Benedikt Rosenberg

Ahogy az úton közeledett a falucska felé, a szél a mezőgazdasággal együtt járó kellemes és kellemetlen szagokat  hordott felé. Egész konkrétan édeskés rothadás szagú cefrét, elemi bűzt eresztő trágyát, és sült kenyeret szagolt a levegőben. A falucska széléhez érve utcagyerekek szaladgálták körbe, játszottak. Egy pillantara megijedt, mi van ha az egyik ellopja az erszényét. Aztán rájött, hogy nincs miért aggódnia, mert nem nagyon van mit tőle ellopni. Egyből a legnagyobb házat kereste, hátha megtalálja vele együtt, a falu elöljáróját, bíróját, öregjét, vagy az isten tudja kit aki egyben tartja itt a dolgokat. Nem igazán járt szerencsével de azt legalább megtudta, hogy neki való munkát anélkül is kaphat, hogy beszélne a fő emberével a helynek. Találkozott egy se nem kifejezetten intelligensnek se nem túl vagyonosnak mondható gazdával, aki épp a csizmája sarkának trágyával, keveredett sártól való megszabadításán ügyködött.
- Adjon isten - Köszönti a parasztot illendően - Szabadjon kérdeznem, hol találom ennek a falunak az elöljáróját? Vagy azt aki szervezi itt a munkát?
- Nincsen az itt. Különben is mi dolga magának vele?
- Munkát akarok kérni tőle. Szegény vándor vagyok, és mitagadás éhes is. Kéne valami amiért pénzt is kapok, meg éhen se halok. Nem tudja mikor ér vissza az öreg?
- Nem jön az vissza egyhamar, ha jót akar magának. De munkát azt éppen kaphat őnélküle is. Menjen a kocsmába, nem nagy a választék de legalább nem fog éhenhalni. Rendeljen amit akar, meg egy üveg gombapálinkát. Onnantól meg isten vezesse útján.
Nem teljesen értette, hogy miért kéne neki gombapálinkát rendelnie. Pláne, hogy egy ilyen is falu kocsmájában nem is gondolná, hogy ilyesmit árulnak.
- Azt mondta szegényes a kínálat. Akkor hogy van gombapálinkájuk?
- Nincs - A férfi olyan egyszerűséggel mondta ezt, mintha a világ leg természetesebb dolga volna, hogy olyat kell rendelnie ami nem is létezik. - De ne kérdezősködjön, csak csinálja amit mondtam, ha tényleg munkát akar, megkapja.
Benediktnek se kellett a szomszédba mennie némi észért, úgyhogy hamar felfogta a dolgok állását, és elindult a helyi ivó felé. Közben azon tűnődött, vajon miféle munkát akarnak rábízni, miért nem szívlelte az a férfi a helyi vezetőt, és ami a legjobban szöget ütött a fejébe, a kettő vajon össze függ-e. Amikor oda ért a kis kocsmához maga is megállapíthatta, hogy az valóban nem a leg inponálóbb épület. Rozoga ablakai közül nem egy be volt törve, ajtaja majdnem Benedikt kezében maradt, amikor kinyitotta. Belépve a csodás belsőteret is szemügyre vehette. Meglepően tiszta volt, a kint látottakhoz képest. Persze ez a vendégekről nem volt elmondható. Nem voltak sokan, hiszen az emberek többsége napközben dolgozott, így most csak az igazán hűséges, látogatókkal találkozhatott, akiknek vagy nem volt másuk az italon kívül, vagy épp igyekeztek minden másukat arra költeni. A pult mögött egy Nagydarab, tagbaszakadt, bajuszos, nő volt, aki két káromkodás között éppen csak annyit pihent, hogy kigondolja a következőt. Ben nagy szerencséjére ő csak a kocsmáros felesége volt. A férje épp az egyik törzsvendéggel próbálta megértetni, hogy ha két éve mondott három hónapot, az adóssága törlesztésére akkor az igen is lejárt és ideje lenne fizetni is. Az ilyen meggyőzések persze rendszerint kudarcba fulladnak, és ez az eset sem képez kivételt. Benedikt udvariasan megvárta amíg a kocsmáros végleg feladja a bevételszerzés utolsó reményeit is, majd megszólította, hogy rendeljen.
- Gazduram, mondja mit lehet itt maguknál enni?
- A küszöböt ha tetszik. Egyébként a feleségem főz kását. De tőle is rendelhetett volna.
- Ne vegye sértésnek, de jobbnak láttam magával szóbaelegyedni.
- Jól látta. Rossz napja van az asszonynak.
Ben azon tűnődött, volt-e valaha jó napja, a kocsmárosnénak, és ha volt is milyen volt akkor az ábrázata. Ahogy megpróbálta ezt elképzelni, a gondolatai ösvényén olyan képek jöttek vele szembe, hogy inkább visszafordult, és folytatta a kocsmárossal való társalgását.
- Akkor egy tál kását, kérnék. Meg egy üveg gombapálinkát.
A kocsmáros kicsit sem lepődött meg amikor elhangzott a rendelés második fele is. Teljes természetességgel biccentett a hátsó udvarra vezető ajtó irányába, majd kiment rajta. Benedikt diszkréten követte. Az ajtón keresztül, szűk kis udvarra értek, ahol nem volt semmi az azt körbevevő kerítésen kívül. Régen csirkét tarthattak itt, amikor volt pénze a kocsmárosnak csirkét tartani. A férfi most szembe fordult vele, és komoly pillantással mérte végig.
- Rég vártunk már valakire, aki segíthet nekünk ezzel a kis problémával. Ha jól sejtem munkát keresett volna az előljárónál. Hát a munkát megtalálta. Az elöljáró még csak most jön. Az a helyzet, hogy az a kurafi éveken át lopott tőlünk ilyen-olyan díjak, adók, egyébb költségek mögé bújva. Elég sokáig húzta vele, mer’ mink nem tudjuk az ilyeneket, úgyhogy hallgattunk rá. Aztán jött ide hozzánk egy okos ember. Itt akart letelepedni. Vele beszélt maga is. Na hát ő rámutatott nekünk, hogy mivel vert át minket az a szemét Lanfred. El is üldöztük innen, de félünk, hogy a tőlünk lopott pénzből, embereket fogad maga mellé, és visszajön bosszútállni. Most ha minden igaz, Hellenburgban időzik. A maga feladata csak annyi, hogy ölje meg, térjen vissza ide valami bizonyítékkal, aztán pedig tűnjön el a fizetségével. Ne vegye sértésnek, de mindenkinek úgy lesz a legjobb, ha amilyen névtelenül jött, úgy is távozik.
Ezzel Benedikt is tökéletesen egyet értett. Kicsit zavarta ugyan, hogy már megint vér keresztezi az útját, ráadásul ilyen rövid időn belül, de ha egyszer arra képezték, hogy elpusztítsa a gonoszságot az egyetlen igaz istenért, ő nem lesz rest engedelmeskedni küldetésének. Miután megette a kásáját, mellyel mondjuk koránt sem lakott jól, útnak indult Hellenburg felé, a kocsmárostól kapott lovon. A város méretei, és lakosságának mennyisége nem könnyítette meg a dolgát, célpontjának megtalálásában. Megérkezésének napját és éjszakáját is azzal töltötte, hogy a falusiaktól kapott információ alapján, óvatos kérdezősködéssel próbálta megtudni Lanfred tartózkodásának pontos helyét. Amikor megtudta melyik fogadóban bérelt szállást nem lett sokkal boldogabb. A hely sűrűn látogatott volt, és jól látható, központi helyre épült. Nappal és éjszaka is nyüzsgött a környék, így az észrevétlen bejutás ki volt zárva. Benedikt úgy döntött rááldoz egy napot Lanfred rutinjának megfigyelésére, hátha talál egy alkalmas helyzetet az akcióra. Nem lett volna túl okos ugyan azon a helyen megszállni, na meg pénze se volt ilyen előkelő helyre, bár a falusiaktól kapott egy kis előleget. Egy olcsóbb fogadóban vett ki egy szobát éjszekára. Aludt pár órát majd kora hajnalban el is indult megfigyelőútjára. Vagy rossz napot választott, vagy Lanfred ennyire meg akarja nehezíteni a dolgát, ugyanis a fickó egész nap ki se dugta az orrát. Újabb kérdezősködés után rájött, hogy nagyon ritkán hagyja el a szobáját, a fogadóból pedig még soha nem ment ki. Ben összegezte magában az információkat, és arra jutott, hogy senki nem juthat Lanfred közelébe észrevétlenül kivétel a kiszolgáló személyzet. Benedikt persze nem volt a személyzet tagja, és jelenleg esélye és kedve sem volt azzá válni. Úgytűnik semmi módon sem tud közvetlenül konfrontálódni a célpontjával. Tucatnyi lehetőség jutott eszébe ahogy a fogadó előtti téren támasztott egy házfalat, és elemezte az ostromlandó épületet, de a tetőfedők által felállított állványzatról való bejutástól a frontális behatolással egybefűzött késelésig mind azzal a veszéllyel fenyegetett, hogy észreveszik. És még ha el is tudna menekülni, nem tervezte végleg itthagyni a déli fővárost, így nem kockáztathatta meg, hogy megjegyezzék az arcát. Márpedig az utóbbi két napban lebonyolított információszerzés miatt, páran már biztos megjegyezték. A leg kézenfekvőbb megoldás a mérgezés, de a méreg áldozathoz juttatása így is komplikált. Amint már az utolsó reményei is kezdték elhagyni az üggyel kapcsolatban, egy isteni közbeavatkozással felérő esemény lendítette előre sárba ragadt szekerét. Nevezetesen Lanfred kimerészkedett az utcára. Ez persze aggodalomra is ad okot, hiszen lehet felfedezte Benedikt szándékát és most menekülni készül. Hát ha erről is van szó nem lesz könnyű dolga. Ben tisztes távolból követni is kezdi a teljesen egyedül lévő, gyanútlan férfit. Az útját egy félreeső kis utcába vette ahol egy kétes alakkal találkozott. Benedikt nem hallotta amiről beszéltek, de sejtette, miről lehetett szó és, hogy ki volt a másik férfi. És ha a sejtése igaz akkor gyorsan kellett cselekednie. Szerencséjére Lanfred egyedül maradt amikor a másik otthagyta, minthogy már mindent megbeszéltek. Ekkor nyílt meg Benedikt előtt az első esély a cselekvésre, és talán az utolsó is. Egyértelmű volt mit kell tennie. Ruhája alól előhúzta a tőrét, és készenlétbe helyezte, de azért annyira rejtve hagyta, hogy ne legyen feltűnő. Miután szánt pár másodpercet arra, hogy lélekben is felkészüljön, elindult az úton Lanfred felé. Nem sietett de nem is ment túl lassan. Igyekezett a lehető leg természetesebben viselkedni, mintha ő is csak ép erre járna. Nem kedvezett ennek az álcának, hogy csak ők ketten voltak az egész utcácskában, ám másfelől nem is lehetett volna kedvezőbb. Szemből érkezett, ami kicsit növelte a lebukása esélyét, de nem volt ideje és lehetősége megkerülni. Most már nem hibázhatta el. Egyetlen, tiszta, és határozott mozdulatra akart mindent feltenni. Ahogy egyre közelebb ért, úgy növelte folyamatosan a kockázatot. Minden egyes lépését kimérte, hogy teste a legapróbb jelet se mutassa. Végül oda ért Lanfred mellé. Mindössze pár centi választotta el őket egymástól. Ebben a pillanatban hatalmas volt a kísértés a cselekvésre, de Ben megállította az ösztönös cselekvést. Ez még mindig nem a tökéletes helyzet gondolta, és lépett még egyet. Ezzel az egy lépéssel elhaladt Lanfred mellett, megtörve ezzel találkozásuk varázsos pillanatát. Innentől kezdve az események pár pillanat erejéig felgyorsultak. Benedikt tett egy gyors fordulatot, eddig rejtve tartott tőrét, a bal kezében fogva, Lanfred torkához emelte, míg szabadon maradt jobb kezével átkarolta a melkasánál. Újabb hosszú pillanat telt el ebben a kifacsart ölelkezésben, melyet Lanfred meglepettsége tett lehetővé. Ahogy ez a meglepettség véget ért, és kiáltásra akarta nyitni a száját, a mámoros együttlét utolsó pillanata is véget ért. Ben egy elegáns és egyszerű mozdulattal átvágta Lanfred torkát, és ezzel véget is ért minden ami köztük volt. Szomorú dolog ez. Bár Ben végig tudta, hogy ennek így kell véget érnie, azért sajnálta, hogy sikerének ezek az utolsó pillanatai nem tarthattak tovább. Az élettelen testet magához ölelve, finoman eresztette le a földre, vigyázva, nehogy összevérezze saját ruháját. Ahogy felállt a halott mellől, és innen a magasból is megszemlélte igazságtételének tárgyi bizonyítékát, egy mondat siklott át a gondolatai közt melyet félig akarva, félig akaratlanul végül hangosan is kimondott.
- Memento mori
Az igazság ezen kis győzelmének mámorát természetesen nem élvezhette sokáig. El kellett innen tűnnie, méghozzá minél gyorsabban és minél messzebbre. De előtte valamiféle bizonyítékot kellett szereznie, amit visszavihet a faluba. Először a Lanfred jobb kezén lévő gyűrűre gondolt, de az olyan makacsul ellenállt, hogy végül levágta az egész gyűrűsujját, és gondosan elhelyezte az erszényében. Most, hogy a bizonyítékot is megszerezte már semmi sem akadályozta, hogy visszamenjen Schattenlaubba, felvenni fizetségét.