Ada & Ced, avagy a túlélés törvényei

A feje átveszi az alatta ringó ló testének ritmusát. Ütemesen bólint minden második lépésre, ahogy a mellkasára ejtett állal ingadozik a nyeregben, de az arcába húzott csuklya nyitva hagyja a kérdést, hogy alszik-e. Ő maga sem igazán tudja, hogy aszik-e..
A köpenye jórészt takarja a bámész pillantások elől a portól mocskos ruháit, és a sápadtságát, ami mostanra igencsak egy halotthoz teszi hasonlatossá, semmint olyasvalakihez, aki még élne. Pedig még él. Lélegzik. Kevesen múlott, de még van...
Megbillen a lova hátán, mikor az váratlanul megáll alatta, majd szép lassan elkezd csúszni a nyeregből..
Szótlanul zuhan a földre. Ébren van! Ébren. Kimerülten pislog a szürkülő égre maga fölött. Ébren.. De éber létére elég mozdulatlan. Egyedül a mellkasa időszakos emelkedése és süllyedése töri meg a nyugalmát. De tudja, hogy ez a mozgás, ez, a legapróbb, legtermészetesebb mozgás fogja a halálát okozni, ha nem mozdul meg hozzá. Méghozzá most. Rögtön.. Átfordul a hasára, mire a csuklya lecsúszik a fejéről.
Fáradt. De a fáradtságánál borzasztóbb az éhsége. Hallott már róla. Öreg, sokat élt parasztoktól. Hogy az éhség megszállottság.. De eddig soha nem hitte. Eddig nem is volt soha igazán éhes..
A talajjal párhuzamosan futó pillantása egy zsákon akad meg, nem messze tőle. Elég nagy zsák.. Sós zsák. Krumplis zsák. Zsák a foltját..
Talán étel van benne.
Fellöki magát a földről, imbolyogva emelkedve két lábra, de a puttony mellett látott állat láttán megtorpan. Farkas.. Hát ezért cövekelt le Nyálas.. A kardja után tapogatózik, lassan kihúzva azt a tokjából. Farkas. Megöli. Csak levágja, és elviszi a zsákot.. Hátha élelem van benne.. Mi mást hagytak volna itt, egy falu közepén..? Határozott léptekkel indul meg az állat felé. Nem akar ölni. Nem gyilkos, csak éhes.. Olyan borzasztóan...
Térdre zuhan a porban. Az ujjai bosszúsan fonódnak a markolatra, ahogy a néhány méternyire ülő farkast bámulja. Tehetetlen grimaszba rándul az arca. Nem akarja megölni, de.. Dühödten préseli egymásnak a fogait, a teste mellé ejtve a kardot tartó karját. A kisujjáról kis patakban csöpög a vér a földre. Reggel bekötötte a sebet, amit egy dühös kasza hagyott az alkarján, de az az eséstől megint felszakadhatott. Északon mások a szabályok. Itt csak túlélni lehet, egy magafajtának.. Mozdulatlanul bámulja a farkast a zsák mellett, a háta mögött türelmetlenül toporgó lovával. Mennie kell, vagy itt is észreveszik, mégsem mozdul. Az alkonyati sötétségben már nyugodtan kiengedheti az erejét a nyakláncából. Így valamivel könnyebb elviselnie a fáradtságot..

A fejéből kibámulva nézi a néhány méternyire üldögélő állatot. Ez a csendes, tétova farkas-szem nézés megnyugtatja. Tudja, hogy mennie kell, de  földön térdepelni kényelmesebb, mint menni. Ha le is fekhetne egy percre.. Morgolódnak ellene az izmai, így nem dől el a porban, de fel sem emelkedik onnan. Fel tudna állni.. Épp csak.. csak pihenteti a lábait egy kicsit..
Délre kell jutnia. Dél. Azt sem tudja merre van..
Most jó, de mi lesz reggel..?
Hallja Nyálas türelmetlen kapálását és prüszkölését a háta mögül, ám egyelőre ez sem tudja talpra rángatni. Ez valami elemibb fáradtság annál.. A fejében látszólag értelmes, értelmetlen dolgok kergetik egymást, mint abban az álmok közötti eszméletben. Minden működik, minden megfejthető, mindennek helye van.. Hallja a kecskét. És a felnyerítő lovát is. Kecske mellett nem jött el, idefele... A vész-harang mégsem nem lesz félreverve a koponyájában. Ott ismét csak a meghitt csönd pihen, mikor megérzi magán a fegyver hegyét.
- Tedd el.
Eltette. Letette. Már percekkel ezelőtt letette, csak az ujjai olyan makacsak.. Némán ejti a földre a markolatot is. Fogja, vagy nem fogja.. Nem érti a fölüle felhangzó szavakat. Lehet, hogy latin..? Ha egy egyházival hozta össze a Sors.. Még nevetni sincs kedve, bár igencsak csiklandozza a torkát a fém.
Nem próbál forgolódni, hogy lásson. Csak egy sötét alakot tud maga mellett, és egy hangot hozzá. Valószínűleg összetartoznak. Épp elég ez.
Ha nem érezné a tüdejében  a levegőt, elhinné magáról, hogy halott, ha valaki azt mondaná neki. Az eddigi gondolat-kapcsok lezuhannak a fejében, és a kérdésre, ha keresne sem találna most választ. Halott. Vagy él, de életképtelen. Miben különbözik..?
- Nem tudom - feleli csöndesen.
Nem tud gondolkodni. Hogy kicsoda? A nevére kíváncsiak? Melyikre? Hogy mit akar..? Mélán bámulja a farkast.
Nem tudom..
Fogalma sincs.

Szinte örül a semmiből érkező csapásnak. Az legalább egy másodpercre elfeledtet vele mindent.. Engedelmesen terül el a porban. Még az arcát szaggató ütés nyoma sem tudja kibillenteni a fáradt egykedvűségéből, ami megtelepszik a tagjaiban. Hogy csakugyan elájult-e, vagy csak behunyta a szemét, hogy a másik kedvében járjon, az még saját maga számára is kérdés. Mindenesetre sötét van, és ha hall is valamit a feje fölött elhangzó szavakból, hát akkor remekül titkolja.
„Minden test nyugalomban akar maradni.”
Hol hallotta ezt már..?
Hagyja pörögni az agyát. Ilyen, és ehhez hasonló felesleges gondolatokon, amíg vár. Mert hogy vár, és nem pihen, az egyértelmű tényként téblábol a fejében. Vár. Hogy mire vár, azt nem tudja, de nem is gondolkozik rajta. A halálra nem érdemes, az soha nem késhet. És korán sem jöhet. Mindent a maga idejében.. Egyelőre csak a súlyosságot érzi a csontjaiban, ami a földre húzza, és ott is tartja.
Fogalma sincs róla, hogy mi zajlik körülötte. Hogy a kardja elkerül mellőle, vagy hogy megkötik a kezeit.. A fegyvert vizsgálva egyébként semmi érdekes nem szúr szemet egy szemlélőnek. Hogy Nebelturm kovács keze alkotta az már az első pillanatban világossá válhat annak, aki valamelyest ért hozzá. De ezen túlmenőleg csak egy egyszerű, szépművű rövid kard. Bizonyosan nem nemesé, és nem is különösebben magas rangú személyé, bár egy szimpla zsoldoshoz meg elég finom munkának tűnik. Nyálas meg.. Nyilvánvalóan nem zsák-hordásra tenyésztett igásló alkat, de kivételesen tűri, hogy feldobják a hátára a batyut, majd lehajtott fejjel követi a fiút, ahova az vezeti.
Mindig is utálta a pofonokat. Ha ütik, az a legkevesebb, hogy ököllel üssék. Komolyan. Vagy különben inkább hozzá se érjenek. Pofonok..
Hát erre várt..?
Mindenesetre elérik a kívánt hatást, mert felnéz rájuk. Furcsa. Hallja a korábbi hangot, de az valahogy nem illik ahhoz az archoz, amit maga előtt lát. És azok meg ott.. Tollak..? Ha nem markolnák épp a haját, bizonytalanságában bizonyosan oldalra billenne a feje. Szárnyak..? A pillantása lassú-kíváncsian vándorol ide-oda a ismeretlen alakon. Milyen különös fény.. Esküdni merne rá, hogy..
Hagyja, hogy felrángassák a földről, de megérezvén a béklyót a kezein, már közel sem olyan beletörődő, mint amennyire lennie kéne. Szüksége van a kezeire. Azért kapta őket, mert kellenek neki. És a kardja. És a lova is. Nem mintha bármi különöset akarna velük. De kellenek neki. Egyszerre tűnik fel mindnek a hiánya, és ez beizzítja a haragját a háttérben, még ha csak takarék-lángon is.
Nyugtalanul mocorog a fiú és a szárnyas alak között, fáradtan feszegetve egy darabig a bilincsét, miközben megpróbál hátra-hátrapillantani, a nagy fekete foltot keresve a közelében. Ebben még az előbb elhangzott figyelmeztető  szavak sem tudják megállítani. Csak mikor meglátja végül a lovát, egy nagyobbik fiú mellett akkor nyugszik meg valamelyest, legalábbis a nézelődést illetően. Bár azt továbbra sem szívleli, hogy meg vannak kötve a kezei. Így még járni sem olyan egyszerű.. Igaz, megy, a súlyát mégis kényszerből jórészt a másik kettőre hagyja, ahogy lehajtva fejét hagyja, hogy vezessék. Oly esélytelen volna ellenkeznie, mint futnia. Egyelőre egyébként sem tűnik úgy, mintha meg akarnák ölni. Ha hihet a szavakban.. De nem tud jobbat, mint hinni. Nincs jobb esélye, mint hinni, és rohanni, ha mégsem lesznek igazak.
Csak tudná hogy fog rohanni, ha még menni is ennyire..

A kijelentés a lováról csak a fél fülét csapja meg. Mintegy mellékes tényként veszi csupán tudomásul, ahogy lehajtott fejjel hagyja, hogy bevezessék egy épületbe. Az arcába húzott csuklya önmagában is lefogja a látótere egy részét, de egyébként sem nézelődik az út további részén. Nem érdekli. Így lemarad a keresztről is, nem mintha bármi jelentősége lenne számára. Az emberek istent imádó, aranyba bugyolált vallása hidegen hagyja. Néha egyenesen idegesíti, bár ez az ellenszenve is csak hullámokban rohamozza, ahogy a hangulata általában. Van, hogy kifejetetten dühös mindenre ami vallás, néha meg csak von egyet a vállán, és továbbáll. Az viszont, hogy ma épp hogyan viszonyulna a kereszt látványához titok marad, mert -sajnos vagy szerencsére, de- nem látja meg.
Hagyja, hogy lenyomják a földre a kisebb szobában. Vissza a kiindulási pontra.. A mellkasára zuhan az álla, ahogy a pillanatnyilag beállt szünetben előrebillen a feje. Mintha egy követ hordana a koponyája helyén..
Oda sem figyel a környezetére. Nem érdekli..
De a beálló csendben aztán csakhamar lehúzzák a fejéről a biztonságos, sötét csuklyát. Furcsa. Ha jobban belegondol, mintha ez már egyszer lecsúszott volna róla.. Fáradtan lógatja a tekintetét. Talán féltenie kéne az életét. Talán menekülnie kellene.. - gondolja, ahogy a nő ellép mellette. Vagy könyörögni.. Talán... Talánok. Normális emberek ilyenkor ezeken gondolkoznak.
Lehetőségeken..
Csak akkor néz fel, mikor figyelni kezdik. Nem tudja, még csak nem is érzi, hogy figyelik. Mégis tudatában van a rajta nyugvó másik szempár súlyának. Bágyadtan emeli fel az arcát, egykedvűen nézve a szemközt térdelő szárnyas alakra. Van, akit zavarba hoz a tekintetek ilyen direkt találkozása. Ő nem tartozik közéjük. A kíváncsisága vagy épp valamelyik egyéb hangulata általában nem törődik sokat azzal, hogy kire bámul, és mennyire kínos ideig. Most épp a fáradtság az, ami miatt nem néz félre, bár a kimerültségtől már hunyorog.
Tisztában van a földre rakott élelem ott létével, bár egyszer sem pillant felé. Előző nap még hányingere volt. Azt hitte beteg lesz, de mára kiderült, hogy csak azért volt rosszul, mert akkor már második napja nem evett. Most hányingere sincs. És a gyomra sem kordul meg. Ettől még éhes. Ettől még éhesebb, mintha korogna..  
A furcsa, arany szemek mögött sejtett elutasítással nem sokat törődik. Inkább az lepné meg, ha nem látna előítéletet a lány tekintetében. Lehetnek szárnyai, a hozzáállása attól még ugyanaz, mint az összes többi emberé. Nefilim, vagy sem, semmi sem változik.. Bár hallott már a félangyalokról, még egyel sem találkozott. De most, hogy itt térdel egyel szemben sem történik semmi. Mindig, ugyanaz az átkos nóta.. Mintha tehetne róla, hogy az anyja vámpír volt. Meg az apja. És mintha ők tehetnének róla, hogy annak születtek. A maga részéről már torkig van az emberek betokosodott dogmáival. Bár igaz, a vámpírok rá is szolgálnak a hírükre.. És ezzel mattot is adott magának két lépésben. Két szék közé beszorulva. Mindkettőt elutasítva.. Így szép az élet, hogy még a földre sem eshet le, mert az is csak belerúg egyet..
„A fajtádnak..”
Mennyire gyűlöli ezeket a szavakat.. Érzi ott  feszülni a néma haragot a bőre alatt. Mindig ott van, még ha nem is látszik rajta. Még ha hidegen is hagyja a szókapcsolat.. A fenevad és a megharagudott isten emlegetésére csak lehajtja a fejét, a szobában lévő fény elől valószínűleg árnyékba borítva a szemeit a szemöldökcsontjával, be is csukva őket a valóságra. Nem érdeklik a kérdések. Ezt is rajta akarják elverni. A fogain. Az egészet.. Mégis.. Az a nap mégis.. Az emlékeibe égett.. "Csak ezt lehetne, ezt felejteni!".. De nem tudja. Nem lehet. Felnyögne, ha nem volna oly mindegy, hogy megteszi-e.  
Megrázza a fejét. Nem érdekli a másik mire veszi válasznak.
Mit mondjon.
Tudsz beszélni?
Egy része legszívesebben csak ordítana.
Nem, nem tudok! Nem tudok..!
Minek beszélni? Olyan hasztalan.. Egy része csak nevetve ordítaná, hogy...
Ez a része nyilván nem normális.
Keservesen rázza meg újra a fejét, összeszorítva a szemét.
- Engedj el, kérlek.. - nyögi halkan.

Hogy miért bámul az talán a szeme törődött csillogásából válhat világossá a másik számára. Ha nem nézne, már elaludt volna. Az pedig jelenleg igencsak luxusnak számítana. És persze kíváncsi is, hogyne. De az jelenleg csak másodlagos prioritás, bár -igaz ami igaz,- szerencsére van mit bámulnia a szárnyas alakon. Ha egy szimpla ember ülne vele szemben nem biztos, hogy bírná még ébren. Vagy hogy eddig bírta volna..
Mégis, talán jobban örülne egy embernek. Talán.. De lehet, hogy ezek a szavak egy ember szájából is ugyanennyire gyötrőek lennének. De tőlük már megszokta. Az emberek örökös szájjártatásából már elégszer kijutott a saját és mások része is neki. De ha mindezt egy félangyal vágja hozzá.. Kénytelen lehajtani a fejét a fény elől. Hogy fáj-e..? A fenevad után nem sokat hall az egészből. Csak hagyja, hogy elvonuljon a feje fölül az ár, még ha eközben egy része legszívesebben csak nevetne is. Beszélni, örökké csak beszélni, beszélni a semmiről, a semmiről, amiről minek is beszélni, a Semmiről meg nem lehet, hát minek, beszélni, örökké, örökkön ez az állandó pofázás.. Nehéz volna megmondani, hogy pontosan min is megy keresztül, míg végül kínjában kinyög valamit, amit talán akar, talán csak egy reflex kérés.
Nem érzi jól magát..
Azonnal mozdul, ahogy a kezéről lekerül a béklyó. Nem gondolkozik sokat rajta, hogy milyen logika volt mindebben a máik részéről. Idehozni, aztán elengedni.. Most épp a skála másik végén mozog, ahova a logika még csak be sem meri tenni a lábát. Úgy izzanak a bőre alatt érzelmek, mint ahogy a viharos tenger hánykolódhat. Ha nem volna ilyen átkos fáradt osztályozná őket, valahogy rendet csinálna köztük..
Érzi a bordái belső falának rohanó hullámokat..
Elmászik az ágyig, talán az van legközelebb hozzá, és megfordulva nekiveti a hátát a keretnek. A tenyerébe temeti az arcát, felhúzva magához a térdeit, és a keze takarásában már rá mer vicsorogni a zabolátlan hullámverésre a mellkasában.
Néha van így. Néha csak úgy magától előjön ez.. a dagály.. Jószerével csak éjjelenként, de ha elég sokáig figyeli a saját légzését olyankor is el tud aludni –reggelre pedig általában megnyugszik. Most nem alhat. És hiába figyel a levegőre. Mást kell találnia. Más kell..
Görcsösen szorongatja a fejét. A baljára időközben már rászáradt a vér, és a sötétebb, vörös csíkot szépen vissza lehet vezetni az ujjaitól egy -hajdanán talán- fehér kendőig az alkarján, amit reggel futólag rákötött, hogy kitartson, amíg ki nem tudja mosni rendesen a sebet. Most ez sem érdekli. Kimosni.. Hogy fáj-e? Nem tudná megmondani.
Kifehéredett ízületekkel túr a hajába, míg végül mint egy mentőmellény, besodródik az agyába az eddig háttérbe szorult hátas képe.
Nyálas.
A megfeszült izmai engednek a fekete mén gondolatára.
Nyálas..
Alig egy, legfeljebb tán másfél percig ha tarthatott mindez. A háborúja önmagával.
- El kell látnom a lovamat.. - mormolja halkan, elengedve egy félmosolyt maga elé, ahogy elveszi a kezeit az arca elől, majd felpillant a szárnyas alakra. Ekkor tűnik csak fel neki, hogy a másik egészen az ajtóban áll. Furcsa. Talán.. De miért is félne tőle? Fel sem merül benne, hogy egy nefilim tartana tőle. Egy átkostól..
Viszont ahhoz, hogy elláthassa Nyálast ki kell mennie, és az ablak valóban túl pici. Talán kicsit korai pedzegetni ezt a témát, rögtön azután, hogy elengedték, de muszáj. Csak egy kis eső esne.. Az talán kimosná az álmot a szeméből. A mocskot a ruháiból, és mindent, ami számít.. De bent eső sem eshet..

Veszélyt..?
Kíváncsian bámul vissza a félangyalra, miközben az lehajol a kenyérért, amin az előbb feltehetőleg ő gázolt át. E percben épp nem érzi az álmot a szemében. Sőt, meglehetősen ébernek érzi magát.. De ismeri ezeket a hullámzásokat. Most jól van, de lehet, hogy a következő pillantás már megint azt az ólomsúlyú fáradtságot fogja magával hozni. Ez már a holtpont holtpontja. Kiszámíthatatlan, mikor fogja a teste feladni, és kikapcsolni. Ájult már el, egyszer vagy kétszer talán. Nem szereti. Mikor az agya önkényesen lekapcsol..
Ám egyelőre nem érzi ezt. Ez veszélyesebb. De hogy ő lenne veszélyes..? Ha más hangulatban lenne ezen csak gunyorosan felhorkanna. Hogy ő a veszély az emberekre..? Elnézően csóválja magában a fejét, miközben jó gyerekként figyel a másikra. A szavaira. De az mintha egy bolondhoz beszélne. Vagy egy lomha észjárású tökkel-ütött paraszthoz. Vajon normális ez a félangyal..?
Érdeklődve pillant félre az arany szemektől a megrezzenő kézből földre hulló kenyérre. Hát tényleg félne? Tőle? Mulatságosnak tartja a gondolatot.
Jókedvűen rázza meg a fejét.
- A lovam az enyém. - jelenti ki.
Akár kint van, akár bent. Nem lehet visszaadni azt, amit nem is vettek el..
A hátát továbbra is az ágynak döntve üldögél a helyén. Nem nyúl a leejtett kenyér után. A váratlanul a feje fölé kapó kezet is csak ráérősen veszi tudomásul, lankadatlan érdeklődéssel a tekintetében nézve utána. Bugris egy nefilim ez, az már biztos..
Visszafordul előre, tompán a semmibe hajtva a fejét. Fogalma sincs ki ő épp, ahogy arról sem, mit csinál. Csak hagyja magát sodortatni az árral, amit a rendszertelen érzések keltenek benne. Mintha részeg lenne.
Vagy legalábbis..
Lehunyja a szemét. Nem látja a nő kezében megjelenő palástot, csak a vállára omló borogatás-szerű hideget észleli, amivel egy időben újra megérzi a végtagjait a földhöz szívó gravitációt. Mozdulatlanul tűri magán a furcsa, nyugtató leplet, habár csak az azáltal keltett érzést fogja fel; hogy mi az, vagy miből jön -,hogy jön egyáltalán valamiből- azt már nem, de nem is néz fel, hogy megtudja.
Majdnem olyan, mint az eső..
Sírásra görbül a szája a csendben.
- Muszáj segítem neki.. - motyogja félhalkan, továbbra sem mozdulva meg a helyén. A feje megint kövekkel van tele, és képtelen rávenni magát, hogy felemelje. De Nyálas kint van, és tudja, hogy ugyanilyen fáradt. Muszáj legalább megitatnia, és leszedni róla a nyerget.. Az ablak pici, de az ajtó felé most mehetne.. Mégsem tud. A teste röghöz köti, és ez a tehetetlenség elgyötört grimaszba facsarja az arcát.

A beletörődése hasonló a félangyal megnyugvásához. Lehajtott fejjel tűri magán azt a különös, jóleső érzést, rezdületlenül ülve a földön. Csak a mellkasa mozog, de most nem fél tőle, hogy ez hozná rá a halált, mint korábban, az úton fekve. Nem, itt.. itt nyugalomban van..
Bár nem tűnik fel neki, hogy begyógyult a seb a karján, mert nem nézi meg, és nem is tekergőzik arra fele gondolatban, de az a háttér fájdalom észrevétlenül kikapcsol az elméjében. Arra emeli csak meg végül a fejét, hogy a másik visszatérdel elé, de akkor is csak ímmel-ámmal, nem néz fel egészen. A fejrázást mégis látja, mire kénytelen újra lehunyni a szemét. Nem. Ez egy nem, akármilyen lassú is a mozdulat.
Nem..
Hagyja, hogy nézzék. Ő már kinézte magát. Mára. Most-ra.. Álmosan pislog a semmibe, valahova a másik lábai elé a földre. Most megint nem érez semmit. A hullámok és Nyálas gondolata nélkül csak az űr gomolyog a fejében. Nem. Hát nem.. Nem kérdőjelezi meg a másik fejcsóválását. Beletörődik.
Nem.
Visszacsukja a szemét. Vagyis inkább csak csukva felejti egy pislogás alkalmával, de a felhangzó szóra még egyszer visszarángatja magát az álmok előtti senki földjéről, és felnéz a másikra, ezúttal teljesen megemelve a fejét. Olyan kényelmes volna most így maradni, és hagyni magát elaludni..
Kifürkészhetetlenül pillant fel az arany szemekbe, a felé nyújtott kézről. Nem magától tart, hanem a másiktól. Lassan megerősödik benne az érzés, hogy a nefilim nem egyszerűen csak nem kedveli őt.. Talán még fél is tőle. De ha ez így van, ő nem tudja megnyugtatni, ebben az egyben biztos. Szavakkal végképp nem, így hát nem is próbálkozik velük. Mert mit mondhatna? Röhejes közhelyeken túl, semmit. Semmit az ég egy adta világon..
Folyamatosan tudatában léve önmagának fogadja el a felajánlott kart. Talpra rángatni nem kell, de magától igencsak nehezen állna fel egy lendülettel, így a nőnek bizony ellen kell tartania, ha nem is egy az egyben felhúznia őt a földről. De ahogy végül két lábra emelkedik másodpercek alatt izzik fel benne megint az akarás. A lovát akarja.
Most.
Esze ágában sincs elfutni, így hagyja, hogy menjenek, ahogy a másik akarja. Megnyugtatásul. Járni tud, támogatni egyelőre nem kell, ez érződik rajta, így a félangyal azonnal el is engedheti, ha akarja, amint felállt. De nem indul meg elsőnek, hacsak a másik erre nem utasítja. Ha pedig mellette marad sem történik semmi, akkor nyugodtan hagyja, hogy vezessék. A hirtelen mozdulatoktól óvakodik, nem mintha ugrándozós kedvében lenne.
Ha tudna sem futna most, az agya lekapcsolta a gondolkodásának ezt az egész részét. Nem gondolkozik azon, hogy elmeneküljön, de azon sem, hogy mi lesz, ha itt marad. Ez a.. „jövő” téma valahogy nem létezik most számára. Csak azt tudja, hogy lép még egyet, aztán még egyet, és ez valószínűleg elvezeti Nyálashoz. Ha meg meglátja a lovat az majd hozza magával a többit. De hogy aztán mi lesz..? Meg sem fordul a fejében ez a kérdés. „Aztán”..
Jelenleg nem ismeri ezt a szót.
Akárhogyan is, ha eljutnak az udvarig, akkor is megvárja a másik reakcióit, bár szíve szerint azonnal rohanna is a nagy, fejét lógató fekete folthoz. De visszafogja a feldübörgő szívét, és vet egy izgatott pillantást a félangyalra, hogy az vajon elengedi-e. Mert igenis tudatában van, hogy egyfajta őrizetben van. Őrült egy őrizetben, de őrizetben..

A félangyal biccentésére megindul előre, így kimondatlan marad a szó. Hagyja, hogy vezessék egy ideig, de azt is hasonló belenyugvással veszi tudomásul, mikor aztán néhány lépéssel később elengedik.
Némán sétál a mindennapinak egyáltalán nem nevezhető őre mellett, bár -valójában-egyelőre még mindig nincs teljesen tudatában a helyzetének. Inkább csak egy állat módjára érzékeli a történéseket, konkrét fogalmak, vagy megnevezések nélkül. Hogy ki vezet kit, hogy mit lehet, és ki mondja meg, hogy lehet-e, hogy ki a főnök.. A világnézete jelenleg épp egy kutyáéval lehet talán egy szinten.
Észre sem veszi.. -ez valóban helyes megfogalmazás az oltárra helyezett kardról. Ahogy az aranykeresztről is, hiszen azt most -, csakúgy, ahogy befele,- kifele menet sem veszi észre. Csak míg idefele a csuklyája takarta ki előle, addig ezúttal a elcsigázottságtól szemellenzőszerűen leszűkült látása teszi ugyanezt. A lába berögzült mozgással viszi előre, és nem áll le megnézni, hogy hogyan lehetséges ez. Hogy egyáltalán talpon van..
Ha nem is gyorsan, de elérnek az ajtóig, és Nyálas látványa csakhamar be is tölti az összes és a maradék űrt is az agyában. A nefilimre néz, aki csak ekkor tűnik fel, hogy eltűnt időközben mellőle. Visszafordul, az ajtóban megtalálva a lemaradtat, majd annak megengedő biccentésére fordul is, és –fáradtság ide vagy oda,- szinte galoppozva siet a hátasához.
Remeg a keze, miközben leoldja a fára csomózott szárat, kivételesen még magában sem minősítve a kezet, amelyik előtte azt odakötötte. Engedi, hogy a ló lelógassa a fejét, ahogy lehúzza róla a tarkószíjat, csendben leemelve a pofájáról a kantárt, majd kinyújtja a kezét, hogy Nyálas kiköphesse a zablát. Halványan elmosolyogja magát a tenyerében landoló nyálas fémre, aztán a szabad kezével óvatosan végigsimít a búskomor ormányon. Ekkor kúszik csak vissza az agyába a másik jelenléte. Visszanéz a válla fölött, majd a vödörrel várakozó nefilimet látva odébb mozdul, utat engedve neki Nyálashoz. Nem tart tőle, hogy a lovának baja esne egy szárnyas félangyal keze által, így amíg a nő lerakja a vizet addig megkerüli a jószágot, és nekiáll meglazítani a heveder-szíjakat az oldalán.
A megszokott, monoton munka megnyugtatja az agyát. Közben persze odébb kell mozdulnia, ahogy Nyálas lehajol az elé rakott vödörhöz, egészen elsüllyesztve benne az orrát, de reflexszerűen lép odébb a lóval együtt.
Hogy a nő szavait hallja-e a körtéről, vagy sem, nem lehet tudni. Reagálni mindenesetre nem reagál rá, ez biztos. Nyugodtan, szinte félálomban engedi ki a szíjakat, ahogy a nefilim lassan hátat fordítva visszaindul, majd nem sokkal később felnyúl a nyeregért, hogy leemelje azt a lóról. De a máskor alig súlynak számító lószerszám alatt ezúttal igencsak tiltakoznak a karja izmai. Mégis leküzdi azt a hátasról, és egy fél lépést hátrálva lerakja a földre. Dobja.. Visszafordul Nyálas felé, de az addigra már csak a felborított vödröt nyalogatja maga előtt.
Kénytelen újra elindulni, vissza az ajtóhoz, és megemelve a maradék két vedret odacipeli azokat is a lónak. Az egyiket le is rakja elé, megtámasztva azt a lábával, mielőtt az iváson ügyködő patás buzgóságában még felborítaná, a másikat pedig ő maga emeli a saját szájához.
Neki is tökéletes az a víz, amit Nyálas kap..
Jó néhányat kortyol a vödörből, egy keveset akaratlanul is magára locsolva közben. De a szomját így is jórészt oltja vele, a háromnegyedéig leivott vizet pedig visszahelyezi a hátasa elé, aki lassan a második adagját is kiszlopálja a sajátjából.
A kézfejével megszokásból megtörli az állát, miközben darabig elmélázva bámulva a lovát, aztán odalép a nyereghez, és leoldja róla az egyik pokrócot. Már nem is gondolkozik. Egyáltalán. Nemhogy fogalmak, szavak sincsenek a fejében. Vagy ötletek.. Semmi. Monoton feladatok, amiket ezerszer, tízezerszer végzett már. Puszta megszokásból, felelősségből mozognak az izmai..
Felemelkedve kétrét hajtja a takarót, leterítve vele a ló hátát, aki eddigre már megint csak a vödre alján jár, majd fáradtan zuhan vissza a földre, a nyeregnek vetve a hátát. Fókuszpont nélkül bámul kifele a fejéből, akkor sem mozdulva odébb, mikor Nyálas, felborítva az utolsó üres vödröt is, egy kevés tétova helykeresés után leheveredik mellé, maga alá csukva a lábait. Inkább tűnik kutyának most, mint paripának.. Hagyja, hogy a mén az ölébe hajtsa a fejét, az ujjaival finoman végigsimítva a busa lópofán, a másik kezével gépiesen megigazítva a ló hátán a lecsúszott pokrócot.

Ahogy a földön ül/fekszik, a nyeregnek dőlve, csakúgy, ahogy általában aludni szokott, még nem telepszik meg a tagjaiban az a szokványos tudat, hogy aludni fog, hiába az ismerős testhelyzet. Szórakozottan cirógatja az ölébe fektetett lófejet, oda sem figyelve a mozdulataira. Nem szokott a mén ilyesmit csinálni. Próbálkozott már vele, még Nyálas apjával, cirkuszi mutatványokra idomítani..
De ez egészen más.
A lábai elég hamar elzsibbadnak a szokatlan súly alatt. Mire a félangyal ismét előkerül a házból már nem is érzi őket. De így legalább a hideget sem érzi, csak a felsőtestén. A ló-test melege oda már nem jut el, és hiába a köpeny, még sincs épp nyár. Északi nyár.. Biztos zord és hűvös az is, mint minden idefent..
Tudomásul veszi, hogy a nefilim visszatér bentről, bár se a feje, se a szeme nem fordul az irányába. De mégis látja egy ponton a szárnyas alakot, majd aztán eltűnik a látótere perifériáján, ahogy leül, és tüzet kezd csiholni, amennyire a hangokból, és az időszakosan fel-felvillanó szikrákból következtetni tud rá. Erre sem mozdul azonban, bár annak is tudatában van, hogy figyelik, néha-néha felé néznek. De várakozást, vagy hívást már nem dekódol a szeme sarkából látott mozdulatokban.
Egykedvűen simogatja az álmában néha fel-felhorkanó lova orrát. Ha nem mozogna valóban úgy tűnhet, hogy halni feküdt oda. Egy márvány szobron több életre utaló szín van, mint rajta. De persze a kő nem mozog, és nem fázik, és nem pislog időszakosan a semmibe.
„Különben csak torzúlt és suta kő
lenne, lecsapott vállal meredő[...]”
Nem mozog csak a keze, és az éjszaka sűrűsödésével lassan láthatóvá váló ködgomolyagok az arca előtt. A másik pokrócáért kellene nyúlnia, azzal betakarózhatna, ott van a nyeregre erősítve, mellette, csak oda kellene nyúlnia.. De nem meri megtörni a lova nyugalmát.
Fogalma sincs, a nefilim mennyivel később indul el újra befele. Az időérzéke néha tökéletesen használhatatlan. Megbízhatatlan információi vannak az időintervallumokat tekintve, de ismét érzékeli, hogy a másik távozik. Nyálas viszont mozdulatlanul alszik, így ha akarna sem mehetne a félangyal után. Ahogyan a tűzhöz sem. És a takaró is ott marad a nyergen..
Jó sok idő.. –így tudja megfogalmazni. Jó sok idő telik el, mire a mén megébred, és újra felemelkedik mellette. Vele együtt áll fel ő is, bár a lábai igencsak megbicsaklanak alatta a néhány órányi mozdulatlanság után. Megkapaszkodik egy-két másodpercre a lova sörényébe, amíg a zsibbadás elhalványul a bőre alatt, aztán újra megigazítja a takarót a patáson.
Esze ágában sincs megvárni a hajnalt odakint. Nem szereti a fényt.. Leporolja magát, mintha mi sem történt volna, mintha csak egy átlagos éjszaka után kelne fel, és az egész meg sem történt volna.. Lenyúl a nyereghez, és egy kisebb zsákból előhúz egy tiszta (tisztább) inget, és nekiáll átvenni a mostanit. Hogy fázik-e? Mint egy kutya, de nem szokott hozzá, hogy reszkessen. Sietve öltözik át, no nem mintha az éjszaka közepén leskelődőktől tartana, szimplán csak majd megveszi az isten hidege, miközben lekapja a koszos felsőjét, majd visszakapja az újat. Ekkor veszi észre a begyógyult sebet is a karján, és ez egy másodpercre megakasztja a zord időjárás ellenére is a mozdulatait, de aztán felveszi a földre dobott köpenyét is, összecsatolva azt magán. Jó lett volna fürdeni is, a hideg ide vagy oda, csak valamelyest lemosni a koszt magáról. Lehet, hogy okosabban kellett volna felhasználnia azt a három vödörnyi vizet.
De hát ha egyszer Nyálas szomjas volt..
Leoldja a pokrócát is a helyéről, aztán felnézve meglátja a leégett tűz maradékát a közelben, és a kövön hagyott ételt a kendőn. Odasétál, és magához inti a lovát, a maradék körtét a puha ormánynak nyújtva. Nem sok, tudja.. Hagyja, hogy a hátas menjen amerre akar. Talán talál valami füvet itt a közelben.. Nem fél tőle, hogy elveszti, vagy ellopnák.  Ha hívja Nyálas jönni fog, megpróbálni befogni pedig nem érdemes, mert a mén hátul rúg, elől pedig rúg és harap is, ha ellenségesnek ítéli a közeledőket.
Az agya beáll a szálas takarmány gondolatára, miközben hosszas tépelődés és civódás után a szájába veszi a cipó végét, gondosan összehajtva a kendőt, lerázva róla a morzsát. A tüzet már nem kell oltogatnia, az a néhány gally egyébként sem sokáig tartotta életben.
Magához veszi a takaróját, és a kendővel együtt elindul ő is befele, elrágcsálva közben a maradék kenyeret. Nem sok, de a napok óta háborgó gyomrának egyelőre épp elég. Ennél többet talán nem is viselne most el..
Vámpírhoz képest halkan lép a hátsó helyiség küszöbére. A tekintete végigszalad a szobán, azzal a Nyálas mellett töltött néhány órányi félig éber-félig alvó állapottól felfrissült pillantással mérve fel a helyet, benne az ajtóval szembe fekvő kendős félangyallal. Aztán közelebb lép hozzá, óvatosan az ágya szélére helyezve a pokrócot. Hogy a másik felkel-e rá, nem érdekli, ugyanolyan csendben el is húzódik, és a küszöbre telepszik. Hogy miért pont oda? A legevidensebb választól eltekintve azért, mert szereti a kettősségét. Hogy kint is van, és bent is, ki is lát a széksorokra, és be is, a nőre. Ezen túlmenőleg pedig rettentő kényelmes. Az ajtókeretnek dönti a hátát, és beburkolózik a köpenyébe, kinyújtva a lábát előre.