Magánjáték: Long lost relatives

Csak egy troll volt az a Tünde fővárostól keletre, és még csak nem is olyan erős, mint amit a lovaggá avatása előtti próbán le kellett győznie, így akár még külön jutalomnak is felfoghatta volna ezt a kis küldetést. Az elmúlt hónapok eseményei kikezdték a kiegyensúlyozottságát, a lelkét és a fizikai tűrőképességét is, amellett hogy mióta megkapta a plecsnit hatalmas lett rajta a nyomás hogy még sokkal jobb legyen, mint eddig volt. Így egy kis szörnyvadászat már-már felüdülés volt, hiszen egyszerű: odament, megölte (és mivel troll fel is gyújtotta, azt soha többé nem felejti el a kis malőr miatt amit korábban elkövetett), semmi fölösleges gondolkodás, semmi politika, semmi háború, és emberek meg démonok sem, csak a tiszta természet és a fenevadjai. Sose gondolta volna, hogy ennyire meg fog könnyebbülni az egyszerűségtől.
Levágta a troll karmait, hogy tudjon vinni valami bizonyítékot, hogy meghalt, így egész vidáman indul vissza - haza. Nagyjából fél napi lovaglásra van a fővárostól, a környék pedig több mint ismerős neki. Éltek erre rokonai, egyszer régen, emlékszik rá. Gyerekkorában többször is eljöttek az apjával a közelbe, hogy találkozzanak Seamus unokanővérével Venaerával. Jobban mondva, hogy lepasszolják a nőnek a kicsi Loryt, hiszen akkortájt született Alan, és a szülei így is eléggé ki voltak merülve. Kellett nekik egy kis nyugalom az izgága és akaratos lányuk nélkül. Magában mosolygott az emléken, miközben beügetett a közeli faluba, hogy letegye a trollkarmokat az elöljáró íróasztalára. Az idősebb tünde férfi hálásan, bár az ízlésének túlságosan is negédesen mosolyogva köszönte meg a lovagnő szolgálatait, és küldte szívélyes üdvözletét a királynőnek, meg a többi lovagnak, hogy mindig megvédelmezik őket a bajban, és a többi olyan protokoláris marhasát, amitől Loreenát egész kirázta a hideg. Gyűlölte a formaságokat, és az őszintétlen tömjénezést is.
Sűrű elnézéskérések közepette szabadult meg az előljárótól, és inkább elvitte megitatni Jóskát, ameddig pedig a ló pihent ő is körbenézett az aprócska piactéren. Vett némi gyümölcsöt, de hosszabb időre a kiegészítőknél állt meg. Szerette a csecsebecséket, meg általában mindent ami csillogott, mint a legtöbb tünde, nameg... Hiába volt katona, és sok tekintetben keményebb mint a legtöbb férfi, azért a lelke mélyén mégis nőből volt.
Jelenleg szokásos zöldes tünde-köpenyét viselte, rajta az ezüst kitűzővel ami a rangját volt hivatott jelezni. A köpeny alatt a könnyű lovagi páncél volt, amiből leginkább a combközépig érő bőrrel megerősített csizmához hasonlatos lábbeli és a hasonló alkarvédő volt. Hosszú, lassan fenék alá érő vörös hajának egy részét hátrafogta egy aranyszínű csattal (amit még Lloytól kapott amikor átkutatta a nekromanta várát), csak hogy ne lógjon a szemébe. Íriszei malachitzölden csillogtak, miközben a csecsebecséket nézegette, és így hogy elvégezte a dolgát nem sietett sehova.

Aprócska piactér, de attól még forgalmas, mert tele van olyan javakkal, ami a mindennapokhoz szükséges. Ételes, ruhás, ékszeres és fegyveres standok láthatóak. Jó minőségű portékáikkal hívogatják mind a helyiek, s egyben az átutazóban levő vándorokat. Ahol látható a friss felírat, az bizony a piac legjobb helye. Ebbe a kis forgalmas életszíntérbe érkezik egy tünde, aki valamikor ezen a környéken élt az édesanyjával, Venaerával. Az alakja feltűnésével az a vidám hangulat alább hagy, hogy átvegye helyét az egymás közti suttogás, ami bizony pár alkalommal hallható tartományba kerül.
- Ez nem az a férfi, aki kapitány lett volna, de megerőszakolt egy nőt? – szól az egyik kofa a másikhoz, aki gyorsan leinti, mert attól fél, hogy a célszemély fülébe jut.
- Te tévedsz, hogy erőszakolt volna, csupán nővel volt, mikor kiképzésen kellett volna lennie. – próbálja kijavítani, de erre most a másik ingatja a fejét, hogy bizony neki teljesen mindegy.
- Lényeg, hogy elmulasztotta a kötelességét, s kicsapták őt az őrzők közül. Nekem nem kellenek ilyen alakok, inkább már az állítólagos feljelentője kell. Az annyira jóképű, s megbízható alak. A mai nap erre fog járni. – mindketten végül a végső felismeréstől összenéznek. Vajon mi fog történni, ha eme két férfi újra találkozik egymással? Ez a hír gyorsan terjed a standok között, s tapinthatóvá válik az a apró feszültség, ami két rivális tünde újra egyesülésével történhet. Tyrwel elkap néhány szót, de ügyet sem vet rájuk, mert nincsenek tisztában a dologgal. Egy nőt mentett meg a haláltól, majd talált neki biztos helyet, hogy rendbe jöjjön. Hlarnel pedig, aki végül elárulta, hogy végül ő legyen a kapitány. Az idő telik, Tyrwel pedig éppenséggel a csecsebecsék nézegetésével tölti az idejét. Nem tűnik fel neki különösebben, hogy mellette milyen magas beosztású nőszemély található. Csak pár pillanatra látta, ami abból állt, hogy megcsodálta szép ápolt vörös hajzuhatagát. Nemsokára lépés hallatszik, ami három őrzőtől származik. Járőröznek a faluban, mert a biztonság a fontos. Egyre csak közelednek, s Tyrwel feléjük fordul. A vörös szépség oldala felől érkeznek, s mikor megpillantja Hlarnel arcát a két csatlósa között, akkor egy pillanat alatt elönti a düh. Ökölbe szorítja mindkét kezét, de amilyen gyorsan jött, úgy elszáll a harag minden cseppje. Rájön, hogy kár a múltat bolygatni. Sokat változott az őrzök nélkül, talán azóta a pengéje még ügyesebb lett és élesebb, mint a régi riválisáé. Azonban tán a sors játéka lenne, mert a másik fél észreveszi az elárult társát. Megtorpan, ahogy mellette a két őrzőé is. Hlarnel gyomra pillanatok alatt görcsbe rándul, miközben látszik rajta, hogy próbálja magát hitegetni, hogy nem az a személy, akit jelenleg lát. Nyel egy nagyot, kettővel közelebb lép és hangosan rákérdez.
- Tyrwel Ghlan te vagy az? – kérdezi, miközben a piac ezen szeletkéje elcsendesül. A feszültség a tetőfokára hág, s mindenki figyelemmel kíséri a két rivális találkozását.
- Én vagyok az! Hát nem hiszen saját szemeidnek? – érkezik az a penge hideg válasz, amitől a legtöbb harcost kirázza a hideg. Jelenleg ehhez határozottság keveredik, egy céllal élő tündéé.
- Remélem jól vagy, azután... – leginkább jelez két társának, akiknek most esik le, hogy kivel váltott szót a kapitányuk. Távoznak minden köszönés nélkül, hiszen nekik van feladatuk. Tyrwel ráér, mert nem siet sehová. Visszafordul a csecsebecsékhez, miközben magában levonja a saját tanulságát a találkozással kapcsolatban. Hlarnel valószínűleg szenved a tette miatt, s valószínűleg volt alkalma megtapasztalni a kapitányság ízét.

Szinte érzi a bőrén, ahogyan megfagy az oldott hangulat a kis téren. Olyankor szokott ez történni, amikor egy faluból kitaszított tünde tűnik föl a színen, vagy valaki, akiről olyan pletykák terjedtek el, amik igencsak aláássák az illető jóhírét. Valahogy ez mindig így van faluhelyen, olyat is hallott már, hogy egy szegény leányt tagadott ki a klánja, akinek csak annyi volt a „bűne” hogy tehetséges tűzdruidának bizonyult, ám a helyi babonák ezt a gonosz jelének vették. Nevetséges. A városban is történnek ilyenek, de ott elég nagy a népesség ahhoz, hogy az ilyen pletykák ne jussanak el mindenkihez, vagy mindig legyen valaki, aki elég jól értesült, hogy eloszlassa őket. A közösségből kitaszítottaknak mindig jobb nagyvárosban élni, ha nem akarnak remeteként bujdokolni az erdőben.
Ezzel viszont még így önmagában nem is foglalkozna, ameddig nincs rendbontás, addig nem tiszte beleszólni a falusiak életébe, így továbbra is békésen válogat, éppen egy szebb veretes karkötőt próbál fel, amikor is megütik a fülét a „kapitány” szavai, de első sorban a név, amit mond… Meglepetten kapja fel a fejét, és mered a szőke tünde férfira, aki pont mellette áll, és akit a másik Tyrwel Ghlannak szólított. Mikor is volt? Talán tizenöt-húsz éve, hogy utoljára hallotta ezt a nevet. Akkor, amikor az apját hazahozták egy hordágyon, és utána az egész életük megváltozott. Halovány emlékei vannak csak arról az időszakról, hiszen még kisgyerek volt, akit bár jobban érdekelt a babázásnál az erdőjárás, attól még nem volt több egy kislánynál, aki nem sokat értett a felnőttek világából. Az a Tyrwel, aki az emlékeiben élt, magának való, de kedves fiú volt, a másodunokatestvére, akit egy nap elrabolt a Fekete Métely nevű szervezet. Bár egy csapat tünde őrzővel együtt elindultak megmenteni, a fiú soha többé nem került elő. Emlékezett, hogy szomorú volt, amikor mondták neki, de volt más gondjuk is. Seamus Wildwind, imádott édesapja (mellesleg Tyrwel anyjának az unokatestvére), abban a csatában sérült meg annyira, hogy fel kellett adnia a katonai karrierjét, és azóta is sánta, bár rátalált önmagára az íjkészítésben, onnantól már semmi sem volt ugyanolyan.
Érdeklődve nézi végig a mellette állót. Igen. Teljesen lehetséges volt. Az állvonal, az orr ugyan az volt, mint az apja rokonságában nagyjából mindenkinek, és Venaera is szőke volt, és még a környék ahol voltak is stimmelt. Voltaképp eléggé egybevágott a dolog, bár az ő előkerülésére számított a legkevésbé. Persze a férfi meg is erősíti a másikat, hogy ő az, így nincs más dolga egyenlőre, mint fülelni. A karkötőt körben visszateszi a fonott kosárba, annyira mégsem tetszik neki.
- Remélem nincs gond, uraim.
Fordul oda, minden szigorúságát összegyűjtve a kapitány felé. Ekkor már jól látszik rajta a lovagok ezüst kitűzője, ami valószínűleg vagy azonnali haptákba állást, de legalábbis visszahúzódó agarakat szokott eredményezni, reméli ez most is így lesz. Ha találkozik a tekintete a kedves rokonnal, akkor az érdeklődést láthat a másik szemében, nem megrovást. Amennyiben az őrzők távoznak, egyenesen a rég elveszett rokonhoz fordul.
- Régen nem láttalak már, Tyr.

Szigorúság szólal maga mellől, így egy pillanatra a mellette álló vörös hajú nőre tekint. Megpillantja a lovagok ezüst kitűzőjét, mire a szemöldöke kíváncsian felugrik. Riválisa gyorsan veszi a sátorfáját, s inkább a munkája mellett dönt. Egy jó darabig figyeli a távozó kapitányt, mint ha csak most értené meg az egész történetük lényegét. A kis kalandozása arra jó, hogy ne nézzen oda régen látott rokonára. Akkor fordul felé, mikor az megszólítja, ráadásul a nevén. Szembefordul vele, így feltűnik neki az a pár vonás, ami rajta szintén megtalálható. Elsőre nem ugrik be neki a név, mert nála ezek már túlságosan mélyre el vannak ásva. Kínosnak érzi a helyzetet, hogy nem emlékszik bizonyos nevekre. Leszegi az állát, miközben próbál összpontosítani magában. Wild, vagy Wind? Mikor a családi névnél elbukik, akkor valami beugrik a keresztnévből. Lore. Látszik azokban a komoly szemekben a komolyságot, azonban a leszegett áll és szomorú ajkak bűntudatról árulkodnak. Végül sikerül visszaérnie abba az időbe, mikor gyakran játszottak egymással. Beugrik neki a név, meg a sok élmény, amit együtt vittek véghez. A két ördögfióka, ahogyan az anyja hívta őket. Az a morcos bűntudat lassan őszinte mosollyá lágyul Tyrwel arcán. Rokonára tekint, aztán a régi szét emléknek köszönhetően közelebb lép hozzá, s olyat tesz, amit régen. Loreena homlokára küld egy csókot, aztán igazi testvér módjára öleli magához.
- Bocsáss meg, mert nem tartottam be az ígéretem, hogy vigyázok a hercegnő húgomra. – lassan elválik tőle, mert mások képesek lennének valami enyelgő romantikus párnak tekinteni őket. Hátrébb lép, hogy most először végignézzen rajta. A kislányból igazi nő lett, s az a kitűző sem lehet a véletlen műve.
- Látom végül feltaláltad magad. – fejezi be a testének feltérképezését. Illetlenség lenne a részéről.
- Nem számítottam arra, hogy veled összefutok még valaha. – somolyog, úgy mint minden más tünde. A Fekete Métely után semmilyen rokonnal nem találkozott, mert a családjával volt elfoglalva. Azután a 8 év az őrzőknél, s teljesen más ember lett, bár valahol ott van még benne az a régi kisfiú.
- Mit szólnál, ha a találkozás örömére sétálnánk egyet az erdőben? – ajánlja fel Lorynak, s remélhetőleg a másik nem siet sehová.

A megszólításra a férfi erősen gondolkodóba esik, szinte rá van írva a bűntudat az arcára, így Loreena egy pillanatra kétségbe vonja az ítéletét. Talán tévedett, és egy teljesen ismeretlen tündét szólított meg, azzal, hogy talán a rokona. Sosem volt túl szerencsés alkat, az ilyen szociális dolgokban pedig még kevésbé. Már szólásra nyitná az ajkait, hogy sűrű elnézések közepette amilyen gyorsan csak lehet, tovább álljon, de ekkor mégiscsak megszólal Tyr. Igen, mostmár biztosan ő.
Megmerevedik a hirtelen testi kontaktustól, még akkor is ha csak a rokonáról van szó, de néhány másodperc múlva leengedi a vállait, és halvány mosoly telepszik az arcára. Annyi kérdése lenne, amivel hirtelen megrohamozná a másikat, de muszáj önuralmat erőltetnie magára. Visszaöleli Tyrwelt, és hagyja hogy az jól megnézze magának. Ő sem tesz másképp. A kisfiú akire emlékezett kifejezetten jóképű erős tünde férfivá cseperedett, de ezen kívül nem tudott sok mindent megállapítani róla. Talán vándor lett vagy hasonló… De remélhetőleg fognak tudni beszélni, és akkor majd mindenre fény derül. Dühösnek kellett volna lennie, hogy a férfi ilyen hosszú időre eltűnt, és nem is kereste őket, de egyenlőre a viszontlátás öröme nagyobb volt, semmint szemére hányja a múltat, amin már úgysem lehet változtatni.
- Igen, így is fogalmazhatunk. – válaszolja nevetve arra, hogy feltalálta magát. Igazából csak elég törtető volt, és nem csak ő, hanem az anyja is, aki jó adag hátszéllel tudta megtámogatni a lány katonai karrierjét. Nem kis veszélyek árán, de úgy tűnik az idősebb Lady Wildwind (és persze a két Shadowthorn nővér) jobban tisztában volt Lory képességeivel, mint ő maga. A megjegyzésre, hogy Tyr nem számított rá, hogy valaha még találkoznak fellobban benne a harag apró szikrája. Hogy ő nem gondolta? Hiszen eltűnt, és még felnőttként sem kereste őket! Talán… Talán már nem is jelentettek neki semmit. Igen. Ez is egy lehetőség volt sajnos a sok közül. Végül inkább nagy levegőt vett. Mindig is türelmes természet volt, kifejezetten ritkán hagyta, hogy a fellobbanó érzelmek eluralkodjanak rajta.
- Rendben. A séta jó lesz. – bár egy italnak jobban örült volna, látta hogy a falusiak milyen ferdén néznek a másodunokatestvérére. Nem akarta semmilyen gonosz pletykának kitenni, vagy hogy bármelyiküket a szájukra vegyék. Az erdő mindig nyugodt volt, csendes és megbízható. Amúgy sem sietett, a jelentés megírása megvárta, és a troll sem volt akkora fenyegetés, mint mondjuk egy háború, amiből bőven kijutott mostanság.
- Mi történt veled? Az őrzők próbálták tűvé tenni az erdőt utánad, de nem leltek a nyomodra. Azt hittük hogy… hogy már nem élsz.
Így kell ezt! Tapintatlanul rögtön bele a közepébe! Sosem volt kenyere az udvarias csevegés, hogyha valami nem tetszett neki, akkor inkább bent tartotta a véleményét mindig is, de hazudni vagy kertelni, azt nem tudott. Hallgatás vagy őszinteség, ez a két lehetőség van. Malachitzöld szemei érdeklődően néznek Tyrre – ekkor már a magas tölgyek között sétálnak – és nagyon kíváncsi arra a bizonyos történetre.

Találkozni egy régi rokonnal nem egyszerű, főleg mikor sok éve nem látták egymást. Reménykedik, hogy nem haragítja magára Loreenát, mert akkor értelmetlenség lenne tübbször hazatérni a Tünde-erdőbe. A lány mosolya jótékonyan hat az ő hüvős lelki világára. A régi kötelék, a sok évnyi porosodás után felszínre kerül. Öt perc telik el, mikor ő viszonozza annak vidámságát. A maga szürke világába megérkeznek a színek, s visszatér abba az időbe, mikor együtt voltak. A fogocskázások, bújlálások, sőt egyéb más gyermeki játékok képei villanak fel lelki szemei előtt. Loreenának felteszi kérdést, hogy van e kedve sétálni egyet? Örül, hogy nem utasította el, mert ez visszahozza a régi érzést. Amikor megérkeznek a nyugalomba, akkor a lépteit lelassítja. A rokana szavára megtorpan, hogy szembefordulhasson vele. A jókedve rögtön elszáll, mint ha ott sem lett volna. Jobb kezét finoman rápakolja a beszélgető partnere vállára. Tekintete a másikét keresi, miközben benne lassan összeállnak a képek.
- A fekete Métely elvitt volna a maga táborába, hogy ott kiképezzenek. Megtörjék az ellenállásom, s jó harcos legyek. Az őrző kapitány összecsapott azzal a bandával, azonban én kiszabadítottam magam. A többi gyerek csak nézett megtört lélekkel, és várták a sorsukat. Futottam, szaladtam, miközben az írány nem érdekelt. Többször írányt változtattam és pár patakon átgázoltam. Hamar kifáradtam, aztán a kemény és az álmatlan éjszakák után egy tünde druida nő és őrző férje talált rám. Az erdő peremén éltek és befogadtak. Különc párról van szó, így a többi közösségtől távolabb laktam. Nehezen fogadtam el őket. Sokáig gondoltam arra, hogy felkereslek benneteket, mint rokonokat, de féltem. Újra a Fekete Métely karmaiba kerülni, vagy esetleg hozzátok elvezetni azokat a vadállatokat... – fájdalmas emlékek, s akkor az egy kisfiú döntése. Kezének apró szorítása érezteti azt a kínt, amit akkor hozott meg. Pár percre elfordítja a fejét, ám így sem tudja kiírtani a bűntudatot, s az utáni fájdalmakat. Mikor sikerül túllendülnie e hullámponton, akkor tekint bele partnere fürkésző lélektükreibe.
- A sok rossz után valami új történt velem, egy olyan dolog adatott meg nekem, ami kezdettől fogva hiányzott. Egy kis család, ahonnan nem hiányzik az apa. – mondja el, azonban nem kell elmagyaráznia miért. Loreena pontosan tudja, hogy ő szerető apa nélkül nevelkedett fel.
- Nevelő szüleim, végül megtanítottak pár dologra, míg tizennyolc éves nem lettem. Akkor váltam el tőlük, s még akkor nem tudhattam, hogy egy ideig nem fogom őket viszont látni. Beálltam az őrzők közé, hogy rendesen kiképezzenek. 8 év, aminek kezdetén én voltam a legrosszabbak között. Egy gyenge , aki egy burokban nőtt fel. Csalódtam, fájt mindenem, összevertek és kigúnyoltak. Egyik részem így tünt el, jó mélyre. Végül csak jól sült el, mert kapitányi rangot vívtam ki azzal, hogy megöltem a Szellemet a barlangrendszerében. – újra megszorul a kéz, mert ez az a pont, ahol megszületett a kardkereső lénye.
- Pár nappal a kinevezésem előtt, Hlarnel a riválisom, akivel nemrég szót váltottam hamis vádakat hozott fel ellenem. Szerinte én egy kötelező gyakorlatot azért hagytam ki, mert nővel háltam. Az igazság, hogy nőt mentettem meg a halál karmaitól. Mivel nem tudtam bizonyítékkal előhozakodni, és a nőt nem tettem volna ki kérdések viharának; így a tömlöcbe kerültem, míg Hlarnelt kinevezték helyettem kapitáynak. Végül rátaláltak a nőre, s egy hosszú tanácskozás után döntést hoztak. Kiraktak az őrzőktől, viszont nem üztek el az erdőből. Azóta néz rám úgy a saját fajom, olyan elutasítóan.
Itt szünetet tart a mesében, hogy összeszedje a gondolatait a folytatáshoz. Állja most Loreena vizsgálódó szép íriszeit, aztán megint felcsendül a hangja.
- Karavánőr lettem, aki a kereskedők hátsóját védi és a cuccaikat. Jól ment egy ideig, azonban több kudarc után felhagytam eme tevékenységgel. Vándor lettem, aki az állítólagos igazi apja levele miatt elkezdett keresni egy bizonyos angyali kardot. Szánalmas vagyok ugye? – Teszi fel a kérdést, miközben azt a bizonyos levelet átnyújtja, ami természetesen már meg van sárgulva. Hagy időt annak átolvasására, sőt a kérdés megválaszolására. Mikor kifejtette a másik véleményét, akkor folytatja történetét.
- Számos kalandon vagyok túl, míg végül a sors Hellenburba vezérelt. Ott beálltam városőrnek, mert nem volt már pénzem. Megismerkedtem egy vámpír nővel. Azóta végzem a dolgom. Most, hogy egy hetes kimenőt kaptam, így jöttem el Tünde-erdőbe. Itt vagyok, s találkoztam veled. Ha nem szólítasz meg, akkor meg sem ismertelek volna.
Nyel egyet, hiszen nem éppen finom szavak, de feltétlenül őszinték. Kezét elveszi arról a vállról, hogy maga mellett kössön ki. Elfordul, aztán a következő szavakat ejti ki.
- Nyugodtan megüthetsz, mert nem tartottam be az ígéretem, vagy úgy érzed rossz tesvéred lettem. – szól hozzá, aztán belecsempészik a beszélgetésbe pár nem oda illő témát.
- Gyönyörű nővé értél, ezenfelül veszélyessé, mint látom. Büszke vagyok rád... – hallatja a hangját, azonban megszünnek a szavak. Mély csend veszi körül Tyrwelt, kivéve, ha Loreena mond neki valamit. Hideget vagy meleget? Esetleg megüti? Leszidja, vagy bármi más? A férfin látszik, hogy mennyire átformálta őt az élet.

Jól esik neki a séta Tyrrel, és bár már bánja, hogy olyan elhamarkodottan szegezte neki a lehető legfontosabb kérdést, végülis kap rá egy meglepően kimerítő választ. Szó nélkül hallgatja végig a férfit, a történetét onnantól kezdve, hogy a Fekete Métely elkapta. Gusztustalan fekély volt a szervezet a királyság testén, de már jóideje kiírtották őket szerencsére. Tyrwel ezt persze akkor, kisgyerekként egyrészt nem is tudhatta, másrészt meg valóban évekbe telt, mire tényleg minden sejtet felszámoltak. Részben megérti, hogy kisfiúként miért hozott ilyen döntést a másodunokatestvére, de ettől függetlenül nem ért vele egyet.
Az idő furcsa dolog. Ezt nála jobban aligha tudhatná bárki is ebben az idősíkban. Mondhatná, hogy nem lehet visszamenni a múltba és megváltoztatni a jövőt, de erről pontosan tudja, hogy lehetséges. Vajon ha Tyrwel visszamehetne, másképp döntene? Sosem fog kiderülni, ilyesmiért nem piszkálna mágikus anomáliákat, egyébként is csak egy új alternatív idősíkot teremthetne vele, ezen már nem változtatna. Akkor szólal meg, amikor a férfi a szemébe néz, és láthatóan rossz hangulatba kerül. Hiába tartja őket a többi faj teljesen antiszociálisnak, az érzéseik is mélyebbek, mint az embereké, ha pedig beszélnek, annak súlya is van.
- Nem haragszunk rád a döntésedért. Legalábbis én nem, így hogy tudom, hogy élsz. Ami történt, az pedig már megtörtént, hoztál egy döntést, amin változtatni már nem tudsz. Jó hír, hogy a Métely már nem létezik. Folytasd a történeted, kérlek.
Tyr pedig folytatja, közben ismét elindul előre, hogy ne csak álljanak a tavaszi fák között. A szellő fúj, és bár még hideg van, egyértelműen érzi az orrában az élet, az újjászületés illatát. Mindennél jobban szereti a tavaszi erdőt. A nevelőszülőkre bólint, amikor pedig a férfi elmeséli, hogy katonai pályára lépett felkuncog. Ahogy mondani szokás, a vér nem válik vízzé, hiszen náluk is mindenki katona eredetileg (kivéve az öccsét, de ő amúgy is fekete bárány), és lám, még Tyrwel is az lett. Amikor az őrzőknél történt dolgokat meséli összeráncolja a homlokát. Neki sem a kiképzése évei voltak a legszebbek, ám ahogyan a rokonával elbántak a társai, és megfosztották őt a jogosan kiérdemelt rangtól, az szinte vérlázító. Persze az, hogy kitették a seregből érthető, inkább az zavarja, hogy utána a pletykák miatt nem találhatta meg újra a helyét. Hiába néz rá Tyr, várja, hogy mit szólna, ezt a részt még nem kommentálja, csak int, hogy folytassa, ám amikor szóba kerül a kard, és megkérdezi a férfi, hogy szánalmas-e alig tudja visszafogni a nevetést.
- Nem, egyáltalán nem szánalmas. Veronia szerte rengetegen keresik Azrael kardját ilyen vagy olyan okból. Többek között jómagam is, bár én nem azért mert használni akarom. A jó hírem számodra az, hogy biztosan tudom, hogy a kard létezik, és nem csak egy képtelen álmot kergetünk. De mit tennél vele, ha megtalálnád?
Fontos kérdés, sokat elárul a jellemről is, de leginkább csak érdekli. Az igazi apja miatt… Hát persze. Emlékszik még, hogy Seamus mennyit mérgelődött, hogy az unokatestvére magára maradt a pici babával, mert a férje eltűnt. De hogy jön ide a kard?
Még annyit tud meg unokatestvérétől, hogy Helenburgban városőr. Hát persze… Hol máshol? A sorsok összefonódása ismételten különös irányt kezdett el venni, és talán Tyr lelke is ahhoz a különös csoportosuláshoz tartozik, akikről egyre inkább hiszi, hogy összetartoznak valamilyen módon, hogy Isten, akiről Anna von Hellenburg és Sigrún von Himmelreich annyit papolt neki talán tényleg egyengeti az útjukat és egymás felé tereli őket. A férfi befejezi a mondandóját, a büszkeségre pedig elmosolyodik. Hogy mennyit küzdött azért, hogy végül lovag lehessen és mennyi képtelen eseményt élt már át! Ó ha a másik csak a felét tudná. Megjutalmazza a másikat egy mosollyal. Nem haragszik rá. Egyszerűen nem látja értelmét, hogy haragudjon, inkább kíváncsi a dolgok további alakulására, mert oka kell hogy legyen, hogy a sorsuk ismét összefonódott egy véletlen folytán. Megütni pedig végképp esze ágában sem volt.
- Azért összességében úgy látom, hogy a te életed is talán sínre került, hiszen a Hellenburgi városőrségben szolgálni egyáltalán nem rossz dolog. Tisztességes munka, jó emberek között. Elég sokat járok mostanában arrafelé, szeretnek engem nagyobb távolságokra küldeni diplomáciába, szóval ha ott járok akár fel is tudlak keresni ha van némi szabadidőm. – ha már egyszer találkoztak, nem fogja elengedni többet a rokonát. Nem fogja hagyni feledésbe merülni a vér kötelékét, ami volt annyira erős, hogy visszataláljanak egymáshoz. Viszont van itt még egy apróság.
- Szóval vámpír nő azt mondod? És nem félsz, hogy átharapja a torkodat miközben éjjel mellette fekszel? – számára egyértelmű, hogy Tyr nem említette volna meg a nőt, ha nem lenne fontos, tehát biztos a kedveséről van szó. A maga részéről valahogy mindig viszolygott kicsit, a tünde-ember kapcsolatoktól (és a vámpír is ember mégha átkozott is az ő szemében), de már régen túl van azon, hogy elítéljen ezért bárkit is. Nameg… Ült ő vámpírral egy ketrecben pucéran a Nebelwaldban, és nélküle nem is jutottak volna ki. Hogy is hívták a vámpírlányt? Hilde talán…?

Elmeséli unokatestvérének, hogy mi minden történt vele, egy apró részletet sem kihagyva. Nem ferdíti el az igazságot, csak hogy jobb színben tűnjön fel a rokon előtt. Őszintén mesél, mert van, akivel nyugodtan megoszthatja. Jó neki hallani, hogy nem haragszik rá a döntése miatt, így a tartásán és arckifejezésén látszik a megnyugvás. A kérésre tovább mesél, mert érzi jól, hogy Lory mindenre kíváncsi. Következőre akkor áll meg, mikor a kardról tesz említést. Meglepődik, mikor a kedves tünde társasága elmondja, hogy egyáltalán nem szánalmas, mert a kardot keresi. Mikor azzal a hírrel kecsegteti őt, hogy biztosan tudja, hogy létezik a kard, akkor felhúzza a szemöldökét.
- Szóval azt mondod folytassam tovább a kutatást. Ha megtalálnám a kardot, akkor használnám, de csak egy kisebb időre. Mit tennék vele? Békét és nyugalmat szeretnék. – válaszolja vissza, mert neki ez a legfőbb vágya. Állja a másik tekintetét, ha az mélyen bele akar lesni a lelki világába. Ott van a bosszú s a harag magvai, sőt a csalódottságé is. Hirtelen nem tudja, hogy miről beszélgethetnének még, de megemlíti végül, hogy talált magában egy vámpír nőt. Később jön rá, hogy rosszul fogalmazott, de már túlságosan késő. Lory rögtön kérdezősködni kezd, amire válaszol.
- Igen, vámpír nő. S nem engedtem be az ágyamba. Csupán a munkánkat végezzük közösen, s egyáltalán nem a kedvesem. Így nem tudja átharapni a torkom. A neve a vámpírnak, Hilde von Nebelturm – magyarázza, s ezzel próbálja kijavítani az előbbi bakit. Mikor ez szóba kerül, akkor fellobban benne a kíváncsiság szikrája, aztán belobban. Nem támadja rögtön le, hanem hagyja kibontakozni unokatestvérét és csak azután szólal meg.
- Most pedig kíváncsi lennék a te történetedre. Tudod, most emlékszek rá, hogy mennyit áradoztál arról, hogy mi lenne, ha kapnál egyszer egy fiútól csókot.
Mosolyodik el, mert azóta mennyire megváltozott a lány. Fogalma sincs róla, azonban, ha nincs ellenére a mesélés, akkor a köztük lévő kapocs erősebbé válik, mert újra megbíznak egymásban, mint régen. A két ördögi testvér, akik ahol felbukkantak, ott a felnőtteknek bosszúságot okoztak. Elneveti magát, mert eszébe jut pár csíntevés, pár rosszaság. Azóta túl merev, hideg, akár a hátán pihenő acél.
- Különben fogalmam sincs, hogy ki bírna engem elviselni engem jelenlegi állapotomban. Olyan vagyok, mint az állítólagos apám. Ékszerész szakmát otthagyva csak a kardot keresi, s nem bír megmaradni egy helyen sem túlságosan sokáig. Létezik egyáltalán olyan nő, aki képes lenne ekkora őrülettől megmenteni? Sok dolgot elvesztettem életemben, s ez a tárgy megtalálásának lehetősége maradt meg szívemben. Ehhez ragaszkodok, vagy már a fene se tudja... – sóhajt fel fájdalmas kínnal átitatva, aztán ránéz a rokonára. Tekintetét a környezetére szegezi, miközben az otthoni levegőből szippant egy keveset.

Ritkán látható meleg mosoly költözik az arcára, amikor unokatestvére azt mondja, békét hozna a karddal. Gyönyörű gondolat, mégis… amennyit az emberekből látott az alapján naív is. Még Azrael kardja sem képes kiűzni az emberek szívéből a becsvágyat, gonoszságot, haragot, minden olyat ami elvezet egy háborúhoz. Sőt, a vágy, hogy birtokolják a kardot csak újabb és újabb konfliktusokat fog szülni… Kivéve ha valaki olyan forgatja, hogy már csak a puszta erővel képes azt mondani a küzdő feleknek, hogy elég volt, üljenek le szépen a valagukra, vagy mindenki… hogy is szokták mondani? Megy a levesbe.
- Jó lenne tényleg ha végre béke lenne. Az emberek háborúskodása borzalmas méreteket is ölthet, ami senkinek nem lenne jó, ráadásul még a Tünde erdőn is kezd úrrá lenni a nyugtalanság… - próbálja kiverni a fejéből, amit a jövőben látott, de túl mély nyomot hagyott benne az emlék, és képtelen nem felidézni a rémképeket ilyenkor. Meg kell akadályoznia Veronia felének a pusztulását. Nem válhatnak élőholtak és démonok martalékává, akkor sem, ha ők tündék még olcsón megúszták a déliekhez képest… Ráadásul elkezdődött a verseny a királynő kezéért is, ami szintén nem mindig békés… Kéne az a kard valóban. – Remélem megtalálod. Bár én nem osztom az emberek hitét, elég sokat forgattam azt a furcsa könyvüket az utóbbi időben ahhoz, hogy úgy gondoljam, csak annak engedi Azrael megtalálni a kardját, akit olyan tiszta szándékok vezetnek, mint téged.
Persze csak ha tényleg igaz, amit mondott, de ezt már nem teszi utána. Tényleg lehetnek olyanok, akiket az önzetlen cél vezérel, ráadásul nekik, tündéknek, a lelkükbe van írva, hogy szeretik a nyugalmat és az állandóságot. Még ő is túl gyakran ténfereg a korábbi őrposztja környékén, pedig sok dolga már nincs ott.
Közben ráterelődik a téma a vámpírlányra, akiről unokatestvére azt állítja, hogy csak kollégák. Viszont a név… Meglepő módon egyezik azéval, aki éppen az eszébe jutott… Különös. De biztos nem egyetlen vámpír van, akit Hildének hívnak, a ketrecben pedig nem volt alkalma beszélgetni, túlságosan lefoglalta őket a menekülés. Így csak bólint az információra, de elraktározza magában.
- Mégis fontos, ha megemlítetted.
Ebben biztos, így azért ezt még megjegyzi, de ha Tyr nem akar mesélni róla, nem fogja erőltetni. Ellenben az ő történetéről kérdezi, és már éppen kezdené is mesélni a kalandjait, amikor azért hozzáteszi a másik, azt a bizonyos kislányos vágyat, hogy majd egy fiú megcsókolja. Ebből számára elég egyértelművé válik, hogy a férfi a magánéletére kíváncsi, ettől pedig kicsit elsötétül az arca.
- Hát… Ezen a téren maradjunk annyiban, hogy bár már kaptam csókot, sőt háltam is férfival, nem igazán volt eddig szerencsém. Újonc voltam még azon az őrposzton, akit rá lehetett szedni. – nem akar emlékezni arra, hogy az első románcának milyen borzalmas vége lett. Sőt csak ő gondolta, hogy románc, utána pedig mindenki rajta nevetett. – Hagyjuk is, inkább koncentrálok a katonai karrieremre, az úgy tűnik hogy megy, és mivel rendszeresen túlteljesítem a lehetetlennek talált küldetéseimet azt hiszem odafönt gondot viselnek rám, legalább egy kicsit. Szóval nem hajszolom a románcot. Nem vetem meg, de nem is keresem, majd betoppan, ha akar.
Von végül vállat. Tényleg kellemetlen neki kicsit a dolog, de már elkönyvelte magában, hogy nincs szerencséje a pasikkal, sem pedig a szerelemben. Végülis ő egy katona és egyszer vagy a királynő testőre lesz, vagy a népének a hőse, és ezzel boldog lesz és elégedett, mert így döntött. Végül persze csak kiderül miért érdekelte a másikat ez… Mert ő viszont szenved attól, hogy talán nem talál párra. Bíztatóan megveregeti Tyr vállát. A mozdulat már beleivódott a reflexeibe a bajtársai között, akikkel szintén így szokták egymást bíztatni.
- Olyan fog ebben az állapotodban elviselni, akinek hasonlóak a céljai, szintén vándor, vagy legalább kitaszított és esetleg szintén a kardot keresi. Elég sok ilyen van, nőből is férfiból is, és vannak lelkek, akiket valahogy egy felé sodor az élet. Mint ahogyan most a mi utunk is keresztezte egymást, és lám mindketten keressük a kardot, de egyszer megmentettem az életét egy vámpírnak, akiről tíz perccel később kiderült, hogy néhány hónappal korábban együtt öltünk óriást, az egyik bárd barátomat, aki pedig szintén ott volt az óriásölő küldetésen egy csatatéren láttam újra. A szálak összefutnak. – mutatja a kezével. – Biztos hogy ha úgy kell lennie a leendő kedvesed is része a képletnek. Sőt. Mondok mégjobbat: egyszer véletlenül fogságba estem a Nebelwaldban, és egy Hilde nevű vámpírnővel kerültem egy ketrecbe. Hosszú fekete hajú és van egy lándzsája. Mi van ha a te Hildéd? – nevet föl az abszurd ötleten.
- Csak annyit akartam mondani ezzel, hogy talán mind valami nagyobb részesei vagyunk, vagy a kard vagy valami más erő húz mindannyiunkat. Nem hiszem, hogy egyedül fogsz maradni, és jó vagy úgy ahogy vagy. Nem kell hogy bárki megmentsen.
Húzás… Hát igen, őt is mindig húzza valami, többnyire Nebelwald felé. Valahogy mindig azon a környéken történnek vele a dolgok, az anomáliák, a furcsa újratalálkozás Reingarddal, a ketreces eset a vámpírnővel… De ez csak egy furcsa érzés, ami végigfut a gerincén. A tekintete viszont határozottan bíztató, ahogyan a kedves rokonra néz.

Mikor megpillantja Lory arcán azt a nem mindennapi mosolyt, akkor a következő gondolatok suhannak át minden szegletén.
~ Vagy úgy, így fújnak itt a szelek. ~ jegyzi meg magában, azzal a hűvös éllel, ami az utóbbi időben lénye részévé vált. Egyáltalán nem vak, s tudja jól, hogy milyen az emberi faj. Lelkükben lakozik valami árny, aki a legváratlanabb helyzetekben veszi át a helyzetet, hogy egy darabig béklyó lánca helyett trónon üljön és királyi koronát viselhessen. Rokona elkezd beszélni arról, hogy mindenkét fél és mindenki számára jó lenne a béke, valamint szeretett otthonukban a nyugtalanság csápjai nyúlnak be, hogy azok elültessék aztán a magvaikat.
- Meg fogom találni Lory, azt a kardot – hangja határozott és erőtől duzzad. Rezeg azon mély érzésektől, ami jelenleg Tyrwel lényének java részét kitöltik. Odafordul a nőhöz, s szemében rögtön észrevehető a tűz. A régi gyerek Tyrből kevés maradt meg, helyette egy edzett férfit látni. Egy célja van, hogy felkutassa az ereklyét. Öt perc múlva enyhülni kezd a láng, hogy újra átvegye a szerepet a hideg, nem túl sokatmondó arckifejezés Témát váltanak, mert a kardról nem tudnak túlságosan sokat, ráadásul ragozhatnák sokáig. Inkább abba öli az energiáját, hogy Hilde személyét illetően tisztázza a helyzetet.
- Csak annyira fontos, mint egy bajtárs a problémásabb napokon. Sokat vagyunk együtt őrjáraton, s a barátom. – válaszol a tőle telhető nyugalommal. Mikor ő érdeklődik magánélet szempontjából, akkor egyenesen az arcára kiül a döbbenet, hogy mennyire szókimondó Lory. Hová tűnt az a szépen beszélő kislány, akivel olyan sokat játszott? Kifújja a levegőt, amiben fájdalmas él érezhető. Tekintete összekapcsolódok újfent a másikéval, míg a saját végül belenyugszik. Nem volt ott, hogy megvédje, s ami elmúlt azt jobb elereszteni. Nincs szándéka tovább kérdezősködni, vagy rossz érzéseket a felszínre hozni. A vállveregetés kifejezetten nem esik jól számára, attól függetlenül, hogy egy régen látott rokon teszi. Ha élne az anyja és ő tenné, akkor sem lenne másképp. Neki szintén vannak reflexei, így meglepő gyorsasággal kapja el Lory veregető kezét. Lágyan fogja, nincs benne indulat, csupán jelzi neki, hogy ne folytassa a mozdulatot.
- Sokan vannak, s mindenhol megtalálni őket, jól tudom. A kérdés, hogy kié lesz végül? Egy zsarnoké, aki vérrel szennyezi a pengét. Esetleg ármányt szövögetőé, aki hatalmának biztos útjának tekinti. Vagy egy gyenge emberé, aki véletlen miatt kaparintja meg. Mindegyiknek közös a célja, ám utána birtokolni azt még nehezebb. – törnek fel belőle a szavak, s csak utána három másodperccel jön rá, hogy kissé elragadtatta magát. Abban egyetért, hogy a szálak összefutnak.
- Talán része. – ejti ki oly távoli hangnemben, mint ha csak testben lenne itt. Mikor beszélgető társa felsorolja Hilde jellegzetes ismertető jegyeit, akkor lélektükreiben látni, hogy felismerte a hasonlóságot. Ő nem nevet fel, sokkal inkább komoly marad. Tekintete a hozzájuk közel eső bokorra tekint. Mikor Lory befejezte a beszédet, akkor tenyerét a másik szívére helyezi, aztán utána a mutató ujjával jelez, hogy ne beszéljen. Mozdulatlanná válik egy kisebb időre. A körülöttük levő madarak hangja hirtelen megszűnik. Baljós esemény előjele. Eltávolodik három lépéssel rokonától, hogy végül előkerüljön a tokjából a kétkezes fegyvere. Védekező állást vesz fel, miközben tekintete a környezetet pásztázza. Biztos lábakon áll, s megjelenése erőt sugároz. Nem kell sokat várni, hogy megjelenjen a troll, aki érdeklődően szagol bele az levegőbe, miközben értelmetlen nyelven gügyög. Mikor megpillantja a két tündét, akkor a kezéhez levő fát gyökerestül kihúzza, mint ha csak répa lenne. Támadó pozíciót vesz fel, majd ismerve az éles fegyverek fogalmát a kétkezes kardos ellen indul.

Nem gondolta volna, hogy Tyrwel ennyire eltökélt a kard megtalálását illetően. Sőt… Talán több mint eltökélt, a szemében ugyanis a megszállottság tüzét véli felfedezni. Ez a szenvedély Azrael kardja iránt belőle hiányzik. Csak azért akarja megtalálni hogy a tündéké legyen, mert náluk van a legjobb helyen, és nem azért mert magának akarja. Nem tudja eddig mennyit változtatott a kétszáz évvel későbbi jövőn, talán mindent, talán semmit, de emlékszik, hogy Riel szerint a kardot először egy tünde fogja megtalálni. Lehetséges, hogy pont a másodunokatestvére. De az is lehet, hogy azóta a puszta tudás annyi mindent megváltoztatott, hogy ezen az idővonalon már nem így fog történni.
Aggódik. Nem ismeri az új Tyrt, ahogyan Tyr sem ismeri őt, és nem tudja, mit kezdene egy olyan nagy erejű tárggyal, ha végül a kezébe kerülne, hiszen a hatalom bárkit megrészegíthet.
Arra hogy Hilde csak a társa bólint. Nem tartja kizártnak a dolgot, hiszen elég csak Lloydra gondolnia, akivel sok közös küldetésen voltak együtt, sőt még egy kocsma alkoholgőzös bugyrait is megjárták mégsem volt meg köztük a szikra ezért meg tudtak maradni tisztán baráti szinten.
Amikor viszont ő kezd el beszélni, férfiakról és a szerencsétlenségéről látja a rokona arcán a döbbenetet. Elsőre nem érti mi a probléma. Az elmúlt majdnem tíz évet, mióta először betette a lábát az első kiképzésére katonák között töltötte, kemény férfiak és nők között, akik vadásznak, védelmeznek, alkalom adták pedig ölnek is ha kell. Távol állnak tőle a finomkodó bálok, a sima beszéd és az intrika, helyette viszont mindig ott volt a bajtársak közötti egyenesség és szókimondás. Kis idő kell neki, mire leesik, hogy a férfi talán másra számított. Több kellemre, több nőiességre, de az ő jellemében ez nincs meg. Ő egy lovag, a lovagok minden erényével, se nem több, se nem kevesebb. A vállveregetés is ilyen gesztus, ami bajtársak között megszokott, hiszen a seregben mind összetartoznak, de Tyrnek ez is idegen.
Amikor elkapja a kezét, akkor felemeli tenyerét mutatva, mintha azt mondaná, hogy „jól van, nyugi” és leereszti. Legalább el tudja könyvelni magában, hogy nincs fizikai kontaktus, valamiért a másik nem szereti. Nem bánja túlzottan, igazából ő sem az az ölelgetős fajta. A szó visszaterelődik arra a sok-sok mindenkire, aki a kardot keresi, és hogy talán mind egy csapatot alkotnak, de úgy ézi Tyr nem egészen azt értette a szavain, aminek szánta. Sokkal inkább próbált az emberi kapcsolatokra koncentrálni, de a másik ebben is inkább a kardot látta.
- Idővel ki fog derülni. A lényeg hogy minél kevesebb pusztítással járjon. – jegyzi meg. A lényeg hogy a kard biztonságban legyen, és mások is az erejétől. De abban legalább a másik is egyet ért, hogy lehet valami nagyobbnak a részei. Mintha nem lenne itt vele. Egyértelműen elkönyveli, hogy a másik elég megszállott, és nem veszi észre a férfi tekintetében, hogy az felismerte volna Hildét a leírásában.
A beszélgetést mozgás szakítja félbe a bokorban, amit Tyr előbb vesz észre, mint a lány. Minden szokatlanul csöndessé válik a tavaszi erdőben, az első pedig amit meghallhatnak az a növények közül előtűnő troll.
- Még egy?! Mostmár biztos, hogy előveszem ezt az antipatikus kapitányt, ugyanis nekünk csak egy trollt jelentettek le! – mondja felháborodva. Nagyon problémája a dezinformáció, mint az, hogy a mai napon meg kell ölnie egy újabb trollt. Lassan lehetne ez a második hivatása is, ugyanis még a lovagi próbák során is egy ilyen lényt kellett megölnie. Tyr eltávolodik tőle, és előveszi a fegyverét. Nincs is jobb mint egy rokonnak vállvetve küzdeni.
- Szép kard.
Közli egyszerűen miközben leveszi a válláról az íjat és nyilat illeszt az idegre. Nem sokat teketóriázik a lövéssel, bár a kicsavart fatörzs miatt nem tud egyenesen a troll szemére célozni, elsőre az is elég, hogyha helyzeti előnyt ad az őrzőnek. A térdizületre céloz, úgy ereszti el a szélmágiával erősített nyilat, ami ha betalál szét kéne feszítse az ízületet és féltérdre kéne kényszerítenie a trollt, nagyjából öt másodpercre. Ennyi kell ugyanis ahhoz, hogy begyógyuljon a szörnyeteg sérülése. Átkozott regeneráló bestiák.

A troll elindul felé, miközben értelmetlent gügyög a nyelvé, legalábbis ezt tudja kivenni belőle. Rokona az íjával rögtön a térdízületre céloz. A bestia nem tudja, hogy milyen finomságot kap Lorytól. Sikerül megtörli a lény lendületét, mert az féltérdre esik, miközben fájdalmát kiáltja. Nem sokat szenved, mert öt másodperc múlva a sérülése begyógyul és megint közeledik. Tyr nem mond semmit a lövéssel kapcsolatban, de m megjegyzés, így is futja.
- Én lefoglalom, te készíts tüzet. – hangja határozott, de nincs benne parancsoló él. Tekintete rövid időre összekapcsolódik az unokatestvérével, aztán se szó és se beszéd, de megy feltartóztatni a szörnyeteget. Nem mozog olyan könnyedén a kétkezes fegyverével, ezt ellensúlyozza rögtön azon éktelenkedő seb, majd sebek, ami leginkább a lábat rongálja. Újra lekerül a földre a troll, azonban a férfi nem szórakozik . Jól mély sebeket nyit rajta, hogy a regenerációja tudjon dolgozni. Magyarán jelen állapotában inkább tűnik kínzásnak. Valahányszor bezár egy sebet magán, akkor nyílik egy új Tyr miatt. A szörnyű kínjában a bestia hánykolódik, ezáltal pusztítva a környezetet. Az őrző arra ügyel, hogy nehogy a tömeg alá kerüljön. Így megkapja az esélyt, hogy feltápászkodjon vége, a dühösen tekintsen szét. Meglátja az íjászt, ezért a tőle telhető sebességgel indul el felé. Az ex- kapitány az egyik bokor mögött rejtőzött el, ezért nem láthatta. Elő kecmerec a helyéről, hogy kiabáljon egy sort
- Itt vagyok – szól hozzá, aki erre rögtön megfordul, majd eldobja az eddig nem rég szerzett fáját.

Tyr kiadja az utasítást, csináljon tüzet, addig meg ő lefoglalja a trollt. Hogy mi? Amikor utoljára nézte kettejük közül még mindig ő volt a magasabb rangú, így nem köteles követni a parancsait. Ha valaki olyan szigorú hierarchiába rendezett katona famíliában nő fel, mint ő, automatikusan ez az első ami az eszébe jut. Rangok, parancsok, útvonalak, stratégiák… Ebben nőtt föl, ezt tanulta, erre készült egész életében. Szóval csak mert Hellenburg egy városőre azt mondja neki, hogy csináljon tüzet, attól még nem fog tüzet csinálni, ha ő nem látja jónak. Másik oldalról viszont… Tyr a kuzinja, biztos, hogy nem utasítgatni akarta, vagy parancsolgatni neki, csak segíteni egy harci helyzetben.
Tűzszerszám van nála, így csak bólint, és ameddig az őrző kardját lengetve harcol a bestiával, addig keres pár vastagabb ágat a földön, és rácsavarja néhányszor az egyik váltóingjének az ujját. Szerencsére van elég zsoldja ahhoz, hogy újat vegyen magának. Egyetlen fáklyát készít, de majd csak akkor gyújtja meg, ha a troll fekszik.
- Szúrd le Tyr! – kiáltja, amikor a bestia először a földre kerül, de sajnos fel tud tápászkodni, és egyenesen felé indul. Már fel is kapja az íját, felhúzza, lövésre készen, de ekkor az unokatestvére ismét magára vonja a figyelmét. A troll végre eldobja azt a rohadt farönköt, így már sokkal jobban tudna lőni, de az a helyzet, hogy így, hogy háttal fordul neki, pontosan jó helyzetben van ahhoz, hogy a tőrével egyenesen tarkón szúrja a szörnyet két nyaki csigolyája között. Hátára veszi az íját, és jobbjában fogva a tőrét nekiszalad egyenesen a trollnak és ugrik. Gondolkodás nélkül, ahogyan Shadowthorn tanította, és bár még bőven messze van attól a szinttől, mint amire már képes lesz, így is bőven nagyobbat ugrik, mint amekkorát a fizikai adottságaihoz mérten tudnia kéne.
Ellöki magát a földtől, neki az ellenségüknek, és azonnal a csigolyák közé döfi a tőrét. Ha minden rendben megy, ettől a trollnak egyenesen előre kell dőlnie, a lány pedig úgy érkezik, hogy éppen a hátán áll. HA minden jól megy persze. A troll a saját idegeit már nem regenerálja olyan gyorsan főleg, ameddig benne van a tőr, így odaugrik a fáklyáért, meggyújtja és rádobja a bestiára, aminek a szőre lángra is kell, hogy kapjon… Remélhetőleg.

Egyedül küzd a trollal, hogy közben Loreena elkészüljön a tűzzel. Nem könnyű elhajolni és elugrani a szörnyeteg támadásai elől, de úgy néz ki, hogy a férfi elég képzett ehhez. Azonban egyedül nem tudná a büdös életben meggyújtani, hiszen mire elkészülne a tűz, addigra troll valahogy kikapná a kardját magából és eldobná jó messze. Ha viszont az embernek van segítsége, akkor ketten könnyen végezhetnek vele. A bestia feláll a helyéről, s rokonát szeretné megtámadni, azonban Tyr magára vonja a figyelmét. Eldobja az ex-őrző felé a fát, aki viszont gyors lépésekkel menekül el az útból. Nem sokkal később csapódik be ott a kifacsart növény, ahol az elébb állt. Ezután szemtanúja lesz mindannak a mozdulatsornak, amit a küzdőtársa végrehajt. Ezekből a mozdulatokból jön rá, hogy tán nálánál ügyesebb Lory, s titkon nagyot nő az a férfi szemében. A troll úgy kap lángra, mint a száraz gally. A troll keservesen kínlódik, aztán kileheli a lelkét. Lassan odasétál a másikhoz, hogy egy mosollyal üdvözölje a küzdelmüket.
- Nagyon ügyesen mozogsz, szinte véredben van a harc. Szépen elintézted. – dicséri meg másod unokahúgát, mert ő végezte el a piszkol munkát. Ő csak egy elterelő báb volt az egészben. Mivel nincs nála ásó, így nem érzi azt, hogy neki kellene eltüntetni a tetemet. Mivel életük fontosabbik végét megvitatták, így bele mer kezdeni egy újabba.
- Van kedved meginni velem valamit? Megszomjaztam és megéheztem. – veti fel az ötletét, amire vagy elutasítás lesz a vége, vagy győzelem.
- Már ha nem sietsz sehová, – teszi hozzá rögtön, s ezzel egyetemben arra tekint, amerről jöttek. Megvárja a választ, s csak akkor dob fel egy következő kérdést. Ha beleegyezik a társa, akkor megindulhatnak visszafelé. A madarak hangja visszatér, s a többi erdei hang, ami olyan hamisítatlanul igaz a Tünde-erdőre.
- Milyen italra, vagy ételre hívhatlak meg? – faggatózik egy picikét, hogy odaérkezés előtt tisztázzák, ki mire vágyik? Természetesen visszafelé nem csak erről szeretne beszélgetni, hanem mondjuk többet a világról.
- Eddig te hol fordultál meg Veroniában? Merre kerested a kardot? – érdeklődik, s kíváncsian csillannak szemei. Odafigyel a kedves kuzinra, mert ha összedolgoznak, akkor minden valószínűség szerint hamar célba jutnak.
- Magam részéről a mocsárban voltam, legalábbis egy részén. Kísértet-szigetek, aztán most Hellenburgban vagyok. Északi területeken még nem jártam. Déli területeket, meg teljesen fel kell derítenem.
Időközben megérkeznek vissza a településre, ahol rögtön a pásztázó tekintetekkel kell megküzdeni. Leginkább Tyrt érik a rosszalló szempárok, de egy-egy alak a mellette haladó nőt szintén megtiszteli vele. A kocsmához érve előre engedi a társát, aztán felzárkózik odabent. Egy időre a beszélgetés elhall. Egyesek a magas rangú nőt nézik, s annak vonásait, míg mások a férfit méregetik. Van itt különféle népség, s szerencsére van élet. Az ex-őrző viszont felismeri a régi kocsmárost a múltból, aki már gyerek korában is itt osztogatta a férfiaknak a legfinomabb italokat. A pult közelében odaszól beszélgetőtársának.
- Nézd ki van itt! A jó öreg Elondir bácsi, akinek jó pár bosszúságot okoztunk, de sosem bántott minket. – hangjában érezhető a vidámság, ami annak tudható be, hogy éppen újra átéli azokat a pillanatokat.

Amikor a troll vidáman égni kezd, kihúzza a tőrét annak tarkójából, megtörli az ingujjában és visszatűzi az övébe. Drága és jó minőségű tőr, nem hagyná égni a szörnyeteggel együtt. Tyr megjegyzésére keserédesen mosolyodik el. A vérében van…
- Tizenhárom éves korom óta képeznek ilyen-olyan módokon, ráadásul a lovagi próbákon is troll volt a szörny, amit le kellett győznöm. Szóval kezd gyakorlatom lenni benne.
Először a vadász kiképzése, majd öt év a határőrségben, aztán most a lovagi kiképzés… Az egész élete nem áll másból, mint harcból, bár mostanában a diplomácia is kezd egyre nagyobb szerepet kapni az életében, még mindig íjjal a kezében érzi magát igazán elevennek. A troll elég, így nem kell kezdeniük a tetemmel semmit. Az erdő földje visszafogadja, a sok kicsiny állat lebontja a testet, a hamut elviszi a szél a növények pedig tápanyagot találnak benne, és ez így van rendjén. Ez a természet rendje, a körfordás örök és semmi sem fog végső esetben kárba menni. Az étel és ital ötletére bólint, neki igazából mindegy hogy itt ebédel meg vagy útközben. A tündekenyér, ami nála van nem fog megromlani.
- Nem sietek, jelentenem kell csak a feletteseimnek, hogy elintéztem a trollt, és így azt is, hogy megdupláztuk. De nem szeretek jelentést írni, szóval tolom, ameddig lehet.
Jelenti ki mosolyogva. Katonaként valószínűleg a kuzinja is tudja milyen a papírmunka, és ahhoz hogy csak szóban jelentsen már több lovag és több ilyen ügy van… Még szerencse hogy Lady Shadowthorn etekintetben annyira nem szigorú. A visszaúton szerencsére felveszik a beszélgetés folyamát így nem kell kínos csendben sétálniuk egymás mellett.
- Egy leves jól esne, de nem vagyok válogatós. Öt évig szolgáltam a határőrségben és… Hát mondjuk úgy, hogy nem a kantin miatt szerettük. Inni pedig… - a bor az első, ami az eszébe jut, vagy egy sör. Rövidezni nem akar napnyugta előtt, ugyanakkor már így is túlságosan szókimondó volt, és még csak minimálisan sem nőies, talán nem kéne rögtön alkoholizálnia az unokatestvérével.
- Legyen nekem is, amit te kérsz. – a legegyszerűbb kibúvó igazából ez. Ha Tyr koccintani akar, akkor inni fognak, de ha a másik inkább az a forrásvizes típus, akkor csak felfrissülnek. Neki bármelyik megfelel tulajdonképpen. Majd visszatérnek a kardhoz… Mindig a kard.
- Én is főleg délen voltam eddig. Kaptunk egy fülest, hogy egy mocsárbeli nekromantánál van a kard, úgyhogy ott voltam először, már úgy kifejezetten a kard miatt… Aztán persze kiderült, hogy van ugyan egy varázskardja, amit egyébként el is hoztam, de az nem Azraelé. Ami azt illeti, én nem keresem olyan elszántan, mint te. Ha elcsípek pletykákat vagy szóbeszédeket utána nézek, de jobban lefoglal, hogy őfelsége a királynő parancsait teljesítsem és a királyságot szolgáljam. Időm se lenne a saját szakállamra kutatni.
Szóval egyenlőre délen nyoma sincs, hát mehetnek északra… Talán valahol messze fent lehet, ahol már mindent vastag jégpáncél takar, és van, hogy hónapokig nincs napfény. Ha valamit el akarna rejteni, ő biztos ilyen barátságtalan helyre tenné, ha nem akarná, hogy megtalálják. Közben visszaérnek a faluba és egyenesen a fogadóba mennek, hogy kapjanak egy tányér meleg ételt és némi italt. Észreveszi a rosszalló tekinteteket, de erre csak egyetlen reakciója lehet: magasra emeli az állát, és szigorúan néz le a „köznépre”. Nem szokott hatalmaskodó lenni, és a tündék között már régen nem különül el a nemesség és a közrendűek, de ha valaki úgy viselkedik, hogy az neki nem tetszik, akkor igenis felhasználja a rangját a minimális tisztelet kicsikarására. Mi másért hordaná az ezüstkitűzőt? Egyenlőre azonban, ameddig egyiküket sem éri inzultus, addig nem fog kötekedni. Egy pult közeli asztalt választ, mert ha enni is akarnak ott azért mégis kényelmesebb, mint a pultnál, majd felnéz ő is a fogadósra és elneveti magát.
- És tényleg! Ha nem mondod, meg sem ismerem. Biztos meg lesz lepődve, hogy végülis vittük valamire…

Hallgatja Lory történetét, hogy ő mikortól gyakorol, s miket. Ráadásul ha ez nem lenne elég, akkor a lovagi megmérettetésen szintén Trollal kellett küzdenie. Eszébe ötlik, hogy neki Szellemmel kellett küzdni, ami érzése szerint sokkal veszélyesebb lény. Nemhiába tért vissza több sérüléssel, zúzódásokkal és volt benne egy kis adag méreg.
- Jól áll neked ez a gyakorlatiasság – neveti el magát, s ha magára összpontosít, akkor ő élete sokkal másképp alakult. Neki az egyre növekvő erejű helyzeteken kellett átmenni. Vajon mi lesz a következő megmérettetése? Talán a kard lesz az? Vagy egy következő szörny, ami hasonló a már legyőzötthöz? Mindenesetre nem szabad meglepődni bizonyos helyzeteknél, hanem készen kell állnia a cselekvésre. Érdeklődik a rokonnál, hogy szabad e még egy kocsmázásra? Mivel a válasz igen, így viszonozza a somolygást, hiszen ismerős a helyzet. Olykor ő szintén húzza a jelentést a tisztek nagy bosszúságára.
- Leves? Hm most én sem gondoltam más ételt magamhoz venni. – eszébe jutnak neki az őrzős évek, hogy olykor mennyire pocsék ennivalót szolgáltak fel.
- Rendben, én megelégszek a helyi borral, de csak a fele pohárral. – mondja ki, hogy ő mit gondolt magának. Ezután újra hallgatja kuzinja történetét, hogy mi történt vele és merre járt. Természetesen a kard élteti, ez az életető rugója, mióta kijött Szellem barlangjából, győztesen. Megérkeznek a településhez, aztán a kocsmához. Odabenn sokan megnézik őket, azonban nem foglalkozik a szúrós tekintetükkel. Lory kiválasztja a pult melletti asztalt, mikor sikerül a fülébe súgni azt a pár szót.
- Megyek és üdvözlöm őt, s a rendelésünket is megejtem. – szépen beáll a sorba, aztán öt perc múlva sorra kerül.
- A Tünde-erdő bárgyú rémére! Te vagy az Tyr, te kis ördögfattyú? Hol a másik feled? – szólja el magát Elondir bácsi, mire Tyr csak azt a kölök rosszcsont vigyorát mutatja, mint régen kisgyerekként.
- Apjuk ne káromkodj már így! – szól ki a konyhából, mire a kocsmáros visszaszól.
- De bezzeg elejtenéd a fakanalat ha kijönnél! – nemsokára kijön, s csakugyan elejti meglepetésében, mire a férj odaveti a kedvesének.
- Nah ugye, hogy megmondtam! – azonban ennél a pontnál az ex-őrző megszólal végre.
- Loreena itt van és annál az asztalnál ül. – mutat oda, ahol helyet foglalt, így a két tulajdonos odanéz és teljes mosolygást látni.
- Miben lehetek segítségedre te lókötő? – hallatja hangját Elondír bácsi, mire elmeséli neki Tyr a kívánságát.
- Lehet még kapni olyan békítő káposzta levest, mint régen, mellette a legfinomabb borból? – az asszony válaszol rá leghamarabb.
- Máris odateszem, csak nektek, de aztán nem bejönni a konyhába rendetlenkedni. – ezzel a somolyogva távozik, mire Elondír bácsi kacsint még egyet, hogy menjen csak az asztalhoz, az étel majd elkészül és nem lesznek elfelejtve. Az ex-őrző visszatér unokahúgához, s helyet foglal az asztalnál.
- Békítő káposzta levesünk lesz, mellé a borral. Várnunk kell rá – közli vele elsőként, hogy jó pár órát itt fognak lenni. Kezdenek az emlékei felelevenedni, hogy milyen sokat játszottak itt az emberek között. Közben, megérkezik a tünde kocsmáros a borral.
- Ohh, Loreena. Csak nem összeül az ördögi páros? – viccelődik, miközben leteszi azt a kis mennyiségű bort. Természetesen megtörténik egy férfias üdvözlés, s ha unokahúga nem zárkózik el, akkor kap egy ölelést.
- Mi újság veletek?

Bor… Jó tudni legalább, hogy Tyr is iszik, és a levesben is egyet értenek.
- Jól van, csatlakozom akkor, legyen egy fél pohár bor. A lovam már minden ösvényt ismer, úgyhogy nem aggódok a hazajutás miatt.
Ő és Jóska, számtalan ösvényt megjártak már, a szürke csődör pedig már majdnem minden szegletét ismeri az erdőnek, ráadásul hűséges is, mint egy jó kutya. Csak ne lenne annyira nagyon gyáva… A legtökéletesebb ló lenne a világon.
Közben beérnek a kis ivóba, és Lory rögtön le is telepedik egy asztalhoz, míg kuzinja a rendelést intézi. Szerencsére nem olyan nagy a hely, hogy ne hallja, amit Elondír bácsival, és kedves nejével beszélgetnek, így amikor azok odanéznek rá, kedves mosolyt varázsol az arcára és integet nekik. Nem tervezett mára semmilyen gyerekkori cimborák újraegyesülését, sem pedig nagy nosztalgiát, nade az élet kiszámíthatatlan. Amikor Tyr visszajön a várakozásra bólint, de már nem tudnak újabb témába belekezdeni, mert rögtön meg is érkezik Elondír a borral és a kérdéseivel. Az ölelést megengedi, elvégre régi rokonokról van szó, de igazából olyan merev, mintha csak maga is a tünde erdő egy fája lenne.
- A véletlen hozta így, hogy találkoztunk, és pont ebben a faluban, de ha már így alakult a kuzinok csak megihatnak egy pohár bort együtt nem igaz? – feleli mosolyogva. A mi újságra viszont már sokkal nehezebb lenne válaszolni, hiszen mit mondjon? Járt a démonháborúban, a jövőben, északon és délen, keresve egy kardot… Túl sok minden történt, mégis túl nehéz róla csak így egyszerűen beszámolni.
- Minden féle, bácsi, a királynő szolgálatában sok kalandot él át a tünde. És végülis csak vitték valamire az ördögfiókák, látod én lovag lettem. Ma például trollt öltünk Tyr és én.
Tyr beszámolóját ráhagyja a férfira, majd megemeli a kupa borát.
- Az újra találkozásra! Útjaink soha többé ne váljanak el ilyen hosszú időre.
Ez jó köszöntőnek tűnik, így ha a többiek is benne vannak, akkor bizony bele is iszik a kupába, talán nagyobb korttyal is, mint az illendő, vagy nőies volna.

Elmosolyodik, mikor kedves kuzinja előadja a borral kapcsolatos beszédét. Fél pohártól nem rúg be, bár nem tudja a másiknál, hogy hol van az a bizonyos határ? Magáról tudja, hogy nem fog fejére állni, vagy olyan dolgokról motyogni, aminek a fele sem igaz.
- Régi barátod lehet a hátasod, azonban én másképp jártam ló ügyben. Mikor el lettem küldve az őrzőktől, akkor volt sajátom, Mennydörgés. Egészen a mocsárig mentünk együtt, mikor ott összefutottam egy terhes nővel, egy nekromanta. Kis közös kaland után, s mivel láttam, hogy cipekedésben el kellene neki a segítség, így odaajándékoztam neki. – meséli el az unokahúgának, hogy ő hogyan járt. De még mielőtt a másik kérdéseket tehetne fel, akkor folytatja.
- Egy darabon gyalog mentem, míg Hellenburgba nem értem. Ott a városőrségnél lett úgymond egy lovam, amit használok. Fekete, mint az éjszaka. Vad, s szeret vágtázni. Nem enged mindenkit a hátára. A helyőrségem tagjai inkább a többi lovat használják, mert úgy vélik ez a lovat egyenesen egy démon szállta meg. Tévednek. Tábornok csupán nem szeret az istállóban várakozni, így olykor el kell vinni sétára. Néha besegítek a lovászfiúnak, mikor van szabad időm.  
Fejezi be a történetet, azonban Elondir hozza a rejtett, finom minőségű, mézédes bort. Nem töltött egy picivel sem többet. Egy idő után a kocsmáros szeme és keze rááll, hogy egyforma mennyiséget öntsön egy-egy italból.
- Szóval véletlenül. Szerintem meg sokat fogtok még egymásnak segíteni. Borozni meg lehet, főleg nálam. – somolyog egyet, miközben hallgatja Loryt. Mikor meghallja, hogy lovag, ráadásul egy trollal végeztek nem olyan régen, akkor büszke szemmel néz reájuk.
- Derék dolog. – jegyzi meg, aztán Tyrre néz, akin most először veszi észre a heget, ahogy tanulmányozza az arcát.
- Tyr, aki mindig ráhagyja unokahúgára a beszédet! Mit sem változtál azóta, de örülök, hogy egyben vagy. Tudok arról a csúnya esetedről, de rá se ránts. – fogja meg kezével annak vállát, aztán látszik rajta, hogy várja a piszkos részleteket tőle.
- Kisebb koromban, mikor elfogott a Fekete Métely, s kitört a harc a kapitány és emberei ellen én megszöktem. Egy családhoz kerültem, akik felneveltek. 18 éves koromban beálltam őrzőnek. A vizsgán megöltem egy Szellemként ismert veszélyes pókfajt. Őrző éveim után lettem karavánőr, majd annak leáldozásával vándor. Végül a Hellenburgi városőrség tagja lettem. – ejti ki a a szavakat Tyr, mire Elondir csak kissé ráncolja a homlokát.
- Kalandos élet, de én így találtam rá az asszonyra. Egyet se félj. Ugyanolyan vagy…mint az apád. – jegyzi meg, miközben elérzékenyül. Biztosan őt szintén elérte a hír. Lory oldja ezt a hangulatot a köszöntőjével. Odanyúl a poharáért, aztán felemeli az égre.
- Nah erre érdemes inni, s ha az ördögi páros összefog, ott kő kövön nem marad meg. – viccelődik, aztán mivel a pultnál ot gyülekezik a sok ember, így otthagyja őket. Tyr kiissza teljesen poharát. Jó itt lenni, hiszen elözönlik őt az emlékek. Minden csínytevésük, s Elondir bácsi szavai akkoriban. Az idő halad, s egy jó darabig kellemes csendben üldögélni. Mikor elkészül a káposzta leves, akkor a kocsmáros hozza ki újfent személyesen. Egy jó étvágyat után visszatér a helyére, bár addigra lecsökken a hely forgalma. Tyr elkezdi a levest belapátolni, mert az éhsége győz a beszéd felett. A finom friss cipó, amit mellé kaptak teljesen mai. Érezni a kis meleget, ráadásul puha. Mikor elfogyasztotta, akkor feláll a helyéről.
- Én indulok, jó volt látni téged. Hellenburgban megtalálsz, keleti al-őrség, hármas őrhely. – tudja le az eligazítást, aztán a saját tányérját odaviszi a pulthoz, ahogy Elondir bácsival vált néhány szót, végül sietős léptekkel távozik.

Kikerekedik a szeme, amikor Tyr elmondja, hogy odaadta a lovát valakinek. Az egy dolog, hogy a ló értékes kincs a számára, így nem tudja elképzelni, hogy elajándékozza ahelyett hogy felajánlaná hogy elhiszi, de hogy ráadásul a nő terhes és még nekromanta is..! Ez aligha fér a fejébe, annyira abszurd, nade annyi képtelenséget látott már az utóbbi időben, hogy talán fölösleges is lenne fennakadni rajta. Tábornok történetén viszont jót mosolyog.
- Tüzes hátas lehet, de ezt a tüzet csak egy olyan stabil személy uralhatja, mint te. – jegyzi meg. Néha a legkülönbözőbb jellemek egészítik ki egymást a legjobban.
A kocsmában Elondír bácsi úgy tűnik, örül nekik, és a lovagnő után Tyr is megosztja csak röviden a saját történetét. Csak bólogat, közben forgatja a pohárban a rubint színű vörösbort, hagyja, hogy a férfiak beszéljenek… Amikor azonban az öreg kocsmáros megjegyzi, hogy a kuzinja is olyan akár az apja beharapja az ajkait és kicsit ijedten néz a másikra. Nem tudja, mit vált ki belőle ez a hasonlítgatás, ő nem örülne neki az biztos, hiszen Tyr apja elhagyta a családját, hogy egy kard álmát kergesse… Szóval a hasonlat nem éppen bók az ő szemében, de úgy látszik, az őrző nem sértődik meg a dolgon. Végül mind isznak és miután a levest is elfogyasztották úgy tűnik a rokona dolga mégiscsak sietős.
- Megjegyeztem. És ha Zephyrantesben járnál… Nézz be te is hozzánk, ha még emlékszel hol lakunk. – búcsúzik tőle mosolyogva. Nem rohan utána, még megiszik még egy kis pohárra, majd kifizeti az ételt és csak utána indul el megkeresni Jóskát. Nem volt hosszú találkozó, ám annál meglepőbb. Kíváncsi, hogy találkoznak-e még, és ha igen, akkor Tyrwel vajon hogy fog belekapcsolódni az egyre szövevényesebb történetbe és a kapcsolatok hálójába, ami Azrael kardja körül fonódik…

//Köszönöm a játékot!//

Érdekes, váratlan egymásra találás, trollvadászat és egy záró étkezés... Úgy érzem, kicsit még közelebb kell kerülnötök egymáshoz, többet kell találkoznotok és beszélgetnetek, hogy ismét úgy viselkedjetek, mint annak idején, mivel mintha kissé elhidegült volna a kapcsolatotok - ennyi év és megpróbáltatás után nem is csoda. Remélem, hogy a későbbiekben pár részlet kiderül a közös múltból, ha másképp nem is, hát közös élmények formájában
Pár elírást, furcsa szóhasználatot láttam, de alapvetően rendben volt minden ilyen szempontból is (szerencsétlen troll milyen hamar elintéződött! Jó erősek vagytok, félek tőletek... meg a trolltól is ), így jöhet is a megérdemelt 100 tp!