a fegyveremmel lefelé csapok, afféle hadonászásként, hogy távol tartsam a fejét, és oldalra ugrom.
Késve veszem észre, hogy ha el is kerülöm a fogait, ezzel megnyitom az utat a lovam és Dante felé.
Ez gond. Nagy gond.

Szerencsés vagy: az ösztönös hadonászásodnak köszönhetően a fogak ugyan nem érnek célba, de renverendád alját felszakítják, és bizonyára nem sok híja van annak sem, hogy felsértsék a bőrödet. Egy rövid pillanatra hátrál, nehogy véletlenül fejen találd a szöget, ám mielőtt ismét neked ronthatna, meglátja a lehetőséget.
Megindul feléd, sebesen, amennyire tud, mintha nem is fájna semmije, viszont nem te vagy a célpontja: elindul, kissé megkerülve téged, nehogy véletlenül lesújthass rá, és Dante, valamint az almásderesed válik a számára igazi, elkapható prédává.

Nem tudom, ez hogy sikerült.
Ahogy a dög fogai felszakítják a ruhám, egy pillanatig azt hiszem, a bőröm is hasonló sorsra jut, de elkerülöm a sérülést. Egy hajszálon múlt, hogy veszítsek, de úgy tűnik, még mindig az oldalamon áll a szerencse.
Némileg hátrál, így ha akarnám, se tudnám eltalálni... azonban most nem ez a célom. A Judicatonummal nem érek semmit, ha továbbra is ilyen gyors, a béke rajtam is gyengítene (ami végzetessé is válhatna), a gyógyításban pedig csak reménykedem, hogy nem lesz szükség rá.
Marad hát a Szent Fény.
Ahogy odalapozok, már támad is. Enyhén behajlított lábakkal várom, mihez kezd: ugrik vagy a földön támad? Bármelyik is, villámgyorsan kell reagálnom, és...
...egyik sem.
Megkerül.
Egy hosszú, túl hosszú pillanattal megkésve fordulok meg, így már nem tudom útját állni. Az állatok összerezzennek az ijedtségtől, de vajon lesz idejük elmenekülni?
És elég gyorsak lesznek? Mert hiába a két sérülés, a farkason nem látszik, hogy belassult volna. Én biztosan nem érném utol, így hiába is rohannék, hiába vetném magam utána, csak az időm pazarolnám.
Egy választásom van.
- Sacra Lux! - kiáltom önkéntelenül, hangosan, közben a nyitott Biblia szavaira koncentrálok. Ugyanoda célzok, mint az előbb, nem érdekel a feje, azt úgyse találnám el. Ha nyugodtan áll, akkor talán, de így...
Bármi is legyen az eredménye, késlekedés nélkül futok a bestia felé. Ha lelassítottam a fénysugárral, akkor könnyű (?) dolgom lesz, ha nem, akkor... akkor bíznom kell az almásderes és Dante gyors lábaiban. De akárhogy is, le kell csapnom.
Minél hamarabb.

A farkas rohan, ezek után furcsán sebesen, de az égető fény még így is talál: valahol hátul, és pont úgy lép, hogy az egyik hátsó lába belekerül ebbe a csapásba, így a következő pillanatban hatalmasat bukik. A lendület egy darabon viszi magával, így gurul egy rövid ideig, ekkor van időd megközelíteni őt, mivel megállás után még szédeleg egy kissé. Ahogy megközelíted, az állat már nem áll fel teljesen (nincs rá ideje, így csak felsőtestét emeli meg), helyette csak vicsorog és morog - el akar ijeszteni.

Elvigyorodom, mikor a farkas felborul, és a földön bucskázik egy darabig - nem azért, mert olyan szórakoztató, hanem mert elégedett vagyok az eredménnyel.
Én rontottam el, én is hozom helyre.
Lelassítok, mikor meglátom, hogy átmenetileg sikerült megfékeznem. Utána akartam rohanni, és lesújtani rá... de jobb ötletem van. Miért támadjak közelről, megkockáztatva, hogy kiharap belőlem egy darabot, ha van más lehetőségem is?
Mozdulatlan.
Így könnyű célpont.
Sacra Lux. Immáron pont a fejére célzok a lángoszloppal... valószínűleg eltalálom, hisz ilyen távolságból nem könnyű elvéteni egy statikus célt, de ha mégsem, akkor is csak megsebzem vele valahol.
Ugyaanakkor... nem hiszem, hogy ennyitől kimúlna. Még mindig készenlétben tartom a buzogányt, hogy bevihessem a végső csapást. Csúnya halála lesz, de nem tehetek mást... nem csak magunkat, az erdőt is védem ezzel.

Ezúttal fején találod a szöget, a farkas nyüszögve, ugyanakkor hangosan morogva ejti le koponyáját, de még mindig vicsorog. Sérült, a kobakjára mért csapástól lényegesen gyengébb, de tekintetében még mindig ott az az őrült láng. Mintha még mindig szét akarna szaggatni téged...
Megölöd vagy magára hagyod őt? Nagy valószínűséggel hamar elpusztul, ha inkább a távozás mellett döntenél.

Pontos találat, a farkas pedig erejét vesztve ejti le a fejét. Ugyanakkor... nem csillapodott le.
Szegény.
A szemébe nézek, úgy figyelem a veszettség lángjait. Egy pillanatig elgondolkodom, tehetek-e valamit érte, aztán... rájövök, hogy nem.
Akár véget is érhetne itt a feladatom. Legyőztem, mozgásképtelen, és könnyedén elmenekülhetnék. A kisujjamat se kellene mozdítanom, anélkül is elpusztul nemsokára. Még talán a természetnek se tudna sokat ártani a halála előtt.
Mégsem tehetem.
Nem hagyhatom, hogy szenvedjen. Ki kell végeznem. Becstelenül. Úgy, hogy közben mozgásképtelen. Egy embernél ez nem érdekelne (igaz, nem ölök embert), de nála... semmi kedvem hozzá.
És most, hogy kénytelen vagyok, igyekszem minél gyorsabban, fájdalommentesebben csinálni.
Judicatonum.
Ismét érzem az erőt az acélban. Ha most lesújtok vele, sokkal jobban fog zúzni, mint egyébként tenné, pedig anélkül is elég pusztító.
Most. Elindulok felé, és úgy támadok, mintha egy harcképes ellenféllel állnék szemben: gyorsan, lendületből, és még úgy-ahogy óvatosan is.
Teljes erővel csapok le a koponyájára, s ha eltalálom, valószínűleg nem marad sok a fejéből.
Nyugodj békében.

Még egy utolsó nyüszítést hallasz, míg a koponya recsegve törik buzogányod alatt össze, az agyat is szétzúzva, végül agyvelővel a fegyvereden. Az állat gyorsan - azon nyomban - kimúlik neked köszönhetően, efelől biztos lehetsz, utad további részét pedig nem is zavarja meg más - a kalandnak vége. Almásderesed némileg odébb várakozik arra, hogy hátára pattanj, Dante meg biztos szívesen dörgölődzik ezek után hozzád, amilyen bátor voltál, de aztán lehet, a mocsok dög le se toj téged.

Jól harcoltál, jár érte a 100 tp, írd csak fel magadnak. Dante meg legközelebb inkább maradjon a lovadon