[Küldetés] Olaj és Víz (V.I.SZ. 821 Ősz)

Jorg: Jorg, szállásodra egy fiatal, nyeszlett férfit küldenek. A gyermek talán 15 éves lehet, képe pattanásos, s éppen csak, hogy kiserkent a bajsza. A város színeit viseli, s meg is mutatja neked a jelvényét, ami egyértelműen jelzi, hogy valóban a katonaság tagja lehet, így nem sok okod van arra, hogy kételkedj benne, bármennyire is nevetséges. Nem időzik különösebben sokat, annyit mondd neked, hogy feladatot kaptál, s meg kell jelenned két nap múlva napkeltekor a Dokk-negyedben. Egy Vidra nevű hajót kell keresned, azzal fogtok felutazni a Südardenen a tengervidékre. Élelmet, vizet nem kell vinned, de minden másról gondoskodnod kell. Ahogy jön, megy is. Reagod addig tartson, míg megérkezel a kikötőbe, s megleled a hajót. A hajó egy kisebb, kétárbocos halászhajó. A fiatal férfit nyugodtan mozgasd, ha szeretnéd, de nem elvárás. 

Oswald: Egy szép őszi napot töltesz éppen otthonodban, amikor kopogtatnak az ajtón. Witten az, aki rövidesen a lényegre is tér, be se lépve az ajtón. Közli veled, hogy holnapra Hellenburg csöpp Dokk-negyedében kell lenned, ahol majd néhány katonával, s pár tengerésszel fogtok utazni tovább egy déli városkába. Ha kérdezősködsz, esetleg megtudhatod, hogy bálnaolajjal kapcsolatos ügyről van szó, de ennél többet nem mond el, állítása szerint majd a hajó kapitánya jobban felvilágosít titeket. Mielőtt távozna, még megfordul, majd megvakarja az állat, s jelzi neked, hogy ne vigyél magaddal nehéz páncélt, vagy ha viszel is, nagyon vigyázz, mert egy barátja így lelte vesztét. Te is megtudod, hogy Vidra a neve a hajónak. Reagod szintén addig tartson, míg hajnalban el nem látogatsz a hajóhoz, ami egy sima, mezei kétárbocos halászhajó. Mozgathatod Wittent, mivel gyakran szoktad. 

Robin: Robin, te éppen a Katedrálisban tartózkodsz, amikor egy fiatal, habitust viselő leány járul eléd, szót sem szólva. Meghajol kissé, majd egy érseki pecsétet viselő levelet ad át neked. Ismét meghajtja a fejét, majd távozik is. Úgy vélheted, hogy esetleg egy néma rend tagja lehet. Ha feltöröd a pecsétet, Pius érsek levelét olvashatod. A rendfőnök üzenete szűkszavú, a szöveg viszont igen pedáns, jó ránézni. Arra kér téged, hogy utazz a Fővárosba, s ott látogass majd el a déli negyed őrházában, mert ott fog várni rád a kísérőd. A partvidékre fogtok utazni, mert félő, hogy valami olyasmi történik ott, ami egy inkvizítor munkáját igényelheti. Jó szerencsét kíván neked, majd utadra indít azonnali hatállyal. Az utazásról nem kell részletesen írnod, addig menjen a reag, amíg el nem érsz a városba, s az épület előtt nem állsz.  

Eide: Te éppen egy adag bőrt raksz le a vadászboltba, amikor is kilépve egy dobost hallasz, aki éppen a környék vadászait szólítja meg. Egy inkvizítort kéne kísérni igen jó fizetségért, s emellett lehetőségért, hogy királyi vadász légy. Utóbbi szöget üthet a fejedben, mert lehet, hogy tudnád kamatoztatni titkos céljaid elérésnek érdekében... Ahogy figyeled a jelenetet, azt is látod, hogy nem nagyon érdeklődik senki se a részletek után, így ha kapsz az alkalmon, a dobos megkönnyebbülve hagyja is abba, s elirányít, hogy látogass el a déli negyed őrségének épületébe. Ott örömmel fogadnak téged, s el is szállásolnak, ha kívánod. Reagod ott érjen véget, hogy az őrség épületén belül ülsz, s hallod, hogy kint valamilyen érthetetlen beszélgetés folyik.

Ibo: Hellenburgban tartózkodsz éppen, piti lopásokat végrehajtva. Gyakori vendég vagy a piacon, így azt is jól hallhatod, hogy mégis mennyire megy fel az ára az olajnak. A kereskedők minduntalan arról beszélnek, hogy mennyire fontos lenne az olaj, mennyire szükségük van erre, s hogy mennyire is jót tenne az üzletnek, ha képesek lennének elegendő olajhoz jutni. Minél többet hallod ezt a beszédet (s nem egy, nem kettő, nem is tucat kereskedőtől) annál jobban érdekelni kezd a lehetőség. Elorozhatnád az olajat talán egyben is? Mit tudnál érte kapni vajon? Szinte megvakít a kapzsiság, s felkeresed a Dokk-negyedet egy éjszaka, hogy átnézd a hajókat, hogy találsz-e nagyobb tételben lopható olajat. Éppen egy kisebb halászhajót kutatsz át, ahogy hirtelen meghallod, hogy visszatértek a hajó birtokosai, te pedig a fedélzet alatt vagy egy kisebb, ládákkal és hordókkal teli részen. Innen csak az ajtón keresztül tudsz kijutni, viszont azt tapasztalod, hogy azt állandóan védik, így kénytelen vagy várakozni, s várakozol is... Egészen hajnalig, amikor is egy lukon kilesve láthatod, hogy gyülekeznek az emberek a hajó előtt... Ám menekülni még mindig nem tudsz.   

Bűn fára mászni? Én biza azt mondom, hogy nem, főleg, hogyha az nem magánbirtokon van, és nincs tiltásunk arra, hogy rámásszunk. Viszont valami égi vagy máshová való úgy gondolhatta, hogy ezen az őszi napon Jorg nem mászhat fára, csakhogy Jorggal, vagyis velem elfelejtették mindezt közölni. Már jó párszor jártam ennek a fának az ágai között, kellemes kilátást nyújt Hellenburg tetőire, no meg hogyha lombozata is van, akkor a nyüzsgő tömegtől is el lehet vonulni, párszor össze is futottam vásott kölykökkel itt, én nem adtam fel őket az alant értük kiáltóknak, ők meg nem talpaltak le, nem mintha jól jöttek volna ki abból, ha magukra haragítanak, de nekem amúgy sem állt érdekemben apjuk, tanítóik, vagy éppen portrékájuk után szaladó inasok kedvére se tenni. Nem voltak rosszak ezek a kölykök, csak kis szabadságot akartak, vagy csak csillapítani a gyomrukat maró éhséget. Szóval az eddigiektől eltérően csupán úgy gondoltam, hogy erőnléti gyakorlatom színesítendő felmászok ide az öreg tölgy ágai közé, és nem is volt baj, míg földet nem értem. A tervem az volt, hogy leugrok, vagyis inkább csak ejtem magam az egyik legalsó ágról, és megyek is vissza a szállásra. Nos… zajosra sikerült az érkezésem. Hangos puffanással rogytam össze.
- Hogy azt az északi, bálványokkal cimboráló jó nénikédet. - Sziszegtem haragvóan miközben a gáncsolásomért felelős követ arrébb rúgtam. - Azt borítsd le a lábáról, te kövek fattya! - Felültem és a bokám fájdalmáért felelős követ vertem szemmel. Aztán fájó részemre fordítottam a figyelmemet. Megnyugvással konstatáltam, hogy még mozog, és már kevésbé fáj, mint az előbb.
- Le vagy tartóztatva. - Ragadtam meg a követ, talán még hasznos lesz szabotőr képessége.
A fába kapaszkodva talpra segítettem magamat, s a tekintetem alatt elzúduló tömegre is csúnyán néztem, mintegy köszönöm a kérdést, jól vagyok, nem kell a segítségetek. Bár az is igaz, nem vághattam éppen barátságos arcot a földre kerülésem után, így egy kicsit fújtatva megbocsátottam nekik. Kővel a kezemben bicegtem vissza a szállásra, ahol legfeljebb már csak egy hetet tudok maradni, mert utolsó pénzemből ennyire tellett. Egy megbízás jól jönne, vagy csak nyakamba kapom az utat… nem, azt régen tehettem volna meg, rémlik, hogy régen nem voltak ennyire iszonytatók az utak éjjel. Vagyis munka kell, ha nem az utcán akarok éjszakázni.

- Késtél, csak nem megmásztál két másik fát is, Jorg? - Köszöntött Hans barátom a közös helyiségben, viszont ahogy meglátta, hogy milyen iszonytató rohanvást közeledek az asztalához, máris aggodalmaskodni kezdett. - Mi történt? Belefutottál valami nyomornegyedibe? Kerítsek valakit, aki ellát?
- Foglárt keríts. - Morogtam a fájdalomtól, és az asztalra csaptam a követ, és értetlenkedésére bővebb magyarázatot adtam neki, vagyis elmondtam, hogy ahogy az öreg tölgyről lejöttem, ez a kő kificamította vagy megrándította a bokámat.
- Sajnos a kőbörtön még építés alatt áll, és az elkövető túl nyeszlett, hogy falba illő volna, így mást kell kitalálnunk a számára. - Közölte drága barátom miután kikuncogta magát a történetemet követően.
- Jorgy, tedd fel a fájó lábadat erre a székre. - Miután letette az ebédnek szánt levest elénk, közelebb tolt hozzám egy széket a fogadós asszony, aki az a tipikus kedves nagymama külsővel rendelkezett. - Az uram, meg a fiam is jó párszor ficamították a bokájukat, eleven mind a kettő. Tedd fel a lábad, és pihentesd egy-két napig. - Ekkor Hans visszafojtottan felnevetett, ami úgy hallatszott, és nézett ki, mintha bele prüszkölt volna a levesébe. - Egészségedre, Hans, kedves, ha megfáztál, lehet, neked is inkább ágyban kellene maradnod.
- Köszönöm, de jól vagyok, csupán annyira ízletes a levese ma is, hogy túl gyorsan akartam enni belőle, hogy majdnem félrenyeltem. - Füllentette szenvtelenül Hans.
- Ez három miatyánkba került, Johannes lelkész! - Szurkálódtam miután a hölgy otthagyott minket. - A kő meg mondjon ötöt, és neki is meg van minden bocsátva?
- A kőnek elég csak egy. - Felelte vidáman.

Ebédünk elfogyasztása után az emeleten lévő szobánkba visszavonultunk. Én az ágyon ültem úgy, hogy lábaim is fent voltak, Hans meg egy széken, amit az ágyam mellé húzott, és éppen arról akartam meggyőzni, hogy az Öreg Kaporszakállúnál szóljon pár jó szót az érdekemben, mert ha emiatt a buta sérülés miatt nem mozdulhatok ki az ágyamból két napig, abba biza bele fogok őrülni. Már ott tartottam, hogy megelégszek, hogyha csak egy nappal sikerül csökkentenie a fogságomat, mikor kopogtattak az ajtón.
Mire Hans felkelt, én már úton is voltam, hogy kinyissam, és megnézzem, ki kopog. Igaz, ez a mutatványom egy élesebb fájdalom villanással járt, és járnom se volt kellemes, de legalább mozoghattam újra. Ahogy nyitottam az ajtót, lefelé néztem kissé, hisz az emberek többsége nálam alacsonyabb, de még így is sikerült magasabbra néznem, mivel egy fiatalember volt, aki bebocsátást kért. Kissé megszeppent, ahogy fölé toronylottam a hirtelen kinyílt ajtóból, de hamar össze szedte magát. Végig mértem, zöldbe és kékbe volt öltözve, de a zöld jobban dominált rajta. Kisvártatva az orrom alá dugta jelvényét, mintegy jelezve, a tényt, hogy a katonaság tagja.
- Jer, beljebb. - Léptem félre. Ő Hans, nyugodtan hallhat mindent, amit én is.
- Rendben. - Mondta határozottságot mímelve. Aztán ahogy becsuktam az ajtót megköszörülte a torkát, és a leghivatalosabb hangján szólal meg újra. - Jorg von Dornbusch![/color]
- Vom. - Javítottam ki közbevágva, mire kissé értetlenség ült ki az arcára. - A nevem Jorg VOM Dornbusch. Folytasd.
- Jorg vom Dornbusch, Hellenburgi Királyi Szövetség haderejének vezetői úgy döntöttek, hogy feladattal bíznak meg téged… - Hansra nézett, aztán újra rám, és ezt a pillanatnyi szünetet követően folytatta, - és társadat, hogy mához második nap, napkeltekor jelenjetek meg a Dokk negyedben, és keressétek meg a Vidra nevet viselő hajót, amivel a tengervidékre fogtok utazni a Südardenen.
- Ott leszünk. - Mondtam azonnal, ahogy befejezte a mondandóját. Egy biccentéssel nyugtázta, tisztelgett, amit viszonoztam, és már itt se volt.
- Ágy nyugalomra ítéllek téged, és a követ. - Mutatott az ágyra, amihez vissza is bicegtem, s amint elhelyezkedtem a fekvőalkalmatosságon még annyit hozzátett, hogy – addig se unatkozzál, járasd az eszedet, itt egy fejtörő: adott egy 12 literes hordó, ebben legyen mondjuk sör, ezt kellene kettő részre elosztani, viszont csak egy 8 literes és egy 5 literes hordó áll rendelkezésedre ehhez, hogyan feleznéd el?
- He? - Ennyire futotta első nekifutásra, mert hirtelen nem is tudtam feldolgozni, hogy mit is kéne kilogikázni, mivel akkora mértékegységben beszélt, ami kicsit meglepett, mert hát 12 liter sör, az nem kevés! - Megismételnéd?
Ő megismételte, mire egy kérdés jutott az eszembe: - Nem lenne egyszerűbb venni egy 6 literes hordót?
- De, az lenne, de nem ez a lényege a feladványnak. - Tudtam én, de azért egy próbát megért. A nap további részét a feladványon töprengve töltöttem, s ezt meg-meg szakítva a fegyverzetem ellenőrzésével, szigorúan az ágyból ki nem mozdulva, meg a kövön merengve, hogy ez a markomban elférő valami, hogyan volt képes mozgásomban korlátozni. Hans biztos észre vette, hogy nem agyaltam annyit, mint tehettem volna, és én is tudtam, hogy már rég meglehetne a válasz, de így végül is nyugton voltam, és pihentettem a lábam.

Az egészet az esti ima zárta, ez volt az egyetlen alkalom, mikor kimászhattam az ágyból. Hans buzgón, szívét lelkét beleadva monda el magában az esti imáját, én meg csak megkérdeztem az öreget, hogy mégis mire volt jó, hogy kificamítottam a bokám? Hans biztos érzett valamit, hogy kap választ, vagy ilyesmi, de én meg tudtam, hogy nem szól hozzám, vagy ha mondana is valamit, az valahogy így hangozna, hogy „Jorg, fiam, az útjaim kifürkészhetetlenek, idővel minden értelmet nyer!” Jah, mit az amnéziám..!
- Tegyük fel, hogy képes vagyok hab nélkül töltögetni a sört, akkor azt tenném, hogy a 8 literes hordót teletölteném, ebből ötöt át töltenék a kisebbik hordóba, így 3 liter sör marad a közepesben. A kis hordó tartalmát a nagy hordóba tölteném, a középsőben lévő maradékot meg a most kiürül kis hordóba, eztán a közepeset újra teletölteném a nagyból, és az újra teli lévő középsőből a kicsit megtölteném, amiben már volt 3 liter, így a középsőben hat maradna, a nagyban egy, ezért a kis hordó tartalmát visszatöltöm a nagyba, így ott is már hat liter ser lenne. Tessék, elfeleztem. - Adtam meg a megfejtést miután az ágyban a jobb lábamat pihentetve nyújtózkodtam, lazítottam valamennyit a testemen.
- Csak nem csaltál, és égi segítséget kértél? - Csipkelődött drága barátom.
- Nem, csak gondoltam, esélyt adok neked megálmodni a holnapi fejtörőt, mert gondolom, holnap csak étkezni és üríteni mászhatnék ki innen, mi?
- Békés álmokat, Jorg. - Zárta rövidre a csipkelődést.
- Neked is, Hans.

Másnap az első sugarak ahogy betűztek a szobába, én úgy gurultam ki reflexszerűen az ágyból, aminek hatására egy új csillagtérképet vehettem szemügyre, mert bár előző estére már egész jól éreztem a bokám, ennek ellenére a reggel még emlékeztetett, hogy nincs rendben. Viszont ez nem gátolt meg abban, hogy a reggeli szertartásomat végrehajtsam, nem úgy, mint az alig több, mint karnyújtásnyira lévő lelkész.
- Jó reg… - Kezdte volna szokásosan ő is a napot, mikor már a reggeli nyújtásoknál tartottam. - Mégis mit művelsz, te nem normális?!
- Nyújtok, mint minden reggelt.
- Na, akkor ezt most fejezd be, és inkább öltözz fel. Van feladványom, ezt jó ideje tartogatom neked, nem éppen könnyű, mint az eddigiek, reggeli után elmondom, addig én is felébredek rendesen, és átgondolom a fogalmazást, nehogy belezavarodj, amiért valamit rosszul mondanék.
- Rendben. - Sóhajtottam az ágyra lepuffanva, s amíg lelki üdvösségem kegyetlen őre elmormolta a reggeli imáját, és átöltözött, addig én is felöltöztem, és már tűrhetőbb sebességgel megindultam lefelé, hogy egy tál vízben kezeim és arcom megmossam. Ezt már az első napon lebeszéltem a fogadóssal és a fogadósnéval, így minden reggel a kandalló párkányán egy tál víz várt rám, ami általában még langyos szokott lenni.

Ahogy ígérte, Hans összeszedetten, érthetően elmondta a feladványt a reggeli után:
- Rejtvényországban a teremtmények ép eszűek vagy bolondok. A bolondok minden hiedelme téves, míg az ép eszűek minden igazról tudják, hogy igaz, és minden hamisról azt, hogy hamis. Mármost a királynő azt hiszi, hogy a király azt hiszi, hogy a királynő azt hiszi, hogy a király azt hiszi, hogy a királynő bolond. A királynő épeszű vagy bolond? - Megvárta, míg feldolgozom, megjegyzem a fejtörőt, aztán még ennyit mondott távozása előtt: - Meg kell tennem a jelentéseimet, és szereznem kell egy új fenőkövet, az előzőt sehol se találom, és nem lenne baj, ha holnap éles baltával mennék, nem?
- De. - Értettem egyet vele bőbeszédűen.
Mikor visszatért ebédre, én még mindig ott ültem, ahol hagyott. Úgy véltem, hogy fölösleges fel mennem a szobába, itt lent is el tudok gondolkozni a feladványon. Mivel ez tényleg nehezebb volt, nem akartam időt veszíteni azzal, hogy felbicegek a szobánkba.
Ebédünket csendesen töltöttük, csupán annyit beszéltünk, vagyis ő annyit mondott, mikor megérkezett, hogy most már ő is kész a megbízatásra. Jó, meg az ebédet megköszöntük a kedves fogadósnénak.
- Van egy ötletem. - Egyáltalán nem voltam biztos a dolgomban, ez most kifogott rajtam, eddig mindig biztos voltam a megfejtésekben, de most… csak sejtettem azt.
- Valóban? Ilyen hamar? Kíváncsi vagyok rá. - Csakhamar meg is bánta ezt a kijelentését, meg talán azt is, hogy Ezt a feladványt adta Nekem.
- Bolond a királynő.
- Tényleg, és miért?
- Mert hisz. És úgy vélem, hogy - itt bánta meg, hogy ezt a feladatott adta nekem, mert úgy folytattam, hogy - azt akarod netán mondani ezzel, hogy aki hisz, az mind bolond, mivel aki ép elméjű, az tudja, hogy mi igaz és mi hamis. Mi is Tudjuk, hogy Isten létezik, a bolondok meg hisznek a bukottak hamis tanaiban.
- Nem! - Csapott homlokára Hans, hogy talán még az utcán is hallhatták a csattanást. - Egyáltalán nem erre utal a feladat! Ez csak egy logikai feladvány, és nem valami hittételi tanítás!
- De igazam van, hogy Ő létezik, és csodái igazak, vagy nem?
- De, ez igaz…
- És bolondok, kik megtagadva a tanításait, a hamis tanításokat hirdető bukottaknak hisznek?
- Igen, azok…
- Szóval bolond, aki hisz, és nem látja, mi az igaz.
- Ez így sarkítás és talán még az eretnekséget is súrolja, Jorg! Attól, hogy tudjuk, hogy a Teremtő létezik, még hitünket belé vethetjük és a döntéseibe, akaratába. Mint ahogy hiszünk Rudenz királyban, hogy jól vezeti az országunkat, vagy talán te nem?
- Dehogy nem! Ahogy bolondnak is neveztek már!
Újabb a hitet boncolgató eszmecserét folytattunk alkonyatig, minek az lett a vége, hogy beismertem, hogy a feladványnak semmi köze a valósághoz, és csak unaloműzésként, és a hite próbálgatása miatt kötöttem a karót az ebhez, hogy márpedig mindenki bolond, aki hisz. Viszont ő is elismerte, hogy a tudottan hamisba vetett hit, és a szemellenzős, vak hit is bolondság, hisz utóbbi nem látja a változást és az új igazságokat.
Szóltunk a fogadósnak, hogy ez az utolsó esténk egy ideig, mert holnap többnapos dolgunk kezdődik. Így el is köszöntünk tőlük, és meg köszöntük a szívélyességüket. Feküdni meg korán, a napnál hamarabb feküdtünk, hogy még pirkadat előtt ébredhessünk.

Még sötét volt, mikor ébredtünk, de ahogy kinéztünk az ablakon már látni lehetett, hogy világosodik az ég alja. Összeszedtük azt a kevéske holmit, ami az értékeinket képviselte, ami nálam annyit tett, hogy felöltöztem, és öltözetem fölé egy már viseltes zöld köpenyt kanyarítottam, minek semmi haszna nem volt harcban, legfeljebb annyi, hogy a természetes, zöldes környezetben el tudna rejteni a színe okán, no meg jelezte, hogy a sereg ügyében járok. Arcom elé meg felkötöttem a fekete maszkomat, no meg a tegezemet az oldalamra kötöttem, s a gáncsvető követ a takarónak is használható törülközőmmel és a kis csupor viasszal, amivel az íj idegét ápolom, szóval ezekkel együtt a tarisznyámba tettem, amit a másik oldalamra lógattam. Hans a törülközőjével együtt az új fenőkövét és a díszes flaskáját, miben szentelt vizet őriz, ezeket tette a tarisznyájába, és ő a baltáját akasztotta az oldalára.
A nap első sugarai, ahogy a városra vetültek, mi már úton voltunk a Dokk-negyedbe, szerencsére a bokám már sajogni se sajgott ekkor már. A kikötőben bár beletellett kis időbe, de nem volt nehéz megtalálnunk a kétárbocos Vidrát, és ahogy láttuk, a legénységen kívül talán mi lehettünk az elsők. Lehet, hogy kicsit túlzásba vittük a korán érkezést?

A vaskos, vastag pergamenekből összefűzött könyvet lapozgattam, amelybe a Kleist-birtokkal kapcsolatos információk kerültek bele, talán már azóta, hogy írni-olvasni képes az ember.  
Az e havi költségvetést kellett volna belevezetnem, ahelyett azonban visszalapoztam azokra az időkre, amikor még Alexander Kleist foglalkozott ezekkel a dolgokkal. Hosszú percekig tanulmányoztam a széles, kerekded betűket. Alexander Kleist meglehetősen szépen írt. Szörnyeteghez nem illő módon szépen írt. Végigszaladt a hideg a hátamon.
Bárcsak korábban megöltük volna.

Összecsaptam a könyvet. Különben sem volt kedvem foglalkozni vele, hiába tudhatjuk hosszú hónapokkal magunk mögött a Harag napját – azóta már arattunk is egyszer −, mintha gazdaságilag képtelenek lennénk kilábalni a világvége okozta válságból. Néha azt gondolom, igazán véghez vihette volna Abbadón, amit elkezdett. Tipikus. Sose fejezik be, amit elkezdtek.

− Min gondolkodsz? − megriaszt a hang. Az ujjaimat végigfuttatom a könyv széles gerincén, ahogy oldalra nézek. Megrázom a fejem. Aztán meggondolom magam. Ahelyett, hogy hallgatásba takaróznék, válaszolok Ethának.
− A pénzügyeken. Panaszkodnak, hogy felment a bálnaolaj ára. Gondolkodom, mit tehetnénk − gondterhelten sóhajtok. Így is rendesen rezeg alattunk a léc, a Harag napja utáni döbbenet súlyos értetlenségét alig úsztuk meg. Az emberek okokat kerestek, hogy miért haltak meg a gyerekeik, a marháik, miért égette fel a sárkány a földjeiket. A legtöbben csak a tegnapjuk siratták, de jó néhányan azért tisztában voltak vele, hogy a holnapjuk van igazán veszélyben.
− Egyszer történt már ilyen. Évekkel ezelőtt − Etha elgondolkodva méricskéli maga előtt a szőnyeget.
Mindketten tudjuk, hogy igazából másról beszélnénk szívesen.
Inkább: másról kéne beszélnünk.
De egyikünknek se fűlik hozzá igazán a foga, szóval elédegélünk egymás mellett, mint két idegen, és egy ideje már mi sem tudjuk, hogy mi tart össze minket. Gondolatban a gyermeket szoktam okolni, de még sosem mertem kimondani hangosan. Még a papnak se vallanám be, ha képes lennék annyi ideig a templomban maradni, hogy gyónjak.
− Nordenhörnbe utazott akkor Alexander. Onnan szállítják minden északi településbe a bálnaolajat, szóval, ha ott gond van, akkor gond van mindenhol. Többen is mentek akkor. Fogalmam sincs, mit intéztek vagy mit nem, de miután hazajött, néhány váltóval még olcsóbb is lett az olaj − megvonja a vállát, elmosolyodik.
Csöndesen, félénken kopognak azajtón. Felismerem könnyedén: Anika.
− Elnézést, Tea kisasszony, Etha asszony… Gerda… A kislány sír. Éhes lehet − motyogja zavartan, majd kimegy, de az ajtót nyitva hagyja.
− Menj csak − mosolyodom el üresen. Etha feláll, elindul.
Egy pillanatig arra gondolok, hogy mennyire gyűlölöm.
− Elutazom Nordehörnbe akkor − jelentem be dacosan a hátának, még mielőtt átlépné a küszöböt. − Holnap reggel indulok. Remélem, tudod hanyagolni majd Ignatzot és a lovaskocsit.
Nem szól semmit. Egy pillanatig azon gondolkodom, hogy nem hallotta. De valójában tudom, hogy csak nem akar marasztalni. Minden bizonnyal számára is terhes az örökké duzzogó jelenlétem.

A csengő másodszorra is félrevert, ahogy kilépett az ajtón, az immár egészen feszülő tarsolyával. Az oldaláról lógó bőrtáskának persze nem ez volt a neve, de az összes hegyiember, és rajtuk keresztül a vadászok nagy része is ilyet hordott; és legyen szó a klánok hagyományos viseletéről, vagy az azóta síkvidéki divatról, kellett valami közösen használható kifejezés.
Ahogy a közepesen-hamis trilla kezdett elhalványodni csengő füleiből, egy másik zajforrás vette át a helyét; sorozatos dobpergés, már ha lehetett ezt annak gúnyolni. Egy dobnak öblösnek, mélynek kell lennie, ami visszaidézheti évszázadok eseményeit, tragédiáit és ünnepeit, úgy kell pörögnie, ami megidézheti a holdat a legsötétebb éjszakákon... ez csak izgága volt, fontoskodó és pattogós mint a tűzropogás.
- Hír tétetik! Hír tétetik! - üvöltötte a hangszerész, gyakorlatilag túl magát, amíg el nem ért a közeli útkereszteződéshez. Ott tovább fontoskodott, egy helyben masírozva, továbbra is üvöltözve, de ezzel együtt a legkifejezőbb, legtöbb unalommal eltelt grimasszal amit ember csak magára ölthet. Szerencsére egy idő után megunta a dolgot, és belekezdett a rikkancs kevésbé rikoltozós feladatába.
- Közhírré tétetik! Az Egyház egyik nagyon fontos és tekintélyes tagja keres magának kísérőt a Vadvidékre! A kísérőnek jártasnak kell lennie a vidék utain, boldogulnia kell a vadonban, képesnek kell lennie vadat elejteni, és megvédenie a tekintélyest bármiféle veszélytől, amivel szembe találkozhat! - üvöltötte rekedt hangon; hallható volt hogy nem ez volt az első alkalom, hogy kihirdette a hirdetményét. - A jutalom egy hivatalos vadászati engedély, királyi vadászként való joga! Legfőképp tapasztalt vadászokat, a hadsereg leszerelt felderítőit keressük, de akárkit elfogadunk, akikre illik a leírás!
Eide végighallgatta az egészet, szinte a takácsszövetkezet ajtajából. Ahogy senki se tervezett oda befáradni, ugyanannyira volt a nép érdektelen a kikiáltással - feltehetőleg a város lakosságának elenyésző része élt meg vadászatból - milyen meglepő.
Előlépett, és odament a doboshoz, aki közben levetődött az első gazdátlanul hagyott hordó tetejére amit talált, hogy kifújja magát. Útközben lekerült a vadásznő oldaláról a kulacsa, és köszönés helyett azt nyújtotta oda.
- Tessék? - válaszolt a nyújtott italra kissé zavarodottan, és kaparós hangon a dobos, amire Eide csak megrázta az italt, és mellé melegen elmosolyodott. Már amennyire arra képes volt, már ennyi szocializáció is több volt neki mint a kellemes.
- Áh... köszönöm. - mondta, majd nem várva semmire kezdett nagyokat kortyolni a kulacsból. Olyan hétköznapi víz volt benne amennyire az lehetséges, tiszta forrásvíz valami olcsó borral keverve; az élőholtaktól és mástól szenvedő vidék - és a több napja kulacsban ült - víznek mindig jót tett egy kis bor, ha másnak nem, a tisztaságának mindenképp.
- A hirdetmény felől érdeklődnék.
- Sokat nincs mit felőle. - mondta, hallhatóan boldogan. Az ital volt-e az oka, vagy a tény, hogy megszabadult ettől a hirdetménytől, nem tudni. - Amit tőlem tudni lehet már hallgatta, hölgyem. További információkért látogassa meg a legközelebbi   hadászati kirendeltséget... ha minden igaz, ide a déli őrház van a legközelebb - hogy ne csak a hivatalosat daráljam. - mondta megkönnyebbült hangon, és letörölte a menekülő cseppeket a szája széléről.
- Köszönöm megint, és sok sikert a megbízáshoz. - mondta, visszanyújtva a kulacsot, majd elbúcsúztak egymástól. Nem volt szükség több, felesleges szóra, és Eide ezt a legkisebb mértékben sem bánta.

Az őrségnél minden simán lett, szinte olajozottan. A tény, hogy az oldalán lógó íjjal, és a hátán átvetett karddal érkezett több mint valószínű hogy sokat nyomott a latba a megítélésén. Minek után a kevésbé érdekes részleteken tovalendültek, mint a fizetés hideg váltóban nyomott súlya, a királyi vadászként kapható előnyök amiért érdemes vásárra vinni a bőrét, az elhalálozás esélye és ennek esetén megtagadott jóváírási összeg családtagoknak vagy más jóbarátnak. Semmi meglepő - a Mellon-díj úgyse volt jellemző juttatás, és nem is mintha számított volna. Nem volt senkije aki felvehette volna.
- ... rendben. Azt azért elárulná, hogy miért is vállalta el a munkát? - kérdezte a kissé unott őr a papír fölött. Nem annak a fajtának tűnt aki túl gyakran fegyvert fogva szolgálná a hazáját, de hát, még az őrséghez is kellenek papírtologatóak. Ami leginkább azt jelenti hogy felismeri a betűket, és talán le is tudja őket írni valamelyest.
- Tisztán személyes érdekeltségből.
- Szóval nem, ez is rendben van... - susmorgott az orra alatt, majd lerakta a tollát. - Hamarosan meg kell érkeznie a tiszteletreméltó... hm, fura. Nem tudom-, mármint, nincs ide írva a neve. Na, majd kiderül ha ideér. Ha gondolja addig nyugodtan pihenjen le az egyik szabad priccsen - már ha nem zavarja hogy a katonákkal kell osztozkodnia egy ágyon. Ha vár egy kicsit akkor elintézhetem, hogy-
- Megteszi. - válaszolta röviden, majd elindult hogy lefeküdjön az első üresen talált ágyra. Az se baj ha nem az a kirendelt, vagy ha valaki hamarosan igényt tart rá. Ő oda dől le.
Később megesküdött volna, hogy csak a szemét csukta le és pihent egy keveset, és így szinte azonnal ott termet a tisztes valaki, de igazából, csak elaludt. Az ébredés oka egy beszélgetésnek tűnő hangzavar - amire hiába fülel, nem igazán tud kivenni belőle semmi érthetőt. Még csak annyira se tiszta hogy megtippelhesse, hogy milyen nyelven beszélnek.
Idegesen felült az ágyán, hogy nem hagyják rendesen pihenni.

Egyáltalán nem tűnik annyira jó ötletnek a hajnali indulás, amikor Anika halk kopogását követően kitakarózom. Pedig a cselédlány már jó előre begyújtott, sejtem, hogy így napfelkelte előtt mennyire lehet hűvös odakinn, a szobában viszont egész kellemes a levegő.
Anika egy bögre forró tejet és némi kalácsot hoz be nekem egy tálcán. Egy keveset eszem,  a forró tejet megiszom mind: jól esik a melege. A cselédlány közben előkészíti a ruháim. Ilyenkor kimondottan örülök a női ruháknak, amelyeket a felsőbb körökbe tartozók hordhatnak: nehéz, és néha igencsak kényelmetlen anyagok, de legalább jó melegek, és rengeteg réteget jelentenek. Nyáron persze kényelmetlen, és távol áll attól a lenge, kényelmes ruházattól, amit régen a bordélyban viselhettem. De ilyenkor télen igazi áldás a vastag, hosszú bugyogó. Hermelinbundát terítek a vállamra, a hosszú kabátot a mellkasom előtt összehúzva lépek ki végül az udvarba. A zúzmara ropog a talpaim alatt, ahogy belegázolok a vékony ködbe, ami ilyenkor még a városra telepszik. Liane szerint ez nem is köd, hanem a felmelegedő levegőben így párolog el a hideg.

Az udvaron látom az előkészített lovaskocsit, tőle pár lépésre a kocsisunk Ignatz egy idegen férfival beszélget. Megtorpanok egy rövid időre, míg hunyorogva próbálom kitalálni, ki lehet az ismeretlen alak, de nem jövök. A ruházatából távolról is meg tudom állapítani, hogy katona. Nem bízom benne. Bőven elég háborút láttam ahhoz, hogy tisztában legyek vele, mire képesek a katonák…
Halkan sétálok közelebb, megpróbálva úgy kerülni őket, hogy ne vegyenek észre: hallgatózni akarok, hogy megtudjam, mit keres itt a katona.
− Én nem ajánlom, hogy Stratheim felé vegyük az irányt, borzalmas az út arrafelé, tovább tartana. − hallom Ignatz dördülő hangját. A kezében pipát tart, néha sűrű füstöt lehel ki.  
− A vidék mostanság nagyon elvadult, Stratheim felé viszont királyi út vezet... − feleli a katona, az ő szájából kiáramló pára ugyanolyan sűrű, fehér felhőt képez az arca előtt, mintha ő is pipázna.
− Királyi, de borzalmas. Ha kitörik a kerék, mit mondok a kisasszonynak? − érdeklődik Ignatz morogva, a pipájából kiveri a hamut, újra tölti.
− Nem kell majd semmit mondania, Ignatz, valószínűleg észreveszem, ha kitörik a kerék − lépek oda végül melléjük, a hangom kissé reszelős még, ma keveset beszéltem, és a hideg miatt morcosabb vagyok az átlagosnál. Szemérmetlenül nézek végig a katonán, rájövök, hogy nem teljesen idegen, láttam már a városban, valószínűleg idevalósi. Fiatal, csinos arcú legény, ha saccolnom kéne, nem mondanám többet húsz nyárnál, amennyit láthatott.
− Jó reggelt! − köszönök oda nekik. − Bocsássanak meg, nem hallgatózni akartam − mosolyodom el szelíden. − Csak tanácsod adni jött vagy esetleg katonai kíséretünk is lesz? − pillantok fel érdeklődve a katona arcára, majd Ignatz felé villan a szemem. Mikor visszanézek a katona arcára, látom rajta a csodálattal teli rémületet. Mintha a karja is moccanna, hogy csak ijedtében a szívéhez akarja-e kapni a kezét vagy kardot rántana inkább, nem tudom eldönteni. Kedvem támad elmosolyodni. Ignatz jobban viseli a mogorva hangulatom.
− Jó reggelt, Kisasszony − biccent felém Ignatz, majd mint akinek csak most jut eszébe, hogy ott van, kiveszi a szája szélén lógó pipát.
− Hasonlóan szép reggelt, hölgyem. − a fiú zavartan meghajol, sután mozog, nincs a meghajlásban semmi természetes. Minden bizonnyal nem szokva ilyesfajta gesztushoz. Ezúttal nem folytom vissza a mosolygást, aprót biccentek is felé.
Ignatz kiegyenesíti a gerincét, egyenes a szemembe néz, majd a beszélgetőpartnere felé mutat:
− Az úriember egy személyes barátom, a település őrségében dolgozik. Bátorkodtam felkérni tegnap, hogy esetleg kísérjen minket, eléggé veszélyes tud lenni mostanság a vidék.
Szórakoztatónak tartom a katona viselkedését, a szemem sarkából figyelem, ahogy nem egyenesedik ki teljesen az előbbi mozdulatból, továbbra is következetesen a ruha alól kilátszó csizmám orrát bámulja.
Végighallgatom Ignatz mondanivalóját, majd bólintok.
− Jól van, Ignatz. Tudhattam volna, hogy mindenre gondol − nevetek engedékenyen, majd kedvesen nézek a fiúra. Nem célom terrorban tartani, pedig nem örvendek annak, hogy itt van. Ignatz előtt persze sose fedtem fel a titkomat, fogalma sincs arról, hogy nekem nem igazán van szükségem védelemre. Ami igazi veszélyt jelent rám, az ellen nem véd meg egyetlen ijedős fiúcska.
− Ne vegyék utasításnak, hiszen én nem értek hozzá, de szívesebben mennék a gyorsabb úton. Persze, ha nagyon veszélyes, akkor maradjunk a biztonságban... − sóhajtok beleegyezőn, de azért érezhető, hogy hacsak nem gondolják, hogy mélységibe futunk ott, ragaszkodnék a gyorsabb úton.

A férfi kissé valóban felenged, kihúzza magát, ám látszik, hogy továbbra is zavarban van.
− A nevem Joost van Hoecke, hölgyem − mutatkozik be végre a suhanc. Jó, hogy eszébe jut, kellemetlenül érezte volna magát, ha erre is nekem kell figyelmeztetnem. Kicsit ki is húzza magát, a testtartásával mintha magabiztosságot kívánna üzenni, de a hangja, és a szeme rebbenése elárulja. Nem teszek arra utaló jelet, hogy tudom, hogy igazából nagyon is zavarban van. − Én magam továbbra is a Stratheimi utat ajánlanám, lehet, hogy kissé hosszabb, de biztonságosabb. Az éjjel kilovagoltam a környéken lévő őrposzthoz. A jelentések szerint nem nagyon mocorognak már a banditák, míg délebbre azért elég sok fosztogatás történik − folytatja mondanivalóját. Türelmesen megvárom, míg befejezi, bár nem különösebben érdekel.
A kocsis a fejét rázza. Nem nehéz megállapítani, hogy pont erről vitáztak, mikor az udvarra érkezésemmel megzavartam őket.
− Halsburggal sokkal jobban járunk... A település talán nem jóhírű, de jobb az út, s rövidebb is. Te meg azért vagy itt, hogy biztosítsd, hogy ne legyen baj − jelenti ki Ignatz. Szívesen tennék valami rosszmájú megjegyzést azt illetően, hogy nem vagyok meggyőződve arról, hogy mitől tudna megvédeni ez az ember, akinek egy csinos nőtől is inába száll a bátorsága.  
− A rövidebb úton megyünk − zárom le végül a vitájukat határozott, de halk hangon. − Ha tart a banditáktól, Herr van Hoecke, nem sértődöm meg, ha nem tart velünk − elmosolyodom, hogy tompítsam a hangom élét.. Nem hiszem, hogy nálam sokkal ijesztőbb szörnyetegekbe botolhatunk az úton.
− Indulhatunk végre? Nézzék el a türelmetlenségem, de szeretnék mihamarabb az ügy végére járni. És hideg is van... − teszem hozzá. Még végigsandítok mindkét férfi arcán, mindkettő vonásai pont azt tükrözik, amit vártam: Ignatz elégedett, a katonán látszik, hogy egyáltalán nem boldog, valószínűleg meg is sértődött, mert feltételezni mertem, hogy esetleg fél. Mint a gyermek, akit leszidtak, a bajsza alatt morogva válaszol:
− Igenis, hölgyem, a rövidebb út akkor.
Látom rajta, hogy szíve szerint valami mást mondana, de nem vagyok különösebben kíváncsi rá, megmondtam, ha nem akar, ne jöjjön. Ignatz szó nélkül, de a nyertesek vigyorával mászik fel a bakra. Joost van Hoecke pedig szemlesütve kitárja nekem a kocsiajtót. A legnagyobb meglepetésemre pedig utánam ő is beül a kocsiba. Nem adom jelét a nemtetszésemnek, pedig zavar a jelenléte, de nem kívánom felesleges konfliktussal rosszízűvé tenni az utunkat. Egyébként valamennyire szórakoztat a kézzel fogható zavara: következetesen bámul kifelé az ablakon, olyan arcot vág, mint a bolond jósok, akik minden vasárnap megjósolják az új világvégét a vásárban. Joost van Hoecke teljesen biztos abban, hogy minket bizony alaposan ki fognak rabolni.
− Kér egy takarót? − ajánlom fel előzékenyen, miután széthajtogatom az egyik ülésre készített pokrócot, és az ölembe terítem. Lágyan mosolygok közben, hát persze, hogy Ignatz mindenre gondolt. − Rémesen hideg van. Nem gondoltam volna, hogy egyszer visszasírom a Harag napját − minden jókedv nélkül nevetek.
Mielőtt még válaszolna a katona, hallom, ahogy csattan az ostor, Ignatz hangosan rászól a lovakra, a kerék nyikorogva adja meg magát: gurulni kezdünk. Joost kérdésemre adott válasza már a patadobogás és a kocsi mindenféle alkatrészének zörejébe simul bele:
− Köszönöm, pont kellemes az idő idebent.
Nem teszek semmilyen megjegyzést, pedig jól látom az arcán, hogy nagyon piros. Persze lehet, hogy nem a hideg csípte meg, hanem belülről lángol a dactól és haragtól.
− Borzalmas volt... Én pont a Fővárosban voltam, mikor történt. Sosem fogom elfelejteni a kiáltásokat... Meg a fejetlensége. − miközben visszaemlékszik, látom az arcán és a hangján is hallom, hogy mennyire mély nyomokat hagyott benne az a nap. Mint mindannyiunkban. Néha azt gondolom, jobb lett volna belehalni. Aztán végül halványan elmosolyodik:  − De nem fáztam, az is biztos.
− Ami utána jött, még szörnyűbb volt, ha engem kérdez − sóhajtok. − Ne aggódjon, Herr van Hoecke − mosolyodom el. − Bármi is vár ránk az úton, annál nem lesz rosszabb, mint amin már túl vagyunk.
− Mennyire is igaza van, hölgyem.
Rám néz, és most először semmi mást nem látok a tekintetében, csak tiszta szimpátiát. A tekintete visszacsúszik a mellettünk elsuhanó tájra, megint az ablakon bámul ki. Nem tudom nem észrevenni, ahogy néha azért időnként felém sandít.
Én is a tájat figyelem. Sok hely még nem heverte ki az angyal pusztítását: egy felégetett falu mellett haladunk el, valószínűleg nem maradt senki életben, aki felépítette volna. Elvadult kutyák csaholnak ránk az út széléről, csoda, hogy még nem haltak éhen, a leégetett erdőben nem sok élelmet találhatnak, a gazdáik valószínűleg egyszerűen csak meghaltak, másrészt már megették volna ezeket az állatokat is.
Először mi is Alexander vadászkutyáit áldoztuk fel, aztán utána a lovakat egyesével.
Joost dideregve öleli át magát egy idő után, tenyereivel a felkarját dörzsöli. Ezúttal nem utasítja vissza a gyapjútakarót.

A nyirkos mólón, deres hajnalban mi már a Vidránál voltunk Hanssal. Vártunkban, hogy más is megérkezzen, hiszen biztos voltam benne, hogy nem csak kettőnket küldenének a… feladatra, nézelődtünk, egyrészt, hogy valamivel lekössük a figyelmünket, másrészt, hátha meglátjuk az útitársainkat, vagy útitársunkat. Egy ideig csak a hajón ügyködő legénység volt látható olykor-olykor, meg egyéb kikötői alakok, de azok is ennek a negyednek más, távolabbi pontjain. Aztán egy ritka jelenséget pillantottam meg felénk közeledni, és ezzel egy időben ösztönösen egyenesebben álltam, nem mintha amúgy görnyedt lenne a tartásom, csupán a hátamat, gerincemet kezdtem nyújtani. Egy termetes, szőke egyházfi haladt arra, ahol éppen voltunk.
- Áldás, békesség! - Szólított meg minket, közben én továbbra is nyújtózkodtam, hátha rosszul látok, és nem magasabb nálam a férfi. - Ha jól sejtem, egyfelé visz az utunk.
- Áldás, békesség! - Viszonozta a köszönést Hans, aki közben a balomra lépet.
- Áldás, békesség. - Csatlakoztam én is a köszönésekhez, és még próbálkoztam magasabbnak látszani, míg válaszoltam bőbeszédűen. - Jó a sejtése. - Aztán abba hagytam, feladtam a nyújtózkodást, nem vagyok és már nem is leszek magasabb nála, kivéve, ha lábujjhegyre állnék, akkor talán, de az már gyerekes lenne.
- Igen, minket is a Vidrához hívtak. - Vette át a szót drága egyházi barátom, aki talán kicsit túl tolta a szoc… van erre szó, tudom, lényegtelen, szóval a barátkozást, legalábbis én nem beszéltem volna tovább, de az én vagyok, Hans meg Hans. - Én Johannes Seeman vagyok, a szószátyár barátom és társam, Jorg vom Dornbush, szolgálatára. - A bemutatásnál én csak biccentettem, hogy igen, én vagyok Jorg, és örülök a találkozásnak, bár az arcom az örömömről nem árulkodott, de nem is árulkodhatott volna, mivel kissé bántott, vagy talán csak furcsa volt, hogy alacsonyabb vagyok valakinél. - Mert, ha jól sejtem egy feladat miatt vagyunk itt mond hárman, és ön lesz az elöljárónk? - Én értettem, miért gondolta ezt Hans, ebben a férfiban volt valami kisugárzás, látszott rajta, hogy nem most lépett az egyház szolgálatába, és tapasztalt, azt hiszem, ezért is bocsátottam meg neki, hogy ilyen nagyra nőtt.
- Oswald von Bertold, - viszonozta a bemutatkozást, - örvendek. Kétlem, hogy az elöljárójuk volnék, legalábbis eddig nem kaptam még ilyen információt. - Talán még mondott volna valamit, vagy lett volna kérdése, talán egyik se és a csend dere áztatott volna minket, de ezt már sose tudjuk meg, mivel valami, vagyis valaki mondhatni villámcsapásként bevágódott közénk, vagyis bedörrent, mire és reflexszerűen odakaptam a fejemet és kezeim már a fegyvereimért nyúltak, de félúton megállítottam, hiszen a hajó egyik tagja, talán a kapitány köszönt ránk.
- Jó reggelt, déli barátaim! Jöjjenek, megbeszéljük a részleteket! - Invitált minket a hajóra a kapitány, mert meg is mondták, hogy ő fog részletekkel szolgálni, s mindezt széles, agyarvillantó vigyorral az arcán. - Vigyázzanak, a fedélzet csúszik.
- Csak ön után! - Intettem a kezemmel, hogy átadom a lehetőséget von Bertoldnak a hajóralépés lehetőségében az elsőbbséget. - Meg csak te utánad. - Fordultam Hans felé, én utoljára akartam fedélzetre lépni, hiszen íjász vagyok, én vagyok a hátvéd, a közelharcosok menjenek csak előre, én fedezem őket! No, meg közben legalább kicsit gondolkodhattam is, méghozzá azon, hogy egy vámpír lesz a kapitányunk, akkor ő az út nagy részét a fedélzetközben fogja tölteni?
Gondolataimba merülve majdnem észre se vettem, hogy már a fedélzeten vagyok, valahogy sikerült nem meg csúsznom, pedig Hans láthatóan kissé óvatosabban lépkedett, úgy tűnt, szerencsém lehetett, hogy nem csúsztam meg. S amint én is fent voltam a minket felinvitáló férfi is rendesen kihúzta magát, s mintha magasabbnak tűnt volna Hansnál, aztán a hajón végigmutatva széttárta a karjait.
- Legyenek üdvözölve szerény kis hajómon, déli ficsú… férfiak! - Ezt a majdnem ficsúrozást meg jegyeztem magamnak, legalábbis a következő néhány szívdobbanásig. - Az én nevem Kapitány, - jobb szemöldökömet felhúztam, ez most szórakozik? Léteznek szakmai vezetéknevek, de egy keresztnév mindig dukál hozzá. - Ez pedig itt az inasok gyöngye… - a kapitány lenézett a kislányra, akit én csak most vettem észre, s már másik szemöldököm is magasabban volt, egyre furcsább ez az alak, de míg elvisz minket oda, ahova kell, addig legyen. Hans valószínűleg jóval hamarabb észrevette, s azóta is barátságos mosoly ült az arcán. - Hogy is hívnak, kölyök? - Tette fel a kapitány a kérdést, s az árbochoz hátrált, hogy annak hátat döntve, karba tett kezekkel kiszúrja szemével belőlünk is a neveinket, csak mindezt szóval nem közölte velünk.
- Maria Kruch vagyok, Kapitány. - Felelt elsőnek a lány, hiszen maga a kérdés rögvest neki volt szegezve, aki egyébként eléggé szegényes színben volt, s aztán még magyarázott valamit, de nem igazán figyeltem, inkább Kapitányt és von Bertoldot fürkésztem, bár amíg beszélt Mariára is rá-rá néztem. Valószínűleg, ha kérdeztem volna, Hans el tudta volna mondani, miről csicsergett a lány, bár az ő tekintete is a többiek között járt.
- Az, Maria Kunst, vagy mi, hallhatták. Olyan gyorsan tanul, hogy egy nap alatt a legjobb inas lett. - A férfi hangosan felkacagott, aztán folytatta. - Tényleg egy főnyeremény.
Összefont karral az egyházfi is megtette a maga rendes bemutatkozását: - Oswald von Bertold, a Protestáns Egyház templomos lovagja. - És még biccentett is hozzá, s aztán Hanssal egymásra néztünk, és sunyi félmosollyal jeleztük egymásnak, hogy elfér itt egy kis tréfa, hogy a kapitánynak nem muszáj tudnia a nevünket, ha már ő se árulta el az övét. Von Bertoldnak már bemutatkoztunk, így akinek tényleg fontos lenne tudnia a nevünket ő már tudja, a többiek mellékesek.
- Íjász vagyok. - És még csak nem is hazudtam, hiszen az vagyok.
- Én meg Lelkész, örvendek, Kapitány. - Hans se hazudott, csupán a fel nem tett kérdésre válaszoltunk mind a ketten úgy, ahogy a kapitány is tette előttünk.
Bemutatkozásaink alatt vigyorából újra kicsúsztak agyarai, s nem tudtam eldönteni, hogy fenyegetésből vagy nemtörődömségből villogtatja azokat. - Oswald, Lelkész, Íjász. Megjegyeztem. - Ismételte meg neveinket, s közelebb hívott magához mindünket. - Gyertek közelebb csöppet. Nem harapok.
Közelebb léptünk mi is hozzá, hiszen hallani akarjuk, hogy mik a részletek, bár a piaszagra halvány fintor futott át az arcunkon, erre nem igazán számítottunk.
- Mennyit tudnak arról, hogy mi is lesz a dolgunk? - Semmit? Ezt válaszolhattam volna rögvest, de úgy döntöttem, hogy beszédesebben fogok válaszolni a kérdésére, mert… csak, viszont így von Bertold megelőzött, de nem lepett meg, hogy többet tudott, mint mi.
- Én csupán annyit, hogy bálnaolajjal kapcsolatos. A felettesem azt mondta, a fedélzeten kapunk majd bővebb tájékoztatást.
- Mi meg annyit, hogy ez egy feladat, amit el kell végezni.
- És, hogy a részleteket öntől kapjuk, Kapitány. - Egészített ki még így is lelkem őre, hogy egyértelmű legyen, hogy mi is azt kaptuk, hogy itt fogunk részleteket kapni a feladatról.
- Monika, gyere vissza, annyit nézelődhetsz majd, hogy magad is megunod, de ez most fontos. - Kapitány elégedetten nézett ránk, én meg elgondolkoztam, hogy szóljak-e neki, hogy eltévesztette a lány nevét? Áh, úgy döntöttem, majd az inasa szól, ha zavarja. Így egy félvállas vállrándítással elintéztem. Hans meg már nyitotta volna a száját, de ő is hasonlóan vélekedhetett, mert ásításnak álcázta a majdnem megszólalását. - Látják? Micsoda kíváncsi, éles elméjű teremtés. - Aztán halkabbra fogta a hangját, így jobban oda kellett figyelnem rá. - A bálnaolaj ára lassan a Jóisten talpát súrolja, engem pedig arra béreltek fel, hogy elvigyelek titeket Südhörnbe. - Ezt követően széttárja a karjait, hogy szavaival szomorítson el minket, ha már agyaraival nem sikerült neki. - Fogalmam sincs, hogy mi okozhatja a bajt, és sajnos a halászok se beszélnek, mert olyan makacsok, akárcsak egy rohadt öszvér. - Ezt követően intett, hogy még közelebb hajoljunk. A szaga így már veszettül erős volt, ahogy a találgatási is ezt követően, de az azt követő hirtelen hangváltása…
- Az istenit… - Sziszegtem a hirtelen ordító röhögésére, mire a fülét dörzsölő Hans vállba vert… Én meg már hallottam is a fejemben az intését, hogy hiába ne vedd szádra az Úr nevét...
- Ezen a bárkán fogunk leutazni a Südardenen, át a partvidéken, s be az öbölbe. Nem lesz kényelmes, de gyors igen. Apropó, rázós lesz, úgy fognak okádni, mint a lakodalmas kutya. - Biztatott minket a kapitány.
- De a kutyának hogy lehet lakodalma, öreg? - Kérdezte M a Kapitányt.
Valamit köszöngetett, meg udvariaskodott a templomos társunk, lovagi létét le se tagadhatta volna, nem mintha akarta volna, kissé csodáltam is már, hogy nem páncélban, vagy páncéllal meg vagy két apróbbal érkezett.
- Szóval olaj probléma, van még más is, amit meg kell osztania velünk? - Szegeztem a kapitánynak a kérdést, hátha valamiről megfeledkezett még.
- Szívesen, bár, én csak azért segítek, mert jól megfizetnek, aligha érdekel az olaj probléma. A váltó annál jobban. - Felelt von Bertoldnak Kapitány egy vállrándítás közepette, aztán meg nekem. - Tudtommal más nincs, arra figyeljenek, hogy az egyik matrózom olyan tetves, hogy még a tetveinek is tetvei vannak. A másik három kopasz, tőlük nem kell félni... Engem meg valamiért nem szeret a tetű. - Önkéntelenül megvakartam a fejem, mikor a tetűket említette, s megvakarta a sajátját igen bátorítóan…
- Értjük, Kapitány – Így Hans az óvintésre, míg én csak bólintottam rá.
Aztán a másik karjával barackot nyomott M fejére. - Némelyik északinak is van lakodalma, Magda, hát a többi kutyának miért ne lehetne?
- Mert az északiak még annyit sem érdemelnek, mint egy kutya, Kapitány! - Felelte erre igazán szimpatikusan a kis M, mire még Hans is szélesebben mosolygott. A kapitánytól meg élénk, combcsapkodós nevetést láthattunk.
- Lehet inas helyett az első tiszt pozíciója való neked, vigyázz, Borsó, vagy átveszi a helyed! - S erre valahonnan kelletlen nevetés szűrődött hozzánk, valószínűleg az volt, akit Borsónak nevezett.
Mintegy érezve a tekintetét, von Bertoldra néztem, míg Hans továbbra is a lányt és a kapitányt fürkészte. - Mik a meglátásai von Bertold?
Közben Hans, a jótétlelkem..: - Tudjuk valahogy segíteni a mihamarabbi indulást, Kapitány?
- Önre nem lesz szükség, viszont... - Válaszolta Hansomnak fejrázással egybekötve Kapitány, aztán meg füttyentett egyet. - Kurtz, Bodri, Bald, készüljetek. - Szólt a matrózainak, aztán rám és von Bertoldra nézett. - Íjász, Oswár... Jöjjenek velem. - Azzal megindult a kormánykerék irányába, közben természetesen én Oswár arcát figyeltem, hiszen választ vártam volna tőle, így a tekintetünk össze is akadt, viszont Oswár annyit látott belőlem ekkor, hogy kitörő röhögésemet visszafojtva grimaszoltam. Megtetszett ez a becenév, amit Kapi aggatott a komoly templomos lovagra, s elhatároztam, hogy egyelőre megfelelő is lesz számára. Aztán természetesen követtem a kapitányt, míg Hans, lelkem drága őre meg engemet követett, mert bár nem lett hívva, de jövetele tiltva se lett, talán meg akart óvni bárminemű botlástól? Pedig nem volt mit félnie, Oswár jelenlétében nem fogok rosszat szólni...
Furcsállottam, hogy a matrózok vitorlát bontottak, hiszen idebent a kikötőben nem fújt annyi szél, hogy megmozdítsa a hajót, így szerintem eveznünk kellett volna, míg kiérünk a falak közül, nem értettem, hogy mit akart ezzel a Vidra teljes legénysége. A válaszra nem is kellett sokat várnunk, mert Kapitány a kormánykerékhez lépett, s egy nagy, teli zsákot vett elő, majd odanyomta Oswár kezébe, s ellátott minket instrukciókkal: - Fogják meg Íjásszal ketten, s úgy kapaszkodjanak bele, mintha csak az életük múlna rajta. Fordítsák úgy felfelé egy kissé, s kikötöm a száját. - Mutatott a vitorlák felé. - Ha elrepül, a vízbe folyton önöket. - Sejtéseim és rossz előérzeteim alakultak ki, miközben megfogtam én is a súlya nincs zsákot és irányra tartottuk. Ez nem volt semmi konkrét, csupán a gerincemen végigfutó bizsergés, ami még inkább arra ösztökélt, hogy jó erősen fogjam a zsákot.
Kisvártatva a kapitány kioldotta a zsák száját, s hirtelen valami eszméletlen erejű szél szökött ki belőle, s majdnem fellökött minket, pedig Isten se engem, de Oswárt főleg nem sajnálta a termetességtől. Hans látván a megingásunkat, azonnal a vállam után kapott, s ennek köszönhetően, ha a lovaggal nem álltunk volna ennyire stabilan, ő is borult volna velünk. S míg mi a talpon maradással és a szélzsák kézben tartásával bajlódtunk a hajó nagyot nyikordulva mozdult meg, a vámpír pedig fordított a kormánykeréken párat. - Szelesebb az a zsák, mint én. - Nevetett fel, s valamiért nekem nem volt kedvem vele nevetni. - De nem túl sok erő van benne.
Ahogy mondta a szél el is fogyott, de pont elég volt ahhoz, hogy átvigye a hajót velünk rajta a hatalmas, széles bejárón, vagyis a vízi kapun. Amennyire láttam, valahogy szép volt, ahogy széltében még kényelmesen elfért a bárka, a kapuban, s a szépséget növelte, hogy a magasságban szinte a kapu tetején lévő rácsokat súrolta, viszont nem volt bennem semmi kétség, hogy kijut, hiszen valahogy be is bejutott, és ezzel ténylegesen is meg kezdődött az utunk Südhörnbe, s míg Kapitány, mint hadba induló a feleségének integetett az ébredező külvárosiaknak, én kiropogtattam a zsák markolásába belegémberedett ujjaimat.

Hiába fülelt még vagy hosszú másodpercekig, a hangok nem akartak kitisztulni. Ez annyira frusztrálta, hogy legszívesebben azonnal felpattant volna a helyéről és kivetődött volna a betoppanóba, de ahogy talpra kecmergett szembesülnie kellett a ténnyel - szédül. Olyan szinten elszállt az összes vér a fejéből, hogy vissza kellett zuhannia az ágyra.
Ezek után némileg nyugodtabban, és lényegesebben lassabban ismételte meg a dolgot, majd hagyta hogy a világ részei maguktól helyrecsússzanak - ismerte magát annyira ahhoz hogy tudja, hogy máshogy nem fog menni. Még ha legszívesebben meg is tette volna.
Az ablakon erősen megtört fény lassan kezdte újra megtölteni a termet színekkel, limitált mennyiségben, bár erről kivételesen se a feje, se a Nap nem tehetett - egyszerűen olyan volt a barakk amilyen. A hangok is kezdtek lassan alakot formálni.
- (...) a Veresfejű, nem tetszik nekem. - csapódott fül-zátonynak az elégedetlenkedő hanghullám. A továbbiakban pedig borzalmasan hivatalos bemutatkozásokat lehet kivenni, úgy-ahogy, de a végszót szerencsére minden nehézség nélkül érteni lehetett:
- Kérem, fáradjon beljebb, ott már várja önt a kísérete.
Gyorsan megigazította magát, hogy mégis csak reprezentatív legyen az egyházi figura előtt; kard egyenesen állt, az íj a tegezben nem motoszkált túlzottan, a nyílvesszők közül az volt legelőrébb a puzdrában amelyiknek legszebb volt a tollazata, majd vett egy nagy levegőt és kilépett a főterembe. Már előre felkészült az öreg, madárijesztőre emlékeztető papra, a földet söprő, díszes köpenyében, késsel vágott szemüregekből kimeredő jég-kék szemeire és a giccses, köves gyűrűs kezeire. Előre gyűlölte a fickót, előre gyűlölte az utat, és előre gyűlölt mindent ezzel a rühes feladattal kapcsolatban - de nagyon kellett neki az a nyomorult papír. Ki kellett bírnia valahogy.
Kilépve a közös térbe két áthaladó ember fogadta, egy férfi és egy nő, amiből az előbbi egy bólintással értékelte a jelenlétét, a másik pedig némán elfogadta hogy a tér részéből egy részt foglal el. Könnyen elválasztotta egymástól a katonát és az egyházit - ami, mint kiderült, nem férfi volt. Nagyon furcsa idők járnak.
Pillanatokon belül átvonultak így közösen egy újabb, kis helyiségbe. Nagy asztal, könyvespolcok, egy plusz két szék - kicsi, katonásan letisztult és egyszerű, de ahhoz képest meg némileg elegáns. Egy tiszt irodájába lehettek, egy alacsonyabb rangúéba.
- Kérem, foglaljanak helyet. Addig is...
Az egyik polchoz lépett, majd onnan egy nagy tekercset vett magához. Kiterítve azt az íróasztalra, egy térképet lehetett rajta észrevenni, ha az ember alaposabban megfigyelte a véletlenszerűen szétszórt babfőzelék- és borfoltokat. Északi Királyság, feltehetően. Közben a hölggyel együtt mindketten elfoglaltuk a székeinket.
- Máris jobb. - a férfi maga is leült a saját székébe. Megülte a fejét a korai hóesés, de ezenkívül nem nagyon mutatkozott rajta a kor, a páncélján főleg nem, sőt, valahol még jóvágásúnak is lehetett hívni, ha valaki kedveli az ilyesfélét. Így szólt:
- Holzer nővér, ő itt... Eida... Eidena... A kísérője.
- Eideann. Eide-ann. - javította ki az öregurat egy szempillantás nélkül, kissé harapósan. Tisztában volt vele, hogy egy harcossal ült szembe, méghozzá egy öreggel - és aki eddig túlélt annak nagy harcosnak kellett lennie - de nem állta meg, hogy vajnyi tiszteletet is mutasson.
Itt megteheti, hogy kissé bunkó legyen, és akkor már miért is ne élne ezzel a lehetőséggel?
- Örvendek, kérem szólítson csak Robinnak. - mondta a papnő békülékenyen. Itt ragadta meg a pillanatot hogy kissé jobban szemügyre vegye, de gyorsan rájött hogy semmi megfoghatót nem tudna találni a lénye külső részén. Szürke és jellegtelen, még ha nem is sértette meg sehol se a szép ideál határait sehol se, egyszerűen eltudna tűnni a legkisebb tömegben is, bármikor.
- Az Eide jó lesz, Robin. - válaszolt röviden, visszamondva a nevét, ezzel jelezvén hogy értette a kívánságát.
Az öreg elmosolyodott, ám egyértelműen látszott rajta, hogy egy kissé idegelte a modora.
- Valóban, elnézést. Sosem voltam különösen jó a nevek megjegyzésében. - látszott, hogy még mondott volna valamit, de inkább türtőztetve magát pár pillanattal később témát váltott. - Térjünk is a lényegre. Itt a térkép az asztalon, a célpontjuk pedig itt lenne, Nordenhörn.
Az öreg az ujjával a papírra bökött. A térképen látható, hogy a résznél egy viszonylag nagy öböl van, ami valamilyen furcsa okból befelé szélesedik egy picikét, vélhetőleg a korábbi földcsuszamlásoknak köszönhetően.
- A település kulcsfontosságú az Északra érkező bálnaolaj miatt, foglalkozik több település is bálnavadászattal, de a termelés zöme innen érkezik... Vagyis, érkezett.
- Mi okozza a problémát? - kérdezte, egy apró bólintást követve.
Alfred felállt a székéből, áthajolt az asztalon, és leszorította a hangját, mint aki attól tartott hogy valaki meghallhatja valaki a szobán kívül is a szavait. Miközben elsuttogta a mondanivalóját, Eide nem tudta nem megállni hogy ne nézzen körül a szobában gyorsan, mintha csak füleket sejtett volna előkandikálni a könyvek közül, vagy kíváncsi csigaszemeket átlógni a kulcslyukon.
A férfi kicsit hátrébb dőlt miután befejezte, majd így folytatta:
- De mindez persze csak feltételezés, nem tudhatjuk, hogy mi a baj. S pont emiatt van szükség egy vadászra... - pillantott Eidére, majd nyomban utána Robinra is. - És egy egyházira is.
- Számíthat a diszkréciómra, természetesen. - válaszolt fontoskodva. Bár Eide maga nem tett így, ezekből a sorokból is látszik, hogy ő se árult el olyat a későbbiekben, amiről mások tudni akarhattak volna. Cserébe így kérdezett:
- Ha jól értem, csak azt várja el tőlünk, hogy kiderítsük hová lett az olaj. Semmi többet?
- Nos... Az lenne a legjobb, ha meg is oldanák a problémát... De megmondom önöknek az őszintét. - mosolyodott el az öreg, immáron többedszerre; nagyon megfáradt, mesterkélt mosolya volt. - Ezen a ponton már annak is örülök, ha megtudják, hogy mi történt.
Az öreg elkezdett dobolni az ujjaival a papíron, majd rövid idő után, minek után úgy érezte itt az ideje megosztania a gondolatait, ismét felnézett.
- Én úgy gondoltam, hogy akkor járnának a legjobban, ha elindulnának kissé délnek, majd Stratheimet érintve mennének tovább a partvidékre. Jó lovakkal talán két hét alatt megjárják az utazást. - a férfi elővett egy borítékot az asztal egyik fiókjából, majd a térképre fektette azt. - Kapnak tőlem menetlevelet, amivel bármelyik őrposzt friss lovakat ad majd önöknek. Mit gondol erről, Aidaenn?
- Papíron jónak tűnik, majd elválik hogy a terep is igazodik-e ehhez, herr Füller. A menlevelet pedig szívesen fogadjuk, remélem a seregnek... minőségi hátasai vannak. - mondta, annyira visszafogottan és hétköznapian, amennyire azt csak lehet. Valakit tölteléknek nevezni nem egy hatalmas sértés, az tény, de gyerekesnek legalább annyira gyerekes.
Csak remélni tudta hogy rendelkeznek pónikkal is. Pónin tanult és szeret lovagolni.
A férfi zavartan nézett vissza, az értetlenkedés jól láthatóan kiült az arcára, de nem tette szóvá a piszkálódást.
- Nem gondolom, hogy túlzottan sok banditádba kéne ütközniük, kezd kissé hideg lenni, ilyenkor a banditák is visszahúzódnak, nem éri meg az utazókra várni, alig hoz valamit a konyhára. Azok a dolgok meg, amik nem két lábon járnak... - pillant Eidére. - Nos, azokért van itt a vadásznő, nemde?
A férfi kicsit megpödörte a bajszát, nagyon elégedett volt azzal, hogyan is jött ki a szövege. - Van esetleg valamilyen kérdésük?
- Amit tudnom kell, az elmondta. Köszönöm, bízom a további támogatásában. - válaszolta Robin kimérten, szinte diplomatikusan.
- Feltételezem nem tudja hogy milyen lesz az időjárás előre, ugye? Jó lenne számolni előre a lehetséges hóakadállyal.
- Hát, vagy esik majd, vagy nem. Lehet meleg lesz, lehet hideg. - vonta meg a vállát a férfi. - De úgy sejtem egy vadásznak jobb érzéke van ehhez, elég ritkán járom a vidéket, kiérdemeltem, hogy ne kelljen.
Óh, a vén pöcs.
A férfi elkezdte feltekerni a térképet, úgy simítva azt végig, mintha csak a gyermeke lenne. Úgy tűnik még szentimentális is az öreg.
- Természetesen az utazás bármely felmerülő költségét fedezi a katonaság, de az őrposztokon is megpihenhetnek, ha nincs a környéken nagyobb, biztonságos város.
- Köszönjük. Holnap reggelre minden készen állhat az utazáshoz?
- Amíg rajtam múlik, igen.
- Rajtam nem. - vonta meg a vállát herr Füller. - Innentől szabad kezet kapnak, nem szólok bele. Az estére megszállhatnak itt is, de ha nem akarnak lábszagban lenni, ajánlom a két utcával arrébb lévő fogadót. - mosolyodott el kissé gyermetegen. - Büdös Fajankó a neve. Már a fogadóé. - mondta, Eide szemszögéből kétségtelenül pofátlanul célozgatva.
De abból ítélve hogy felnevetett, Robin nem vette ilyen könnyedén a lapot.
- Vajon honnan kapta a nevét?
- Egy vicces történet, de inkább nem én mesélem el, a fogadós biztosan jobban ismeri. Pocakos, vörhenyes alak, akkora karokkal, mint egy nagyobb hordó. Roppant szórakoztató történetei vannak, kár lenne kihagyniuk.
- Köszönjük a felajánlást, de nem látom sok értelmét miért kéne az egyikből átmennünk egy másikba. De ne aggódjon, megoldjuk. - mondta hidegen, burkoltan elmondva véleményét erről a koszfészekről.
A férfi felállt az asztaltól, majd, kétségtelenül úriemberhez méltóan, kitárta az ajtót, jelezve, hogy lassan ideje lehet távozni.
- Jó szerencsét kívánok önöknek, de minden bizonnyal nem lesz probléma... Apropó!
A férfi a páncélja alá nyúlt, majd egy erszényt vett elő. A levegőben kapta el Eide hamar, bár nem kimondottan felé repült, inkább közé és a papnő közé.
- Egy kis előleg, ha kevés lenne az utazásra, tudják mit kell tenni... - mondta kissé elmosolyodva.
- Nagylelkű öntől. - bólintott egyet utoljára még Robin.
- Senkinek sem fog feltűnni, ha megisznak pár kupa bort, javaslom, ismerkedjenek meg egymással.
Bólintott egyet, majd röviden csak annyit mondott zárásképp:
- Köszönjük. A viszontlátásra, herr. A Veresfejű pár heten belül visszatér. - mondta, távozólag, majd a másik után sietett.

Messze járunk már az otthontól, s ehhez is mérten a környék is kellően barátságtalan. Eszembe jutnak azok az idők, mikor nem ismertem hírből sem Frankenberget, mikor még nem volt Etha, és gyakran keveredtem el ezekhez hasonló falvakba, kisvárosokba. Akkoriban barátságosnak éreztem ezeket a településeket, akkoriban még hittem az idegenek jóságában. Tulajdonképpen valamivel még kényelmesebb volt. Nem volt semmim és nem voltam senki. Az voltam, akinek látni akartál.
Ignatz úgy időzít, hogy a második éjszaka se találjon az úton, hanem beérjünk a településre. Lehuppanok a szalmazsákkal bélelt ágykeret szélére, a férfiak egy szomszédos szobán osztoznak. Ignatz alig bírta meggyőzni Joostot, hogy nem kell a küszöböm előtt aludnia: ha bármi történik, egyetlen sikoltásomba kerül, és pillanatokon belül itt teremnek. Eléggé megbarátkoztam a kölyökkel ennyi idő alatt, bár viszonylag keveset beszélgetünk. Szinte kézzel tapintható a zavara, ha hozzászólok.

Felszínes, zavaros alvásból ébredek, mikor Ignatz bekopog hajnalban, hogy indulnunk kéne. Szaporán kapkodom magamra a ruhámat, pár falatot eszem csak reggelire, Ignatz elég rendesen fogyaszt a tegnapi sült maradékából. Élénk színekben fürdik még a horizont széle, ahogy a felkelő nap vakító sárgával rácsókolja első sugarait a világra, mikor elindulunk. Nem haladunk sokat, néhány órányi néma utazás van csak mögöttünk, mikor Ignatz hirtelen lefékezi a kocsit. Majdhogynem fejjel esem bele a szemben ülő Joost ölébe.
Egyáltalán nem töltenek jó érzések. Baljós előérzet kaparászik a tudatom egy távoli zugában. Joost arca falfehér, de azért kiszállni igyekszik, valószínűleg csak a bátorságot gyűjti, kintről hallom, ahogy Ignatz nagy lendülettel szidja a teremtőt. Hangos csattanással valami neki ütődik a hintó oldalának. Úgy sejtem, egy nyílvessző lehet. Megakadályozom a közben magához tért, mozdulni készülő Joost abban, hogy kiszálljon a kocsiból; megragadom a karját, jelentőségteljesen ránézek és halványan elmosolyodom.
− Jobb lenne, ha itt maradna. Talán kevésbé tűnünk veszélyesnek ketten Ignatzcal, és talán meg lehet ezt oldani egyszerű beszélgetéssel − susogom oda neki halkan. Majd a válaszát meg sem várva lehunyom egy pillanatra a szemem, és a tudatomnak arra a zugára koncentrálok, ahol a pokol van. Megpróbálom előhívni a démont. Azt mondják, nem csak a legijesztőbb kinézetű háborúdémonok, de a lélegzetelállító csábdémonok is képesek a frászt hozni az emberekre.
Kinyitom a kocsi ajtaját, kilépek belőle, majd nyitott tenyereim arcmagasságba emelem, jelezve, hogy megadom magam. Várom, hogy a démoni kipárolgás kellemetlen bűze eltöltse rossz érzéssel a támadókat, közben végigfuttatom a tekintetem az utat szegélyező foghíjas erdő fái közül előbotorkáló banditákat. Mintha nem is emberek volnának, hanem egy nekromanta idézte, évtizedek óta éhező csontvázbanda. De azért jelentős fölénnyel állnak velünk szemben, ha más nem, a létszámot tekintve. Mindegyikünkre jutna fejenként négy-öt ember legalább.
− Valami gond van, uraim? − szólalok meg végül kifejezéstelen hangon. A tekintetemmel azt az alakot keresem, aki a vezetőjük lehet. Nem kell sokáig kutakodnom utána. Délceg, magas, vöröshajú ember áll közöttük, a kisugárzásán lehet érezni, hogy ő irányítja a tolvajbandát. Ha másból nem is, abból mindenképp rájönnék, hogy mindenki más időnként felé pislant, ő azonban nem néz sehová máshová: egyenesen az arcomba bámul eltökélten.
A szemem sarkából látom, ahogy Ignatz leugrik a bakkról, közelebb lépked hozzám. Kíváncsi vagyok, mit tenne, ha valóban ránk támadnának. És kíváncsi vagyok, mit tennék én.
Senki nem mozdul egyelőre. Úgy sejtem, a többiek félnek a démontól, akit engedtem nekik megérezni. De ez a fickó nem. Borzas haja és bozontos szakálla között rátalálok a hidegen metsző tekintetére.
− Gazdagok vagytok, mi? Nem vagyunk szörnyetegek, ha itt hagyjátok a kocsit, s minden értéket, szabadon távozhattok.
Az egyetlen fegyver, amit felfedezni vélek nála egy elég méretes fütykös. Egyelőre nem mozdul ő sem. Ennyi eltökéltséget rég láttam utoljára ember szemében. Egy kis megfélemlítés ide most nem lesz elég. Szinte csalódott vagyok.
− Ha gazdag lennék, nem a vén kocsisommal és az unokaöccsével utaznék, egy rozoga kocsiban, azzal a két lóval, ami még ahhoz is túl sovány volt, hogy megegyük a Harag napja után. Hanem egy kisebb sereggel, amilyen híre van ennek a környéknek… − elhúzom a szám, és állom a férfi tekintetét. Gazdagnak tűnhetek valóban, és tényleg gazdagabb lehetek a legtöbbeknél, akik életben maradtak a világégést követően. De ez össze sem hasonlítható azzal, ahogy azelőtt éltünk. Persze ez sem őt, sem engem nem vigasztal különösebben. − Nézze maga nem nyer semmit, ha elveszi tőlem ezt a hintót és a két gebét. Én azonban mindent elveszíthetek. El kell jutnom Halsburgba.
Szívdobbanásnyi csend fekszik közénk. A vöröshajú férfin nem látom azt, hogy kételkedna a szavahihetőségemben, de azt sem, hogy meggyőztem volna.
− Ha kisebb sereggel utaznál, aligha lenne esélyünk lecsapni. A kocsi, bár rozoga, de lehet értéke, a lovak pedig soványak, de lovak. A Harag napja után éhségünkben még a csizmát is megfőztük, két sovány ló szügyén minden bizonnyal több hús van, mint egy lábbelin szárán − vázolja kimérten az álláspontját, majd látom, hogy kezével int a többieknek, hogy közeledjenek felém. Tudom, hogy nem tudja rólam levenni a szemét. Mosolyogni támad kedvem. Ennél szilárdabb erkölcsű férfiakra is szoktam sokkal rosszabb hatással lenni.
− Kérlek távozzatok, amíg szépen kérem. Nem lelnék örömöt a felkoncolásotokban.
A szavai nyomán rosszallón összevonom a szemöldököm, a tekintetem neheztelőn az övébe fúrom: − Valóban képes volna kirabolni, és ha esetleg úgy van, meggyilkolni egy védtelen nőt?
Megint mozdul a keze, a haramiák lassítanak. Úgy sejtem, ez nem esik nehezükre. A férfi szemében szomorúságot látok megcsillanni, de nem sokáig, pillanatokon belül megkeményíti a nézését.
− Képes, s pont ezért kérem, hogy adjátok át ellenállás nélkül. Nem lelem örömöm ebben, de nincs más választásom... Farkas korszakban élünk.
− Nekem sincs választásom − a tekintetem nem enyhül, a hangom pedig hozzá keményítem. − El kell jutnom Halsburgba majd Nordenhörnbe, ezt pedig kocsi nélkül aligha tehetem meg. Nézze, ha lenne nálam bármi érték, odaadnám. Higgye el, az életem fontosabb, mint a vagyonom. Kérem... − a végére a hangom lágyan cseng, mintha tényleg könyörgőre fognám. A szemem sarkából Ignatzot keresem. Azon gondolkodom, megtörhetném-e a többiek morálját, ha megölnénk a vezetőjüket. Nem olyan dolog, amit szívesen tennék meg, de ha kénytelen vagyok rá, gondolkodás nélkül próbálkozni fogok, ebben biztos vagyok.
A zsivány nem tudja levenni rólam a tekintetét. Tudom, hogy akarja. Sokkal könnyebb lenne, ha nem kéne közben a szemembe néznie. Ahogy a szavaim belesimulnak a csendbe látom, ahogy lefoszlik róla a magára erőltetett nyugalom álcája. Egész testében remeg, a tekintete leplezetlenül elkeseredett.
− Nem érted?! Valamivel etetnem kell a gyerekeket, éhen fogunk halni, ha nem a hideg visz el minket előtte. Nektek van otthonotok, van vagyonotok, könyörgöm... Nem akarom ezt tenni...− a hangja is remeg, ahogy nagyon lassan megindul felénk. Most először megijedek tőle. Nem tudom eldönteni, hogy a következő pillanatban felrobbanni fog a saját bűntudata súlyától vagy pedig rám ront és puszta kézzel széttép a két sovány gebéért.
A felém párolgó tehetetlen harag és bűntudat kitölti a testemet szívdobbanásnyi időre. Bárcsak olyan szörnyeteg lehetnék, mint amilyennek lefestenek az egyháziak. Bárcsak gondolkodás nélkül képes lennék átszúrni ennek az embernek a torkát. Tudom, hogy megtehetném.
Nyelek egyet.
A fejemben számok szaladgálnak: ennyi embert nem fogunk tudni etetni pluszban, főleg, ha még gyerekek is vannak velük. Mégis... Nem tudok nem arra gondolni, hogy akár Etha is lehetne ebben a helyzetben. Ha kicsit is szerencsétlenebbek vagyunk, ha annyira lesújt a városra az angyal haragja, mint ahogy a falura, ami mellett eljöttünk... sose tudtunk volna ebből az egészből kilábalni. Leengedem a testem mellé a kezem, az ujjaim ökölbe szorítom.
− Itt hagyok maguknak egy lovat − csak reménykedem benne, hogy egy lóval is eljutunk a következő városba, aztán majd valahogy szerzek még egyet. − És ha itt lesznek, mikor jövök Nordenhörnből hazafele, eljöhetnek velem Frankenbergbe. Próbáljuk feléleszteni a gazdaságot, szükségünk van hozzá emberekre. Ez így menni fog? − továbbra sem eresztem a férfi tekintetét. Látom a megdöbbenést benne. Érzem, a megdöbbenésük. Megértem őket, én se számítottam erre. Aztán mintha megkönnyebbülést és zavart éreznék a férfi felől kipárologni. Tesz néhány tétova lépést felém, közben leejti a fegyverét a földre. Mintha csak elájulna, tőlem pár lépésnyire földre borul. A reszkető hangot alig tudom értelmezni, főleg, hogy a föld felé fordított arccal beszél.
− A nevem valamikor Siegwald volt, hölgyem, azóta csak Veresnek hívnak. Páncélom, kardom kenyérré változtattam, a becsületem is kására cseréltem.
Felvonom a szemöldököm. Páncél és kard. Mintha összeállna valami két a fejemben. Úgy képzelem, jóindulatú ember lehetett, mint amilyen Joost. Vajon minek kéne történnie azzal a fiúval, hogy ilyenné váljon?
− Mindannyian tettünk dolgokat, amelyekre nem vagyunk büszkék, Siegwald − biccentek felé, mikor kisvártatva megszólalok. − Ignatz, fogja ki az egyik lovat a kocsi elől − pillantok oldalra, hogy az egyáltalán nem elégedett kocsisom tekintetével találkozzon az enyém. Ignatz szereti az állatait, alig tudtuk meggyőzni őt, hogy engedje levágni a lovakat, és teljesen meglepett, de nem volt hajlandó egy falatot se enni a lóhúsból. Még Alexander vadászkutyáit se kóstolta meg.
Ezúttal nem felel semmit a vöröshajú férfi, talán tényleg maga elé dörmögi, hogy köszönöm, talán csak képzelem, hogy így tesz. Ignatz közben elindul, hogy kifogja a lovat, a szemem sarkából látom, milyen gyöngéden búcsúzik az állattól, simogatja, megöleli. Majd szó nélkül odavezeti a haramiák kezére. A Siegwald nevű férfi közben felemelkedik, úgy veszem észre ezúttal inkább rám sem mer nézni, nehogy megint rajtam ragadjon a tekintete.
− Újdonsült barátaink elhordhatnák azt a farönköt is, nem csak a lovat − jegyzi meg Ignatz, ahogy visszafordul, miután elveszik tőle az állat kantárját.
− Siegwald? − sandítok a férfi irányába, Ignatz kijelentését követően, hogy lám, hajlandóak-e arrébb vinni a farönköt. Elvégre vannak elegen hozzá.
Nem is kell sokáig várakoznom, valószerűtlenül gyorsan reagál néhány legény, az utunkba fektetett farönköt néhány percen belül arrébb is mozdítják. Ahogy végeztek, Ignatz felpattan a kocsira.
− Köszönöm, Siegwald − odabiccentek a férfinak, majd visszaindulok a kocsi irányába. A kocsisra pillantok bocsánatkérően. − Sajnálom a lovat, Ignatz. Úgy döntöttem, ahogy a leghelyesebbnek tűnt.
A férfi biccent felém. Savanyú a képe, amit megértek, de a szemében látom, hogy ő meg engem ért meg.
− Helyesen cselekedett, Kisasszony.
Siegwald köré gyűlnek közben az emberei. Sovány gyerekek és asszonyok vannak közöttük. Valószínűleg valamelyik asszony lőhette a nyilat a kocsi oldalába, mint ahogy arról megbizonyosodom, hogy valóban az volt. A férfi rászól egy engem nyíltan bámuló gyerekre, hogy menjen vissza a többiek közé.
Nagyot nyelek.
− Herr Siegwald, amikor páncélt és kardot emlegetett... Katona volt valamikor? − fordulok hirtelen a férfi felé, aki mintha képtelen lenne palástolni a szégyenét. Pedig nem haragszom rá. Ennél sokkal nagyobb szörnyűséget is megtennék azokért, akiket szeretek.
Mintha megint lenne bátorsága, hogy rám emelje a tekintetét: élénk íriszei körül vörös a szeme, mintha sírt volna.
− Veres vagyok, hölgyem − szomorúság árad a hangjából. −Lovag voltam, de az uram a világgal égett. Címem eldobtam, így valóban azt tehettem, amire felesküdtem − mesél tovább, miközben tekintetét végigfuttatja a szedett-vedett társaságon. Kedvem támad egy nagyot sóhajtani, de végül elnyomom az ingert.
Egy kisgyerek – talán pont az, amelyiket az előbb visszaparancsolta – kiszalad a Veres mögött összegyűlt tömegből, és megöleli a férfi lábát. Ezúttal nem tartom vissza a sóhajt. A férfi, mintha észrevenné, még hozzáteszi: − Ígérem, nem bánja meg, ha megszán minket. Dolgos népek vagyunk, de kénytelenek voltunk itt megbújni az éjszaka rettenetes lényei elől... A férfiak főleg parasztok, némelyik kézműves...
Bólintok.
− Hiszek magának. Sőt, arra kérném, ha nélkülözni tudják az emberei, tartson velem. Egy ideje felszökött a bálnaolaj ára, a városunkban élő mesterek panaszkodnak, hogy lassan megfizethetetlen, és nem tudnak így haladni a munkáikkal. Azért indultam el, hogy kinyomozzam, mi lehet ennek az oka, és esetlegesen egy előnyösebb szerződést kössek, hogy megint jó árban juthassunk hozzá az olajhoz. Nem tudom, mi vár rám útközben és Nördenhornban, szükségem lehet kíséretre − vázolom neki a helyzetem viszonylag érzelemmentes hangon. Esetleg maximum bosszúságot vélhet felfedezni benne. Túl hosszú ideje van túl sok okom bosszúsnak lenni.
Siegwald megint hátrapillant, végignézve az emberein. Majd visszasiklik rám a tekintete, már-már megadón bólint.
− Ha becsület szavát adja, hogy valóban megsegíti a... – pillantásnyi ideig haboz, míg megtalálja a szót, amit keres: − családom − habozik ismét rövid időre, miközben az én ajkaimon egy mosoly csúszik szét. − Akkor szívesen elkísérem, bár, nem tudom, hogy mekkora segítségére lehetek. Rendelkezzem velem.
Miután befejezte, lehajol a fegyveréért.
− A szavamat adom − bólintok, majd szó nélkül végignézem, ahogy felül Ignatz mellé a bakra. Ritkán érzek olyan hálát, mint amilyet most, hogy Ignatz nem tiltakozik ez ellen.
Még egyszer végigfuttatom a tekintetem a Veres családján, majd a hosszú szoknyám összefogom a combjaimnál és kissé megemelem az első részét, hogy be tudjak ülni a kocsiba. Joost még mindig halálra rémülve mered leginkább maga elé. Ilyen, amikor hatással van valakire a démon. Nagyjából hasonló hatást vártam odakinn is. Nagy kár, hogy a saját emberem bénítottam egyedül le a jelenlétemmel. Kedvem támad nevetni, de elfojtom, és inkább csak a lehető legbarátságosabb kisugárzásommal fordulok felé: − Jól van?
Hosszúnak tűnik az a néhány szempillantás, amíg Joost meghökkenve méreget, mintha sose látott volna még. Végül, mintha nehezére esne, úgy szólal meg:
− Nem tudom, hogyan is csinálta ezt, Kisasszony, de nagyon szép munkát végzett. Attól féltem, hogy vérfürdőbe fog torkollani a találkozás.
Elmosolyodom.
− Tudja mit? Van egy ötletem... Mi lenne, ha maga visszavezetné ezeket az embereket Frankenbergbe... Beszéljen Frau Margarethával, mondja el neki, amit itt látott, az egyezségünket a Veressel. Etha majd kitalál valamit, de ha nem is... legalább nem lesznek az úton a gyerekek. Mit gondol, Joost? Jó ötletnek tartja?
A fiú szemmel láthatóan meglepődik megint, pedig épp csak sikerült visszarázódnia az egyébként nyugodt, figyelmes alaphangulatába. Bólint aztán kisvártatva.
− Megtehetem, természetesen. A következő településen kérek egy lovat az őrségtől, s visszasietek Frankenbergbe. Úgy vélem, hogy gyorsan meg tudom járni az utat. Megtiszteltetés lenne.
Látszik rajta, hogy tényleg így gondolja.
Elmosolyodom, halványan, de őszintén. El is felejtettem, mennyire szeretem az ártatlan fiúkat.
− Nagy segítség lenne. Legyen így.
Jelzést adok Ignatznak, hogy indulhatok. A kocsi szinte azonnal gurulni kezd előre.
A Veres és Ignatz beszélgetésének foszlányait felém sodorja a szél, de szavakat nem tudok kivenni. Remélem, csak barátkoznak. Több nagyobb eseményt nem akarok, míg megérkezünk.

Az első nap miután elhagytuk a kikötőt eseménytelenül telt. A táj tűrhető sebességgel haladt mellettünk, és a hajó ringása is kellemes volt. Bár eseménytelen volt a nap, azért nem mondhatom, hogy semmi se történt. Drága Johannes Seeman barátom, a Seeman igencsak közeli barátságra tett szert egy vödörrel, bár főleg azért, hogy megnyugtassa, és bent tudja tartani, aminek bent kell maradnia. Ennek köszönhetően csendes volt, akár csak én. Ami engem illet, én meg csak élveztem a hajózást hol a hajó ezen, hol egy másik részén. A következő nap is ugyan így telt, viszont amíg az első estét egy halászfalu vendégszeretetében töltöttünk, ezen az estén Kapitány jelezte nekünk, hogy sajnos a környéken nem nagyon akad olyan település, ahol biztonságosan meg lehetne szállni.
Hans a raktárépítmény egy félreeső, általa biztonságosnak tekintett sarkában telepedett le egy vödör kíséretében, majd esti imái után, amibe biztos vagyok, hogy beleszőtte a tengeribetegség mentességet is, a vödröt és a viseltes keresztjét szorongatva elaludt, lám imái meghallgattattak.
Engem viszont az álom még nem hívott, helyette valami más, olyasmi, amit nem értettem, mintha valaki a házból beszélne kifelé, a hangját éppen hallani, de azt, amit mond, nem érteni. A hajó korlátját vettem célba, hogy a hullámokra pillantást vessek, de ahogy lenéztem a sötét fodrokra, mintha valaki, egy férfi azt mondta volna, hogy „Ne!” Körbenéztem, de ekkor senki se volt a közelembe, hogy mondhatta volna. Ezért unottan visszatámaszkodtam a hajókorlátjára, s a romfalut kezdtem nézni, ami mellett éppen elsodródtunk.
- ...vajon milyen lehetett, a Csillagtalan Éjszaka előtt. – Hallottam egy újabb, csendes férfi hangot, elsőre azt hittem, megint csak képzelődök, de azért a hang irányába sandítottam a vállam fölött, így biztos, hogy nem képzelődtem, hiszen volt iránya, míg az előbb, mikor a hang rám szólt, annak nem volt, legalábbis térben nem. - Csatlakozhatok? – Fél mosollyal arcomon bólintottam.
- Ahogy érzi, Oswár uram. – Erősítettem meg válaszomat szóval is, aztán vissza révedtem, vagyis révedtem volna a part sötétbe öltözött tájának szemlélésébe.
- Korábban is hajózott már, íjász? – Viszont az egyház közbeszólt, vagy talán Isten volt az, és ezt a szócsövét használta erre? Lényegtelen, már megtörtént, viszont azonnali választ nem tudtam volna adni neki, bár a nyelvemet csiklandozta egy flegma igen, de nem éreztem magaménak, meg hát, ez engem is érdekelt. Korábban is hajóztam már? Vagy csak úgy lettem teremtve, hogy ne okozzon gondot a hajózás? Nem tudtam, egyikben se voltam biztos, így elgondolkodtam a kérdésen. Már-már arra jutottam, hogy bizonytalan választ adok, és ha megkérdezné, miért, talán megmondanám, hogy kevesebbre emlékszem, mint bárki más, de ezt se sikerült megtennem köszönhetően az inasnak.
- Szép jó estét, uraim. – Felé fordultam, s nem örültem, hogy itt volt a közelemben, főleg, hogy ilyen kényes téma lett pedzegetve, mint a múlt, viszont örültem, mert legalább addig se kellett válaszolnom Oswárnak.
- Aludnod kéne, gyermek. – Feleltem a lánynak válaszként, aki erre megvonta a vállát, bár nem is tudom, hogy mit reméltem ettől a megnyilvánulástól. Senkije se voltam, se vér se semmi szerint se, legfeljebb honfitársa, és így csak tágabb értelemben voltunk egymás földijei.
- Önöknek is, de senki sem kéri számon, hogy nem teszik. – Válaszolta nekem, amire mondhattam volna, hogy mi felnőttek vagyunk, tudjuk, mit csinálunk, de nem volt hozzá kedvem. Az inas viszont a falnál szunyókáló Hans felé intett a fejével. - Hozzak neki valamilyen pokrócot, ha találok? – Barátomra néztem, aki minden kedvességet megérdemel, és elmosolyodtam. Végül is, ha már M nem alszik, legyen hasznos egy kicsit, tématerelésen kívül is.
- Igen, aztán vegyél példát róla, mi is azt fogjuk idővel.
- Átkozott dolog ez az állandó himbálózás. – Csatlakozott be a templomos. - Régóta szolgálsz ezen a hajón? – Ez engem is érdekelt, hogy mióta volt a hajón a gyermek.
- Attól függ, pár hete kezdtem. – Felelte, s rögtön, tettre készen vissza is kérdezett. - Akkor önöknek is hozom a raktárból. Még valamit kérnek? – Hogy kérünk-e valamit még? Jogos kérdés volt, minek hatására Oswárt végigmértem, és látnom kellett, hogy bár az álom még nem nyomta el, de nem nézett ki sokkal jobban, mint Hans.
- Igen, M. Egy másik üres vödör, lehet, hogy még el fog kelleni. - Feleltem a  pimasz vigyorral az arcomon.
- Jó helyen vagyok itt a korlátnál, vagy Íjásszal szemben. – Tette hozzá a lovag legyintve, de én meg elhatároztam, hogy Isten úgy segélyen, ha tényleg rám mer okádni, én orrba vágom.
A kis M, vagyis m, mielőtt még a raktárba indult volna tett valami megjegyzést a pokrócokkal kapcsolatba, de nem igazán emlékszem, hogy mit is mondott. Talán ezért se igazán fogtam fel, mert újfent végigmérem az egyház lovagját, és valamiért bizalmat éreztem felé, így úgy döntöttem, hogy megválaszolom a korábban felém intézett kérdését.
- Nem tudom, de úgy érződik, úgy tűnik, igen. Hajóztam már. – Aztán csendben figyeltem fél szemmel, s vártam a reakcióját, hogy ez mégis hogyan lehetséges, vagy talán rögtön levágná, hogy elvesztettem az emlékeimet, helyette annyit láttam, hogy elmélkedik magában ezen a tényen, hogy nem tudom én magam se, eztán kisvártatva csupán bólintott egyet.
- Nem csodálkoznék, ha igen. – Én se. Feleltem magamban, inkább magamnak.
- Segítünk! - Szólt az inas után, aztán rám nézett, én meg értettem, nincs választásom, bár igazából nem is volt jobb dolgom, még nem voltam álmos.
- Rendben, kövessenek, csak ne verjék fel Kapitányt. – Szólt szigorkásan M a segítség felajánlásra, majd tovább indult, mi meg utána, s ahogy közeledtünk a helyiség felé úgy erősödött a horkolás, ami talán tíz medvén is túltehetett.
- Bár ilyen zaj mellett kétlem, hogy fölébredne. - Szólt hátra a válla fölött az inas lány, majd benyitott. Én meg egyetértettem, hogy nem igen lehetne bármilyen zaj, amire csak úgy felriadna a kapitány. Ahogy a raktárba léptem én is kutakodni kezdtem pokróc után, de amerre kerestem, ott csak ellátmányt találtam, valami azt súgta, nem én kezdtem jó felé nézelődni. Viszont kedvem jött egy kis falatozáshoz.
- Éhesek vagytok? Mert ételt, azt találtam, de pokrócot még nem. – Ahogy ezeket kimondtam, mintha némi éhséget éreztem volna, így kicsit jobban szemügyre vettem, hogy  mik vannak itt. Közben Oswár elutasította a kérdésem, mivel még nem szokott a hajózáshoz, gondoltam. Az egyik hordóból, egy pár szem uborkát veszek elő, s az egyik ropogtatása közben elhagyom a helyiséget a kis inas noszogatására, bár nem igazán értettem, hogy miért sürgetett ennyire, meg igazából a szavait se nagyon, mintha motyogott volna.
Egyszer csak kezembe került egy pokróc, amiről fanyar arccal rögtön eldöntöttem, hogy jó lesz a fejem alá,  majd a köpönyömbe tekerem magamat. A következő uborka rágása közben a fanyar arcom fancsalivá vált ahogy láttam, hogy a termetes templomos talán használni is fogja a vödröt azonnal. Szerencsére fölöslegesen készültem fel, Oswár még kitartott.
- ...eggyel kevesebbet hoztam, mint amire szükség volt. – Figyeltem fel egyszer csak M hangjára. - Na, mindegy. Menjenek aludni, hozok egyet a barátjuknak is, aztán én is elmegyek, miután betakargattam a hétalvót. Jó éjszakát, kedves urak. - Azzal már visszaindult és vissza-visszanézve kis hessegető mozdulatokat tett, mivel még mindig ott álltunk. Valami azt súgta, hogy ez gyanús! Vagy talán titkol valamit.
- Kíváncsi vagyok. – Szögeztem le, s én is vissza indulok a raktár felé. Tudni akartam, hogy mire föl ez a nagy sürgetés, miért akarta, hogy hamar eltűnjünk a raktárból, és most, hogy még a közeléből is.
- Régóta inas lehet. – Hallottam mögülem Oswáer hangját, viszont akár régóta inas, akár nem, engem nem igazán érdekelt most, mert inkább a titkot akartam tudni. Ezért egy szót se szólva tartottam a raktárhoz, és mikor odaértem, a tőlem telhető óvatossággal finoman benyitottam, azt remélve, hátha megláthatom, min ügyködik M.
- Mégis mi a fenét képzelnek magukról? Csak nem rosszban sántikálnak? Tény, megtermettek, de a személyzet még így is megeteti önöket a halakkal, ha hülyeséget művelnek. Vili, aranyoskák? – Még kis se nyílt az ajtó, de már lekapott minket a tíz körmünkről a lány. Abban nem kételkedtem, hogy a legénység ezt megtenné, ha tényleg szükség lenne rá, viszont azért biztos voltam benne, hogy hatalmas bunyó kerekedhetne ebből ki, ha tényleg rosszban sántikáltunk volna, viszont ezzel csak a gyanút növelte M, hogy ő járkál valami rosszban.- És ha most megengedik, hozni szeretnék még egy pokrócot önöknek. Vagy valamelyikük a hidegben kíván szundikálni? – Bár az is igaz, hogy éppen utána akartunk leskelődni, de ezt mégse mondhatnánk, mert valami északi ficsúrnak nézhetnének, pedig, csak arra voltunk kíváncsiak… ekkor esett csak le, hogy a lovag is ott volt a raktár ajtajában velem. Kellett valami fedőtörténet, amivel elterelhettük volna a gyanút arról, hogy azt akarjuk megtudni, hogy ő milyen rosszban járkált, még jó volt, hogy Oswár nem bírta a hajózást, így máris lett ötletem, így a számonkérésére felhúzott, és a túl gyors rajtakapáson meglepődött szemöldököm leereszkedett, a szám meg széles vigyorra nyílt.
- Hoppá... hát... – Vakartam meg a tarkómat. - nem akarunk bajt nem is azért jöttünk, csak... - Ekkor a szakállamat vakartam. - Valami alvássegítő, gyomor nyugtatót tudnál adni? Bár a barátom alszik, de Oswárra ráférne valami... - Azzal balommal hátra könyököltem, remélve a templomost eltalálom, de nem túl erősen, és veszi is a lapot, Ámen! Bár nem igazán éreztem, hogy elértem volna, vagy hatással lett volna a könyököm a lovagra.
- Ilyen fene émelygéssel nem igazán tud elaludni az ember. – Lám, vagy röpke imám hallgatott meg, vagy Oswár magától is vette a lapot. Viszont legyen bármelyik is, a lényeg, hogy a szavaimnak adott támpontot… Hmm… most hazudtunk? Bűnbe vittem egy egyházfit? Hoppá? - De valami gyógynövény is megteszi, amiből lehet teát főzni. – Vagy tényleg vannak ilyen panaszai, csak eddig túl férfinak gondolta magát, hogy beismerje, ekkora badarságot… Ha baj van, férfiasan vállalni kell, hogy segítség kell.
Viszont az inas? Válasza nagyon meglepett. - Mégis mit gondol? – Szólt a lovagra. - A hajón akar tűzet rakni a teájához? Vagy egy fáklya fölött akarja tartogatni? – Pislogtam párat, és elkezdtem kételkedni, hogy tényleg hajóinas-e, hiszen minden hajón van hajókonyha, vagy legalább ki jelölnek egy tűzrakóhelyet, a sütés-főzéshez. - Természetesen hozhatok egy kevés szíverősítőt, ha gondolja, de nem gondolnám, hogy bármivel is jobb lenne tőle a gyomorpanasza. Egyébként is, miért jöttek utánam mindketten? Ahogy látom a sármos szőkeség tökéletesen önálló és ön, kedves uram, nem szenved ugyanazon problémáktól, mint a pajtása. - „Sármos szőkeség?” Felmerült egy lehetőség, hogy talán egy képet rejteget a raktárban Oswárról? Lehetségesnek tartottam, hogy valami előre elrendeltetett házasság is lehetett a háttérben, vagy csupán M régről ismerheti a templomost, talán megmentette egykor, és azóta a hősének, lovagjának tartja… Eme gondolatokkal hátráltam pár lépést, hogy a lány kiférjen az ajtón, aztán a feje felé nyúltam, de elsöpörte a kezem. Közben Oswár is felelt a lánynak, valami olyat, hogy nem hajószakács, és nem ért a hajókonyhákhoz, ezek amúgy nem is voltak meglepőek, szárazföldi volt, és az nem bűn. Viszont a dünnyögését, hogy „Egyébként meg hideg vízben is kiázik a tea, csak tovább.” már tisztán értettem… néha fura dolgaim vannak.
- Jajj már, ne legyél haragos, azzal egy férfi se kedvelne meg, legyen bármily jámbor. – Mosolyogtam rá, s próbáltam tanácsot adni, s a kellemetlen szituációt visszaterelni az útjára, bár az alkoholt, amit említett, megkívántam, meg úgy véltem, jó lesz koccintani. - Viszont csukot ajtón keresztül nehéz lesz idehoznod a szíverősítőt. - Kacsintottam rá, mert azért ne felejtődjön el az se!
- Nem akarunk mi rosszat, igazán nem értem, mire ez a vehemencia. – Tette még hozzá a valószínűleg hős, de mindenképpen lovag.
- A barátja ellopta azokat az uborkákat, ezért siettem a pokrócok összeszedésével. Igazán nem értem, miért kell berontani a raktárba, akár egy koszos tolvaj, mikor ilyen későre jár. – Felpattant bennem a pipa, és az arcomat is eltorzította a harag, amiért lopással, berontással gyanúsított, és még koszos tolvaj jelzővel is illetett. - Ha valami kell a raktárból, akkor nyugodtan kérjenek meg, bizonyosan csendesebben és fürgébben tudok mozogni a hajón, mint önök. – Önkontrollomból veszítettem egy adagot, mintha nem éppen szóltunk volna, mintha csak úgy rátörtük volna az ajtót, pedig nem így voltak!
- Na-na-na! Az nem volt lopás! És nem rontottunk be, finoman nyitottunk be, nehogy megilyesszünk, és mint mondtam, szólni akartunk, hogy még valamire szükség van. Ez egyszerűbb, mint tudni, hogy Isten létezik! – Szögeztem le a sértettségemet megemelt hangon, nem tartottam, hogy Kapitány felébredt volna ennyitől, mikor még a horkolását se kiabáltam még tisztességesen túl.
- Nincs megtiltva, hogy a hajó ellátmányából fogyaszthassunk. – Csatlakozott hozzám Os. - S különben is, miért akarna bármelyikünk lopni? Különben is, ha mégis becstelen tolvajok volnánk, nem gondolja kegyed, hogy egyikünk már rég felkapta volna, s lehajította volna a hajóról, vagy feltette volna a polc tetejére, míg a másikunk könnyűszerrel kirámolja a raktárat? Nem gondolom, hogy ezen a hajón utaznánk, ha nem volnánk egyenes emberek. Még a feltételezés is sértő. – Igaza volt Oswárnak, örültem, hogy ő is tisztán látott, mint én, talán ezért tudtam testemet kordában tartani, s nem felképelni a kis csitrit.
- Engem pedig az a feltételezés sért, hogy a hajó vendégei, akiknek pihennie kellene mostanra, nem hajlandóak erre koncentrálni. Inkább piti vitákba bonyolódnak a hajó inasával és követik a raktárba, mi után elküldi önöket pihenni, de természetesen ez nyilvánvalóan az én hibám, hiszen nem fordítottam elég figyelmet az igényeikre és ezt mélységesen sajnálom. Kérem, bocsássák meg a modortalanságomat, de van ennek a beszélgetésnek bármi értelme? Ha nem pihenünk, reggelre mindhárman fáradtak leszünk és ez Kapitányt is bizonyosan zavarni fogja. – Pedig kettőt is megérdemelt volna, úgy éreztem, hogy három jókora taslinak helye lett volna a kis pofáján, viszont még gyermek volt, no meg a legénység tagja, bár számomra kétes értékű, de tagja, és felette csak a kapitánynak volt joga ítélkezni.
- Piti viták? A Becsület sosem lealacsonyítható! – Fújtattam egy hatalmasat, és felmerült bennem, hogy felterjesztem holnap a becsületsértést Kapitánynak, de egy gyermekről volt szó. - Ha majd felnősz, talán megérted. – Még egyet fújtattam, aztán sarkon fordultam, nem lett volna értelme, az utcán két-három saller, oszt tanult volna belőle, de itt mások voltak a szabályok, egy hajóhoz tartoztunk. - Piti viták... piti viták, lopással vádol, méghogy piti viták... – Eltrappoltam pár lépést, aztán vissza fordultam, mivel nem egészséges haragban lenni, kicsi a hajó ahhoz.
- Elfogadom a bocsánat kérést, ha a szemünk láttára kihozod a raktárból a szíverősítőt, sőt egy kevéskét még kaphatsz is belőle! – Ajánlottam némi béke jobbot, Os mindkettőnkre mosollyal nézett, ezek az egyházfik...
- Egyikünk sem akart rosszat, efelől biztos vagyok. Bocsáss meg, leány, nem akartunk bosszantani, vagy a nyakadra járni. S mi sem haragszunk meg, bizonyára nem akartad bármelyikünk becsületét megsérteni. – Mondhattam volna, hogy de, bizonyára meg akarta, hiszen még nem ismeri az értékét, hiba déli, de még fiatal és vásott.
- Természetesen nem állt szándékomban, és ha ennek bizonyítására ital kell, ám legyen. Isten lássa lelkem, nem akartam ártani. Kérem, várjanak meg itt. – Ezzel lendületesen bement a raktárba, s be is húzta maga mögött az ajtaját. Mindez nem tetszett nekem, mivel nem a szemünk láttára történt minden, de elfogadtam, fancsali arccal, de elfogadtam, egészen 25 nyílvessző erejére. Úgy 22 nyílvesszőnél tartottam, mire valami itallal, két kupával és egy pokróccal visszatért.
- Nyugodtan igyanak egy keveset, ha kedvük tartja, csak annyit szeretnék, hogy ne csapjon tivornyába. Személy szerint nem szeretek alvás előtt inni, mert mindig fáj tőle a fejem másnapra.
- Nem lesz tivornya, nem vagyunk holmi északiak... – Aztán pár pillanatos szünet után hozzátettem, hogy - Ha nem tartasz velünk, jó éjt. – Ezzel el is köszöntem tőle, s nem is kívántam látni a következő napig.
- Köszönjük. – Szólalt meg egy biccentés kíséretében Oswár, akinek naná, hogy nem volt ennyi elég, még beszéltetnie kellett M-et. - Ha nem sértelek meg, Kapitány sokféleképpen nevezett már, nem vagyunk biztosak benne, miként szólítsunk. – Lettek volna ötleteim, mint csitri, nyikhaj, porfutó, mindezek kis előtaggal ellátott változatai, de amúgy M, ennyi elég is volt.
- Dehogy sért meg, kegyelmed. – Felelte neki a kislány negédesen, mosolyogva. - Maria vagyok. – Aztán felém pillantva hozzám vágta, hogy - remélem is, uram. Jóccakát. – Azzal át vettem tőle a kupákat, Os meg a pokrócot, majd eltűnt végre a kis pórbafingó.
- Menjünk arrébb, Oswár, hagyjuk M-et el aludni. – Azzal odamentem az árbóchoz, és töltöttem mindkettőnknek egy-egy kupával.
- Különös szerzet, de talpraesett. – Mondta Os az inas nyoma után lesve, miután átvette az egyik kupát, amivel részben egyet is értettem a magam módján.
- Talpra, de nem elég magasról. - Megemelintettem a poharam, hogy röpke tósztot mondjak. - A nyugodt gyomorra.
- Egészségünkre! – Felelte a lovag, aztán mindketten ledöntöttük a torkunkon. Ahogy belekortyoltam, elfintorodtam és csak azért nem köptem ki, mert nem pazarlok, de grimaszoltam. Abban a pillanatban nem tudtam, hogy M vagy ez a lötty volt a szörnyűbb.
- Csak használjon. Valamicskét ma aludni is kéne. – Igaz, aludni is kellett, engem is kezdett megtalálni az álmosság.
- Azért a vödröt ölelje, mintha a kedvese lenne! – Adtam tanácsot, baráti szurkálásból is, meg úgy véltem, tényleg hasznos lesz. Aztán megindultam, hogy alvóhelyet kerítsek magamnak, de a lovagtól is elköszöntem. - Jó éjt!
- Jó éjt. – Felelte.
Következő nap ahogy szoktam a hajnali szürkülettel ébredtem, és oldalra gurultam, viszont az esés elmaradt. Így jár az, aki a földön alszik. Nap közben igyekeztem kerülni M-et, nem volt kedvem túl sokat látni, de hát egy ekkora hajón ez nem volt túl könnyű. Igazán reméltem, hogy a következő este újra elérünk egy még élő halásfalút, amiben meg is tudnánk szállni, ott legalább estére megszabadulhatnék a közelségétől.

A negyedik nap már főleg a tengeren utaztunk, a kedvem még mindig jó volt, bár a kapitányunkról mindez innentől nem volt elmondható. Amíg az öböl felé utaztunk voltak hangulat ingadozásaim, de főleg jó maradt a kedvem. A mélypontokról M-tehetett, még mindig fájt néha a fejem, érdekes, mikor Hansnak említettem azt mondta, hogy neki folyamatosan, nem értettem, hogy ez a jámbor ember mi kivetnivalót találhatott a kislányban, de hogyha még neki is bajai voltak vele, az már jelentős. Rendben, talán erős szó, hogy bajaink lettek volna az inassal, csupán kissé kellemetlen egy teremtés.
Bal lábbal keltem, a reggeli fekvőtámaszokat és az azokat követő nyújtásokat is medve morgással csináltam. Nem tudtam, mi a bajom, de éreztem, hogy álmomban volt valami, talán egy emlék? Ha az is volt, biztos, hogy nem volt valami jó. Lelkem őrzője viszont megérezhette a kikötés várva várt pillanatát, mert mondhatni már-már ünnepien jókedvű volt, s így adott kontrasztot nekem. Ketten átlag embernek tűnhettünk. Mindketten az árbóc tövéből figyeltük, ahogy közeledtünk a kikötőbe. Hans ájtatosan figyelte, én meg… "Oda érhetnénk. Mikor érünk oda? Kiköthetnénk. Franc a megbízásba. Franc az olajba. Franc északba!..." No, meg hasonlókat mormolva morogtam. Bosszantott az öböl hullámzása, bosszantott Hans jó kedve, bosszantott, ahogy a levegőt vettem, bosszantott az, hogy fújt és ahogy fújt a szél. Egyszerűen majd minden bosszantott, főleg én magam, és az, hogy semmire se emlékeztem, legszívesebben az árbócot püföltem volna amíg csak mozogtam volna.
Naná, hogy üres volt ez az átkozott kikötő, és ez is bosszantott, hogy alig pár hajócska volt a kikötőben. Úgy éreztem, hogy legszívesebben nyílzáport zúdítanék az egész kikötőre, igen egyedül egy rohadtul sok nyílvesszőből álló záport. Főleg azért, hogy minél hamarabb kiköthessünk.
- Végre... – Mordultam fel, mikor már végre elkezdtük a kikötést, a dokkba érkezést. A morranást követően a lábamnál heverő tarisznyámat felvettem, belenyúltam, s a Gáncskövet a szemem elé emelve kémleltem a települést és annak szánalmasan üres kikötőjét, miben csak elvétve láttam munkás-, a település jellegéhez mérhető hajót, s még kevesebb szorgos, tisztes embert, bosszantó volt.
- Mi van veled? Akarsz róla beszélni? – Tisztán hallottam barátom aggodalmas, atyáskodó kérdéseit, de jó magasról tettem rá, nem válaszoltam, csak szemem sarkából figyeltem a leugráló matrózokat, és aztán a hajót elhagyni kívánó Os-t. Akinek utána indultam, a tarisznyába visszarejtve a kőfejűt.
Kapitány is elhagyta a hajót, és valamit oda vakkantva nekünk eltűnt. Ez is egy bosszantó alak, aki a tengeren is csak panaszkodni tudott, de legalább elkezdhettük a feladatunk elvégzését. Az elvégzés is bosszantott.
- No, és most? Faluvezető? – Kérdeztem zsémbesen Ostól és Hanstól. Végre csinálhattunk volna valamit az ácsorgáson kívül is.
- Ez nem egy rossz ötlet, de talán a kikötőmester logikusabb lenne, ha már itt vagyunk a kikötőben. – Felelte Hans, mire én meg vált rándítottam, mert nekem aztán mindegy volt, csak legyen valami, bosszantott a semmittevés.
- Attól tartok, hogy a faluvezetőt, bár jobb volna megtalálni, egyelőre nem tudjuk, merre keressük. A kikötőmester, ha egyáltalán itt van, jó kiindulópont lehet. Ha azonban nem válna be, valami fogadó csak kell legyen itt is. Ott könnyedén tájékozódhatunk arról, mi is történik errefelé mostanság, vagy hogy ki kicsoda és ugyan merre leledzik. – Osztotta az okosságát és meglátásait a lovag, és bosszantott, hogy igaza volt, de jobban bosszantott, hogy nem én mondtam ezeket ki.
- Egy pillanat, uraim. – Vetette felénk a kis bosszantózsák, és odarohant a halászokhoz érdeklődni.
- ...Merre van a kikötőmester? – Kérdezte meg azokat valami körítéssel, s folyamatosan felénk nézve-nézve, nem volt baj, én aztán figyeltem, hogy mit ténykedett.
- ...valamelyik kocsmában van, néha otthon... – Felelte neki az egyik körítő dumával kísérve.
- Blah... – Morrantam fel arra reagálva, hogy a bosszantó kikötőmester kitudja, merre lábatlankodik, talán le kellene rágni tényleg a lábait, aztán lábatlankodhatna arra, amerre csak akarna
- Akkor keressünk fogadót, ahogy felvetette, von Bertold! – Vetette fel Hans, mire én csupán bólintottam egy mordulással, és már el is indultam, hogy fülem és ösztönöm által megtaláljam a kocsmát. Füleim a kocsmákra jellegzetes zajokat kereste, az ösztönöm meg… hát az eddig látott és nem látott települések jellegzetességeit kereste, oszt vezetett engem.
Először előre, aztán balra fordultunk, aztán jobbra, egy zsákutcában megfordultunk, mentünk erre, mentünk arra. Viszont akármennyire is bosszantó volt nem találni kocsmát, egy idő után végre találtam egyet, de nem ezt kellett volna. Mérhetetlen harag öntött el, legszívesebben letéptem volna a cégérét, és a tulaj fején törtem volna össze, vagy ha annak a feje tört volna pépesre hamarabb, akkor az egész épületen törtem volna, míg el nem tűnik. Viszont a legbosszantóbb, hogy nem értettem, miért mérgesített ennyire ennek a kocsmának a neve, hogy „Elveszett hableány”. Hiszen ennek akár isteni jelnek kellett volna lennie, hogy az ébredésem óta keresett nőt talán itt találom, erre tombolni, rombolni akaró hangulatok söpörtek végig rajtam, viszont tudtam annyira tartani magam, hogy mindebből csak egy „Keh...” hallatszódott, és a mai nap tőlem már megszokott morgolódás, amivel valószínűleg a többiek felé nem mutattam ki a bennem tomboló kaotikus érzelem vihart, csupán egy valaki látott át rajtam, akinek sajnáló, érdeklődő tekintetét magamon éreztem. Hans biztos, hogy látta rajtam, hogy feldúlt valami, és biztos voltam benne, hogy volt annyi esze, hogy gyanítsa, vagy akár tudja, hogy a kocsma lehet ennek a viharnak az elindítója.
- Finom illatok, nemde? – Kérdezte a lelkész mindenkitől, mintha csak témát akarna terelni, viszont ekkor észre is vettem a halpaprikás illatát, ami csak egy helyről szállhatott felénk. Apró, fel nem tűnő sóhaj hagyta el számat, talán csak letépni kéne a cégért, bár éhesen nem biztos, hogy sikerülne, bosszantó az éhség!
Ahogy a kocsma ajtaját megközelítettem, attól pár lépésnyire megálltam, s egy udvariasnak szánt, ám eléggé merev, így talán agresszív karlendítéssel jeleztem Os számára, hogy csak utána lépnék be. Belépéskor reflexszerűen le hajoltam, hogy be ne verjem a fejem, mert hát alacsonyabb emberekre volt nagyjából minden méretezve egész Veronián, ami szintén bosszantó volt. A belépést követően már kevésbé támadónak látszó intést intéztem köszönésként a kocsmáros felé, amit szóval is megerősítettem:
- Guttag! – Volt az én jó napot kívánásom.
- Isten adjon szép napot mindenkinek! – Köszönt belépését követően Hans is, aki ájtatos, és örök vidámnak látszó mosolyával és hangjával most még inkább nagy kontrasztot vetett rám. Viszont mind ketten a legközelebbi asztalt szemeltük ki, hogy ott jó lesz leülni, s míg én meg is kezdtem a helyfoglalást azzal, hogy a tegezemet az asztalnak támasztottam, hogy aztán leülhessek, addig a borostás egyházfi Os és M felé súgott: - von Bertold, Maria, ez az asztal nektek is jó lesz?

Nehéz szívvel haladok a kisutcákban meghúzódó sűrű szürkeségben, s mire elérem a vezető házát, teljesen besötétedik. A két őr sutyorog valamit egymás között, de nem igazán figyelek rájuk, egyébként is azonnal elhallgatnak, ahogy meglátnak. Mindkettő tekintetét érzem magamon, de csak az egyikük szólít meg:
‒ Jó estét, hölgyem.
Biccentek, a szám mosolyog, de felvont szemöldököm alatt ingerülten pillantok rá:
‒ Jó estét! Klaus von Nordhörnnel szeretnék beszélni.
A társára pillant, mielőtt még válaszolna:
‒ Von Nordhörn nem kedveli az esti vendégeket, megkérném, hogy holnap térjen vissza.
‒ Délután találkoztam már vele ‒ sóhajtok türelmetlenül. ‒ Információkat hoztam neki az olajválsággal kapcsolatban ‒ kissé gunyorosan mosolygok a férfira, majd lesújtóan pillantók ‒ Ha megtenné, hogy megmondaná, hogy Theodora Bergmann keresi, akivel már beszélt is, biztos nem fog elküldeni ‒ magyarázom feszült hangon.
A két őr ismét összenéz, de végül az előző megvonja a vállát: megadja magát az akaratomnak.
‒ Várjon egy pillanatot, hölgyem, mindjárt szólok az uramnak.
Percek telnek el, amit kínos némaságban töltök el a ház előtt a kinn maradt őrrel. Néha látom rajta, hogy megszólalna, de inkább visszanyeli. Néha vagyok ilyen hatással is emberekre, és ezt sokkal jobban szeretem, mint az éhséget, amit az épp kiérkező Klaus arcán vélek felfedezni. Semmi baj, Klaus, én is éhes vagyok.
‒ Ne haragudjon, ezek a tökfilkók nem tudják, hogy mikor nem illik akadékoskodni. Fáradjon be kérem, több mint szívesen látom önt vendégül.
‒ Von Norhörn ‒ indulok meg befelé elégedett mosollyal, miután biccentek a férfi felé. ‒ Találkoztam a Kacsa túlélőjével ‒ magyarázom, miután átlépek a küszöb felett. ‒ Bár nem sok mindent sikerült kiszedni belőle, nincs a legjobb formájában a kölyök ‒ sóhajtok, majd miután a délután már megismert nagyterembe érkezünk, az asztal mellett megállok, és felé fordulok.
A falu vezetője, mielőtt még bármit is reagálna a mondandómra, bort tölt magának. Jó szokása szerint kínál engem is. Ezúttal elfogadom.
Míg megtölti a kupákat, beszél.
‒ Csodás munkát végzett, hölgyem ‒ hallom a hangján, hogy mosolyog, de még nem nézek rá. Inkább az ujjaim között tartott boroskupának szentelem a figyelem. Olcsó anyagból van, de nem olcsó munka, sokat dolgozhatott vele, aki készítette: bádognak tűnik, de alapos részletességgel elevenednek meg rajta egy vadászat jelenetei. ‒ Franz is felkereste a fiút, kissé zavart volt. Valami fésűkről beszélt, attól tartok elvette az eszét az eset... Szegény édesanyja ‒ végül az arcára emelem a tekintetem, s mintha csak erre árt volna, mohón mélyeszti bele pillantását az enyémbe. Ezúttal állom a farkasszemet.
‒ Attól tartok kénytelen leszek ismét egy nagyobb összeget felajánlani egy másik kapitánynak...
Aprót kortyolok a borból.
‒ Továbbá még azt tudtam meg, hogy a bálnavadászok gyűlést tartanak a Halászban ma ‒ megvonom a vállam. ‒ Odaküldtem az embereim, hogy tudják meg, amit lehet. Talán kevésbé lesznek ott feltűnők, mint én lennék ‒ halványan elmosolyodom, majd finoman beharapom az alsóajkam. Látom rajta, hogy zavarba jön, s úgy értelmezem, hogy ezt palástolva kortyol a borába. Ahogy a kupát elemeli a szájától a férfi tekintete érdekesen villan erre, és ez most nem a démonnak szól.
‒ Ön nem egy hétköznapi úrihölgy, Theodora ‒ mondja ki végül a gondolatait. ‒ Csak beállít, s ugyanazokra a nyomokra talál, mint a legmegbízhatóbb emberem.
Nem sokáig tart azonban az elismerésem, szemvillanás alatt máris az éhséget vélem felfedezni a szemében, ahogy tekintete, föl-le kapaszkodik a tagjaimon.
‒ Egy emberem szintén ott van a halászban, de kétlem, hogy sok információt tudna szerezni. Kedves öntől, hogy úgy döntött, hogy megosztja ezt velem ‒ mintha valamit mondani akarna még, de végül elhallgat.
‒ Mondja, Klaus ‒ mosolygok rá, nagyon lágyan ejtve a nevét. ‒ Elképzelésük sincs, mi lehet a fésű, amiről a Kacsa túlélője beszélt? ‒ a pilláim árnyékából pislogok rá. ‒ Én nem vagyok tengerjáró ember, de arra gondolnék, valami állat fogsora lehet ‒ megvonom a vállam.
‒ Látott már bálnát élőben, hölgyem? ‒ megrázom a fejem ‒ Ha kitátják a szájukat, számtalan vékony kis fogat láthat, szilákat... A legközelebb ez van talán egy fésűhöz, de kizártnak tartom, hogy egy bálna ekkora kárt tudnak tenni. Nem tudom, hogy mi lehet. Szerintem csak elvette az eszét a félelem.
Elgondolkodom azon, hogy az ember is csak egy gyenge lény, s lám mit tesz vele az Átok, és az is csak ember volt egyszer, aki démonként tért vissza… S amennyire tudom, a Sötétség érintette vidékek elkorcsosult állatai végeztek akkora pusztítást, mint maga a világvége. De végül inkább nem adok hangot ezeknek a gondolataimnak. Minek az ördögöt a falra festeni?
‒ Attól tartok, ha nem tudják meg, mivel állnak szemben, hogy rendesen felfegyverkezzenek ellene, hiába küld újabb és újabb hajókat a tengerre, ugyanúgy fognak járni, mint a Kacsa.
Klaus egy pillanatra teljesen őszinte kétkedéssel néz maga elé, mintha erre a rövid időre teljesen kikerülne a hatásom alól. Valóban nagyon aggaszthatja a helyzet. Amit megértek, végül is az egész falu jövője múlik rajta.
‒ Igaza van, de én magam elfogytam az ötletekből. Tehetetlen vagyok, csak a pénz fegyvere van a kezemben.
Megrázom a fejem.
‒ Hát pedig valami van a vízben. És kétlem, hogy az valami emberi lenne ‒ egész gondterhelten sóhajtok, mintha csak rám ragadnának az érzései. ‒ Furcsa egy világot élünk, Klaus ‒ aprót rázok a fejemen, miközben leteszem a kupát magam mögé, majd teszek egy lépést a férfi felé, ellökve magamat az asztaltól, amelynek eddig támaszkodtam a tomporommal.
‒ Én már nem tudom, hogy mit gondoljak róla... Már, hogy emberi, vagy sem. Akár az is lehet, akkor se beszélnének róla az ebugatták.
‒ Talán várjuk meg, mire jutnak maguktól a bálnavadászok. Holnap még mindig beszélhet velük. Talán több hajót is ki kéne küldeni ‒ vonom meg a vállam. ‒ Jobban felfegyverkezve. Hirtelen villan a tekintetem fénye, mint akinek épp eszébe jutott valami. ‒ Ha jól tudom, Nordhörnek van egy déli ikertestvére. Sudhörnből semmi hír? Náluk minden rendben van?
‒ Ha jól tudom egyszer már megpróbáltak ők is megindulni több hajóval, de nem sok siker volt. Nem ismerem a részleteket, de két hajó már az öböl fenekén pihen. Egyszerűen nem látni be a vízre kellően, hogy bármit is tudjunk. Még akár az is lehet, hogy a déliekkel harcoltak a segítségünk nélkül.
Elhallgat egy pillanatra, és ahogy méreget, abból tudom, hogy nem kell kimondanom, mire gondolok: a két városnak együtt kéne dolgoznia.
‒ Nem tudom, hogy belemennének-e. A két város rivális, tele büszke gyermekekkel.
Elhúzom a szám.
‒ Nos, maga ismeri jobban az embereit, Klaus, én igazán nem tudhatom, mi a helyes döntés ‒ mosolyodom el, ahogy aprót vonok a vállamon.
‒ Nem az én embereim, sajnálatos módon. Nem is lesznek azok, öntörvényű barmok, de szükségem van rájuk.
‒ Ha gondolja, most azonnal elindulok a Halászhoz, hogy megtudjam, mire jutnak a tanácskozásban. Elküldöm majd az egyik emberem a hírekkel ‒ teszek még egy lépést felé, csábos félmosollyal pislogok fel az arcába.
A kupája talpa halkan koccan az asztalon, mielőtt Klaus is lép felém egyet.
‒ Nem szükséges sietnie, sokáig szokott tartani az ilyesmi ‒ mondja szinte kábán.
Nem szólalok meg, a mosoly is leolvad lassan a számról, résnyire nyitom az ajkaim, majd teszek felé még egy lépést, áthidalva a köztünk maradó kevéske távolságot.
Megcsókolom.

Mocskosnak érzem magam, amikor hosszú percekkel később a feketeségbe lépek. Sokáig érzem még a hátamban az őrök tekintetét, s hallani vélem, ahogy a vezetőnél tett látogatásomról diskurálnak. Odabenn jóllakottságot érzek. És gyűlölöm magam érte.
Szerencsére nem jut sok időm az önostorozásra: a néptelen utcákon gyorsan a Halászhoz érek. Különösebb lelkesedés nélkül lépek be a kocsma ajtaján, a tekintetem gyorsan futtatom körbe a benn lévő nem túl bizalomgerjesztő alakokon, míg ki nem szúrom az embereim és társaságuk egy asztalnál. Mielőtt azonban melléjük szegődnék, a pulthoz lépek:
‒ A legjobb söréből kérek egy korsóval ‒ jegyzem meg a söntés mögött álló mogorva férfi felé villantva egyet a kedvesebbik mosolyomból. Amint megkapom, két váltóval többet csúsztatok az asztalra, mint amennyit mormogott kelletlenül a bajsza alatt ‒így összesen tizenkettőt ‒, de még ez sem deríti jobb kedvre. Megértem. Nem olyan világot élünk, amiben lehet csak úgy mosolyogni. Épp csak egy lépést állok arrébb, a hátamat nekivetem a pult egy szabad részének, és megpróbálom felvenni a szemkontaktust Ignatzcal vagy Veressel, miközben nem túl kényesen méregetem a kupában lévő világosszínű italt. Az illata azonban elég kellemesnek bizonyul, s mivel elég szomjas vagyok, nagyot kortyolok belőle. Olyan ízű sör, amelyet nem ittam még más vidéken. Jólesőn sóhajtok.
Néhány pillanatig kifejezéstelen arccal vizsgálom az asztaltársaságot, miközben összeakad a tekintetem hol Veres, hol Ignatz pillantásával. Miközben feléjük sétálom, alaposabban nézek végig az asztal körül ülőkön. Az embereimen kívül két nő foglal helyet és egy jellegzetesen matróznak kinéző idősebb férfi. Hallom, ahogy a két nő közül az egyik, a vörös, mond valamit, de épp csak a végét kapom el a beszélgetésnek.
‒ Jó estét! ‒ biccentek mikor az asztalhoz érek. ‒ Ignatz, Herr Siegwald ‒ sandítok külön a két férfira. Remélem, egyiküknek lesz annyi esze, hogy felkínálja a helyét, és szerezzen magának egy széket, lévén az összes foglalt, és én biztos nem fogok nekiindulni ennek a nemes feladatnak.
‒ Hölgyem ‒ üdvözöl a kocsis. Veres és a jelentéktelen kinézetű szőke nő némán biccentenek felém, a vörös, aki az előbb is beszélt, fennhangon köszön, a pocakos, kellemetlen kinézetű matróz felrikkant, aki szintén az asztal mellett ül, ízléstelenül felrikkant, ahogy végignéz rajtam. Csodálatos, gondolom, rengeteget sikerült ennek a két félnótásnak megtudnia ettől a szedett-vedett társaságtól.
Ignatzon látom, hogy komótosan kezd el fészkelődni, arra várva, hogy Veres hátha előbb mozdulni. Kevés ideje ismerem, de nem lep meg, hogy végül ez következik be valóban: a nagydarab férfi felpattan a székéről, kissé esetlenül, mintha zavarban lenne. Felettébb szórakoztatónak tartom Veres jelenségét, így végül egy szórakozott mosollyal huppanok le a helyére
Mire Veres visszatér egy kicsinyke kis sámlival ‒ csak össze ne törjön alatta ‒, már rég kényelembe helyeztem magam egykori helyén, s azzal foglalkozom, hogy alaposabban megfigyeljem a kövér matrózt és lányait. Vagy legalábbis egyelőre elképzelésem nincs, ki lehet a két nő, s hiába pislogok Ignatz felé, ha tudnék is a gondolataiban olvasni, úgy látom a szemén, hogy ő is elég tanácstalan.
‒ Ignatz, Veres, kik az új barátaik? ‒ érdeklődöm mosolyogva, az idegenek felé biccentve udvariasan. Úgy sejtem, magamnak kell bemutatkoznom, úgy tűnik, egyik férfinak sem fordult meg a fejében, hogy bemutassanak. Nem is csodálom, egyikük se inas.
‒ Theodora Bergman vagyok ‒ hajtom meg a fejem az idegenek felé. ‒ Kérem, nézzék el a modortalanságom, kissé fáradt vagyok már. Hosszú utunk volt, és azt reméltem, hamarabb a végére járunk a bálnavadászok történetének ‒ magyarázkodom kellemes, csevegő hangon, majd hosszan kortyolok a sörből, szándékosan nem figyelve arra, amiről a matróz a két másik nőnek magyaráz, ügyünket tekintve ugyanis érdektelennek tűnik a téma.
A szemem sarkából látom, hogy Ignatz és Veres tekintete összeakad egy pillanatra, mielőtt utóbbi megszólal, ridegebben, mint ahogy azt megszoktam tőle:
‒ Még nem volt lehetőségünk jobban megismerkedni... De az úr itt, ‒ itt fejével a kövér matróz felé int ‒ Herr Harladson, vadász.
Herr Haraldson erre az asztal közepén lévő olajos halnak tűnő ételbe markol, tekintetemmel követem a mozdulatát. Harald jelzi, hogy fogyaszthatok belőle én is. Egy pillanatnyi meghökkenés után visszaöltöm vonásaimra az előző semleges kifejezést.
‒ Harald Haraldson, egész pontosan ‒ egészíti ki Verest, majd rágcsálni kezdi a tenyerében tartott halakat. ‒ Örvendek ‒ fűzi még hozzá, majd alaposan lenyalogatja a kezéről, ami a halról átragadt.
‒ Robin Holzer, szintén örvendek, hogy ezek szerint kellemes társaságot választottunk ‒ a nő szája mosolyog, de lehetetlen volna nem észrevenni a tekintetében a gyanakvást. Egy pillanatra úgy érzem, mintha átlátna rajtam. De ha így is van… ebben a pillanatban nekem több befolyásos barátom van itt, mint neki.
‒ Eideann ní Alasdaír, szintén vadász ‒ töri meg a számomra feszültnek érzett pillanatnyi csendet a vörös. Félmosollyal döntöm oldalra a fejem, jelezve, hogy a nevük tudomásul vettem, apró jelét sem adva aggasztó gondolataimnak.
‒ Milyen bálnavadász-történetnek? ‒ szólal meg újra a vadász. Mielőtt megszólalnék, elgondolkodom azon, hogy vajon ő az ostoba vagy engem tekint annak. Úton-útfélen erről beszélnek a faluban, főleg a kocsmákban, ha Eideann ní Alasdaír nem ebben a pillanatban mászott le a falvédőről ‒ amit kétlek, hiszen már hosszú percek óta itt tartózkodik, jól láttam ‒, hallott az eltűnt hajók esetéről.
‒ Tudja, hogy hetek óta nem tudnak vadászni a valami miatt, ami a tenger vizeiben ólálkodik ‒ felelek végül, s miközben Eideannhoz intézem a szavaim, a pillantásom Heraldsonra siklik, az arcát fürkészem kíváncsi tekintettel, miután elhallgatok, remélve, hogy megtudom, mit gondol erről a vadász.
Haraldson olajfoltos képéről leolvad a vigyor, de felelni nem felel.
Végül Ignatz szólal meg. Nem nehéz kiolvasni a hangjából a meglepettséget:
‒ Hölgyem, sikerült valami újat kiderítenie?
Rövid ideig némán figyelek, még azután is, hogy Ignatz odaszól. Várom, hátha megszólalna a bálnavadász, de aztán hogy nem teszi, Ignatz felé fordulok.
‒ Persze, találkoztam a Kacsa túlélőjével ‒ mosolygok halványan, majd elkomorodom.
‒ Szegény fiú... Igen tébolyodottá vált a történtek miatt. Szörnyű eset, tényleg ‒ magyarázza Harald, ámde hirtelen úgy tűnik, sietőssé válik neki a távozás, holott eddig nagyon kényelmesen fészkelt, s teljes odaadással szórakoztatta a hölgyeket. Halvány mosoly mögé rejtem a gyanakvásomat. ‒ A maradék hal a tiétek, fogyasszátok egészséggel ‒ teszi még hozzá Harald, majd távozóra fogja. Nem tehetek róla, ezúttal teljesen őszintén szélesedik el a képemen a szórakozott vigyor, ahogy Veres tanácstalan arcát nézem, mikor kinyögi, azok hangján, akik épp megtudták, hogy ellenfelük végig csalt a kártyán:
‒ De hisz a halat mi vettük...
Letörlöm a mosolyt az arcomról, ahogy Ignatz gyanakvó tekintetét elkapom, aki az asztalnál maradt két hölgyet fürkészi. Nem bízik bennük, ez teljességgel világos. Természetesen én se bízom bennük, de nem is bizalmasokra akarunk itt szert tenni. Ha tudnak valamit vagy bármi más módon az ügy hasznára válhatnak, akárha déli kémek is, nekem nem célom semmit eltitkolni előlük, s nem restellek együtt dolgozni velük. Akkor sem, ha inkvizítorok. Az ellenségem ellensége a barátom, tartja a mondás, s mivel egyikőjükről se gondolom, hogy alakváltó bálna lenne, jól jöhet még a segítségük.
‒ Hallottunk a tragédiáról... Valóban szörnyű eset ‒ mondja sajnálkozva a szomorú képű szőke nő.
‒ Legalábbis annyit, hogy megtörtént. Az, hogy mi történt pontosan, arról fogalmunk sincs ‒ vallja be a vörös. Csodás, akkor nem igazán lesznek a segítségünkre. Legalábbis nem mint információforrás.
‒ Semmi érdekes, ahogy Herr Haraldson mondta... teljesen megtébolyodott ‒ aprót vonok a vállamon, ahogy visszanézek Ignatzra, a tekintetemben szánakozás.
‒ Szerencsétlen ‒ szólal meg szánakozva Veres. Bólintok, és közelebb hajolok hozzá.
‒ Viszont Herr Haraldsont talán nem kéne magára hagyni ‒ mondom halkan, miközben intek a fejemmel a távozó férfi után, amint a szemem sarkából látom, hogy eltűnik a söntés mellett.
‒ Kövessük esetleg, Hölgyem? ‒ kérdi a kocsis.
‒ Ha tudják ‒ nézek komolyan Ignatzra. ‒ Nem kell bajba keverniük magukat. Megtudom más módon, hogy mit tárgyalnak ‒ fejezem be egészen halkan, hogy a zenével keveredő szavakat már ne tudják kivenni az asztal túloldalán ülők. Ha ők bizalmatlankodnak, én is tudok.
Miután az embereim távoznak, újabb hosszú kortyot nyelek a sörből, visszapillantok a két nő felé, akiket eddig többnyire ignoráltam.
‒ És Önök mi járatban itt? ‒ érdeklődöm semleges hangon.
‒ Mondtuk már, utazunk. Igyekszünk a legbiztonságosabb utat megtalálni ‒ a szőke hangja üres, nincs semmi éle, holott a szavai türelmetlenek.
‒ Csak beültünk megpihenni. Elfáradtunk, nehezek voltak az elmúlt napok ‒ kontrázik rá a vörös.
Biccentek.
‒ Nehéz manapság megtalálni az ilyen utakat ‒ sóhajtok együttérzően, majd a vörös nőre pillantok.
‒ Önnel mi a helyzet, frau? Nem tűnik helyi lakosnak.
‒ Bálnaolajat szerettünk volna, de meglehetősen drága ‒ húzom el a szám, majd ismét hosszút kortyolok a sörből. Aztán ahogy a korsó alja az asztalnak koppan, ismét megszólalok: ‒ Nos, ez esetben biztonságos utazást kívánok Önöknek! ‒ mosolygok a nőkre, majd felállok, s elindulok Ignatz és Veres felé.
Még hallom, ahogy a szőke nő hozzáteszi:
‒ Anélkül, hogy a veszély elmúlna, és ismét kifutnának a hajók, egyre drágább lesz ‒ s a állam fölött egyetértően biccentek felé, de nem állok és nem fordulok meg.

Még az italmérő pultig se jutok el, mikor is egy nagydarab embert látok a pult melletti kis ajtó mögül a szó legszorosabb értelmében kirepülni. Még repülése közben megállapítom, hogy Veres. Mielőtt még földet érne, Ignatz is hasonló körülmények között távozik az említett ajtó mögül, bár ő valamivel szerencsésebb, nem is esik el.
‒ Valaki belekötött Helgibe, bolondok ‒ az ivón átdübörgő nevetésen keresztül kiszúrom a hátam mögül ezeket a szavakat, s nem sokkal utána meg is látom az említett Helgit. Bevallom, egy medvére számítottam, ámde Helgi bármennyire is szélesnek és izmosnak tűnik, s nemcsak vonásai, hanem mozgása is állatias, azért csak egy fejjel lehet magasabb nálam. Én pedig egész biztosan nem tudnám a sarokba hajítani Verest. Csak most döbbenek rá igazán, hogy fogalmam nincs, mibe kevertem magam.
Helgi mögött egy jóval nyugodtabb, de nem kevésbé rémisztő férfi sétál. Azt megfigyeltem már, hogy az itteni divat szerint sok vadász bőrét díszítik tetoválások, ám ennek a nyurga, szíjas férfinak még az arcán is elnyújtóznak a nonfiguratív vonalak. A férfi bizalmatlan tekintettel figyel, hol a két másik nőt, hol engem: jól tudja, kik az idegenek a falujában. Nos, ha szerencsénk van, nem fog déli kémnek nézni. Vagy alakváltó bálnának…
Nagyon látványosan a homlokomra fektetem a tenyeremet.
‒ Az ég szerelmére, Ignatz ‒ morgom magam elé, ahogy elnyújtott léptekkel sietek az említett felé, pont úgy állva, hogy Helgi és a tetovált előbb engem kelljen félreállítson, ha hozzájuk akarnak férni. ‒ Mi történt? ‒ dördülök rá Ignatzra.
Mielőtt bármit felelhetnénk Helgi megindul felém. A hátam mögött ökölbe szorítom a kezem, felkészülve arra, ha esetleg használnom kell a karmaim, de a férfi megállítja Helgit a mozgásban.
‒ Elnézését kérem, hölgyem. Az emberem erős, de nem szereti a kérdezősködést. A kocsma emelete zárt ‒ szólal meg, s én valamiért megkönnyebbülök. Arra számítottam, hogy ennél sokkal kevésbé lesz civilizált. Ekkor az ajka bal sarkát kissé gunyoros félmosolyba húzza, mielőtt folytatná:
‒ De az előbb Harald kapitány pont mesélte, hogy pár kívülálló az olaj miatt érdeklődik. Gondoltam köszöntöm önöket, ha már itt csaholnak a területemen.
‒ Theodora Bergmann vagyok ‒ mutatkozom be a férfinak egy barátságos mosollyal, miközben kecsesen felé nyújtom a kezem, s legnagyobb meglepetésemre a férfi nemhogy elfogadja, de kezet is csókol. ‒ Bocsásson meg, nem akartunk tolakodni ‒ pillantok rá igazán bűnbánóan. ‒ Harald kapitány nem téved, bálnaolaj miatt vagyunk itt az embereimmel ‒ intek a vállam fölött hátra Ignatzra és Veresre.
‒ Örvendek, hölgyem. Arni Ulfriksson ‒ viszonozza a bemutatkozásom, majd fejével a két másik nő felé int. ‒ Hát azok?
‒ Fogalmam nincs, nem velem vannak ‒ vonom meg a vállam a férfi kérdésére, és elhúzom kemény tenyeréből a sajátomat. Semmi indokot nem adott arra a két nő, hogy megérné nekem most úgy tenni, mintha közöm lenne hozzájuk. Arról nem is beszélve, hogy valóban gyanúsnak tűntek a folyamatos titkolózásukkal, fogalmam sincs, kik azok vagy miért jöttek. Ha esetlegesen ők déli kémek, nem szeretném, ha magukkal rántanának, mikor kiderül.
Herr Ulfriksson megrázza a fejét, majd balját felemelve ujjain számolni kezd ‒ észreveszem, hogy a kis- és gyűrűsujja hiányzik.
‒ Egy, kettő, három, négy, öt. Harald öt idegent említett. Nem hármat. ‒ Válaszképp megvonom a vállam. Én nem fogok a két hölgy helyett magyarázkodni, ők meg nem tűnnek úgy, mint akik beszélni fognak a maguk nevében. Herr Ulfriksson végül visszafordul hozzám.
‒ Puha kezek, hölgyem. Kereskedő? Esetleg nemes? ‒ érdeklődik.
‒ Egyik sem ‒ jegyzem meg mosolyogva. csendben méreget, de még mielőtt megszólalna, látom a tekintetén, amit most az enyémbe mélyeszt, hogy visszautasítani fog.
‒ Kedves leszek, s megmondom önöknek szépen és érthetően: nincs olaj.
Nem szoktam hozzá, hogy elutasítsanak. Neheztelő pillantással nézek az arcába: ‒ Azt tudom, Kapitány, hogy nincs olaj. A kérdésem az, hogy nem is lesz?
Ulfriksson szeme egy pillanatra rezzen meg csak, aztán mintha ismét kőkeménnyé válik a tekintete. Furcsa, mintha semmi hatásom nem volna rá, minden próbálkozásom lepattan róla.
‒ Talán.
‒ Én szeretném, ha biztos lenne ‒ szólal meg váratlanul a szőke nő, olyan türelmetlenül, mint aki több éves némasági fogalmát töri meg valami nagyon fontos miatt.
Arrébb állok, megadva az esélyt a férfinak, hogy a megszólaló nőre figyeljen.
Felvont szemöldökkel sandítok végig a két idegenen.
Míg arról beszélgetnek, hogy ki kinek miben lehetne jelenlegi helyzetünkben a segítségére ‒ teszik mindezt pattanásig feszült hangnemben, nem csodálnám, ha a beszélgetés végére Fraulein Holzert kettétörné Helgi a térdén ‒, Ignatz és Veres felé fordulok, megpróbálom felmérni, mennyire vannak rendben. Veres időközben már feltápászkodott, s úgy látom, az önérzetén kívül egyebe nem nagyon sérült, Ignatz színpadiasan lapogatja a derekát, jól látom rajta, hogy a háta közepére kíván engem is meg a bugyuta ötleteimet is.
Valamit viccesnek szánhatott Herr Ulfriksson, mert mikor visszafordulok feléjük, az egész kocsmát nevetni hallom, főleg a közelebb állókat ‒ bár már minden benn lévő elég közel húzódott, szemmel láthatóan érdekli őket, mire fel ez a nagy cirkusz. A nevetése azonban nem mindnek őszinte, az arcokon látom, hogy sokan inkább csak tartanak a kapitánytól. Amin nem csodálkozom, nem tudom pontosan, mit tartogathat Fraulein Holzer a tarsolyában, de vagy sokkal nagyobb harcos, mint amilyennek tűnik, vagy sokkal ostobább, hogy szemmel láthatóan cseppet sem tart ettől a félelmetes embertől.
‒ Hölgyeim, egy jó indokot mondjanak, hogy miben tudnak segíteni nekem egy hajóval, s néhány emberrel ‒ a szavakat a két nőhöz intézi, de a végén felém is pillant, így jól gondolom, hogy az inkább utasítása, mint kérése nekem is szól: ‒ Jöjjenek velem.

Hidegen elmosolyodom, és mielőtt mellé lépnék, hátrafordulok, és intek az embereimnek, hogy maradjanak.
‒ Szeretném ismét jelezni, hogy nem vagyunk együtt a hölgyekkel ‒ sandítok a férfi arcára, ahogy megindulok mellette. A mosolyom ezúttal kedves, a hangom komoly és halk. Nem mintha érdekelne, hogy hallják-e, amit mondok vagy sem, de remélem, senki nem gondolja, hogy én itt hajókázni fogok akárki kedvéért is. Nem segíteni jöttem, hanem olajért.
‒ Természetesen, Fräulein, természetesen ‒ motyogja a kapitány maga elé különösebb meggyőződés nélkül. Majd a pult melletti ajtó felé vezet bennünket, ahonnan az előbb olyan szép ívben repült Veres kifelé. A kocsma raktárrészén át vezet az utunk egy szúette, lépteink alatt könyörgőn nyikorgó lépcsőn keresztül az épület emeleti részébe.
Roppant egyszerűen berendezett a terem, ahová nyílik a lépcső tetején az ajtó, de először a benn lévő embereken ‒ minden bizonnyal a megmaradt északi kapitányok ők ‒ szalad végig a tekintetem. Nem időzöm el sokáig egy-egy arcon, így csak körülbelül tudom megállapítani, hogy tucatnyi ember lehet itt. Ha mindnek van hajója, legénysége… Nem is érthetem, hogy nem győzték le eddig a fenevadat, ami oly hosszú ideje tizedeli a soraikat. Ám a szobában szinte kézzel tapintható feszültségből arra következtetek, hogy a nordhörni kapitányok majdhogynem annyira utálhatják egymást, mint amennyire a délieket.
A hosszú asztal, amelyet többnyire körbeülnek, tele van pakolva ahhoz hasonló kupákkal, amilyet Klaus von Nordhörnnél is láttam. A falak ‒ mint a vadászlakok általában ‒ trófeákkal és fegyverekkel vannak díszítve. Ámde nincs sok időm nézelődni, mikor Ulrikkson kapitány megszólal:
‒ Legyenek üdvözölve a kapitányok társaságában. Nem sok kívülálló teszi ide be a lábát.
A többieket követve magam is üdvözlöm a kapitányokat, az arcomon barátságos mosollyal.
Az arcok között felfedezem Harald Haraldsont is, aki nem nagy meglepetésemre, olajos halat passzíroz be épp a képébe. A kapitányok többsége nem tűnik túl barátságosnak, köszöntésünket ugyanis csak néhányan viszonozzák. Úgy tűnik, egymásnál csak az idegeneket szívlelik kevésbé.
‒ A legtöbb fontos döntés itt születik meg, együtt hozzuk őket, de a tanács feje én vagyok ‒ magyaráz tovább Ulfriksson kapitány. ‒ Sajnos hellyel nem tudom kínálni önöket, meg kell tisztelnünk a holtak emlékét ‒ a szavára az asztal mellett lévő egynéhány üres székre sandítok. Miután Ulfriksson az asztalfőn foglal helyet, én magam is közelebb lépek az asztalhoz, hadd lássák, milyen fából faragtak. A kapitány balján állok meg, s a szemem se rebben az asztal körül ülök szúrós tekintetétől.
‒ Nos, akkor szerintem térjünk a lényegre ‒ szólal meg kisvártatva ismét a férfi. ‒ Önöknek kell valami, ami nekem is kell. És elvileg tudnak ebben segíteni, nemde?
‒ Ha arra gondol, hogy a hajókat háborgató szörnyet el kell takarítani, akkor igen, tudunk segíteni ‒ hallom a szőke hangját merészen csendülni valahonnan magam mellől. Ahogy azonban a vörösre sandítok, az ő arca nem arról árulkodott, hogy ebben a tervben előre megegyeztek volna vagy egyáltalán hinne benne… Sőt. Eideanne-nek dolgoznia kell még az arcvonásai uralmát. Egy nagyon halvány mosollyal szalad körbe a tekintetem a bent lévők arcain, s végül Ulfrikssonon állapodik meg.
Olyan halálos csend telepszik a teremre, hogy még Harald csámcsogása se tudja elvenni az élét. Végül Ulfriksson nevetni kezd. Hangosan, de mindenféle jókedv nélkül.
‒ Hölgyem, remélem tényleg nem veszi rossz néven a kérdést, de miből gondolja azt, hogy segíteni tudna nekünk? Egyetlen hajóval elindulna a tengerre, s levadászná a szörnyeteget, ami az egész öblöt fenyegeti? ‒ a férfi úgy néz Fraulein Holzerre, mint aki tudja, hogy tréfát űznek vele. ‒ Milyen tervük lenne egész pontosan?
‒ Jobban hinne nekem, ha azt mondanám, megvannak az eszközeim? ‒ érdeklődve a nőre pillantok. Annyit beszélt már arról, hogy ő megoldja mindenki problémáit, hogy kezdek arra gyanakodni, a hamiskártyások régről ismert módszerével él: hazudik. Épp csak a motivációira nem bírok rájönni… Meglehet, csak féleszű.
‒ Mire gondol, hölgyem? Mi az a fegyver, ami jobb egy bálna vadászatához, mint egy szigony? ‒ kérdezi különösebb meggyőződés nélkül egyik kapitány.
‒ A mágiát próbálták már? ‒ vágja rá magabiztosan a nő, mint akinek sikerült újra feltalálni a kereket.
Meglepetten pislogok Fraulein Holzer felé, kíváncsian várom, miféle mágiát tud felajánlani a kapitányoknak, amely hatalmasabb a lénynél, ami miatt olyan sok szék üres ma a tanácstermükben.
Úgy tűnik azonban, a vadászoknak van mágusuk, aki gyorsan prezentálja is tudását: a fiatal férfi, akire Ulfriksson kapitány várakozóan néz, körmével egy be nem gyógyult sebhelyet kapar meg a mellkasán, majd valamiféle rúnát karcol az asztal lapjába. A fán jól láthatóan végigszalad kéken a fagy, magam is érzem a hidegét. A vadász végül felemeli az előtte lévő kupát, s fejjel lefelé fordítja azt. Egy darab jég esik ki belőle.
‒ Feltétlenül szükség volt az erőfitogtatásra, Kettil...? ‒ érdeklődik már-már szemrehányóan az egyik nő. Nem lep meg, hogy a kapitányok között vannak nők is. ‒ Milyen mágiára gondolt, hölgyem? ‒ pillant Holzerre.

‒ Megnyugodva látom, hogy igen ‒ felel szemtelenül a saját kérdésére a nő. Aki a fiatal, sebhelyes testű kapitánnyal ellentétben még nem mutatott semmit… a szavain kívül, amit most is szívesen megoszt velünk: ‒ Olyanra, amivel életben tudom tartani azokat, akik velem tartanak, és elpusztítja a szentségtelen szörnyeket.
‒ Megvannak az eszközeink, hogy megszabaduljunk a fattyútól. Több is. Csak egy hajóra van szükségünk, és legénységre. Mit akarnak ennél többet hallani, milyen bizonyítékra várnak? ‒ kontrázik rá a vörös is. Magabiztosnak tűnik, mégis azt érzem, hogy félelmet leplez.
Én magam meg sem próbálom leplezni az értetlenségem, ahogy felváltva nézek Fraulein Holzerre és társára.
‒ És mi bizonyítékuk van arra, hogy ez egy szentségtelen szörny?
Ha engem kérdeznek, roppant nagy ostobaság bemenni az ismeretlen erdőbe, mikor az embernek csak egy parittyája van, és abban reménykedni, hogy csak verebek vannak benn. Szavaiból kiindulva azonban arra a következtetésre jutok, hogy minden bizonnyal a Veroniai Kegyelmes Isten Egyházának képviselője lehet. Az arroganciája mindenesetre megvan hozzá, az biztos, csakis egy egyházi gondolhatja, hogy azért, mert neki kalapácsa van, a világon minden egyéb szög.
‒ A nőnek igaza van... Azt se tudjuk, hogy szentségtelen-e a bestia ‒ mondja az előbb Ketillnek szólított kapitány, aki először Ulfrikssonra pillant, majd rideg tekintetét visszaemeli a két, vélhetőleg, egyházi nőre. ‒ Az a hajó pedig úgy törne ketté, szentség ide vagy oda, mint egy csirkecsont Harald pofájában.
Ulfriksson a keze egy intésével elhallgattatja a férfit, egy nő pedig nevetni kezd ugyan, de egyrészt nem tudom, mit tart ennyire nevetségesnek, másrészt úgy tűnik, valóban tisztelik annyira Ulfrikssont, hogy nem szólal meg ezúttal senki más rajta kívül.
‒ Ha minden hajó egyszerre indul meg, akkor sincs esélyünk levadászni ezt a szörnyeteget... Ne gondolja azt, hogy alábecsülöm az egyház erejét, hölgyem, de nem gondolom, hogy elég lenne egy szentember ahhoz, hogy az öböl szörnye elpusztuljon. Tudják esetleg, hogy mi is ez a csapás? ‒ mire befejezi a mondandóját, Ulrikkson kapitány már engem néz. Nem tudok neki mit felelni, ezért csak sóhajtok egy aprót. Annyit se tudok valószínűleg, mint ők. A Kacsa túlélőjének hagymázas előadását valószínűleg ők is hallották, s mivel jobban ismerik a tenger lényeit, valószínűleg messzemenőbb következtetéseket tudtak levonni, mint én.
‒ Nincs bizonyítékom. De az esély meg van rá, és higgye el, sokat jelent, ha az emberek épségben maradnak ‒ köti az ebet a karóhoz a nő. Nem nézek rá, de tudom, hogy Arnihoz címezi a következő szavait: ‒ Pont emiatt fontos a mágia, hogy ne kelljen a hajónak a közelébe kerülni. Azt pedig, hogy a hajó kellően távol maradjon, remélem rábízhatom a földrész legjobb matrózaira ‒ pillanatnyi szünetet tart. ‒ Gondolja, hogy az egyház ideküldött volna, ha nem lennék kellő képeségek birtokában, hogy megoldjam a helyzetet? Ugye nem hiszi, hogy itt állnék, és a segítségüket kérném, ha azt gondolnám könnyű lesz, és egyetlen egyházi és kísérője meg tudja oldani.
Egész őszintén csodálom, hogy szintű szemtelenség után még nem dobták ki a tanácstermükből a hölgyet. Az én házamban senki nem beszélne velem így, ez egészen biztos. Úgy tűnik azonban, türelmesebb természetűek a kapitányok. Némi rosszindulatú kíváncsisággal vonom fel a szemöldököm, igencsak kíváncsi vagyok, mint szólnak a kapitányok az egyházi nő „tervéhez.”
Ulfriksson kapitány nagyot sóhajt, mielőtt felelne.
‒ Hölgyem, őszinte leszek önnel. Bármennyire is sokra tartom az ajánlatát, nem tudom, hogy elég lenne-e egyáltalán az összes északi hajó sem ahhoz, hogy az istencsapást megöljük. Arra pedig nem alapozhatunk, hogy esetleg gyenge a szentségre, hisz azt se tudjuk teljesen, hogy miről van szó. Ön esetleg tudja?
Egy sebhelyes arcú, de felettébb jóképű kapitány veszi át tőle a szót:
‒ Nagyra becsüljük az egyház segítségét, de kicsit több embert is küldhettek volna, ha úgy gondolják, hogy esetleg a lény gyenge lehet az imákra ‒ biccent, hogy nagyobb hitelt adjon a szavainak. Aztán a vörös nőre néz, majd rám: ‒ Önök mit gondolnak?
‒ Örömmel hallgatom, hogyan tervezik megoldani a problémát ‒ vágja rá az egyház küldötte türelmetlenül. Halványan megmosolygom a sértettségét, míg hagyom vöröshajú társát beszélni.
‒ A természet nem szül ekkora bestiákat, csakis létrehozni lehet ilyesmit. És amit mágia, vagy más fondorlat szül, azt csak a saját írmagjával lehet elpusztítani. Vagy mágiával, vagy... valami méreggel ‒ vázolja az elképzeléseit.
‒ A méreg kizárt, sajnos nem működne, de osztom a Vörhenyesfejű véleményét... Azt persze nem tudhatjuk, hogy milyen hatással van rá az ima ‒ felel Eideann-nak a Ketill nevű, majd rám néz.
Megvonom a vállam.
‒ Én nem vagyok harcos ‒ jelentem ki az egyértelműtű. ‒ A tengert sem ismerem ‒ folytatom ‒, de amennyire tudom, bármilyen terepen is harcolunk, tudnunk kell, mivel állunk szemben. Kimenni a vízre, reménykedve, hogy olyan valamivel állunk szemben, ami ellen van fegyverünk? ‒ megrázom a fejem ezzel is jelezve, hogy nem tartom jó ötletnek.
Sóhajtok végül, mielőtt ártatlan hangon, ártatlan arccal felvetném:
‒ Talán beszélni kéne a déli vadászokkal.
‒ Amit vadászunk egy bálna. Vagy legalábbis bálna volt valamikor. Látták a lényeket az erdőkben, a fellegekben? Olyan. Csak nagyobb. Erősebb... Okosabb.
A szót Ketilltől a nő veszi át.
‒ Én talán azt mondanám inkább, hogy ő vadász ránk...
‒ Óh, nagyon is ‒ mielőtt megszólalna, Harald nagyot nyel. Amíg beszél, legalább addig is nem csámcsog. ‒ De a déliekkel együtt nem harcolhatunk ‒ jelenti ki ellentmondást nem tűrően.
Ekkor egy új hang vegyül a vitába, élesen veti oda Haraldnak:
‒ Pont ellenkezőleg, a délieknek is pont akkora problémát okozhat ez a bestia, nem utasíthatják el az ajánlatunkat. Ki kell ezt használni.
‒ Tudják, hogy szól a mondás ‒ mosolyodom el. ‒ Az ellenségem ellensége a barátom.
Pillanatok telnek el csupán és olyan hangzavar alakul ki, hogy már nem lehet egész mondatokat kihallani az egymást túlkiabálni igyekvő kapitányok szájából. Az bizonyos, hogy villámgyorsan elhullnak az érvek, s leginkább egymás és egymás felmenőinek szidalmazásába torkollik a beszélgetés. Én néhány kecses mozdulattal elhátrálok az asztal mellől, mígnem falhoz nem ér a hátam. Ha verekedés tör ki, én biztosan nem fogom megöletni magam. Ulfriksson furán kajánul vigyorog, mintha csak erre várt volna. Lassan behátrálok mögé, mert időközben valóban tetlegességig fajul a helyzet: korsók, tányérok, egész halak repülnek át a szobán, egy sebhelyes arcú, ijesztő kinézetű bálnavadásznő még a tőrét is belevágja az asztalba.
Az asztalfőn ülő kapitány végre megelégeli. Kihúzza a tőrt az asztalból, s olyan lendülettel döfi vissza, hogy egész a markolatig eltűnik a penge. Mintha hirtelen elvágták volna, elhal a hangzavar.
‒ Elég lesz ‒ dördül a hangja. ‒ Mindenki ismeri a történetet arról, hogy miként is alapult meg a két város, s tudjuk, hogy már akkor is viszály volt, amikor még egy ország létezett... Ha valamikor, most talán eljött a lehetősége, hogy büszkévé tegyük azokat az őseinket, akik még az öböl déli oldalán éltek ‒ olyan erővel csapja az asztalnak az öklét, hogy néhány korsó megugrik, egy pedig el is dől. Látszik, hogy akaratuk lassan meghajlik Ulfriksson előtt.
‒ Hogy képzelnék ezt? ‒ fordul felénk a férfi.
‒ Először is, többet kell megtudnunk, mert való igaz, felkészületlenül őrültség ez a vállalkozás. Ha a délieknél több információ lehet, tőlük is kérdezősködni kell ‒ adott választ Robin Holzer, aki az Egyház képviselője. Vajon mi történhetett, amitől meggondolta magát, és hirtelen már nem hajóra szállna inkább?

‒ Ami valószínűleg nem lesz egyszerű, ha ők is annyira kedvelik magukat, mint fordítva ‒ kontrázott rá Eideann.
Én magam megvonom a vállam.
‐ Nos ... ‒ sóhajtok. ‒ A magukfajtával nem egyszerű tárgyalni ‒ mosolyodom el. ‒ A késeik talán hagyják majd otthon.
‒ Nem tudjuk, hogy a déliek mit is tudnak pontosan. Nem túl jó a kapcsolatunk velük, mint sejthető. Ez a város évszázadokkal ezelőtt a kitaszított Südhörniek által lett alapítva. Pont kapóra jött nekünk, hogy az ország két részre szakadt, kerüljük egymás oldalát, s tiszteljük a távolságtartást ‒ magyarázza Ulfriksson. ‒ Ha a lényről szeretnének tudni, akkor kérdezzenek bátra, immáron felesleges titkolózni ‒ ajánlja fel végül, s egy levegővételnyi szünet után még hozzáteszi: ‒ De ha a déliektől akarnak kérdezni, annak még várnia kell.
‒ Örömmel hallgatunk minden információt, amit a lényről eddig megtudtak.
Visszalépek Ulfriksson mellé, ahogy beszélgetni kezdünk.
‒ A szörnyetegünk egy bálna, ebben biztosak vagyunk mind, de közben mégsem az. A bálnák szilái általában nem túl veszélyesek. Picik, arról nem beszélve, hogy nem is túl kemények. A saját szememmel láttam, ahogy a dög kiharapott egy akkorát az egyik bárkánkból, hogy a hajó azonnal kettétört ‒ magyarázza Arni, miközben feláll, s a hátam mögött föl-le sétálva beszél. Nem fordulok hátra, a többi kapitány arcát fürkészve hallgatom a vezetőjüket. ‒ A bálnáknak nincsenek csápjai, amivel lerántanának egy haját a mélyben. Se szájak az oldalán. A miénknek ez mind van. És sok más is, amiről vélhetőleg nem tudunk.
‒ Sikerült bármivel megsebezniük?
‒ Persze. Vérzik, csak úgy, ahogy mi. De egy bálnát nehéz elkapni, ha közben a csápjaival szétzúzza a hajókat, illetve úgy szedi le az embereket a hajóról, mintha csak cseresznyék lennének egy fán ‒ hallom a hangján, hogy mosolyog, ahogy szívdobbanásnyi szünetet tart. ‒ Pont úgy is ette meg őket. Mindet. Aztán kifújta a vérrel keveredő vizet a magasba. Mintha csak jól szórakozna rajtunk.
‒ Feltételezem nincs elképzelésük arról, hogy miért támad? Még ha természetellenesek is, az állatokkal csak okkal tesznek mindent.
‒ Mert kibaszottul utál minket ‒ felel tompán az egyik kapitány. ‒ A kereskedőket nem támadja. Vadászik ránk.
Hát mégis igaza volt Klausnak, és igaza volt Eiriknek és Eirik anyjának is. Valami gonosz van a vízben. Halálos fésűkkel a szájában.
Sóhajtok.
‒ Láttunk hasonlóan eltorzult lényeket a Sötétség után ‒ szólalok meg halkan. ‒ De a veszett farkasok és a hatalmas tengeri bestiák között rengeteg különbség van ‒ csóválom meg a fejem.
‒ Valóban. Egy bálna méretű farkassal az mezőföldek lakóinak is meggyűlne a baja.
‒ Ahogy mondtam, a méretétől és természetétől függetlenül, ez továbbra is egy vadállat. Vagy éhségből öl embert, vagy félelemből, és a méreteit hallgatva, kétlem hogy a saját életét túlzottan féltené ‒ magyarázza tovább elképzeléseit Eideann. A szavait hallgatva arra gondolok, hogy ő aligha lehet az egyház embere. Vagy legalábbis nem olyan vonatkozásban, mint a szőke. Ez a nő ismeri az állatokat. A szárazföldieket legalábbis. ‒ Ki lehet olyan idióta hogy egy ilyen monstrum fészkét ‒ vagy akármilyét ahol fattyát nemzheti ‒ megbolygassa?
‒ A bálnák nagyon okos lények, félek, hogy alábecsülnénk, ha azt feltételeznénk, hogy a romlás csak az állati ösztönre terjedt ki
Egy sötételf is ott van a kapitányok között, akinek eddig nem hallottuk a hangját:
‒ Talán védelmezi a többi bálnát? Képes lehet egy szörnyeteg ilyesmire? Önfeláldozásra?
Újabb vita támad a kapitányok között, ezúttal kissé egyhangúbban gondolkodnak: szinte mindannyian ostobaságnak gondolják a sötételf felvetését. A vörös vadásznő is hozzáfűz még valamit, arra azonban már nem figyelek. Forgatom a számban a szavakat, amelyeket kimondani készülök.
‒ Meglepődnének, mire nem képesek a szörnyetegek ‒ mosolyodom el halványan. ‒ Nézzék, én nem tudok segíteni sajnos, de beszélhetek az embereimmel ‒ vonom meg a vállamat. ‒ A kocsisom öreg ahhoz, hogy hajóra szálljon, de Veresnek talán jó hasznát vennék a vízen ‒ egy pillanatra habozom. ‒ Mindenesetre... Szívleljék meg a tanácsomat. A baj, amivel szemben állnak, nagyobb, mint bármi, ami okot adhatott erre az örökös ellenségeskedésre. Ha szeretik az életüket, összefognak Südhornnal ‒ biccentek egy aprót, hogy nagyobb nyomatékot adjak a szavaimnak.
‒ Természetesen nem vártuk el, hogy személyesen kivegye a részét a vadászatból, de igazán köszönjük az ajánlatát ‒ őszinteséget vélek felfedezni Ulfriksson kapitány hangjában, pedig valóban nem sok, amit ígérhetek neki. ‒ Természetesen az önök segítségét is szívesen vesszük a harcok során, ha már felajánlották. Elkerülhetetlen, hogy a déliekkel együtt dolgozzunk, már csak egy hírnökre van szükség... ‒ a kapitány mondandójának csak az első része szól az egyházinak és kísérőjének, a végére felém fordul. Arni jól láthatóan Teát méregeti, ahogy ezt kimondja.
Rámosolygok.
‒ Mi sem természetesebb, mint hogy beszélek a déliekkel a nevükben ‒ biccentek. ‒ Talán jobb is lesz, ha pártatlan követet küldenek.
A pillanatnyi időre beálló csend túlságosan is töretlen. Beletelik némi időbe, mire rájövök, a kapitányokon túl az ivó is elnémult. Furcsa dolog ez, hegyezni kezdem a fülem: lassú ritmusú léptekre nyikordulnak meg a szúette lépcső deszkái, amelyek a terembe vezetnek. Távolabb lépek az ajtótól, hogy bárki is érkezzék, ne engem lásson meg először. A kapitányok gyanakodva pislognak egymásra, de egyedül Ulfriksson mozdul közöttük: feláll s mielőtt a bejárattal szembefordulna, megpróbálja kitépni a tőrét az asztalból; hogy ez nem sikerül, Harald Haraldsont böki meg, aki mintegy parancsra, szablyát ránk.
Valószerűtlen a csend egy szívdobbanásnyi időre, mintha még az idő is megállt volna, mindenki lélegzetvisszafojtva vár.
Az ajtó kitárul.
Számomra két ismeretlen alakot pillantok meg mögötte ‒ egy fiatal, egyébként csinos, de jellegtelen lánykát, és egy idősebb, jóvágású, de szintén nem túl feltűnő férfit. Az északi bálnavadász kapitányok azonban úgy tűnik, jól ismerik az alakot, hallom, ahogy néhányuk felhördül, mintha valami szentségtörést látnának épp végbemenni.
Az újonnan érkezett alak azonban fesztelenül a terembe lép, s ahogy Eideannra villantja mosolyát úgy látszik, metszőfogai hegyesebbek a megszokottnál: vámpír lehet.
‒ Levelet hoztam ‒ jelenti ki végül kedélyesen. ‒ Milla, add át nekik ‒ utasítja a lányt maga mellett, miközben zsebéből egy pecsétes levelet vesz elő és felé nyújtja. Szívesen megmosolyognám a furcsa jelenetet, de még az arcom is belemerevedik a kapitányokból áradó feszültségbe. Azt gondolom, valószínűleg egy déli kapitánnyal lehet dolgunk, mi másért lennének ennyire ellenségesek hirtelen az itteniek? Nos, úgy tűnik, a délieknek előbb jött meg az eszük, mint emezeknek.
‒ Szép jó napot ‒ jelenti ki egyszerűen a leány, s hetykén megindul Ulfriksson felé, válláig emelve tenyereit védekezőn. ‒ Emezt Kapitány küldi Önöknek ‒ adja át a levelet.
Nem tudom elmulasztani a pillantást, ahogy gyorsan végigszalad a tekintete az egész szobán, minden tárgyon, az asztallapon. Felismerem ezt a nézést, ezer közül is felismerném. Éhes.
‒ Ha jól sejtem, talán mégse lesz szükség követre ‒ jegyzem meg végül szórakozott hangon, miközben még mindig a fiatal lányt figyelem.
‒ Waldert, te mégis mit keresel itt?! ‒ fröcsögi Harald Haraldson, előre törve, fenyegetőn tartva maga elé a fegyverét. Az említett nem zavartatja magát a másik fenyegető közeledésére, továbbra is jóízűen vigyorog, mint aki élete legjobb idejét tölti épp.
‒ Tedd el a kardot, beles. Már mondta, hogy levelet hoztam.
Millától a levelet a sebhelyes arcú vadásznő veszi át, s a szemem sarkából látom, ahogy Ulfriksson int Haraldsonnak, aki ettől ugyan meg nem nyugszik, de legalább már nem közeledik fenyegetően a südhorni kapitány és kísérője felé.
A papíros a sebhelyesarcútól végül odakerül Ulfrikssonhoz, az asztalon csúsztatja oda neki. A lélegzetem visszafojtva figyelem, ahogy a férfi feltöri a pecsétet, majd olvasni kezd. Nagyon-nagyon lassan. Elcsodálkozom, hogy egyáltalán tud.
‒ Nívós kis társaság, ha jól sejtem a lehető legjobbkor érkeztünk. ‒ érdekes választás volt a déliek részéről, hogy ezt az embert küldték. Bár, az itteni vadászok sem bizonyulnak nála diplomatikusabb jellemnek.
‒ Mi áll a levélben? ‒ teszem fel a kérdést, ami valószínűleg mindannyiunkat érdekel.
A sebhelyesarcú és Waldert jelentéktelen csipkelődésbe kezd, én azonban a vadászok vezetőjét figyelem mereven, aki még mindig olvas. Végül leteszi a levelet az asztalra, majd felém fordulva megszólal:
‒ A déliek izentek nekünk, hogy holnapután közös vadászatot hirdetnének... Az volt a kérésük, hogy egy lángoló halászcsónakot lökjünk a vízbe, ha támogatjuk a felvetést.
‒ És ha nem? ‒ a Kettil nevű kérdez vissza.
‒ Akkor öljük meg a hírnököket ‒ a kapitány hangja csak egy pillanatra komoly, amint befejezte, nevetni kezd. Az este folyamán talán először őszintén. ‒ Akkora kupac szarnak, mint von Dunkenwald, nehéz lenne koporsót találni. Azt hiszem egyetérthetünk, hogy keresnünk kell egy csónakot a parton.
‒ Megkaphatom? ‒ szólal meg hirtelen a kislány. Féleszű lehet. Sóhajtok egy aprót, s végül a kapitány felé fordulok.
‒ Ez esetben én itt felesleges vagyok ‒ mosolyodom el halványan. ‒ Beszélek Veressel, hogy hajlandó‒e önökkel vízre szállni... holnapután ‒ még mindig mosolyogva bólintottam egy aprót.
Mielőtt még hozzám szólna, a bolond Millának felel:
‒ Ha kihúzod, tied, kölyök.
Felénk biccent aztán, s mindenféle előjel nélkül megindul a lépcsőn felé.
‒ A fogadóban tölthetik az éjszakát, fizetem. Egyenek, igyanak, amit szeretnének. Holnapután szállunk tengerre, itt fogunk találkozni a kikötő előtt ‒ magyarázza, majd különösebb érzékeny búcsú nélkül eltűnik az ajtó mögött. Kiengedem magam előtt a többi kapitányt, akik azonnal megindulnak Ulfriksson után, majd a két nő felé biccentek, s távozom magam is.
A Verest keresem meg először odalenn.