[Magánjáték - Laetitia és Dieter] Medicus curat, natura sanat

Utólag úgy tűnt egy örökkévalóságig álltunk ott, mint valami láthatatlan párharcban és néztünk egymás szemébe, míg végül a kisasszony úgy döntött kellően kiszórakozta magát.
- Szóval tényleg azt próbálta elérni, hogy zavarba jöjjek.
Elégedetten mosolyodtam el, noha apró győzelem volt csak az emberek érzelmeinek bonyolult hálóját bogozgatva - hogy a vámpírokról már ne is beszéljünk. Fogalmam sem volt milyen örömöt szerzett Laetitia abból, hogy kibillent a nyugalmamból, de az Aura kisasszony esetében leszűrt tapasztalat kezdett rutinná válni.
Ha valamit nem értesz, nem szégyen megkérdezni.
- Nem tartja tolakodónak, ha megkérdezem miért? Kíváncsi valamire vagy csupán élvezi a kihívást?
Nem ítéltem volna el egyikért sem, ugyanis nem voltam épp az, aki az első követ dobhatta. Megesett már, hogy próbáltam előhozni egy balesetet szenvedett északi püspök utálatát, csak azért, mert disszonánsnak tartottam a helyzetet, amibe kerültünk. Ahogy az is, hogy a Csillagtalan Éjszaka alatt próbáltam felpiszkálni egy falánkságdémont, tudva, hogy ha sikerrel járok az az életembe is kerülhetett.
Az Anna nevű szolgálólány olyan sebesen fordult be az ajtón, mintha mindig is ott várakozott volna - ami könnyen megeshetett. Igazából belegondolva Laetitia kisasszony szolgái mindig azonnal rendelkezésre álltak, így elképzelhető volt, hogy a közelben volt a lakrészük, csak erre sosem gondoltam még. Meg volt annak az ára, ha a vámpír minden figyelmét saját magára fordította.
Ahogy azonban felém fordult nagyon kellett igyekeznem, hogy ne nyaljam meg a felső ajkamat zavaromban.
Veszítettem.
Szerencsére Laetitia gyorsan rendezte a félreértést, aztán az igazi vámpírúrnőhöz illő méretű ruhásszekrényhez lépett. El nem tudtam képzelni mit akarhatott még a törölközőn kívül, de már az első nap fény derült rá, hogy nagyon el voltam maradva udvari etikett szempontjából. Csak úgy tűnt ez a fürdésre is kiterjedt.
A nő kérdésére csak mellé léptem, továbbra is zsebre dugott kézzel.
- Hogyne. - A ruhadarab, amit viselt nem sokban különbözött egy nagyon vastag pamutköpenytől, a funkciója pedig elég egyértelmű volt. - Ne aggódjon, rajtam kívül senki nem fogja látni ilyen előnytelen pózban. - mosolyodtam el, részben az aprónak tűnő probléma felnagyításán, részben azon, hogy voltaképpen igaza volt. - Őszintén meg kell mondjam, eléggé megrémültem amikor azt mondta, hogy elkészíthetem a fürdőjét. A legtöbb toaletteszközt fel sem ismerem, ha rám bízza az valószínűleg élete legrosszabb fürdője lett volna.

Őszintén megdöbbentett, hogy volt mersze ilyen nyíltan rákérdezni az indítékaimra. Nem hittem, hogy szükségem volt okra, hogy egy férfit felcsigázzak, és még soha nem gondolkoztam el rajta, hogy nekem vajon miféle mögöttes motivációim lehettek. Egyszerűen természetesenek tűnt, hogy ezt kellett tennem. Mindig ilyen voltam és ilyenek voltak a nővéreim is… Egyébként is különös volt, hogy ennyi ideje aludt a szomszéd szobában, és még egyszer sem bújtam vele ágyba.
- Élvezem a kihívást. Tesztelem az önuralmát. Kíváncsi voltam fából van-e. Kettő igaz, válassza ki, a hamisat. - kuncogtam fel, miután Anna elsietett.
Végül készen álltam a hűtőfürdőmre, így elindultam a folyosón remélve, hogy Dieter követett. Tulajdonképpen jobban zavarban volt a fürdő elkészítését illetően, mint afelől, hogy meztelen leszek előtte, sőt, még annál is jobban, mint amit az iménti kis kihívás során okoztam neki. Ezt határozottan érdekesnek találtam, de ez esetben nem volt szó sem hiányosságokról, sem tájékozatlanságról.
- A férfiak nem szokták túlzásba vinni az ilyesmit, így nem vártam el, hogy tisztában legyen a tisztálkodási szokásaimmal. Ezt még magától Reiner von Neulandertől sem várnám el, hogy tudja. Azt viszont észrevehette, hogy kedvelem a kényelmet, ezért a meleg és puha törölköző. A szépség elvárárás irányomban, a mindig csillogó haj és a puha bőr, erre valók a szappan és a sampon. Az illóolajos párologtatók mécsessel viszont a terápia része, a belélegzésük megkönnyíti a levegővételt, enyhíti a köhögést és kifejezetten megnyugtató. A habfürdő pedig csak jó móka, majd meglátja. - magyaráztam neki türelmesen. Ezek valóban inkább női dolgok voltak, de az illóolajoknak talán még hasznát vehette. Néha nem bántam volna, ha a férfiak is adtak volna az efféle dolgokra. Sokuknak jól jött volna az illatos sampon és finom szappan. Dieter nem kifejezetten tartozott közéjük, már csak a szakmája miatt is feltétlenül ügyelni kellett a személyes higiéniára is.
A helyiség, ahol a hűtőfürdőmet elkészítették sokkal kisebb volt, mint a torony központi termálfürdője, ahova Aura az első nap vitt, és ami azóta is a kedvenc helyem volt egész Neulanderben. Az a hely önmagában is alkotás volt a faragott oszlopokkal, a medencével és a márványborítással. A mostani fürdőszoba sem volt pórias, a porcelánkádra hattyúkat festettek, a padló aranyszínűre festett mozaikból volt, és be volt vezetve a víz a csöveken keresztül, így nem kellett külön vödrökben melegíteni a vizet. Anna éppen az utolsó simításokat végezte a mécsesekkel majd elzárta a csapot és csöndben fejet hajtva elhagyta a fürdőt. Ahogy az illóolajok párologni kezdtek, azonnal súlyos illat töltötte be a levegőt.
- Érzi? Csodálatos. Máris jobb kedvem van tőlük.
Dieternek egy párnázott széket húztak a kád mellé, és előrelátóan annak a támláján feküdt a puha pamuttörölközőm. Kibújtam a köntösből és felakasztottam, majd a férfira néztem és a szemkontaktust folyamatosan tartva hagytam, hogy a hálóing lecsússzon a vállamról, és egyenesen a padlón landoljon.
- A játékot félretéve, egyedül nem fogok tudni belemászni ha nem érheti víz a kötést. - mondtam nagyon komolyan. A hangom erősen elüthetett az arcomon lévő iménti játékos kifejezéstől, de most tényleg kellett a segítsége.

Igazán Laetitiához illő volt feladvánnyal válaszolni a kérdésemre, még úgy is, hogy orvosként tudnia kellett, hogy nem könnyíti meg a dolgomat. A kihívás volt az első, amit állított, így ez egyértelműen igaz volt - ha ez volt az első, ami eszébe jutott, akkor feltételeztem, hogy ezt tartotta a legfontosabbnak. Ha fából lettem volna nem volt mit tesztelnie, hiszen sosem veszítem el az önuralmamat. Ha azonban mégis, az egyszerre válaszolja meg mindkét kérdést, így puszta logikai alapon a harmadik felesleges volt.
Ezt azért nem kötöttem az orrára, csak összefontam a karjaim a mellkasom előtt.
- Értem. És kapok három választ is, amiből kettő igaz? Megtalálta a kihívást, felfedezte az önuralmam határait és eldöntötte, hogy fából vagyok-e?
Igazából felesleges kérdések voltak, mert egyértelmű volt rájuk a válasz. Most valahogy azonban kísérletező kedvemben voltam és kíváncsi lettem a nő hogyan fűzi tovább a játékot.
Ahogy a folyosó felé indult sietve kinyitottam előtte az ajtót, ahogy az illem diktálta, aztán két hosszú lépéssel felzárkóztam mellé. Nem először csodálkoztam rá a türelmére, ahogy a látszólag triviális dolgokról magyarázott, kiegészítve a hiányosságaimat még ha állította is, hogy nem várta el tőlem, hogy ismerjem őket. Nem is tudtam rá mit válaszolni, csak határozottan bólintottam.
- Értem.
Az illóolajokról eszembe jutott a saját belélegezhető csodaszerem, ami egyszerre volt az élet és a halál csókja, de már meg sem próbáltam megnézni a zsebeimet, hátha mágikus úton meglelem. Úgy tűnt egyelőre dohány nélkül maradtam, így csak lemondóan sóhajtottam és inkább a fürdőt vettem szemügyre, ahová Laetitia vezetett.
A vámpíroknak mindig is hajlama volt a túldíszítésre, a Neulandereknek pedig különösen - ez a szoba sem volt kivétel, minden szegletéből csak úgy sütött a giccs. A porcelánkád, az aranyozott csempe, a falakat borító mozaikberakás, minden úgy készült, hogy lenyűgözze, aki belép. Legjobban mégis a csap nyűgözött le. Hallottam már a technikáról, amivel a meleg forrásokból csöveken és szelepeken keresztül szivattyúzták le a fürdőnek való vizet, de sosem volt alkalmam olyan helyen járni, ahol a saját szememmel láthattam. Anna kisasszony az érkezésünkre elsietett, noha fogalmam sem volt hogyan ért ide ennyivel gyorsabban nálunk és volt alkalma mindent elkészíteni, még a Laetitia által emlegetett, illóolajos gyertyákat is meggyújtani. Mélyen beszívtam az erős, fűszeres illatokat és el kellett ismernem kellemes érzéssel töltöttek el.
A vámpírnő fenyegetően vörös szemei szinte magukhoz vonzották a tekintetem, de úgy tűnt ez is volt a célja. A játék láthatóan nem fejeződött be, legalább is ahogyan engedte lecsúszni magáról a hálóingét erről tanúskodott. Mivel a játék tétje az volt, hogy zavarba hozzon, nem az, hogy rajtakapjon bármin úgy döntöttem nem is próbálok ellenállni. A pillantásom nyugodt tempóban futott végig a fehér bőr minden apró kanyarulatán, a nyakától kezdve egészen a combjai vonaláig, aztán ugyanilyen nyugodtan emeltem fel ismét és néztem a szemébe, a megbánás legkisebb jele nélkül.
- Ha gondolja szívesen segítek. Ha már én rendeltem el a kúra részeként a hideg fürdőt.
Közelebb léptem hozzá, kissé oldalasan, egyik kezemet kinyújtva a lapockái mögé, a másikat pedig tenyérrel felfelé mélyebben, a derekam magasságában lógattam magam mellett, hogy értse mit is akartam.
- Ha megengedi.

Természetesen válaszokat is akart, ahogyan az várható volt.
- Talán, nem és talán. - mondtam sejtelmesen. Talán kihívás volt, és még biztosan nem találtam meg az önuralma határait. Lehet nem is voltak neki, mert fából volt, ezért volt ez a harmadik talán. Hogy ebből mit hámozott ki, az már az ő dolga volt.
A játék pedig a fürdőben folytatódott. A szeme sem rebbent, mikor a könnyű hálóing egyszerűen csak lecsúszott rólam, pedig ez volt a lehető legvérpezsdítőbb vetkőzés, amire egyetlen ruhadarabbal képes voltam. Mégsem láttam a tekintetében sem vágyat, sem éhséget, amikor végigpillantott rajtam, csupán hűvös távolságtartást, talán némi kíváncsiságot. Nem tartozott a suhancok közé, akik még éppen csak felfedezték a saját szexualitásukat, és már egy kivillanó boka is őrjítő hatással volt rájuk. Nem… Dieter érett férfi volt, aki látott már nőt ruhátlanul még ha cska munka közben is, és normális esetben más a szüzességét is régen otthagyta valakinél. Kíváncsi lettem volna, hogy örömlány volt-e, vagy egy hálás betege, esetleg a beteg egyik még hálásabb rokona… Ám erre csak akkor volt illendő rákérdeznem, hogyha szorosan kapcsolódott a lélekgyógyászat lépéseihez. Még magam sem tudtam, hogy oda tartozott-e. Talán részben, hiszen ez is valamiféle kapcsolódási pont volt másokhoz, noha nálam a lelki és testi vonatkozások erősen elváltak egymástól.
A segítségét egy bólintással fogadtam el, és átkaroltam a nyakát, amikor a tenyerét óvatosan a lapockámra helyezte. Ez most más volt, mint az ölelés, noha még mindig éreztem kettőnk között a professzionalitás emelte falakat. Hagytam, hogy ölbe vegyen és a kádhoz vigyen, de volt még ami nem hagyott nyugodni.
- Amikor végignézett rajtam… Nőnek látott, betegnek, vagy az orvosának?
Jelenleg orvos-beteg kapcsolat volt közöttünk, noha a szerepeinket az elmúlt órákban megcseréltük. Eddig én voltam az ő orvosa, most pedig ő volt az enyém, még ha a betegségeink természete meróben el is tért.
Akaratlanul is megbeszültem a kád fölött és felkészültem rá, hogy hűvösebb lesz a kellemesnél. A tengerre gondoltam nyár elején, amikor a hatalmas víztömeg még nem melegedett fel eléggé. Gond nélkül fürödtünk benne olyankor, hiszen a levegő már forró volt, és jól esett, hogy lehűtött minket a nővéreimmel. Igyekeztem ezeket a szép emlékeket feleleveníteni, hogy ne iszonyodjak annyira.

Természetesen a válaszok sem voltak egyértelműek, noha egy nőtől mást nem is vártam volna. Bumfordi, ostoba alakok szokása volt egyszerűen beszélni, mikor a feladványok sokkal érdekesebbek voltak. Halkan felkuncogtam, miközben alaposan körbeforgattam az agyamban minden választ, mintha csak ízlelgettem volna őket.
Talán megtalálta a kihívást, amit keresett - ami azt jelentette, hogy még szerette volna, ha folytatom a táncot és megadom neki a szórakozás lehetőségét. Nem is olyan régen még irritált volna az, hogy valaki velem játszadozik, azonban a Neulander toronyban eltöltött napok rávilágítottak, hogy egyébként meglehetősen unalmas lenne az élet.
A határaimat nem találta meg, vagyis nem lehetett biztos abban sem, hogy nem vagyok fából.
Valami mélyen felhördült bennem, de ezúttal észrevettem a csapdát. Ha engedek a sértettségnek, és igyekszek csak azért is bebizonyítani az ellenkezőjét úgy elveszítettem volna a játékos párharcot, mert engedtem volna mindent úgy történni, ahogy Laetitia akarta.
Egyébként pedig ennek nem is volt más módja azon kívül, hogy ott és akkor magamévá teszem, ilyet pedig soha nem tettem volna egy beteggel, akit a hideg rázott a láztól. Egy nemes kisasszonnyal pedig főleg nem, bármilyen remek történetet alkothatott volna belőle a pletykára éhes nővéreinek.
Amikor átkarolta a nyakam furcsa bizsergés futott végig a hátamon, de nem törődtem vele. Ölbe vettem Laetitiát és a kád fölé hajoltam, félig akaratlanul mosolyodva el, ahogy éreztem megfeszülni a karját és a lábait.
- Mindháromnak, de még ezeknél is többnek. A kisasszony sokkal bonyolultabb annál, mint hogy ilyen egyszerű skatulyákba lehessen szuszakolni attól függően épp mit csinál vagy visel - vagy épp nem visel.
Leengedtem a karomat, gyorsan és kíméletlenül. A hideg víz ellen ez volt a legjobb megoldás, minden óvatoskodás csak tovább nyújtotta a szenvedést. Amikor éreztem, hogy a vámpírnő elhelyezkedett felegyenesedtem és feltűrtem az összevizezett ingujjaimat. - Egyébként... ki az a Reiner von Neulander? - kérdeztem a tőlem telhető legsemlegesebb arccal, szinte unatkozva.
Talán kicsit túlságosan is rájátszottam.

Arra számítottam, hogy utolsó kérdésemmel valóban zavarba hozom majd a doktort, akit szétszakít az illemtudás a valóság és az én gőgöm, de nem így történt. Mindnek és még annál is többnek. Úgy terveztem, hogy ne létezzem tökéletes válasz, Dieter mégis megtalálta. Nem tudtam eldönteni, hogy csalódást okozott-e ezzel, vagy lenyűgözött.
- Elrontja a játékot a tökéletes válaszaival. - jegyeztem meg, de sok időm nem marad mérlegelni. A férfi gyorsan és kegyetlenül engedett bele a langyos vízbe, éppen csak meg tudtam kapaszkodni a kéd szélében. A lábamat bal oldalra tettem ki, bokámat nekitámasztva a kád peremének, a hátamat epdig a túloldalnak vetettem neki, így minden olyan részem víz alatt volt, aminek ott kellett lennie, de száraz maradt a kötés is. A hajam fekete tintaként úszott a vízben és elég hosszú volt, hogy pon takarja azokat a részeimet, amik esetleg zavarba ejthették a doktort, ha sokáig voltak szem előtt. Ezen segített a habfürdő is, amit Anna odakészített én pedig azonnal, mint a kisgyerek, aki csak a pillanatra várt, már öntöttem is bele a vízbe, és kezeimmel kacsaként verdesve kavartam fel, hogy minél nagyobb hab legyen belőle. Meg sem próbáltam rejteni a boldog kifejezést az arcomról. Hiszen minek a kényelem és a luxus, ha nem tudok neki örülni? Minden, ami rangomból adódóan járt két dolog miatt volt fontos: egyrészt státusszimbólum a szép ruha, a díszes hintó a csillámló ékszerek, másrészt viszont tetszett is. Örültem neki, amikor olyat viselhettem, amiben gyönyörűnek érezhettem magam, de annak is, hogy a földeken robotolás helyett órákat tölthetek egy habfürdővel, vagy olvasással zoknistoppolás helyett. Többnyire azt tettem, amihez kedvem volt, nem pedig azt, amit kellett.
Kiemeltem a tenyeremre egy nagyobb adag habot és Dieterre fújtam.
- Reiner Simon nagyúr egyetlen fiúgyermeke. Azért őt hoztam fel mert egyrészt piperkőc, másrészt meg neki van itt a legjobb pedigréje, és még Neulander is, tehát ha valamilyen illembeli kérdést neki nem kell tudnia, akkor senki másnak sem Veronia szerte. Csak nem féltékeny doktor? - kérdeztem felvont szemöldökkel. Túl látványos volt a semlegessége, de ha nem lett volna igazam, akkor egyáltalán rá sem kérdezett volna. Természetesen le fogja tagadni, de nem bírtam megállni, hogy ne piszkáljam. Nem volt oka gyanakodni semmire. Simon nagyúr fiával házasságot kötni az évszázad frigye lett volna, de ha tervben is volt ilyesmi, a gépezetet még nem hozták működésbe. Apám tudtommal nem lépett kapcsolatba Simon nagyúrral az ügyben, és én sem kaptam utasítást, hogy próbáljam meg a fiát elcsábítani. Dolgozhattam volna saját szakállamra is, de annak még nem jött el az ideje, hisz éppen csak felhelyeztem a bábumat Veronia hatalmas sakktáblájára.

Elégedetten foglaltam helyet a párnázott széken, egyik lábam feltámasztva a másik térdemre, ami ugyan cseppet sem volt illendő udvari körökben, de kényelmesebben éreztem magam tőle. Laetitia gyermeki lelkesedéssel kavarta el a fürdővízben az illatos fiolát, ami kétség kívül a habfürdő lehetett, ami elgondolkoztatott. Sosem gondolkodtam el a nő valójában milyen korú lehetett, rákérdezni pedig eszemben sem volt. A viselkedése alapján nálam néhány évvel fiatalabbnak feltételeztem, az emlékeim alapján pedig a felnőttkor küszöbén épp csak átléphetett. A kinézete csalóka volt, a vámpírátok megbolondította a test öregedését így ugyanúgy lehetett tizenkettő mint negyvenkettő is, főleg a Rotmantelek között. Mégis idősebb, érettebb nő látszatát keltette, mint például egy bizonyos kuzinom - még azzal együtt is, ahogy a tenyerére gyűjtött habot szórakozottan felém fújta. Lehunyt szemmel és halvány, hűvös mosollyal tűrtem, ahogy a buborékok megnedvesítették a ruhámat. Noha felettébb kényes voltam rá, az utóbbi pár napban látott már rosszabbat is.
- Úgy hittem a tökéletes válaszok teszik élvezetessé a játékot. Feltéve, hogy a kisasszony tényleg szereti a kihívást. - a mosolyom szélesebbre húzódott, annyira, hogy éreztem az egyik szemfogamat végigkaristolni az ajkamon. Elnyomtam egy kényszert, hogy ismét a zsebem felé vándoroljon a kezem, ehelyett előrébb dőltem és Laetitia arcát vizsgáltam a láz lanyhulásának jelei után kutatva.
- Jobban érzi magát?
Nem gondoltam, hogy ennyire gyorsan hatást ér el a fürdő, de a hangulata határozottan javult ahhoz képest, ahogyan felébredt. Lehet tényleg segítettek az illóolajok.
Ahogy Reiner von Neulandert, mint kiderült Simon nagyúr örökösét leírta ismerős utálat kúszott végig a gyomromtól egészen a nyelvemig, egy fintor halvány árnyékát rajzolva az arcomra.
- Nem szoktam féltékeny lenni. Csupán kíváncsi voltam miért épp ő volt a példa. - feleltem végül hasonlóan erőltetett közönnyel. Ulrichot, Laetitia kisasszony testőrét utáltam hasonló módon, de vele legalább találkoztam és meg tudtam magyarázni mivel érdemelte ki. Reinert látatlanban is gyűlöltem és azon kaptam magam, hogy a piperkőc szóba kapaszkodva igyekeztem minél előnytelenebb módon elképzelni. De lehet csak utáltam, mert neki pedigréje volt, nekem meg szüleim is alig.

Dieter Adelhard kezdett megőrjíteni. Azt élveztem az én kis játékomban, hogy én voltam az, aki az őrületbe kergetett másokat, aki zavarba hozta a legszilárdabbnak tűnő daliákat is, aki kifordította mások világát a négy sarkából puszta szavakkal. Ha úgy vesszük ez utóbbit a vámpírral már megtettem, ám nem pusztán azért, hogy jól szórakozzak, így ez kevéssé számított. Minden más kísérletemet viszont tökéletes fonákkal ütötte vissza rám vagy kerülte el néhány okosan megválasztott frázissal. Hogy ezeknek mennyi volt az igazságtartalma jelenleg nem számított, és eszem ágában sem volt ezen morfondírozni.
- A kihívásokat szeretem, de veszíteni nem. Noha a játék még nem ért véget. - addig legalábbis biztosan nem ér véget, ameddig nem nyertem. Ezen a ponton persze el kellett gondolkoznom azon, hogy mi számít győzelemnek? Ha fejét vesztve, vadállat módjára végül nekem esik és magáévá tesz? Vagy ha térden csúszva lesz végül a rabszolgám örökkön örökké? Ha szétszedem a lelkét, mint egy kísérletező kisgyerek, ameddig már nem marad a fejében semmi csak őrület? Valójában nem akartam egyket sem, mert olyan végletek voltak, ahonnan már nem volt visszaút. Eddig elmenni már nem játék volt, hanem kínzás, és csak rajtam múlt, hogy megtaláltam-e a kettő közötti vékony határt. Mindez természetesen csak akkor volt érvényes, hogyha sikerül megingatnom a doktor sztoikus nyugalmát, de egyelőre vesztésre álltam.
- Már hogy lennék jobban? A fürdővizem hideg, a felrakott lábam zsibbad kicsit és kényelmetlen a derekamnak megtartani odafent. Gyengének érzem magam, megalázva érzem magam, és még szomjas is vagyok, és egyébként ráz a hideg, csak próbálom megőrizni a méltóságom, hogy ne látszódjék. Nem doktor, egyáltalán nem vagyok jobban. - mérgelődtem, és még éppen sikerült visszafojtani a szóáradatot, mielőtt még elsírtam volna magam előtte. Nagy levegőt vettem és nagyon lassan kifújtam, majd elkezdtem a habfürdőből gúlát építeni. Minden, a kellemes környezet, a doktor piszkálása, a játék a habfrüdővel csupán a tükör és füst. Arra valók, hogy elfedjék a gondokat, hogy ne kelljen velük foglalkoznom, ameddig maguktól be nem hegednek a sebek én pedig majd továbblépek. Valahol ironikus volt, hogy én szoktam azt mondani másoknak, hogy a problémákról beszélni kell, ki kell őket elemezni, és a lelket is ugyanúgy ki kellett tisztítani, mint a sebet szokás. Megvoltak a magam módszerei a tombolásra és elég volt a hegedűm terapeutának.
Szerencsére újabb füstnem számíthatott Reiner von Neulander. Bizonyára hízelgett volna neki, hogyha tudja, hogy róla beszélgetünk akkor is, amikor nincs itt, mégha Dieter létezéséről aligha tudhatott.
- Nem rossz színész, de annyira nem is jó, hogy én se lássam, ha valamivel problémája van. Tegyünk úgy, mintha elhinném, hogy nem féltékeny, mi van hát helyette?
Félrebillentett fejjel vizsgáltam a férfi arcát. A magára erőltetett folyamatos közöny nehezen olvashatóvá tette a vonásait, de az orrcimpájánál volt egy apró ránc, a hangjában egy halk él, az ajkai kicsit lebiggyedtek. Ha valaki egész életében próbált megfejteni másokat, az észrevette ezeket az apróságokat.

Laetitia határozottan nem volt a leghálásabb betegek egyike, de az orvosok sosem voltak azok. Én sem könnyítettem meg az ő dolgát, ő sem az enyémet, így azt hiszem kvittek voltunk és felesleges bosszankodás helyett csak hagytam a hisztit elszállni a buborékokkal együtt.
- Értem, tehát a kisasszony nem a kihívást szereti, csak a győzelmet. Sajnos azonban muszáj lesz elnéznie nekem, hogy nem vagyok sem a szolgái közül egy, sem az alattvalója, így ha le akar győzni, ahhoz meg kell küzdenie velem. De kíváncsivá tett - mikor ér véget a játék?
Ha színtiszta, sztoikus szakmaisággal álltam volna a nőhöz, úgy lemondtam volna a saját büszkeségemről és hagyom, hogy a kénye-kedve szerint ünnepelje a saját győzelmét fölöttem. Az, hogy próbált fogást találni rajtam és az, hogy ez koránt sem volt olyan egyszerű, mint először számított rá felesleges izgalomba hajszolták, ami nem volt a legelőnyösebb a láz szempontjából.
De Laetitia nem csak a betegem volt - és különben is ő kezdte az egész játékot, úgy illett, ha végigjárom a táncot az utolsó ütemig.
- Ha rázza a hideg az azt jelenti, hogy a láza még emelkedik. A fürdője addig tart legjobb esetben, amíg ez el nem múlik, tehát ne pazarolja arra az erejét, hogy próbálja elrejteni. Nem veszít a méltóságából akkor, ha mutatja a betegség jeleit és nem őrzi meg jobban, ha elnyomja.
Úgy tűnt az úrnő nagyobb hangsúlyt fektetett a méltóságára, mint bármi másra, noha ezen nem csodálkoztam. Arisztokrata volt, olyan leszármazással, amit mások csak irigyelni tudtak, nem volt feladata, csak amit magának választott és születésétől kezdve azt plántálták belé, hogy különleges már csak azért is, aki. Ilyenkor pedig kellemetlen volt rájönni arra, hogy még egy Rotmantel örökös is lehet beteg, szenvedhet kórságoktól és követhet el hibákat.
- Miért érzi magát megalázva?
Továbbra sem voltam pszichoterapeuta, de ezt az egyetlen, kezdetleges fogást sikerült ellesnem a saját kezelésem során. Laetitia mindig rákérdezett minden kimondott dolog miértjére, rávett vele, hogy én magam is átgondoljam az indokokat, aztán szépen, apránként kiforgatta az összeset, míg kellő eredményre nem jutott. Nem is reméltem, hogy hasonló dolgot véghez tudok vinni, de egy vámpír próbálkozhat, legfeljebb megégeti magát.
De úgy tűnt előbb rajtam volt a sor, hogy válaszoljak a szikeként belém vájó kérdésre.
- Legőszintébb vallomásom szerint fogalmam sincs. Eddig a létezéséről sem tudtam, nem láttam soha és nem is érintkeztem vele, mégis valamiért úgy érzem, hogy utálom. Mintha ellenszenves lenne és elítélendő, csupán úgy, hogy semmi okot nem adott rá.

Mindenki szeretett nyerni, ezt nem volt elítélendő. Ha mélyen magamba akartam nézni, sok apró győzelmet tudhattam már magaménak, ám többnyire olyanokkal szemben, akik jelentéktelenek voltak, és valamilyen szempontból eleve fölöttük álltam, ha másképp nem, akkor rangban. Egyedül Simon nagyúr volt kivétel, mikor kinyitotta a kapukat a kedvemért. Az olyan győzelem volt mely valóban számított. Visszagondolva azonban, a nővéreimmel vagy a szüleimmel szemben soha egy apró csatát sem nyertem meg.
- Amikor megunom. - válaszoltam végül szűkszavúan a doktornak. Nem gázolt a lelkembe, valójában igaza volt. Ő értékes győzelem lett volna, de ugyanakkor féltem is, hogy akkor, amikor számított ismét alul fogok maradni. Hogy mikor fog unalmassá válni a meddő próbálkozás, és mikor könyvelem majd el kudarcként, azt nem tudtam magam sem.
Az orvosi utasításra lejjebb csúsztam a kásban, hogy a víz egészen az államig érjen. Dieter nyilvánvalóan nem értette meg a problémámat, mert úgy gondolkozott, mint egy orvos, nem úgy, mint egy nemes. Csak azért nem haragudtam érte, mert nem várhattam el, hogy megértse ezt a kifinomult rendszert, ami az egész mögött húzódott. Tőle soha nem várták el, hogy minden körülmények között tökéletes legyen a megjelenése és a viselkedése. Nem kellett, hogy érdekelje, hogy a közvetlen környezetén kívül mit gondolnak róla, nekünk azonban a reputáció volt minden, és egy olyan világban éltünk, ahol az erősek kihasználják és eltapossák azt, aki gyengeséget mutat. Betegnek lenni pedig egyébként is roppant kellemetlen dolog volt. Fejlődést szikráját láttam megcsillanni viszont, amikor megkérdezte miért értem magamat úgy, ahogy. Én adtam neki a házifeladatot, hogy beszélgessen a betegeivel, és bár nem gondoltam, hogy én leszek az első alanya, ugyanúgy megfeleltem a célra, mint bárki más. Az volt a legkevesebb, hogy készségesen összeszedem a gondolataimat, és megpróbálok normális választ adni neki, noha biztos voltam benne, hogy most azt hiszi, hogy pusztán a fizikai gyengeségem az, ami zavar. Nagyobbat nem is tévedhetne.
- Az a megalázó, hogy ilyen helyzetbe kerültem. A test gyengesége mindenkit sújt, de nem a fizikumomnak kell erősnek lennie, nekem itt kell helyt állnom. - mutattam az ujjammal a halántékomra. - Amikor meghallottam a boszorkányok dalát fejben nem volt elég erős. Elveszítettem a kontrollt a testem és a gondolataim fölött, aminek következtében olyan dolgok történtek, amiket nem tudtam és abban az állapotban nem is akartam irányítani. Ha nincs egy ismeretlen őrangyalom, most egy csontkollekciót gyarapítanék. Ha nem talál meg egy különös fiú, nem jutok haza. Hogy mindezek tetejében még tüdőgyulladást is kaptam, az már csak az utolsó csepp a pohárban, az a megengedhetetlen és megbocsájthatatlan, ami ide vezetett. - a végére már idegesen pakoltam a habfürdőm habját egymás tetejére, majd dühösen fújtam egyet, mikor befejeztem a mondandóm. Nem néztem a doktorra, hirtelen valami nagyon érdekeset találtam a pontosan szemben lévő csempén a falon. Jobb lett volna, hogyha maradunk a nemesficsúrok kérdéskrénél. Nem gondoltam, hogy Dieter akármit is tudna kezdeni a problémámmal, főleg, hogy ő viszont velem ellentétben elég erős volt, hogy ellenálljon, még ott helyben is. Elméletben jobban kellett volna éreznem magamat attól, hogy kiadtam magamból, de nem így történt. Rosszabb lett, hogy ki kellett mondanom a gyengeségeimet, mert eddig csak illékony légként lebegett közöttünk, most azonban megfoghatóvá és valóságossá vált.
- Ez akárhogy is nézem, példája a klasszikus előítéletnek. A jellemzés melyik része az, amitől zsigerből utálni kezdte? Ha egy kedves de nyafka naívának hívnám Elena von Nebelturmot, Lothar nagyúr kislányát, őt is utálná?
Nem találkoztam még vele soha, de ez volt a híre, és hirtelenjében nem jutott eszembe más, de mégis közeli példa.

Számíthattam volna a válaszra, még sem tettem, így képes volt eléggé meglepni, hogy őszintén mosolyodjak el.
- Ez egy igazán kényelmes befejezés. Tehát ha jól értem gyakorlatilag ostromol, nekem csak addig kell kitartanom, míg bele nem fárad. De ha már nekiláttunk a szabályokat tisztázni, mikor veszítem el a játékot?
Voltak elképzeléseim, de percről percre változtak. Fogalmam sem volt már, hogy a nő a libidómra akart hatni, a büszkeségemen felülkerekedni vagy a nyugalmamat megbontani - így hát rábíztam a válaszadás terhét. Örültem, hogy nem sértődött meg a vártnál nagyobb kihívás hallatán, ugyanakkor kissé tartottam tőle, hogy kezdem elérni a határt. Bármilyen nyűgös beteg is volt, valamiért kedveltem Laetitiát, így nem akartam magamra haragítani.
A problémája viszont kifogott rajtam, egyértelműen nem volt meg a kellő háttérismeretem sem szakmailag, sem szociálisan, hogy átérezhessem a helyzetét. Ahhoz pedig főleg nem, hogy segíthessek rajta - de ez nem akadályozott meg a próbálkozásban.
- Gondolja, hogy más nemesre nem hatott volna? Hogy akár Reiner von Neulander, akár maga Hannes von Rotmantel elég erős, hogy leküzdje a mágiát? Gondoljon bele a Fakó Napkeletbe, kisasszony. Nagyon kevesen vannak, akik idefent erősebbek, mint a Nachtraben család rejtélyes feje. - kocogtattam meg egy ujjal a saját halántékomat, nem gúnyosan, csak hogy az általa felrajzolt példán belül maradjunk. - Mégis, volt egy mágia, ami kiforgatta a gondolkodását és aztán olyan erők felhasználására késztette, amiért a köznyelv szerint maga Abaddón jött le a földre. A mágiát nem lehet ad hoc legyőzni, kisasszony. Sem önnek, sem egyetlen másik nemesnek. Megengedhetetlen és megbocsájthatatlan, de elkerülhetetlen. Olyan, mintha a zuhanást próbálná legyőzni és kisebbnek gondolná magát azért, mert nem tud repülni. Amit tehet az az, hogy megpróbál nem leesni legközelebb.
Természetesen a tökéletes költő képem megformálása közben megfeledkeztem a rejtélyes lebegésről, amit a nálam tapasztaltabb vámpírok ösztönösen alkalmaztak, de reméltem, hogy Laetitia nem veszi észre ezt az apró hiányosságot.
- Milyen őrangyalra gondol egyébként?
Volt egy sejtésem, hogy mit is takart a kép és mi tette volna puszta csontok gyűjteményévé a kisasszonyt, de jobb volt tisztázni a dolgokat - és ha beigazolódott a sejtésem, akkor sem volt feltétenül jó ötlet megosztani Laetitiával. Helyette hagytam, hogy a téma elterelődjön az én indokolatlan utálatom felé Reiner úrfi iránt, amit továbbra sem tudtam megmagyarázni.
Elena von Nebelturm. Az ő létezéséről már hallottam, noha nem sokkal többet, mint Simon nagyúr örököséről. Mégis, valahogy hiányzott az a sértett égetés a mellkasomban, amit az előbb éreztem.
- Azt hiszem nem. Elhiszem, hogy nyafka és sajnálom a naivitás miatt, de nem utálom úgy, mint Reiner úrfit. De őt sem értem pontosan miért - gondolja, hogy csak azért mert ő nemes én pedig fattyú vagyok?

Túl sok volt a kérdés, és kezdtek egyre kellemetlenebbek lenni, főleg, hogy ezeket sosem fogalmaztam meg még önmagam számára sem. Egyszerűen csak éreztem a győzelem ízét a számban, és akkor vége volt, ám ennek az indikátora mindig kicsit másmilyen volt. Kénytelen voltam hát értelemesen megfogalmazni a játék kitételeit, de úgy, hogy igaz is maradjon, és képes is legyek magamat később is tartani hozzájuk.
- Amikor elveszíti az önuralmát, bármilyen módon és átadja magát az elemi ösztönöknek. - ez volt a legtöbb, amit mondani tudtam neki, ösztön pedig lehetett bármi. Menekülés, harag, vágy, egyre ment. Ha elvesztette a kontrolt, elvesztette a játékot. Külnös volt rádöbbenni, hogy valójában minden ennek az irányításnak a megszerzéséről és megtartásáról szólt.
Lehunytam a szemem és végighallgattam Dieter monológját, de nem segített. A Fakó Napkelet idején a hatalom csábítása volt a legerősebb, ráadásul a példának felhozott Johannes von Nachtraben végül képes volt megszabadulni a mélységi befolyása alól, akinek az erejét megcsapolva a levegőbe emelte a tizenkét tornyot.
- Mielőtt tűzbe vetettem volna magam valaki megragadta a csuklómat és elhúzott. Kevés dologra emlékszem tisztán, de erre igen. Bárki is volt, ha nincs ott most halott lennék. - válaszoltam először a konkrétumokra, utána epdig következhettek az absztraktabb gondolatok. Nem hittem, hogy nem magyaráztam el eléggé a problémámat, de úgy tűnt Dieter még mindig nem értette. Hajlandó voltam hát tenni egy legutolsó kísérletet. - Azt állítja, hogy maga ott volt, mégsem hatott az elméjére a mágia. Önmaga volt és kontrollban maradt. Johannes von Nachtraben azért rossz példa, mert a tudata elég erős volt ahhoz, hogy végül a mélységi ellen forduljon, mégha eleinte a hatalom meg is részegítette. Hiába jött el végül Abaddón, amit tett erő volt, nem gyengeség. Megmaradt a kezében az irányítás a saját élete felett. Sokan mások, akiket nem szólított el a toronyból a tünde boszorkák éneke megtartották a kontrollt, pedig biztosan hallották. Én viszont nem voltam elég erős, ezért úgy rángattak, mint egy marionett-babát. Ha így sem érti mi ezzel az egésszel a probléma, akkor nem fogom tudni jobban elmagyarázni.
A nemesség, és a családfők gyermekei sokkal könnyebb terület volt. Egyszerűbben megfogható, és jobb szerettem más lelkét boncolgatni, mint a sajátomat.
- Ha csak ennyi volna, mindannyiunkat utálnia kéne. Bár lehetséges, hogy ő közvetlenebb vetélytárs, mivel férfi. Vágyna az ő pozíciójára? Hogy képzeli el, milyen egy családfő gyermekének lenni?
Őszintén kíváncsi voltam, hogy milyennek tűnt az életünk a köznép szemével. Bizonyára rengeteg legenda keringett, a szürke foltokat pedig fantáziával töltötték ki. Hihették, hogy gondtalanok voltunk és bármit megtehettünk, pedig ez nem volt így.

Érdekes és meglepően komplex válasz volt. Laetitia nem szabta meg mégis milyen kontrollt kellett elveszítenem a játék végéhez, széles utat hagyva bármilyen lehetséges módhoz. Ahogyan egy vár sem egyetlen módon eshetett el, különben egy sem állna már. Nem volt elég a kaput megvédeni, ha közben az ellenség aláásta a falakat, eltömítette a csatornákat vagy kiéheztette a sereget. Az úrnő ugyan jelenleg az érzéki erotikájával próbált legyűrni a helyzetből adódóan, ugyanakkor nem ez volt az egyetlen fegyvere - ha nagyon erre az egy dologra koncentráltam könnyen veszíthettem más módon.
Azonban felettébb nehéz volt bármi másra koncentrálni, miközben meztelenül fürdőzött előttem. A hab és a szurokszerű hajzuhatag, amely néhány helyen épp eltakarta a látványát sem segített sokat, ha lehet épp csak rontott a dolgon. Ezért szinte megkönnyebbültem, amikor a téma visszaterelődött a Beltayne éjjeli őrületre.
- Azt állítom, hogy rám nem úgy hatott, ahogy a kisasszonyra, nem azt, hogy egyáltalán nem tette sehogyan. A dallam kiforgatott önmagamból, felkorbácsolta az ösztöneimet és élni akaró vadállattá tett, aki rettegve vágott fel gyomortól torokig egy lányt csak azért, mert meglepték. Elfelejtettem gondolkodni, elfelejtettem értelmezni és mindenben a veszélyt láttam, az életemre törő rettenetet, aztán úgy reagáltam,a hogy a veszett farkas tenné: belemartam mindenbe ami felém lépett.
Nem emeltem meg a hangom, noha valami a gondolataim alatt erre késztetett. Üres, hideg nyugalommal meséltem el az egyetlen tettet, amit én magam tettem meg úgy, hogy elítélem.
- Milyen gyógyító az ilyen, kisasszony? - mosolyodtam el savanyúan. - Ott voltam, hogy megmentsem önt, de képtelen voltam. Ha Aura kisasszony nincs velem, hogy helyettem hátrarántsa a tűzből úgy az ön halála is ráégette volna magát a lelkemre.
Ahogy a hangom elcsuklott egy pillanatra megráztam a fejem és megköszörültem a torkomat.
- De látom arról nem tudom lebeszélni, hogy a helyzete szégyenletes és gyengeségről árulkodik, ugyanis két külön irányból érkeztünk. De azt talán belátja, hogy a továbblépés igényli a legtöbb erőt. A múltat megváltoztatni nem tudja, a jövőt azonban igen. Ha a kisasszony elviseli, míg a betegsége tovább áll nem hiszem, hogy ne találna módot, amiben megmutathatja mindenkinek a méltóságát. Amivel eszébe juttatja mindenkinek, hogy Laetitia von Rotmantel úrnő akkor is úrnő marad, ha minden tünde összeesküszik is ellene és ezt jobb, ha senki nem felejti el.
Eszembe sem jutott, hogy amit javasoltam az a bosszú volt. Egyszerűen csak mondtam, ami az eszembe jutott, haladva a saját logikám bizonytalanul kikövezett ösvényén, nem törődve azzal, van-e bármi értelme a dolognak. Lassan úgy sem maradt semmi az értékrendemből, így felesleges lett volna próbálkozni azzal, hogy tartsam magam hozzá. Csak Laetitia érezze jobban magát.
- Tekintve, hogy a kisasszony is itt van ahelyett, hogy a kutatásával foglalkozna és érdekes esetek után járná a világot, nem, azt hiszem nem irigylem a családfők utódait. Amennyire én el tudom képzelni selyemmel bélelt doboz lehet, ami rendkívül kényelmes, de attól még doboz marad. Voltaképp minden vámpír abban születik, azonban ha a kisasszony úgy döntene, hogy kitör belőle és ott hagyja a családját kétség kívül nagyobb gond lenne belőle, mint ha egy fattyú teszi ugyanezt. - feleltem a Reinerrel kapcsolatos kérdésre, amennyire őszintén csak tudtam. Magamat is megleptem vele, mennyire tárgyilagosan tudtam beszélni arról, amit éveken át átoknak hittem az átokban. - Legalább is ameddig megállja a helyét az, hogy fattyú vagyok.

Most éreztem először úgy, hogy a helyzetemmel kapcsolatban Dieter valóban olyan dolgokat mondott, amiktől kicsit jobban éreztem magam. Így, hogy rá is hatott a boszorkányok éneke, csak nem egészen úgy, mint rám, valamelyest képest volt megnyugtatni, ami pedig még jobb volt, hogy nem csak megnyugtatott, hanem új gondolatok egész folyamát indította el. Kívűncsi voltam arra az egészen mélyről jövő életsztönre, ami a férfiban volt. A sztoikus viselkedés alatt ez alapján ott szunnyadt egy eltemetett vadság, és egy annál is elemibb élni akarás, amit nem gondoltam volna. Tudni akartam mi táplálta. Nem lehetett a kötelességtudat, hogy tovább akart menni és gyógyítani, hiszen ez az ösztön rávette, hogy öljön, ha veszélyben érezte magát. Éreztem, hogy ehhez sokkalta lentebb kéne ásni, túl a szavakkal körbeírható érzéseken.
Morfondírozásomat azonban emgtörte egy új részlet, amelyről eddig nem volt tudomásom. Aura. Ő volt hát az őrangyal, aki megmentett a tűztől. Nevetni támadt volna kedvem, hiszen annyira kézenfekvő volt. Hogyha Isten fél szemét felém fordította és vette volna rá a fáradtságot, hogy vigyázó angyalt küldjön mellém, úgy arra nem volt a vámpírnőnél megfelelőbb. Hitt és próbált az emberek által Istennek tulajdonított erkölcsök szerint élni még ha vámpírnak is született, és minden erejével azon igyekezett, hogy nekem is megmutassa ezt a fényt, bármennyire is ellenálltam neki. Most azonban az életemmel tartoztam neki, és ezt egy pillanatra sem szabadott innentől elfelejtenem.
A végére viszont Dieter doktor őszintén meglepett. Enyhén összehúzott szemmel fordultam felé, és vizsgáltam a felemás arcát. Nem voltam biztos benne, hogy valóban arra gondol, amire haloványan utalgatott, de ha nem, akkor mégis mire? Akkor szereztem volna vissza a méltóságom és mutattam volna meg, hogy velem senki sem tehet ilyet büntetlenül, hogyha a torony kapuja előtt felkoncoltatom a három boszorkányt, látványosan, hogy a tündenépek egy életre megjegyezzék, hogy tartsák máshol a pogány ünnepeiket. Vagy méginkább, hogy tartsák meg maguknak.
- Tudja, amit mond az igazán csábító. Nem gondoltam magáról, hogy bosszúálló típus. - fordultam felé. Ajkaim újra macskaszerű mosolyra húzódtak és a puszta játékon kívül most először éreztem valódi testi vonzalmat a férfi felé. Tetszett a jelenet, hogy közösen levadásszuk őket, látványosan kitűzzük a fejüket egy karóra, máglyára vetjük a testüket, majd a holdfény alatt, a dicsőségtől megrészegülve szeretkezünk. Kár, hogy már túl késő volt. - Sajnos azonban nincs kin megtorolni a történteket. A boszorkányok halottak, ahogyan a rítusban résztvevők többsége is, és ha ártatlan tündéken állnék bosszút, akik ott sem voltak, az nem volna valódi elégtétel. Nem tudom, mit tehetnék. Látja? Az utolsó lehelletükel még ettől is megfosztottak. - nevettem fel. - Maga vágyik a bosszúra, amiért előhozták magából az életösztönébe kapaszkodó fenevadat? - kérdeztem félrebillentett fejjel, de az agytekervényeim már fogaskerékként kattogtak. Biztos voltam benne, hogy az erődemonstrációtól jobban érezném magam, a kérdés már csak a hogyan volt. Jól ki kellett dolgoznom, hatékonyra egyben látványosra, de hirtelen nem voltak ötleteim.
A nemesség helyzetét viszont meglepő módon szintén helyesen látta. Valóban olyan volt, mint egy aranykalitka, és egészen közeli példát is fel tudtam volna hozni a kitörési kísérletre, aminek súlyos következményei lettek. Ugyanakkor úgy képzelem, ha megkérdezném Lizt, hogy megérte-e, bizonyára azt mondaná, hogy igen. Még ha az okát ostobaságnak is tartottam, ő mostmár valóban szabad volt.
- Mivel az édesanyjában biztosak vagyunk, akinek ön a házasságtöréséből született gyermeke, a fattyú kifejezés megállja a helyét, akárki is az apja. Ugyanakkor mostmár láthatja, hogy a fattyúság amellett, hogy bélyeg ugyanúgy lehet ajándék is. Nem dönti el maga helyett senki, hogy hova mehet, kit gyógyíthat kit vehet feleségül, vagy hogy pontosan hány gyereket kell nemzenie és mikor. Nem kell bálokon csevegnie olyanokkal, akiket utál és nem kell tartania attól, hogyha megbotlik magával ránthatja az egész családját. Ha kiderül önről, hogy nemesi vér csörgedezik az ereiben, eddig akkor is öné volt a szabadság ajándéka. Az egyetlen dolog, ami nekünk sosem lehet meg, vagy ha mégis akarjuk, hát fel kéne érte adni mindent. Hogy melyik éri meg jobban, azt pedig mindenki maga döntheti el. - vontam végül vállat. Én eddig remekül megvoltam az aranykalitkában, és korábban el sem tudtam képzelni, hogy valaha ki akarok majd törni belőle. Még most sem akartam, de túl sok minden történt az utóbbi időben ahhoz, hogy akármit is lehetetlennek tartsak.

Úgy tűnt, mintha a hangulatával együtt a versenyszelleme is visszatért volna - már ha a ragadozószerű, cinkos mosoly árulkodott bármiről.
- Szeretném azt mondani, hogy nem vagyok, de mostanában sokkal nehezebb hazudnom magamnak. - vontam meg a vállamat. - Volt már alkalom, hogy feltéptem egy démon nyakát csak azért, mert gúnyolódva örvendezett a kudarcomon, még ha akkor nem is tudatosítottam, hogy gyakorlatilag a bosszúmat akarom kitölteni rajta.
Foghattam volna az igazságérzetemre, ami akkor Symeonnal történt. Hívhattam volna jogos büntetésnek egy kegyetlen gyilkos ellen, de akkor nem kellett volna elengednem. Ha igazságot akartam volna szolgáltatni az akkor eltemetett parasztnak gyorsan és tisztán kellett volna megölnöm a démont, de mégis úgy estem neki, mint egy vadállat.
Mert végérvényesen csak az voltam, mint minden vámpír, csak jobban bújtattam. Most azonban egy pogány mágia szétfeszítette a gondosan felépített ketreceket és elérte, hogy vágyjak valamire.
- Nem tudom. Talán igen, de nem érzem teljesen igazságosnak. Végül is valami olyat hoztak elő belőlem, ami mindig is ott volt, csupán eddig elég erős voltam láncon tartani. Most azonban előmászott és helyet követelt magának a gondolataim között. Mégis, ha nem akartak volna a halálba csábítani, most nem lenne, ami bosszút akar rajtuk állni. De abban biztos vagyok, hogy jobban megérdemelnék a halált, mint az az emberlány.
Akaratlanul haraptam bele az alsó ajkamba, de az apró fájdalom kijózanított.
- Különös érzések ezek, kisasszony. Amióta beléptem a kapun, napról napra jelennek meg olyan dolgok, amelyek az enyémek, eddig még sem tudtam róluk semmit. Mintha egyre több és több folyna ki valamiből, amit eddig erővel hagytam figyelmen kívül. De ha a boszorkányok halottak, akkor szerencsére ez tárgytalan. Viszont nem csak elvettek öntől valamit, de adtak is. Mert a tündék, a hatalmas tündék, akik a pogány átkot elszabadították belehaltak önön mágiájukba, de Laetitia úrnő túlélte mindet.
Hátradőltem a széken és elgondolkozva simítottam végig az arcomat kettészelő varraton. Sosem gondoltam magam szerencsésnek, egyetlen pillanatra sem, pedig a nemesekről alkotott véleményem már réges-rég ilyen volt. Mégsem vontam le az egyértelmű következtetést, ami ott lebegett a szemem előtt: ha senkit nem érdekelt élek-e, vagy meghaltam úgy senkit nem érdekelt az sem milyen elvárásnak nem teszek eleget. Mert nem voltak elvárások.
- Kegyetlen kérdés lenne megkérdezni, hogy a kisasszony feladná-e bármiért a bársonnyal bélelt láda kényelmét. - húzódott félmosolyra a szám. - Főleg úgy, hogy látom, ahogyan megtalálja a lehetőségeket, hogy apránként tágítsa a saját dobozát és belefoglalja azt, amit igazán akar. De mégis, lenne egyáltalán ilyen?

Igaza volt, hogy valóban semmi olyat nem hozott elő belőlünk a walpurgis éj, ami nem volt ott. Belőle agressziót, életösztönt, amikor egy pillanatra elszabadították a ketrecben tartott fenevadat, pont úgy, ahogyan Aurával történt a Csillagtalan éjszaka alatt. A saját fenevadamat láncon tartottam, nem ketrecben, és idővel elfogadtam őt, ahogyan ő is elfogadott engem. Békében voltam a vámpírlét minden aspektusával, azzal is, amelyik időnként vérre és halálra szomjazott, mert hozzánk tartozott ugyanúgy, mint az étel, az ital, és a biztonságos kuckó utáni vágy, ahol álomra hajthattuk a fejünket. Nem az volt a problémám, hogy a boszorkányéj őrült táncot és féktelen szexualitást hozott magával, hanem azzal, hogy mindez nem az én irányításom és felügyeletem alatt történt meg.
Érdekesnek találtam Dieter kapcsolatát a halállal. Orvosként folyamatosan dacolt vele, kiragadta az embereket a karmai közül és adott nekik még néhány évet a tudományával. Most a halál bekopogott hozzá és ránevetett, megmutatva neki, hogy amit elvett tőle, azt időnként vissza is kell adnia.
- Tudja, én nem tartom a halált feltétlenül rossz dolognak. Minden, ami megszületett egyszer meg fog halni, ez a világ természetes rendje. A gyógyítók és a chirurgusok csupán elhalasztják azt, ami előbb utóbb elkerülhetetlen. Ha belegondol, a halál békés. Csöndes. Abban a pillanatban már nem fáj semmi, nem fáj a betegség és nem fáj a lélek sem, ha most eltekintünk attól, hogy kit mi vár a túlvilágon. Lehet igazán kegyes és igazán kegyetlen is, és éppen ezért, hogyha valóban meg akarnék büntetni valakit, akkor nem a halált választanám neki. Szolgálásra vagy szenvedésre ítélném, ameddig magától el nem jön a napja a szabadulásának. - úgy meséltem el ezt neki, mintha csak az időjárásról, vagy a vacsorán felszolgált menüről beszéltem volna. - Ha csak annyi a bűne, hogy megölt valakit, és ez a legrosszabb, amire a magában lakozó fenevad vágyik, úgy nincs mit szégyellnie, mert akkor még a legjobbak közé tartozik. S ki tudja, talán nekem sem lehet elégtétel az, hogy én élek ők pedig meghaltak, mert lehetséges hogy Veronia már így is a pokol maga, csak nem tudjuk. - vontam végül vállat. Meglehetősen filozofikus lettem azok után, hogy az imént még a bosszúm próbáltam forralni. Az önismeret útja rögs volt, de örültem annak, hogy Dieter hagyta felszínre bukkanni az elfojtott gondolatait és vágyait. Ez főleg úgy volt nagyon hasznos, hogy közben folyamatosan figyelte és analizálta is őket, amiket a férfi kétségkívül megtett.
Noha a kérdését ő maga kegyetlennek tartotta, én cseppet sem. Az beszélgetés eddigi folyama alapján ez volt az egyetlen logikus végkifejlett, hogy végül rákérdezzen az én szabadságomra és annak az árára, így már a válasszal is fel voltam készülve, bármennyire is nem volt kielégítő.
- Tudja, nekem nem is a kényelem a legfontosabb, hanem a családom. Az egység, amit képviselünk, az apámmal, az anyámmal és a nővéreimmel, hogy van egy biztonságos otthon, ahova hazamehetek. Többet jelentenek nekem bárminél. Így, ha az ő érdekükben kéne elhagynom a bársonydobozom megtenném, ám olyasmit nem tudok elképzelni, ami arra késztetne, hogy eláruljam őket. Nem tudok elképzelni most, de az utóbbi idők megmutatták, hogy azt ne jelentsem ki, hogy ilyen biztosan nem is létezik. - tettem még hozzá a végén. Már semmiben sem lehettem valójában bizonyos. A világ folyton változott, és voltak biztosan bekövetkező események, amelyek megbonyolíthatták az életemet.

Nem tudtam egészen elutasítani Laetitia véleményét a halálról, mert számtalanszor megfordult már ugyanez a fejemben. A halál mindig itt volt, mindig ott sétált teljes nyugalommal mindenki mögött, aki valaha született, hogy amikor végül elesik a karjába fogja. Hiába küzdöttünk ellene, hiába dacoltunk vele és legfőképpen hiába hagytuk figyelmen kívül. A halált nem lehetett legyőzni, mert végérvényesen nem volt gonosz.
Én is csak a saját önteltségem miatt dacoltam vele.
- De ha ezen az úton halad tovább gondolatban, kisasszony, a halál rettentő unalmas. - mosolyodtam el. Komolytalan, gyermeteg kifogás volt, de még forgattam gondolatban a vámpírnő szavait. - De ha így van, miért halasztgatjuk? Miért mentjük meg az embereket odalent a kapuban, miért akarunk mind jobban és jobban érteni az élethez?
Egy ideig rajta felejtettem a szemem az egyik apró buborékon, ami a habfürdőből szállt fel. Úgy tűnt mindenki másnak természetes volt ölni, csak engem érintett ilyen mélyen - és ennyire idegenül.
- Mindig azt hittem, hogy kifinomult vagyok, mert ezt választottam. Nem voltam teljesen tisztában minden apró udvariassági formulával, de amelyekkel igen, azokat az utolsó betűig tartottam. Aztán jött egy teliholdas éjszaka, egy pár éneklő tünde és mint valami emberbőrbe bújt farkas az őseink rémtörténeteiből letéptem az eleganciát és vérbe fojtottam. Ha ez a legjobb, mi van a legrosszabbak lelkében?
Ragadozónak éreztem magam. Boldogan ütlegeltem szavakkal a falánkságdémon Symeont, amikor az vadásznak nevezett, én őt pedig toportyánnak, most mégis úgy éreztem mindketten tévedtünk.
- Együtt lehet-e élni egy farkassal, ami a legsötétebb gondolataimat rágja? - néztem fel Laetitia rubinvörös tekintetébe, keserű lemondásban mosolyogva, mint a halálra ítélt, aki csak a bakót várja.
A dobozára tett válasza egyszerre volt meglepő és nagyon tipikus. Laetitia úgy látszott nem hiába volt a Rotmantel család lánya, még úgy is ragaszkodott hozzájuk, hogy semmi nem kényszerítette rá, hogy hazudjon. Nem is feltételeztem volna róla - nem illett hozzá.
- Értem. Akkor ön szerencsés, kisasszony, hiszen megtalálta a helyét a világban elsőre.

- A kérdés kitűnő, Dieter.
Ha már a filozófia sötét és zavaros vizeire eveztünk óhatatlanul előkerültek ellentmondások. Az ösztönök, a civilizált modern gondolkodás és a vallás hármada gyakorta került egymással ellentmondásba, és csak az egyénen múlt, hogy eme három egymásnak feszülő késztetést, hogy helyezte egymás alá és fölé. Én mindenekelőtt a civilizált, kultúrált gondolkodást tartottam elsődlegesnek, majd a meg nem tagadható sztönöket, végül pedig a vallás állt az utolsó helyen, hiszen a kárhozat egy vámpír számára már eleve elrendeltetett, amennyiben nem tagadtuk meg a természetünket.
- Én úgy vélem, hogy még ha tudjuk is, hogy a halál egy napon elkerülhetetlen, a bennünk lévő ősi félelem megakadályozza, hogy tárt karokkal várjuk. Minduntalan menekülünk előle, mert rettegünk a végtől, a fájdalomtól, a búcsútól a szeretteinktől és a világtól, amikor pedig kézen fogjuk a Halált akkor szembe kell néznünk az ismeretlennel, amit vagy mennynek vagy pokolnak neveztünk el, de nem tudjuk valójában milyen is az. A mi munkánk nem az, hogy elvegyük az embereket a Haláltól, mert ha a kegyetlen Isten valakiről úgy dönt mennie kell, akik nem leszünk képesek dacolni vele. Amivel mi szembeszállunk az a szenvedés és a fájdalom legyen az testi vagy lelki. Ha pedig valakinek az életét menti meg ön, mint sebész, akkor ad még valamennyi fájdalommentes életet a betegének, és a szeretteinek. Ha nem sikerül a műtét akkor pedig a család kínja enyhül valamelyest, mert szükségük van a tudatra, hogy ön, a betege és ők is a végletekig küzdöttek, de így keleltt lennie.
Nem votlam biztos benne, hogy érthetően össze tudtam szedni, amit valójában erről az egészről gondoltam, ám a következő kérdése, ugyanide vezetett. Dieternél is túlsúlyban volt a kultúrált gondolkodás, ahogyan aga is kicsit bő lére eresztve, de ugyanezt fogalmazta meg, és ahogyan sokan ő sem volt megbékélve az eltemetett állatias ösztönökkel.
- A legrosszabbak lelkében Dieter nem egy gyilkos lakozik, hanem egy kínmester. A gyilkos öl, tisztán és egyszerűen, de a halálnál szerintem rosszabb a kín, és rosszabb az aki ezt szánt szándékkal okozza másnak. Mindegy, hogy szórakozásból teszi, vagy felmenti magát, hogy valami magasztosabb célja van vele. A farkas ilyet nem tesz. A farkas öl, hogy egyen és hogy enni adjon a kölykeinek. Ez nem gonoszság.
Belefájdult a torkom és a fejem is ennyi beszédbe és gondolkodásba. Megmostam az arcom, majd hátrahajtottam a fejem és behunytam a szemem. Már nem rázott a hideg és egyszeriben el tudtam volna aludni így a kádban fekve.
- Azt kérdezi együtt lehet-e élni a farkassal. Zoológusok azt feltételezik, a kutyák valaha farkasok voltak, akiket az ember kézhez szoktatott és megszelidített. Az a falka, amit fáklyával próbáltak elüldözni, azok megtámadták az embereket, akiknek enni adtak és otthont adtak azok cserébe hűségesen védelmezték a gazdájukat. A mi farkasunk sem különb. Időnként megetetjük őt vérrel, és nem azért, mert muszáj, hanem mert élvezzük. Magához ölelni az áldozatát, beszívni a bőre illatát, majd belemélyszeteni a szemfogakat megízlelni a vért, és kiszívni miközben az ember sóhajtozik és végül elalél a karjaiban. Ki kell élvezni minden pillanatát és akkor a farkas is elégedett lesz. Egyszer próbálja ki, abban a tudatban, hogy az is élvezi, akiből iszik, lelkiismeret-furdalás nélkül, és akkor érteni fogja.
Egészen beleborzongtam már csak abba is, ahogyan beszéltem róla. Az egész élmény közeli volt intim, már-már erotikus, nem véletlenül szerettem összekötni az ivást a szeretkezéssel. A végső megállapítására viszont muszáj volt felnevetnem. Fáradtan, élettelenül, de mégiscsak valamiféle őszinte vidámság volt, amit nem próbáltam megjátszani.
- Kedves, hogy ezt hiszi, de nem egészen. Hiszen ettől még szükségem van személyes célokra is, és bár szeretem a családom, „A Hatodik Lány” szerepe egynek megfelel, de kevés. Valójában irányítani akarom a saját életemet, és érzem, hogy ahol most vagyok, amit most teszek egy út kezdete, amely nem tudom hova fog vinni. Csak érzem, mélyen a zsigereimben, hogy végig akarok menni rajta. Különös nem igaz? Könnyedén megfejtek másokat, de magammal sokszor nem boldogulok. - vontam vállat kuncogva, majd kicsit feljebb ültem, és vizet keresve néztem körbe. Nagyon sokat beszéltem és egészen megszomjaztam.

A lassan állandósult félmosoly az arcomon elégedetté vált, ahogyan a nő érvelését hallgattam. A pszichiatriához egyáltalán nem értettem, a filozófiához azonban, még ha csak a magam kontár módján is, de annál inkább. Az érzéseimet nem értettem és folyamatos hadban álltam velük, de a nézeteim és a felfogásom a világról relatíve szilárd lábakon állt - már ameddig Laetitia úrnő nem akarta azt is felszeletelni.
- Értem. Tehát a kisasszonynak a szenvedés rosszabb a halálnál. Ha megbocsát ennyi arcátlanságot, úgy azt kell mondanom, hogy ez azért van, mert a jelennek él. Aki sosem tapasztalt mást az életből, csak a legjobbat, annak az az elképzelhető legszörnyűbb, ha az élet rosszá válik, mert elveszik tőle a boldog jelent. De az olyanok, akiket egyik végletből a másikba dobál a sors, az Isten, a körülmények, vagy nevezze, aminek kívánja, az a halált jobban rettegi. Mert tudja, hogy az élet nem csak szenvedés, a jó apró darabokra törve ugyan, de ott van benne. A halál azért kegyetlenebb, mert a szenvedéssel ellentétben nem a jelent veszi el, hanem a jövőt. Elragadja a lehetőséget, meglopja a haldoklót a rá váró boldog pillanatoktól, legyenek bármilyen messze és bármilyen aprók. Még sosem találkoztam olyan haldoklóval, aki ne kérte volna könnyek között, hogy bármilyen kín árán akár, de mentsem meg a haláltól csak azért, hogy még egy napot élhessen. Mert abban a napban ott volt a lehetőség, egy apró remény a boldogságra. És ameddig a remény meg van, hogy a szenvedésnek egyszer vége lesz, addig a halál mindig kegyetlenebb nála.
Megcseréltem a lassan zsibbadó lábaimat, miközben követtem Laetitia pillantását. Mintha keresett volna valamit, de egyelőre nem tudtam kitalálni, hogy mégis mit.
- Szüksége van valamire?
Sokkal jobb volt a nő testi problémáival és szükségleteivel foglalkozni, mint egy pillanatra is elgondolkozni azon, amit javasolt. Önkénytelenül nyeltem nagyot, ahogy elképzeltem az úrnő egyik vérszolgáját, amint megadóan félredönti a fejét, hogy hozzáférhessek valamelyik artériához a vállában és egy erőltetetten nyugodt, mély lélegzettel sikerült elkerülnöm, hogy megborzongjak.
- Ellentmondásos dolgokat mond, Laetitia kisasszony. Azt mondja a farkast eteti, de mégis ön az, aki élvezi a vérivást. Ebben az esetben nem együtt él vele, nem kompromisszumot köt, hanem megadja magát neki. Senki nem élvezi azt, hogy belevájnak a húsába, átszakítják a bőrét és feltépik egy erét. Ahogy azt sem élvezi senki, amikor a szike belemar. A test nem úgy van alakítva, főképp az embereké, hogy szeresse a fájdalmat és a kínt. Csupán elviselik néhányan, egyesek jobban, mások kevésbé. Ha ezzel a tudással okoznék fájdalmat másoknak, amit csillapítani vagyok hivatott, vagy sérülést, amit rendbe hozni kötelességem igen kétesen nevezhetném magam orvosnak. Mert legyen bármi a terület, az orvosdoktor feladata mégiscsak az, hogy rendbe hozza a rosszul működő életet.
A nevetése váratlanul ért, ugyanis eddig egészen szilárdan állította, hogy elégedett az életével. Úgy tűnt azonban ebbe beletartozott az a próbálkozás, amivel Laetitia a saját útját rajzolta ki, nem keresztezve a családja érdekeit, de nem is feltétlenül követve azokat.
- Egyáltalán nem különös. Az orvos a legrosszabb beteg, akinek a kezében van a szike nehezen fér hozzá önmagához. A kisasszony szikéje kérdésekből áll, de mivel tudja, hogy ezek csak feltárásra vannak szerintem ugyanolyan könnyen veti el őket, mint a szakirodalom unalomig ismételt részeit. De ha már szakirodalom, nem gondolt rá, hogy saját magáról írjon naplót? Napok, hetek vagy évek távlatából könnyebb szakmai szkepticizmussal nézni akár a saját gondolataira is.

Most először fordult elő a Dieterrel való beszélgetéseim során, hogy valóban módosítanom kellett a véleményemet, ugyanis amit elém tárt igaz lehetett a szenvedésre és mindennapi küzdelmekre igaz pórném körében. Ha a doktor nem akarta őket megfosztani az eljövendő apró, boldog pillanatok lehetőségétől, úgy ezt meg kellett értenem. Még ha valóban arcátlan is volt, hogy feltételezte, a jó körülményeim formálták a világomat olyanná amilyen, mintha nem törődtem volna senki mással magamon és a közvetlen környezetemen kívül. Ahhoz viszont, hogy megfelelő elemszámú mintával tudjak dolgozni a pszichoanalitikában, ahhoz szükségem volt az összes társadalmi réteg anamnézisére. Egyszerűen szakmai hanyagság lett volna csak magammal foglalkozni.
- Szomjas vagyok. - közöltem, elsőként az egyszerűbbik kérdésre felelve, és csupán akkor válaszoltam a doktornak, amikor valamivel meg tudtam nedvesíteni a kiszárdat torkom.
- Tisztában vagyok vele, hogy a pszichének szükség van a remény érzésére, noha ha ezt nem követik tettek is, akkor megmarad csupán az önámítás szintjén. Mindazonáltal, ha jobban átgondolom a szavait, igazat kell adjak önnek magam ellenében. A remény akár önámítás, akár heroikus küzdelem követi a valódi boldogságot keresve, semmis, hogyha az illető halott. Élvezze ki Dieter a pillanatot, mert ritkán esik meg hasonló. - biccentettem végül elismerően. Ritkán szoktam tévedni és nem azért mert nem szeretem elismerni mások igazát, hanem mert az analitikus és objektív szemléletmódomból kifolyólag többnyire valóban igazam is volt. Amikor azonban mégsem, akkor hajlandó voltam vitapartneremnek ezt elismerni, hogy fürdőzhessen a dicsfényben egy kicsit. Tiszta szerencse volt, a következőkben viszont már ismételten Dieter volt az, aki tévedett, és nem látott mindent. Felkuncogtam a kijelentésére, hogy senki sem kedveli a fájdalmat. A férfi nem látott még eleget… Megcsóváltam a fejemet.
- Elsőként hadd szögezzem le, hogy a kéj és a kín rokonok egymással, s sokaknál oly közeliek, hogy egészen össze is mosódnak. Láttam már férfit, aki élvezettel nyögött mikor megkorbácsolták, azt hiszem a mazochizmus nevet adták a jelenségnek, és annyira nem ritka, mint várná. Nyilvánvalóan valamiféle rendellenesség, de attól még létezik. - nem hoztak tűzbe az efféle dolgok, nem élveztem mások kínzását sem nézni sem művelni, és annak sem tetszett a gondolata, hogy velem művelnének ilyet, de attól még kétségtelenül láttam rá precedenst Carmilla kamráiban. - A korábbira visszatérve, én nem látok ellentmondást. A kompromisszum csak akkor működik, ha a fenevad is ad nekem valamit. Jelen esetben a vérivással járó élvezetet. Talán azt a részt nem érti, hogy én nem fordulok felé gyűlölettel, nem látom olyasminek, amit ki kéne vetnem magamból. Ha egészen megadnám magam neki tomboló őrült volnék, aki falukat mészárol le és közben eufóriát érez. Nem ilyen vagyok, de nem is tagadom meg magamtól az élvezetet, ha már a bestia felkínálta nekem ezt az ajándékot, etetni meg ígyis úgyis kell. - kezdtem úgy érezni, hogy ebben sem fogok zöld ágra vergődni a doktorral, aki valamiféle kegyes és jó vámpírnak próbálta láttatni magát. Talán annyi időt tölttt emberek között, annyi ideig viselte el a megvető pillantásaikat, hogy tudat alatt elítélte a saját vámpírságát és mindazt, ami vele járt. Ebben a pillanatban kicsit hiányzott, hogy olyanok vegyenek körbe, mint amilyen én vagyok. Lassan úgy éreztem, hogy Aura előtt és Dieter előtt szégyellnem kellett azt, aki voltam. Az érzés lasssan kúszott be a mellkasomba, és ez cseppet sem tetszett.
- Nem hiszem, hogy önmagamról képes lennék objektíven naplót írni. A saját élményeimtől nem tudok érzelmileg eltávolodni, de nem is szeretnék, hisz akkor csupán önnön életem narrátora volnék, és nem élném meg azt a teljességében. Majd ha lesz valaki, aki olyan mint én, akkor megengedem, hogy naplót vezessen rólam.
Ami bizonytalanság volt, azt ki fogom találni valahogyan, ebben biztos voltam. Átmeneti időszakot éltem, amikor a dolgot elkezdtek átrendeződni, és helyet kellett adniuk az új élményeknek.

Noha Laetitia külön utasított, hogy élvezzem ki a fölötte aratott győzelmemet, valahogy még sem éreztem azt az elégedettséget, amit kellett volna. Valójában jobban szerettem volna, ha nincs igazam, ha a vámpírnő ezúttal is le tudja teperni a gondolkodásom és addig forgatni, amíg beismerem, hogy az ő véleménye a helyes. Jobban szerettem volna, ha a halál kegyes és boldog, a munkám pedig felesleges - viszont a kudarcaim ezzel együtt semmissé válnak. Jobban szerettem volna, ha egy nyugodt, békés pihenésbe taszítottam volna a névtelen emberlányt a Beltayne éjjelén, nem pedig a reménytelenség sötét ködébe.
De úgy tűnt igazam volt.
Felemelkedtem a székről és odaléptem az egyik fal mellett felállított, díszesre faragott bronzcsaphoz és megtöltöttem egy oda készített kristálypoharat hideg vízzel, aztán visszaléptem a kádhoz és átnyújtottam Laetitiának.
- Könnyebb lenne, ha nem lenne igazam. - vallottam be végül sóhajtva, miközben visszaültem a székre. - Ha a halál jobb lenne az életnél és a szenvedésnél. Ölni sokkal egyszerűbb, mint életet menteni.
Kiüresedő tekintettel bámultam a fürdőkád egyik lábát, miközben több kép hánykolódott bennem egymást váltva.
- Tudja kisasszony, számtalanszor előfordult már, hogy hibát vétettem. Hogy meghalt a kezeim között valaki, aki úgy kapaszkodott belém, mintha a keresztények Krisztusa lettem volna, miközben a túloldalról a saját Istene vonta a halál felé. Hogy elveszítettem az örökös, vége nincs küzdelmet az elmúlással szemben. De ha valakit vagy valamit meg akartam ölni még sosem vallottam kudarcot.
A szerencsétlen lány. A megtébolyult falusi Leonora holtteste fölött, az északi katona, akit egyetlen tűdobással öltem meg, a másik, amelyet Azrael erejével fordítottam ki. Egyedül Symeon élte túl, amikor rá támadtam, de az sem rajta múlt. El kellett ismernem, hogy pusztán az statisztikát nézve sokkal effektívebb gyilkos voltam, mint orvos.
Laetitia nevetése sokadjára szakított ki a gondolataim futóhomokjából, még ha gúnyos is volt.
- Ne értsen félre, nem ítélek el egyetlen vámpírt sem a vérivásért, ugyanis meglehetősen képmutató dolog lenne a részemről. Néhány órája nem jutottam sem dohányhoz, sem vérhez, a kezem remeg és minduntalan keresem valamelyiket, egy függő pedig ne oktasson senkit önmegtartóztatásról. Csupán... - Nehezen találtam meg a szavakat és adtam formát annak, hogy mi is volt a problémám, de nagyon igyekeztem. - Az egész életemet úgy éltem le eddig, hogy ellentartottam neki. Azért, mert az emberek között muszáj volt, de azért is, mert összeegyeztethetetlen volt azzal a kifinomult, kontár mód úrias viselkedéssel, amihez kötöttem magam. Nem mertem vadászni, mert olyat egy kulturált vámpír nem tesz. De nem voltak szolgáim, akik készségesen ajánlották volna a saját vérüket, így ez a jelenség teljesen idegen számomra. Így csak dögkeselyű módjára használtam fel a betegeimet arra, hogy maradékon éljek.
Egy pillanatra a torkomra fagyott a szó, aztán halkan, nagyon lassan felkuncogtam. Még én mertem ellentmondásosnak hívni Laetitiát. A nevetésem egyre erősebb lett, de nem néztem fel, szilárdan bámultam tovább a kád sarkát.
- Képmutató voltam. Úr akartam lenni, de koldus lettem.

Lassan kortyoltam a hideg, kissé fémízű vízből, de most ez is jól esett, közben pedig hallgattam a vámpírt, miközben az visszaereszkedett a bársonyszékébe. Az ölés kérdésére vállat vontam. Kecsesen és könnyedén, talán túlságosan is, pedig ennek a témának súlyosnak kellett volna lennie. Emberi életekkel játszadoztunk fejben, mintha nem számítanának, pedig a beszélgetés alapja pontosan az volt, hogy mégis mennyit ér egy élet, és mennyire jelentős esemény a halál? Megértettem, hogy egy orvosnak a halál kudarc volt, én is ezt éreztem, amikor egy-egy betegem meghalt a kezeim között, mert már nem tudtam segíteni. Haragot éreztem és csalódottságot, de nem gyászolhattam soká, hiszen már várt rám a következő páciens. A tudományunk végső soron valóban dacolt a természet törvényeivel, amely pedig egyértelműen kimondta: az erős fog élni a gyenge pedig elhull.
- Ölni bárki tud. - jelentettem ki. - Csupán egy megfelelő löket kell, hogy az illető összeszedje a bátorságot hozzá, de végső soron beledöfni a kést valakibe, mérget csempészni az italába nem nagy tudomány, s nem csodálkozom, hogy nem vallott kudarcot valamiben, ami ennyire egyszerű. Gyógyítani viszont nehéz. A saját ügyességünkből, tudományunkból és elszántságunkból gyógyítani, úgy, hogy nem bírjuk a Haragvó isten szent fényét még nehezebb. A halál erős ellenfél, aki ellen veszíteni bár kudarc, de nem szégyen, és hatalmas lelki erő kell, hogy valaki újra és újra kiálljon, majd megmérkőzzön vele. Ha a halálnak van személyisége, bizonyára tiszteli magát.
Nem voltam benne biztos, hogy meg akartam-e vigasztalni a szavaimmal, de mivel most is, mint mindig csupán a szilárd tényeket tártam elé, ezért valójában nem is számított. Ami a lényeg volt, hogy a vámpíroknak az elszántsága a folyamatos küzdeni akarása volt az az erényük, amely idáig juttatta a fajunkat, hogy most egy olyan kádban ülhettem, ahova csöveken jött a melegvíz, és hogy Dieternek is elegendő volt megnyitni egy csapot, hogy inni adjon, ahelyett, hogy lement volna a kúthoz. Képesek voltunk várakat emelni a semmiből akár napok alatt, és képesek voltunk mágia nélkül is gyógyítani olyan betegségeket is, amelyekbe az emberek nélkülünk órák alatt meghaltak volna. Előrébb jártunk, mint bárki más, és ez annak a tűznek volt köszönhető, amely Dieterben is ott lobogott.
Érdekes volt a fejtegetése a vérről, segítségével pedig újra a felszínre bukott valami, amit korábban nem figyeltem meg Dieterről. Nem beszélt róla mert természetesnek tartotta az eleganciát, de ebbe nem beleszületett, csupán felhúzta, mint egy ruhát. Egyelőre nem tudtam megfejteni, hogy a tartás a méltóság és a kifinomultság veleszületett-e, vagy csupán megtetszett neki, és egy felállított szabályrendszer szerint igyekezett olyan lenni, amilyennek az urakat képzelte. Előbb azonban úgy döntöttem, hogy meguntam a hűtőfürdőt.
- Végeztem. Már nem ráz a hideg, élénkne is érzem magam, szerintem lement a lázam. Segítene kimászni? - valójában ezt a részét képes lettem volna egyedül is megoldani azzal, ha két kézzel felnyomom magam ameddig le nem tudom tenni a lábam a földre és egyszerűen kicsusszanok a vízből, de ez nem lett volna túlságosan elegáns, és egyébként is élveztem, ahogyan a doktor sürgölődött körülöttem, mikzben küzdött a saját zavarával. Most pedig még arra is lehetőséget kaptam, hogy nekidőlve egészen átnedvesítsem a ruháját.
- A problémát egy, vagy két vérszolga nagyon könnyen megoldja. Ha talál valakit, akinek ön mellett jobb, mint ön nélkül, felajánlhatja neki az inassá válás lehetőségét. Jobb élet, tanulás, némi váltó, társaság és védelem, cserébe időnként egy kevéske vérért. Ezt a többség jó üzletnek tartja. Ám hadd kérdezzem meg, mi alapján döntötte el, hogy mit csinál egy uraság és mit nem? - kérdeztem kíváncsian.

Laetitia konklúziójára kissé cinikusan mosolyodtam el.
- Ez egy igen különös kapcsolat lehet, ugyanis én sosem tiszteltem őt. Az én képzeletemben mindig egy tolvaj volt, egy visszataszító, antipatikus haszonleső, aki úgy várta az elhullókat, mint a patkányok az ételmorzsát, ami az asztalról esik le. De abban azt hiszem igaza van a kisasszonynak, hogy nem olyan ellenfél, aki ellen szégyen elbukni, mert lehetetlen végérvényesen és minden alkalommal legyőzni.
A legönteltebb pillanataimban eljátszottam a gondolattal, hogy majd én leszek az, aki legyőzi a halált. Nem csak a betegségeket, nem csak a szenvedést, a Halált magát és megszabadítom a rabigájából az élőket. Megszüntetem az örökös, értelmetlen párharcot gyógyító és betegség között, szétzúzom az emberek félelmét és mindezért nem kérek semmit.
Arról, hogy ez lehetséges már évek óta lemondtam. Arról, hogy jutalom nélkül tenném csak nem régen.
- Az emberek között egyébként számos babona kering arról mi vagy ki okozza a halált. Mikhael, Samael arkangyalok, nevenincs anyagtalan szellemek, valkűrök. De abban összeérnek, hogy mindegyik egyetlen entitásnak gondolja a halált. Vagyis szerintük ezt az egyetlen jelenséget kellene legyőzni, hogy megszűnjön. Természetesen ennyire nem lehet egyszerű a dolog... - sandán pillantottam fel a vámpírnőre, miközben próbáltam elnyomni az ajkamon játszó, fodrozódó mosolyt. - ... de mi lenne, ha mégis? Mi lenne, ha képesek lennénk a halált magát legyőzni?
Úgy döntöttem ideje volt új táblát pakolni a játék alá. Kíváncsi voltam Laetitia mire gondol a kérdés alapján, anélkül, hogy konkrétabban megfogalmaztam volna. Kíváncsi voltam másban ott égett-e az a hübrisz, ami egykor bennem - főleg valaki olyan hatalmasban, mint egy Rotmantel úrnő.
A kérésére felemelkedtem a székből és a kád fölé hajoltam.
- Ha a kisasszonynak megfelel ugyanaz a technika, mint a vízbe merüléskor, állok szolgálatára.
Természetesen tudtam, hogy végérvényesen el fogja áztatni a ruhámat, de elfogadtam ezt és összekapartam a megmaradt szakmai alázatom, hogy figyelmen kívül hagyjam.
Amikor átkarolta a nyakam megtámasztottam a térde és a háta alatt, hangos csobogással kiemeltem a vízből, aztán óvatosan leengedtem a lábait, míg meg nem találta az egyensúlyát.
Közben pedig igyekeztem nem törődni a dobhártyámon zubogó vérrel, ahogy Laetitia nedves idomai hozzá tapadtak az ingemhez.
- Még sosem találkoztam senkivel, aki huzamosabb ideig elviselte volna a társaságomat és potenciális jelölt lett volna inasnak. A legtöbb ember szeret minél hamarabb szabadulni a karmaim közül, vámpírok között pedig nem vétenék szentségtörést. - feleltem a szolga kérdésére, magamat is meglepő könnyedséggel. Valóban nem ítéltem el a vérivást - az olyan lett volna, mintha az evést tartottam volna alantasnak. Az egyetlen problémám konkrétan az önkéntesség ez eddigi hiánya volt, amit Laetitia javaslata orvosolt. De az én esetemben nem lehetett semmi ennyire egyszerű.
- Nevetségesnek fog tartani, de magam sem tudom teljesen. Volt, amit az emberek nemesei között láttam, volt, amit egyszerűen helyesnek tartottam. - Egy pillanatra elhallgattam, mintha végére értem volna a szavaknak, aztán halkan szusszantam és lehunytam a szemem. Jobb volt nem látni a reakcióját. - És volt, amit gyerekként figyeltem meg a kisasszony és legfőképp a nővérei viselkedésén.

Érdekes gondolatkísérletnek találtam, hogy mi volna, hogyha a halál valóban egy személy lenne, aki elpusztítható. Dieter ezt valami hatalmas győzelemnek látta, az élet és az orvosok diadalának, mintha ezzel elhozták volna a megváltást a halandóknak, ám véleményem szerint mindez több kárt okozott volna, mint jót.
- Érdekes felvetés, ám tudósokként kötelességünk minden egyéb krülményt és következményt figyelembe venni. Először is, mivel ön a Halál, mint személy elpusztításáról beszélt, ezért először is ki kell zárnunk a lehetőséget, hogy valaki más átveszi a helyét. Egyébiránt szerintem, ha valaki valóban megtenné ez történne. Megölnék Samaelt, akkor jönne valamelyik másik angyal, aki kézbe veszi a kaszát.
Még én is hallottam olyan babonákat, hogy a halált kaszásként ábrázolják, így bátorkodtam én is használni ezt a képet.
- Hogyha viszont nem így történne, és megszűnnénk meghalni… Ó jaj. Először is nem volt szó arról, hogy ettől megállna az öregedés. Ráncosodni elbutulni és csak sorvadni és sorvadni halál nélkül… - megborzongtam már csak a felszínes gondolatába is. - Rettenetes volna. Ha ettől megállna a test öregedése is, akkor viszont vagy megállítjuk a születéseket is, és egy folytonos stagnálásba taszítanánk a világot, vagy ugyanúgy szaporodnánk, mint eddig, és előbb-utóbb megtelne a világ. A hely véges az étel véges, az utcákon aludnánk, és folyton szenvednénk az éhségtől… Nem. Szükségünk van a halálra bármily fájdalmas is ezt belátni.
Bárhogy gondolkoztam, nélküle nem utópia, hanem szörnyű világ következett volna. Amikor a keresztények az örök életet hírdették az Utolsó Ítélet után a mennyei Jeruzsálem nevű furcsa helyen, az a stagnálás lett volna, a kegyetlen állandóság, ahol nem szüleik senki, de nem is hal meg senki, minden csak áll egy helyben téren és időn kívül. Ez volt talán a legjobb lehetőség és még ez is szörnyűségesnek tűnt innen nézve.
Biccentettem, hogy jó úgy, ahogyan az imént, így átkaroltam Dieter nyakát és hagytam, hogy egyetlen mozdulattal kiemeljen. Nem is kellett túlzottan igyekeznem, hogy a férfi fehér ingjén, mint valami billog kirajzolódjon az alakom. Ha hatással is volt rá mindez, nem mutatta, pedig a férfiak többsége már sírva könyörgött volna egy éjszakáért, s ekkora ignorancia láttán akár meg is sértődhettem volna. Egy pillanatra eszembe jutott Ludmilla nővérem kis fiolája, de azonnal el is vetettem még a gondolatát is, hogy használjam Dieteren. Átlépett volna egy határt ráadásul csalás is lett volna, úgy pedig… Már nem lett volna kellőképp érdekes.
Most még az volt, főleg, hogy új vizekre eveztünk a vérszolga beszerzésének a kérdésével, és a nemességgel kapcsolatban is. Mindez szorosan összefüggött egymással természetesen.
- Most van alkalma inast keresni. Odalent hemzsegnek az árvák és a menekültek, ápolókból pedig sosem elég. Ha látja valakiben a tehetséget, vegye maga mellé, taníttassa, védje meg, és amit még akar. Ilyen kétségbeesett időkben biztos, hogy lesz olyan, aki önként vállalja, hogy mindezért cserébe időnként adjon a véréből. Nem is kell csak egynek lennie, legyen kettő, három vagy akár négy, amennyit nem terhel meg az étvágya. - megnyaltam az ajkaimat a vér említésére, de tudtam, hogy a szomjúság nem valódi, hisz nemrég ittam. Az, hogy a viselkedést honnan leste el valóban megmosolyogtatott de nem tartottam nevetségesnek. Kinyújtottam a kezem, hogy ideadja a puha törölközőt, miközben folytattam.
- Tanulni nem szégyen, legyen bármi is a forrása. Az igénye nyilvánvalóan a valódi vére miatt van, mégha a konkrétumokat el is kellett lesnie. Nyilván hiányosan, de ahhoz képest, hogy autodidakta, nem is rossz. Majd kipótoljuk a maradékot, már ha komolyan gondolja, és nem akar inkább visszamenni a koszos falvakba aprópénzért parasztokat fércelni. Készítettem tantervet.
Az ingét vizsgáltam, és hogy mennyire lett volna túlzás, ha azt mondom neki, hagyja itt, majd a lakosztályban felvesz egy másikat.

Laetitia egyértelműen analitikus gondolkodású volt és szinte gondolkodás nélkül ragadta meg a kérdés földhözragadtabb oldalát.
- A kisasszony nem a romantikus típus, igazam van? - mosolyodtam el, miközben figyeltem, hogy sikerül-e stabilan megállnia a lábán. - Viszont amit mond, abba nem tudok belekötni, szóval veheti győzelemnek. Viszont van az érmének egy másik oldala, amelyet nem vett figyelembe. Az örök fiatalság nem feltétlenül stagnálás, csupán attól függ ki hogyan használja ki. Mi lenne, ha a kisasszony nem halna meg soha? Ha addig csinálhatja, amit saját céljának tűzött ki, ameddig akarja és nem csak addig, amíg a halál engedi? Ha végignézhetné, ahogy a munkája beérik, ahogy az elmegyógyászat az ön szenvedélyéből egy komoly, elterjedt és kiforrott tudományterületté válik - mindezt az ön vezetése alatt?
Úgy döntöttem nem volt bűn még egyszer végigpillantani a vámpírnő kifogástalan alakján, ezúttal víztől csöpögve, mielőtt felé nyújtottam volna a törölközőt. A haja fekete szurokként folyt szét a vállain, végigcsorgott a kulcscsontján és rátapadt a kebleire, az arca kissé kipirult a betegségtől, a tekintete még sem szűnt meg fenyegetően csillogni. Igyekeztem könnyedén átsiklatni a tekintetem Laetitia csípőjéről a saját ingemre, aztán panaszosan sóhajtottam.
- Gondolom a kisasszony inasa nem hozott elég törölközőt kettőnknek.
Nem voltam valóban bosszús, inkább volt része ez is a játéknak. Valamiért úgy éreztem ideje visszatámadnom, csupán nem tudtam hogyan - így maradt ez. Széthajtottam az előmelegített törölközőt és Laetitia mögé léptem, hogy a vállára terítsem.
- Minden bizonnyal igaza van, de ahogy a háziállat esetében ez sem ilyen egyszerű. Mondhatja, hogy rossz vásárló vagyok, de kellemetlenül érezném magam, ha most a javaslata miatt elkezdek megfelelő jelölteket keresni. Mintha barátokat keresnék parancsra, vagy érdekből.
A tanterv szóra őszintén mosolyodtam el , de nem voltam benne biztos, hogy a nő látta.
- Érdekes. A koszos falvaknak is meg van a maga bája és néha több is csorog ott, mint apró, de egyelőre a társaság meggyőzött a maradás mellett. Szóval állok rendelkezésére, mit tartogat a tantervben?