[Magánjáték Suzy&Wilfred] - A kocsma lágy ölében

Wilfred mint mindig ha valami rosszban sántikált, a városon kívüli kocsmába ment társaival iszogatni. Tervezgették, hogy az egyik tanácsost, hogyan fogják megviccelni.
- Délután kell. Akkor megy el ebédelni a Nachtr család lányához. Talán ez is az is történik. Még amikor befordul az előtt kellene egy adag friss húggyal meglocsolni.
- Áhh... Akkor csak még inkább okuk lesz ledobni a ruhát. Szerintem vegyük el a kulcsát és zárjuk be az ajtót, mert akkor elmegy a pót kulcsért. Ekkor az ajtót kinyitjuk és bemegyünk. Elrejtünk egy két sátán imádó dolgot és úgy teszünk, mintha meghívott volna, de nem emlékezne rá. Aztán észre vesszük a dolgot. És megkérdezzük. - mondta Wilfred. Valamit nézni kezdett.
- Ördögi terv, de beválhat.
- Szerintem tudok is szerezni ehhez kelléket.
- Én meg ellophatom a kulcsot. - ekkor Wilfred felemelte a kezét.
- Az a lány ott nagyon hallgatag. Vajon minket hallgat ki?
- Nem tudom, de ha tervünk kitudódik, akkor nekünk végünk.
- Menjünk és kérdezzük meg. - Azzal felálltak és átültek a lány mellé.
- Nos kislány! Mi szél hoz erre felé egy ilyen ártatlan kis hölgyet? Felénk, vad kutyák felé. - kérdezte az egyikük, Wilfred csak csendben ült vele szemben
- Rendelhetünk valamilyen italt neked? - kérdezte a másik, de Wilfred továbbra is csak nézte mereven. Nem csak olvasni akart, rá ijeszteni is.

Csak azt tette, amit mindig szokott. Egy fogadóban meghúzta magát, és szeretett volna minél hamarabb tovább állni. Még az előtt, hogy valami galibába keveredett volna.
Ez a kocsma már kívülről sem igazán tetszett neki, annyira látható volt még neki is, hogy ez bizony nem a finom úri népek törzshelye.
Csakhogy tovább menni nem tudott, így rákényszerült, hogy mégiscsak bemenjen. Óvatosan, minél kisebbre, és még annál is láthatatlanabbra húzva össze magát.
Az egyik kocsmaszéli, eldugott zugban álló asztalhoz telepedett le igencsak sovány vacsorájával, és onnan méregette a jövőmenő, néha hangos, máskor sugdolózó népeket.
Az este során viszont az egyik asztal különösen felkeltette a figyelmét. Ott olyan alakok ültek le, akiktől az az érzése volt, hogy szeretne távol maradni. Ezért is igyekezett nem túlságosan feltűnően, de odafigyelni, hogy mit csinálnak, hogyha valahogy rosszra fordulna a dolog, akkor tudjon eliszkolni minél messzebb a baj forrásától.
A szíve majdnem kiugrott a helyéről, amikor éppen ettől az asztaltól a három férfi felállt, és az ő asztala felé indult.
Kissé kapkodni kezdett, hogy minél előbb befejezze a vacsoráját, és eltűnhessen. Nincs olyan messze a szomszéd falu, majd ott talál éjszakára szállást...
De még nem fogyott el előle az étel, mire a férfiak letelepedtek az eldugott kis asztalhoz.
Az ijedtségtől még nem tudta annyira összeszedni magát, hogy az első kérdésre válaszoljon, és a másodikra sem jött volna ki a torkán hang, csak megrázta a fejét, hogy ő nem kér semmit inni... Ott volt előtte a boros-víz, az pont elég volt neki.
Lesütötte a szemét, és nagyon sebesen azon kezdett gondolkodni, hogy hogyan tudna minél hamarabb nem feltűnően, és még udvariasan is megszabadulni...
Armaros csendben szemlélte az eseményeket, de valahogy ezen a csenden keresztül is szivárgott a jókedve. Jó mulatságnak ígérkezett a helyzet.

- Na gyere igyál egyet ettől majd megered a nyelved. - tolt a lány elé egy pohárka rumot. - Aztán mesélhetsz, hogy miért is hallgatózol. - mondta
- Van egy jobb ötletem! - tette két társa vállára a kezét Wilfred - Ti elmentek a pulthoz inni, én pedig a lánnyal elbeszélgetek.
- Persze a finom falatok jussanaka neked, mi? - Wilfred nagyon szúrós szemekkel nézett rá. - Oké oké! Értem, értem. - álltak föl az asztaltól. - Tudjuk, hogy neked az a fura nő a zsánered... - mondták azzal otthagyták őket.

- Nos mi szél hoz egy ilyen ártatlan lányt egy ilyen durva helyre? - kérdezte Wilfred, ahogyan a pálinkás poharat félre tolta.

Hevesen, és tagadóan rázta a fejét, ahogy az egyik férfi próbálta ráerőszakolni az italt, és hallgatózással vádolta. Az ég világon semmit nem hallott a beszélgetésből, nemhogy felfogott volna bármit a jelentőségéből, ami úgy tűnt mégiscsak volt a dolognak...
Komolyan fellélegzett, amikor az eddig csendben rá meredő férfi elküldte a másik kettőt, bár a párbeszédet zavartan, fejét kapkodva hallgatta. Mi a fene történt?
Mégjobban megnyugodott, mikor a pohár is elkerült előle, bár kellett még jópár másodperc, hogy a kérdést is felfogja, és a választ is megfogalmazza.
- Nem a szél - válaszol csodálkozó szemekkel - Gya-log jöt-tem az-tán megy-ek tov-ább. - pislog, nem értve miért olyan meglepő a jelenléte, bár valamelyest megszokta már, hogy rá szoktak csodálkozni, hogy egyedül járja Veronia tájait.

Wilfrednek egy pillanatra megrándult az arcizma, amikor a hölgy a szelet tagadta. Azt hitte, hogy valami elvont dolgot fog mondani, de szerencsére a lány, nem így tett. szépen és türelmesen végighallgatta a dadogást. Egy kicsit várt, hátha a lány még szólni akar, aztán folytatta:
- És merre felé viszi a... lába? - kérdezte szépen lassan, kicsit kihangsúlyozva, hogy másképpen gondolkodik mint a lány. Annyira rá koncentrált, hogy nem is vette észre, hogy kér barátja éppen veszekedésbe kezd.

- A hegy-ség felé. Azt-án észak-nak... Min-dig másfe-le - felelte nagyokat pislogva riadt tekintettel. Nem értette miért ilyen fontos, hogy hova megy vagy honnan jön vagy mit csinál itt... Csak vándorol, ahogy eddig is tette.
Viszont felkapja a fejét a pultnál kialakuló szóváltásra, és kicsit össze is húzza magát. Nem akar belekeveredni, sőt, igyekszik láthatatlanná válni... ami nehéz beszélgetés közben.

Wilfred is oda tekintett gyorsan, még szerencse, mert így idejében el tudta lökni a lányt az asztaltó, ami a következő pillanatban összetört.
- Ejj, te kutya fattya! - kiáltotta a bezuhanó alak és rohant is adni a következő pofont. Szinte varázsütésre az egész kocsma verekedni kezdett. A kijárat messze volt, ezért Wilfred szorosan magához ölelte a lányt.
- Ki viszlek innen. Ne aggódj. - mondta.

Szerencse hogy figyelt... így épp idejében reagált, hogy ne szakadjon rá az asztal. Meglepve látta a férfi mozdulatát, ami arra utalt, hogy segíteni akart neki.
~ Okos lány vagy, Suzi ~ kacagott fel Armaros, elbűvölve figyelve a jelenetet.
Amiben Suzi lefagyott, és közel volt hozzá, hogy pánikrohamot kapjon, mert nem látott kiutat a verekedésből.
Az utolsó lökést ehhez az adta meg, hogy az eddig furcsa kérdéseket feltevő férfi megragadta, magához húzza, és hiába akarna szabadulni, magával viszi...
~ Van képe ennek az alaknak... elrontani a szórakozásom...~ méltatlankodik Armaros.
Suzinak nem igazán jut el a tudatáig, hogy azt mondja, kiviszi... Ellenben amint lehetőséget lát megpróbálja kiszakítani magát a szorításból, és pár lépéssel odémm szalad a fal mentén, mielőtt megáll, és próbál levegőhöz jutni.

Wilfred meglepődött. "Miatta szenvedem a pofonokat." gondolta és gyorsan utána eredt. Elkapta egy repülő szék elől.
- Meg vesztél? Itt küzdök az életedért, te meg csak úgy eldobnád? - kérdezte mielőttt egy széklábbal hátba nem vágták volna.

Mikor mellette a falnak csapódott a szék megint ledermedt. Lassan lecsúszott a fal mellett és remegve összehúzta magát, minél kisebbre. El akart tűnni ebből a zűrzavarból... Úgy érezte, belekeveredett, pedig nem tett semmit... csak csendben szeretett volna meg vacsorázni, mielőtt aludni megy... valahol. És akkor ezek a férfiak belerángatták ebbe... Kivéve egyiküket... Felfogta, hogy az segíteni akart, de őt meg miatta vágták hátba.
Percekig nézte elszörnyedbe, hogy mi fog történni, aztán ha úgy festett a férfinak baja esett, óvatosan, még mindig remegve odaóvakodott hozzá, rettegve húzva le a fejét, ahányszor valami akár csak a közele felé repült, és ha odaért, megpróbált segíteni a férfinak. Így nem volt probléma az érintés, már csak azért sem, mert arra koncentrált, hogy a szinte lehetetlent véghezvigye: biztonságos kiutat találjon a kocsmából.

Törtek a poharak, a tányérok, repültek a kések és a villák. Egy hatalmas ökölforgataggá vált a kocsma. Ahogyan a lány vissza merészkedett Wilfredhez, Wilfred a fal mentén egy ablakhoz kísérte, kinyitotta és körbe nézett. Amikor jónak látta, gyorsa, kilökte a lányt és utána is ugrott. Felsegítette, de nem engedte el.
- Jól van minden rendben? - kérdezte aggódva.

Mikor végre valami kifelé vezető úthoz jutottak, már mászott volna ki az ablakon, amikor meglökték és kiesett. Nem gondolkodott sokat, felpattant és arrébb szaladt a szomszéd épület árnyékába és ott igyekezett összeszedni magát.
Mikor a férfi utolérte, és megkérdezte nem esett-e baja, megrázta a fejét, de a kezét - ezzel el is húzva azt a másik elől - a szemét kezdte törölgetni.
Két lépés távolságot igyekezett tartani, de nem szaladt el.

- Jól van akkor. - mosolyodott el Wilffed. - Elkísérem egy darabon, mert az este veszélyes lehet. Meg hát érdekes hallani vándorok történeteit. Ha meg nem sértem. Meséljen nekem valamit. - hagyta, hogy a két lépés távolságot tartsa és elindult egy biztonságosabb szálló felé.

Bólint, bár nem biztos benne merre induljon... egy barátságos kis helyen szeretne aludni, de hirtelen fogalma sincs merre van olyan... Egyre többször nyúlt a szeméhez, hogy kitörölje a makacsul kicsordulni akaró könnyeit, és becsületére legyen mondva, igyekezett összeszedni magát, hogy tudjon válaszolni. Nem tehet róla, hogy a könnyei nem hagyták...
- Nincs tör-té-net-em - szipogja halkan - Egy-szer ta-lál-koz-tam egy va-rázs-lóval, aki tu-dott ze-nét va-rázsolni - próbálja mesélni az egyetlen eszébe jutó izgalmasabb történetet, ami az utazása alatt történt vele. Armaros pedig kissé duzzog a némaságba burkolózva figyelt.

Wilfred lassan sétált, hallgatta a történetet. Nem akarta megszakítani a lány mondandóját. Csak ballagtak szépen. Egy hosszabb úton vezette, olyan helyen, ahol természetesen nőttek a virágok. Legszívesebben Aélt is egy ilyen helyre vitte volna. Most nem akart kellemetlenkedni, későbbre tervezte az akciót.

Miután elmesélte - lelkendezve, de akadozva és darabosan a történetet, elhallgatott. Elgondolkodott. Úgy tűnt még kellene valamit mesélnie, de nem volt más ehhez hasonló története, amit szívesen mesélt volna.
Aztán meglátta a virágokat, és az ijedtségből lassan felengedve, egyre jobban megnyugodva a tiszta, szabad levegőtől odaszaladt az egyikhez, és boldogan mosolyogva nézte.
- Ezek a leg-csodá-latosabbak a vilá-gon - mondta örömmel a tőle el nem maradó férfinak.
~ El ne felejtsd, hogy tartsd a szád ~ kommentálta hűvösen Armaros.
Suzi megértette, de egyébként is jól tudta már, hogy mennyit mondhat nyugodtan.
- Ez-ek mi-att indul-tam el - jegyzi meg boldogan. Ezek majdnem pontosan ugyan olyan virágok voltak.

Wilfred nem csinált semmit. Csakállt és várta, hogy a lány végezzen. A lány minden egyes szavára fintorogni kezdett.
- A virágok miatt? Hm! Érdekes... Nem akarja, hogy megmutassam a biztonságosabb szállás helyet? - kérdezte Wilfred hidegen.

A virágoktól mostmár teljesen megnyugodott. Már nem is baj, ha egyedül kell maradnia. Sőt... igazából jobb lenne... De nem volt szíve nemet mondani. A férfi segített neki kijutni a kocsmából a nyugodt levegőre...
- Nem fon-tos, hogy meg-mutassa - válaszolta szerényen, rögtön hozzá is téve - De meg-kö-szönöm, ha meg-teszi. - mosolygott. Inkább szerette volna, ha a férfi nemet mond, mert kicsit elfáradt már a beszélgetésben és a szociális életben.

- Kövessen! - mondta kurtán, oda vezette egy kis fogadóhoz, amelynek az udvara szépen el volt készítve egy kertként. Pompázatos virágok fogadták a vendégeket. Bent egy kis csendes étkező hely fogadta őket. Nem voltak sokan.
- Jó estét! Kérnék szépen egy kényelmes szobát a hölgynek és vacsorát.
- Csirkénk van nyárson, sült zöldséggel. - egy kulcsot tett az asztalra. - Aztán fizetni tudsz-e?
- Igen tudok. - Wilfred egy kis erszényt tett a pultra. Az igen telt testű morcos képű fogadós, belenézett aztán eltette.
- Elég lesz. Az ételt pedig majd kiviszem. - Wilfred csak bólintott. A lányhoz fordult.
- Itt a kulcs és mindjárt lesz vacsorája is. Ha bármi gond van, a városon belül az első kocsma ahol lakom. Pihenje ki magát és... keressen minél több virágot.

Csendesen követte a férfit. Nem volt baj, sőt, örült, ha közben nem kérdezősködött, és nem kellett beszélnie. Majd... holnap. Holnap kicsit szívesebben beszél, de ma már szeretne aludni.
A kis fogadó udvarára érve ámulva fordult körbe egyszer. Ritkán aludhatott ilyen pompás helyen. Aztán ahogy ez eszébe jutott, az is felötlött a gondolatai között, hogy dehát nem véletlenül... Az ilyen helyek mindig drágák, és neki most sincs pénze rá...
Mire viszont ezt megmondta volna a kedves férfinak is, az már az ajtónál járt, így kapkodnia kellett a lábait, és az ajtón belépve el is felejtette, hogy említse.
Ameddig a fogadós fel nem hozta, de a férfi akkor megint gyorsabb volt nála, és hamar az asztalra került a kis erszény...
Mikor így dolga végeztével a férfi felé fordult még elkerekedett szemekkel állt. Nem akarta elhinni, hogy tényleg ilyen kedves emberrel találkozott... Azt tudja, hogy az emberek segítőkészek, és szívesen segítenek, de eddig ilyen egyszerűen, ingyen nem kapott semmit... Ha más nem dolgoznia kellett érte...
- Mit sze-retne cse-rébe? - kérdezi pislogva, teljes természeteséggel, mintha magától értetődne, hogy még várnak tőle valamit.

Wilfred megtorpant. Ahogyan megfordult a lány felé, az arca kétféle érzelmet is mutatott. A felszínen lévőbb egy értetlen volt, ami mélyebben húzódott egy a belsejében reszkető lélek darab volt. Végül oda lélett a lányhoz.
- Nem azért tettem, hogy meghálálja. Ez csupán emberi kötelességem. Maradjunk anyiban, hogy ön is ezt tette volna. - próbált mosolyogni Wilfred. Egy kicsit megfagyott. Utálta a lányt, túlságosan magára ismert benne. Félt. De ez a kényelmes félelem lefagyasztotta.

Meglepetten pislogott. Mostmár el akarta hinni, de még mindig döbbenten állt a tény fölött, hogy úgy tettek ilyen sok jót vele, hogy nem kérnek cserébe semmit... Utoljára talán Armaros volt...
Kétkedőn pislogott, aztán megrázta a fejét.
- Én nem tud-tam vol-na eny-nyit segí-teni... - mondja bűnbánón. Ha megtehette volna, szivesen meg is tette volna, de annyi pénze is éppen volt, hogy magáról úgy-ahogy gondoskodjon (ez szinte csontsovány alakján meg is látszott), nemhogy másoknak is segítsen élelemhez és szálláshoz jutni...

Wilfred teste elernyedt. Nem volt már feszült. Megtanulta, hogy ilyenkor mit kell mondani. Egyenesen, de nem mint egy protokol kezdi mondani.
- Emiatt nem kell aggódni. A segítség akár csak annyi is lehet, hogy meghallgat valakit, vagy felsegíti. Az a fontos, hogy a saját erőnkből segítsünk akin csak tudunk. - mondta kicsit magának is. Ben szavai jutottak eszébe. - Az ember segítsége mint a folyó. Nem kell elöntenie a földet, de a folyást nem állíthatja meg. A megmentés, már a saját dolga.  - maga sem igazán érti a szavak jelentését, de akkor amikor hallotta, nagyon békésen érezte magát és valamelyest segített neki megérteni, hogy miért is segít másokon.

Kérdőn néz, miközben a férfit hallgatja. Lehet, hogy nem kell... De ő aggódik, mert szeretne segíteni, sok sok embernek, mint ahogy Armaros neki segített... De nem tud... Nem elég ügyes, és még nem is elég okos hozzá.
Kicsit felvillanyozódik, mikor azt említi, hogy a meghallgatással is lehet segíteni, és kap is az alkalmon.
- Szive-sen meg-hall-gatlak - mosolyog lelkesen a férfira, majd körülnéz valami hely után, ahol leülhetnének, mert a meghallgatás az hosszú lehet.

- Nem hiszem, hogy én lennék a legjobb példa. És nem is szeretnék róla beszélni legfőképpen mert nem tudok. Nincsenek róla emlékeim. Ismerek sok embert sok embert, aki tud ebben segíteni, de én csak rombolom a dolgokat. De ha gondolod, nem messze lakik lelkész, aki tud segíteni. - mondta és elkísérte a lányt az asztalhoz.