A halk kora délutáni eső gyengéden kopogott az istálló tetején, amire is a csípős őszeleji időtől bújva szorosabbra húzta magán a pokrócot, s lapozott egyet Albert Reichmann "Értekezések a Predestinációról" című könyvében. Kellemes olvasmány volt egy ilyen ázott szalmaszagú napra, nyugodtan simogatta a lelkét a papírszárazságú protestáns irodalom, hiányzott belőle minden vámpír költőiség, de valahogy most mégis leginkább ezt a súrolósan unalmas szöveget kívánta, gyermeki ábrándokban rejlő délutáni szundítások reményét kergetve. Jó kedve volt, kétségtelenül megtalálta a szépséget a helyzetben, s békéjét csakis az időnként feléledő kocsmából szóló muzsika zavarta meg, ám valahogy ezen mégsem tudta úgy Istenigazából zavartatni magát, a délután szürke szín olajfestményére csak némi világos színt vitt, annak érzéséből elvenni semmiképpen sem vett el.
- Csak tudnám, hogy ezeknek a nagy gondolkodóknak miért nem volt jobb dolguk...
Valahogy nem tudta elképzelni, hogy miként tehetett jobbat egy-egy Albert Reichmann, Karl von Salthausen, esetleg Eirich Oftenstark azal, ha valamilyen unalmas könyvet írtak, mikor fegyverrel a kézben védhették volna a hitet, eleven bástyaként őrizve isten erős várát. Szép volt a szó, de valahogy mindig is a tettek emberének tartotta magát, s a különféle szócséplés aligha lehetett keblének kedves, a habitusa már csak ilyen volt, bár, vérmérséklete legalább egész sokat javult az utóbbi pár év alatt. Kohle fújtatott egyet, jól láthatóan fel akarta hívni magára a figyelmet. Kószán rápillantott a megtermett fríz lóra, majd vissza a papírlapra. Kapott vizet, kapott étket, még le is csutakolta, sejthetőleg valamilyen csemegét akart volna kunyerálni, de sok volt mostanság az almából, s sajnos jelenleg nem is volt nála semmi finomság, be kellett érnie azzal, amit kapott.
~ Hogy lehet valami ennyire unalmas?
Lapozott még párat, majd ásított egy hatalmasat, s fejét hátraeresztette a mögötte lévő szalmabálára, különösebb érdeklődés nélkül lapozgatva a száraz oldalakat, végül akarva-akaratlanul álomba kergetve magát. (Egészen addig, míg a távolból egy közeledő lovas hangjait nem hallotta)
- Csak tudnám, hogy ezeknek a nagy gondolkodóknak miért nem volt jobb dolguk...
Valahogy nem tudta elképzelni, hogy miként tehetett jobbat egy-egy Albert Reichmann, Karl von Salthausen, esetleg Eirich Oftenstark azal, ha valamilyen unalmas könyvet írtak, mikor fegyverrel a kézben védhették volna a hitet, eleven bástyaként őrizve isten erős várát. Szép volt a szó, de valahogy mindig is a tettek emberének tartotta magát, s a különféle szócséplés aligha lehetett keblének kedves, a habitusa már csak ilyen volt, bár, vérmérséklete legalább egész sokat javult az utóbbi pár év alatt. Kohle fújtatott egyet, jól láthatóan fel akarta hívni magára a figyelmet. Kószán rápillantott a megtermett fríz lóra, majd vissza a papírlapra. Kapott vizet, kapott étket, még le is csutakolta, sejthetőleg valamilyen csemegét akart volna kunyerálni, de sok volt mostanság az almából, s sajnos jelenleg nem is volt nála semmi finomság, be kellett érnie azzal, amit kapott.
~ Hogy lehet valami ennyire unalmas?
Lapozott még párat, majd ásított egy hatalmasat, s fejét hátraeresztette a mögötte lévő szalmabálára, különösebb érdeklődés nélkül lapozgatva a száraz oldalakat, végül akarva-akaratlanul álomba kergetve magát. (Egészen addig, míg a távolból egy közeledő lovas hangjait nem hallotta)