Az Atya és a Tanítvány

* Szavadra Erwin kissé összerezzen, de egy bólintással ismét odaközelíti a fémet a nő combjához, aki az érintésre a megszokott veszett ordításba kezd. Az efféle fájdalmakat közel lehetetlen ép ésszel elviselni, így nem is csoda, hogy még össze is vizeli magát a második érintésre, ha lehet még jobban megszégyenítve magát. 
- Boszorkány! Az vagyok, boszorkány! 
* Hilda minden izma összefeszülve próbál távolodni a rettenetes fájdalomtól, de sajnos azt a zárak és a pad csak részben engedi, így ha mást nem ér el, legalább a bilincsek marása alatt is vérzésnek indul szerencsétlen tagjainak mindegyike.
- Imádom a sátánt és látogat mindennap éjfél után tíz perccel! És... Jutalmaz is... és és... Ártok és gúnyolom a szenteket, MINDET!
* A kérdések egyre csak cikáznak feje felett, lassan már nem is lát a fájdalomtól, csakis a vörös szikrák és csillagok pattognak ide és oda. Egyetlen feladata most a bősz igenlés, minden szavadhoz betegesen kapaszkodva próbál pörgő nyelvvel, ordibálva válaszolni, hátha végre megszakadhat a fájdalom,  de sorozatosan csalódnia kell.
- Meg, megbosszulom és... mindenben károsítok, erényben és értékben! Így van, így van! Nem tagadom, neeem!
* Hihetetlen belegondolni, hogy mindössze egy jól felhevített fémrúd kell ahhoz, hogy az ember a legkezesebb gyóntatott legyen, ilyen könnyű hát megtöri az átlag akaratát?
- Minden igaz, minden! Kilencet, én voltam, minden igaz! Csak legyen vége, a sátán kutyája vagyok!
* Most végre az üszkös rúd elhagyhatja a sebet, s egy pillanatra fellélegezhet a nő, ám sajnos fel kell ismernie, hogy a seb így is, úgy is rettenetesen fájdalmas, csak éppen az nem mindegy, hogy mennyire is.

Megtanulta Hilda Erköln, hogyan érdemes válaszolni, ha én kérdezek.
Irányíthatatlan, őrjöngő üvöltés keretezi minden egyes szavát, mert amikor nem beszél, akkor teli torokból ordít: dobhártyaszaggató vonyítása olyan, mint az ördögé lehet, ha tömjénfüst éri. Teste izzadtan hullámzik, zaklatott rángatózása meg-megakad a csúszóssá váló kínpadon. A combjába süllyedő tüzes vas körül nedvesen hólyagzik fel a bőre - egyszerre rózsaszín, fehér és haragos vörösesfekete, mielőtt színültig telne vérrel, ahogy Erwin kirántja a sebből az eszközt.

Vad, visszhangos csend szegélyezi a mozdulatot: a némber rekedt, túlvilági jajgatása állandósul, minden más viszont elhallgat körülötte. Kell egy perc, amíg megvetőn méregetem, mielőtt újra megszólalnék, immáron jóval összeszedettebb hangon.
- Hilda Erköln, beismerted a bűnösséged boszorkányságban és más, ördöngös praktikákban. Bevallottad, hogy a Sátánnal cimborálsz, hogy polgártársaid lelki üdvösségére és az Egyház szentségére törsz szántszándékkal. A bűnöd szentségtörés, gyalázatosság, káromlás, lopás, fekete mágia és gyilkosság... más, egyéb förtelmességek mellett - horkantok türelmetlenül, pattogó gyorsasággal diktálva. - A sorsod természetesen máglyahalál. Az Úr irgalmazzon a lelkednek!

Újra visszapillantok, Jozef felé: a kölyök reszketegen kapaszkodik a tollába, máskor sötét képe hamuszürkévé fakult időközben, nagy, nedves szeme pedig alighanem még azelőtt megtelt könnyel, hogy a gyomra kifordult volna. Intek neki, csak úgy, a fejemmel - akárcsak Erik, ő is bizonyosan eléggé retteg ahhoz, hogy meg se akarjon szólalni.
- Mára végeztél, fiam - intek neki, mielőtt megtörölném a kezem és a homlokom egy tiszta, fehér gyolcsdarabbal, szinte oda sem figyelve. - Most felmegyünk a Katedrálisba, és te leadod a jegyzőkönyvet a scriptoriumban. Utána mehetsz a refektóriumba vacsorázni. Egy-kettő, indíts! - szólok hátra a vállam felett, mert úgy ül ott, mintha odaragadt volna a székébe: nekem azonban nincs kedvem tovább szívni a dohos, megsavanyodott levegőt.
- Takarítson össze! - vetem oda teljesen szükségtelenül a foglárnak; a fáradságot már arra sem veszem, hogy az ajtót becsukjam.

A jajgatás állandósul és én úgy érzem, mintha karvalykarmok marcangolnák belülről az agyam, szeretném kizárni, de nem tudom és mikor hirtelen az atya kiabálása megszűnik, még jobban bántja a fülemet a zokogásba forduló sikítás.
Már a tollat fogom, mikor ismét megszólal az inkvizítor és most már erőteljes hangon olvassa a nő fejére beismert vétkeit, majd egyúttal ítéletet is mond. Ez azonban már szinte nem is érdekel, csak az, hogy ezzel valószínűleg vége a megpróbáltatásaimnak.
A csendre ijedten kapom a szemem Norven atyára, aki éppen rám mered és biztos vagyok benne, hogy mindent kiolvas a tekintetemből, amire gyomrom reszketve húzódok még kisebbre, – bár talán az már a lehetetlennel határos, - és ha képes lennék rá, akkor sem szólalnék meg.
Viszont újult erővel szűköl fel bennem a félsz, amikor pedig inkább megkönnyebbülhetnék, hogy végre elbocsátottak és elhagyhatom ezen átkozott helyet, de mikor meghallom, hogy le kell adnom a jegyzőkönyvet, rémült pillantásom az alig leírt pár sorra siklik.
- Én……. – nyikkanok fel, de aztán befogom a szám, mert inkább elviselem a felügyelő atya büntetését majd, mint, hogy most bevalljam az inkvizítornak, hogy bizony a vallomásnak igen csak híja van.
Élénk képzeletemben már én követném Hilda Erköln-t a kínpadon!
A vacsora szóra máskor már korogna a gyomrom, most viszont csak kínlódva nyelek egyet és igyekszem nem kimutatni, hogy lehet, még a holnapi vacsorát is kihagyom.
Az ajtó csattanására rezzenek csak fel, még mindig görcsösen szorítva a tollat, de akkor úgy ugrom le a székről, mintha alám gyújtottak volna és kapkodom össze a papírt és az íróeszközeimet, majd hátra sem nézve rohanok az atya után, nehogy akár egy minutumot is itt kelljen még töltenem.
A scriptoriumban csak a testvér kezébe nyomom a papírt, aztán mielőtt még nagyon beleolvashatna már ott sem vagyok. Elég volt a mai napból, sőt a többiből is és belegondolni sem merek, hogy mit talál ki büntetésül a hanyagságomért Kather inkvizítor legközelebb………

- Hogy érted azt, hogy megszökött?! - rivallok rá a circuitorra teli tüdőből: hátrálva rázza a fejét a férfi tagadólag, szöges ellentétben a mondanivalójával, amelyet remegő hangon ad elő.
- Nincs a Katedrálisban, uram. Először azt hittük, csak elszökött az órái elől... de azután Gabriel testvér elő akarta keríteni a föld alól is. Nem találtuk meg.
- Mióta keresik?! - csattanok fel ingerülten: a hangom sokkal inkább tűnik vádlónak, mint kérdőnek. Igaz, hogy amit mondok, valóban sokkal inkább vád, mint kérdés.
- H-három napja. Atyám - nyel nagyot sietve, s hátrálna még tovább, ha volna hová.
- És csak most szólsz! - őrjöngök, kis híján felborítva az asztalomat, ahogy megkerülöm lendületesen. - Bolond! Miért nem ereszted szélnek a többi novíciust is mindjárt! A te dolgod fegyelmet tartani, vagy nem? Hogy akarod ezt megtenni, ha még a Katedrálisban sem vagy képes tartani a diákjaidat?! Mit fogsz szólni, ha kiderül, hogy protestáns zsoldosok vagy az eretnekek közönséges banditái támadtak a felügyeltjeidre?
- Én...
- Nem! Ne is válaszolj - lépek oda hozzá, olyan közel hajolva az arcához, hogy az orra majdnem a enyémhez ér. - Átkozottul megnehezíted a dolgomat, amely a ti védelmetek... többek között. Megkeresem a fiút, mielőtt végleg elveszne. Veled majd utána számolunk. Azt hiszed, nem tudom? Hogy vacsora után ott maradsz a refektóriumban, és felfalsz mindent, amit a kölykök meghagynak! Ha kiderül, hogy a fiú addig szökött meg, amíg te zabkenyérrel tömted a képed a konyhában...
Hagyom, hogy a maga rémképzeteivel fejezze be a mondatot helyettem: ellépek mellette bosszúsan, mert már így is elég időmet elfecsérelték. Nyilvánvalóan azt hitték, ráakadnak a bújócskázó Jozefre a kertben, és két botütéssel meg is van oldva.
De mit képzeltek, amikor annyiban hagyták három napig!

Elviekben nem az én dolgom volna szökött novíciusok után szaladgálni, de ha engem kerestek meg vele, annak oka van. A kis taknyos három nap alatt akárhová elkeveredhetett.
Könnyen lehet, tényleg én kellek hozzá, hogy visszahozzam. Arról nem is szólva, hogy én éppen itthon vagyok.
Azaz voltam. Egészen mostanáig.
A megszokott lovam Hellenburgban maradt; nincs más választásom, mint fogni egyet, amely kellően jó felépítésűnek tűnik és bízni benne, hogy nem selejt. Nyárifekete futárlovat választok - össze kellett szednem magam indulás előtt, így már egy óra is eltelt azóta, hogy értesültem a kölyök eltűnéséről.
Abban biztos lehet, hogy ha megtalálom - amikor megtalálom -, ő is megnézheti magát.
Amilyen elhamarkodott és ostoba, alighanem találomra indult el az első irányba, amerre fákat látott, hogy hamar elvesszen szem elől; talán egy nap múlva már eszébe jutott az is, hogy hazafelé, a többi sötételf lakhelye felé forduljon. Az emberek nem fognak neki segíteni - sötételfnek ritkán örülnek errefelé -, így egy idő után visszakényszerül a bozótba.
Ezen belül pedig akármikor eltévedhetett.
Arrafelé indulok én magam is, letérve az útról, keresztül az első fasorokon át: ha már összefutok valakivel az úton, nem lesz nehéz megtudni tőle, látta-e a kölyköt.

Természetesen a kínzóteremben történtek után egy falat sem sok, annyi sem ment le a torkomon és ahogy lehetett máris az ágyamban voltam, az sem nagyon izgatott, hogy Eric és a bandájába tartozó fiúk most engem illettek gúnyos mosollyal és megjegyzésekkel, de tettlegességgé nem fajult a dolog, arra a felügyelő atya árgus szemekkel figyelt.
Hiába éreztem egész testemben elgyötörtnek magam, álmatlanul forgolódtam még akkor is, mikor már az egész hálóteremből mély szuszogások vagy épp horkolások hangoztak fel.
Sok minden járt a fejemben, de ami egyre jobban kikristályosodott csapongó gondolataimban az a már régóta dédelgetett szökési terv volt. Hiszen már jó ideje készültem rá, de hol az idő alkalmatlansága, hol a készleteim hiánya, hol egy érdekesebb tanulnivaló miatt ódáztam el és persze, ha őszinte akarok lenni akkor azért a bizonytalanság is közrejátszott benne, mert könnyebb volt a szabadságról és a boldog jövőről ábrándozni, mint gyakorlatba átültetni.
De ez a „büntetés”, amit az inkvizítor rám mért egy kis torzsalkodás miatt, és a kínzókamrában átéltek átbillentettek ezen a határvonalon és mire a hold fénye újra bevilágított az ablakon már kis batyuba kötött holmimmal, amiben egy pár szelet szikkadt kenyér, penészes sajt, néhány a lovaktól elcsent alma és egy kulacsnyi víz volt, meg az adományokból elcsent 50 váltó rejtőzött, már a kapun surranta kifelé a bóbiskoló kapustestvér mellett.
Nem sűrűn jártam kinn a városban, de akkor igyekeztem megjegyezni a legrövidebb utat a városkapuhoz, mert elsősorban úgy gondoltam, ha azon túl leszek, akkor már el tudok rejtőzni az engem keresők elől, ha egyáltalán veszi valaki a fáradtságot és utánam indul. Leginkább azt feltételeztem, hogy inkább örülnek, ha megszabadulnak tőlem és nem fog utánam jönni senki.
Azonban akkor kezdtem igazán csak felmérni vállalkozásom mértékét, amikor kiértem az éjszakai néptelen útra már a város falain kívül és hirtelen rádöbbentem, fogalmam sincs merre is kéne indulnom.
Makacsságom és önérzetem azonban, koromnak megfelelően nagyobb volt, mint a józan eszem és persze, hogy eszemben sem volt visszafordulni, hanem mentem az orrom után.

Jókora utat megtettem, mire pirkadni kezdett és a városba tartó forgalom is növekedni kezdett, de a félsz, hogy valakit mégis utánam szalasztottak meggátolt benne egyelőre, hogy kérdezősködjek.
Az út melletti bokrokba húzódva töltöttem az első éjszakát, ahogy a másodikat is, bár addigra már néha egy-egy rakománnyal megrakott szekérhez csapódtam, előadva, hogy a vásárból térek haza, és egy kis elemózsiáért történeteket meséltem a Bibliából, jó kiszínezve és szinte eljátszva azokat, amiket az egyszerű népek – bár sokszor gyanakodva fogadtak – azért egy-egy odavetett falattal jutalmaztak. Nehéz volt azonban iránymutatást kicsikarni belőlük, sokszor maguk is csak a szokott útvonalat ismerték, amin jártak, arra meg még sem mertem egyenesen rákérdezni, hogy mutassák meg merre laknak a sötét tündék, így aztán nem is lehetett csodálkozni, hogy egy idő után egyáltalán nem voltam biztos abban, hogy merre tartok és csak remélni mertem, hogy nem visszafelé.
Talán az ötödik, vagy hatodik napon róttam már az utat és abban már megnyugodtam, hogy nem jött senki utánam, ezért bátrabban jártam már az úton, mikor beszélgetés ütötte meg a fülem.
Azért lassabbra fogtam a lépteimet és úgy próbáltam a kanyar utáni területet belátni. Egy szekér állt az úton, amit katonák vettek körül, de ezek egyenruhája más volt, mint amilyeneket én a fővárosban és környékén láttam. A bakon ülő gazda valami miatt heves vitában volt velük, bár gondolom az nem tetszett, ahogy az áruját dobálták lefelé. Nem akartam semmibe belekeveredni, főleg nem egyenruhásokkal találkozni, legyenek akárkik is, azért inkább úgy döntöttem keresztül vágok az erdőn és majd mögöttük visszatérek az útra később.
Szerencsétlenségemre elég tövises volt az aljnövényzet, így lassan haladtam, próbálva kikerülni őket, aztán megakadt a szemem egy áfonya bokron is, amire hangosan megkordult a gyomrom, így tettem egy kis kitérőt, aztán nagy lendülettel kezdtem magamba tömni a szemeket, hamar szép lila színben pompázott a kezem és a szám is.
- Na nézd csak Hanzi, micsoda medvebocsot fogtunk! – hallatszott a hátam mögött én meg nagyot ugrottam, egyenesen egy bajszos katona kezei közé, aki meg is ragadta a vállam.
- Nem bocs ez, hanem egy kölyök, de……..nézd már Kurt, nézd milyen kövér a zsákja. – perdített meg, hogy az elsőnek megszólaló, egy vastag szemöldökű, arcán keresztben csúnya heget viselő társa is lássa.
Először nem tudtam mi a baj, míg rá nem jöttem, hogy a hideg ellen magammal hozott köpenyem az, ami kidomborítja az iszákom.
- Mit keresel itt te fiú? – szorult meg a bajszos keze a vállamon. – És mi van a zsákodban, talán csak nem tolvaj vagy, aki az utazókat károsítja? Pakolj csak ki kormosképű kis barátom!
- Úgy ám, lássuk mit cipelsz abban! – kontrázott a másik.
Mivel nem volt rejtegetni valóm, viszont azért alaposan megszeppentem, nem nagyon kellett biztatni, gyorsan kiraktam mindent a földre, köztük a köpenyt is.
- Hát ez meg? – böködte meg a lándzsájával a bajszos a köpenyt, amin rajta volt az egyház jelzése, hiszen mi mást hoztam volna magammal a hűvös éjszakákra, nem volt semmi másom.
- Hanzi, lehet, hogy egy kémet fogtunk? - vigyorodott el a rondapofájú, amitől arca még torzabb lett.
- Én nem vagyok semmilyen kém, csak hazafelé igyekszem. – ráztam meg a fejem ijedten.
- Akkor mi ez a köpeny? Ha nem a tied, akkor loptad, nem? De mit is várhatnánk egy magadfajtától! – lökött a másik felé, aki megragadta a karomat és máris éreztem, ahogy hurkot vet a csuklómra. – Velünk jössz a táborba és majd Von Kranitz kiszedi belőled, hogy mit keresel errefelé.
- De én csak haza akarok menni! – próbáltam kirántani a kezem, de kaptam egy akkora pofont, hogy megszédültem tőle.
- Kussolsz és jössz velünk szépen, mert kaphatsz ebből még egy párat Kormos! – rántotta meg a sebhelyes a kötelet és én már csak abban bízhattam, hogy az a Kranitz akárki talán jobb szívvel lesz hozzám és meghallgat.
Egy órás gyaloglás után egy faluba értünk, ahol a katonák tábort ütöttek, falusit alig lehetett látni, de katonákat láttam bőven. Megálltunk egy ház előtt, ahová Kurt bement, majd kis idő múlva bosszúsan jött ki.
- Azt mondta zárjuk be, aztán ha lesz ideje majd foglalkozik vele.
Egy másik házhoz rángattak a falu szélén, ahová be akartak lökni.
- Kérem, engedjenek el, én csak egy ártalmatlan fiú vagyok, azonnal el is tűnök.
- Mondtam, hogy hallgass kutyafattya! – törölt képen újból Hanzi vagy háromszor, aztán egy rúgással segítettek be a kalyibába.
Majd csattant az ajtó és én ott maradtam egyedül a feldagadt, vérző számmal és a fájdalmammal és csak most tudatosult bennem, hogy mekkora bajban is vagyok.

Még csak két napja indultam el, de máris elegem van az egészből.
Az elmúlt tizenkét órában sűrű, féloldalas függönyben ömlött az eső: pontosan az a fajta volt, amelyben az ember tíz perc alatt bőrig ázik. Kellemetlen, üvöltő szél társult mellé a Északnyugat felől, tétova intenzitással - meg-megtaszított oldalról vagy szemből, hogy aztán egyenletesen kíméletlenné váljon, majd ismét kezdte elölről. Az összes ízületem a végletekig elgémberedett, és lassan már nem is emlékszem, milyen volt száraznak lenni.
Ha megtalálom a kölyköt, úgy elverem, hogy még jövőre is emlegetni fogja.

Egyáltalán nem kétlem, hogy ráakadok, bár egyre komolyabb távolságba kerülünk a Katedrálistól: a nyomát nem nehéz követni, igen kevés sötételf csimasz jár-kel szerte a vidéken egymaga fényes nappal, különösen bibliai történeteket szavalva az összes arra járónak. Csodálom, hogy eddig eljutott... korábban megléphetett már, hogysem a kutyaütő Gabriel testvér észrevette volna a hiányát.
Talán mégis talpraesett a kis taknyos, a megveszekedett makacssága mellett.
Nem is baj, mert minden tapraesettségére szüksége lesz, ha ennél sokkal tovább jut Dél felé: a táj lassan, de ellentmondást nem tűrően laposodik el, fái kövérebbek és terebélyesebbek, mint odahaza, a talaja pedig jóval nedvesebb. A határ már nincs messze: ha Jozef átkeveredik a zsinatelnök veszett eretnekeinek királyságába, az útja még annál is rögösebbé fog válni, mint képzelte.

Letérek a földútról az utolsó fogadónál, ahol hallottam felőle; piactér következik ugyanis, és ha valamit tudhat a kölyök, az az, hogy a magafajta, ha vásárnapra téved, szinte biztosan lemondhat a kezéről akár mindjárt.
Úgy saccolom, annak érdekében, hogy minél távolabb kerüljön a Katedrálistól, tartotta az eredeti irányt. Most már azonban nem árt odafigyelni; vészesen közel járok a határhoz.
Ha a kölyök miatt kell visszamennem Hellenburgba, a fülénél fogva viszem haza.

Nem tudom meddig ültem ott a bedeszkázott és bezárt ajtajú szobába, de egy idő után eleredtek a könnyeim, mert rájöttem, hogy lehet, soha nem fogok eljutni a célomhoz, sosem fogom megtalálni a népemet, hogy megkereshessem szüleimet vagy rokonaimat, mert ezek az emberek, ezek az idegenek még talán rosszabbak, mint azok, akik „felneveltek”.
Nem voltam már olyan gyerek, hogy ne tudjam, hogy mit jelent a katonáknál, ha valakit kémkedéssel vádolnak, nem hiszem, hogy sokat jelentett volna az, hogy alig léptem túl a tizenharmadik évemet, ez nem fog könnyebbséget jelenteni.
Lassan legyűrt a fáradtság és álomba sírtam magam és csak arra ébredtem, hogy valaki hangos csattanással kinyitja az ajtót én meg hunyorogva néztem fel az ajtókeretben sötétlő alakra., aki pár lépéssel előttem termett és könnyed mozdulattal felrántott a padlóról.
A csuklómba fájdalom nyillalt, amit a kötél okozott, amit nem vettek le, de nagy szerencsémre azért ne volt olyan szoros, hogy elszorította volna a vérkeringésemet, csak alaposan feldörzsölte a bőrt, ami most kellemetlen ébresztő volt.
- Gyerünk kormos, a parancsnok látni akar és ajánlom, hogy pörögjön majd előtte a nyelved, mert von Kranitz nem az a türelmes fajta és már pár falusi ezt megtapasztalta. – mutatott az út mellett álló fákra, ahol három akasztott ember himbálózott, akik dagadt, lila nyelvüket, mintha csak gúnyolódva nyújtották volna felénk.
A falu kis terén átmenve, meg egy oszlophoz kötözött, véresre korbácsolt fiatal férfi mellett haladtunk el, aki panaszosan nyögdécselve esengett víz után, de senki nem mert a közelébe menni, a dolgukra siető parasztok közül.
Aztán betaszigáltak egy házba és máris előttem állt, vagyis ült egy széken elterpeszkedve, a reggeli maradékával álló asztal mellett egy szürke, vastag posztózubbonyt viselő, nagydarab, pocakos férfi, akinek borvörös orra uralta az arcát és nevetséges kecskeszakállt viselt. Vizenyős kis gombszemei közönyösen meredtek rám.
- Azt mondják az embereim, hogy az Egyház kémje vagy. Ki küldött és mi a feladatod?
Hangja kissé magasabban csengett, mint egy ekkora testtől vártam volna, ráadásul elég unottan hangzott, mint akinek csak egy újabb nyűggel kell megbirkóznia.
- Neeem….uram, én nem vagyok semmilyen kém. Jozef Strandgut-nak hívnak és csak a ………………családomhoz igyekszem. Az a köpeny…….azt a köpenyt csak …….kaptam……kaptam egy jólelkű családtól, mert …….segítettem nekik és …..és ezt kaptam cserébe,,,,,,,Isten engem úgy segéljen, mert hideg volt……én meg fáztam….és…..
- ELÉG! – csattant fel olyan hangon, hogy éreztem, ahogy elgyengülnek a lábaim és a szívem a torkomban kezdett verni. – MINEK NÉZEL TE ENGEM NYÜVES KIS KORCS! Egy ilyen, mint te, hogy meri Isten nevét a szájára venni és a képembe hazudni!
- De…..de én nem……
Olyan hirtelen ugrott fel, hogy ki nem néztem volna belőle és ököllel csapott az arcom felé, ami elől ösztönösen rántottam el a fejem, így a vállam találta el és a fülem szélét, de így is a szoba sarkában kötöttem ki. Hallottam közeledő lépteit aztán egy kemény csizmaorr érte el a gyomromat, amitől azonnal minden kiöklendeztem, ami még bennem volt. Levegő után kapkodva ragadtam meg a lábát, amivel szinte végig húzott a padlón, ahogy ellépett.
- Csak…..csak haza ….akarok menni….kérem…..
- Nincs nekem időm ilyen megátalkodott haramiákra. Vigyétek ki a falu szélére és mezítelenül kössétek egy fához. Majd meglátjuk estére is ilyen makacs marad-e.
- Uram…..kérem… - zokogtam fel, de már nem törődött velem, visszament az asztalhoz, hogy egyen tovább, engem meg az a katona, aki idehozott már cipelt is kifelé.
Egyik társát hívva magával, percnyi habozás nélkül rángattak el a faluból kivezető úton az utolsó ház mellé, ahol lecibálták rólam a ruhát, majd ugyan nem egy fához, hanem a ház kútjának oszlopához kötöttek, aztán az egyikük visszament, a másik meg letelepedett a kunyhó verendáján, kényelembe helyezve magát.
Teljesen összetört a szégyen és már most is fáztam. Még szerencse, hogy a falusiak inkább jól elkerülték a helyet, mert különben még rosszabb lett volna. Azonban arra gondolni sem mertem, hogy mi lesz órák múlva, vagy mikor kezd lemenni a nap. A kötelek szorosan tartottak, mozogni egyáltalán nem tudtam.
Biztos voltam benne, hogy meg fogok halni.
~ Uram, Istenem! Tudom, hogy vétkeztem ellened és, hogy ne érdemlem meg, hogy rám pazarold kegyelmedet, de kérlek ……kérlek segíts rajtam! ~
Halkan imádkozni kezdtem, próbálva az ismert szavakra koncentrálni.

- Megloptak, atyám! Megraboltak! Négyen voltak, így-e volt, Alfred, a piacra menet állítottak meg...
- Nem a törvénynapon vagy, hogy a panaszaidat hallgassam, jóember! - rivallok a férfira, aki, amikor meglátott, azonnal rákezdett a hálálkodással vegyes ömlengésre néhány útonállóról, akik tegnap délután az egész szekerét lepakolták. Engem cseppet sem érdekelnek az ügyes-bajos dolgai: csak annyit akarok tudni, látták-e a kölyköt errefelé. De ő igencsak feldúlt lehet, mert egyre csak fújja a magáét - bosszúsan ugratok mellé, de mielőtt az állába rúghatnék, hogy elhallgattassam, megszólal Alfred cimborája a maga lassú, hegyomlásszerűen robajló hangján.
- Ammá igaz, hogy ott négyen. De beljebb volt több ugyanolyan fickó. Már ezér' nem vertem be a képüket.
Megtorpanok, hogy gyanakodva végigmérhessem őket.
- Ugyanolyan? Mit értesz az alatt, hogy ugyanolyan?
- Hát, olyan egyformák vó'tak, atyám. A fegyvereik, meg a páncéljuk. Nem tűntek rablónak nekem.
- Nem mondtam soha, hogy rablók voltak, nem mondtam soha! - rikácsolja a társzekeres egyre felindultabban és vad hadonászásba fog, amitől a lovam hátracsapja a fülét és rágni kezdi a zabláját. - Déli férgek voltak, atyám! Protestánsok, úgy bizony! Megrabolják a tisztességes embert, megfélemlítik a hitében, hol az igazság, kérdem én...
- Elhallgass, paraszt! - rúgok felé, de csak bosszúságból: azt akarom, hogy kelepelés helyett értelmes válaszokat adjon. Meg azt, hogy befejezze a hadonászást. - Norven Kather inkvizítor vagyok a Katedrálisból. Elveszett egy fekete bárányom. Kormos képű kamasz kölyök, akkora lehet, mint az a vakarcs ott. Arra felelj, láttad-e!
A nevemre elsápadnak, ahányan vannak: annyit elérek vele, hogy a veszett fecsegés megszűnik, és újult, óvatos tisztelettel méregetnek. A gazda megrázza a fejét.
- Nem láttam kormost időtlen idők óta errefele, kegyelmes uram. De nem is jutna messzire a katonáktól.
Látom, hogy folytatná, de időben észbe kap, és csak megint megrázza a fejét. Intek neki, hogy mondhatja tovább.
- Három legényt megöltek a faluból - szegi le a fejét búsan. - A szomszédban húzták meg magukat. Ott lógnak a fiaink. A legszélső kertben álló körtefáról.
- Gilber' atya aszonta, eltemeti őket tisztességgel - dörmögi most Alfred, és a nagyhangú komájával ellentétben nem a földet bámulja, hanem egyenest a szemembe néz. - De kellenének ők is ahho'.
Hosszú, súlyos csend következik: engem néznek mind, és most kivételesen nem haragszom rájuk. Ők az Egyház népe; Sixtus nyája egytől egyig, legyenek együgyűek vagy akár megátalkodottak. Az Inkvizíció pedig nem más, mint a pápa farkaskutyái: egyedül a mi fogunk mérhető a vad farkasokéihoz.
Elkapom a megszelídült, elhalkult gazda pillantását.
- Hamar megjövök.

Könnyű dolgom van: a mondott irányba alig pár fasoron, kisebb tisztásokon és egy ritkás, fagytól lecsupaszított erdőszalagon át vezet az út - odafent, a kopasz lombkoronák deres ágai felett látom az elfoglalt házak kéményeiből felszálló fafüstöt. Dús, szürke füst az, jóféle bükkfával fűtenek a nyavalyások. Ez itt egészen a falu túlsó széle: nagyvonalú 'C' alakjában nyúlik el a település, és én oldalról közelítem meg a sarkát, a 'C' belülső íve felől.
Súlyos léptű, mellvértes férfi jön szembe velem a göröngyösre fagyott úton.
Megdermed, ahogy felpillant rám - látom, hogy próbálja eldönteni, itt kellene-e lennem vagy sem. Nekem nincsenek ilyesféle aggályaim; a fickó csak a protestáns fegyveresek egyike lehet, erről árulkodik a délies akcentusa is, amikor végül úgy dönt, szitkozódva a kardjához kap. Elkésik: lóháton egy szemvillanás alatt termettem mellette és most, hogy a fejemben még a két falusitól hallott panasz visszhangzik, láncot tekerek a nyakára rögtön. Könnyű dolgom van, mert nem túl magas. Éppen kézre esik a nyeregből.
A láncot úgy kétlábnyival feljebb rácsavarom a nyereg szarvára.
Elszámítottam magam. Megszokott, szilaj vadászlovam fegyelmezetten várná, hogy a fejét húzzam valamerre, az istállóból vételezett futárló azonban nincs kiáltozó, hadonászó emberekhez szokva: ijedten táncol félre, feldobva mellső patáit a levegőbe. Aztán bakol, egyszer, kétszer... harmadjára megrúgom az oldalát és ő kitör előre, akkorát rántva a foglyomon, hogy ha eddig meg nem fúlt, hát most a nyakát szegi. Már nem kiabál és nem is kapálózik. Vonszoljuk úgy kétszáz yardon, mielőtt leugranék a nyeregből: itt megszabadulok a tehertől, jókorát rúgva az élettelen testbe.
Majd fellógatnak a faluban, ha úgy akarják.
Nem ülök vissza a lóra: idegesen toporog, ki tudja, merre viháncolna el, amíg megnyugszik. Inkább kikötöm lazán az utolsó ház elé, és hátrakerülök az udvarba. Mielőtt szétnéznék, húznom kellene neki egy kis vizet hátul.

Jozefet előbb veszem észre, mint az őrt.
Azonnal elönt a méreg, ahogy a fiú alakját megpillantom a kút szárához kötözve; csupasz remegése láttán még én is fázom egy kissé, és meg sem tudnám mondani, esett-e bármi komoly baja. Az már biztos, hogy életben van
(nagyon jó! így megfojthatom én)
de mást egyelőre nem látok belőle. Kis fekete tömeg az átjegesedett, hó borította kilátásban.
- Hé...! - csattan fel egy férfihang mögöttem, ahogy hosszú, kiegyensúlyozott léptekkel megindulok: megfordulok a jégen egy mozdulattal, és elém is tárul a második katona látványa. Vállas, zömök férfi, olyannak tűnik, aki önként vállalkozik az efféle feladatokra. Kard is van nála.
Helyes.
A hátulsó udvar földje a kút körül széles körívben puszta jég: alighanem ide szokták állítani a hosszú vályút, amelyből az állatok isznak, s a kiloccsantott víz vastagon ráfagy a talajra. Pillanat műve az egész, fegyvert húzok és hárítás helyett oldalvást kilépek a csapása útjából; lendületesen akasztom a lábam szemből az övébe, hátrarántva a jobb talpát, ahogy az jeget ér, mielőtt a ránehezedő súlya megtapaszthatná rajta a csizmatalpát. Minden eleganciát nélkülözve szalad ki alóla az egész támasztéka - félrepördülve vágódik hanyatt a fagyott földön, én pedig visszakézből meglendítem a kardomat, és a lapjával akkorát sújtok a lába szárára, amekkora csak kitelik tőlem.
Velőtrázón ordít, ami nem tetszik nekem; igazán nem várhatom, hogy nyílt töréssel halkabb legyen, mégsem vagyok megértő hangulatban. Felülről taposok a lábfejére erőszakosan, s aminthogy a bokája nem akar sokkal tovább mozdulni, ránehezedő súlyom a frissen szétvált csontvégeit terheli; ordítana tovább, ha nem nyomnám a kard hegyét a szájába.
- Hallgass, vagy kivágom a nyelved! - förmedek rá. Válaszul szánalmas, zaklatott nyüszítésbe fog, de sokkal halkabban, mint eleddig. Helyeslőn fölmordulok, és intek neki a fejemmel, hogy figyeljen.
- Hányan vagytok?
- Tizenöten - gágogja a fegyver kiköszörült élére nyáladzva. Ragacsos könnyek folynak a szeméből, törött lába a hideg ellenére is kezd megdagadni; érzem, ahogy az ízület, amit húzok, megfeszül.
- Ki a vezetőtök?
- Herbert von Kranitz parancsnok.
- Mit tettetek a gyerekkel? Nem érek rá, egy-kettő!
- Von Kranitz szerint egyházi kém. Megverte, aztán ki kellett kötöznünk ide meztelenül. Éjfélig.
- Vagy úgy.
Leveszem róla a lábam, amire felnyöszörög, ügyelve a hangerőre; oda sem pillantva kerülöm meg a megkötözött, didergő Jozefet, és talpammal hanyagul lököm a keskeny kőkáván álló vödröt a kútba. Fürge, ritmikus nyikorgás kíséretében tekeredik le a vékony vaslánc a csörlőről, s mind a hárman tisztán halljuk, ahogy odalent betörik a víz tetején képződött kétujjnyi jégréteg. A gallérjánál ragadom meg a férfit, odacibálva a kút mellé - a szavaim nyomatékául lendületeset rúgok az oldalába.
- Mi lesz! Húzz vizet, ha mondom, és ne várass sokáig...!

Sokáig tart persze, akármennyire igyekszik is: zokogva kapaszkodik a láncba, s hogy támasztékot fél lábbal nem talál, vergődve gyűri maga alá a felesleges hosszát. Hanem csak felér a víz, ha két percbe telik is: leakasztom a vödröt a kampójáról, s most fordulok csak Jozef felé, hogy letettem a lábához.
- No, fiam - kezdem, a tekintetét keresve. - Hazajössz-e velem?
Akármit is felel, elvágom a kút oszlopához kötözött csomót, amely fogva tartja; megvárom, hogy megdörzsölje az elgémberedett csuklóját, aztán visszakézből olyan pofont adok neki, hogy lehemperedjék a kút mellé szórt ruhái közé.
- Az Úr kegyes hozzád ma, Jozef, hát leszek én szigorú őhelyette! - fújtatok rá haragosan, és ha még talpon volna, Isten bizony, újra megütném. Szemlátomást éhes, fázik és retteg, de ezen kívül haja szála sem görbült az ördögadtának: talán ezért is van, hogy az idegesség helyét teljes egészében a düh veszi át bennem. - Öltözz fel és folytasd az imád! Tartozol vele. Te meg...
Veszedelmes pillantással fordulok vissza a félbetört sípcsontját dédelgető férfi felé: a lábára taposok, hogy felrántsam, s nekitaszítom az oszlopnak.
- Egyházi kém? Azt hiszed, így néz ki egy egyházi kém?
A fejét rázza, és a gyáva kegyetlensége még jobban felingerel; megrázom, csak úgy félkézzel, s a kardot újra elfordítom, ezúttal hátrafelé. Aztán irdatlan erővel belevágom a markolatgombot a szájába, egyszer, kétszer, háromszor: sem a fogai, sem az állkapcsa nem ellenfél a tömör acélnak. Bőgve vonyít, csontszilánkokat és vért prüszkölve a képembe, s még ütni is próbál, hogy szabaduljon - kapálózásában három középső, cakkosra rágott körme durván végigtép a szemöldökömtől az államig, belekapva a jobb szemembe. A jobb oldalon elsötétül a látásom és érzem, hogy vér futja el a szemem: felbődülök a gallérját eleresztve, de csak összeesni van ideje, mert megragadom a kút láncát és úgy esem neki, mintha veszettséget kaptam volna tőle.
Odakötözöm, ahol eleddig Jozef álldogált; durván szakítom végig karddal a ruháit, hogy lássuk, ő jobban bírja-e a fagyot, mint a gyerek. Ellenállása eddigre egészen megtörik: vonaglik csak egyhelyben és összefüggéstelenül óbégat, a saját vérét vissza-visszagurgulázva.
Lihegve törlöm le a szemem alól a halványpiros könnyeket.
- Ha mégis túléled, mondd meg von Kranitz parancsnoknak, hogy tényleg fogtatok egy egyházi kémet a cimboráddal. És hogy ő is meglátja. De ne cifrázd nagyon! Holnapra így is, úgy is elvisz az Ördög.
- Kérem... - nyögi, leglábbis erre hasonlít a vonyítása, de már nem érdekel; hanyagul lököm a helyére a kardot, majd megragadom a vödör fülét.
- Állj hátrább - vetem oda foghegyről Jozefnek, azán felkapom a vizet és az egészet úgy, ahogy van, a benne kavargó jégszilánkokkal együtt a férfira loccsantom, minden teketória nélkül. Ordítana, ahogy a torkán kifér, de a szája vérrel van tele; szaggatottan, remegve zokog és tudom, hogy ennek immáron egyedül a hideg az oka. A szervezete így próbálja kétségbeesetten felmelegíteni magát, mielőtt a vér eléggé lehűl a tagjaiban ahhoz, hogy a szívén átfolyva azt is végleg megdermessze.
- Ne sírj - hajítom el a vödröt horkantva. - Ahová mész, ott mindig meleg van.

Homályosan nedvedzik a szemem és biztos vagyok benne, hogy a karmolás nyoma egy hét alatt fog csak elmúlni: szerencsém van, hogy ennyivel megúsztam. Még mindig pokolian fáj, legszívesebben én is üvöltenék, de megelégszem annyival, hogy fájdalmasan hunyorítok, a tenyerem a képemre szorítva; kell pár mély lélegzetvétel, hogy erőt vegyek magamon.
Most Jozefet keresem az udvaron. Ideje visszamenni a falu elejébe.
Aztán haza.

Az ima egy ideig segít elterelni a figyelmemet egyre hűlő testemről, de egy idő után már semmi másra nem tudok gondolni csak arra, hogy mennyire hideg van. Már folyamatosan reszketek, ujjaim teljesen elzsibbadtak hiába igyekszem időnként megmozgatni őket, ahogy a lábaimat is, de szinte érzem, ahogy a fagyos föld lehelete egyre feljebb és feljebb kúszik azokon keresztül és tudom, ha eléri a szívem, akkor meghalok.
Párás lélegzetem jelzi, hogy a levegő is hül és kezdem feladni a reményt, hogy megérem az estét, bár lehet jobb is, ha nem kerülök ismét annak a szörnyeteg von Kranitz kezei közé, mert ez még mindig a kellemesebb halálnem közé tartozik, mint például az, ahogy azzal a férfival a téren elbántak.
- Hé …! – riadok fel borús gondolataimból, ahogy felcsattan fel mögöttem az eddig csendben a hátam mögött ülő, de most feltápászkodó őr hangja és megpróbálom arra kapni a fejem, de csak éppen a szemem sarkából látok oda.
Elakad a lélegzetem, ahogy megpillantom kinek szólt és olyan gyorsan kezd verni a szívem, hogy még lassan hideggé váló véremet is vad iramra ösztökéli. Kather inkvizítor!
~ Csak értem jöhetett! ~
Kitörő örömömet azonnal jeges félelem váltotta fel, hiszen ÉRTEM JÖTT!
Biztosan elszaladnék, ha nem kötöttek volna az oszlophoz erősen, hiszen talán jobban megrémülök tőle, mint a katonáktól vagy von Kranitz-tól.
Aztán megdermedek, ahogy meglátom a felé közeledő kardot. Sosem láttam még inkvizítor atyát harcolni, így aztán most kitekert nyakkal, elhűlve figyelem takarékos, de mégis hatékony mozdulatait, ahogy elkerüli a csapást, majd számító mozdulattal eltör a katona lábát és a szemembe villan annak fehér csontja.
Nem gondolok bele, hogy ő minden további nélkül végig nézte volna, hogy megfagyok vagy, hogy parancsnoka agyonüt, csak elborzadva meredek az elém táruló jelenetre. Biztosan ugranék is egyte az üvöltésére, de persze nem tudok.
~ Ezt biztos meghallották! Mindjárt jönnek és elfogják Kather atyát is!~ szorul össze a gyomrom, egy pillanatra elkalandozva, de az inkvizítor hangja visszarántja pillantásomat.
Tudom, hogy mire képes, ha vallatásról van szó, így egy percnyi kétségem sincs afelől, hogy innentől meg fog tudni mindent, amit csak akar, amíg nem jön az erősítés és gyűrik le. Tudom azt is, hogy mennyire véres dolog fog történni, de ekkor sem tudom elszakítani a szemem a látványtól.
Kétség sem férhet szavai után hozzá, hogy utánam jött, én rólam kérdez, tudni akarja, hogy mi történt velem! Ez annak ellenére hálával tölt el, hogy közben rettegek a következményektől.
ÉS KÖZELEDIK!
Egész testem megfeszül és még a hidegről is teljesen megfeledkezem.
- Én……én …..mondtam, hogy…..nem….vagyok ….kém! – nyöszörgöm összekoccanó fogakkal, talán nem is érthetően, ahogy tekintetemmel követem.
A vödör csattanására ismét megrezzenek. Nem tudom mire készül, miért nem enged el még és ez rossz érzésekkel tölt el.
A katonát löki a vödör láncához, hogy húzza fel a vizet, aki folyamatosan sírva, nyüszítve rimánkodik és káromkodik felváltva, ahogy teljesíti a parancsot. Elfordítom a fejem. Hányingerem lesz, hogy egy felnőtt, az előbb még félelmetesnek tűnő katonát így látok.
Aztán a vízzel teli vödör a lábamnál koppan és közvetlen közelről hallom meg az atya hangját.
- Ha…..haza? – lesek fel a markáns arcra alulról, a rám meredő szigorú szemekbe.
Sosem hallottam ezt a szót velem kapcsolatban. Haza! Ízlelgettem a szót, a körülmények ellenére, de akármilyen értelemben is mondta ezt nekem Kather inkvizítor, tetszett és az is biztos, hogy itt nem akartam maradni.
- I…igen! – böktem ki hamar, hiszen ezt végig gondolni egy minutumba került csak.
Lábam alig akart megtartani, ahogy előrebuktam szabadulásomkor, de hamar visszanyertem egyensúlyomat, amit azonnal ismét elvesztettem, mielőtt még akár egy megkönnyebbült sóhaj is elhagyhatta volna ajkaimat.
A pofon elfagyott arcomon különösen fájdalmas volt, így mindkét kezem az ütés égő helyére tapadt és összegömbölyödve vártam a folytatást. De csak haragos szavai érnek el hozzám, amire azért felpislogok, majd ügyetlenül feltápászkodva, kapkodva öltözni kezdek, nehogy még jobban magamra haragítsam, már így is szikrát szórnak a szemei.
Félhangosan mormolni kezdem a miatyánkot, lehetőleg nem nézve a katona felé, akire ismét ráfordul az inkvizítor figyelme és az ordításából, sikolyaiból ítélve borzasztóan szenved.
Olyan hangokat hallok, hogy ösztönösen nézek fel, aztán öklendezve elfordulok, ahogy a katona arca helyén valami pépes húst látok csak.
~ Megérdemli! A atya az Úr pallosa! Csak az Úr munkáját teljesíti! ~ mantrázom magamban, miközben még hangosabban zsolozsmázom az imát, hogy elnyomjam a hangokat.
Hiába nem nézek azonban oda, élénk fantáziám elém vetíti a képeket, nem tudok szabadulni tőle és szinte felsóhajtok, mikor úgy hallom Kather atya búcsúzni készül, bár én kétlem, hogy ez a férfi bárkinek is még elmond bármit, bár motyog valamit még.
Már felöltözve, de még mindig reszketve ugrom arrébb, ahogy az inkvizítor rám szól és miután a hideg, jeges vizet is a protestánsra önti, csak akkor veszem észre, hogy friss, hosszú karmolás díszíti az arcát, már amennyit látok az arcára szorított keze mellett és abban sem lehetek biztos, hogy nem vakította meg az a bolond.
Ha nem éreztem rosszul magam eddig a bőrömben, hát akkor most ez csak fokozódott, még meg is sebesült miattam. Remek!
- Atya…….jól van? És……és most…..mi lesz? – nyikkanok meg, jó két karhossznyi távolságot tartva tőle.
Na nem mintha érnék vele valamit. Mert most vagy elrohanok a vakvilágba és soha többé nem kerülök a szeme elé, vagy vele tartok és akkor elviselek mindent, amit az Úr rám mér, amiért megszöktem és, amiért magának a nagy Norven Kather inkvizítornak kellett utánam jönni.
Egyelőre képtelen vagyok felmelegedni, bár össze sem lehet hasonlítani a gönceim melegét a pőre bőröm érte hideggel.
- Lehet, hogy meghallották az….ordítozást, mindegyik katonával nem fog elbírni. – nézek körbe azért aggódva, a falu belseje felé fülelve. – Se……segítsek?

A fejsebek iszonyú erősen véreznek.
Régóta ismert tény ez a számomra, most mégis újra meglep, hogy mennyire igaz: a vér az államról a nyakamba folyik, és hiába pislogok hevesen, újra és újra megtölti a szemem; ha magában nem fájna eléggé, akkor is úgy csíp, hogy legszívesebben térdre rogynék a földön, hogy nyakig megmártózzak egy vödör vízben. A kulcscsontomnál megalvad; elillanó forrósága ébreszt rá, mennyire hideg is van valójában. Mordulva fordulok Jozef felé, megtörölve a szemem, teljesen feleslegesen. Kinyitni meg sem próbálom.
- Kutya bajom - horkantok, megindulva a ház felé. - Nem látok jobbra, úgyhogy arra neked kell figyelned. A lovam a túloldalon vár. Mozgás!
Már megkerültük az épületet, amikor eljut a fülemig, amit didereg a kölyök, és rápillantok - nehezemre esik elfojtani a vonásaimra kívánkozó derűs arckifejezést. A kis taknyos félig megfagyott, kisírta mind a két szemét; olyan sovány, mint aki három napja egy falat kenyeret sem látott, s a vállamig se ér, de azért harcolni ajánlkozik.
Ez a beszéd, te kis átokfajzat.
Nincs idő azonban ilyesmire; a büszkeségemet máskor sértené, amit mond, de most csak fölmordulok.
- Nem is kell elbírnom velük. Egyetlen ember volt hallótávolságon belül. Őt idefelé megöltem. Most pedig visszamegyünk a faluba.

Eloldom a ló kötőfékjét és intek Jozefnek, hogy jöjjön közelebb: ha megteszi, nyikkanásnyi időt se hagyok neki, hanem felültetem a nyeregbe, aztán felmászom mögé.
Aztán megfordulunk: egyszer eljövök ide, és megölöm von Kranitz parancsnokot, de az nem most lesz.

Nincs messze a falu élő traktusa annak ellenére sem, hogy igencsak kiterjedt a kis település; megrohannak bennünket a falusiak szinte azonnal, s beletelik pár percbe, míg elhessegetem mindőjüket.
Két embert megöltem az övéikért, de a kölyök fontosabb. A kölyök elvégre még életben van.
Ingerülten csapom be magunk mögött az ajtót: idebenn harsogva lángol egy öl fa a kandallóban, s a levegőben friss gyanta szaga úszik halványan. Kis fogadó, de meg kell hagyni, hogy kényelmes. Az esőtől ronggyá ázott ruháim felmelegedtek rajtam, de meg azóta sem száradtak; elfáradtam, éhes vagyok és majd' megveszek a fájdalomtól, emiatt azonban nem haragszom - ez olyasmi, ami együtt jár a hivatásommal.
Leginkább az egész feleslegessége hergel fel.
- Mit képzeltél magadról, te kis bolond! - vágom le a csizmámat lendületesen a kandalló szénfogó rácsai elé, hogy megszáradjon. A lábam nedves talpnyomokat hagy a meleg, egyenetlen fapadlón, ahogy ideges félkörívben megkerülöm a helyiséget, és a kardot a fegyverövemmel együtt, ugyanilyen vehemensen az asztalra csapom. Most, hogy az útnak javarészt vége, elkezd idegesíteni az összes apró kényelmetlenség, amelyet menetközben szedtem össze - ezekből akad jó néhány, s az aggodalmam elmúltával végre szabadon dühönghetek. - Átkozott szerencséd van, hogy nem nyúztak meg már félúton errefelé!

Félelemmel tekintek a két karnyi távolságban is fölém magasodó inkvizítor, markáns alakjára, de az is biztos, hogy sosem fogom neki elfelejteni, hogy eljött értem és kiszabadított. Hányatott, szeretetet csak hírből ismerő életem során ilyet még sosem tett értem senki és még, ha az is jár az eszemben, hogy talán csak az vezette utánam, hogy megmutassa az Egyház a híveinek, senkiről nem mondanak le, akkor is megmentette az életem, ami eddig senki másnak nem volt fontos, mint saját magamnak.
De azt is be kell látnom, hogy nincs más választásom, mint visszatérni vele a Katedrálisba, hiszen azon kívül, hogy alaposan eltévedtem, azt is megtapasztaltam, hogy sokan végeznének velem csak azért, mert olyan a képem, amilyen és az emberek legtöbbje még csak a tekintetét sem emelné feljebb, ha bajban lennék.
Még mindig a fejemben visszhangzott az atya által mondott szó: haza!
Talán tényleg ez lesz a legjobb számomra……egyelőre. Be kell állnom a sorba, hogy terveimet későbbre halasszam, ha már felkészültebb leszek. Meg kel tanulnom megvédeni magam! Még többet kell tanulnom! Olyan akarok lenni mint az atya! Hidegvérű, fegyelmezett és kegyelmet nem ismerő!
Pillantásom a férfi arcán lecsorgó vérre szegeződik és a félelem ismét a gyomromba mar.
Mi lesz, ha ezt is rajtam kér számon? Épp elég lesz túlélni a szökés miatt a haragját! De csak nem fog agyonütni, miután eljött értem és kiszabadított? Ugye nem?
Ugrásra készen feszül meg minden izmom, ahogy felajánlom segítségemet és bár nem nyugszom meg teljesen, de azért párásan gomolyog ki a számon az eddig visszafojtott levegő szavaira.
- Igenis……atya. – lódulok a jobb oldala felé sietve, biztosítva készségességemről.
Egy ideges lovat látok a ház mögött kikötve és ezért óvatosan közeledem hozzá. Nagyon kevésszer ültem még lovon, akkor is csak utasként, így ne sok bizodalmam van ezekhez az állatokhoz.
Közben megtudom, hogy nem kell tartani a protestáns katonák támadásától, mert az aki értesíthette volna őket, már szintén halott.
- Az Úr kegyes! – mormolom a hírre, mert ő sem volt épp kedves hozzám és miközben az oszlophoz kötöttek, olyan fura szemmel meredt rám, hogy kilelt tőle a hideg. – A faluba?
Persze azonnal rájöttem, hogy nem erre gondol, hanem egy másikra, de a rajtam végig futó remegést nem tudtam elkerülni. Egy jó darabig nem szerettem volna katonát látni és a vérontás látványából is elegem volt egy időre.
Egy minutum múlva már a nyeregben ülök és jólesően rejtem a ló vastag sörényébe elfagyott kezem.
Akkor érzem azonban csak biztonságban magam, amikor az inkvizítor is felpattan mögém és biztos kézzel elindítja a lovat, el ettől a számomra pokoli helytől, a lengedező akasztottaktól, a sunyító falusiaktól és von Kranitz-ról.
Mielőtt még ismét átfagyhatnék máris megérkezünk a célunkhoz, egy másik településre ahol úgy veszik közre Kather atyát, mintha várnának tőle valamit, de az mogorván leküldi őket és meg sem állunk egy fogadóig.
Már az ivó részben is legszívesebben rátapadnék a kemencére, de Norven egy pernyi időt sem hagy, egyenest a kivett szobába terelget, ahol olyan barátságos tűz lobog és meleg fogad, hogy legszívesebben összegömbölyödnék előtte, mint egy macska és egy jó darabig meg sem mozdulnék, de ehelyett a túloldali sarokba húzódom, mert az inkvizítor szótlansága egyre jobban aggaszt, nyomasztó légköre ismét feléleszti félelmeimet, bár már kezdett halványulni az engem ért sokk.
Nedves ruhám máris gőzölögni kezd, de én a falhoz tapadva, csak a szememmel követem az atya egyre veszettebb járkálását, hangulatának forrongását.
A csizma, majd a kardöv csattanására is megrezzenek, de tudom, hogy nem hallgathatok örökké, mert azzal talán még jobban felingerlem. Azonban sosem voltam jó a diplomatikus viselkedésben.
Eddig is csak a félelem volt az, ami féket rakott nyelvemre és most, hogy kezdtem rájönni, hogy nem fogok meghalni, már másként láttam a világot.
- Nem ……tudom! – motyogom, de aztán csattanó szavaira csak ránézek és dac villan a szemembe. – Nem gondolkoztam, csak azt tudtam, hogy…….nem vagyok oda való! – rántok a vállamon és megszívom az orrom. – Nézzen rám atya! Sehova nem vagyok való! – keserűség akasztja meg a hangom. – Legszívesebben mindenki végezne egy…….kormossal! Itt csak korcs vagyok, kém, vagy tolvaj fekete képű………csak olyanokat akartam látni, mint…….én. – bukik ki belőlem és legszívesebben elbőgném magam, de a szemem szárazon égve állja a pap tekintetét. – De csak őket találtam az út végén. – böktem kifelé a katonákra utalva. – És nem gondoltam……….hogy valaki is…….utánam indul. - fejeztem be alig hallhatóan.
Talán imáim mégis meghallgatásra találtak? Talán még sem volt hiába a sok térdeplés és fohász az Úrhoz? Mégis tartoznék valakihez?

Összehúzza magát a gyerek, mintha attól tartana, hogy menten agyonütöm: jól teszi, mert igencsak szívesen megtenném, mégsem áll szándékomban kezet emelni rá a továbbiakban. Megkapta a magáét, és amikor visszaérünk, bizonyára a circuitor is kiró rá némi penitenciát.
Meg is érdemli, a pokolba is! Vissza kell fognom magam, hogy az ostoba, naiv válaszára ne rúgjak bele az asztalba.
Hogy lehet valaki ilyen... fiatal!
- Majdnem megöletted magad! - rivallok rá, a kesztyűmmel folytatva az ingerült mozdulatsort; levágom a székre, de egy cseppet sem enyhül a bennem felgyülemlett feszültség. - Hogy tetszett, mi? Azt hiszed, a kínzókamrában történteknél nincs rosszabb? Azt hiszed, én olyan kivételesen borzalmas vagyok?

Ideges fújtatással túrok a hajamba, végigdörzsölve a képemen
(nagy ég, ez rettenetesen fáj)
a magukon uralkodni próbálók ősi mozdulatával - a vak is látja, hogy a fiú éppen kiönti a lelkét, pedig ez egyszer jobban örülnék neki, ha inkább ugyanolyan tenyérbemászóan szemtelen volna, mint máskor.
Akkor rendesen tudnék rá haragudni.
De hogy képzeli, hogy egyszerre megszelídül és ilyen elveszett lesz? Amikor én még veszekedni akarok vele!
Látom rajta, hogy sírva fog fakadni; egyszerre olyan gyengének, kicsinek és törődöttnek látszik, hogy legszívesebben megráznám és rákiabálnék, viselkedjék férfi módjára.
Aztán pedig visszamennék a faluba, és addig rúgnám von Kranitz parancsnok fejét, ameddig le nem szakad a nyakáról.
- Ez volt a legostobább dolog, amit valaha láttam - horkantok végül helyette, dühösen dobva le magam a székbe. Megátalkodottan bámulok rá, anélkül, hogy elismerném, mennyire megrémültem
(két fiút magára hagyni, az rosszabb lenne, mint egyet, igazán)
(igazán?)
és szívesen felugranék, hogy folytassam a tombolást, mégsem visz rá a lélek. Ha nagyon megijesztem, még újra elszökik.
- És nem te döntöd el, hogy közénk való vagy-e.

Még mindig nehezen fogom fel a történteket, bár volt időm a protestánsok fogságában is töprengeni, azon, hogy megérte-e azért megszökni, hogy rövid ideig élvezhessem a szabadság ízét, ami csak éhséggel, földön alvással és fagyoskodással köszöntött, aztán majdnem véget is ért a katonák kegyetlensége által.
Persze most, hogy már nem fenyeget a halál árnyéka és a fagyosság is kezd kiengedni a tagjaimból, máris más színben látom a dolgokat és nem kell sok, hogy már azon agyaljak, hogy ha ezt, vagy azt másként csináltam volna, akkor már lehet, hogy rokonaim vendégszeretetét élvezhetném, de azért ez még odébb van.
Egyelőre Kather inkvizítor haragját kell túlélnem, aztán, ha visszaérünk a felügyelő atyáét, aki biztos, hogy nem fog szűk markúan bánni a penitencia kiszabásánál. És abban is biztos lehetek, hogy mindenki árgus szemmel fog figyelni még jó darabig.
De hát ezt meg is érdemlem, ostobaságot csináltam, legközelebb okosabb leszek, de addig sokat kell még tanulnom.
- Nem így terveztem….. – fut át arcomon egy fintor, hiszen ez neki is nyilvánvaló lehet. – És lehiheti atya, hogy nem tetszett. – teszem hozzá és kicsit a kemence felé oldalazok, de tartva a közte és köztem lévő távolságot, szemem le sem véve róla.
Kérdésére, hogy a kínzókamrában történtek után mit gondolok róla, szívem szerint rávágnám, hogy igen, de akkor aztán tényleg bolond lennék, így összezárva vele.
- Nem……biztos …..nem. – nyelek egyet és megpróbálom elűzni a protestáns katona arcából maradt roncsot a gondolataimból.
Félek tőle, de az arcán végighúzódó vérző sérülés azt is felveti bennem, hogy ő is halandó ember, de ez nem vigasztal, mert ez az ember, most irgalmatlanul dühösnek látszik és ez a harag rám irányul.
Szemei félelmetesen villogva merednek rám, ami nem is birok sokáig állni, inkább a földre szegezem a pillantásom. Egészen addig míg, le nem ül és fel nem csattan a hangja, hogy a tudomásomra hozza, mi az egészről a véleménye.
Ez az arcomba kergeti a vért, mert hiába gondoltam az elébb én is magamról ugyan ezt, az más volt, de tőle nem esett jól és ez még a félelmemet is elfújta.
- Én nem vagyok olyan, mint maga, én csak egy kölyök vagyok! Ahogy mondja, egy ostoba, egy kormos! Tőlem ennyire futotta most, de ……..majd jobb leszek! – szegem fel a fejem és nézek rá makacsul összeszorított szájjal, de utolsó szavainál nem tusom megállni, hogy ki nem bukjon. – Miért? ……..Ki?
Hiszen én érzem! Engem közösítenek ki!
De, hogy már egy meleg szobában vagyunk és még kisebb horzsolásokon és egy kissé feldagadt szák kivételével sértetlen is vagyok, meghozza a hangom továbbra is.
- És most? Mi lesz velem? – kérdezek rá először bátortalanul, aztán egyre jobban belelendülve. - Nem akarok egész életemben csak imádkozni, én olyan akarok lenni, mint maga.

- Én nem vagyok olyan, mint maga, én csak egy kölyök vagyok! - fakad ki, és az az érzésem, ha kézre esne valami, most belerúgna, akármi legyen is az. Sírva. - Ahogy mondja: egy ostoba, egy kormos! Tőlem ennyire futotta most, de ...majd jobb leszek!
A dac és a csalódottság emberfeletti sebességgel írja felül Jozef minden egyéb érzését - egy percig ugyan velem tartott az engedelmes válaszaiban, de pár szemvillanásnyi szelíd egyetértés, úgy tűnik, elég is ahhoz, hogy kiheverje a történtek nagy részét. Mégis érzem, hogy belül fél és kimerült: talán csak túl büszke, hogy ilyen könnyen megadja magát. Égő szemmel fogadkozik, és ez, akármilyen bosszantó is, azért tetszik nekem. Taknyos kölyökben ritka az ilyen vasakarat. Magamban hümmögve mérem végig alaposan: pipaszár lába, esetlen fürgesége, nyúlánksága azt sejtetik, hamar fog sokat nyúlni. De az még nem most lesz. Egyelőre csak egy kölyök, aki férfi akar lenni.
Az ilyesmit azonban tanulni kell.
Ahogy sok minden mást is.
- Miért? - szortyintja, vékony hangjában a felismerhetetlenségig összevegyülő kihívás és kíváncsiság cseng. - ...Ki?
- Isten dönt erről, fiam. Az Ő kezében vagyunk mindannyian.
Pillanatnyi csend.
- És most? Mi lesz velem? – kérdezi bátortalanul, aztán mély levegőt vesz és felnéz a szemembe. - Nem akarok egész életemben csak imádkozni, én olyan akarok lenni, mint maga.

Egy egész szívdobbanásnyi idő és rengeteg önuralom kell hozzá, hogy ne rezzenjek össze.
Egész biztosan nem akarsz olyan lenni, fiam. Tudod egyáltalán, mit beszélsz? Nem volt neked apád, aki megtanítson...?, akarom mondani, elhessegetve őt.
De hová? Nincs apja.
Ahogy a fiamnak sincsen.
És a fiú engem néz, kitágult, csillogó szemekkel: nem nehéz megmondani, hogy mit lát maga előtt. Engem lát, ahogy érte jövök lóháton, fegyveresen; engem lát, ahogy megbüntetem Eriket meg őt, amiért helytelenkednek. Engem lát, ahogy megtanítom mindenre, amit tudni akar.
Én nem kértem ezt!, tiltakozom belül azonnal hangosan, de nem tudok félrefordulni. Válassz valaki mást - válaszd Augustinus rendfőnököt, válaszd a pápa Őszentségét, válaszd az esetlen, szelíd és bölcs Gabriel testvért. Válaszd Károly királyt! Akárkit. Akárki mást.
Hogy jutottunk idáig?
Mélyet szusszanok, de minden hiába - a feszültség menthetetlenül elillant, amikor nem mondtam rögtön nemet.
- Sokat kell még tanulnod addig, Jozef - jegyzem meg végül, egyenes válasz helyett ellépve mellette, hogy kinyissam az ajtót. - Ne menj sehová! Beviszem a lovat az istállóba. Később hozatok vacsorát. Száradj meg. És ne nyúlj semmihez! Reggel indulunk haza.

Hűha, ez aztán szép küldetés volt! Az egyház sötétebb és összetartóbb oldalát is megtapasztalhattuk. A küldetés hosszúsága miatt egy kis bónuszban részesültök!

Mindkettőtöknek jár a 100 tp valamit 2000 váltó! Szép munka!