Ada & Ced, avagy "Ne szólj szám, nem fáj fejem."

Ada figyeli és vár. Nem tartja a szavakat elkorcsosult dolgoknak. Nem tudják kifejezni az egész Világot, de meg tudják ragadni a formáit, és össze tudják kapcsolni a káprázatok közt a szolid pontokat. De volt idő, hogy ő sem szólt. Minek nevezték? Machily...beteg, sérült... a lelkére mondták, nem tartották épelméjűnek. A félangyal lélegzete fennakad egy pillanatra, amikor visszaemlékezik erre. De ő nem volt machily... a tekintete a kártyáira téved a szoba alacsony szekrényén. Aztán visszarebben a fiúra, ahogy megszólal. Küszködve, nehézkesen, de megszólal neki. Ada tudja, hogy miatta, mert várja.
- Nem vagy veszélyes. - motyogja elgondolkodva.
Akkor vajon mi vagy? Szavak nélkül annyi minden lehetsz...
Hirtelen ötlettől vezérelve megkapja a kardot. A lába mellett az ágy támlájára fektetve egy pokróc, ami nem tartozik a helyhez, a fiú hozta neki. Ada már meg sem próbálja kitalálni, miért. Odanyúl érte, magához veszi és a szárnyai alatt a testére csavarja, kizárva a kőfalak dohos, nedves, súlyos hűvösét. Fürgén leugrik az ágyról és az alacsony szekrényhez lép az ajtó mellett, amin a dolgai vannak. Kivesz belőle egy díszes szütyőt és letérdel a kopott, vastag szőnyegre, ahogy tán órákkal ezelőtt. Három kartávnyira a vámpírtól, felé fordulva, de öncélúan, magának. A szütyőből színes ábrákkal díszített lapokat vesz ki, egy egész paklira valót és keverni kezdi őket. A levegőben ünnepélyes csend ül, de Ada nem látja, csak érzi a gyertya meleg fényét megcsillanni arannyal beszőtt ingóságain, míg surrognak a lapok. Az áhitat és a tömjén belopóznak a kis hátsó helyiségbe és feszengve megülnek a sarkokban. Amikor elkészült, felpillant a fiúra. Nem veszélyes, egyedül van... kever még a lapokon, s a felső hármat kiteszi maga elé. Nem érzi a fáradtság sürgetését.
A Világ, a Csillag, az Uralkodónő.
A Világon egy forgó koszorú közepén táncoló fiatal nő alakja áll, egyetlen öltözéke egy laza fátyol, kezeiben varázspálcákat, mindkét végén égő gyertyákat tart. A koszorú körül négy másik alak: az angyal, a sas, a szárnyas oroszlán és a szárnyas bika őrzi a kép sarkait. A másik kép is egy mezítlen leány alakját mutatja, fátyol sem fedi, amint egy tó partján térdel, és két edényből vizet önt. Az égen fölötte fent nyolc csillag hunyorog, az egyik közülük kiemelkedik méretben és formában. Az utolsó is egy nő, a trónján ülve, baljában jogar, jobbján egy sas.
Ada komolyan mélázva felpillant rá. A huszonkét lapon majdnem egyenlő arányban oszlanak meg nők és férfiak alakjai, a fiúnak mégis három nő mutatkozott meg, kettő közülük mezítlen vagy majdnem az. Aki nézi, nem tudja, miért. De Ada tudja, s mégsem érti. Nem a meztelenséget, hanem a lapokat. A világ kötetlen teljességét, a csillagok útját az élet vizéhez és az uralkodónő ígéretét a szépségről. Mindez ott volna a vámpírban, aki egyedül van és nem veszélyes?
- Választasz?... - mutat a lapokra, aztán hirtelen felpillant rá. - Andromeda vagyok. Én... talán veszélyes vagyok. – mondja elfogódottan. Újra oldalt pillant, mintha ez a szoba súgni tudna, majd vissza a lapokra.
A kardot a pengéjével leteszi maga mellé és a fiú felé tolja, hogy a hegye a másik lábát majdnem érinti. A fém tompán súrlódik a szőnyegen, karcos hangot hallat a kövön.
Most már elhiszi, hogy a másikat bántották. Mert már tudja, hogy azt az előző vámpírt akarta megbüntetni benne, aki megingatta a biztonságérzetét, a saját hatalmába vetett hitét.
- Ha velem jösz, senki sem fog rád fegyvert. - mondja. - De én a Fővárosba megyek, a lovagok közé.
Az ezüstös szőke tincsek az arcába hullanak, ahogy előre hajlik, hogy újra megvizsgálja a lapokat. Nem hazudnak. A fiú eldöntheti, hogy ebbe a Sorsba beletartozik-e az ő védelme és a Katedrális, mert Ada nem tudja és nem is tudhatja.

Valóban és mégsem. A tetteket is félre lehet érteni, s egy kedves gesztus is szólhat a látszatnak. Amikor meglátta a fiút, az őszinte volt az éhségéhez és elnyűttségéhez, mégis Adán múlott, minek látja meg: ételre és meleg ágyra szoruló sebesült vándornak, vagy másokra bajt hozó, a puszta ösztöneiből élő bűnözőnek. Aztán mégsem követte a rá szabott feltételeket.
Ada szemében a szótlanság is tett, a tétlenség is az. A testtel is lehet hazudni. És mégis igaz, hogy száz szónál többet szól, ha a valóban fontos dolgokról van szó. S talán ezért is mondja azt, amit mondott, hogy magával vinné, mert ha már nem is tartja veszélynek, de azt sem mondhatja el, hogy kiismerte. A kártyák is ezt mutatják neki. S akárhogy is, tudja, hogy igazságtalan volt vele.
Figyelmesen követi a másik minden mozdulatát, miközben az elrakja a kardját. Talán a legjobb mind közül, ha a szavak és a tettek összhangban vannak, márpedig Cedrick a tokjába temeti a fegyver éles felét, és elteszi kéz alól, csak aztán jön közelebb, de közelebb jön. Ada egy apró, észrevehetetlen biccentéssel nyugtázza mindezt, hát eljött ez is, nem csak kérni fog és ellent mondani. Talán.
Minden apró gesztus felszítja a kíváncsiságát és próbára teszi a bátorságát, miközben próbálja megőrizni a törékeny nyugalmat, amit magára erőltetett. Ez a félelem, amit a vámpír kiváltott belőle, nem köthető az észhez. Mélyen a belsejében vert gyökeret, ezért olyan makacs.
A fiú is az. Aztán mégis csak bemutatkozik neki, úgy hogy Ada már nem is remélte. Kevert érzésekkel fogja meg a felé nyújtott kezet. Most már neve van neki, Cedrickhez tartozik, ahhoz, akinek beletépett a hajába, akit leütött, megkötözött, akinek ételt adott és akit meggyógyított. Talán ő nem adott okot a másik bizonytalanságára? Bólint és megszorítja a hűvös ujjakat. Az ő keze mindig meleg és melegebb a másikéhoz képest, mintha a puszta forróságát hordozná magában. Aztán visszahúzza a jobbját. Vissza a kártyákhoz.
- Ha velem jösz, senki sem fog rád fegyvert. - mondja. - De én a Fővárosba megyek, a lovagok közé.
- Ott utálják a fajtámat.. Te is utálod.
Adát mellbe vágja a szégyen, s égő vörösen árad felfelé a nyakán, az arcába. Korábbi szavai némán csüngnek köztük, de eltagadhatatlanul.
Nem is tud mit mondani a mélabús szemeknek és a keserű mosolynak, amit egyszerre talál kihívónak és önmagáért valónak. Mondaná, hogy nem igaz, de akkor részben hazudna. Pedig a népe néha testvéremnek szólítja még a vámpírokat is, pusztán azért, mert emberek voltak az átok előtt. Sokuk szemében továbbra is azok, még ha az őseik bűneinek emlékét hordozzák is magukon lemoshatatlanul. Már hogy ne szégyellné magát, ha erre gondol, amikor a saját ősei a mai napig benne élnek a bűnben, de ő szabadon ítélkezhet, tisztán, sőt felmagasztosultan az Istenhívők és a legtöbb ember szemében? Nem ocsmányabbak-e egy mélységi játszmái, mint egy vámpír ösztönös állatiassága? Vagy meg lehet-e ezt egyáltalán mérni? S lehet-e ez apalján tenni?
Mindent lehet.
Mégis, ha a fiút nem is gyűlöli már, nem tagadhatja, hogy elvakultan ítélt.
Gondolataiból a másik csöndes hangja hozza vissza és a kökénykék szemek, ahogy néha felpislant rá a göndör üstök alól. Fiú, férfi. Az évek néha csalnak, mert aki előtte ül, az egyszerre felelősséggel tartozó felnőtt és döntésképtelen gyermek. Mégis dönthet úgy, hogy a felelősség egy részét ráruházza, amíg az ő döntéseinek veti alá magát. Különös szövetségnek tűnik, de a szükségszerűség ihlette.
- Mert én is az vagyok. - feleli egyszerűen.
Neki a prófétálás nem cél, hanem az a szerep, amire teremtetett. Amikor harcol és Veróniát járja, a Világot ismeri meg egyre jobban, vég nélkül, és benne, mindezek között: magát.
- Olyasmi... -  billenti félre a fejét, nem sejtve mit vár tőle a másik. - mint a népem rangjaiban, de ők kivetettek maguk közül.
Bizalom.
Ada is a kártyákra fordítja a figyelmét, az mindig egy új és izgalmas réteget tár fel azokról a dolgokról, amikről már azt hitte, ismeri. Figyelemre méltónak találja, amilyen óvatos tisztelettel bánik a lapokkal. Érdekesnek azt is, hogy a fiú a nyolcadik csillagra mutatott, s egyáltalán arra a lapra, mely a mélyebb összefüggések látója, s úgy egyáltalán, a látót jelöli.
Vagy valakit, aki hazudik.
Ada felpillant rá.
- Én egy veled vándorló csillag vagyok, - idézi Merab olvasatát - ... és a mélységekből ragyogok fel.
Lassan felemli a kezét és a fiú arca felé közelíti, majd, ha a másik nem húzódik el, szíve riadt, felgyorsuló dobbanásai között a vámpír homlokára biggyeszti az ujját.
- ...a mélységekből. - nyomatékosítja, hogy az elméről van szó, nem az érzésekről, vagy a föld méhéről.
Azzal, hogy újra hozzáér, egyben barátságos szándékát is kifejezi. Aki valaha járt a nefilim táborban, láthatta, milyen gyakran veregetik meg vagy fogják meg egymás vállát, a fiatalabbak játékosan böködik, csípik, csiklandozzák egymást, az atyafiság, a barátságosság jegyében. Egészen furcsa annak, aki csak a szobormerevségükkel találkozott, de miért is látnának mást, ha csak a hírnököt, az égit, a mennyektől valót keresik bennük?
- A hét csillag a sorsod, ami megadatott Neked. Ez a múltad és jelened. De Te sóvárogva vágysz egy nyolcadikra, amely még nem a tiéd.
- Ahhoz, hogy megváltoztasd a Neked szánt sorsot, áldoznod kell - mutat a két korsóra, az egyik ezüstből van a másik aranyból - a földön ugyanúgy, mint az égen. És a kettő közül ez a második a fontosabb.
- De ha nem szólsz és nem cselekszel, az a második sors nem jelenik meg Neked a földön.
Ada elmosolyodik, már szinte csínytevően, amikor felfogja mit mondott.
- Te mit látsz? - komolyodik el és a tizenhetes kártyára fordítja a pillantását újfent. Ha lebontja az arab számokat, a nyoclast kapja. Nyolc csillag... a nyolcadik  kártya az Erő. A fiúban rejtett erők bujkálnak, s tisztánlátás. Ada felsandít rá. Vajon miért rejti el?

Ada viszonozza Cedrick nézését. Úgy tűnik, erre sem válaszol, aztán elszakítja a pillantását a másiéktól.
- Ezért. - mutat a kártyákra. Jócskán hosszú történet volna, ha belekezdene, hét éjszaka mesélhetne, hogy a vámpír valamennyire megértse, milyen más volt az a levegő, amit ő lélegzett, mennyire mást jelent egy-egy mozdulat, szó és pillantás. A gondolatok súlya más és más, mert más és más érték köti. Ami itt semmiség, ott hatalmas teher, és fordítva is így van. De amennyit el tud belőle mondani, azt elmondja neki:- Élóhimtől...Istentől kapjuk a szabályainkat és a látomásainkat. A főpapok tudják mi igazi és mi nem. Ők tudták, hogy a kártyákat nem Istentől kaptam. Ezért.
S, ha tudnák, annyi minden másért. Hogy odaadta magát egy másik átkosnak, egy sötételfnek, a népe hagyományain kívül, hogy szembe szállt Isten angyalával, s rajta keresztül magával Éllel. De még itt van, s még mindig a prófétája, valahol hiba történt, mondanák, de valahol mégsem történhetett másként. A bíra még mindig bíra, s még mindig azt tanulja hogyan ítéljen igazul.
Ujja a vámpír homlokán, milyen más, hogy hagyja, hogy tűri, s hogy ő ér hozzá. De aztán kivillannak a fogak, s a félangyal elsápad. Ha majd visszagondol, úgy emlékszik erre a pillanatra, hogy mennyire illett hozzá ez a metszőfogas mosoly, pimasznak tetszik tőle, még ha nem is szánta annak. De nem, nem a gyengeelméjűségére utalt. S nem vagyunk-e mind azok valahol?
Az elme labirintus még ott is, ahol ép.
Amikor a fiú felnéz rá végül, a félangyal olvashatatlan szemeire talál. A játékos mosoly nélkül újra olyan akár egy szobor, de milyen is lehetne más, egy hírnök. S a hírnök olyan, akár a csillag: utat mutat annak, aki nem téveszti szem elől.
- Mi történik, ha veled megyek?
- Az nagyban függ attól, hogy hová akarsz eljutni. - mondta a félangyal.
- Jól használni a szavakat nem egyszerű. Használd annyira,- utal vissza előző szavaira - amennyire szükségesek, nem csak neked.
Cedrick kezére mutat ott, ahol a seb volt.
Az emberek...még a félangyalok is félnek attól, amit nem ismernek. A némaság idegenség egy nyelvében élő népnek. De a fiú fizeti meg az árát, nem a többiek, ha nem adja meg nekik, amit kérnek.
- Ítélni gyorsabb és kényelmesebb, mint várni és figyelni. - mondja, amit ma ő is újra megtanult. - de neked mindkettőhöz van türelmed. - nézi őt elgondolkodva a nefilim, akár egy tanító, egy figyelmes nővér. S a népénél a kettő ugyanaz: az öregebbek gyermekkoruktól nevelik és tanítják a fiatalabbakat, még ha ő sose lehetett igazi nővére a testvéreinek, mert elűzték maguk közül.
Aztán valamiért apróra megrázza a fejét. A másikhoz képest a beszéd királya, de önmagához képest, ezen a másik nyelven, hogy írja le neki?
- Én harcos vagyok, és a társaim is azok. Keresztesek. Az erőnk szent erő, megégnél, ha az oldalunkon küzdenél. De meg tudod védeni magad és értesz a lovakhoz is. - fejezi be magához képest gyakorlatiasan.
- Ha velem jösz, nem leszel egyedül. - mondja a kökénykék szemeknek, s lenyúl a kártyákért hogy összeszedje őket.

A kérdések fontosak. A megfelelő kérdések a megfelelő időkben még inkább. Hát kitől kaptad? - ha feltette volna, tudhatná, mivel van dolga. Szörnyekkel. Fenevadakkal, a vérükkel és a húsukkal, egy olyan angyalfattyal, aki Él útjain járva közelebb áll a pokolhoz, mint azt a látszat sejteni engedi. Ada egy mélységi leszármazottja, az ő óvatlan érintése adta a kártyákat, az a meggondolatlan mozdulat megváltoztatta az életét. Egy másik mélységi lélegzetét még mindig magában hordozza. Talán sosem tapasztalják meg a következményeit, mégsem árt tisztában lenni vele. Ez is olyasmi, amit az észérv mondana. Ezt mondaná?
Én egy veled vándorló csillag vagyok ...
Miért tart vele, miért akar bízni egy idegenben?
...és a mélységekből ragyogok fel.
Mind idegenek egymásnak.
Mind csillagok.
Az útjaik fénycsapásokon vezetnek bolygóról bolygóra, holdról holdra, végig a végtelen űr hidegén és sötétjén át.
A Világnak ezer arca van.

Ez a második kérdés, amit nem tett fel: Melyik az ő, Andromeda, arca, melyik az ő lapja? Vajon ő is fényt követ, vagy homályt? Uralkodik másokon, vagy esetlen szolgája a sorsának?
S tényleg csak ez a kettő létezik?
A Világ káprázat.

Cedrick maga mutat rá arra a betölthetetlen résre az emberi szíveken, amelyik örökké áldozatot és mindig vért követel. A szörnyként félt alak lustán dülöngél előtte, s nevet, a szeme... a szeme hangosabban kacag, mint a csöndje. Nincs benne alázat. Nincs benne megbánás, nincs benne tisztelet. S hogy merészeli gyermeknek törékenynek mutatni magát, sajnáltatni? Becsapod az érzéseink, kiforgatod a hitünk. Nem csapsz be, démon, a fajtádnak nincs helye köztünk...
Az emberi szívben sok a gyűlölet.

A félember pedig szégyent érez, de a félangyal sosem hajt fejet. Mi tesz egy prófétát?
Mi teszi Adát?
S ha nincs semmi megfogható, ha nincs semmi kimondható, végső soron: mi teszi a bizalmat?

- Nem tudják, ki vagy. Te nem tudod kik ők. - mondja Ada a vámpír arcát vizsgálgatva. - Veled kezdődik, fiú, ha te nem beszélsz, nincs aki meghallgasson, ha te nem vezetsz, nincs aki kövessen.
- A Világ így engedelmeskedik. - bólint rá, s a tizest a tizenegyeshez gyűjti a markára.
Lassan szedi a lapokat az elsőtől az utólsóig, aztán a surrogó csöndben Cedrick egy kérdést tesz fel.
Ada megütközve néz a másikra, annak göndör-kócos, lehajtott fejére. Tolvajlással vádolt átkos létére megkímélte az életét, megetette, megitatta, a sebét beforrasztotta, közösséget vállalt vele, amikor a kardját visszaadta és mellé térdelt, a védelmét ajánlotta oda, amikor azt tette fel jönne-e vele, s azt kérdi, bízhat-e benne?
- Nem bennem kell bíznod. - mondja hirtelen haraggal a szemében és a szavaiban. A félangyal tollai felborzolódnak, de a szárnyak nem mozdulnak. Ada csak a hírnök, Él a bizalom.
Hogy miért haragszik? Mert megbélyegezték, mint hamisszavút. A főpapjaik, ők tudnak az eredetükről, ők tudják, hogy a mágia, amit használnak, ugyan szent, de nem angyali eredetű - bukott angyaloktól jön. A huszonkét lap tanítása sem más. Ada egy mélységi álmaiban találkozott a jelekkel, amelyeket később természetük szerint lapokra osztott. Nem volt joguk megbélyegezni, nem volt joguk elüldözni. Él népe boldog tudatlanságban él, áltatásban, s nem becsüli, nem becsülheti azt a végtelen kegyelmet, ami megtartja őket benne. S azt, hogy megkíméli nem csak az életüket, de engedi elleplezni az igazságot, amit nem bírnának elviselni. Ada, akiben Adonai megbízott, mert prófétájává tette, megbízhatatlan lett az övéi között.
Ezért a régi kivettetés sebe szakad fel, és az szól belőle, amikor elutasítaná a másikat. S ekkor megérti, hogy a fiú nem okokat keres, azokkal talán már régen leszámolt. Cedrick, akit születése okán a legtöbben félnek és e félelmből utálják, aki egyedül van most, a dolgok hogyanját kutatja. Félelem és bizonytalanság van ebben a bizalmatlanságban, de miért is lenne ez másképp azok után, ahogy vele bántak? És ki tudja, lehet Ada is csak szórakozott vele, és amint elérik a Fővárost, átadja a pribékeknek. Talán nincs is hatalmában védelmet adni neki, talán ha jobban megismeri, meggondolja magát, és újra elítéli, ezúttal végleg. S ő vajon bízhat-e egyetlen éj különös eszmecseréje után a másikban? Nem, nem létezik ilyesfajta bizonyosság.
Megrázza a fejét, mintha csak lerázná magáról az előbbi hév dühét, s az arca egyszerre válik újra szoborszerűvé és ebben a szoborszerűségben lággyá.
- Ne félj. - felveszi az utolsó lapot is.
A császárnő. Megingathatatlan ül a trónján, a Világ káprázata, az emberek dühe nem rázza meg.
Ada elgondolkodik egy pillanatra, és megérti, hogy egyedül arról tud beszélni neki, ahogy ő képes egy vámpírt, egy bolond, idegen kardforgatót közel engedni magához.
- Csak az tud bízni aki nem fél. Ha bennem nem hiszel, higgy magadban. Idővel mindent színről színre látsz majd. Engem is.
A félangyalon látszik az elhatározás.
Ha Cedrick erre sem képes, ha mások bizalmát elfogadni képtelen, sosem tanulja meg. Ez inkább kérdése erőnek és bátorságnak, mint véletlennek és vakságnak. Az út a csillagok felé nem a könnyű fajta.
- Hogy döntöttél? - kérdi komolyan, ahogy a pokrócába csavartan szemben áll vele. Eljött a pillanat, hogy elengedje, vagy ha a másik úgy akarja, együtt induljanak el egy úton, amelyet egyikük sem ismer.

A félangyal szárnyai töve körül megfeszültek a hát láthatatlan izmai. Ada tudta jól, hogy a bizalom magjával együtt gazok sarjadnak - előítéletek és hitetlenség. És ezek majd nőni fognak, szárba szökkennek, s némelykor hasonlóak lesznek a fa gyönge törzséhez, máskor a kövér, lilafős kórók elárulják magukat, mielőtt a nefilim lándzsája lefejezi őket. Pontosan metsz és a tövénél ragadja meg, csak úgy tépheti ki a gyökereket.
A félangyal nem tudta mit tett. Ha beleegyezik, mától az éjszaka emberbe oltott farkasával járja majd a titkok ösvényét, ami a jövőbe vezet. Végig a halál völgye és az áldozatok keresztjei között, amíg kitart az út. S egy napon talán eljön az a pillanant, amikor felelnie kell, mi végre is volt mindez. A kártyák súgták, Él vezette? A Világ gyomrában csápjaikat meresztő gonoszok? Talán... talán azon a napon nem lesz többé gyermek maga sem, s kiáll a saját személyes döntése mellett, bármi is ihlette. A szánalom a másik iránt, a bűntudat a saját elhamarkodott ítéletéért, vagy a gőg, hogy ő bizony rettenthetetlen, a szörny oldalán vadászik majd, nem fél a fogaktól, nem fél semmitől...
A szörny toporgó alakja körül lüktetett a sötét. Beburkolta, s elrejtette előle, pedig ugyanazon a korhadó fapadlón álltak mindketten, a realitások meg-megnyikorduló, penészszagú talaján. Ada szárnyát elengedte egy toll, s a pihe puhán a földre hullott. Aztán pörögni kezdett s elúszott a pokróc lenyúló csücske mellett -  belekapott az egérlyukas épület keltette simogató huzat.
- Mikor indulunk? - kérdezte a férfi, s hátat fordított a fegyverének.
Elragadó féloldalas mosolya volt a fiúnak, s Ada megpróbálta viszonozni. Aztán inkább rábólintott, az jobban ment neki. Megpecsételték.
Mezítlen lábait nem jóféleképpen csiklandozta a hideg, megemelte a pokrócot, szorosabbra fonta maga körül a karjaival, hogy jobban beléje tudjon gubózódni. Ez a megoldás a lábfázásra, túltett az álagember logikáján.
Végignézett Cedricken, méricskélő szemmel, nem volt ez jó, túl vámpírnak nézett ki, de mit lehetett tenni, legalább köpenye volt mostanra.
- Reggel. - szögezte le végül. - Az első szekérrel... Pihenj. - utasította szelíden, s erre is rábólintott.
Most már valóban mosolygott. Attól még, hogy egy bolond átkost kísér a Fővárosba, a krumpliszsákját még magával viszi. Vajon a kecskét nem adnák mellé?

Az előző menet után igazán kíváncsi voltam, hogy mit hoztok ki ebből, két hallgatag karakter. Éppen ezért igen érdekes lett a kommunikációtok, és kifejezetten jó ötletnek tartottam, hogy behoztátok a kártyákat is. Ügyesek voltatok szép és hosszú reagokkal, jár nektek a 100 xp.