Kezdőlap
Regisztráció
Belépés
Élnék a reroll lehetőséggel, mivel eddig még egyik multimnak sem használtam fel.
Név: Dieter von Rotmantel
Faj: Vámpír
Frakció: Rotmantel család
Kaszt: Rotmantel
Nem: Férfi
Kor: 28
Kinézet: Alapvetően fiatalabbnak néz ki a koránál, ahogy a legtöbb vámpír. Természetesen fekete hajába jókora ősz terület vegyült egy Nachtraben mágia miatt, amely arcának bal felső negyedét is menthetetlenül tönkretette, itt azóta egy eredeti fehér bőrszínétől sötétebb, varrattal határolt folt látható. Szemei a barna és a vörös szín közötti árnyalatúak, testalkata szikár, az alapvető testmozgás és a páncél viselése miatt izmosabb, mint amit egy könyvek között felnőtt tudósembertől (vámpírtól) várnánk.
Jellem: Furcsa keveréke az elvont Rotmantelnek és a segíteni vágyó, de jutalmat sosem váró önfeláldozó apostoljellemnek. Családjától sztoicizmust, átlagon felüli önuralmat és hideg, de megrendíthetetlen lelkesedést örökölt a gyógyítás és seborvoslás minden területe iránt, ám ebből bármi egyéb téma felé igen keveset mutat. Első pillantásra érzéketlen és távolságtartó, ám eltemetve folyamatos teljesítési vágy és kihíváskeresés hajtja mindig előre. Ezzel együtt elveti családja kegyetlenségét és azt az álláspontjukat, hogy a gyógyítás tudományának bővítése előbbre való a gyakorlásánál és szinte kötelességének érzi minden tudását bevetni a környezetében lévők megsegítésére, ha képes erre.
Előtörténet:
Drága Irina von Adelheid kisasszony!
Az apja kérésére nem adhattam át személyesen ezt a levelet, így remélem megbocsájtja nekem a távolságtartó, közvetett üzenetet és nem mérgezi meg a felépülését a harag irántam.
Ha ezt a levelet rögtön felbontja, ahogy a nap első sugarai megjelennek a szobájában úgy pár órája indultam el a kastélyból, a hajnali szürkület beállta előtt. Őszinte szívvel remélem, hogy sebesülése az elmúlt hetek terápiájának köszönhetően továbbra is kedvező ütemben fog gyógyulni és visszakaphatja az egészséges, boldog életet, amelyet megérdemel. Mélységesen sajnálom a kudarcot, amely jobb kezének összeroncsolt bőrszövetének helyreállítására tett kísérleteimet követte, sajnos ez a sérülés meghaladta a jelenlegi tudásomat.
Nyilvánvalóan foglalkoztatja, miért is kérte a grófúr a személyes búcsú elkerülését és miért is egyeztem bele. Észrevettem a tekintetében a vágyakozást és a kialakuló kötödés jeleit, amelyektől óva kell intenem. Úgy a leghelyesebb, ha a patiens nem emlékezik sem a betegségre, sem a gyógyítójára így kérem ezt a levelet is égesse el amint kedvét lelte a tartalmában, ha egyáltalán sikerül ez.
Azonban, minden óvás és a józan eszem ellenére tisztán emlékszem az utolsó beszélgetésünkre, és a szívből jövő kérésére a személyemmel, a múltammal és a balesetemmel kapcsolatban. Úgy gondolom, a kisasszonyt hozzásegítheti a saját helyzetének elfogadásához, ha megismeri az őt kezelő rejtélyes orvosdoktor történetét és megnyugvást okozhat ha sikerül megértenie a fantomot aki megmentette az életét.
Veroniai Idő Szerint 790-ben születtem a vámpírok Rotmantelnek nevezett családjában, a torony bonctermének őre és annak Nachtraben szeretője gyermekeként. Az Átkozottak között a kevert vér egy idő után mindig egy irányba mutat, amely számomra apám ágát jelentette, az azzal jövő következményekkel együtt. Mint törvénytelen gyermek sosem részesülhettem abban a kiemelkedő oktatásban, mint családom nemes vérű tagjai, ám ugyanazzal a kíváncsisággal és torz érdeklődéssel rendelkeztem. Boncolni, műteni sosem engedtek, ám mint kisegítő minden előadáson és demonstráción, amelyet a rangidős véreim végeztek ott voltam, munkám közben minden szót megjegyezve.
Nappalonként, amikor a torony nagyrészt kiürült kontár módra próbáltam követni az idősebb chirurgusok lépéseit a preparált tetemeken, kevés sikerrel.
Igen hamar rájöttem, hogy a Rotmantel toronyban sosem lesz lehetőségem azt tenni, amit szeretnék, így tizenhét éves koromban súlyos döntést hoztam: kiléptem a kapun, amely talán soha többé nem nyílik meg számomra. A határozottság kitartott, ám a tervezés sosem volt az erősségem így igen rövid idő múlva maró éhségtől szenvedve, otthon nélkül találtam magam. Utolsó mentsvárként megpróbáltam megtalálni soha nem látott szülőanyámat, akinek az arcát csak egy 20 évvel ezelőtt készült miniatúrán láttam. Ha a kisasszony olvasott úrhölgy, amelyben nem áll módom kételkedni, biztosan hallott legendákat a tizenharmadik vámpírcsaládról, az éjszaka hollóiról, akik hol eltűnnek, hol feltűnnek és a legtöbb ember a létezésükben sem biztos. Megtalálni a családot még nekem, egy félvér rokonuknak sem volt könnyű dolgom. Évekig kerestem a nyomukat, minden fellelhető vámpírkolóniához ellátogattam és utazásaimat alkalmi egészségügyi ellátásokból finanszíroztam. Természetesen ezek jóval primitívebbek voltak, mint amelyben a kisasszony részesült, ám éppen megfeleltek az akkori tudásszintemnek.
810 nyarán találtam először használható információra, az egyik déli faluban megbúvó, kevert vámpírtelepülésen, amely nyomán azonnal útnak is indultam az állítólagos Nachtraben torony megkeresésére. Az utam meglepő módon sikeres volt, noha a kapuban nem várt ellenállás fogadott. Anyám nevének említésére a torony őrei hívattak valakiért, aki ismeri, ám balszerencsémre a vámpíroknál családonként más elbírálásban részesülnek a fattyú gyermekek, a Nachtrabenek pedig nem tartoztak a toleráns hozzáállásúak közé. Aki a fogadásomra érkezett nem az engem világra hozó nő, hanem annak törvényes férje volt, szemeiben a harag félreismerhetetlen lángjaival.
Bocsássa meg a kisasszony, ha ezen a ponton írásom zavarossá válik, szóhasználatom pedig kuszává, de a mai napig él bennem az emlék arról a pillanatról. Látom magam előtt a fényt, amelyet az elsülő mágia tépett a valóság szövetébe, érzem a hőt, amint belemart az arcomba, de mögötte látom a mágus elkerekedő pillantását, ahogy hirtelen felindulása mögött utat tört magának a felismerés. Megpróbálta elfojtani a felém törő varázslat erejét, de képtelen volt. Utoljára azt éreztem, ahogy elhagy az erőm, reményem megkeseredik a szívemben és rémült grimaszba torzult szemeimen keresztül félelemként távozik belőlem az eszmélettel együtt.
Ahogy utólag megtudtam két nap múlva tértem magamhoz abban az állapotomban, ahogy a kisasszony is látott. A mágia nem csak a hajam eredeti színét és az arcom egy részét égette el, de súlyosan károsított olyan létfontosságú nyaki képleteket, amelyek megnevezésével nem akarom a kisasszonyt untatni. Az, hogy még életben vagyok egy ismeretlen seborvosnak köszönhető, aki akkor a toronyban tartózkodott. Felépülésem után minden kérdésem kudarcba fulladt rejtélyes megmentőm kilétét illetően, egyes esetekben egyre hajmeresztőbb legendákat szőttek köré a helyi vámpírok. Az egyedüli, amit megtudtam a célja: azt állították egyike volt a vakmerő kalandoroknak, akik Azrael arkangyal csodák ködébe rejtett kardja után kutatott. A Nachtrabenek engedélyezték számomra, hogy köztük maradjak, míg fel nem épülök, ám ez idő alatt olyan rögeszme tört rám, amely kis híján az eszemet vette. Mindent meg kellett tudnom a rejtélyes gyógyítóról, ám mindeközben szembe kellett néznem önmagammal is. Ahogy a kisasszonynak, nekem sem ment könnyen. Egész életemben jó orvos akartam lenni, és ennek alappillére és sarokköve a betegeim belém vetett bizalma. Ezentúl nem csak a bőrömben rejtőző Átok és a családom neve, amely ekkora már egyet jelentett a fájdalommal állta útját a bizalomnak, de az arcom is.
Az, amely engem végül az elfogadásra vezetett ugyanaz, amit a kisasszonynak ajánlok. A cél fontosabb a megbecsülésnél és a véleményeknél. Az én célom az volt, hogy jó orvossá váljak és a sérülésemen keresztül találtam egy példaképet, akinek a nyomában járva elérhetem azt. Amennyiben a kisasszony megtalálja a boldogságát egy célban, amibe elég erősen kapaszkodik, teljes szívemből hiszem, hogy nem fogja ebben megakadályozni semmilyen testi sérülés.
Ez a cél, a kutatásom a rejtélyes orvos után vezetett el egy hónapja a kisasszonyhoz éppen abban a pillanatban, ahogy a rosszul kezelt rúnavers aktiválódott és a kisasszony elszenvedte a balesetét. Én megmentettem a kisasszony életét, azonban azt vissza nem adhatom, ha önszántából mond le róla. Éppen ezért kérem, hogy találja meg a célját, amelybe kapaszkodhat és élje teljesen az életet, amelyet én megőriztem önnek.
Örök hódolattal,
Utóirat: Azrael kardjával kapcsolódó információiért végtelen hálámat kell kifejeznem önnek és édesapjának is.
Irina von Adelheim összegyűrte a levelet és minden súlyát beleadva hozzápasszírozta pipereasztalának lapjához, próbálva elrejteni a keze remegését.
- Hazudott, Stefan. – mondta az ajtóban álló komornyiknak, miközben hangját fátyolossá tette a mellkasát rázó zokogás. – Azt mondta megismerhetem. Azt mondta elmondja magáról kicsoda. De ez… - Irina görcsös karlendítéssel kihajította a papírt a nyitott ablakon, amit a tavaszi szél azonnal felkapott. – Ez lenne ő?
- Nem, fräulein. Sokkal több titok van abban a vámpírdoktorban, mint ami egy levélre ráférne. Több, mint amit el merek képzelni. – hajolt meg a szolga, majd becsukta az ablakot, utolsó pillantást vetve a magányosan sétáló alakra a távolban.
Név: Dieter von Rotmantel
Faj: Vámpír
Frakció: Rotmantel család
Kaszt: Rotmantel
Nem: Férfi
Kor: 28
Kinézet: Alapvetően fiatalabbnak néz ki a koránál, ahogy a legtöbb vámpír. Természetesen fekete hajába jókora ősz terület vegyült egy Nachtraben mágia miatt, amely arcának bal felső negyedét is menthetetlenül tönkretette, itt azóta egy eredeti fehér bőrszínétől sötétebb, varrattal határolt folt látható. Szemei a barna és a vörös szín közötti árnyalatúak, testalkata szikár, az alapvető testmozgás és a páncél viselése miatt izmosabb, mint amit egy könyvek között felnőtt tudósembertől (vámpírtól) várnánk.
Jellem: Furcsa keveréke az elvont Rotmantelnek és a segíteni vágyó, de jutalmat sosem váró önfeláldozó apostoljellemnek. Családjától sztoicizmust, átlagon felüli önuralmat és hideg, de megrendíthetetlen lelkesedést örökölt a gyógyítás és seborvoslás minden területe iránt, ám ebből bármi egyéb téma felé igen keveset mutat. Első pillantásra érzéketlen és távolságtartó, ám eltemetve folyamatos teljesítési vágy és kihíváskeresés hajtja mindig előre. Ezzel együtt elveti családja kegyetlenségét és azt az álláspontjukat, hogy a gyógyítás tudományának bővítése előbbre való a gyakorlásánál és szinte kötelességének érzi minden tudását bevetni a környezetében lévők megsegítésére, ha képes erre.
Előtörténet:
Drága Irina von Adelheid kisasszony!
Az apja kérésére nem adhattam át személyesen ezt a levelet, így remélem megbocsájtja nekem a távolságtartó, közvetett üzenetet és nem mérgezi meg a felépülését a harag irántam.
Ha ezt a levelet rögtön felbontja, ahogy a nap első sugarai megjelennek a szobájában úgy pár órája indultam el a kastélyból, a hajnali szürkület beállta előtt. Őszinte szívvel remélem, hogy sebesülése az elmúlt hetek terápiájának köszönhetően továbbra is kedvező ütemben fog gyógyulni és visszakaphatja az egészséges, boldog életet, amelyet megérdemel. Mélységesen sajnálom a kudarcot, amely jobb kezének összeroncsolt bőrszövetének helyreállítására tett kísérleteimet követte, sajnos ez a sérülés meghaladta a jelenlegi tudásomat.
Nyilvánvalóan foglalkoztatja, miért is kérte a grófúr a személyes búcsú elkerülését és miért is egyeztem bele. Észrevettem a tekintetében a vágyakozást és a kialakuló kötödés jeleit, amelyektől óva kell intenem. Úgy a leghelyesebb, ha a patiens nem emlékezik sem a betegségre, sem a gyógyítójára így kérem ezt a levelet is égesse el amint kedvét lelte a tartalmában, ha egyáltalán sikerül ez.
Azonban, minden óvás és a józan eszem ellenére tisztán emlékszem az utolsó beszélgetésünkre, és a szívből jövő kérésére a személyemmel, a múltammal és a balesetemmel kapcsolatban. Úgy gondolom, a kisasszonyt hozzásegítheti a saját helyzetének elfogadásához, ha megismeri az őt kezelő rejtélyes orvosdoktor történetét és megnyugvást okozhat ha sikerül megértenie a fantomot aki megmentette az életét.
Veroniai Idő Szerint 790-ben születtem a vámpírok Rotmantelnek nevezett családjában, a torony bonctermének őre és annak Nachtraben szeretője gyermekeként. Az Átkozottak között a kevert vér egy idő után mindig egy irányba mutat, amely számomra apám ágát jelentette, az azzal jövő következményekkel együtt. Mint törvénytelen gyermek sosem részesülhettem abban a kiemelkedő oktatásban, mint családom nemes vérű tagjai, ám ugyanazzal a kíváncsisággal és torz érdeklődéssel rendelkeztem. Boncolni, műteni sosem engedtek, ám mint kisegítő minden előadáson és demonstráción, amelyet a rangidős véreim végeztek ott voltam, munkám közben minden szót megjegyezve.
Nappalonként, amikor a torony nagyrészt kiürült kontár módra próbáltam követni az idősebb chirurgusok lépéseit a preparált tetemeken, kevés sikerrel.
Igen hamar rájöttem, hogy a Rotmantel toronyban sosem lesz lehetőségem azt tenni, amit szeretnék, így tizenhét éves koromban súlyos döntést hoztam: kiléptem a kapun, amely talán soha többé nem nyílik meg számomra. A határozottság kitartott, ám a tervezés sosem volt az erősségem így igen rövid idő múlva maró éhségtől szenvedve, otthon nélkül találtam magam. Utolsó mentsvárként megpróbáltam megtalálni soha nem látott szülőanyámat, akinek az arcát csak egy 20 évvel ezelőtt készült miniatúrán láttam. Ha a kisasszony olvasott úrhölgy, amelyben nem áll módom kételkedni, biztosan hallott legendákat a tizenharmadik vámpírcsaládról, az éjszaka hollóiról, akik hol eltűnnek, hol feltűnnek és a legtöbb ember a létezésükben sem biztos. Megtalálni a családot még nekem, egy félvér rokonuknak sem volt könnyű dolgom. Évekig kerestem a nyomukat, minden fellelhető vámpírkolóniához ellátogattam és utazásaimat alkalmi egészségügyi ellátásokból finanszíroztam. Természetesen ezek jóval primitívebbek voltak, mint amelyben a kisasszony részesült, ám éppen megfeleltek az akkori tudásszintemnek.
810 nyarán találtam először használható információra, az egyik déli faluban megbúvó, kevert vámpírtelepülésen, amely nyomán azonnal útnak is indultam az állítólagos Nachtraben torony megkeresésére. Az utam meglepő módon sikeres volt, noha a kapuban nem várt ellenállás fogadott. Anyám nevének említésére a torony őrei hívattak valakiért, aki ismeri, ám balszerencsémre a vámpíroknál családonként más elbírálásban részesülnek a fattyú gyermekek, a Nachtrabenek pedig nem tartoztak a toleráns hozzáállásúak közé. Aki a fogadásomra érkezett nem az engem világra hozó nő, hanem annak törvényes férje volt, szemeiben a harag félreismerhetetlen lángjaival.
Bocsássa meg a kisasszony, ha ezen a ponton írásom zavarossá válik, szóhasználatom pedig kuszává, de a mai napig él bennem az emlék arról a pillanatról. Látom magam előtt a fényt, amelyet az elsülő mágia tépett a valóság szövetébe, érzem a hőt, amint belemart az arcomba, de mögötte látom a mágus elkerekedő pillantását, ahogy hirtelen felindulása mögött utat tört magának a felismerés. Megpróbálta elfojtani a felém törő varázslat erejét, de képtelen volt. Utoljára azt éreztem, ahogy elhagy az erőm, reményem megkeseredik a szívemben és rémült grimaszba torzult szemeimen keresztül félelemként távozik belőlem az eszmélettel együtt.
Ahogy utólag megtudtam két nap múlva tértem magamhoz abban az állapotomban, ahogy a kisasszony is látott. A mágia nem csak a hajam eredeti színét és az arcom egy részét égette el, de súlyosan károsított olyan létfontosságú nyaki képleteket, amelyek megnevezésével nem akarom a kisasszonyt untatni. Az, hogy még életben vagyok egy ismeretlen seborvosnak köszönhető, aki akkor a toronyban tartózkodott. Felépülésem után minden kérdésem kudarcba fulladt rejtélyes megmentőm kilétét illetően, egyes esetekben egyre hajmeresztőbb legendákat szőttek köré a helyi vámpírok. Az egyedüli, amit megtudtam a célja: azt állították egyike volt a vakmerő kalandoroknak, akik Azrael arkangyal csodák ködébe rejtett kardja után kutatott. A Nachtrabenek engedélyezték számomra, hogy köztük maradjak, míg fel nem épülök, ám ez idő alatt olyan rögeszme tört rám, amely kis híján az eszemet vette. Mindent meg kellett tudnom a rejtélyes gyógyítóról, ám mindeközben szembe kellett néznem önmagammal is. Ahogy a kisasszonynak, nekem sem ment könnyen. Egész életemben jó orvos akartam lenni, és ennek alappillére és sarokköve a betegeim belém vetett bizalma. Ezentúl nem csak a bőrömben rejtőző Átok és a családom neve, amely ekkora már egyet jelentett a fájdalommal állta útját a bizalomnak, de az arcom is.
Az, amely engem végül az elfogadásra vezetett ugyanaz, amit a kisasszonynak ajánlok. A cél fontosabb a megbecsülésnél és a véleményeknél. Az én célom az volt, hogy jó orvossá váljak és a sérülésemen keresztül találtam egy példaképet, akinek a nyomában járva elérhetem azt. Amennyiben a kisasszony megtalálja a boldogságát egy célban, amibe elég erősen kapaszkodik, teljes szívemből hiszem, hogy nem fogja ebben megakadályozni semmilyen testi sérülés.
Ez a cél, a kutatásom a rejtélyes orvos után vezetett el egy hónapja a kisasszonyhoz éppen abban a pillanatban, ahogy a rosszul kezelt rúnavers aktiválódott és a kisasszony elszenvedte a balesetét. Én megmentettem a kisasszony életét, azonban azt vissza nem adhatom, ha önszántából mond le róla. Éppen ezért kérem, hogy találja meg a célját, amelybe kapaszkodhat és élje teljesen az életet, amelyet én megőriztem önnek.
Örök hódolattal,
Dieter von Rotmantel
Chir. M.
Chir. M.
Utóirat: Azrael kardjával kapcsolódó információiért végtelen hálámat kell kifejeznem önnek és édesapjának is.
Irina von Adelheim összegyűrte a levelet és minden súlyát beleadva hozzápasszírozta pipereasztalának lapjához, próbálva elrejteni a keze remegését.
- Hazudott, Stefan. – mondta az ajtóban álló komornyiknak, miközben hangját fátyolossá tette a mellkasát rázó zokogás. – Azt mondta megismerhetem. Azt mondta elmondja magáról kicsoda. De ez… - Irina görcsös karlendítéssel kihajította a papírt a nyitott ablakon, amit a tavaszi szél azonnal felkapott. – Ez lenne ő?
- Nem, fräulein. Sokkal több titok van abban a vámpírdoktorban, mint ami egy levélre ráférne. Több, mint amit el merek képzelni. – hajolt meg a szolga, majd becsukta az ablakot, utolsó pillantást vetve a magányosan sétáló alakra a távolban.
