Hosszú évek teltek el, mióta nyomorúságom láncaimat végre magam mögött tudhatom. Elmúlt idők szörnyűségei, melyeket az árvaház és a nyomorúságos élet jelentett. Bár megerősített, rengeteg dolgot el is vett tőlem, olyan dolgokat, melyek soha többé nem térhetnek vissza hozzám. A gyermeklét, a hiúság, a szenvtelen kedvesség és az ártatlanság, mind olyan dolog, melyben jószerével sohasem volt részem. Ezek apróságok csupán, de olyan dolgok, melyet egyszer úgy vélem mindenkinek meg kell tapasztalnia, hogy milyen érzés is igazából önfeledtül gyereknek lenni. Én nekem sosem volt rá igazi esélyem. Hogy bánom? Nem. Nem igazán. Ha bánnám, akkor meg kellene bánnom azt, hogy az vagyok aki, és én sosem kérdőjelezem meg önmagamat. Szépen lassan kinyitom hideg szemeimet és arcom vonásai torz vigyorról árulkodnak. Szemeim előtt egy fejjel lefelé felakasztott ember pihen kampóin, karjain nehezék, karján erei pedig fölhasogatva. Elégedetten néztem végig a munkát, mit itt hagytak. Miközben bámészkodtam, egyszer csak egy árnyék jelent meg mögöttem. Egy árnyék, kinek bőre is oly sötét volt, mint az árnyék maga. Egy sötét elf.
- Elvégeztem a munkát, amire megbízott. A fizetés… - kezdett bele az orgyilkos recés hangján.
- A megállapodottak szerint. – dobom hátra a szavába vágva a méretes erszényt teli váltóval – Némi extra, az extra hallgatásért. És a remek munkáért. Sokat szenvedett?
- Ahogy igényelte.
- Remek. – kuncogok fel – Örömmel hallom.
Ekkor megfordultam, hogy szemügyre vegyem az alakot, ki a munkáért volt felelős, de addigra már hűlt helye. Szemeimmel körbe pásztáztam a termet, és megakad az egyik himbálódzó ablakrostélyon és máris volt sejtésem hl távozott „cimborám”. Mást talán zavart volna ez a hirtelen helyzetváltozás, de én magam túlizgatott voltam. Vigyorogva lépek közelebb a testhez, mely olyan emberhez tartozik, kit soha életemben nem láttam még. Még a nevét se tudtam, így nem meglepő, hogy a self kolléga miért kért ilyen busás pénzt egy „ismeretlen” megtalálásához. De ahogy végig mértem a testet, biztos voltam benne, hogy ő az, kit kerestem, hisz ismerős elemeket véltem felfedezni. Kezemet előre nyújtva tenyeremet a hideg mellkasra fektetem. Mintha csak jeget tapintanék. Halott lehet, már pár órája. Végül elkomolyodok és hátrébb lépek pár lépést. Lehajolva elveszem a tégelyt, melybe az áldozat vére csöpögött, majd móceresen kiöntve egy kört és benne egy pentagrammot ábrázoló motívumot festettem fel, melynek közepén az alak teste lógott. Végül lehunytam szemeim és koncentrálva megkezdtem az igét. Ajkaimat elhagyó duruzsoló szavaknak mágikus ereje elérte az élettelen testet, mi az első pár pillanat után, máris megrándult. Nem hagytam félbe a mondandóm, folytattam megszakítás nélkül, melyet azonban már nem követtek rángások. Szépen lassan az igézés abbamaradt és nem maradt más, csak az alvadt vér bűze. Egy ideig csend volt a terembe, majd hirtelen fájdalmas üvöltést követve kinyíltak a férfi szemei. Az üvöltés nyilvánvalóan az elfojtott halál utáni fájdalom volt csupán, legalábbis úgy gondolom, hisz nem igazán érezhet már fájdalmat. Kapkodva fejét értetlenül bámult jobbra-balra, majd szemeivel megállapodott rajtam. Mielőtt azonban megszólalhatott volna én jókedvűen leguggoltam elé.
- Üdvözlöm újra az élők között Atyám. Remélem kényelmes a helye. – szavaim nyomán értetlen grimasz volt csupán a válasz a mondandómra, így hát folytattam – Milyen érzés, hogy a saját lányod csinál belőled ölebet Atyám? Tetszik a Ghoul lét?
Egy ideig talán még az eddiginél is nagyobb meglepődöttség uralkodott el a férfin, de szépen lassan leesett neki a tantusz és arca grimaszba nem torzult.
- Az egyik fattyam vagy? Még hogy lányom! Te csak az egyik ribanc lánya lehetsz, akit megdöngettem! Kis kurva, mégis mit képzelsz magadról! Tudod én ki vagyok? He? Tudod, hogy mi... – üvöltve, miközben láncait megfeszítve próbál szabadulni.
- … vár rám? – fejeztem be továbbra is jókedvűen a kérdését, miközben intve mágikusan némítom el egyszerű nekromanta paranccsal – Oh gondolom örömmel gyalázkodna, kihűlt testemen Atyám, gondolom nem igazán jelentene Önnek különbséget a többi meggyalázott nő eseténél. Viszont úgy tűnik, félre érti a dolgokat. Ezúttal nem Ön lesz az, aki élvezetét nyeri mások gyötrődésében.
Ezzel feloldom a némítását, mely nyomán hosszas hallgatásba merült, arca pedig sötét grimaszba nem torzult. Nagy eséllyel végig gondolta a helyzetét. Végül megszólalt. Fogai közt préselte ki a szavakat és erőlködve próbált uralkodni magát.
- Mi a terved velem? Mi a célod? A bosszú?
- Hogy a bosszú? Háh! Ugyan kérlek. Semmi ellenszenvem nincs feléd, igazából sosem éreztem semmiféle gyűlöletet az irányodba.
- Akkor miért tetted ezt? – üvölti most már nem gondolva az esetleges következményekkel.
- Hogy miért? Egyszerű. Ugyanabból az okból kifolyólag, amiből én magam is születtem… mert… élvezetét lelem benne! – mondom, majd nevetve felállva elindulok kifelé.
- Hová mész! – kiáltja a férfi inkább ijedten, mint idegesen – Ne merj itt hagyni!
- Ne aggódj Apus. Lassan úgyis visszatérsz az örök szenvedésbe. A legközelebbi viszont látásra Atyám!
Szavaim nyomán lekapom az egyik fáklyát az oszlop mellől, majd helykén magam mögé dobva, a lángok azonnal meggyújtották az olajos padlót. Nem tellett bele sok idő, hogy a lángok elképesztő hőt bocsájtsanak ki… de én addigra már elhagytam a házat és élvezettel hallottam annak a férfinak az őrült és rémült kiáltozásait, kit… az atyámnak nevezhetek.