Iboket Czirut helyzetjáték

Az erdőből kiérve egy kis tisztásra ért, amerre a szem ellát fű, ha csak nem hátranéz az ember. A tisztás közepén zöldes botokat tartogató kőszobrok álldogálnak, közelebbről megnézve minden boton egy-egy írás van és noha a tanulatlanok a világvégén sem tudnák elolvasni, de nevek állnak rajta: Serene, Jerobeam, Lothar és még sok más, összesen tizenegy, de a mágia kiszámíthatatlansága miatt nem tudni mennyi lesz még a körben.
A kör közepe fűvel van benőve, de jobban megnézve, minden szobor össze van kötve minddel s középen valami csillogó tárgy látható. Nyertem!
Berohantam megnézni mi az, de úgy tűnik, csak a képzeletem játszott velem. Szomorúan tovább indulnék, mire az egyik botból vakító fény tör ki.
Mi fog történni?

Megropogtatja az ujjait.
Melegítsünk be valami egyszerűvel! Hogy alakultak volna Iboket első évei, hogyha nem gyerek, hanem felnőtt testben éled újjá, ám a személyisége (legalábbis az ébredésekor még biztosan) ugyan olyan marad? Legalább 800 szót kell írni minden helyzetre, ha több az nem gond, határidő nincs. Hajrá!

- Ébredj, leány… -
Suttogta valami, akár a szellő is hozhatta a fullasztó illattal együtt, ahogy lágyan végig csiklandozott, akár annyiban is hagyhattam volna. Nem! Nem hagyhattam annyiban, valami nem hagyta, valamim feszített, csak nem maradhatok itt. Nem!
- Iboket Czirut! Azonnal kelj fel, ne mondjam még egyszer! –
A torokfeszítés, mintha két kéz a nyakamhoz ért, a szívem akár a vágta ritmusa durum durum durum durum… Már nem cirógatott a lég, az oldalamon fekve tépte fel a szemeim a meglepődés, valami mást vártam, amiért össze kellett húznom magam és kezeimmel óvnom a fehér fűvel benőtt koponyám, de az ébredés pillanatában semmivé vált, akár egy rossz álom.
Ekkor láttam meg először ezt a fura dolgot, zöld volt és kurta akár egy nagy csomó gyíkfarok. Megfogtam, csiklandozott és viszketett.
- Váh! –
Meglepett, de végül is nem volt veszélyes. Megtámaszkodtam rajta és fölültem a fűszőrű földön, belemartam az ujjaimat a növénybe, földbe, éreztem, ahogy a barna agyagos anyag az körmeim alá eszi magát. Rettentően kellemetlen volt, de nem tudtam vele mit kezdeni. Voltak körmeim? Lekaptam a tekintetemet a kezeimre, hirtelen meglepődve magamtól hátráltam egy kicsit. Ujjak, tenyerek, egy piszkos és egy tiszta, csukló rajta a szárnyként mozgó kézfejekkel, alkar, ami közben vibrál, könyök. Hirtelen megláttam a testem, ahogy amaz végig ívelt a talajtól gazdagon szabdalt kis dombocskákkal, völgyekkel, megtapogattam. Rendkívül furcsa érzés volt, valamennyire megmelengetett, elhatároztam, hogy többet nem érintem meg. A többi hely felé indult a kezem, ezek is hasonlóan érzékenynek bizonyultak. Vajon megszokom-e én ezt?
Elszakítottam a szemeimet és a kezeimet a testről és fölötte ülő fejről, arcról és az azt húzó hűvös sártól. Megfordultam. A semmiből hirtelen egy hatalmas alak ugrott elő. Hozzávágtam az alattam elterülő fű egy részét, de meg sem moccant, láthatóan nem tudott. Másodpercek meglepődése után azt is összetapogattam. Kemény és akár a bőröm, úgy fehérlett, magasra nyúlt elterülve a tetején nyúlványokat eresztett alá. Vajon miért nőtt ekkorára, ha el akarta érni a földet?
Hangok, nem szél vagy a fűcsomó tompa puffanása volt, akkor mi? Ezek teljesen mások voltak, mint a sajátom vagy az álom maradékában hallott. Az irányukban valami, de nem is volt érdekes, a hangok sokkal jobban érdekeltek. Két hevesen mozgó valami, intenzíven cselekedtek, pedig nem is volt akkora a szél, hogy így tegyenek a növények. Pajtások! Hirtelen megörültem, hogy nem maradok egyedül, fölálldogáltam pár elrontott próbálkozás után, elindultam feléjük s az öröm mosolyt vájt az arcomba. A nő maradt, a férfi elrohant valahova s kisvártatva visszatért egy vasvillával. Egy bot rajta… egy, kettő, három, négy… fenyegetően ágaskodó barna valami. Két kézbe fogta és hátra nyomta a másik végével a nővérem.
- Menj vissza, asszony, a végén még bajod esik, ha ez a sátánfajzat ránk támad. Szaladj a faluba hívd a papot! -
- Elment az eszed? Legalább egy órára van innen! -
- Mit értetlenkedsz, buta asszony? Vidd a lovat is! -
Egy szót sem értettem, de nem éreztem tőle jobban magam, valahogy volt értelme a beszédüknek és mégsem. Oldalra döntöttem a fejem, mire mindketten rám szegezték a tekintetüket, de a szőrösebbike csak arra lökte - amerről jött - a mögötte álló terebélyes személyt. Utána néztem, ahogy eltűnt néhány fa mögött és egy távolabb álló fegyelmezetten álló állathoz rohant, néhány percig ügyködött, megpróbálta megmászni amazt, de túl kétségbeesetten cselekedett, így az első négy alkalommal így vagy úgy de elrontotta s a földre esett minden alkalommal egyre nagyobbat káromkodva, de csak azért is minden alkalom után fölállt s megpróbálta.
- Ne szórakozzál már az Isten szerelmére! Siess! – üvöltötte a férfi. Miért csinálja ennyiszer magával? Megőrült? Furcsa volt, kinevettem, magamat is meglepve. Abbahagytam, majd újra addig erősítve, míg a torkom meg nem fájdult. A férfi szőrös arca iszonyatra torzult és még szorosabban fogta a szerszámát.
- Ne hagyd, hogy ez az átkozott démon eltántorítson! Siess! Hívd a plébános urat! – ordította, részint a nőnek, részint saját maga bátorítására. A nő elvágtázott a lóval, így abbahagytam a kedélyes kacagást.
- Mi Atyánk, aki a mennyekben vagy, Szenteltessék meg a Te neved… – motyogta magában. Ő láthatóan nem ment sehova, de kezdtem fázni. Visszanéztem a barna dolgokra, amik nem sárból voltak. Meg akartam nézni őket, mert a férfi csak nem tűnt, úgy, hogy át fog engedni, de nagyon kémlelte mit csinálok. Matattam kicsit, magamhoz dörgöltem a szövetet, kellemesnek érződött és vastagnak és melegnek, beledörgöltem az arcom majd kihúztam valaminél fogva. Ránéztem az őrömre és látás alapján megpróbáltam leutánozni, ahogy ő viselte. Széles föntre, hosszú lentre, nincsenek kemény dombocskák kint, tehát bent vannak, pár próbálkozás után sikerült belebújnom az új bőrömbe, ahogy a szőrmók is tette. Közben a távolból fenyegetően közeledtek a hangok, az egész testem megrázkódott mire a férfi ugrott egyet hátra majd el is csúszott a vizes földön és beütötte a fejét, utána nem mozdult, de nem érdekelt. Valami olyat tapasztaltam, mint ébredésnél, de ez most sokkal intenzívebb volt. MENEKÜLJ DE TÜSTÉNT! Megindultam a férfi mögötti útra, mellette elhaladva a fölgyűrődött felső takarásából kis kereszt alakú bőr valami tűnt föl, ismerős volt. Tetszett.
- Enyhém! – így lett egy tőröm.
Elfutottam az ellenkező irányba, ösztönösen be a fák közé, mezítláb.


Napok óta rejtőzködtem az avarban a késem szorongatva, rettegve attól, hogy mi lesz mi után megtalálnak, valami azt súgta semmi jó. Rettegtem és utáltam az embereket, legalábbis azokat, akikkel eddig összefutottam. Semmi jó sincs azokban a bestiákban a dolgaikon kívül, a dolgaikon, amiket sosem érinthettem, csak nagy nyaknyújtogatás közepette éghetett belém a képe és hagyhatott ugyanolyan erőtlenül, zsibbadtan, mikor a szekerek mellett fényes páncélban hiénamód röhögtek a katonák, a férgek. Vajon én is ember vagyok? Nagyon hasonlítottam rájuk, de akármelyiket is láttam eddig egyiknek sem volt farka. Megfogadtam, hogy annyira megkeserítem az életüket, mint ők az enyémet és ha nem osztozhatunk ételen, fedélen, semmin, akkor az övék sem lehet.

Egy nap, bóklászás közben újabb szekér gurult tova, lustán akár az ökör, ami húzta azt. Édeskés illatokat hozott a levegő és nem volt őr mellette, micsoda szerencse, így tehát el is volt határozva, hogy megkísérlem végre valami finommal is megtömni a hasam a használhatatlan fűn és faleveleken kívül, amik alig-alig tudták elfojtani a mardosó éhséget s a vágyat még annál is kevésbé.
Négykézláb ereszkedtem és óvatosan nekiindultam az út menti bozótban, hogy találjak valami jó pozíciót, mert itt még a gondolatától is rosszul éreztem magam. Rövid kúszás után találtam egy kanyarok által elzárt területet, ahol reményeim szerint a kocsi átment. Lenyugtattam magam és lassacskán, ritmusosan lélegeztem s mozogtam, nem akartam, hogy észrevegyen, ahogy elhaladt előttem elindultam kifelé, föl az útra, a kocsi mögé. Ha jól sikerül, még cipőm is lesz! Juhé! Bíztattam magam, hogy problémamentes lesz, fölkocogtam mögötte, óvatosan megnyomkodtam a kocsit, hogy nem nyikorog-e kicsit valahol és megbizonyosodás után fölpattantam rá, nem érdekeltek sem a szálkák, sem a fájdalom, kisebb gondom is nagyobb volt annál. Óvatosan megközelítettem hátulról, minden lépesem figyelve, kisíklott a tőröm a tokjából, majd előre repültem, az egyik kezem hirtelen letolta a férfi fejét és hasonlóan lendületesen belerepült a penge a tarkójába, amiben valamiért megakadt volna a nagy lendület és laza tartás miatt megtalálta az új helyét a nyak egy másik pontjában így a szörnyeteg egyetlen hang, de annál nagyobb bűz közepette hullott össze, mint egy rongybaba, remek érzés volt. Még!

Jól van, úgy látom a végén nem lett túlságosan más a helyzet attól, hogy Ibő nem gyermek lett hanem felnőtt nő. Lássuk a következő helyzetet! Milyen lenne Ibo, ha nem irigységdémon lenne hanem háborúdémon?

- Harcra, leány. -
Hallatszott a Halál suttogása, hogy tényleg a Halál volt-e azt mind a mai napig nem tudom, de érzem, hogy az ő megbízottjaként tértem e világra, legalábbis így kívánom hinni. Mindenhonnan jelenlétet éreztem, mindenhol ismeretlen, félelmetesen meredtek reám s a távolban hümmögtek, akár a szél, arról aki épphogy ébredezett a világra. Nem akartam, hogy figyeljenek, nem akartam, hogy itt legyenek.
- VRÁÁÁÁÁÁÁÁH! - üvöltöttem fel hirtelen kinyitva a szemeimet és magam elé bokszolva, megpróbálva megragadni az ismeretlent, ami nem hagyott nyugton álmodni. A szemem elé táruló látvány viszont szintén olyan volt, mint egy álom. Álomból álomba érkeztem, rettentően furcsa volt, de mégis annyira valósnak érződött, hogy csak nem lehetett más, mint a valóság. Egy álomszerűen idilli valóság, rettentően groteszk. Hol voltam? Fölálltam. Én tettem, vagy valaki más? A tenyereimre bambultam és tíz ujjat láttam, bal és jobb, öt-öt, megmozgatva követtek. Tetszett, az én kezeim voltak és úgy cselekedtek, ahogy akartam, nagyjából. Éreztem, hogyha elég erősen feszítettem, akkor fáj és hihetetlenül ismerős érzés volt, mintha csecsszopóként megtaláltam volna édesanyám kebleit, melyek táplálnak és erősítenek. Egy párszor megfeszítettem mindenemet, felemelő volt és minden alkalommal egyre jobban esett. Körülnéztem, most először legeltetve a szememet a körülöttem lévő dolgokon, fű, sár, fa, víz, mindez egyben. Gyönyörű volt. Fenébe is, nagyon örültem, hogy láthattam, valamennyire hálás is voltam a hangoknak, hogy fölriasztottak, bár még mindig ütni valónak gondoltam őket. A fa egy kicsit magasabban álldogált, mint minden más, egy apró dombocskán, feltűnő volt, hogy minden afelé magasodott és az is, hogy magamhoz képes milyen nagy volt és milyen keménynek látszott, szinte sérthetetlennek. Törékenynek éreztem magam mellette, de nem volt veszélyes, nem mozdult, ha valami nem mozdul, akkor nem veszélyes, tehát én nagyon veszélyes voltam?
Megindultam a fának, megtapogattam, elhúztam rajta a tenyerem, éreztem a barázdáit és azt, mennyire az ujjaimba vájt. Erős volt és békés, tiszteletreméltó. A hatalmas és mozdíthatatlan lény mögül egyszer csak kibukkant egy kis halom rongy, kettő darab, pontosabban. Nem tudtam mik voltak, de ezek is mozdulatlanul ültek a fa alatt, akár a fű. Eldöntöttem, megnézem ezeket is. Furcsán könnyűek voltak és kellemes volt hordani őket, felmelegítettek, vagy legalább kevésbé fáztam, mint nélkülük.
Hangokat hallottam, tompa koppanás és időnként egy-egy zökkenés, nem tudtam mi lehet, így elindultam felé. Másodszorra jött elő a félelem, hogy más is van rajtam kívül e világon és megint nem marad nyugtom, de már tudtam, éreztem mit kell tennem. Az örökkévalóságig elnyomnom a tekintetét és a hangját, ez el volt döntve.
Levonultam a dombról, és csak egy hatalmas bestiát láttam magam előtt, egy hatalmas, négylábú, fekete, izmos gyengeségtömeget, szelíd volt, egy légynek sem tudott volna ártani. Az ilyenek könnyű megrémíteni, a kezembe kaptam egy félreeső ágat.
- RÁÁÁÁÁH! RÁÁÁÁÁH! - üvöltöttem teli tüdőből a bottal a kettőnk közötti földet verve a másik kezemmel a combomat csapkodva, minél nagyobb zaj kellett, hogy elnyomjam vele a gyengéjét, ami erre frusztrált nyerítéssel reagált, majd mögüle is hangot lehetett hallani. Igazán fura szerzet volt ez a valami.
- Te meg mi a fenét csinálsz, kölyök? - ordította a kerekded, mély hangú lény leszállva a faépítményről. Gyorsan mozgott, erősnek tűnt, egyértelműen veszélyes volt, de még nem volt itt az ideje a büntetésének, még nem volt elég közel. Folytattam a ló zaklatását, míg elég távol nem ért, majd felé suhintottam a faággal, amire amaz a fejéhez kapta a két kezét, bár nem az volt a célpont, még nem. Rossznak éreztem a fejjel kezdeni, mikor egyszer minden más akkora volt rajta. Balról alulról találtam oldalba, meglepően jó érzés volt eltalálni, ahogy a bokám, majd a lábam, majd a csípőm, majd a testem mögé állt és karral irányba tartottam, úgy éreztem ez volt életem legjobb csapása. A férfi arca eltorzult, nem tudta elrejteni, ez fájt neki, akkor kaphat még vagy térjek másik célpontra? Vártam egy picit, ezalatt a férfi az oldalához kapta a kezét, mintha az megmentené a büntetéstől. Újabb csapásra húztam a vastag ágat, a következő ugyanilyen úton a térdére kellett, hogy menjen, de nem sikerült ugyanolyan jól, a férfi ettől függetlenül összehullott, szóval úgy döntöttem lesújtok a fejére párszor, ha már odakínálja neki. Három csapás után rájöttem, hogy másképp gyorsabban és kevesebb energiáért tudom visszalendíteni az ágat, átforgatva a vállam majd a fejem fölött és újra lesújtottam. Öt csapás után eltört az ág és ezzel együtt már nem is volt annyira szórakoztató, meg sem moccant, pedig még játszani akartam vele. Az oldalán volt valami más, egy kis beborított dolog, érdekesnek tűnt, lefejtettem róla. Egy erszény volt, benne kis korongokkal, elvettem. Megnéztem a karjait is, hátha volt még valami érdekes. A bal karjára rögzítve valami hosszúkás tárgy volt, közelebbről is meg akartam nézni, de a szíjak nem engedték, szóval ráálltam a felkarjára és nagy recsegés-ropogás közepette addig rángattam, míg végül el nem engedte a karját. Jó érzés volt, kellemes mozgás és erőlködés volt, bár nem tudtam mi adta ki a hangot, de olyan volt, mint a fatörés, amit nem rég hallottam. Nem tudtam mire vélni, így nem törődtem vele. Elindultam a kocsi mellett az újdonsült zsákmányommal.
- Ez a sorsod, Iboket Czirut… - szólt a hang s a tőrhöz kaptam.

Látom még mindig tartod ezt a nagyon gyermek témát, de ettől függetlenül egész jól megragadtad milyen lehet egy frissen ébredt, gyermektermető háborúdémonnak. Mivel ez volt a második helyzeted, ezért bizony már ját a jutalom is! Lássuk először ezt:

Borsmenta
Harangvirág
Len

Úgyis hiány lesz alkimistákból az oldalon, a helyedben megfontolnám a dolgot.

Jöjjön az új helyzet!

Szeretnék látni egy 10. szintű Ibot. Vedd figyelembe, hogy ennek az elérése éveket vesz igénybe a karaktered életéből, ami alatt rengeteg minden történt vele, szeretnék látni ebből is valamennyit, hogy mik azok amik formálták, ameddig eljutott idáig és végül milyen démon lett belőle. Hajrá!