Kezdőlap
Regisztráció
Belépés
//Kristin Dalgaard rerollja//
Név: Vyrath Seth Rhiann
Faj: Kevélységdémon
Frakció: -
Kaszt: Kísértő
Nem: Férfi
Kor: A Csillagtalan Éjszakán született
Kinézet:
Vyrath első pillantásra egy nagyon sötét bőrű, kormos sötételfnek tűnik, leszámítva a kelleténél rövidebb, emberszerű füleit. Bőre szinte szénhez hasonló, haja, szeme és még a szempillája is ezüst hatású. A karjain, a vállain, a kézfején és a mellkasán is különös, fénylő geometriai minták futnak végig, ezek az újjászületése óta látszanak és lemoshatatlanok. Összességében fiatal felnőttnek néz ki szálkás alkattal, innen-onnan összeszedett ruhákban, aminek szinte állandó eleme egy, a fején körbecsavart fejkendő, ami a fülét hivatott rejteni.
Jellem:
Frissen ébredt démonként még nem teljesen biztos a saját jellemében, de képtelen lenne meghazudtolni a kevélység bűnét. Szinte ösztönösen öntelt, lenéző és cinikus, szeret másokat kioktatni és szereti, ha ő a figyelem középpontja. Kifejezetten jó szónok, noha színpadias ripacskodással toldja meg a monológjait, valamint nagyon könnyen lesz manipulatív, ha lehetőséget lát rá. Ezeken kívül azonban nem kifejezetten gonosz vagy kegyetlen, sokszor vehető rá morálisan jónak titulált dolgokra a megfelelő motivációval.
Előtörténet:
A fejem zúgott, mintha kövek közé préselték volna és valaki nagyon igyekezett szétroppantani. A karjaim idegennek, hidegnek érződtek, a hátam valami érdes fának dörzsölődött, de nem tudtam elemelkedni róla. Mintha akkor ébredtem volna először, pedig tisztán éreztem, hogy valami szomorú van mögöttem. Nem emlékeztem, csak éreztem.
Megpróbáltam megmozgatni a karomat, de a csuklómon egy sodrott kötél megfeszült és nem engedett. Nem tudtam hol voltam, de valakinek volt pofája megkötözni.
Hirtelen egy idegen, de valahogy mégis ismerős érzés virágzott fel bennem. A zúgás a fülemben lassan hangokká állt össze, de a szavak, amelyek hirtelen ostrom alá vettek értelmetlenek voltak.
Rhiann. Vyrath. Seth. Vyrath. VYRATH!
Újra megfeszítettem a karom, a kötél pedig elpattant. Valami hirtelen abbamaradt, ami eddig ott volt alattomosan, észrevétlenül. Zötykölődés, ritmusos de mégis kakofónikus ringás alattam, ahogy a kocsi, amire ki voltam kötözve pattogott az út kavicsain - most mégis megállt. Valahol a fejem fölött hangos puffanás hallatszott, ahogy két csizma földet ért a bakról leugorva, aztán egy életnyi porban túrástól reszelős hang kiáltott fel.
- Hans, vedd elő a lándzsát! Az átkozott felébredt.
Végre nagy sokára kinyitottam a szemem és az első, amit megláttam egészen gyönyörű volt. Mint a tintába ejtett vércsepp, egy folyton örvénylő seb egy sötét folyón vagy egy parázsló szem, ami mintha hívogatott volna.
Vyrath. Rhiann.
- Itt vagyok. - suttogtam halkan egy hangon, amit még sosem hallottam. A döngő léptek közelebb értek hozzám, aztán megálltak egy pillanatra.
- HANS! - kiáltotta megint a paraszt. Mi más lehetett volna ilyen recsegő hanggal és a kripták falánál is érdesebb akcentussal? A vörös szem elé sötét felhő kúszott, így kinyújtottam felé az ujjaimat. A kéz, amelyet láttam fekete volt, szinte felolvadt a sötétben, csak a körmei világítottak hideg ezüsttel. Újabb puffanás hallatszott, az első paraszthoz egy második csatlakozott és már ketten köhögték felém a fenyegetéseiket.
- Ott maradj, ahol vagy, te kurafi! Hallod? különben kifilézünk.
Megtámasztottam magam a könyökömmel és felültem, hogy végre szembe nézhessek velük. A bokám nem volt megkötözve, így megemeltem magam a karjaimmal és lassan, ragadozóhoz hasonlóan magam alá húztam a lábaim. Mindkettő embernek tűnt, még ha koszosnak is. Az egyik egy szálfegyvert szorongatott, elegáns, karcsú dárdát és kontár módra szegezte nekem. A másik ujjai rémülten hullámoztak az oldala mellett, mintha keresett volna valamit, ami nem volt ott. Nem feleltem nekik, csak megfeszítettem a térdem.
Vyrath. Nézz rájuk, Vyrath.
A szemem égni kezdett, de nem fájt. Mintha mennykő csapott volna le a sötétben, egy ezüstös villanás robbant bele az éjszakába, a két paraszt pedig hátratántorodott. A dárdát szorongató behunyta a szemét, a másik egyenesen el is takarta és úgy álltak ott, mint a vágásra kész nyulak.
Öld meg őket, Vyrath. Kik ezek? Senkik. Megérdemlik.
Előre vetődtem, egyenesen rá a fegyveres paraszt mellkasára. Nem tudta megtartani az egyensúlyát, megtántorodott és keményen a földnek csapódott, a kezéből pedig kiesett a gyengén tartott dárda. Utána kaptam és felálltam róla, ujjaim között megforgatva és szinte táncolva döftem a másik felé.
Pont a nyaka közepén találtam el. A fémhegy nedves cuppanással fúrta át a puha húst és bukkant elő a másik oldalon, aztán ugyanígy tépte ki a férfi torkát, ahogy kirántottam. Undorító volt a gurgulázása, ahogy a tüdejébe folyó vérrel küzdött és fuldokolva térdre esett. Megtaszítottam a talpammal aztán visszafordultam a földön fekvőhöz, az orra hegyének szegezve a dárdát.
Öld meg, pusztítsd el Vyrath! Megérdemli. Alávaló.
Felpillantottam a vérben úszó holdra és lehunytam a szemem. Szinte éreztem a sötét fényt végigcsurogni rajtam, de az ismerős érzés ismét lángra gyúlt bennem. Hogy jött ahhoz egy beszélő hang, hogy engem utasítgasson?
- Elég volt. Innentől megoldom. - mosolyodtam el, miközben visszafordítottam a pillantásom a paraszt felé. A tekintete homályos volt és remegett, mintha az ájulás küszöbén tántorgott volna, de nem tudtam nagyon hibáztatni. Most ébredtem fel előtte, az pedig egy emberi életbe került. - Azt hiszem nem kell bemutatkoznom, igaz? - forgattam meg a dárdát és a túlsó, tompa végét nekicsaptam a földnek a feje mellett. A paraszt összerezzent, én pedig lazán leereszkedtem és ráültem a mellkasára. - Ki a fene vagy?
Az ember nyelt egyet, miközben szeme fel-le vándorolt az arcomról a vállaimra és tovább a karomra.
- A nevem...
- A neved nekem semmit nem mond. - szakítottam félbe. - Azt mondd meg, hogy mit akartatok velem.
A nyüszítése emlékeztetett egy sarokba szorult kutyáéra, de nem voltam benne biztos. Végülis ezekkel a szemekkel még sosem láttam kutyát és nem is hallottam nyüszíteni.
- Le... Leadni. A városban, az okkultistáknak.
Végre valami érdekeset hallottam, így a szemöldököm elismerően szaladt fel.
- Okkultisták, ez új. Miből gondoltátok, hogy ez jó ötlet?
Láthatóan félt a választól, a hirtelen rá tört köhögés pedig csak időhúzás lehetett. Egy idő után azonban muszáj volt befejezni, így rekedtesen csak kinyögött valamit.
- Mert... a sötét alatt fizetnek... minden gyanús jelenségért. Egy démon...
Rosszallóan ráncoltam össze a homlokom, ami megint sikeresen belefojtotta a szót. Reszketős egy férfi volt ez ahhoz képest, hogy nemrég még egy dárdát szegezett nekem.
- Milyen démon?
A szó hallatán a fülem újfent zúgni kezdett, de nem törődtem vele.
Vyrath. Rhiann.
Megráztam a fejem, hogy kirázzam az értelmetlen szavakat, de meglepetésemre az ember ezúttal mást is mutatott a rettegésen kívül. Értetlenséget.
- Hogyhogy... mármint... Te vagy a démon.
Hirtelen álltam fel róla és rántottam magammal, megragadva a koszos ingét a nyakánál. Az orrom hegye szinte hozzáért az övéhez, az arcából kifutott a szín és éreztem, hogy a lábai nem tartanák meg, ha elengedném.
Vyrath. Ismerd be, Vyrath. Engedj az igazságnak.
- Mondtam, hogy elég. - A fogaim önkénytelenül csikordultak meg egymáson, de a vörös holdból lecsorgó suttogás nem akarta feladni.
Démon vagy, Vyrath. Lucifer ivadéka, a kevélység hercege.
- ELÉG! Én nem... nem...Nem tudom, hogy ki vagyok. - A hangom hirtelen gyengült el, ahogy a szorításom is a férfi nyakán. Nem emlékszem, ki voltam, azt sem tudtam, hogy voltam-e ez előtt. Mintha most születtem volna a létezésbe, mintha minden gondolatom csak az ösztön lett volna, amit belém plántáltak.
- Miért nem emlékszem? Miért gondolom azt, amit, ha azt sem tudom ki vagyok?
Az ember kitépte magát a kezeim közül és futásnak eredt. Némán néztem utána, figyelve a bizonytalan mozgását, az elvétett lépéseit, a hibákat, amiket ki tudtam volna használni. Láttam őket, Éreztem.
Persze, hogy éreztem. Démon voltam.
Vyrath - ez volt a nevem. Keserűen mosolyodtam el, miközben a vállam fölé emeltem a fegyvert. Úgy tűnt bárki is voltam, most már nem számított. Csak a sértettség, ami a mellkasomban égett, ahogy a csuklómon feszülő kötélre gondoltam. Az esendőség, ami a menekülő parasztban meg volt, bennem viszont nem. Jobb voltam nála.
Démon voltam. A démonok pedig kivétel nélkül gonoszak voltak - szóval nekem is annak kellett lennem.
Meglendítettem a hajítódárdát, ami a csöndhöz képest hangos sziszegéssel szelte át a levegőt és alig hallható, visszafogott roppanással szúrta keresztül a menekülő paraszt hátát. Lehanyatlott a földre, én pedig odasétáltam hozzá és szomorúan néztem, ahogy az alatta tócsába gyűlő vér sárrá olvasztja a kavicsos földet.
- Ha nem így találkozunk nem öltelek volna meg. - sóhajtottam szomorúan, miközben megtámasztottam a talpam a bordáin és kirántottam belőle a szálfegyvert. - De neked muszáj volt elfognod, nem igaz?
Az ember nem felelt, csak halkan szuszogott, amíg a tudata kapaszkodott a testéhez. Nem időztem sokáig - nem tehettem. Csak a vállamra kanyarítottam a dárdát és leakasztottam a paraszt soványka erszényét, aztán sietős léptekkel indultam el az úton éppen ellenkező irányba, mint amerre ezek vittek volna.
Végtére is, most már egy démon voltam. Semmi keresnivalóm nem volt okkultisták között, bármik is voltak azok.
Név: Vyrath Seth Rhiann
Faj: Kevélységdémon
Frakció: -
Kaszt: Kísértő
Nem: Férfi
Kor: A Csillagtalan Éjszakán született
Kinézet:
Vyrath első pillantásra egy nagyon sötét bőrű, kormos sötételfnek tűnik, leszámítva a kelleténél rövidebb, emberszerű füleit. Bőre szinte szénhez hasonló, haja, szeme és még a szempillája is ezüst hatású. A karjain, a vállain, a kézfején és a mellkasán is különös, fénylő geometriai minták futnak végig, ezek az újjászületése óta látszanak és lemoshatatlanok. Összességében fiatal felnőttnek néz ki szálkás alkattal, innen-onnan összeszedett ruhákban, aminek szinte állandó eleme egy, a fején körbecsavart fejkendő, ami a fülét hivatott rejteni.
Jellem:
Frissen ébredt démonként még nem teljesen biztos a saját jellemében, de képtelen lenne meghazudtolni a kevélység bűnét. Szinte ösztönösen öntelt, lenéző és cinikus, szeret másokat kioktatni és szereti, ha ő a figyelem középpontja. Kifejezetten jó szónok, noha színpadias ripacskodással toldja meg a monológjait, valamint nagyon könnyen lesz manipulatív, ha lehetőséget lát rá. Ezeken kívül azonban nem kifejezetten gonosz vagy kegyetlen, sokszor vehető rá morálisan jónak titulált dolgokra a megfelelő motivációval.
Előtörténet:
A fejem zúgott, mintha kövek közé préselték volna és valaki nagyon igyekezett szétroppantani. A karjaim idegennek, hidegnek érződtek, a hátam valami érdes fának dörzsölődött, de nem tudtam elemelkedni róla. Mintha akkor ébredtem volna először, pedig tisztán éreztem, hogy valami szomorú van mögöttem. Nem emlékeztem, csak éreztem.
Megpróbáltam megmozgatni a karomat, de a csuklómon egy sodrott kötél megfeszült és nem engedett. Nem tudtam hol voltam, de valakinek volt pofája megkötözni.
Hirtelen egy idegen, de valahogy mégis ismerős érzés virágzott fel bennem. A zúgás a fülemben lassan hangokká állt össze, de a szavak, amelyek hirtelen ostrom alá vettek értelmetlenek voltak.
Rhiann. Vyrath. Seth. Vyrath. VYRATH!
Újra megfeszítettem a karom, a kötél pedig elpattant. Valami hirtelen abbamaradt, ami eddig ott volt alattomosan, észrevétlenül. Zötykölődés, ritmusos de mégis kakofónikus ringás alattam, ahogy a kocsi, amire ki voltam kötözve pattogott az út kavicsain - most mégis megállt. Valahol a fejem fölött hangos puffanás hallatszott, ahogy két csizma földet ért a bakról leugorva, aztán egy életnyi porban túrástól reszelős hang kiáltott fel.
- Hans, vedd elő a lándzsát! Az átkozott felébredt.
Végre nagy sokára kinyitottam a szemem és az első, amit megláttam egészen gyönyörű volt. Mint a tintába ejtett vércsepp, egy folyton örvénylő seb egy sötét folyón vagy egy parázsló szem, ami mintha hívogatott volna.
Vyrath. Rhiann.
- Itt vagyok. - suttogtam halkan egy hangon, amit még sosem hallottam. A döngő léptek közelebb értek hozzám, aztán megálltak egy pillanatra.
- HANS! - kiáltotta megint a paraszt. Mi más lehetett volna ilyen recsegő hanggal és a kripták falánál is érdesebb akcentussal? A vörös szem elé sötét felhő kúszott, így kinyújtottam felé az ujjaimat. A kéz, amelyet láttam fekete volt, szinte felolvadt a sötétben, csak a körmei világítottak hideg ezüsttel. Újabb puffanás hallatszott, az első paraszthoz egy második csatlakozott és már ketten köhögték felém a fenyegetéseiket.
- Ott maradj, ahol vagy, te kurafi! Hallod? különben kifilézünk.
Megtámasztottam magam a könyökömmel és felültem, hogy végre szembe nézhessek velük. A bokám nem volt megkötözve, így megemeltem magam a karjaimmal és lassan, ragadozóhoz hasonlóan magam alá húztam a lábaim. Mindkettő embernek tűnt, még ha koszosnak is. Az egyik egy szálfegyvert szorongatott, elegáns, karcsú dárdát és kontár módra szegezte nekem. A másik ujjai rémülten hullámoztak az oldala mellett, mintha keresett volna valamit, ami nem volt ott. Nem feleltem nekik, csak megfeszítettem a térdem.
Vyrath. Nézz rájuk, Vyrath.
A szemem égni kezdett, de nem fájt. Mintha mennykő csapott volna le a sötétben, egy ezüstös villanás robbant bele az éjszakába, a két paraszt pedig hátratántorodott. A dárdát szorongató behunyta a szemét, a másik egyenesen el is takarta és úgy álltak ott, mint a vágásra kész nyulak.
Öld meg őket, Vyrath. Kik ezek? Senkik. Megérdemlik.
Előre vetődtem, egyenesen rá a fegyveres paraszt mellkasára. Nem tudta megtartani az egyensúlyát, megtántorodott és keményen a földnek csapódott, a kezéből pedig kiesett a gyengén tartott dárda. Utána kaptam és felálltam róla, ujjaim között megforgatva és szinte táncolva döftem a másik felé.
Pont a nyaka közepén találtam el. A fémhegy nedves cuppanással fúrta át a puha húst és bukkant elő a másik oldalon, aztán ugyanígy tépte ki a férfi torkát, ahogy kirántottam. Undorító volt a gurgulázása, ahogy a tüdejébe folyó vérrel küzdött és fuldokolva térdre esett. Megtaszítottam a talpammal aztán visszafordultam a földön fekvőhöz, az orra hegyének szegezve a dárdát.
Öld meg, pusztítsd el Vyrath! Megérdemli. Alávaló.
Felpillantottam a vérben úszó holdra és lehunytam a szemem. Szinte éreztem a sötét fényt végigcsurogni rajtam, de az ismerős érzés ismét lángra gyúlt bennem. Hogy jött ahhoz egy beszélő hang, hogy engem utasítgasson?
- Elég volt. Innentől megoldom. - mosolyodtam el, miközben visszafordítottam a pillantásom a paraszt felé. A tekintete homályos volt és remegett, mintha az ájulás küszöbén tántorgott volna, de nem tudtam nagyon hibáztatni. Most ébredtem fel előtte, az pedig egy emberi életbe került. - Azt hiszem nem kell bemutatkoznom, igaz? - forgattam meg a dárdát és a túlsó, tompa végét nekicsaptam a földnek a feje mellett. A paraszt összerezzent, én pedig lazán leereszkedtem és ráültem a mellkasára. - Ki a fene vagy?
Az ember nyelt egyet, miközben szeme fel-le vándorolt az arcomról a vállaimra és tovább a karomra.
- A nevem...
- A neved nekem semmit nem mond. - szakítottam félbe. - Azt mondd meg, hogy mit akartatok velem.
A nyüszítése emlékeztetett egy sarokba szorult kutyáéra, de nem voltam benne biztos. Végülis ezekkel a szemekkel még sosem láttam kutyát és nem is hallottam nyüszíteni.
- Le... Leadni. A városban, az okkultistáknak.
Végre valami érdekeset hallottam, így a szemöldököm elismerően szaladt fel.
- Okkultisták, ez új. Miből gondoltátok, hogy ez jó ötlet?
Láthatóan félt a választól, a hirtelen rá tört köhögés pedig csak időhúzás lehetett. Egy idő után azonban muszáj volt befejezni, így rekedtesen csak kinyögött valamit.
- Mert... a sötét alatt fizetnek... minden gyanús jelenségért. Egy démon...
Rosszallóan ráncoltam össze a homlokom, ami megint sikeresen belefojtotta a szót. Reszketős egy férfi volt ez ahhoz képest, hogy nemrég még egy dárdát szegezett nekem.
- Milyen démon?
A szó hallatán a fülem újfent zúgni kezdett, de nem törődtem vele.
Vyrath. Rhiann.
Megráztam a fejem, hogy kirázzam az értelmetlen szavakat, de meglepetésemre az ember ezúttal mást is mutatott a rettegésen kívül. Értetlenséget.
- Hogyhogy... mármint... Te vagy a démon.
Hirtelen álltam fel róla és rántottam magammal, megragadva a koszos ingét a nyakánál. Az orrom hegye szinte hozzáért az övéhez, az arcából kifutott a szín és éreztem, hogy a lábai nem tartanák meg, ha elengedném.
Vyrath. Ismerd be, Vyrath. Engedj az igazságnak.
- Mondtam, hogy elég. - A fogaim önkénytelenül csikordultak meg egymáson, de a vörös holdból lecsorgó suttogás nem akarta feladni.
Démon vagy, Vyrath. Lucifer ivadéka, a kevélység hercege.
- ELÉG! Én nem... nem...Nem tudom, hogy ki vagyok. - A hangom hirtelen gyengült el, ahogy a szorításom is a férfi nyakán. Nem emlékszem, ki voltam, azt sem tudtam, hogy voltam-e ez előtt. Mintha most születtem volna a létezésbe, mintha minden gondolatom csak az ösztön lett volna, amit belém plántáltak.
- Miért nem emlékszem? Miért gondolom azt, amit, ha azt sem tudom ki vagyok?
Az ember kitépte magát a kezeim közül és futásnak eredt. Némán néztem utána, figyelve a bizonytalan mozgását, az elvétett lépéseit, a hibákat, amiket ki tudtam volna használni. Láttam őket, Éreztem.
Persze, hogy éreztem. Démon voltam.
Vyrath - ez volt a nevem. Keserűen mosolyodtam el, miközben a vállam fölé emeltem a fegyvert. Úgy tűnt bárki is voltam, most már nem számított. Csak a sértettség, ami a mellkasomban égett, ahogy a csuklómon feszülő kötélre gondoltam. Az esendőség, ami a menekülő parasztban meg volt, bennem viszont nem. Jobb voltam nála.
Démon voltam. A démonok pedig kivétel nélkül gonoszak voltak - szóval nekem is annak kellett lennem.
Meglendítettem a hajítódárdát, ami a csöndhöz képest hangos sziszegéssel szelte át a levegőt és alig hallható, visszafogott roppanással szúrta keresztül a menekülő paraszt hátát. Lehanyatlott a földre, én pedig odasétáltam hozzá és szomorúan néztem, ahogy az alatta tócsába gyűlő vér sárrá olvasztja a kavicsos földet.
- Ha nem így találkozunk nem öltelek volna meg. - sóhajtottam szomorúan, miközben megtámasztottam a talpam a bordáin és kirántottam belőle a szálfegyvert. - De neked muszáj volt elfognod, nem igaz?
Az ember nem felelt, csak halkan szuszogott, amíg a tudata kapaszkodott a testéhez. Nem időztem sokáig - nem tehettem. Csak a vállamra kanyarítottam a dárdát és leakasztottam a paraszt soványka erszényét, aztán sietős léptekkel indultam el az úton éppen ellenkező irányba, mint amerre ezek vittek volna.
Végtére is, most már egy démon voltam. Semmi keresnivalóm nem volt okkultisták között, bármik is voltak azok.
