Benedikt Rosenberg

Kinézet: Borzasztóan átlagos. Rövid barna haj, barna szem, világos bőr, átlagosnál kicsit izmosabb testalkat, 170 cm körüli magasság. Szóval úgy néz ki mint egy ember. Egyetlen különös ismertetőjegye gyanakvó tekintete, amivel szemléli a világot. Ezt a tekintetet is inkább köszönheti annak, hogy családját kiirtották, és még őt is majdnem kivégezték, mint a genetikának. Tud ő kedvesen is kinézni, ha vastag ajkait mosolyra húzza, és nem ráncolja dús szemöldökét, de ezt a tekintetet, csak az kaphatja meg tőle aki igazán rászolgált. Ruházata is átlagos, és éppen ez az átlagosság segíti a túlélésben. Így könnyen elvegyül az emberek között, és jóval kevesebb gyanakvó tekintetet vonz magára. Ha felvegyverkezve jár, ennek leplezése végett egy teljes testét eltakaró szerényen díszített barna köpennyel rejti el fegyvereit a világ szeme elől.

Jellem: Zárkózott, karakter, akiben forr a bosszúvágy és a gyűlölet a vámpírok iránt, meg úgy általában minden iránt, ami gonoszságként létezik a földön és árnyékot vet Isten fényére. Ha valakivel szemben bizonyítottnak találja gyanúját, azonnal megtervezi a közelkerülés módját, és a "tárgyalás" lehetőségét. Ezek a tárgyalások általában, egyoldalúan a vádlott halálával végződnek, tekintve, hogy általában nem is választ ártatlan embereket "áldozatául". De ezzel a mondhatjuk tisztogató munkával, koránt sincs megelégedve. Tudja, hogy akárhány féregtől, szabadítja meg a társadalmat, nem jut közelebb vele, a démonához, az igazi célpontjához, a szörnyhöz, aki elvette tőle a családját. De legalább más embereknek segít, hogy ne juthassanak hasonló sorsa, és ez is jó egy kicsit, ha más nincs. A tény, hogy szökevénnyé vált, kicsit megnehezítette, mindennapjait, és munkáját is, de nem adta fel. Csak sokkal óvatosabb lett. Megtanult, észrevétlenül "dolgozni", követni a lehetséges, célszemélyt, információt gyűjteni, majd a megfelelő ismeretek birtokában, cselekedni. Csak egy nagyon vékony szál, választja el a bérgyilkosoktól, ez pedig az, hogy maga választja meg a célpontjait, és ezt erkölcsi alapon teszi.

Késő éjszaka volt már. Éjfél körül lehetett. A levegő hűvös volt, az ég tiszta. Tökéletes nyári este. Benedikt nem tudott aludni, valami fura érzés nem hagyta, talán aggodalom, talán a szoba elhasznált levegője, a túl meleg takaró, vagy csak az, hogy pisilnie kellett. De nem mert kimenni, a takarót se merte ledobni magáról, még a kezét, lábát is az ágyon tartotta. Itt volt egyedül biztonságban. Csak itt nem érezte félelme fenyegetését. Az ágy elhatárolta a rettegett sötétségtől. Azt gondolta a legtöbb gyerek a szörnyektől fél akik a sötétben lapulnak, de ő magától a sötétségtől félt. Az ürességtől ami a szeme előtt tátongott, ami elnyelte a napfényben olyan jól ismert szobát. Ez a szoba most csak egy nagy feketeség volt. Hatalmas, áthatolhatatlan üresség. A sötétségben nincs semmi. Legalábbis aznap éjjelig ezt gondolta.
Amikor meghallotta az első sikolyokat, borzasztóan megrémült. Messziről jöttek a kétségbeesett kiáltozások, de pont elég jól hallhatóak voltak, hogy Benediktet megrémítsék. Nem tudta mit gondoljon. Már a hetedik nyarát élte ezen a világon, de ilyen borzalmas hangokat még sosem hallott. Az addig üres és békés sötétség megszűnt üresnek lenni. Belekúszott valami, hideg, fémes rémület, ami megdermesztette a gondolatait. Valahol messze még érezte az előbbi ürességet, és azt kívánta bárcsak megmaradt volna, az amitől eddig annyira félt, az legalább nem sikoltott ilyen szörnyen. De már késő volt. A rémület befészkelte magát a fejébe, és nem távozott onnan. A sikolyok egyre közelebbről és közelebbről hallatszottak a nyári éjszakában, és ez a bénító rémületet csak erősítette, Benedikt gyermeki elméjében. A rémületet az ismeretlentől. Ez a valami egyre csak közeledett. Már egészen a szomszéd házaknál járt. Benedikt nem tudta mi történik. El sem tudta képzelni, mi lehet az ami ilyen szörnyű sikolyokat vált ki az emberekből. Mert csak ezt hallotta. Sikolyokat, és kiabálást, segítségkérést. Nem tudhatta, hogy ezek halálsikolyok voltak. Azon gondolkodott miért hozza, el hozzá az éj a segélykiáltásokat, ha ő úgysem tud segíteni. Miért nem engedi vissza a rémület a békés, üres sötétbe, amitől nemrég még annyira félt. Nem tudja. Semmit sem tud. Csak azt, hogy az a valami már náluk jár. Az ajtóban van. A küszöbön. Belép. Apja kiabál, hallja a szavakat de nem érti őket. Csörömpölés. Valami összetörik. Valami leesik. Pont olyan hangja van mint egy nehéz fémnek, de koppan is mint a fa. Talán egy vasvilla. ~Talán apa vasvillával akarta elijeszteni a rémet. De akkor miért dobta el? Mi történik? Anyaaa!!!!~ Kiáltani akar de egy hang sem jön ki a torkán. Mozdulni akar, de egy porcikája sem engedelmeskedik neki. Az ismeretlen rémtől való félelme teljesen megbéklyózta. Ismét sikoltás. Eltorzult, nem evilági hang. Ha nem a saját anyjáé lenne, talán fel sem ismerné. De így csak nem akarja felismerni. Az anyja sikolya jutott el hozzá ezen a sötét, sejtelmes, és veszedelmes éjszakán, ami többé nem hajlandó üresnek lenni. Sír. Zokogna de teste nem mozdul, torka nem ad hangot. Csak könnyek folynak le arcán eláztatva párnáját. Sós könnyek melyek csípik az arcát, de nem fájlalja. Nem mozdul, nem ad hangot. Feszült csend. Nem történik semmi. Megszűnnek a sikolyok. Megszűnnek az kiáltások. Minden megszűnik számára. Csak sötétséget lát maga előtt. Üres sötétséget. Végre. A rémület is megszűnt. Az ismeretlen valami elment. Csak a rémületet hagyta ott a sötétben, ami belemarta magát Benedikt lelkébe, és később gyűlöletté alakult át.

***

Markus: - Ide! Itt van egy gyerek. Még él, de elájult.
Oliver: - Ismerem őt. Benedikt. A kovács fia. Ahogy elnézem, szerencsétlen árva lett. Mondjuk már az is csoda, hogy túlélte. Vigyétek a templomba a többi túlélőhöz.
Másnap: Benedikt kiáltva ébredt fel, egy ismeretlen szobában. Más ágy, más légkör, más falak, más fények, minden más, és már megint ismeretlen. ~Hol vagyok? Nem otthon az biztos. De akkor hol? Otthon... Anya, apa! Hirtelen eszébe jutottak a tegnap éjjeli események. Ők... Ők vajon hol lehetnek? Mi történt? Miért nincsenek itt?~ Sírni kezd. Hangosan, Kétségbeesetten sír. Hátha jön valaki. Hátha jön megnyugtatni az anyukája, ahogy szokta. De nem ő jött. A falu papja nyitotta ki a szoba ajtaját. Benedikt megismerte őt a misékről.
- Te... *Hüppög* Te a pap bácsi vagy, aki azokat a meséket mondja, vasárnap. Hol van anyu? Én anyut akarom. Anyu itt... *Hüppög* Itt van?
A pap mosolyog de a szemében látszik a szomorúság. Látszik az igyekezet, hogy elfedje ezt a szomorúságot. És a haragot. A haragot amit azért érzett mert neki kellett megmondania ennek a szegény árvának, az igazságot.
- Tudod Benedikt nagy gyerek vagy már, úgyhogy fölösleges kerülgetni az igazságot. Tegnap a falut megtámadta egy vámpír. Váratlanul ért mindenkit, a szörnyeteg tombolása és így még nagyobb pusztítást végzett. A támadást csak hárman élték túl, kivétel nélkül gyerekek. Kisfiúk, hogy pontosabbak legyünk.
De... *Sóhajt* a másik két fiú nem érte meg a reggelt. Így te vagy az egyetlen igazi túlélő, rajtam kívül, de én hajnalban érkeztem vissza a szomszéd faluból, ahol temetésen voltam. Tudod nehéz ezt konkrétan kimondani, de a szüleid... Szóval mint mondtam te vagy az egyetlen túlélő.
A pap átölelte Benediktet és a fülébe súgott valamit, de ezt ő már nem értette. Csak nézett és az imént hallottakat próbálta feldolgozni, de egy ponton mindig megakadt. "Te vagy az egyetlen túlélő" de akkor a szülei? Velük mi van? Akkor ők... Meghaltak? De hiszen az lehetetlen. Nem hagyhatták magára. Nem tehették nem nem nem! Ismét egy könnycseppet érzett végiggördülni az arcán.
-Hozok neked valamit enni, biztos éhes vagy.
Azzal a pap kiment, de ő nem mozdult. Továbbra is a körül az egy gondolat körül járt az elméjében de sehogy sem jutott tovább rajta.

***

Benedikt még pár napig a papbácsinál maradt. Lassan megnyugodott, és visszatért belé az élet. Jóllehet azért mert nem is fogta fel teljesen a történések súlyát, de egész jól viselte a helyzetét.
Egyszer aztán a pap odahívta magához.
-Bendikt gyere egy kicsit, fontos beszédem van veled. Hagyd már azt a labdát, majd később megkeresed! Na gyere ha mondom.
Bemennek a szobába
-Tessék gyümölcslé, meg sütemény a szomszéd faluból küldték neked. Csak ez a fránya kalapálás ne menne egész nap. Pfuj, hogy az embernek egy perc nyugta sincs. *Beni közben majszol* Na de legalább halad az újjáépítés. Sokat még nem tudni de hamarosan lakók is lesznek az új házakba, ha a pletykáknak hinni lehet.
De, hogy a lényegre térjek, mert nem azért hívtalak ide, hogy mindenféléről fecsegjünk. Két sütemény között figyelj rám is egy kicsit te gyermek. Beni aki eddig a még el nem fogyasztott sütemények számának módszeres csökkentésével volt elfoglalva, most a papbácsira kapta a tekintetét, és látszott rajta, hogy mereven figyel. Ezt a jelenetet csak az tette kicsit komikussá, hogy az arca csupa morzsa volt a heves sütemény fogyasztás eredményeképp.
A pap letörölte a morzsákat, majd beszélni kezdett.
-Benedikt, te még gyerek vagy, egy kisfiú, friss, fiatal, életerős. Nem való egy ilyen vénember mellé mint én vagyok. Nem tudnálak én kellőképpen fölnevelni. De tudom, ki az aki tudna. Holnap jön egy férfi, egy barát a kolostorból. Te vele fogsz menni, és ott fogsz lakni, tanulni, nevelődni. Nem kell aggódnod semmi miatt, én is ott tanultam, aztán látod nem lett valami rossz a sorom. Amilyen ügyes okos gyerek vagy te, még sokra viheted. Na ezt akartam mondani. Mehetsz játszani, de vigyázz magadra. Ne ma törd össze magad, mikor holnap utazol.
-A sütit, a sütit is vihetem?
-Hova? Ki a porba, koszba? Inkább itt bent edd meg. Igyál is mellé, különben ki fogsz száradni. Aztán menj csavarogj csak, de vacsorára itthon legyél nekem.
Másnap korán reggel indultak útnak indultak Bastian baráttal.

***

A bíró arca semmit sem árul el, hangja is hivatalos, mint ahogy annak lennie is kell. A jegyző nyugodt hangon felolvassa ami a kezében lévő adatlapon található. Minden olyan hivatalos, mindenki olyan nyugodt, mintha nem is egy gyilkossági ügyben járnának el. Mintha ez is csak egy rutinmunka lenne. Egy átlagos, unalmas napon. Felolvassák a vádat, meghallgatják a vádlott értelmetlen érvelését, majd meghozzák a már rég kigondolt ítéletet. Közben a családjukra gondolnak, vagy, hogy bezárták-e otthon az ablakot, megetették-e a kutyát, kivitték-e a szemetet. Csupa egyszerű dolgok, egy egyszerű napon. Benedikt pedig ott áll, az asztal másik oldalán, és azért küzd, hogy ez az értelmetlen egyhangúság, végre egy bírósághoz hasonlító, igazságszolgáltató intézménynek nézzen ki, és ne valami vágóhídnak.
- A vádlott neve: Benedikt Rosenberg
 Családi állapota: árva, az egyház neveltje
 Családja halálának oka: vámpírtámadás
 A vád: gyilkosság
- Benedikt Rosenberg! Megesküszik, hogy a bíróság előtt az igazat, és csakis az igazat vallja?
- Esküszöm
- A maga családját, vámpírtámadás érte, melyben magán kívül minden családtagja elhalálozott. Ezután a falu papja vette a gondjaiba, amíg a legközelebbi kolostorból nem érkezett egy képviselő, és vitte magával, hogy ott éljen tovább. Így történt?
- Igen, tisztelt bíróság.
- Maga tehát abban a kolostorban tanult amíg el nem érte azt a kort, hogy az egyházat szolgálhassa. Ekkor maga az inkvizícióhoz jelentkezett, és ebben az irányban, folytatta tanulmányait. Miért?
- Mert kötelességemnek érzem megszüntetni a gonoszságot a világon. De mivel ez túlmutat emberi képességeimen, így a célomhoz legközelebb álló alternatívát választottam, és ez az inkvizíció volt.
- Maga a saját eszméit szolgálja és nem az egyházat, ebből pályafutása során több problémája is akadt a feletteseivel. Az eddigi kihágásait még el tudtuk tűrni. De a gyilkosság nem olyasmi ami fölött szemet lehetne hunyni.
- Sokáig azt gondoltam, hogy az én eszméim és az egyház érdekei azonosak, de úgy tűnik tévedtem.
- Nem sokat tévedett. A kivitelezés ami eltérő, és jelen esetben megbocsáthatatlan bűnként a meghallgatás tárgyát képezi.
- Bizonyítékom van rá, hogy az a férfi istentelen dolgokat művelt a lányával.
- És pontosan mi is ez a bizonyíték? Ha jóltudom a férfi vallomása. Amit már sosem hallgathatunk meg. A másik érdemleges tanú, nevezetesen a lánya pedig öngyilkos lett. Így maga még mindig áruló és gyilkos. Parancs nélkül cselekedett, mindenféle protokoll betartása nélkül. Nem tudja igazolni álláspontját. Maga a rögeszméibe merült gyilkossá vált, megszentségtelenítve ezzel az egyházat, és a hitet amit képvisel. A tárgyalás során csak az derült ki, hogy ítélő képessége nem megfelelő, indulatai, és eszméi, képzelt ideái irányítják. Így az inkvizíciónál betöltött feladatait ellátni többé nem képes, bűneinek következményétől pedig többé semmi sem menti meg. A tárgyalást folytatását berekesztem. Az ítélet kötél általi halál. Az ítélet végrehajtására holnap hajnalban kerül sor.
A teremre nehéz csend telepedett. Benedikt elárulva érezte magát. Elárulta őt az a szervezet aminek eddig életét szentelte. Most, hogy már nincs rá szükségük, el akarják távolítani. Miután problémássá vált a kezelése, eltüntetik az útból. Haragot érzett, gyűlöletet, és szomorúságot. Egyedül érezte magát. Pont mint régen, amikor elvesztette a szüleit. Megint egyedül maradt. Ha nem lett volna az a vámpír, akkor minden másképp, történt volna. Akkor egyszerű, békés élete lehetett volna. De már késő volt ezen merengeni. Most itt állt, elárulva, halálra ítélve, hontalanul, egyetlen céllal: Elpusztítani azt, aki ezt tette vele.
- Egy őr visszakíséri a szállására, az ítélet végrehajtásáig őrizet alatt lesz. Most kérem távozzon.
Egy katona áll mögé, és egy lökéssel indulásra készteti, ki a teremből. A kíséretéről egyébként nem lehet elmondani, hogy kifejezetten ijesztő lett volna, sőt igazán lágy arcvonásai voltak. Nem illett hozzá, sem a fegyver, sem a páncél, egyszerűen túlságosan kölyök volt. Bár benedikt sem volt sokkal idősebb. Nincs mitt tenni, úgytűnik a háború megkövetelte áldozatait, az őrségbe meg csak ilyen kölykök maradtak. Viszont ami a város biztonságának ártott, az Benediktnek éppen kapóra jött. A kolostorba vezető úton egy nagyobb lökés hatására elvesztette az egyensúlyát, aminek következtében elesett. Amikor a fiatal kísérete mellé állt, és csizmájával akarta, feltápászkodásra kényszeríteni, Benedikt gyorsan reagált: A rúgás elől elgurult, de ügyelt rá, hogy ne kerüljön túl messzire, villámgyorsan felugrott, hogy szembenézhessen a kölyökkel. Nekirohant, mire az meglepetésében, a kardját próbálta előrángatni, de nem sikerült neki időben. Benedikt minden erejét és súlyát beleadta a katona gyomrára mért ütésbe, ahol az éppen csak mellkasát takaró lemezvért nem védte. A kölyök a földre rogyott, Benedikt letérdelt mellé, és a katona tőrével átvágta a torkát. Majd futásnak eredt a kolostor felé. Ott még nem tudtak az ítéletről, de azért igyekezett kerülni a találkozást bárkivel is. Felsietett a szobájába, összeszedte a holmiját, a fegyvereit és útnak indult. Mostmár, hivatalosan is szökésben volt, De ez nem érdekelte. Nem érdekelte, hogy innentől kezdve bujkálnia kell, az egyház elől, és soha nem maradhat sokáig egy helyen. Csak az lebegett előtte, hogy megtalálja azt a szörnyeteget aki ezt tette vele. Megtalálja, és elpusztítsa.