-Hogy félek-e? Már hogyne félnék, különben nem lennék itt délen, az erdőt járva, a határátkelő helyet messze elkerülve. Persze, hogy félek, de remélem ezzel a kis szökésemmel időt tudok magamnak nyerni, hogy biztonságba kerüljek. Igazság szerint még nem igazán volt időm elgondolkozni azon, hogy mi is történt, miért is menekülök. Csak azt, tudom, hogy rám ott Északon csak a börtön vár, ha nem a kivégzés.
Megvonja a szemöldökét. Menekülő. Remek. Hát most vele mit kezdjen? Nem hiányzik, hogy Észak rárontson a kastélyra és így új korában porig égesse. Nagyon nem. De ami mégis furcsa, hogy ilyen nyíltan és őszintén beszél a dologról.
- Szabad megkérdeznem, mit tett, hogy kiérdemelte ezt a fenyegetést...?
Az előbbi emelkedett hangnem helyett most kissé nyugodtabban érkezik a válasz. - Tulajdonképpen csak a munkámat végeztem. De úgy tűnik, nekem és az... alkalmazómnak... akadt egy kis nézeteltérésünk afelől, hogy mi is az én feladatom.
Kimerednek a szemei. Első gondolata az, hogy valamiféle bérgyilkossal áll szemben. Na nem, ilyet nem játszanak vele. Majdnem megáll a sétálásban, de nem akar túl feltűnően viselkedni. - Értem..- Zavarja, hogy nem tudja, hogyan kérdezhetne rá veszély nélkül a dolgokra. - És ez a munkáltató nyilván nem venné a fáradságot, hogy kockáztassa a Délre jövést, igaz?
- Még északon se mozdulna ki a házából! Ide aztán biztos nem jön. A baj csak az, hogy a többi... alkalmazottja szíves örömest utánam ered. És nem kételkedem benne, hogy egész messzire is. Szóval olyan helyet kéne találnom magamnak, ahol... bocsánat nem akarom a részletekkel terhelni a kisasszonyt. Na meg talán biztonságosabb lenne a továbbiakban, ha minél kevesebben, és minél kevesebbet tudnak a lehetséges hollétemről. Kérem csak mutassa meg nekem azt a fogadót, onnan már magam is boldogulni fogok.
Na hát ezzel előrébb vagyunk.... - Megmutathatom. Nincs már messze az elágazás. De nem fél így kifecsegni ilyen dolgokat? Kerülhetnének megbízhatatlanabb fülekbe is, mint az enyém.
Nem fog szerénykedni, az teljesen világos és nyilvánvaló, hogy ha valaki, akkor ő nem jelent veszélyt olyanra, akire nem feltétlen muszáj... és ha valaki Észak ellensége, akkor talán van esély.
- Tudja bízom a diszkréciójában. És abban, hogy ezen az úton csak ketten vagyunk. Így nem igazán látok rá esélyt, hogy az önnek elárult információk, illetéktelen fülekbe kerülnének. Na meg ha oda is kerülnek, a fülekhez tartozó személyek kétlem, hogy sokra mennének vele, tekintve, hogy nem sokáig fogok, a fogadóban állomásozni, a további hollétemről pedig nem tervezem tájékoztatni sem magát, sem senki mást. Ne vegye sértésnek, de a biztonságom érdekében így tartom megfelelőnek, a helyzet kezelését.
Legalább őszintén megmondja, ezt is lehet értékelni.
A férfi ekkor észreveszi a kicsi Luxot, ahogy a menyét előássa magát a fekete tincsek közül. - Nahát ennyire szereti az állatokat?
- Ja igen, ő Lux. Ne kérdezze, nem tudom, miért adtam neki egyházi nyelven nevet. Csak... jól hangzik. - mosolyogva megcirógatja az állat fejecskéjét. Lux kíváncsian dönti meg a fejét az idegen irányába.
Mintha Benedikt minden mozdulatát figyelné, az arca minden rezdülését.
- Tud tehát latinul, az ifjú hölgy? Ez meglepő, hiszen itt délen nem túl elterjedt. Talán épp azért, ahogy a kisasszony is mondta egyházi nyelv. Ha jóltudom a déli egyház a németet használja.
Nahát, milyen jól művelt... nagy dolog, ezt azért a legtöbben tudják az egyházról. Elvégre, Esroniel és a hírneve. Vajon ha Északról jött, nem fűti gyűlölet őt is a protestáns fő irányába?
- Az túlzás, hogy tudok. Nem mondanám. Néhány szó van, amit megértek belőle, könyvek lapjain találkoztam vele itt-ott, főleg nevek formájában... - von vállat. - Valóban a németet használjuk. Illetve használják... messze van az egyház éntőlem... így a köznép is megért mindent, amit prédikálnak, nem kötelező hozzá magasabb szintű műveltség.
A fák ritkulni kezdenek, tisztásszerű, bokros erdőfoszlányok terülnek el mellettük. Nem lehet már messze az országút... nem sok ideje van hát kideríteni, amire kíváncsi.
- Teljesen egyetértek a protestáns egyház azon törekvésével, hogy az úgymond köznép nyelvén szólaljanak meg az egyházi tanítások. Bár tőlem nem áll távol a latin sem, emelkedett hangzásánál fogva jól lehet használni tudományos, és vallási társalgásokban, mintegy mércéjét a beszélgető felek műveltségének.
Hm... van esély, hogy ez a hozzáállás nem tetszett annak a bizonyos munkáltatónak. Bár... munkáltató. Ez a szó olyan derogálóan hangzik, de nem mer rákérdezni, így csak feltételezésekbe tud bocsátkozni. Úgy érzi, csapdákat kell kerülgetnie, ha biztonsággal meg akarja úszni ezt a társalgást. Túl sokszor érzi mostanában így.
- Említette, hogy harcolt a háborúban és ezzel érdemelte ki a grófnői címet. Szabad kérdeznem, hogy mi vette rá a részvételre? Milyen indíttatásból állt be a hadseregbe? Tudja nem éppen olyan... hogy is mondjam, katonatípusnak tűnik.
Az emberférfi tényleg nem úgy beszél, mint egy hagyományos vándor. Latintudásról fecsrészni egy déli erdőben, hmm.. bátorságra vall, és naivitásra, persze Mina legyen az utolsó, aki vádaskodhat ezzel. Viszont a férfi már-már fennkölt stílusa annyira eltér mindattól, amit megszokott az általános közegében - na nem a kastélyban, inkább a falvakban -, hogy.... bámulatos. Viszont ez a kérdéskör már-már majdhogynem sértőnek nevezhető.
- Jó kérdéseket tesz fel. Higgye el, én is ezt kérdeztem magamtól, amikor megtettem. Őszintén? Nem láttam jobb megoldást. legszívesebben véget vetnék ennek a hercehurcának, de ha nem harcolunk, akkor csak minket győznek le és a népünk látja kárát. - Mintha valami királynő lenne... nem, egyelőre csak grófnő, de már ez is nagy felelősség ahhoz képest, hogy mikor belevágott, még csak egy személy volt, akiért úgymond felelnie kellett.
- Dehát ön vámpír. Ebbe eddig nem igazán gondoltam bele, de a vámpírok se nem északhoz se nem délhez nem tartoznak igazán. Maga mégis délért harcolt és a népének nevezte őket. Mondjuk így grófnőként már biztos van úgymond saját népe. De előtte? Mivel érdemelték ki ezek az emberek, hogy harcba szálljon értük? Ráadásul olyan harcba amiből nagyon sokan nem tértek vissza.
Megvillan a szeme. Most provokálni akarja? Ki ez és miért...?
Megvonja a szemöldökét. - Az összes vámpírtorony Délen található, ezzel tisztában van? A démonok azok, akiknek hűsége váltakozhat és a játszmáik határozzák meg, épp kinek segítenek. Néha senkinek sem, néha mindenkinek. - Most szándékosan akarja felkorbácsolni a frusztrációját vajon?... Érdekes játszmákat játszik, az biztos. De legalább visszakozik.
- ...Kérem bocsásson meg, ha udvariatlan voltam. Egyáltalán nem kell válaszolnia.
Az úgy nem működik. Most már nem. - Éppen ez volt a célom, hogy minél többen térjenek vissza... és minél kevesebbet éhezzenek az emberek, az, hogy a két ország uralkodóihoz nem mehetek oda és követelhetem, hogy azonnal szüntessük be egymás irtását, az sajnos egy elég nagy gond, de egy olyan, amivel nem tudok mit kezdeni. - néz szúrósan a férfi szemeibe, határozottan és büszkén, amilyennek lennie kellett, ha túl akarta élni a hercehurcát.
- Bocsásson meg kisasszony. Ismereteim úgy tűnik hiányosnak bizonyultak, nem akartam ezzel megsérteni. Nos igen a démonok és az ő játszmáik, hogy az ön által használt fogalommal éljek, megérnek egy misét az biztos. - A férfit láthatóan nagyon szórakoztatja saját önellentmondásos vicce. A frusztráció viszont nem mindig enged teret az ilyesminek... szóval egy ideig még képtelen lesz reagálni rájuk.
- Érdekes nézőpont, háborúba menni azért, hogy életeket mentsen. Legjobb tudomásom szerint ott gyilkolni szokás. A királyok nem sokat törődnek azzal, hogy ki hal meg ebben az őrületben, nem tudom, hogy ha el is érhetett volna hozzájuk mennyire lett volna képes befolyásolni a dolgok menetét. De be kell látnom, jó szívvel áldotta meg az ég, ha nem veszi sértésnek, hogy ilyesmit mondok. Tekintetéből látszik az elszántság. Furcsa egy hölgy maga. - mosolyodik el megint. Mina imádja az ilyen csodálatos megállapításokat... érdekes... erre hamar rájött, ám hogy ezt milyen értelemben gondolja bárki is, azt valahogy sosem óhajtják konkretizálni. Mellesleg.... jó szív... ha eszébe jutnak a háború napjai, a jóság a legutolsó dolog, ami felötlik. Amennyi agressziót ott ki kellett engednie magából, már majdnem képes elhinni, hogy a pokolban folytatja majd pályafutását... Mindazonáltal valami igazság mégis van a dologban.
- Sokan mondták már- húzza el a száját. - Sok választásom nem volt. Inkább ez, mint ölbe tett kézzel várni. Túl sokáig tettem azt és meguntam már. És nem, nem veszem sértésnek, sőt, megköszönöm, bár lehet, hogy elhamarkodott ez a kijelentése...
- Ha jól látom, lassan odaérünk - állapítja meg a férfi, helyesen, ugyanis egy elágazás jelenik meg a színtéren, amelytől már képes lesz rámutatni az egyik falucskára, hogy arrafelé folytassa útját.
- Az elszántságra szükség van, főleg, ha olyat készül tenni, ami homlokegyenest szembemegy az elveivel. Na a háború például pont ilyen. de ha úgy vesszük, megérte. Így ezzel a birtokkal már több befolyásom van, és talán egy lépéssel közelebb van már az a cél is..
- Nos igen - sóhajt Benedikt - olykor valóban szembe kell mennünk az elveinkkel. Bárcsak bennem is lett volna annyi elszántság, hogy szembe menjek velük. De már megint majdnem panaszkodásba kezdtem. Mondja csak nem ez az az elágazás, amiről beszélt?
Nem a legjobb terelés...
- De igen, ez lesz az... - Sóhajt egy nagyot. Már éppen kezdtek volna elérni valami érdekeshez, és csak így búcsúzzon el?.. Végül is.. biztonságilag logikus. Akárki lehet ez az ember. - Illetve, nem teljesen. Az a falu, Schattengald, addig kell elmennie, majd a túloldalán folytatva útját nemsokára elér az országútig. Ott pedig balra fordulva máris Hellenburg-iránt van. - magyarázza, miután rámutatott az egyik jelzőtáblára. - Remélem, nem fogom megbánni, hogy segítettem...
-Köszönöm az útbaigazítást. Ha isten is úgyakarja innen már gondnélkül el tudok jutni, valami civilizált környékre. És...
Alig tud megállni egy köhintést. - Megoldják azt a lábai is, bízzon bennük. - Elmosolyodik. Isten. Hát persze. Valahogy mostanában csupa olyanokkal hozza össze a véletlen, akik Istenre akarják rábízni magukat. Na hát mondjuk ez könnyebb, ha nem olyan faj vagy, aki nem is reménykedhet ilyen segítségben.
Csak a szeráf támogató erejében, azért ez sem semmi.
Várakozóan nézi, mit ás elő a zsebéből Benedikt. Végül azonban üresen húzza elő megint a kezeit. - Sajnálom de nincs semmim amit fizetségül adhatnék. Vagy várjon csak...
Várakozó szemöldökfelhúzással figyeli tovább az eseményeket. Vajon mikor vágja hozzá az első árkánlövedéket....?
Ám semmi ilyesmi nem érkezik. Helyette egy madártoll kerül elő, éjfekete, fényes, csillogó és szinte érintetlennek tűnik, a tövénél pedig mélykék színű csíkok csillannak fel... egyben a vámpír szeme is.
- Kérem ezt fogadja el, nem sok de legalább szép. - nyújtja felé ezt a szépséget.
Már-már hitetlen mosoly ül ki a vámpír arcára.
- Oh... köszönöm. Egy szajkótoll. - Gyermeki öröm játszik az arcán, elvégre már azóta szereti gyűjtögetni a szép tollakat. Mindenkinek van valamiféle furcsa hobbija, ez pedig nem is annyira ritka, tudomása szerint. És még mindig le lehet kenyerezni egy madártollal... remek. Eszébe jut egy pont, amikor Ade minden sértődés után hozott neki egy tobozt, virágot vagy tollat, valami szépet az erdőből, hogy felvidítsa, ha már nem is a megbocsátás a cél, de legalább, hogy egy kis mosolyt csaljon az arcára.
Egy ideig meglepetten nézegeti az állati kültakarót, majd rájön, hogy ez itt tényleg a búcsúzkodás ideje.
- Akkor a viszont látásra, mégegyszer köszönöm a segítségét, isten áldja.
- Köszönöm- mosolyodik el szomorúan - , de már hosszú időkkel ezelőtt elátkozott minket. Nem gond, nélküle is megleltem a szerencsémet. Minden jót... - Északi vagy déli. Hmm.
A férfi sarkon is fordul és el is kezd sétálni az ellenkező irányba, ő pedig csak úgy áll ott és elmélkedik. Ez mindig is jellemző volt.
- Köszönöm- mosolyodik el szomorúan - , de már hosszú időkkel ezelőtt elátkozott minket. Nem gond, nélküle is megleltem a szerencsémet. Minden jót... - Északi vagy déli. Hmm.
Van egy madártolla. Hacsak nem valami mérget rejtett bele, akkor ez tényleg csak egy spontán ajándék volt. Azért megvizsgálja majd.
Furcsa egy alak. De ennél rosszabbakkal sose találkozzon. Még egyszer elmélázva rátekint a tollra, aztán úgy dönt, hazafelé veszi az irányt. Valamiért enyhén nosztalgikus érzések támadnak benne. Tétován megsimogatja Luxot, aki kíváncsian cincog a toll irányába.
Mindenki siet, jön-megy, ő pedig csak néz maga elé és várja, hogy a világ majd megmutassa magát, megvigasztalja vagy választ adjon...
- Menjünk haza, kicsim. - túr bele az állat fehér bundájába. Léptei lassan követik egymást az úton. Azon gondolkozik, vajon megéri-e a háború végét és ha igen, mi lesz akkor. Reméli, hogy nem csak valami kiszámítható nyomor és szenvedés, ami várható lenne, hanem valami... valami olyan, ami megrengeti a világot és kizökkenti jelenlegi őrültségéből. Akkor végre nem lennének déliek meg északiak, meg határok. Lehet, hogy az őrültséget csak még nagyobb őrültséggel lehet legyőzni, de ha ez kell, hát legyen.