Kezdőlap
Regisztráció
Belépés
Rúnamágia kaszt
„Utazás, egyben dolgozás az életem. Járok egyik helyről a másikra, hogy találjak munkát. Túl akarom élni a napot, tanulni és tapasztalni. De mi a helyzet a külön kis vágyaimmal? Azok pihennek, hogy egyszer csak a felszínre törjenek… ” by Gertrud Clattenburg
A kezemben fogom azt a könyvet, amit már régen kinéztem magamnak. Régi álmom, hogy megvegyem, s most itt van. Lassú mozdulattal simítok végig a kecskebőr kötésen, hogy tovább haladjak a rovott betűk irányába. Imelda Farber költeményei a címe. Nyelek egyet az izgalomtól, mert minden vágyam az, hogy most azonnal szeretnék elolvasni egy-két verset. Jó dolgokat hallottam a könyv tartalmával kapcsolatban, de sosem voltam olyan helyzetben, hogy egy ilyen méregdrága gyűjteményt megvegyek. Leginkább a gazdagok tudják megfizetni az árát, míg nekem hosszú ideig kellett összekuporgatnom az apró kis pénzeim. Elég, ha csupán végig nézek toprongyos öltözetemen, s rögtön érhető, hogy döntenem kellett új ruházat vagy egy csodás könyv között. Erőt veszek magamon, s kinyitom az első oldalt, ahol rögtön látok egy verscímet és alatta pedig a vers néz velem farkasszemet. Az éltető szellő. Ujjam rögtön az első verssor kezdőbetűjére teszem, s azon nyomban elkezdem olvasni a sorokat. Ahogy haladok előre, úgy egyre inkább zárom ki a külvilágot. Magával ragad a költészet ezen magas foka, a szavak egymás utáni összetétele, ami kellemes dallamot alkot az elejétől a végéig. Egyszerűen megérinti az én egyszerű lényem, s kisebb boldogság fog el. Hátra dűlök a széken, majd próbálom magamba szívni az egészet.
~ Bárcsak én is tudnék ilyen szépeket írni! ~ sóhajtok egyet, mert ez jelen állás szerint csak álom. Azon csodálkozom, hogy ez az Imelda, hogyan képes ennyire jót alkotni, mintha beleélné magát az egész helyzetbe.
- He kislány! A helyemen ülsz! Takarodj, vagy fizesd az italozásom! – rontja el a hangulatot egy erőszakos férfi. Fél kézzel bezárom a könyvet, s rögtön biztos helyre rakom, ahol nem érheti baj. Túlságosan értékes, s nem szeretném, ha megsérülne.
- Mindjárt elmegyek, uram. Várjon. – váratlanul ér, mikor félre lök, s a könyvért nyúl.
- Ez meg mi a franc? – veszi a kezébe, mire én rögtön megszólalok.
- Adja vissza! Kérem adja vissza, uram! – esek pánikba, miközben egy kezem segítségével próbálok felállni. Ő egyik kezével eltart, s én pedig toporzékolva próbálom visszaszerezni tőle. Úgy érzem, ha most valami baja esne a könyvnek, akkor nem tudom mit csinálnék! Szemmel láthatóan elég gyenge vagyok a férfihez képest, ráadásul egy kezem segítségével vajmi keveset érek. Jól láthatóan nevet rajtam az idegen, ahogy próbálom visszakaparintani a tulajdonom.
- Mik ezek? Nincs ennek semmi értelme! Ákom-bákom az egész! – eldobja a közelben levő kandallóba. Csupán tehetetlenül nézem az értéktárgyam repülését az éhes tűzbe, ami azután pár pillanat múlva már falánk módon kap bele a könyvlapokba. Minden erőm elhagy, s a rossz tevő meglepetten nézi a reakciómat, mert biztosan nem várt ilyen reakciót az én részemről. Mikor feleszmél, akkor gúnyosan kinevet, sőt megtoldja a következő szavakkal.
- Biztosan kellemes meleget fog adni, míg teljesen el nem ég. Ám ennyire odavoltál érte? – teszi fel a kérdést, amire én csupán némasággal felelek. Nem vagyok abban a hangulatban, hogy bármi szót ki tudnék erőltetni az ajkaimon. Tekintetem szinte átdöfi a férfit, aki ráadásul ezen szintén jól szórakozik. Rápillantok a lassan hamuvá váló könyvre, majd lassan feltápászkodok. Egyik részről szomorú vagyok a könyv elvesztése miatt, másik részről dühös, amiért a férfi ilyet tett. Összeszedem a cuccaim, majd lassan távozni készülök. Eszembe jut út közben, hogy mennyit kellett eddig tűrni, hogy az ilyen alakok tönkre tegyék a szórakozásomat, a napomat stb. Ebből elegem van, s ez ellen szeretnék tenni. Már régen is megfogalmazódott bennem, hogy jó lenne valamit tanulni, amivel megvédhetném magam, ám ez idáig mindig csak azt mondogattam magamnak, hogy semmi baj. Azonban ekkora mennyiségű pénzt kidobni, csak pocséklás. Az első verset olvashattam el a költeményes könyvből, de a többire nem jutott idő. Kijutok a szabad levegőre, s egy sóhajtás szakad fel belőlem.
- Keresnem kell egy módszert, amivel meg tudom magam védeni – mondom ki, amire rögtön egy öregember szól felém.
- S mit érne vele kisasszony? Biztosan használná a férfi ellen, ha lenne ereje? – fordulok meg, s nézem meg a vénséget. Nincs túlságosan jókedvem, így húzom és halasztom a válaszadást.
- Akkor nem fordulna elő olyan eset, mint a mostani. Drágán vettem azt a könyvet, s fél kézzel semmit sem tudtam elérni. – méltatlankodok, mire amaz csupán leint engem.
- Inkább örülne annak, hogy nem lett baja, mint annak az értéktelen irománynak. – vázolja fel nekem az igazságot, amit először furán fogadok, de jó pár gondolatsorral arrébb már hasonlóan vélem. Nem lettem megverve végül, vagy éppenséggel nem rabolt el a gazfickó.
- Végül is, igaz. – sóhajtok egyet, de még mindig nem tudom elereszteni azt a veszteséget, ami engem ért. Úgy vélem, hogy a mai nap során elég makacs vagyok ez ügyben. Elmosolyodik a beszélgető társam, aztán így folytatja.
- Nah látja kisasszony! Végül is nem történt semmi rossz. – ám ezen résznél elég erős késztetést érzek, hogy válaszoljak. Sőt meg is teszem!
- A könyvemet senki sem fogja visszaadni. Az a tűz martaléka lett. – ingatja a fejét az öregember, aztán a következőket mondja felém.
- Azok csupán szavak, melyet papírra vetettek. Szépségükön kívül, semmi más haszna nincs. – fogalmam sincs, hogy mire akar célozni, vagy hová szeretne kilyukadni. De ha már ilyen szépen belementem a beszélgetésbe, akkor nem habozok kérdezni.
- Miért? Vannak olyan szavak, amiket ha papírra vet az ember, akkor haszna is van? – ébred fel bennem a kíváncsiság szikrája, mire a partnerem elneveti magát.
- Természetesen! – egyszerűen nem akarok hinni a fülemnek, s mint legtöbbünk gyenge elméjűnek bélyegzem meg az öreget.
- Most csak ugratni akar! – mondom felé, mert hihetetlennek hangzik számomra. Erre ő elővesz egy tekercset, majd belefog a bemutatóba. Nem tudom, hogy mi van a papíron, de azt sikerül figyelemmel kísérni, ahogy a földbe csapódik egy jégcsap. A két ajkam kinyílik, s cseppet sem tudom őket összecsukni. Egy darabig méregetem a vénséget, aztán azt, amit készített.
~ Ezt ugye most nem álmodom? ~ legszívesebben az épp kezemmel hozzáérnék, azonban valami azt mondatja velem, hogy jobb ha nem piszkálom. Megkövülve nézem a megtestesült mágiát, míg végül egy idő után szertefoszlik. A Hosszúra nyúlt csend után szólal meg az öregember.
- Látja kisasszony, ennek van haszna. Meg tudná magát védeni, de a kérdés továbbra is áll! Vajon ilyen formában használnád? – fogós kérdés, így nem kapkodom el a válaszolást. Türelmesen várakozik, miközben engem méreget az öreg szemével. Barátságosan közelebb is lép hozzám. Nyelek egyet, s bizonytalanul kezdek el beszélni.
- Ha tudnám úgy formálni, hogy ne okozzak kárt másokban, akkor nem biztos, hogy úgy használnám. Már ha lehetséges más formában ezt, amit csinált – nem tudhatom, hogy az előbbi trükkje mennyire alakítható, vagy egyáltalán hogyan működik ez az egész? Újfent elmosolyodik, de csupán pár pillanat erejére. Szigorúvá válik a tekintete, majd így szól.
- Csupán kitartó tanulás után, mert ez nem olyan tudomány. S jut is eszembe, hogy be sem mutatkoztam, Isenbert Eckstein. – nézek rá egy darabig, majd úgy döntök, hogy megbízok benne. Csupán azért vélekedek így, mert még nem támadt rám.
- Gertrud Clattenburg – pukedlizek egyet, amire ő bólint egyet. Nem tudom megállni, hogy rá ne kérdezzek kíváncsiságomban.
- Hogy nevezik azt, amit az elébb csinált? – egy darabig hezitál, hogy kimondja.
- Rúnamágia – egy darabig csupán ízlelgetem a szót, aztán felvillanyozva szólok.
- Megtanítana rá? Egy kézzel védtelennek és tehetetlennek érzem magam – a vénség elgondolkozik egy darabig, s az arcom vonásait vizsgálja. Bevallom feszélyez ezen tekintetével, de nem szólok semmit.
- Csupán egy feltétellel! Ha nem öl másokat, s nem használja rosszra kisasszony. Ezen felül, ha nem zavarja, hogy fogadás miatt veszem fel tanítványomnak, mert hát egy másik mesterrel fogadtam, hogy én jobb tanító vagyok, mint ő. Ő erre előhozakodott azzal, hogy mindketten keresünk egy tanítványt, akik az alapokat elsajátítva aztán összemérik az erejüket, tudásukat – vallja be, mire én nagyon eltátom a szám. Nincs szándékomban ölni embert, vagy állatot, csak ha nagyon muszáj. Az viszont nem fér a fejembe, hogy miután megtanulom a rúnamágia alapjait, akkor megmérkőzőm egy idegennel? Rögtön egy olyan helyzet elé állít, ahol akár meg is halhatok? A szám eléggé lefelé görbül, miközben a lábammal idegen dobolok a földön. Gyorsan átgondolom magamban, hogy megér annyit nekem egy tanítás? Nagy
- Rendben, de akkor addig el ne engedjen, míg az alapokat alaposan meg nem tanítja nekem. Teljesen ingyen tanít meg engem a rúnamágiára? – vágom oda hozzá ezen szavakat, amire az öreg csak a szakállát simogatja.
- Nos ami azt illeti, elég öreg vagyok és nehezen boldogulok a házimunkákkal. Ha nincs ellenére, akkor a cserébe taníthatom, ha úgy megfelel. – szóval takaríthatom a lakhelyét, meg a többi. Fájdalmasan sóhajtok egyet, mert már érzem, hogy mennyi nyűgöm lesz az egészből. Ráadásul úgy tűnik egy hosszabb időre ezen a vidéken maradok. Bele kell vágnom! Önmagamért meg kell tennem, hogy ne juthassak hasonló helyzetekbe, emellett pedig nem mindig úszom meg a dolgokat egy könyvégéssel. Nem akarok áldozat lenni!
- Igen, az úgy elfogadható. – egyezek bele, amire Isenbert rögtön válaszol.
- Akkor szerintem ez meg van beszélve, s bele is kezdhetnénk, mert közeleg a megmérettetés napja. – s ezzel egyetemben elindul a háza felé. Egy darabig figyelem a fura vénséget, aztán követem, hogy én pedig új fejezetet nyissak az életemben.
