Wilfred balladák 16+

Szedik már szdik már le a szép szőlőt,
Veszik már veszik már a sajtolót elő

Szedik a szőlőt szép fonott kosárba
Legény, leány nevetve, vidáman.
Szőlőgazda neje és a gyermeke,
Szemeznek, nem csak a szőlővel.

Szedik már szedik már a szép szőlőt,
Húzzák már húzzák már a muzsikát elő

Vidáman szedik, egyre fáradtabban
Legény és leány egymásra kacsingatva.
Házi asszony, hogy férje nincs itt
Behúz egy legényt, gyűrűje nincs.

Forgatják forgatják a kereket szépen
Hozzák már hozzák már a bort is elő.

Víg lakoma víg az ének,
Víg a leány víg szeretővel
Egy vagyon csak ki furcsát választ
Présgépet egy jó, szép táncra.

Sajtolják sajtolják a mustot szépen,
Hozzák már hozzák már a vödröt a vérnek

Szép leány szép leány, mind hátra dől
Ágyban, kertben kéynelmesen eldől.
Ház asszonya szobába kulcsra bezárva,
Forró ölelés utáni, apáca zárdába.

Sajtolják satjolják a vért serényen,
Viszik már viszik már a hullát erdőbe.

E szép lakomán kidőlve fáradtan
Hitvesi ágyba vagyéppen koporsóban.
Zene nem zendül, falat nem csúszik,
Csak a présgép nyikorog a pincében halkan.

Sajtolja sajtolja a vért serényen,
Temetik temetik a testet jó mélyre.
Szüretere (Vidám dallamal)

Szörnyű tettből, hogy visszaérnek,
Maguk is szörnyedve körbe néznek,
Ahogy vidám szellemek vígadoznak,
Testük fölött szakadatlan.

Sajtolja sajtolja a sok sokvért,
Forgatja forgata a sajtoló kerekét.

Míg nem maguk is a földre esenek,
Szívük lelkük oda veszett,
Leülnek és szépen lassan,
A szellemek között meghalnak.

Forog a prés forog a prés sajtolódik a vér
Megy a kacaj megy a kacaj, a halálba még odér.

Haja szélben, lobogott
Könnye esős földre hullott,
Lába bírta még iramját,
Ó Istenem nyugalmat adj!

Lelke kő, torka puszta
Nem csorog patak oda,
Teste viszi, de nem haza
Ó Istenem nyugalmat adj!

Szeme látta nem tagadja,
Keze tette, de nem tudja,
Mit is cipel oly nehezen.

Húsba mar és szívet tép
Sörnyű kínja hasítja fejét
Kéri a temetőt, hadd pihenjen
Legyen vétke lent, lelke égben.

Megy megy, messze messze
Világon keresztül egyre messzebb
A távolban pontnak lástszik
Mások szíve bosszúra vágyik

Vad villámos fellegek,
Gyűljetek, gyűljetek!
Csatára készülnek!
Bátor harcos vitézek!

Kopár síkon, hegyen völgyön
Minden állat zeng és őrjöng
Lávaként ömlenek a csata helyére
Kardot helyezve egymás szíve helyére

Búcsút mond a katona
Bánatos lánykának
Feleségének, egyetlen fiának
Esküt téve haza tértéről

Esküt mond a király megvédi népét
Kedvesét véreit és minden kincsét
Esküt mond öreg és fiatal
Esküdöznek mint a varjak

Egymás húsát tépik az atyafiak
Esküjüket a földbe tiporva
S két testvér a harcmezőn áll
Kardot merítve egymás mellkasán

E két testvér, küzd és küzd
Háború szele közéjük fúj
Egymás husába marva
Ígéreteiket eltiporva

S ott áll két szerelmes
Egy hölgy gyermekkel
Magzati vér folyik belőle
Vér és izzadság folyik minden fele

S apai kéz álltal a gyermek meghal
Toló fájások zöme, lassan elhal
S a gyermek ketté vágva fordul ki onnan
Ahol megszületnie kellet volna.

Hullik a fej, folyik a vér
Hús esik a földre egy-egy kéz
S a varjú csapat várja a végét,
A falatozást, nagy lakomát, a végén.

Kárognak, de hangjuk nem hallatszik
Halottak hörgése élők kiáltásai
Futnak végig mindenütt
Hogy a halál vigye el lelkük.

S amikor apa és fia sisakban
Egymásnak esve harcolnak
Apa a fiát akit szeretett
A patakparton holtra verte

S a háború csak folyt tovább
Harcosok ölték egymást
Esküjük egy volt csupán,
hogy egymást, a földbe tiporják.

Láva tenger dúlt a földeken
Széttörve mindent ami értékes
A pokol szabadult akkor el
S nem senki ellene ellene

Hős vitézek vagy leányok
Kik a harcba beleálltok
Nagy hatalmasságotoktól
A lelketeg csak úgy sajog

S most, hogy kivérzet minden
A két király földre rogy holtan
S amradék maroknyi ember kezet fog
S halálba ballganak maguktól.

Az eskük mind megszegve
Az emberség eltaposva
Vérmezőn gyűl az éji vad
Húsok hevernek holtan.