Vyrath Seth Rhiann

Az eső mintha keresztülhullott volna rajtam. Nem is léptem, csak a távol jött döcögve közelebb, én pedig úsztam előre az alázuhogó vízfüggönyben. Egy ideig azt hittem kék lesz a vérem, vagy fehér, mint a szemem – de csak vörös volt, mint mindenki másnak. Kár.
A világ széle sötét volt, sötétebb, mint a közepe, pedig ott is ugyanúgy éjszaka volt. Megpróbáltam elemelni a kezem a vállamtól, de a mozdulattól a talaj kipördült alólam, én pedig eldőltem. Sár fröccsent az arcomba, a vérem égette a bensőmet, de csak rekedt vicsorgásra futotta.
- Ki… baszott… lovagok…
A lucskos esővíz a számba is befojt, a mellkasom remegett… És mégis. Csak feküdtem, elernyedve a sárban, mint egy kivénhedt disznó. Mert a hideg mardosott minden oldalról, apránként kaparta ki belőlem az erőt, míg végül egy utolsó rántással a szemem világát is ellopta.
Nem gondoltam volna, hogy így halok meg. Olyan hideg volt. Már nem is hallottam a felém futó apró lábak tocsogását, nem éreztem a kicsi kezeket, amik bizonytalanul ragadnak meg. Csak azt éreztem, hogy valami apróra összegyűr és szétszór az ürességben.

Aztán mennydörgött. Úgy ébredtem fel, mintha a villámmal együtt jöttem volna vissza erre a világra, a vállam megfeszült, a talpam kétségbeesetten kaparta alattam a földet, míg a fájdalom vissza nem szegezett arra, amin feküdtem.
Ami határozottan nem a hideg sár volt, sokkal inkább tűnt valami szalmával kitömött zsáknak.
Kinyitottam a szemem és körbenéztem. Még mindig sötét volt, a vihar odakint nem csillapodott és az éjszaka sem múlt el. Tőlem balra valami folyton dagadó és elfogyó, szinte táncot járó fény pislogott így arra fordítottam a fejem. Egy fiatal lánynak tűnő árny kuporgott a fénykör közepén a sarkain ülve és nagyon belemerült valamibe.
- Te hoztál… - kérdeztem volna, amikor a nyakamban végigkígyózott egy éles szúrás. Felszisszentem és behunyt szemmel visszahengeredtem a zsákra, próbálva leküzdeni a rám törő fájdalmat, de az nem engedett, csak egyre erősebben szorított. Rejtélyes megmentőm meglepő fürgeséggel pattant fel és nem zavartatva magát a combjaival fogta közre a derekam, miközben valami zöldesen foszforeszkáló folyadékot csepegtetett a vállamon tátongó sebbe.
- Maradj nyugton, még nem tökéletes a varázslat!
Hirtelen erősen rászorította a tenyerét a sebre és lehunyta a szemét. Csukott ajkain át egy különös, bizsergető dallam szivárgott ki, ami szinte lecsorgott az ujjai között, mint az esővíz és hideg zsibbadássá csitította a feltámadó szúrást.
Aztán úgy maradtunk, én a földön fekve, kérdő tekintettel ostromolva, ő pedig a hasamon ülve, kutató arckifejezéssel.
- Ki vagy te?
A lány óvatosan felemelte a kezét és felállt, aztán visszaült abba a különös térdeplésbe, csak ezúttal felém fordulva.
- A nevem Kathrielle, de mindenki Katnek hív. És igen, én hoztalak ide, mert összeestél a falu határában és vérzel.
- Kat. - ízlelgettem a nevet, miközben az arcát fürkésztem. Hosszú, ívelt álla volt és hegyes füle, a szemei pedig úgy néztek ki, mint a formára öntött borostyán. Tünde volt, vagy legalább is féltünde és feltehetően összekevert valakivel. - Ha jól sejtem azt hiszed, hogy köderdei sötételf vagyok, de igazság szerint…
- Tudom, hogy démon vagy. Nem nézel ki sötételfnek, csak az keverne össze, aki még sosem látott sem egyiket, sem másikat. - vágott közbe és hátranyúlva az ölébe vett egy mozsárt, aztán rám sem nézve tovább foglalatoskodott vele. Lassan megemeltem az egyik szemöldököm és nem törődve az előbbi utasítással óvatosan felé fordultam.
- De te igen?
- Most már igen. - felelte egy halvány mosollyal. Egy ideig csak bámultam, némán és szinte finomkodva, nehogy megzavarjam a mozsártörés közben, mintha megbabonázott volna az egyszerű mozdulatokkal. - Te ki vagy? - törte meg végül a csendet és letette a fatálkát maga elé.
- Miért érdekel?
Kat megrántotta a vállát és kissé oldalra döntötte a fejét, amitől tejszínű haja kacskaringót rajzolt a nyaka mentén.
- Téged miért érdekelt én ki vagyok?
- Mert megmentettél. - feleltem homlokráncolva, mintha a világ legtermészetesebb dolga lett volna. A lány ajka széle megremegett egy elnyomott mosolytól, de minden erejét összeszedve hasonló értetlenül nézett rám.
- Akkor nekem miért nem elég ennyi indok?
Hosszú másodpercekig így maradtunk, egymást figyelve, mielőtt halkan felkuncogtam. Kat rosszallóan dőlt hátra, összefonva a karjait a mellkasa fölött és ahogy a kuncogás halk nevetéssé erősödött, csak egyre bosszúsabb lett.
- Mi ilyen vicces?
- Nem jutok szóhoz. - feleltem két nevetés között. - Én, a hatalmas Vyrath, a gőgös herceg nem tudok felelni egy egyszerű kérdésre.
Nem tudtam visszafogni a jókedvemet az élet iróniáját látva, amit Kat is értett volna, ha ismer. De nem ismert, így csak sóhajtott és kezében a mozsárral felállt.
- Szóval Vyrath. Végül is csak kaptam választ. Nekem most haza kell mennem, de te nyugodtan maradhatsz itt, ez egy régi, elhagyott malom a falu határán kívül. Reggel majd jövök és megnézem a sebedet, óh, hatalmas herceg.
A lány az ajtó felé lépett én pedig nem tanulva az előzőből felemelkedtem, hogy utána nyújtsam a karom.
- De még zuhog az eső… Tssz, hogy az a tetves… - zuhantam vissza szitkozódva a zsákra, ahogy a zsibbadás lassan elmúlt és a vállam megint nyilallni kezdett.
- Akkor majd szaladok. - felelte Kat mosolyogva. Nem kellett felülnöm, hogy lássam a karcsú alakot az ajtó résében az odakint cikázó villámok fényében. Mintha éreztem volna.


- Vyrath! - csattant fel dühösen a tünde lány, miközben megragadta a karom és kérlelhetetlenül behúzott egy magas lécekből összetákolt kerítés mögé. Vagy fal is lehetett, ki tudja az ilyen apró falukban mi volt a mérce egyiknek és másiknak. - Nem jelenhetsz meg csak úgy ahol akarsz, amikor akarsz!
- Miért nem? - fontam össze a mellkasom előtt a karjaimat, amire Kat csak megforgatta a szemét. A borostyán írisz mintha körtáncot járt volna a lány búzaszínű szemöldökei alatt, így bármit akart is elérni vele valószínűleg sikerült elterelnie a figyelmemet.
- Mert nem. Főleg nem ing nélkül! Mit keresel itt?
- Unatkoztam. - vontam meg a vállamat, amire Kat csak hátra döntötte a fejét és hosszan sóhajtott.
- Három napot voltál a malomban, ebből kettőt fekve, mert fel sem tudtál kelni.
- Pontosan. - bólintottam vigyorogva. - Vagyis egy nappal előbb is jöhettem volna, de gondoltam vigyázok a hírnevedre.
A lány egy hosszú pillanatig úgy nézett rám, mintha azt latolgatná miért is mentett meg egy ilyen tökkelütöttet, aztán csak mély levegőt véve halványan elmosolyodott és nekihátrált a legközelebbi ház falának.
- Mit is vártam egy démontól. Jól van, és most, hogy itt vagy mit akarsz kezdeni?
Nem hagytam, hogy ilyen könnyen meneküljön, odaléptem mellé és az ép bal vállammal nekidőltem a falnak.
- Hangulatfüggő. Általában parádézni szoktam, de látom, hogy a szótól is elsápadsz. Ha mérges vagyok rendet bontok, de egyelőre az sincs tervben. Viszont van néhány dolog, ami három napja fúrja az oldalam a seblázon kívül, így gondoltam kérdezek.
Kat meglepetten pislogott, mintha megkönnyebbült volna.
- Kérdezz.
- Miért mentettél meg?
A lány nem tudott azonnal felelni, egy ideig csak fürkészően nézte a deszkák egyenetlenségét mellettünk, néha szórakozottan csavarva egyet a haján.
- Druida vagyok. Minden életet tisztelnem kell, így csak természetes, hogy megmentek egy haldoklót.
- Démon vagyok. - emlékeztettem fejcsóválva. - Gyakorlatilag már meghaltam, ez már csak egy büntetés. Az utánzása az életnek. Pusztítanod kellene, nem megmenteni.
Kat megvonta a vállát és leszegte a fejét, valami roppant érdekeset találva a por és kavicsok között.
- Ha ez a válasz nem elég jó, akkor nincs válaszom. Mert csak.
- Meglepően sok mindenre ez a válaszod. - ráncoltam össze a homlokom, amire a lány halkan felkuncogott.
- A nők már csak ilyenek. De kérdezhetek én is valamit? - fordult felém váratlanul, egészen közelről nézve fel rám. Nem sokkal volt alacsonyabb, mint én, de épp eléggé, hogy a fény felülről csillanhasson meg a borostyán szemeken. - Mikor kell elmenned?
Egy pillanatra a fény halványabb lett, mintha egy felhő úszott volna be a nap elé. A tünde tekintetében pislákoló ragaszkodás rejtőzött és most először vettem észre, hogy nálam volt a kötelék másik vége.
- Kat. - kezdtem óvatosan, mintha csak zörgettem volna a felém nyúló láncokat. Alig néhány szó kellett volna, hogy kitépjem a szívének egy darabját, de életemben először nem akartam. A figyelem, amivel három napig ápolt elcsitította a démoni éhséget, ami mardosott, így pedig nem maradt más csak a gyermeteg, tapasztalatlan lelkem, aki nem akart csalódást okozni egy mezei faluban rejtőző tündének. - Démon vagyok. Nem kell semmit tennem. - mosolyodtam el engedékenyen, a felhő pedig tovább kúszott a Nap elől.
- Hát jó. - fordította vissza a tekintetét mosolyogva a kavicsokra. A kerítésen túl lépések csikorogtak a porban, Kat pedig szégyenlősen nézett arrafelé, aztán vissza rám. - Most mennem kell, sajnos más dolgom is van, mint hogy téged ápolgassalak. De ha legközelebb unatkozol, inkább az erdőbe menj, jó? Gombászás közben sokkal könnyebb elrejteni téged.
Ezután szokásos Kat módon szoknyalobogással átfordult a deszkakerítés sarkán.
- Sajnos? - kiáltottam utána azért vigyorogva, de arra már nem válaszolt.
Tündék.
Nők.

Sosem értettem mi annyira jó a vadászatban. Kicsit képmutató volt ugyan tőlem, mert a démonokat sokan ragadozónak gondolták, de én nem élveztem sem a hajszát, sem az órákig tartó görnyedt nyomkövetést. A cserkészést talán, az érzést, amikor túljártam a préda eszén és egyetlen csapással véget vetettem a vadászatnak – de én azt azonnal akartam. Nem voltam elég türelmes napokig lopakodni egy szarvasgím nyomában.
És amennyire az alacsony, sűrű lombú fa ágai közül láttam Kat sem élvezte igazán. Nem tudta, hogy figyelem, mert biztosan lefordul a lova nyergéből zavarában, de nem tudtam uralkodni magamon. Kísértő voltam, Lucifer szerelmére!
Ennek ellenére biztos voltam benne, hogy a lány orrcimpáit szétterpesztve fintorgott volna és lebiggyeszti a vékony ajkát, csak hogy mutassa, mennyire nem akar ott lenni, ha elkapja a tekintetem és nem rémül meg. A közel egy hónap alatt megismertem annyira, hogy el tudjam képzelni minden arcvonását.
De hát tünde volt, így akár akarta, akár nem a jeles tünde ünnepeket úgy ünnepelte, ahogy a családja mindig is. Most éppen vadászattal, bár nem tudom melyik kisistenüknek hódoltak épp ezzel. Nyolcan voltak, összesen hat lóval. A lányon kívül nyeregben volt az apja, egyben helyi tünde közösség vezetője és a „királynő utolsó lovagja”, ahogy hívták, bár szerintem csak blöfföltek. Mellette lovagolt az anyja, egy komor tekintetű, kimért tartású nő, tündékhez méltóan megítélhetetlen korral. Harminc, hatvan, ki tudja? A másik hármat is láttam a faluban, de a mibenlétüket nem jegyeztem meg. Egy látszólag özvegy nő volt egy serdülőkorú fiúval és egy fiatalabb lánnyal, meg a két szolgával, akik talpon járultak hozzá a „szórakozáshoz”.
A fiú unott arccal léptetett oda Kat lovához. A lány az ajkaira erőltetett egy udvarias mosolyt, de nem volt hozzászokva a bájcsevejhez, így a vak is látta, hogy feszélyezte a társaság. Nagyjából egykorúak lehettek, a kínkeserves társalgást látva pedig mindhárom szülő elégedetten bólogatott.
Épp azt kerestem mit vághatok hozzá legkevésbé feltűnően a fiúhoz, amikor mintha szél kavarodott volna fel az erdőben, táncot járva a levelekkel – aztán minden nagyon gyorsan hullott darabjaira.
Kathrielle lova megbokrosodott. Először csak rettegő nyerítéssel dobta oldalra a fejét, aztán szinte vakon kezdett az erdőbe vágtatni, nem nézve sem irányt sem parancsot. A másik tünde lány felsikkantott, az apja valamit ordított a két szolgának, de senki nem reagált elég gyorsan.
- Szerencsétlen, töketlen… Áh!
Gondolkodás nélkül ugrottam le az ágról a dárdám nyelével találva meg az egyensúlyomat. Sosem mozogtam még ennyire gyorsan, néhány hosszú lépéssel lendületet vettem és közben megforgattam a fegyvert, hogy a hegye tövénél ragadhassam meg. A méla képű tünde fiú lova volt legközelebb, így felé léptem és közben nagyot suhintottam az álla felé, amitől legalább engedelmesen kizuhant a nyeregből. Szinte lendületet sem veszítve kapaszkodtam fel a helyére, már ugrás közben rácsapva a farára.
- Te vagy a legpipogyább kérő, akit életemben láttam, pedig ez már a második! - kiáltottam vissza ingerülten és nem is foglalkoztam sem a mögöttem felhördülő tündékkel, sem a ténnyel, hogy csak egy lábam találta meg a kengyelt. Csak ráfeküdtem a ló nyakára és belekapaszkodtam a kantárba a pofájánál, mindig arra rántva a fejét, ahonnan Kat hátasának kétségbeesett nyerítése hallatszott, a sarkammal pedig olyan erősen rúgtam bele a véknyába, ahogy bírtam.
~Csak legyél életben. Csak legyél életben!
Nem értettem miért dobtam ilyen könnyen félre mindent, hogy megmenthessek egy lányt egy talán nem is olyan nagy veszélytől, de nem gondolkoztam rajta sokat. Minden miértet és hogyant elfújt a szél, csak a hideg rémület maradt, ami idegesen cibálta a tagjaimat.
~ Életben leszel, hallod? Nem engedtem meg, hogy meghalj egy ilyen hülyeség miatt.
A vállamon karistoló lombok hirtelen elfogytak, a vágta pedig egy kisebb ligetben ért véget, hosszú levelű fűzfákkal körülvéve. A megvadult lovat sehol nem láttam, de a lány ott hevert a gyér füvön, félig ülő helyzetben, négy kiéhezett, sovány farkas között. A fiú kölcsönvett hátasa nagyon igyekezett engem is ledobni, így engedtem neki és egyik lábam átvetve a túloldalra lecsusszantam róla. Két ujjamat a számba véve füttyentettem, amire mindegyik felém fordította az ocsmány fejét és ajkaikat felhúzva vicsorogtak.
- Vyrath… - nyögte elcsukló hangon Kat, amire csak megcsóváltam a fejem.
- Enyje, milyen druida vagy te, hogy sem a lovak sem a farkasok nem szeretnek?
Megforgattam magam körül a dárdámat, hogy minél jobban magamra vonjam az állatok figyelmét és elfeledkezzenek a védtelen tündelányról. Még élt, szóval nem késtem el. Még élt.
- Kat, hunyd be a szemed. - mondtam halkan, nem is nézve rá. - És ne törődj semmivel, amit érzel.
Természetesen nem is ő lett volna, ha engedelmeskedik, így összeszorította a száját és megrázta a fejét.
- Csináld, amit kell, Vyr. Nem félek tőled.
Vyr. Soha senki nem szólított még így, de tetszett.
Lassan, sötéten mosolyodtam el a négy farkas között vándorolva a tekintetemmel, miközben hagytam, hogy a démonátok kikússzon belőlem. Elengedtem a láncait, megérintettem a legbelső sötétséget és szétszórtam a levegőben, hogy mindenki érezze milyen is valójában. A négy ragadozó erősebben kezdett morogni és leszegték a fejüket, így tovább forgattam a dárdát és közelebb léptem.
- Takarodjatok. - sziszegtem feléjük, amire csak erősebb morgás volt a válasz. Tudtam, mi zajlik le a fejükben – épp azt találgatták, hogy megérem-e a fáradtságot. El kellett hitetnem velük, hogy koránt sem. Széles mozdulatokkal forgattam meg magam körül a dárdát, miközben folyamatosan közeledtem a földön ülő lány felé, mintha jogot formáltam volna rá. Végül amikor mellé értem keményen a földhöz ütöttem a fegyver nyelét, ami elég volt a csoport vezetőjének, hogy feladja a próbálkozást. Még nem voltak elég éhesek, hogy akár a halállal is dacoljanak, így halk csaholással bevetették magukat a fűzfák közé és eltűntek az erdő távolabbi részei felé.
Visszazártam magamba az aurát és leereszkedtem Kat mellé, bármilyen sérülés nyomát keresve.
- Jól vagy?
A lány bólintott, de én láttam a horzsolást a térdén, a lassan sötétedő bőrpírt a ruhája szakadt vállán át és a rengeteg apró karcolást.
- Mi történt?
Kat megrázta a fejét.
- Nem tudom. Valamitől megrémül a lovam.
Hosszan néztem el a fák között abba az irányba, ahol a farkasok eltűntek. A Csillagtalan Éjszaka óta sok elkeseredett, éhes és szenvedő vadállat vette be magát a biztonságosabb kertekbe – ezért is volt rettenetesen rossz ötlet ez az egész vadászat.
- Megérezhette a szagukat. Okosabb volt, mint a félkegyelműek, akiknek vigyázni kellene rád.
- Kathie!
Ha már félkegyelműekről volt szó, a töketlen hódoló és a lány apja szinte egyszerre bukkantak elő a csalitosból, maguk mögött rángatva a két szerencsétlen inast is.
- Ereszd el, te átkozott! Mit akarsz tőle? - szegezett nekem az előbbi egy kifeszített íjat, a nyílheggyel egyenesen a hátamra célozva. Nem lehetett túl jó lövész, a legnagyobb felületemre célzott a sokkal veszélyesebb fejlövés helyett.
Bosszúsan felsóhajtottam és felemelkedtem, kezet nyújtva a földön heverő lánynak is – már csak azért is, hogy őket összezavarjam.
- Remélem jobban lősz, mint ahogy lovagolsz. - emeltem a vállamhoz a dárdámat. - Mert ha az első nyíllal nem terítesz le, de cserébe megsérted Kat-et biztos, hogy én felnyársallak.
A karomon hideg bizsergés futott végig a tündelány finom érintése nyomán, de értettem az üzenetet.
- Vyr. - szólt puhán, szinte meglepően magához képest.
A lány apja előrébb léptetett a lóval, elállva a felpaprikázott jövendőbeli útját és nagyon komoly szemmel nézett le rám. Nem volt valami udvarias, így én is a lehető leghidegebben néztem vissza.
- Te csináltad? Miattad vadult meg a ló?
Leeresztettem a fegyvert magam mellé és mély levegőt vettem. Ha most cinikus voltam az nem segített senkinek, még csak nem is szórakoztatott volna.
- Nem. Azt megtette az erre tévedt farkasok szaga.
A férfi nem felelt azonnal, csak nézett rám, mintha nem lett volna képes eldönteni életben hagyjon-e. Éreztem, ahogy Kathrielle ujjai belém kapaszkodnak, az apja tekintete pedig összeszűkült lánya ragaszkodását látva.
- Mit akarsz tőle? Elvinni magaddal?
- Nem akarok semmit, amit ő nem akar tőlem. Ha ő itt akar maradni és azt akarja, hogy én elmenjek, úgy elmegyek. - feleltem nyugodtan, a lány azonban eddig bírta magát türtőztetni.
- Apám, kér…
- Hallgass, Kat. - kiáltott fel az öreg tünde, mint egy puskadördülés a néma erdőben. Nem volt olyan meggondolatlan, mint a fiú mögötte, de koránt sem volt megértő. - Menj akkor. - nézett rám, ívelt szemöldökeit fenyegetően összevonva. - És ne gyere vissza.
- De… - csattant fel újra Kat, de elakadt a szava, amikor szembefordultam vele. A szemeiben folyó borostyán szinte szikrázott a haragtól és a könnytől, de még így is láttam benne a saját ezüstömet. Az emlékeztetőjét, hogy csak egy démon voltam. Finoman átfogtam a csuklóját és lefejtettem magamról az ujjait, aztán behunytam a szemem és elfordultam tőle. - Vyr… - szólt utánam elfúló hangon, aztán haragosan kiáltott fel. - VYRATH!
Ez volt Kathrielle. Sosem alacsonyodott volna odáig, hogy szomorúnak és szenvedőnek tűnjön, így inkább haragos viharként zúdította rám a csalódottságát. Nem feleltem neki, csak tettem egyik lábam a másik után, kifelé az erdőből. Nem is én léptem, csak a távol jött döcögve közelebb, én pedig úsztam előre a lehulló levelek között, minden ponton magam után hagyva valamit. Mintha a vérem folyt volna – csak rosszabb volt. Inkább téptek volna szét a farkasok, lőtt volna keresztül a méla fiú az íjával ahelyett, amit a tünde lány zúdított rám keserűségében.
Nem gondoltam volna, hogy így halok meg. Olyan hideg volt.

Ez egy nagyon szép élményfolyam kezdete lett. Már ennyiből is látni a Vyrath és Kathrielle között bimbózó románcot, de mindezt olyan finoman kezeled, hogy minden dicséretet megérdemel. Sikerült közben teljesen karakterhűnek is maradnod, nem nyomsz semmit az olvasó arcára, mégis mindenki sejtheti, aki olvas a sorok között, hogy mi alakul.

Az első két élményedért összesen jár neked 200 tp, 3000 váltó és egy tárgy:

Név: Kathrielle karkötője
Típus: Kiegészítő
Leírás: Kathrielle egy fűből és ágakból fonott karkötőt készített neked, átitatva a druidák mágiájával. A karkötő küldetésenként egyszer képes begyógyítani Vyrathon egy könnyű-, vagy közepes sérülést teljesen heg- és fájdalommentesen. Kizárólag rajtad működik, mindenki máson egy egyszerű kis ékszer csupán.