[Magánjáték Kastiana&Wilfred] A hasadék

A szája teljesen kiszáradt a rohanásban. A hideg levegő jégkásaként ömlött a szájába, ahogy próbálta lélegzetét szabályozni. Most az egyszer azt kívánta, hogy bárcsak rátalálna akármelyik templomos leszidná, megverné, csak vigye haza. A kulacsa egy ág miatt kiszakadt, ezért vize sem volt, hogy megnedvesítse a száját. Üldözőik kegyetlenül, félelmet és fáradságot nem ismerve üldözték őket.

A templom harangja kellemesen töltötte be, az utcákat. Wilfred semmit nem akart csinálni, legszívesebben a lábát lógatta volna, de feladatot kapott. Egy levelet kellett elszállítania a Finsterwaldi erdőbe. Hogy csak elveszejteni akarták, vagy tényleg valami gazságra készültek nem tudta, de tudta, hogy nem mondhat nemet. Mondták, hogy siessen, de nem szállt lóra. Sajgott a lába, ha csak rá gondolt. Alig néhány katona jött vele, akik kísérték, velük sem nagyon állt szóba és ők is leginkább csendben és megvető pillantásokkal kísérték az erdő széléig. Miután a levelet letette oda, ahova kell, visszaindult. A katonák oldottabban viccelődtek kis táborukban, amit fel is bontottak, ahogy Wilfred az erdőből kilépett. Wilfred kellemesen el volt ezzel a csenddel, alig bírta elviselni, hogy körbeveszik és egyet sem ölhet meg közölük. Ahogyan haladtak visszafelé, banditák támadtak rájuk.

A hasadék elég jó védelmet biztosítottak és a táborhely sem volt kifejezetten kényelmetlen, csak nyirkos és hideg. A hegygerincen őrt állt két páncélos katona, a többiek pedig próbálták a helyet élhetővé tenni. Mások harci készültségben várták az ellenség támadását. Wilfred próbált szót váltani a kapitánnyal, de az csak mogorván beszélt vele, Wilfred sokszor nem is értette, hogy mit mond, de ez senkit nem zavart.
- Alig maradt pár napra élelem. Holnapra pedig, ha nem ostobák körbe is fognak minket keríteni.
- Nem éri meg nekik. Azt mi látjuk, ha megcsinálják, szóval nem kell aggódj. Inkább álljál be őrnek vagy hasonlónak, mert még a végén téged raklak madár ijesztőnek! - mondta azzal köpött egyet, nagyon kortyolt az italából és ráförmedt. - Még mindig itt vagy?

Wilfred jól megnézte a levelet, mielőtt a zsákjába csúsztatta volna. A biztonság kedvéért egy feltekert rongydarabot is beletett a zsákjába, aztán el is indult. Senki nem vett róla tudomást, keresztül néztek rajta. Senki fel sem lökte, ha véletlen neki ment valakinek, rögtön mondták, hogy „Semmi baj!” és mentek tovább rá sem nézve. A templomtól távolabb érve már nem voltak az emberek annyira kedvtelenek vele, de amikor ételt vett az útra, nem a jó árút kapta, de nem is említette.

A hasadék egyik üregében húzta meg magát, néhány katonával. Voltak ott nők is, de senki nem állt vele szóba. Nem tudott aludni. A kötszerrel, amit hozott, bekötözte a sebét jó szorosra, de ez a legkevésbé sem volt mondható ellátásnak. Ő maga is bele borzongott, de nem mert friss vizet használni. A sérülés eluralta az egész karját, nem is nagyon mozgatta. Semmi sem látszódott, csak a köd, ahogyan az enyhén lobogó tűz fénye megcsillant rajta.

Kastiana fekete-tarka lovával léptetett keresztül a vidéken. Nem hajtotta Sakkot, nem sietett sehová. Hellenburgból a déli régió egy erdős hegyvidéki részéhez irányították, a Braunspitz-hegységhez, ott egy szoroshoz, ahol a felderítés hírszerzői szerint, ellenséges vámpírok a Swarzjägerek és a Schattenstahlok beszorítottak egy csapat déli katonát, s lássa el ott a sebesülteket. Tiana, mint mindig, most is egymaga indult el, hogy elmenjen a hegyhez. A felderítéstől kapott egy pontos helyrajzi térképet, mely szerint a folyódeltától az északibb elágazás vonala egyenesen a szoroshoz vezeti, de mivel a torkolattól egészen a hegységig lehetséges ellenséges vámpírokra számítania, ezért Hellenburgtól északabbra vezető útvonalon haladt fel a Braunspitz-hágóhoz, hogy azon keresztül, egy hegyi ösvényen közelítse meg és menjen le a szorosba. Tia szerencsére még így is jól értett a rejtőzködéshez és a nyomai eltűntetéséhez, hogy éppenséggel most lóval közlekedett. Sakk fara mögé egy nagy fenyőfa ágat kötözött, és ahogy lépésben mentek az ág elsöpörte a nyomaikat, a szél pedig elfújta az ág hagyta barázdákat a por hóban. Amikor a hegyi talaj nyaktörőbbé és szűkösebbé vált, Kastiana leszállt a hátasról és sétálva vezette és mentek tovább. Az úton senkivel sem találkoztak, nem botlottak bele az ellenséges vámpírokba és nyomok híján felfedezni és hátba támadni sem tudták. Amikor az ösvény egy ló számára járhatatlanná vált, kénytelen volt otthagyni a kecskeösvénynél Sakkot, kipányvázta, a nyeregtáskából abrakot szórt a hátas elé, levette róla és a vállára csapta a táskát, majd gyalogszerrel leereszkedett a szorosba.
- Hmm; A túlélő katonák, ha máshogy nem, hát ezen az ösvényen át kimenekíthetők a szorosból a vérszívók elől. – Gondolja Kastiana, ahogy sétál lefelé, itt-ott megtámaszkodva a sziklafalban. Ahogy közeledik hall némi duruzsolást, egy-egy köhögést, ami visszhangozva pattog a sziklák között.
- Erőt s erényt, templomosok! – Szólal meg és köszönti a katonákat, ahogy leér távolabb egy üreg szájához. – Kastiana, déli ügynök s felcser. – Mutatkozik, azért be, mert a fogságba esett katonák még megtámadnák a váratlan feltámadása miatt és hát szó, ami, szó ügynök mivolta miatt könnyen nézhetik ellenségnek is, hellenburgi helyett.
- Mennyien maradtatok? Van itt egy kecskeösvény, amin ki lehet jutni. Jöjjön ide mindenki, aki megsérült, sebesült. – Szól egybehangzóan a hasadékban lévőkhöz, de ekkor észre veszi a rangjelzéseiből az osztagparancsnokot.
- Uram, hívja egybe a katonákat, hogy megvizsgálhassam, nézem az állapotukat.
A kapitány kemény vonásokkal biccentve, bődül el.
- Gyerünk, sorakozó emberek! – A katonák az előbbieket hallva, de a parancsnok szavaira is lassan felsorakoznak. Tia leteszi a nyeregtáskát és elővesz belőle egy borszeszégőt, meggyújtja, majd végignézi az embereket. Az égőt fényforrásnak is, meg vizsgálati eszköznek is használja.
- Katona, kövesse a fényt s mondja milyen nap van ma? – Kérdezi Tiana miközben a borszeszégőt mozgatja vízszintesen a szeme előtt, lehúzva az alsó szemhéjait.
- Hideg! A hét kicseszettül leghidegebb napja!
- Van sérülése?
- Nincs, csak fáradt vagyok.
Kastiana vizsgálja a következőt s így halad végig a soron.
- Mi van a vámpírokkal? Miért ütöttek rajtatok a Swarzjägerek és a Schattenstahlok és mennyien? – Kérdezi az egyik katonát.

A kaptány meglepetten nézett a lányra, de nem akart bárdolatlannak, vagy elutasítónak tűnni, így is volt pár katona, akik villogó szemmel nézték a lányt.
- Hát, hogy az ellenség pontosan kicsoda, azt nem tudom. Sőt mi több, azt sem igazán lehet tudni, hogy igazak-e a híresztelések, miszerint vámpírok. Félelmetesek az bizonyos, de az sem kizárt, hogy démonokról van szó. Eltakarják arcukat és félelmetes hangokat adnak, hogy megrémisszenek minket. Nem tudják, hogy mi már megjártuk a poklot is! - végét buzdítóan mondta és sokan éljeneztek is, aztán Kastiana füléhez hajolt. - Az az út csak akkor kell, ha nem tudjuk legyőzni őket. Ha kérhetem ne essék róla szó. - dörmögő hangját egy kedélyes biccentés követte, majd kiegyenesedett a lány füle mellől és a tűz felé vette az irányt. Még egyszer hátrafordult. - Azt a bolondot is lássa el kérem, tudjuk nem érdemli meg a balhéja óta, de most szükségünk van rá! - mutatott az egyik zugban kuporgó Wilfredre, aki szikrázó pillantásokat vetett feléjük. Aprócska tűznél a kezét melengedte, egy darab szikkadt kenyeret majszolva. Nem ismerte fel Kastianát, nem figyelt rá. Egy nagyobb fát tett a tűzre, de mivel az vizes volt, csak nagyon lassan gyulladt meg. Egy apró darabkát sem mutatott meg szenvedéseiből, csak a tüzet nézte és várta, hogy őrváltás legyen.

Kastiana látja a kapitány meglepettségét s hallgatja miközben a katonákat vizsgálja, a további szavaira, ahogy az ellenségről beszél, lehunyja a szemeit egy hosszabb pillanatra és mély levegőt vesz. Félelem nem látszik a lány arcán, sokkal inkább egyfajta elszántság. Az őt környékező villogó pillantásokkal nem foglakozik, megszokta, hogy nézik vagy bámulják.
- Azt mondja, lehet nem csak vámpírok, hanem démonok is vannak az ellenség soraiban? Az átokfajzatok gyakran szövetkeznek. Nem válogatnak az eszközök között. Maszkot viselnek, láttam már ilyet.
Ami a kecskeösvényt illeti, arra nagyot bólint.
- Igen, arról csak a gyáva, férgek támadnak. Rendben, nem ejtek róla többé szót, ha a kapitány is megállja, hogy nem említi. – Az éljenzésre, és ahogy a füléhez hajolva beszél hozzá, elmosolyodik, olyan pszichopata módon, mert Kastiana is megjárta a saját maga poklait, volt dolga vámpírokkal, démonokkal elég, tudja, mire számíthat fajtájuktól, valahol teljesen érzéketlenné vált velük szemben.
- Hát, jöjjenek csak, ha mernek.
Nézi, ahogy a kapitány a gyengén, éppen hogy pislákoló tűz felé indul, majd az első gondolata, hogy eltiporja, de visszafordulva kéri, hogy lássa el a bolond katonáját.
- Kapitány! Vigyázzon a szájára, hogy beszél az egyik saját emberéről! Soha nem tudhatja, hogy nem múlik-e egyszer rajta az élete. Becsülje jobban, az emberei életét. – A kis hegyi beszéd után, bólint.
- Persze, hogy ellátom, hiszen azért jöttem ide. Felcser vagyok, nem teszek különbséget a betegek között. – Ezzel megy is Kastiana, a diachonoshoz, hogy megnézze a sebesülését. Nem ismeri fel ő sem, bár ismerős az arca, csak azt nem tudja, hogy hol látta.
- Katona. – Látja rajta, hogy zavarodott és sérülése komoly lehet. – Mutassa a karját! – Óvatosan megfogja és maga felé fordítja. – Mi történt? – Ahogy nézi valami harapás lehet, de már ráhúzódott az egész karjára. – Mi harapta meg? – Tudnia kell, hiszen aszerint kell kezelnie a sebet.

A kapitány nem sokat foglalkozott Kastiana szavaival, megvonta a vállát és ment a dolgára.
- Kutya - mondta Wilfred röviden, ahogyan a karját mutatta. Gennyes sebét égés foltok tarkították és nem volt túl jó állapotban, de szemei veszélyességéről árulkodtak. Kereste a lány tekintetét, de arcának egyetlen izma sem rándult, mintha koszos arca csak egy maszk lenne. - Ügyes a keze! És kedves, hogy eljött. Jó látni, hogy a világban vannak még olyanok akik önzetlenek és kitartóak. Csodálom a bátorságát és a kitartását még ezekben a nehéz időkben is. - megfogta Kastiana kezét - Finom a keze... Amikor tovább megy az ellenséges táborba, nagyon vigyázzon magára! - Wilfred továbbra is fa arccal fürkészte a lány tekintetét, mintha a mondata nem elejtett szavak lettek volna.

- Hmm. Kutya,mi? Biztos benne? Nekem inkább farkas harapásnak tűnik. Egy kutyának nincs ekkora szája, hogy ilyet harapjon. – Kastiana közelebb húzza magához Wilfredet. Nézi a karját, ami nem sokra van már attól, hogy elüszkösödjön. Letekeri teljesen a kötést a sebről. Félre dobja.
- Ez fájni fog. – A kulacsában lévő vízzel lassan átmossa a sebet és a karját. Pillantásuk találkozik, látja a veszélyes és kétes zavart a tekintetében, de Kastiana csak elmosolyodik, barna szemei megvillannak.
- Átkötsem a karját?

Wilfred a mosolyra mosollyal válaszol.
- Természetesen megköszönöm. - mondta kissé csalódottan, hogy a lány nem felelt valódi kérdésére, de valójában nem csüggedt. Elővett egy jól gondosan elcsomagolt húst és egy kis kenyeret mellé. - Kérem fogadja el. Mi már mind ettünk, de maga csak most érkezett. - nyújtotta az ételt amikor a lány befejezte a kötést. - Szüksége lesz az erejére. Főleg, mivel harcolni fog.

Ahogy a kapitány félvállról vette, amit mondott, úgy Kastiana sem válaszolt vissza.
Viszont, Wilfred kedves szavai meglepték, hogy megdicsérte a kezét. Elismeréssel méltatta a bátorságát és a kitartását is ezekben a rendkívül nehéz időkben. Majd amikor megfogta a kezét s féltő szavakat fűzött hozzá, hát először nem is tudott, mit felelni, kétkedést járta át és gyanakvás. Ezért csak elmosolyodva hallgatott s finoman visszaszorítva a gyengéd kézfogást húzta közelebb magához Wilfredet, figyelve rá tovább, miközben a karját is kezelte.
- Örülök, hogy nem okoztam fájdalmat. – Mondja neki Kastiana, miután átmosta a sérült karját, aztán a magára szíjazott kistáskák egyikéből elővesz egy géztekercset, és gondos mozdulatokkal bekötözi. Látja, hogy Wilfred is visszamosolyog, ezért mosolyogva felel.
- Remélem, most már rendben lesz, de kezelni kell és cserélni a kötést, s szóljon, ha nem javulna. – Mondja, ezt természetesen a karjára és a sebre.
A következők még jobban meglepik Kastianát, mint az előbbiek, mert ekkor Wilfred egy húsos szendvicset nyújt felé, ez az előbbi kétkedését erősíti meg benne. Nem is tudja hova tenni a dolgot, mert az imént még egy szikkadt kenyeret evett, de az étel elutasításával nem akarja megsérteni Wilfred gesztusát. Elveszi a szendvicset, némi csalódott fáradtsággal az arcára írva.
- Köszönöm, de most nem bírok enni, és nem vagyok éhes. Elteszem későbbre. – Fogja és a nyeregtáskába teszi az ételt.
Az ellenséges tábor és a harc említésére megélénkül.
- Harcolni… igen, azért is jöttem, nem csak sebesülteket ellátni. – Szinte felpezsdül a vére, ahogy ezt hallja, bár, a kapitány is elmondta, senki nem tudja, hogy pontosan kikkel és mikor kerül sor a harcra. Kastiana viszont gondolja, hogy nincs az ellenség a kapuknál, mert ha itt lennének, már rájuk rontottak volna. Valószínűleg csak kivárnak, egyfajta pszichológiai hadviselést folytatva ellenük. Lehet hogy a hadmérnöki képességeire lesz csak itt szükség.
- Nem hiszem, hogy tényleges harcra sor kerülne. – Mondja ki hangosan is, megosztva Wilfreddel a gondolatait. – De ha még sem lennék itt, mert elmennénk a katonákkal az ellenséges táborba, akkor – A csípőjén lévő kistáskából kivesz, egy Heliung fiolát. – ezt igya meg, a karja miatt és az ételért cserébe. – Mondja, miközben átadná a fiolát, de leül a tűz mellé egy sziklára.

Wilfred mosolyogva fogadta el az üvegcsét, de zsebre tette. A lányra nézett és nevetgélni kezdett. Eleinte csak kuncogás volt, aztán rendes nevetés.
- Ne vegye sértésnek csak azért nevettem, mert úgy érem egy a célunk. - közel hajolt a lányhoz - Már persze csak akkor, ha ezért képes titokban átmenni az ellenséges táborba... - zavai rejtélyesek, arc vonalai kérdőek voltak, de most az egyszer nem volt bennük semmi kellemetlen. Úgy tűnt, mintha csak egy kis piknikre kérné fel a lányt.

Wilfred kuncogós nevetésére felé pillant, ahogy a célról beszél.
- Egy a célunk? Nem hinném. Ön is hosszú távlatokban gondolkodik a tervek terén? – Wilfred, ahogy közelebb hajol hozzá és az ellenséges táborról beszél, ő is közelebb hajolt, amikor válaszol.
- Képes vagyok. Tudja, engem arra is kiképeztek, ha az ellenség nyilai eltakarják a napot, akkor árnyékban harcoljak. – A kérdő arcvonásokra és a rejtélyes szavakra Kastianából is előtört egy kérdés, melyet rezzenéstelen arccal teszi fel.
- Gondolom, ha meggyógyul a karja, mint a többi katona, velünk tart a harcba, vagy nem? Képes a közelharcra?

Wilfred értetlenkedve nézett rá, de nem zavartatta magát.
- Nos, valóban, csak gondoltam mivel azt említette, hogy tényleges harcra talán nem kerül sor, reménykedtem benne, hogy elkísér utamon. De megértem ha itt szeretne maradni. Ez veszélyes küldetés... - Wilfred kezét egy pokróc eltakarta. - De persze, ha velem tart, nem esik bántódása. Erről biztosíthatom. Ha sikerül véghez vinnem a tervem, akkor nem lesz szükség vérontásra. Csupán ennyi a célom. Már csak azért is, mert képzettebb harcosok, mint itt bárki. Ha csatára kerül a sor, mi veszítünk. Ha megtudunk velük egyezni, akkor elvonulhatunk békével. Ön mit szeretne? - kérdezte Wilfred őszintén és egyenesen.

Kastiana lát némi az értetlenséget Wilfred arcán, de azt is, hogy hamar túllép a dolgon.
- Tudja, ha harcról esik szó, egy kicsit lobbanékony természet vagyok és olyankor több rizikót is vállalok. – Mondja, aztán figyelmesen hallgatja végig a templomost. – Szóval, Ön megy tovább az útján, én is megértem. Én is mennék tovább az utamon, nekem a harc az egyik életterem. – Wilfred, amint megkérdezi, hogy mit szeretne egyértelműen válaszol. – Pontosan ezt szeretném én is, megegyezni valamiben. Szóval, rendben elkísérem Önt, nyilván ott is adódnak, feladatok és küldetések. Úgy tudom, jártak Finsterwaldot is, a sötétség teremtményeihez képest a Swarzjäger és a Schattenstahl vámpírok már meg sem kottyanhatnak.

Wilfred elégedetten elmosolyodott:
- Örülök! Ne késlekedjünk!

Azzal Wilfred el is indult, gondosan figyelve arra, hogy csak Kasztiana követhesse. Pezsgett a mellkasa, de ennek nem adta több jelét, minthogy szinte folyamatosan lihegett. Óvatosan mászkált a sziklák között és nagyon ügyelt arra, hogy az őrök ne vegyék észre!

- Mit lenne képes megtenni a békéért? - kérdezte Wilfred halkan út közben.

Amikor a helyszínre behuppantak, azonnal körbe is vették őket. Főként emberek álltakat különféle fegyverekkel és hasonlókkal a kezükben, a nagy főnök, aki tényleg vámpír volt, egy íjjal várta őket. Egy kettő démon is akadt közöttük, akik szájukat nyalogatva nézegették őket. Arcukon nem lepleződött le milyen démonok is pontosan.
- Nyugalom, nyugalom! - lebegtetett Wilfred egy rongyot - Békével jöttünk. Szeretnénk, elfelejteni a dolgot és csendben és békével hazatérni otthonunkba, elkerülve a felesleges vérontást. - Nézett szét rajtuk, mintha ők állnának nyerésre.
- És mit ajánlotok cserébe? - kérdezte a főnök, mire Wilfred egy erszényt vett elő és a magasba emelte.
- Ezt itt! Ezen kívül ellátjuk a sérülteket.
- Add a lányt és el sem kell látnotok. - a főnök le eresztette íját, vállai amúgy is mozogtak kuncogásától.  Mind kuncogtak. Wilfred idegesen kardjához nyúlt, mire a tábor megfeszült.
- Tiszteletet kérnék a hölgynek, ha már kockáztatta az életét! - majd Kasztianához fordult – Döntse el a hölgy! - mondta Wilfred, mintha lenne választásuk.

Kastiana biccent.
- Hát, ha ennek örül. – Mondja némi értetlenséggel, majd Wilfred mögött megy. Az őröknek nem tűnnek fel.
- A békéért? Nem hiszem, hogy valaha is béke lesz, szóval marad a harc. – Válaszolja Wilfrednek az út közben feltett kérdésére, amint beérnek az ellenséges tábor területére, körbe veszik őket. Kastiana szinte túlvilági nyugalommal néz végig a megjelent alakokon. Egyből kiszúrja a nagyfőnököt, de csak rávigyorog, ahogy Wilfredhez szól. Tiana nem mond semmit, csak hallgat, ahogy folyik a tárgyalás. Wilfred békésen együttműködőn beszél. Kastiana csak a nagyfőnököt figyeli, a vámpírt.
- Hogy innál holt-vért! – Hangzik el jól hallhatóan, hiába, a vámpírokkal valahogy soha nem lesz igazán jóban.  Aztán, amikor Wilfred és a nagyfőnök úgy kezdenek róla beszélni, mint valami alkutárgyról, mosolytalanul, de villanó tekintettel szól ismét:
- Biztos én kellek nektek? Nem hinném. – Körbepillant az arctalan csuklyásokon, majd ismét a fővérszívóra néz. – Tiszteletet? Ugyan, egy harcosnak ez a dolga. Mást nem is tehetek. – Wilfred re néz. – Szólj, ha meguntad ezeknek az udvarlást és tényleg használnád a kardod is, hogy szétcsapjunk közöttük. – Tia, már azt méregeti, hogy melyik delikvensre támadna rá először és milyen módon.

Wilfred kezdte magát kutyaszorítóban érezni. Kastiana észrevehetett egy izzadságcseppet hűlt arcán, amely jelezte, hogy Wilfred már készen állt arra, pillanatra, amikor ketten hárman megfogják és jó eséllyel késsel a hátában nyúzzák meg belülről, lassan és kíméletlenül. Szinte megszólalni sem mert, csak a két idióta banditára tudott figyelni, akik azon vitatkoztak, hogy a testen a kezet, vagy lábat érdemes meghagyni. Nem akarta átadni a lányt, valami azt súgta neki, jobban teszi. Mintha lett volna benne valami. Végül mosolyogva a főnök felé fordult.
- Csak egy pillanatot kérek... - mondta, majd a főnök bólintása után félre vonta a lányt - Elment az eszed? Hergeled őket? Felfogtad, hogy egyetlen esélyünk az, ha ezek elmennek? Ha harcolsz meghalsz! Szerinted képzett katonáknak miért nem sikerült végezni velük? Egy magad mit tudnál tenni? - rövid szünet után folytatta - Mostantól, undorító nemi betegséged van. Találj ki valamit, bizonyítani is tudsz. - mély levegőt vett - Én most vissza megyek, te pedig ha készen állsz, kérlek gyere. - Azzal Wilfred visszament a főnökhöz - A megállapodásunkat később állom. Aranyban, ékszerben, de sajnos ez a lány értéktelen, ráadásul, bajos is.
- Nekünk a lány kell. Semmi más... A pénzt is megtarthatod. Bajjal vagy a nélkül.
- És ha adok cserébe kettőt? Máskor? - a főnök rázta a fejét, Wilfred már imádkozott. Várta a lánytól, hogy mit lép.

Kastiana szótlan figyeli, hogy mi történik. Wilfred idegességével és feszültségével ellentétben ő higgadtan áll, ugrásra készen. Ahogy látja az izzadságcseppet legördülni Wil arcán, azért elmosolyodik. Aztán az előbbi szóváltás után, a diachonos félrevonja, hogy négyszemközt beszéljen vele.
- Nem, éppen ellenkezőleg, most jött meg! Pff! A saját fegyvereiket kell ellenük fordítani. Ezek görény vámpírok! Én hergelem őket? Inkább halok meg harcban, mint tétlen, unalomtól párnák közt. És te felfogtad, hogy ezek itt engem akarnak? Hallottad a főnököt. Egyedül valóban nem sokat, de megszoktam, hogy csak magamra számíthatok. – Mondja Kastiana lenézően, némi megvetéssel a gyáva és a vámpíroknak behódoló Wilfrednek. Majd az érthetetlen megítélő vádaskodására, felszegi anyajegyes állát és úgy felel. – Ezt meg honnan veszed és hogy jön ide? Amúgy nem tudhatod, egyébként az idejét sem tudom, hogy mikor voltam férfival. – Amint Wilfred otthagyja és visszamegy beszélni a vámpírokkal s a démonokkal, Tiana utána szól. – Én itt maradok és harcolok! Nem vagyok árucikk vagy nyereménytárgy, amit ide-oda dróton lehet rángatni! – Azzal már mozdul is és előkapja dobótőrét és egyenesen a nagyfőnök fejét célozva elhajítja. Mivel, a túlerővel szemben nem sok esélye van, ezért gondolja, ha fővámpírral végez, akkor a csapat harci morálja megtörik vezetőjük nélkül és feloszlanak, ha még velük itt és most végeznek is.

Wilfred megpróbálta elkapni a kést, de az szétvágta a kezét. Ismételten felhahotáztak a katonák. Kasztiana mondanivalója végén, Wilfred lenézően nézett rá, miközben véres kezét az égnek emelte.
- Barátom! - mondta a vámpírnak, miközben Kasztianára nézett - Kit tartok legnagyobb hadvezérnek?
- Aki minél kevesebb embert veszít és küld halálba. - válaszolta.
- Nos, ez most nem fog jól esni... - mondta, talán Kastianának, talán magának, de a kezét le is engedte. Kövek gurultak a hegytetőről, rá egyenesen a táborra. Akit nem a sziklák lapítottak ki, azoknak nyilak vették az életüket. Amilyen hirtelen jött, olyan hirtelen is ment az egész. A kapitány jött a domboldalról lefele, egyenesen Wilfredhez lépett.
- Még egy ilyen akció és kitépem a villás nyelved! Hogy képzeled, hogy csak úgy ránkhagyod a piszkos melót! Te piszok disznó, te fráter... te...! És még van képed Hellenburgba visszajönni...
- Uram, minden felelősséget vállalok, amint Hellenburgba visszaértünk.
- Ajánlom is Wilfred... Ajánlom is... Részletes jelentést fogok írni, minden egyes percről. Leléphet! - mondta majd köpött egyet. Kastianához fordult és vígasztaló szavakat duruzsolt a maga módján.

Wilfred egy újabb támadásban, fogságba esett, de megmentésére, senki nem tudott sietni, de ez egy másik történet.

Szánalommal tud csak nézni a diachonos tőr-elkapó próbálkozására, esélye sem lehetett, hogy elkapja a pengét, ami Wilfred másik kézfejét sebzi fel. Az egybegyűlt röhögő csürhén még inkább így pillant végig. Fogalmuk sincs a helyzet állásáról.
Kastiana odasétál hozzá és felveszi a tőrét a földről. Nem szól, csak hallgatja, ahogy a templomos a bandafőnökkel beszél. Nem tudja eldönteni, hogy Swarzjäger vagy Schattenstahl. Ahogy Wil, barátomnak szólítja a vámpírt, elképedt kétkedéssel néz rá.
- Pff! – Hangzik megvetéssel. Kastiana jól emlékszik, ahogy Britolból Hellenburgba menet, rá és a testvéreire vámpírok támadtak, akiktől szakadárok mentették meg őket. Ahogy a hadvezérekről és a halálról beszélnek, Tiana megjártatja élénk barna szemeit a diachonos és a vámpír között.
- Nos, de tudok olyan harcosról is, aki nem is akart vezér lenni, a megfelelő hatalmat sem kapta meg ehhez sose és nem is tudta, hogy mégis úgy követik. A helyzetek, körülmények, akadályok kényszere szülte, hogy áldozatokat hozzon, és akár halálba küldje az embereit.
Ekkor, a semmiből némi földindulás s hegyomlás rázza meg egyszerre az ellenséges tábort. Egy közeli hegynek a fennsíkjáról zúdul le a laza löszfal, néhány nagyobb követ és sziklát sodorva magával, beterítve és részben szétzúzva a vámpíroknak ezt a fészkét. Nem tudja hogy-hogy, de ekkor a parancsnok jön le az egyik hegyről. Ahogy elül a felkavarodott por, Kastiana a pillantásával vámpírvezért keresi, de nem látja. Csak a parancsnokot hallja, ahogy valamiért leteremti a katonáját, Wilfredet. Tiana nem szól bele a szóváltásukba, nyilván tudja a parancsnok, hogy miért tesz így s lépteti le, amire a diachonos lovagja is csak beleegyezően felel a feljebbvalójának.
Kastianának fogalma sincs, hogy a parancsnok, hogy gondolja és mikor, a Hellenburgba való visszatérést, de ő biztosan nem fog velük tartani. A vigasztaló, duruzsoló szavait nem érti a parancsnoknak. Csak visszaindulnak a táborukba, a hasadékhoz.

Megmondom őszintén, a történet alapjai egészen jók voltak, viszont nem egy helyen nagyon durva lore és logikai inkonzisztenciák fedezhetőek fel. Emiatt sajnos arra foglak titeket kérni, hogy bár kaptok érte jutalmat, de kezeljétek úgy, mintha nem történt volna meg az itt leírtak összessége. Felsorolok pár olyan dolgot, ami komolyabb hiba, de ezeken kívül voltak még problémák. Ezeken nem fogok végigmenni, de keressetek engem privátban (ha akartok), s ott szívesen elmondok mindent. A fontos dolgok: 

1) Wilfred, mivel ez Szüret után van vélhetőleg, te nem lehetsz már templomos (kasztot megtarthatod persze, csak nem leszel egyházi személy), nem harcolsz velük, egyszerűen kizárt, hogy megbocsájtanak neked azok után, amit Rowan udvarában tettél.
2) Egy csapat zsivány nem fog katonákat megtámadni, s nem templomosokat, akik ráadásul pont nagyon erősek a vámpírok és démonok ellen. Emellett a templomosok érzik a démonokat, tudják, ha a környéken van egy.
3) Kastiana egyedül nem fog elindulni egy ilyen feladatra, ha még elegendő nagy is a zsiványsereg ahhoz, hogy megszorongassa a templomosokat, akkor egy szakaszt katonát küldenek legalább, de inkább egy századot.

Nem foglak titeket megkérni arra, hogy bármit is átírjatok, mert látszik, hogy a végén már csak záratni akartátok, de kérlek próbáljatok figyelni arra, hogy reálisan legyenek tálalva a dolgok.

Most, hogy végére értünk a kellemetlen résznek, jöhetnek a jutalmak.

Wilfred: Smaragd, 100TP
Kastiana: Jégsapka, 100 TP