Kezdőlap
Keresés
Regisztráció
Belépés
Név: Laetitia von Rotmantel, a Hatodik Lány
Nem: Nő
Kor: 22
Faj: Vámpír
Frakció: csak a család
Kaszt: Rotmantel
Kinézet: A külsőm évszázados Rotmantel nemesítés tökéletes terméke. Mint a főcsalád minden tagjának, úgy az én hajam is fényes fekete, akár az obszidián, szemeim pedig a simára csiszolt rubin színében ragyognak. A bőröm fehér, mint az alabástrom, de ez nem is lehetne másképp az éjszaka gyermekeinél. Az alakom sudár, akár egy hajlékony táncosé, de pont eléggé domborodik ott, ahol kell, és ezt nem is rejtettem soha véka alá.
Az ruhám mindig tökéletesen illik az alkalomhoz. Vacsorákon és estélyeken fekete csipkéből vagy bársonyból varrt hosszú ruhát veszek fel alatta abronccsal, fölötte pedig valamelyik fűzőmmel. Hideg időben ezt kiegészítem egy fekete farkasbőrből varrt hosszú kabáttal, amely a Schwarzjagerek ajándéka volt régebben a családunknak. Amikor apát még érdekelte, hogy hol van Liz. Mindezek mellé természetesen pompás ékszerkollekció dukál, a legjobb ékszerészek kezei közül. Minden ékkő egyenként ragyog, mintha tűz égne bennük, legyen szó gránátról, rubintról, smaragdról vagy a csodás fényű brilliánsról. Ha meg kell jelennem valahol mindig viselem valamelyik szettet.
Munkához - már amennyiben lehet munkának nevezni a kutatást, amelyet mindannyian végzünk - valamivel egyszerűbben öltözök fel. Egy vörös szaténköpenyt viselek ujjainál és alján fekete hímzéssel, alatta pedig kényelmes, fehér pamutruhát, hogy semmi se vonja el a figyelmemet arról, ami előttem fekszik a boncasztalon. Egyetlen dologról viszont még ekkor sem mondok le: a szemem körülrajzolása szénceruzával és a vörös rúzs elmaradhatatlan elemei a reggeli rutinnak.
Jellem: Mit is mondhatna a vámpír saját magáról? Merthogy arra, amit mások mondanak rólam nem érdemes támaszkodni. Azok, akik nem születtek olyan szerencsés körülmények közé, mint én, az irigységüket leplezve engem tartanak elkényeztetettnek, hiúnak, finnyásnak, és türelmetlennek. Aljas rágalom az összes. Kivéve talán a türelmetlent, kénytelen vagyok beismerni, hogy gyűlölök várakozni akármire. Ha valaki nem tart kedvesnek, az csupán azért van, mert még nem találkozott a nővéreimmel. Aki pedig nem gondolja, hogy elbűvölő vagyok, az vagy irigy, vagy pedig nem figyelt eléggé. Ez a másik, amit gyűlölök. Mások valahogy sosem figyelnek a részletekre. Pedig minden fontos dolog, ami igazán fontos, az udvarias hajbókolás máza alatt, az ott van elrejtve az egészen apró részletekben. Egy elejtett szó, egy apró fintor és máris tudni lehet mi van a látható mögött. Szeretek figyelni, és apró részletekből összerakni a mögöttes értelmét a dolgoknak. Talán szakmai ártalom, hogy folyamatosan a tüneteket keresem, hogy abból utána diagnózist állíthassak fel.
A tanáraim ennek megfelelően éles elméjűnek tartottak, aki ugyan utálta bemagolni a kötelező anatómiai képleteket, de nagyon hamar rájött a rejtett összefüggésekre. Ahogyan egy Rotmantel úrnőtől elvárható. Azt gondolhatnák, hogy az egész életem a kutatómunkából áll, pedig az elmének minden részét egyformán élesíteni kell, hogy egymást kiegészítve tudjanak működni. Ezt a felfedezést még egészen kicsi gyerekkoromban tettem. Jobban teljesítettek és jobb meglátásaik voltak mindig azoknak a rokonaimnak, akik az orvoslás nemes tudománya mellett valami egészen mással töltötték a szabadidejüket. Sokaknak a festészet kézenfekvő, hiszen a jó rajzkészség szinte kötelező volt nálunk, és általában le tud nyűgözni a szépség önmagában, én valami egészen mást akartam. Így kezdtem el gondosan naplót vezetni, de amiben igazán rátaláltam önmagamra, az a hegedű hangja volt. Azokban a húrokban ott lapult minden, amit szavakkal nem tudtam elmondani soha senkinek.
S ez a kulcs. Aki meg akar ismerni, igazán, hogy mi rejlik az udvarias mosoly, a szakértelem és a Hatodik Lány maszkja mögött, az egyszerűen üljön le egy fotelbe, vegyen a kezébe egy pohár csillogó vörösbort vagy vért, ahogy ízlése diktálja, és hallgassa a játékom.
Előtörténet:
„814. szeptember 26.
Unom az órákat. Legalább nyolvanadszor adják ki a feladatot, hogy rajzoljak le egy emberi kezet, ismertetve rajta az összes izmot és ideget. Biztos vagyok benne ráadásul, hogy ez a kéz már harmadszorra van nálam. Legutóbb karcoltam egy apró X-et az egyik phalanx mediába, és most megint itt van. Hacsak másnak nem jutott eszébe ez a csodálatos ötlet de az ki van zárva. Őszintén remélem, hogy apa megengedi, hogy magántanárom legyen, és akkor ugorhatunk végre a kórtanra.”
”814. december 13.
Ma anyával átnéztünk Desmond bácsikám holmijait. Az öreg nem jeleskedett túlzottan az orvostudományokban, magát inkább művésznek tartotta. Ennek megfelelően rengeteg különféle eszköze volt. Festőállvány, néhány portré, amik között voltak jól és nem túl jól sikerültek, de próbálkozott a zenével is. Ekkor láttam meg Őt. Egy fekete, kívül bársony, belülről pedig rózsaszín selyemmel bélelt dobozban feküdt. A tökéletesre csiszolt fenyő, juhar és ébenfák mind más féle barnák voltak, a húrok pedig kicsit ernyedten hívogattak, hogy megérintsem őket és hangot csaljak ki belőlük. Anya rögtön észre vette az érdeklődésem, és amikor végighúztam a lószőr vonót az elhangolódott húrokon megígérte, hogy fogad mellém egy tanárt, a legjobbat akit csak ide tud hívatni, amennyiben sosem próbálkozom többet önállóan. Bármit megígértem volna, ha az azt jelentette, hogy megtarthatom a hegedűt.”
”816. április 4.
Sigmund ma meghalt. Sajnáltam a melákot. Bármikor elhaladtam előtte, mindig olyan jóindulatúan nézett azokkal a nagy buta szemeivel. A megrontása során nem erősödött fel benne az agresszió, ezért harc helyett teherhordásra használták az építkezéseken.
Amikor meghallottam a hírt kikértem a testét gyakorlás céljából. Nem ő volt az első megrontott, amit feltártunk, hiszen az órákon számtalanszor csináltunk már ilyesmit, de most először voltam teljesen egyedül. Az Y bevágás után kiemeltem és megmértem a szerveket, majd leírtam a súlyukat a jegyzőkönyvbe. A szív másfélszer nagyobbá nőtt, hogy hatékonyan el tudja látni a megrontott megnövekedett izomtömegét, minden más zsigeri szerv azonban normális méretű volt. A halál oka valamilyen fertőzés volt, legalábbis úgy mondták, hogy Sigmund napok alatt legyengült és végül elaludt. Talán, ha kapott volna eltávot, hogy kipihenje magát életben maradt volna, de ez azt hiszem nem jutott eszébe senkinek sem. A megrontottak fogyóeszközök.
Utolsónak hagytam a koponya feltárását. Kiemelve az agyat volt alkalmam összehasonlítani egy egészséges, formalinban eltett darabbal. Rögtön szembeötlő volt Sigmund agyának kisebb súlya, a barázdák szélesebbek, a tekervények viszont vékonyabbak voltak, mint egy normális agyé. Nem vagyok egészen biztos benne, de azt hiszem ez a zsugorodás felelős Sigmund korlátozott értelmi képességeiért. Utána kell néznem a korábbi feljegyzések között, hátha foglalkozott már valaki hasonlóval. Azt hiszem megtaláltam az önálló kutatómunkámat. Apa örülni fog, ha elmesélem neki.”
”817. szeptember 9.
Már nem látok ki a jegyzeteim közül. Ha lefűzném, lassan egy új szintetizált kötetet is kiadhatnék, „Minden, amit korunkban az elméről tudni lehet” címmel. Nem is rossz ötlet, ha nem lennék lusta letisztázni a jegyzeteimet. Majd százévesen megcsinálom, addig meg legalább senki sem jut előrébb nálam a kutatásban, ameddig előtte nem járja végig ezt a kálváriát, amit nekem kellett. Ám végre úgy érzem, rendelkezek korunk minden tudásával az agy és az elme kapcsolatáról. Ha pedig a lélek maga az elme, mely a testben lakozik, úgy annak a pontosabb helye maga az agy. A lélek temploma. Talán a kinti napfelkelte ihletett meg.”
”819. augusztus 8.
Nem tudom mi vette rá apát, hogy részt vegyen ebben az őrültségben, amit Fakó Napkeletnek neveztek el. El kell ismernem, felemelő érzés egy repülő toronyban élni, és az ég uraiként tekinteni le az alattunk elterülő világra, de teljesen keresztbe húzták ezzel a számításaimat. Már semmi nincs a toronyban, ami érdekes lenne, leszállni pedig meglehetősen körülményes. Persze Johannes von Nachtraben szerint mindez teljesen biztonságos.”
”819. augusztus 20.
Teljesen megrendített a hír, hogy Dornburg nincs többé. Nem kedveltem különösebben Karl nagyurat soha, de belegondolva, hogy ott volt a felesége, ott voltak a gyermekei… Nem tudom kiverni a fejemből a gondolatot, hogy mi is lehettünk volna. Laura próbált megnyugtatni, hogy velünk sosem történhet ilyesmi. Mi okosabbak vagyunk, körültekintőbbek, és az sem hátrány, hogy a tornyunk a lehető legjobban védhető helyen van Veronián. Ám amikor apára nézek… Úgy érzem valami megváltozott. Hogy süllyed egy mély fekete mocsárban egyre mélyebbre. Remélem csak a gyász láttatja velem ezt. Több ezer vámpír halála után nem tehetem meg, hogy ne aggódjak a családomért.”
”821. február 14.
Már hosszú ideje nem találok semmi újdonságot. A délelőttöm azzal telt, hogy anamnézist csináltam Gertháról, Eugene unokatestvérem vérfeleségéről. Az apátiája tökéletes alapanyaga volt a kutatásaimnak, és nem volt nehéz a közelébe férkőznöm már csak azzal… leírni is szörnyű, de azzal, hogy egyenrangú partnerként bántam vele. Nem mutattam ki, és soha nem fogja megtudni senki, de az élmény mélyen megrendített. Megtudtam, hogy Gertha egy tengerparti halászfaluból származik, és hogy az apja verte az anyját. Ezért szökött meg, és nyűgözte le Eugene, aki az apjával ellentétben ápolt volt, udvarias (haha) és a végletekig előzékeny. Legalábbis elsőre. Természetesen Gertha ettől beleszeretett, ami már önmagában is egy elég különös állapot, megérne egy esszét, ám a történet lényege nem ez. Természetesen egy Rotmantel soha nem fog egyenlő partnerként bánni a vérfeleségével, csupán Gertha a romantikus képzelgései fölött megfeledkezett az igazságról. Eugene lekezelő lett, ingerlékeny és erőszakos… összességében tehát pontosan olyan, mint Gertha apja, a nő pedig olyanná vált. mint az anyja. Ezt a tendenciát több helyen is sikerült megfigyelnem, vagyis csak alátámasztotta az elméletemet, hogy viselkedésmintákat akkor is eltanuljuk, ha ez nem tudatos. Azt hiszem Gertha is rájött a saját lehetetlen helyzetére, ezért süllyedt apátiába. Elmondtam Eugennak amire jutottam. Dühös lett és csak azért nem dobott ki a házából, mert rangban fölötte álltam. Remélem, ha egy picit is szerette Gerthát valaha, akkor meghallotta amit mondtam, és elgondolkozott rajta.
A lényeg azonban az, hogy nem találtam semmi újat. Most először érzem, hogy a torony és a környéke milyen kicsi az egész világhoz képest. Új esetekre volt szükségem, új körülményekre, hogy folytatni tudjam a kutatásom. Megrekedtem ott, hogy az agy elváltozásai megváltoztatják a viselkedést, de önmagában mégsem magyarázat. Évek óta járom ezt az apró hurkot, ám most jutottam el a frusztrációm azon pontjára, hogy ezen változtatnom kell. Ki kellett mennem a terepre. Voltak akik éveket töltöttek el Hellenburgban és más városokban tanoncként. Nem tartok attól, hogy a medicínával, amit eddig tanultam ne találnám meg a helyemet a világban. Persze tudom, hogy apa elsőre nem fog elengedni. Nem akarja, hogy bármelyikünk is eltűnjön, mint Liz.”
”821. október 20.
Apa a vacsoránál felvetette, hogy ha már úgyis mehetnékem van, akár olyan helyre is utazhatnék, ahol képviselhetem a családunk érdekeit, és a tanulás mellett fontos kapcsolatokat építhetek ki a magam, és az összes Rotmantel számára is. Úgy döntött, hogy egy évre elküld a Neulanderekhez, hiszen a főcsalád tagjai között amúgy is szokás, hogy a jó kapcsolat érdekében egymásnál vendégeskednek akár hosszabb időre is. Elmondása szerint ráadásul a Neulanderek felelősek a Déli királyság ékköveinek, a Seraphoknak az elosztásáért a vámpírok között, ha pedig el tudnám érni, hogy nekünk valamivel több jusson belőlük, mint eddig, akkor az az én befolyásomat is növelné, nem csak a saját családomban, hanem a vámpírok egész társadalmában, és persze a családom is komolyabb tényezővé válhatna. Emellett pedig rengeteg más jellegű tudással is gazdagodhatok majd, ami mind hasznomra válhat. Úgy láttam apán, hogy különösen tetszik neki ez a lehetőség, én pedig mindent meg fogok tenni, hogy büszke legyen rám. Miközben ezeket a sorokat írom, már pakolok az utazóládáimba, hogy mielőbb indulni tudjak a kíséretemmel északkelet felé. Nagyon izgatott vagyok, hiszen még alig jártam a Rotmantel tornyon kívül. Talán Lizt is meglátogathatnám. Az asztalnál tilos róla beszélni, de hallottam, ahogyan anya beszélget valakivel. Azt mondták van egy lánya. Látni szeretném őket. És Hellenburgot is. Talán részt vehetek majd egy igazi Neulander bálon is. Nincsenek szavak a boldogságomra.”
Nem: Nő
Kor: 22
Faj: Vámpír
Frakció: csak a család
Kaszt: Rotmantel
Kinézet: A külsőm évszázados Rotmantel nemesítés tökéletes terméke. Mint a főcsalád minden tagjának, úgy az én hajam is fényes fekete, akár az obszidián, szemeim pedig a simára csiszolt rubin színében ragyognak. A bőröm fehér, mint az alabástrom, de ez nem is lehetne másképp az éjszaka gyermekeinél. Az alakom sudár, akár egy hajlékony táncosé, de pont eléggé domborodik ott, ahol kell, és ezt nem is rejtettem soha véka alá.
Az ruhám mindig tökéletesen illik az alkalomhoz. Vacsorákon és estélyeken fekete csipkéből vagy bársonyból varrt hosszú ruhát veszek fel alatta abronccsal, fölötte pedig valamelyik fűzőmmel. Hideg időben ezt kiegészítem egy fekete farkasbőrből varrt hosszú kabáttal, amely a Schwarzjagerek ajándéka volt régebben a családunknak. Amikor apát még érdekelte, hogy hol van Liz. Mindezek mellé természetesen pompás ékszerkollekció dukál, a legjobb ékszerészek kezei közül. Minden ékkő egyenként ragyog, mintha tűz égne bennük, legyen szó gránátról, rubintról, smaragdról vagy a csodás fényű brilliánsról. Ha meg kell jelennem valahol mindig viselem valamelyik szettet.
Munkához - már amennyiben lehet munkának nevezni a kutatást, amelyet mindannyian végzünk - valamivel egyszerűbben öltözök fel. Egy vörös szaténköpenyt viselek ujjainál és alján fekete hímzéssel, alatta pedig kényelmes, fehér pamutruhát, hogy semmi se vonja el a figyelmemet arról, ami előttem fekszik a boncasztalon. Egyetlen dologról viszont még ekkor sem mondok le: a szemem körülrajzolása szénceruzával és a vörös rúzs elmaradhatatlan elemei a reggeli rutinnak.
Jellem: Mit is mondhatna a vámpír saját magáról? Merthogy arra, amit mások mondanak rólam nem érdemes támaszkodni. Azok, akik nem születtek olyan szerencsés körülmények közé, mint én, az irigységüket leplezve engem tartanak elkényeztetettnek, hiúnak, finnyásnak, és türelmetlennek. Aljas rágalom az összes. Kivéve talán a türelmetlent, kénytelen vagyok beismerni, hogy gyűlölök várakozni akármire. Ha valaki nem tart kedvesnek, az csupán azért van, mert még nem találkozott a nővéreimmel. Aki pedig nem gondolja, hogy elbűvölő vagyok, az vagy irigy, vagy pedig nem figyelt eléggé. Ez a másik, amit gyűlölök. Mások valahogy sosem figyelnek a részletekre. Pedig minden fontos dolog, ami igazán fontos, az udvarias hajbókolás máza alatt, az ott van elrejtve az egészen apró részletekben. Egy elejtett szó, egy apró fintor és máris tudni lehet mi van a látható mögött. Szeretek figyelni, és apró részletekből összerakni a mögöttes értelmét a dolgoknak. Talán szakmai ártalom, hogy folyamatosan a tüneteket keresem, hogy abból utána diagnózist állíthassak fel.
A tanáraim ennek megfelelően éles elméjűnek tartottak, aki ugyan utálta bemagolni a kötelező anatómiai képleteket, de nagyon hamar rájött a rejtett összefüggésekre. Ahogyan egy Rotmantel úrnőtől elvárható. Azt gondolhatnák, hogy az egész életem a kutatómunkából áll, pedig az elmének minden részét egyformán élesíteni kell, hogy egymást kiegészítve tudjanak működni. Ezt a felfedezést még egészen kicsi gyerekkoromban tettem. Jobban teljesítettek és jobb meglátásaik voltak mindig azoknak a rokonaimnak, akik az orvoslás nemes tudománya mellett valami egészen mással töltötték a szabadidejüket. Sokaknak a festészet kézenfekvő, hiszen a jó rajzkészség szinte kötelező volt nálunk, és általában le tud nyűgözni a szépség önmagában, én valami egészen mást akartam. Így kezdtem el gondosan naplót vezetni, de amiben igazán rátaláltam önmagamra, az a hegedű hangja volt. Azokban a húrokban ott lapult minden, amit szavakkal nem tudtam elmondani soha senkinek.
S ez a kulcs. Aki meg akar ismerni, igazán, hogy mi rejlik az udvarias mosoly, a szakértelem és a Hatodik Lány maszkja mögött, az egyszerűen üljön le egy fotelbe, vegyen a kezébe egy pohár csillogó vörösbort vagy vért, ahogy ízlése diktálja, és hallgassa a játékom.
Előtörténet:
Részletek Laetitia naplójából
„814. szeptember 26.
Unom az órákat. Legalább nyolvanadszor adják ki a feladatot, hogy rajzoljak le egy emberi kezet, ismertetve rajta az összes izmot és ideget. Biztos vagyok benne ráadásul, hogy ez a kéz már harmadszorra van nálam. Legutóbb karcoltam egy apró X-et az egyik phalanx mediába, és most megint itt van. Hacsak másnak nem jutott eszébe ez a csodálatos ötlet de az ki van zárva. Őszintén remélem, hogy apa megengedi, hogy magántanárom legyen, és akkor ugorhatunk végre a kórtanra.”
”814. december 13.
Ma anyával átnéztünk Desmond bácsikám holmijait. Az öreg nem jeleskedett túlzottan az orvostudományokban, magát inkább művésznek tartotta. Ennek megfelelően rengeteg különféle eszköze volt. Festőállvány, néhány portré, amik között voltak jól és nem túl jól sikerültek, de próbálkozott a zenével is. Ekkor láttam meg Őt. Egy fekete, kívül bársony, belülről pedig rózsaszín selyemmel bélelt dobozban feküdt. A tökéletesre csiszolt fenyő, juhar és ébenfák mind más féle barnák voltak, a húrok pedig kicsit ernyedten hívogattak, hogy megérintsem őket és hangot csaljak ki belőlük. Anya rögtön észre vette az érdeklődésem, és amikor végighúztam a lószőr vonót az elhangolódott húrokon megígérte, hogy fogad mellém egy tanárt, a legjobbat akit csak ide tud hívatni, amennyiben sosem próbálkozom többet önállóan. Bármit megígértem volna, ha az azt jelentette, hogy megtarthatom a hegedűt.”
”816. április 4.
Sigmund ma meghalt. Sajnáltam a melákot. Bármikor elhaladtam előtte, mindig olyan jóindulatúan nézett azokkal a nagy buta szemeivel. A megrontása során nem erősödött fel benne az agresszió, ezért harc helyett teherhordásra használták az építkezéseken.
Amikor meghallottam a hírt kikértem a testét gyakorlás céljából. Nem ő volt az első megrontott, amit feltártunk, hiszen az órákon számtalanszor csináltunk már ilyesmit, de most először voltam teljesen egyedül. Az Y bevágás után kiemeltem és megmértem a szerveket, majd leírtam a súlyukat a jegyzőkönyvbe. A szív másfélszer nagyobbá nőtt, hogy hatékonyan el tudja látni a megrontott megnövekedett izomtömegét, minden más zsigeri szerv azonban normális méretű volt. A halál oka valamilyen fertőzés volt, legalábbis úgy mondták, hogy Sigmund napok alatt legyengült és végül elaludt. Talán, ha kapott volna eltávot, hogy kipihenje magát életben maradt volna, de ez azt hiszem nem jutott eszébe senkinek sem. A megrontottak fogyóeszközök.
Utolsónak hagytam a koponya feltárását. Kiemelve az agyat volt alkalmam összehasonlítani egy egészséges, formalinban eltett darabbal. Rögtön szembeötlő volt Sigmund agyának kisebb súlya, a barázdák szélesebbek, a tekervények viszont vékonyabbak voltak, mint egy normális agyé. Nem vagyok egészen biztos benne, de azt hiszem ez a zsugorodás felelős Sigmund korlátozott értelmi képességeiért. Utána kell néznem a korábbi feljegyzések között, hátha foglalkozott már valaki hasonlóval. Azt hiszem megtaláltam az önálló kutatómunkámat. Apa örülni fog, ha elmesélem neki.”
”817. szeptember 9.
Már nem látok ki a jegyzeteim közül. Ha lefűzném, lassan egy új szintetizált kötetet is kiadhatnék, „Minden, amit korunkban az elméről tudni lehet” címmel. Nem is rossz ötlet, ha nem lennék lusta letisztázni a jegyzeteimet. Majd százévesen megcsinálom, addig meg legalább senki sem jut előrébb nálam a kutatásban, ameddig előtte nem járja végig ezt a kálváriát, amit nekem kellett. Ám végre úgy érzem, rendelkezek korunk minden tudásával az agy és az elme kapcsolatáról. Ha pedig a lélek maga az elme, mely a testben lakozik, úgy annak a pontosabb helye maga az agy. A lélek temploma. Talán a kinti napfelkelte ihletett meg.”
”819. augusztus 8.
Nem tudom mi vette rá apát, hogy részt vegyen ebben az őrültségben, amit Fakó Napkeletnek neveztek el. El kell ismernem, felemelő érzés egy repülő toronyban élni, és az ég uraiként tekinteni le az alattunk elterülő világra, de teljesen keresztbe húzták ezzel a számításaimat. Már semmi nincs a toronyban, ami érdekes lenne, leszállni pedig meglehetősen körülményes. Persze Johannes von Nachtraben szerint mindez teljesen biztonságos.”
”819. augusztus 20.
Teljesen megrendített a hír, hogy Dornburg nincs többé. Nem kedveltem különösebben Karl nagyurat soha, de belegondolva, hogy ott volt a felesége, ott voltak a gyermekei… Nem tudom kiverni a fejemből a gondolatot, hogy mi is lehettünk volna. Laura próbált megnyugtatni, hogy velünk sosem történhet ilyesmi. Mi okosabbak vagyunk, körültekintőbbek, és az sem hátrány, hogy a tornyunk a lehető legjobban védhető helyen van Veronián. Ám amikor apára nézek… Úgy érzem valami megváltozott. Hogy süllyed egy mély fekete mocsárban egyre mélyebbre. Remélem csak a gyász láttatja velem ezt. Több ezer vámpír halála után nem tehetem meg, hogy ne aggódjak a családomért.”
”821. február 14.
Már hosszú ideje nem találok semmi újdonságot. A délelőttöm azzal telt, hogy anamnézist csináltam Gertháról, Eugene unokatestvérem vérfeleségéről. Az apátiája tökéletes alapanyaga volt a kutatásaimnak, és nem volt nehéz a közelébe férkőznöm már csak azzal… leírni is szörnyű, de azzal, hogy egyenrangú partnerként bántam vele. Nem mutattam ki, és soha nem fogja megtudni senki, de az élmény mélyen megrendített. Megtudtam, hogy Gertha egy tengerparti halászfaluból származik, és hogy az apja verte az anyját. Ezért szökött meg, és nyűgözte le Eugene, aki az apjával ellentétben ápolt volt, udvarias (haha) és a végletekig előzékeny. Legalábbis elsőre. Természetesen Gertha ettől beleszeretett, ami már önmagában is egy elég különös állapot, megérne egy esszét, ám a történet lényege nem ez. Természetesen egy Rotmantel soha nem fog egyenlő partnerként bánni a vérfeleségével, csupán Gertha a romantikus képzelgései fölött megfeledkezett az igazságról. Eugene lekezelő lett, ingerlékeny és erőszakos… összességében tehát pontosan olyan, mint Gertha apja, a nő pedig olyanná vált. mint az anyja. Ezt a tendenciát több helyen is sikerült megfigyelnem, vagyis csak alátámasztotta az elméletemet, hogy viselkedésmintákat akkor is eltanuljuk, ha ez nem tudatos. Azt hiszem Gertha is rájött a saját lehetetlen helyzetére, ezért süllyedt apátiába. Elmondtam Eugennak amire jutottam. Dühös lett és csak azért nem dobott ki a házából, mert rangban fölötte álltam. Remélem, ha egy picit is szerette Gerthát valaha, akkor meghallotta amit mondtam, és elgondolkozott rajta.
A lényeg azonban az, hogy nem találtam semmi újat. Most először érzem, hogy a torony és a környéke milyen kicsi az egész világhoz képest. Új esetekre volt szükségem, új körülményekre, hogy folytatni tudjam a kutatásom. Megrekedtem ott, hogy az agy elváltozásai megváltoztatják a viselkedést, de önmagában mégsem magyarázat. Évek óta járom ezt az apró hurkot, ám most jutottam el a frusztrációm azon pontjára, hogy ezen változtatnom kell. Ki kellett mennem a terepre. Voltak akik éveket töltöttek el Hellenburgban és más városokban tanoncként. Nem tartok attól, hogy a medicínával, amit eddig tanultam ne találnám meg a helyemet a világban. Persze tudom, hogy apa elsőre nem fog elengedni. Nem akarja, hogy bármelyikünk is eltűnjön, mint Liz.”
”821. október 20.
Apa a vacsoránál felvetette, hogy ha már úgyis mehetnékem van, akár olyan helyre is utazhatnék, ahol képviselhetem a családunk érdekeit, és a tanulás mellett fontos kapcsolatokat építhetek ki a magam, és az összes Rotmantel számára is. Úgy döntött, hogy egy évre elküld a Neulanderekhez, hiszen a főcsalád tagjai között amúgy is szokás, hogy a jó kapcsolat érdekében egymásnál vendégeskednek akár hosszabb időre is. Elmondása szerint ráadásul a Neulanderek felelősek a Déli királyság ékköveinek, a Seraphoknak az elosztásáért a vámpírok között, ha pedig el tudnám érni, hogy nekünk valamivel több jusson belőlük, mint eddig, akkor az az én befolyásomat is növelné, nem csak a saját családomban, hanem a vámpírok egész társadalmában, és persze a családom is komolyabb tényezővé válhatna. Emellett pedig rengeteg más jellegű tudással is gazdagodhatok majd, ami mind hasznomra válhat. Úgy láttam apán, hogy különösen tetszik neki ez a lehetőség, én pedig mindent meg fogok tenni, hogy büszke legyen rám. Miközben ezeket a sorokat írom, már pakolok az utazóládáimba, hogy mielőbb indulni tudjak a kíséretemmel északkelet felé. Nagyon izgatott vagyok, hiszen még alig jártam a Rotmantel tornyon kívül. Talán Lizt is meglátogathatnám. Az asztalnál tilos róla beszélni, de hallottam, ahogyan anya beszélget valakivel. Azt mondták van egy lánya. Látni szeretném őket. És Hellenburgot is. Talán részt vehetek majd egy igazi Neulander bálon is. Nincsenek szavak a boldogságomra.”
