Kezdőlap
Regisztráció
Belépés
Nem tudom, miért térek vissza ide újra meg újra.
Talán mert tudom, hogy valamit át kell majd vennem. Hogy egyszer úgysem kerülhetem el azt, amivel megbíztak.
Az ősi romokat mindig is szerettem. Olyasmiket lehetett közéjük képzelni, amelyek szebbek voltak, mint a valóság és ki ne szeretne az ilyenekben elbújni? Megcsinálni a maga kis valóságát. Azonban ennek a lehetősége rémisztő volt, ezért csak jártam a kapukat és csodálkoztam, miféle csodákat rejtettek a mögöttük levő világok. Mondták, hogy ha késznek érzem magam rá, csinálhatok én is magamnak egyet. Többet is. De egyszerűbb volt csak ámuldozni és gondtalanul beugrani rajtuk, elveszni misztikus legendáik és végeláthatatlan tudásanyaguk közt. Nem is gondoltam, hogy a magas füvet, amelyben derűsen rejtőztem, egyszer túlságosan megégeti majd a nyári nap tikkasztó tüze. Nyugalmas volt minden és végtelennek tűnő, folytonosan azt tervezgettem, merre menjünk majd tovább, mit fedezzünk fel, amit eddig még nem láttunk.
Aztán egyszer az ajtók bezáródtak és ez lett belőlük. Emlékeket őrző szőrke sziklák, sűrített történetek, melyeket érző szemmel látok, mert ott voltam, amikor születtek. Ösvények végén pislákoló fény, akár egy álmomban, amikor rájuk tekintek, ám testem mozdulatlan, hisz kristállyá fagytak már. Régi port fúj rajtuk a jelenkori szellő és nem tudom pontosan, mit keresek itt. Csak szeretem nézni őket és reménykedni benne, hogy egyszer még újra színnel telnek meg és visszaadják azt, amit vártam. A folytatást. Az örökös folytatást. A másik életemet.
Lehunynom sem kell a szememet, és zenék kelnek életre, a tudás, melynek magvait elhintették bennem, csírázni kezdett már. Átkoztam magam, oly sokszor, amiért nem tudtam elmondani elégszer és eléggé, mennyi mindent adtak, és talán nem is számított volna. Elmentek. Hálám és lelkesedésem fejét hajtott napraforgóként hullt össze annak idején a furcsa, idegen elhagyatottságban.
A lehetőség azonban itt van, hogy megnyissam a saját kapumat. Nem lesz ugyanaz, ez nyilvánvaló, de talán megtalálom azokat, amiket maguk mögött hagytak az úton. Ki tudja, mit találhatok még? Talán ha megteszem az első lépést, meg a másodikat, a harmadikat, már nem lesz olyan nehéz.
Nem tudom elhinni, hogy majdnem ugyanolyan vagyok, mint ők. Hogy képes vagyok erre. Hogy egyáltalán látok. Sokáig annyira vak voltam.
Sosem hittem, hogy méltó leszek erre. Elhitettétek velem. Hát meglátjuk, sikerül-e.
De nem is én számítok. Nem azért jöttem ide, hogy erőt gyűjtsek. Mégis miért? Hogy elbúcsúzzak? Hogy megpróbáljam kinyitni a kapukat? Hogy hálát adjak, talán. Emlékezni fogok és keresek még a múltban, talán. Megkeresek mindent, amit annak idején nem láttam. Letérdelek a poros kőboltívek előtt, amik valaha átjárók voltak és finoman kinyújtom a kezem. A másikat a szívemre teszem. Lehunyt szemeim mögött az idő könnycseppekké válik, ahogy a múlt átfolyik a jövőbe. Nem tudom, látnak-e. Nem tudom, akarom-e, hogy lássanak. De nem bánnám.
Bárcsak segíthettem volna, ha időben észreveszem. Ha más lett volna... ha más lettem volna.
Hogy rájuk haragszom vagy önmagamra vagy egyikünkre sem, nem tudom. De hiányoznak. Furcsa, érdekes űrt hagytak maguk után, amit fájni fog felfedezni, ám mégis muszáj lesz. Ez lesz a feladatom. Akarok még mondani sok mindent, de nem tudom, elviszi-e a szél oda, ahol meghallják, illetve most nem jut eszembe elég megfelelő szó. Még visszatérek, tudom. Kiások dolgokat, feltárok dolgokat és talán megnyitom azt az átkozott kaput is. Csak előbb találjam ki, mi lehet mögötte.
Talán mert tudom, hogy valamit át kell majd vennem. Hogy egyszer úgysem kerülhetem el azt, amivel megbíztak.
Az ősi romokat mindig is szerettem. Olyasmiket lehetett közéjük képzelni, amelyek szebbek voltak, mint a valóság és ki ne szeretne az ilyenekben elbújni? Megcsinálni a maga kis valóságát. Azonban ennek a lehetősége rémisztő volt, ezért csak jártam a kapukat és csodálkoztam, miféle csodákat rejtettek a mögöttük levő világok. Mondták, hogy ha késznek érzem magam rá, csinálhatok én is magamnak egyet. Többet is. De egyszerűbb volt csak ámuldozni és gondtalanul beugrani rajtuk, elveszni misztikus legendáik és végeláthatatlan tudásanyaguk közt. Nem is gondoltam, hogy a magas füvet, amelyben derűsen rejtőztem, egyszer túlságosan megégeti majd a nyári nap tikkasztó tüze. Nyugalmas volt minden és végtelennek tűnő, folytonosan azt tervezgettem, merre menjünk majd tovább, mit fedezzünk fel, amit eddig még nem láttunk.
Aztán egyszer az ajtók bezáródtak és ez lett belőlük. Emlékeket őrző szőrke sziklák, sűrített történetek, melyeket érző szemmel látok, mert ott voltam, amikor születtek. Ösvények végén pislákoló fény, akár egy álmomban, amikor rájuk tekintek, ám testem mozdulatlan, hisz kristállyá fagytak már. Régi port fúj rajtuk a jelenkori szellő és nem tudom pontosan, mit keresek itt. Csak szeretem nézni őket és reménykedni benne, hogy egyszer még újra színnel telnek meg és visszaadják azt, amit vártam. A folytatást. Az örökös folytatást. A másik életemet.
Lehunynom sem kell a szememet, és zenék kelnek életre, a tudás, melynek magvait elhintették bennem, csírázni kezdett már. Átkoztam magam, oly sokszor, amiért nem tudtam elmondani elégszer és eléggé, mennyi mindent adtak, és talán nem is számított volna. Elmentek. Hálám és lelkesedésem fejét hajtott napraforgóként hullt össze annak idején a furcsa, idegen elhagyatottságban.
A lehetőség azonban itt van, hogy megnyissam a saját kapumat. Nem lesz ugyanaz, ez nyilvánvaló, de talán megtalálom azokat, amiket maguk mögött hagytak az úton. Ki tudja, mit találhatok még? Talán ha megteszem az első lépést, meg a másodikat, a harmadikat, már nem lesz olyan nehéz.
Nem tudom elhinni, hogy majdnem ugyanolyan vagyok, mint ők. Hogy képes vagyok erre. Hogy egyáltalán látok. Sokáig annyira vak voltam.
Sosem hittem, hogy méltó leszek erre. Elhitettétek velem. Hát meglátjuk, sikerül-e.
De nem is én számítok. Nem azért jöttem ide, hogy erőt gyűjtsek. Mégis miért? Hogy elbúcsúzzak? Hogy megpróbáljam kinyitni a kapukat? Hogy hálát adjak, talán. Emlékezni fogok és keresek még a múltban, talán. Megkeresek mindent, amit annak idején nem láttam. Letérdelek a poros kőboltívek előtt, amik valaha átjárók voltak és finoman kinyújtom a kezem. A másikat a szívemre teszem. Lehunyt szemeim mögött az idő könnycseppekké válik, ahogy a múlt átfolyik a jövőbe. Nem tudom, látnak-e. Nem tudom, akarom-e, hogy lássanak. De nem bánnám.
Bárcsak segíthettem volna, ha időben észreveszem. Ha más lett volna... ha más lettem volna.
Hogy rájuk haragszom vagy önmagamra vagy egyikünkre sem, nem tudom. De hiányoznak. Furcsa, érdekes űrt hagytak maguk után, amit fájni fog felfedezni, ám mégis muszáj lesz. Ez lesz a feladatom. Akarok még mondani sok mindent, de nem tudom, elviszi-e a szél oda, ahol meghallják, illetve most nem jut eszembe elég megfelelő szó. Még visszatérek, tudom. Kiások dolgokat, feltárok dolgokat és talán megnyitom azt az átkozott kaput is. Csak előbb találjam ki, mi lehet mögötte.
