Sokat gondolkozom az éjszaka egy magas ház tetején a csillagos égboltot nézve. Mostanában leginkabb azon, hogy miképp is alakult volna az életem, ha nem félvérnek azületek meg. Persze tudom, hogy kicsit bugyuta ezen gondolkozni. Hisz ami elmúlt, már nem fog változni. Ám mégis... Mégis elkalandoznak erre a gondolataim, főleg, akkor egy boldog családot pillangók meg az utcán. Kissé elszorul olyankor a szívem és kisebb bánat hullám tör rám. Sosem tudtam megtapasztalni, hogy milyen lehet egy szerető anya. Apám pedig nem ismerem és ha mégis ismerném, már rég megöltem volna azért, amit tett. Szemrebbenés nélkül végeznék vele, hisz enki köszönhetem azt, hogy olyan gyerek korom lett, amilyen. Megérdemelné a bosszúm, ami valószínűleg sosem fogja elérni. S miatta vagyok szomorú minden egyes idilli kép láttán. Ám, ha másképp alakultak volna a dolgok. Ha tünde lett volna apám is. Akkor minden más lenne.
Rendes családba születtem volna. Apám valószínűleg kereskedő, mivel ahogy hallottam, egy csapta a szelet anyámnak egy. S ő meg egy igen jó vadász, aki könnyedén tudott lelőni egy szarvast, ami a fák között szaladt. Csodás látvány lehetett. Egy gyönyörű vörös hajú nő, S nem csak a haját, az alakját is örököltem. Igazán érdekes páros lett volna egy kereskedővel és egyben igazán jó is. Hisz mindig házon belül lett volna a vad, amint túladnak. S ott lettem volna én. A kis Kylin, aki mindig a szülei körül futkorázik és mindenre kíváncsi. Anyja minden mozdulatát utánozza és amikor ügyetlenül elrontja, kinevetik és így bedurcizik. Mennyire idilli kép, túlságosan is szép és tökéletes.
S akkor ott a gyerekkor többi része. Ahogy anyám vadászni és íjászkodni tanít. Ahogy apám számolni és alkudni. Bevezet a kereskedés rejtelmeibe. Na meg a sok kis barát akikkel kacagva játszom végig a napokat. Fogócska, királyos játék, bújócska és fára mászás. Majd a sírás, mert lemászni már nem tudsz. Na meg persze a csinyek minden mennyiségben, amiket leszídások követnek. Nem is kicsik és nem mindig csak szóban. Ám maga lenne a kacagás és a móka minden mennyiségben. Majd amikor már elegem van ezekből, befészkelem magam a könyvtár egyik kis sarkába és érdekes, mesés könyveket olvasni. Álmodozni azon világról amit leírnak. Elképzelni magad benne, hogy te vagy a hős. Vagy te vagy a hercegnő, akit megment a hős lovag. Bolond kis képzelgések, amik a gyerekkor szerves részei.
Aztán lassan cseperedek és egyre inkább kezdek nővé érni. Az első vérzés okozta ijedelem és kétségbe esés. Majd az erről folytatott anyám számára kínos beszélgetések. Biztos viccesek lettek volna számomra. Na meg amikor már olyan ruha kell, ami tart mellkas tájékon is. Hisz anyámra ütök, így aztán igen kellemes domborulatokkal vagyok megáldva. S ezen kórral jönnek az újabb problémák. Egyrészt ugye jönne a vadász képzés, mivel hova máshova indulnék? Pocsék kereskedő lenne belőlem, így az az út kizárva. Másrészt a másik, nagyobb gond, a másik nem. Mi más, ha nem ez. A fiúk, akik elkezdenek hódolni nekem és én, aki ezt szívesen tűri. Mostanra valószínűleg már jegyben járnék egy tehetősebb tünde ifjúval. Nagy lenne a szerelem és még nagyobbok lennének a tervek. Illetve anyámmal járnám az erdőt és közösen vadásznánk, hogy apámnak legyen mit eladnia. S ki tudja, lehet, hogy lenne egy kis testvérem is. Vagy akár kettő és velük is játszanék, vigyáznék rájuk, mesélnék nekik. Olyan lennék mint egy gondoskodó nővér.
Egy olyan nővér, aki megfelel az elvárásoknak. Aki mindig ott van ha kell. Amire tudsz szamitani. S majd idővel, ha a minden úgy alakul, akkor egy feleség szép és erős férje mellett. Akivel közösen alapítunk családot a saját kis házunkban. Továbbra is járnék vadászni és vinnem haza a finomabbnál finomabb vádakat, amiket kettecsként elkészítünk. A férjem meg valami tehetősebb családból származna. Nemes, aki a lakhelyünk tanácsába dolgozik. Vagy akár magas rangú katonatiszt és idővel még feljebb halad a létrán. Míg hadnagy vagy tábornok lesz belőle és akkor legalább ne kell majd félnem, hogy haza fog-e érni, ha elküldik valahova. Iszonyat feszültséggel és aggódással teli napok, hetek lennének azok. Némileg örülök, hogy nincs ilyenben most részem.
Na és ott lennének a gyerekek, mert, hogy minimum kettőt szeretnék. Lehetőleg egy lányt, aki olyan szép lenne mint én. S egy fiút, aki daliás akár az apja. Két csodálatos élet, akiket én hordok a világra. Az anyaság minden örömével és bosszúságával. Biztos nem lenne éppen leányálom a világra hozni őket, ám valahol mélyen igazán vagyok rá, hogy karjaiban tartsak egy életet, akit én szültem meg. Majd végig kísérjem életét. Ahogy felnő, ahogy tanul, feljődik. Ahogy egyre nagyobb és okosabb. Felfedezi a világot és barátokra tesz szert. Majd eléri céljait, szerelmes lesz és idővel megállapodik. Majd neki is gyermeke születik és őt is karjaimban tarthatóm. Olyan földöntúli érzés lehet az, amit szeretnék megtapasztalni. S bízok benne, hogy lesz ra esélyem.
Ám sajnos azt már nem tudhatom meg, hogy milyen egy igazi anya, aki ov és szeret teged. A sors ezt a kártyát osztotta nekem és én igyekszem kihozni belőle a legtöbbet. Igyekszem nem szomorkodni egy boldog család láttán, hisz egyszer talán nekem is lesz azért családom. Talán. S akkor meg tudom mutatni a sorsnak, hogy jobb szülő leszek, mint anyám volt. Gondoskodó és törődő, olyan aki mindent megtesz a gyermekéért. Persze túlzások nélkül és bizonyos határokon belül. Ám ehhez kéne is valakiakivel mindezt el tudom képzelni.