[Magánjáték Adel&Johann] - Nebelturm kriptája nyugtalankodik

Ismételten el kellett temetnünk valakit. Az ember feleséggel rendelkező Thomas von Nebelturmot, aki egy küldetés során vesztette életét, amikor is legyengültében bandukolt a közeli erdőkben, páncélját és kardját elveszítve és egy farkas önvédelemből neki ugrott. Nyakát teljesen szét cincálta fogaival. A torony most üresvolt szinte, mert minden kovácsnak máshol akadt dolga, éépen ezért a gyászmenet nagyon rövid volt. Alig 500 vámpír kísérte el a halottat útján kesztyűmet a koposróra emeltem. Ahogyan az özvegy előttem elment egy levelet nyújtott a kezembe. Ez vagy sűrgősséget, vagy pimaszságot feltételztetett. Semelyikre sem utalt, mert nem álltam közel a családhoz. Viktória nem állt mellettem, ezért félnem sem kellett. Biztos vagyok benne, hogy kicsapta volna a hisztit.

A ceremónia végeztével nem mentem el az esti vacsorára, igaz hivatalos sem voltam rá. Műhelyemben a levél felett görnyedtem. Kibontottam, de nem néztem bele. Valami nagyon rossz érzés fogott el. Azt éreztem, hogy ha elolvasom, többé nem leszek ugyan az a vámpír. Talán csak gyermeki képzelgések voltak, de tudtam, hogy el kell olvasnom. A boríték kettő levelet tartalmazott. Az első levélben ez állt:


Kedves Johann von Nebelturm!

Ha ezt a levelet olvasod, én már nem élek. A küldetés amelyre indultam végzetes lett, olyannyira mint amennyire azt tervezték számomra. Nem feleségem volt az árulóm és ne is keresd meg mert nem tudod. De ismerned kell azt, ami akkor történt és, hogy pontosan mi közöd is van az egészhez.

A nagy háború során a mi szakaszunk elkerült a csatamezőről és nem találtunk vissza. Fogalmunk sem volt, hogy a frontvonal melyik részén vagyunk, de embereink nagyon vérszomjasak voltak és az ellátmányunk megszűnt, ezért, hogy ki tudjunk igazodni, hogy hol vagyunk és azért, hogy legyen mit ennünk, ki kellett fosztanunk egy falut. A falu jól volt őrizve, de egy ember gyűlölte az. Ő volt a falu árlója. Nem is igazán áruló volt, mert nem is vallotta magát a faluba tartozónak és szerettei sem voltak ott. Ő lett később a feleségem. A falut lerohantuk és mindenkit megöltünk. Kivéve egyet. Egy kisfiú elmenekült. Hátra kiáltott, hogy bosszút esküszik és nagyobb hadat szed össze, mint amit Nebelturm be tud fogadni. Tudta, hogy kik vagyunk.

Ha én maghalok, az csak az ő érdeme lehet. Talán beállíthatja valami balesetnek vagy hasonlónak, de mindenképp velem és apáddal fog végezni először. Valószínűleg balesetnek állítja majd be. Összeszeszedte seregét és most Nebelturm ellen vonul. Hogy hol járhat nem tudom, de a vezetőség nem hitt nekem, amikor ezt elmondtam.

És akkor rá is térnék arra, hogy mi közöd van ehhez. Mivel a vezetőség mendemondának tartja állításomat, ezért csak benned bízhatok. És itt jegyezném meg, hogy mi közöd is van az egészhez. Ebben a kisebb alakulatban apád is jelen volt. Mi ketten lettünk a vezetők. A mi arcunkat jegyezhette meg, mert nem volt rajtunk sisak. Apádban nagyon megbíztam úgy ahogyan te most Philippbel. Ha jön is sereggel ármány lesz a terve. Ne bízz senkiben.

Tomas von Nebelturm +++


A levelet többször is elolvastam. Bárki is volt ez a Tomas, nagyon oda figyelt rám. A levélben nem tért ki rá, de az sem lett volna számomra meglepő, ha Viktóriáról is tud. A három kerszt a levele végén megmelengette szívemet. Szintén keresztény vámpyr, aki még írni sem tud. A levelet letéve megnéztem a másikat. Egy halott vizsgálati engedély volt. Gyorsan Philipphez rohantam.

Az ünnepség a nagy lakománál tartott. Gyönyörű lányok próbáltak be invitálni, de én csak Philippre vártam, aki nagyon mérges arcal és egy csirkecombbal a szájában jelent meg.

- Mit akarsz? Éppen eszem. És több csinos hölgy is kérette magát. El kell őket vinnem táncolni. Nem jönnél inkább te is? Nagyon sok finom étel van.

- Baj van! Kaptam egy levelet az elhúnyttól, aki állítja, hogy a tornyot meg fogják támadni. Sereget szerveznek, de nem azzal támadnak. Az csak a végső pusztításhoz kell. Szervezz egy alakulatot És nézzetek szét Hellenburgig. És még valami... ne bízz senkiben. Még a ... - még a mondtaomat sem tudtam befejezni, mert az özvegy oda lépett.

- Nem kell előttem titkolóznia, én írtam a levelet.

- Le írná nekem ezt a pár szót... erre a papírra?

- Természetesen

- Fogadom, hogy nem haudok, ha még is úgy, meghalok. - a hölgy leírta a papírra az esküt. Valóban ugyan az a kézírás volt, még sem hagyott nyugodni, amit Tomas a levele végére íratott.

- Nem tudom, hogy mit kellene tennem, mindazon által, bízom önben Herr Johann. A házamban most sok dolgot kell elintéznem. De most még mulatok egyet vámpír módra. - mosolyodott el.

Másnap reggel Philipp elindult, én pedig a hullát mentem vizsgálni. Előtte meglátogattam anyámat, aki épp betegeskedett. Ápolgattam, kicsit faggattam, a levélről, de nem nagyon tudtam meg többet annál, mint amit tudtam. Ahogy a tetstet vizsgáltam, a seb valóban nem olyan vol, mint amikor frissen lemarcangolják az ember kezét, vagy hasonló. Sokkal inkább olyan, mint amikor egy tortából vágnak ki egy szeletet.

Amikor végre friss levegőt vehettem a kapunál, egy ismerős arcot láttam. Az őr éppen lejegyezte, hogy ki és micsoda, de nem engedte be a toronyba. Oda léptem és azt mondtam:

- Nocsak nocsak. Egy ismerős arc. - Elmosolyodtam és oda fordultam az őrhöz. - A hölgy hozzám jött, majd én elkísérem. - Bár nem illet, megfogtam a kezét és elindltam vele a műhelybe...

Kicsit visszatérhettem a katedrális nyugalmába. Vagyis... Visszatértem volna, de a családtól kapott levelek nem hagyták, hogy a fenekemen maradtak.
Robinról volt szó. Hónapok óta nem volt otthon, és majdnem pontosan azóta információjuk sem volt róla, csak annyi, hogy a gróf lányát próbálja előkeríteni a föld alól is.
Talán képes lettem volna nyugton maradni, ha ifjú felesége, aki első gyermeküket hordja a szíve alatt nem írt volna láthatóan könnyek között, hogy még ő sem tud semmit, és belehal a bizonytalanságba. Segítenem kellett... Még csak nem is hazavinni a bátyámat, csupán megtalálni valahol, az utolsó információk szerint délen, és hírt küldeni róla a családnak, és főleg a Anna-nak, a feleségének.
Ehhez persze kellett némi időt kapnom a feljebbvalóimtól, hogy kereshessem... Amihez jó indok kellett....
Tekintve, hogy azt nem mondhattam, hogy délre készülök, a lehető legrövidebben megfogalmazva vázoltam a helyzetet: A családom komoly gondokkal küszködik, és néhány hétig szükségük lenne a segítségemre, ami alatt én is kipihenném a határ menti szolgálat fáradalmait.
Mindezt persze Matheus atyánál kértem először, aki minden további nélkül biztosított róla, hogy semmi gond, menjek. Az alapján, hogy milyen sietve tessékelt is ki a szobából, nem voltam teljesen meggyőződve róla, hogy nem lesz gond, dehát legfeljebb azt mondom majd, hogy a közvetlen felettesem engedélyével távoztam, és maradtam távol hosszabb ideig. Robin biztonsága, és a család nyugalma ér ennyit.
Miután így nekiindultam nem nagyon álltam meg, míg  Hellenburg környékére értem. Egyelőre csak kósza információkat kaptam a bátyámról. Páran látták, de egyik sem volt biztos, hogy tényleg róla van szó.
Nemsokkal naplemente előtt értem egy vámpírtorony - az információim szerint a Nebelturmok tornya - közelébe. Mivel sok lehetőségem nem volt, és erős a sejtésem, hogy van abban a toronyban legalább egy vámpír, aki ismerősöm, úgy döntöttem, ott próbálom meg az éjszakát eltölteni, és ha szerencsém van még információt is kapok, ha megtalálom az ismerősömet. Egy ilyen toronyban sokmindent tudhatnak, amit az egyszerűbb falusiak nem, ugye?
Nos, csak akkor futottam problémába, amikor végül a kapuban álló őr - teljesen érthetően - kérdezni kezdte, hogy ki vagyok, és mit keresek itt...
- A nevem Adel, és a Nebelturm család egy tagját jöttem meglátogatni - kezdtem magyarázni, próbálva közben valahonnan felidézni a nevét annak a vámpírnak, amit viszont soha nem hallottam, így nem voltak túl jók a kilátásaim, hogy eszembe jusson...
Óriási szerencsémre nem is kellett, mert a bizonyos ismerős megjelent, és igazolta az állításomat, majd megragadva a csuklómat elindulunk... Hová is?
- Örülök a viszontlátásnak - mondtam neki, finoman megpróbálva elhúzni a kezemet, de továbbbra is követve őt. - Hová megyünk? - kérdeztem kíváncsian, és kis elveszettséggel is, hiszen nyilvánvalóan fogalmam sincs, hogy hogy épül fel ez a torony.

Fel szaladtunk a fő lépcsőn, el a nagy folyosón az első nagy teremig. Út közben megválaszoltam a kérdését:

- Én is. Mindent elmagyarázok... a házmba - mondtam lihegve, ahogyan suhantunk a toronyban. Út közben sokan rám köszöntek, én is vissza köszöntem, de furcsálló takintetük egy kicsit zavart, főleg amikor csak csendben elmosolyodtak.

A folyosón egy kisfiú sétálgatott, teljesen elveszve. Nem úgy tűnt, hogy közülönk való lenne, ezért oda léptem hozzá és nyugodtan megkérdeztem:

- Tudok valamiben segíteni? - kérdésemre hátraugrott és ilyedten nézett ránk.
- I-igen... Eltévettem... Egy hölgyet keresek, akinek hosszú barna halya, zöldes barna szeme van, sötét lila ruhában jár, az arca róka szerű, az orra kicsit nagy, a szája pedig sokszor mosolyog. - úgy mondta, mintha egy betanult szöveg lenne, de nem kezdtem gyanakodni. Sokféle ember szokott ilyenkor az özvegyhez járulni, még akkor is, ha nincsenek rokonai.
- Egyel följebb kell menni, a második terem utáni folyosónak, jobbra az ötödik ajtó. Sok sikert. - azzal loholtam is tovább.

Végül is nem a műhelyhez vittem, hanem haza, ezért a folyosónál tovább nem is mentünk. Az előszobában ledobtam a cipőmet, és a konyha-nagyszoba-ebédlő részbe vezettem. Balra volt a konyha, dísztelen tölgyfa bútorokkal ott főzte az ebédet Viktória. A szoba közepén egy kisebb, ayon díszített öreg tölgyfa asztal állt amin kovácsok szorgos munkályának folyamta volt látható, mellette pedig székek helyezkedtek el. Nem volt nagy, de négy ember kényelmesen elfért mellette. Jobbra pedig egy szépen megvetett és díszpárnákkal kiarakott ágy, mellette három tölgyfa szék. Egy nagyon díszes és két egyszerűbb, de szintén díszes. A szoba másik oldalán volt még két ajtó.

Vendégemmel a cipőjét levetettem, biztosítva arról, hogy a szobában van szőnyeg. Be vezettem a szobába és helyel kínáltam, jómagam az egyik kevésbé díszes székbe ültem.

- Itt tudunk nyugodtan beszélgetni. - mondtam,- Remélem magának sem kényelmetlen. Nos van egy dolog, amibe hamár itt van mindenképpen be kellene vonnom. Viszont előbb nyugodjom meg és mesélyjen, hogy mijáratban van erre felé és miben tudok én segíteni. - mondtam, remélve, hogy nem nagyon zaklattam fel. Viktória nagyot szagolt a levegőbe és szikrázó szemekkel nézett a vendégre.

Nem tetszik nekem ez a "később", de hát mit tehetnék ellene? Csupán karbafont kézzel, enyhén felvont szemöldökkel megállok egy pillanatra, jelezve nemtetszésemet, de nem makacskodom, dőt, meg sem várom, hogy reagáljon, indulok tovább utána. A... házába? Nem tűnik ez jó ötletnek.
Ha a vámpír nem szólítja meg a kisfiút, én magam hajoltam volna le hozzá, hogy megkérdezzem mi történt, hova tart.
Így viszont csak mosolyogva fűztem hozzá az útbaigazításhoz
- El ne tévedj megint - kacsinottam a fiúra, egyébként bátorítást sugározva felé a hanghordozásommal, a testtartásommal, és a mosolyommal is. Még ha ebben a toronyban is él egy gyerek, ijesztő lehet egy ekkora hely, amit még nem teljesen ismer.
Egész kellemes lakrészhez érkeztünk. Nem fejedelem otthona, de ez mindössze azt jelenti, hogy annál jóval otthonosabb. Sokkal inkább emlékeztet a házra, ahol felnéztem.
Miután a cipőmet levettem, és körbenéztem, megláttam a konyhában sürgölődő asszonyt. Nem sokat gondolkodtam, odamentem hozzá.
- Üdvözlöm, asszonyom. Ön bizonyára a bátor Herr Nebelturm felesége - pillantottam a vámpírra, majd visszafordultam a nőhöz - Bocsásson meg, hogy az otthonában alkalmatlannkodom. Igazán hálás lennék, ha megengedné, hogy maradjak, amíg a férje elmondja amit szeretne - kedvesen, őszintén mosolyogtam rá. 
Csak azután, hogy engedélyt adott lépek a szobába a férfi után, 
- Igazán nem nagy dolog. Az ikerbátyámat keresem - osztom meg tétovázás nélkül Aztán részben reménykedve, hogy esetleg tud információval szolgálni, részben kíváncsian, hogy mibe akar bevonni egy számomra ismeretlen és ellenséges területen...

Viktória teát hozot, egy kis süteménnyel.
- Egy kis teát hadd szolgáljak fel, amíg az ebéd elkészül. - mondta szerényen. Keze remegett, majdnem elejtette a tálcát. Letette az ágyra, majd ment vissza főzni.
Elgondolkodva magam elé néztem és az első korty után válaszoltam.

- Megkérdezzük az őröket és szétnézünk a toronyba. Esetleg le tudná rajzolni? Vagy egy személy leírást tud róla adni? -kérdésemet Philipp vad betörése szakította félbe. Keresztül rohanta házon a cipőjét csak úgy félre hányta.
- Figyelj! Nincs sereg átnéztük mindenütt, de nincs sehol. - mondta lihegve - Két gyanús fiatalt láttak. Valószínűleg ál néven tartózkodnak itt, az őrök alig engedték be őket. Talán az özvegytől akarnak valamit, talán nem... - a vendégemre tévett a szeme. - Ó... látom vendéged van, akkor nem is zavarlak. - lassan kihátrált, de szemét nem vette le a hölgyről. - Viszlát! Ha... kellenék a szomszédban leszek. Viszlát... - mondta, azzal el is viharzot.

- Ne törődjön vele, igazi nő csábász.

A hűvosödő éjszakákban tartó hosszabb utazás közepette nagyon jól esett a tea.
- Köszönöm asszonyom, lekötelez - mosolyogtam a ház úrnőjére.
A vámpír reakciójára kicsit hitetlenül nézek rá, aztán értetlenkedve válaszolok a kérésére.
- Mint említettem, az ikerbátyámról van szó. Ha személyleírást szeretne, csak nézzen rám. -
Ekkor lép a házba a nyilvánvalóan nem ismeretlen, de jelen helyzetben váratlan vendég. Meglehetősen érdekes mondandóval.
Sereg, ami nincs sehol, két gyanús fiatal...
- Szóra sem érdemes - jelzem a vámpírnak, hogy szükségtelen szabadkoznia, nem hozott az ismerőse kellemetlen helyzetbe. - De mi ez a sereg, amit az úriember nem talált sehol? - kérdezek rá nem tudva gátat szabni a kiváncsiságomnak. A sereg majdhogynem szinonímája a pusztulásnak, és a szenvedésnek, így szinte zsigerből tudni akarom, miért van ré szükség, vagy miről van szó.

- Vannak különböző és egyforma ikrek is, de nem hiszem, hogy egy férfi női vonásokat hordozna. Mindegy, majd körbe nézünk.

Egy ideig nem szólaltam meg. Kiszürcsöltem a teámat, elővettem a zsebemből a levelet.

- Amit tudni kell ezzel kapcsolatban az, hogy az özvegy ember. Nemrég lett eltemetve a férje, akivel itt éltek. Az elhúnyttól kapőtam a levelet. - átnyújtottam a levelet. Az ebéd lassacskán készen volt, ezért felálltam és megterítettem, majd vissza ültem a helyemre. - Nos mi a véleménye?

- Könnyebb minket összekeverni, mint hinné - nevetek fel a megjegyzésére. Ó ha tudná mennyire... Nem, nem vagyok feszült a bátyám miatt, hiszen valahogy... Tudom, hogy nincs baja, csak a család megnyugtatása (és hogy én magam is teljesen biztos lehessek benne) miatt meg kell keresnem.
Felesleges volna siettetni, hogy válaszoljon, végülis nem kötelessége számot andi nekem, és én sem ilyen céllal kérdeztem: egyszerűen a kíváncsiság hajt.
Végül egy levél került a kezembe, amit komoly arccal tanulmányoztam, míg megterítettek körülöttem. Szóval Johann... Csak most tudatosult bennem, hogy még nem is volt alkalmunk bemutatkozni.
- Mondja, Johann - kezdem, kissé kérdő hangsúllyal, hogy biztos legyek benne, szólíthatom így. - Erről a Nebelturm család vezetői tudnak? - kérdeztem. Ez kellene az első dolog legyen, biztosnak kell lennem benne, hogy megtörtént... Főleg, ha a sereg amiről szó van nincs sehol.. Még? Vagy valami mágia miatt nem látják... Isten tudja mi mindent tudnak kitalálni, hogy meglepetésként érjen egy támadás egy ehhez hasonló tornyot.

Először nem akartam elhinni, hogy ezt komolyan gondolta... Még ha nem is biztos a fenyegets, de attól még fenyegetés, ami nem csak őt érinti, hanem a torony minden lakóját. 
Ha nem is pánikot keltve rohan oda, hogy meg fogják támadni a tornyot, de a levelet mindenképpen meg kellene mutatni a család vezetőinek, hogy a helyzetnek megfelelő óvintézkedéseket megtehessék.
- Komolyan úgy gondolja, hogy egy ilyen fenyegetést a legbölcsebb elhallgatni? - kérdeztem is rá. - Ha nem biztos benne, hogy igaz, akkor ne igazságként közölje, de a fenyegetés miatt a lehetőséggel mindenképpen számolnia kell annak is, akinek hatalmában áll lépéseket tenni a torony védelme érdekében... - tettem hozzá minden parancsoló felhang nélkül, aggódva a helyzet komolységa miatt.


A beszélgetést viszont megszakította a ház úrnőjének ebédhez hívó szava. Mielőtt asztalhoz ültem volna, újra megköszöntem, hogy vendégül látnak, és bár visszafogottan ettem, de kifejezetten jól esett a Katedrális szerény konyhája után, ami a hozzám hasonló újoncoknak jut ez a gazdagabb, háziasabb étel.
- Nagy oktalanságra vallana, ha egy számomra ismeretlen helyen bármiféle ötlettel állnék elő egy ilyen kaliberű ügyben - válaszoltam a kérdésre, de hazudnék, ha azt mondanám, nem próbáltam magamban lehetséges forgatókönyveket, okokat, és mikénteket felvázolni. Egyiknél sem ragadhattam le viszont, nehogy emiatt reagáljak késve egy hasonló helyzet váratlan fordulataira. - Én úgy gondolom, ezt komolyabb ügy lehet annál, mintsem ketten... vagy hárman - vetettem bizonytalan pillantást a vámpír asszonyra - boldogulnánk vele. - mondtam ki egyértelműen a véleményemet. Ami az is marad egészen addig, ameddig ő nem teszi sajátjává, hiszen egy vámpír toronyban nem tehetem meg, hogy saját magam intézkedem, egyedül.

Nem tudtam mit válaszolni a véleményére. Semmit nem tudok a vámpírok közötti politikáról, hát még a családokon belüli viszonyokról.
- Megtisztelő, hogy nekem több bizalmat szavaz, mint a rokonainak, ennek ellenére nem értem mivel vívtam ezt ki. - jegyeztem meg kicsit elgondolkodva.
- Attól félek, nem tudok úgy segíteni, mint reméli. Ne felejtse el, hogy kívül álló vagyok, aki annak is örül, hogy megtűrik a toronyban. - emlékeztetem, hogy koránt sem vagyok olyan pozícióban itt, hogy bármire hatást tudjak gyakorolni komolyan.
- Ennek ellenére, ha tudok bármi féle támogatást nyújtani abban, amit tenni készül, számíthat rám - mondom neki, hiszen ha nem is mély az ismerettségünk, ne kívánom, sőt, a halálát.

Való igaz, ez inkvizitor munknak hangzik, de a legveszélyesebb fajtából, hiszen délen vagyunk. Ezt igyekszem nagyon az eszembe vésni.
– Nagyon komoly kockázat vállalására kér – jegyzem meg – Mit tesz, ha valaki figyelmét felkelti a ténykedésem, és úgy gondolja, visszaéltem a vendégszeretettel? – kérdezem. Biztos akarok lenni benne, hogy tudja, mire is kér pontosan. Óvatosan kell bármibe beleütnöm az orrom délen, különösen pedig egy vámpírtoronyban.
– A sírt mindenképpen örömmel megnézem, ha ezzel segítgetek – bólintok rá az utóbbi kérésére.

- Ha nem keltesz feltűnést, akkor nincs baj. Az őrök emberként fognak kezelni, mint jött emntet. Ne ölj és ne kelts zavargást és akkor nem lesz gond. Ezt úgy a legkönnyebb elkerülni, ha óvatosan beszélsz. Ha tényleg az egyik az ellenség, akkor csak szép óvatosan hátrálj ki a dologból. Én megkeresem a másikat. Itt az engedély. - nyújtottam át a papírost. Reméltem nem lesz baj, mert ha igen, nekem északon végem. Az előszobába kísértem a vendégemet.
- Legyen nagyon óvatos. Én megnézem a másikat. Meg van még egy kis dolgom, szóval most útjára engedem. Ha esetleg látja Philippet vigyázzon vele. Rendes srác meg minden, de... Nem egy könnyű eset. És inkább a testre hajt mint másra. - mondtam neki.
- A viszont látásra. Ezt önnek csomagoltam. Ha esetleg megéhezne. Este majd ha visszajön az ágyat addigra megvetem. - mondta Viktória, bár eléggé erőltetett kedvességel.
- Sok sikert! - teszem hozzá.

Megnyugodtam a válaszától. Érti a helyzetet, és tanácsot is tud adni. Nem kötekedtem tovább azzal, hogy rávilágítok: a feltűnés és az erőszak kerülése nem éppen az inkvizítorokra jellemző, hiszen különösen az utóbbi fontos eszköze az inkvizítoroknak. Az inkvizítoroknak, de nem nekem. Nem lesz gond ezzel.
Átvettem a papírt, és bólintottam. Óvatos leszek, csak természetes, hiszen a számomra ellenséges terület szívében vagyunk.
A figyelmeztetésére Philippről elnevetem magam.
- Ne aggódjon, ha romantikus kapcsolatba akarnék bonyolódni, akkor sem itt kezdeném. - mosolygok rá.
- Nagyon kedves öntől - mosolygok Viktóriára is barátságosan - Hogyan hálálhatom meg a kedvességét? - kérdezem, őszintén remélve, hogy lesz olyan, amivel neki is segítségére lehetek.

Viktória kicsit elpirult. Nem is igazán tudta mit válaszoljon.

- Meghálálni... hmmm... Ez az én hálám önnek! - válaszolta majd, gyorsan el is vonult.

Kérdőn pislogtam Viktóriára. Hála? Nekem? Hiszen semmit nem tettem, amivel leköteleztem volna...
Viszont nem is firtatom a dolgot, ha majd akarja, megosztja miért érzi úgy, hogy hálával tartozik nekem.
- Nem ígérek semmit, óvatosnak kell lennem, de amennyit lehet igyekszem megtudni. - fordulok Johann felé, közben felállok - Nem szeretnék túl sok időt egyedül tölteni a toronyban, úgyhogy egy óra múlva visszajövök. - jelzem mosolyogva - Feltételezem a kriptát a legalsó szinten kell keresnem - kérdezem, és ha választ kaptam a burkolt kérdésre, hogy merre induljak, zsebemben a kapott, biztonságomat jelenthető papírral nekivágok, hogy utánanézzek annak a holttestnek.
Már belépve a sírhoz is volt valami furcsa a levegőben... Nem volt olyan állott, áporodott, mint ilyen helyeken szokott... Sűrűbben jártak itt, mint illendő...  Az útmutatás alapján megtaláltam a koporsót, amit meg kellett néznem, ezen is nem ordítóan, de a figyelmes szemnek észrevehető volt, hogy elmozdították... Valamire készültek vele...
Mivel több bizonyítékot nem is találhattam (és szükség sem volt rá) néma imával leróva tiszteletemet az elhunytak felé, visszaindultam a felsőbb szintekre, óvatosan kérdezősködve is a helyzetről útközben, mielőtt újra találkozom Johannal, és arra a különös alakra is "vetek egy pillantást"

Csak bólintottam és útjára is indult a Hölgy. Én elindultam meg keresni a furcsa alakokat. Az elsőt fel is ismertem, de arra gondoltam, hogy nem csak az én utamat fogja keresztezni, ha bemegy, biztosan találkozik a Hölgyel és ő fel fogja ismerni. A másik idegen után kutattam és megkérdeztem minden jó féle parasztot, hogy nem láttak-e egyet. Aki szénát szállított, aki kapálta a kertet és még azt is, aki óbégatott, vagy azért mert ráulni akart valamit, vagy mert rácsapott a kezére a ház javítás közben.

Végül megtaláltam akit kerestem és nagyot csodálkoztam. A hölgyet láttam meg, de... más volt. Férfiasabb. Azonnal oda siettem hozzá és elővettem mogorva, erős, de céltudatos arcomat.
- Kérme jöjjön velem! Fontos! Az életéről van szó! - mondtam titokzatosan, aztán karon ragadtam és haza vittem. A Hölgy még nem volt otthon, Viktória pedig elment bevásárolni. Leültettem magam elé a férfit, adtam neki egy teát, hogy egy kicsit feloldódjon.
- Ne ijedjen meg, valójában azt szeretném tudni, hogy miért van itt, és kihez jött. Ha tudom, hogy megbízhatok magában, akkor elengedem. - mondtam, gondolkodva a következő lépésen, mivel fogom itt tartani.

Robin kissé kezdett kétségbe esni, de tisztában volt vele, hogy soha nem jár sikerrel, ha nem hagy magának elég időt pihenni. Úgy gondolta, ha pár napra meghúzza magát egy vámpírtorony közelében, és összeszedi az energiáit, hatékonyabb lesz a munkája.
Arra viszont nem számított, hogy szinte még meg sem érkezik, már szembe találja magát egy mogorva vámpírral, aki valamit nagyon akarhatott, és kijelentette, hogy az életéről van szó... Ráadásul lehetőséget sem adott, hogy nemet mondjon, maga után vonszolta.
Nem mintha eszébe jutott volna tiltakozni, elkeltette a kíváncsiságát a kijelentés, és utána akart járni, miről is van szó.
A férfi otthonában aztán kissé feszülten, ugrásra készen nézett körbe. Csak azt nem tudta, miért van olyan érzése, hogy a katedrálisban inkvizitorként szolgáló húga a közelben van...
- Senkihez nem jöttem. Úgy gondoltam megpihenek pár napig a környéken, aztán megyek tovább dolgomra. Nem ártok és nem leszek a terhére senkinek, csak összeszedem kicsit az erőmet. - jelenti ki felkapva a fejét a férfi kérdésére. - De érdekelne miért gondolja másképp, és miért rángatott az otthonába... -

---

A visszafelé vezető út majdnem teljesen eseménytelenül telt. A szembejövők békés, barátságos vámpírok voltak, ha távolságtartóak is velem, a betolakodóval szemben. 
Majnem megérkeztem már Johann házába, amikor mégis felkeltette a figyelmemet, hogy az egyik toronyban járó ember - ahelyett, hogy a többi emberhez, és a vámpírokhoz hasonlóan szimplán elkerült volna egy szó nélkül, a barátságosabbak üdvözléssel, egyszerűen nekem jött, és kissé meg is taszított, hogy eltűnjek az útjából. Különös, ráadásul az arcán is sokkal nagyobb mogorvaság és gyűlölet tükröződött, mint a többiekén. 
Úgy döntöttem legalább azt megnézem, hova igyekszik, mielőtt visszatérek Johann otthonába, így egészen a feljebb lévő emeletig óvatosan, kellő távolságot tartva követem, és igyekszem megjegyezni az ajtót, ahol bekopogott.

Nem nagyon akartam rá ijeszteni nem tűnt veszélyesnek, de azért a pörölyömet a kezem ügyé be vettem.
- Aha! - kezdtem bele a válaszomba. - Ez esetben kérem mondja meg a munkáját, hogy micsoda, illetve ha lehet, akkor meséljen nekem arról, hogy hol és milyen körülmények között akart megszállni.

- Mi köze hozzá? - kérdezte Robin felhúzva kissé a szemöldökét. - Nézze Uram, tegnap érkeztem, senkinek nem tettem se keresztbe se javára egy szalmaszálat sem. Miért faggat? - tette hozzá többé-kevésbé ingerültség nélkül.

---

Ahogy az alak kopogott az ajtón, meglepetésemre nem érkezett válasz. Úgy tűnik nem szivesen lát vendéget, bárki is lakjon itt. Az alak viszont visszafele fordult, így gyorsan elsétáltam és igyekeztem az egyik kanyarban eltűnni, majd vissza indultam Johannhoz.

Sötét tekintettel néztem a vendégemre. Egy széket vettem magam él és leültem. A hangomat most bizalmasra állítottam.
- Nézze. Van egy nagyon fontos ügyem. Ami nagyon kényes. Szeretném tudni, ha esetleg tud valamit nekromantákról, vagy hasonlókról. Sőt. Ha gondolja gondoskodom magának szállásról. - szerencsére a felmentő sereg megérkezett. Azonnal be is engedtem a Hölgyet, de nem kísértem a szobába, csak mutattam neki, hogy menjen be.

- Nem negedi be a vendéget? - kérdezte Robin. Valahogy tudta, hogy az ajtó elé érkezett valaki, de nem igazán akart hinni a megérzésének. Ellenben ez jó indok volt, hogy kicsit gondolkodhasson a vámpír szavain.

---

Elgondolkodva érkeztem Johann ajtajához, és kopogtam be.
Mikor ajtót nyitott, nem rohantam le egyből azzal, amit megtudtam. Nyugodtan kell az ilyesmit intézni, hogy ne legyen gond.
És most, hogy kicsit kevésbé feszült közegbe értem... Nem, az nem lehet.
Meg sem vártam, hogy a szobába beengedjen, gyors léptekkel beléptem, és egy pillanatra ledermedtem, ahogy megláttam odabent a testvéremet.
- Robin -
- Adel - mondtuk ki egyszerre a felismerést, a következő pillanatbanpedig boldogan magamhoz öleltem a bátyámat
- Mit keresel itt? -
- Mit keresel itt? - kérdeztük ismét egyszerre, majd nevettük el magunkat szinkronban.
- Nem tudom, ez a vámpír iderángatott, és valamiféle nekromantákról kérdezősködik - felelte Robin, mire kérdőn Johannra néztem.
- Úgy fest, én is a nekromanták miatt vagyok itt. - válaszoltam én is - A kriptában valamiféle rituálét készítettek elő, és egy igencsak gyanús illető 10 perce kopogott egy emelettel feljebb -fordultam Johannhoz, leírva az ajtót, amit láttam.

Ahogy Adél megérkezett és a fiú karjaiba ugrott, egy kicsit megkönnyebbültem. Amit lán mondott, attól egy kicsit feszültebb lettem. Arra gondoltam, egy kicsit utána nézhetnék a dolgoknak és a tesvér pár is fesztelenebben tud beszélgetni, ha nem vagyok ott.
- Nos ennek rögvest utána kell néznem. - azzal már fordultam is ki az ajtón. Máeg gyorsan vissza néztem. - Érezzétek otthon magatoka, Viktória szívesen ad amit csak tud. - azzal elviharzottam.

Az özvegyhez akartam bekopogni, amikor megláttam a kisfiút. Csak egy pár pillanatra emlékszem, mert hirtelen a tarkómon erős ütést éreztem és elsötétült minden...