[Magánjáték] Gegensätze ziehen sich an - Suzy & Mia

Nem tudja miért ment vissza Carolusburgba…  Még mindig nem heverte ki teljesen a bálon történeteket.
De sajnos megint arra vitt az útja, és mivel nem volt elég élelme, hogy kikerülje a várost, és a következő településen szerezzen be némi készletet, ezért bement a fővárosba.
Nem is történt semmi gond, mindenki kedves volt vele, és szívesen segítettek. Leginkább abban, hogy kitől tud olcsón jónak mondható élelmet vásárolni, vagy ki az, aki némi munkáért cserébe ad neki.
Így töltött el három napot a városban. Természetesen azt a fogadót messze elkerülte, ahol legutóbb megszállt. Nem szerette volna, hogyha felismerik, mert sok-sok kérdést tehetnének fel, amikre nem tudna vagy nem is akarna válaszolni.
A harmadik napon történt baj. Mert éppen a palotához közel volt egy bolt, ahol állítólag kedves eladó, és nem túl magas árak vannak.
A palota őrségéből is éppen arra járkált egy megviselt, fásult, szőke katona. Nem volt otthon a háború kitörése óta, ami valljuk be, elég frusztráló tud lenni.
Nem csoda, hogy megakadt a szeme egy ártatlannak kinéző, egyedül lófráló csinos lányon, és meg is próbálta leszólítani
-Szervusz virágszálam, mond csak, merre vannak a kísérőid? – Üvöltött a szavaiból a hátsó szándék, de Suzi nem volt még elég tapasztalt, hogy észrevegye az ilyen finomságokat. Ellenben elég őszinte volt, hogy elárulja az igazságot.
-Egyedül va-gyok –
~ Suzi..~ szólalt meg Armaros egyenlőre halkan, figyelmeztetően.
-Egy ilyen csinos lány? Egyedül? Csak van valami gardedámod… - játszotta el a katona a meglepettet, közben próbálva biztosra menni.
Suzi megrázta a fejét. Senki nem kíséri. Már mondták neki, hogy ez veszélyes, de sose érezte úgy, hogy szüksége lenne útitársra, szívesebben utazik egyedül.
~Suzi…~ mondta Armaros mostmár élesebb hangon.
A katona elmosolyodott. Ezt remélte.
-Akkor engedje meg, hogy én kísérjem, kisasszony – vetette át Suzi vállán a karját a katona, és már kezdte is terelgetni.
~ Suzi, NEM mehetsz vele! ~ mondta Armaros olyan éllel, hogy Suzi összerezzent.
-Mi a baj, egy ilyen virágszálra vigyázni kell! – kérdezte a katona észlelve a dolgot.
- Sajná-lom, men-nem kell – próbált Suzi óvatosan megszabadulni a katonától, de az csak még szorosabban karolta át.
-Na, ne kéresd magad. Hidd el, jobban jársz így. – búgja szinte a katona, és mostmár Suzinak is egyértelmű, hogy nem jók a szándékai.
- En-gedjen el Kérem – próbálkozott kissé megijedve, és ki is próbál fordulni a katona karjaiból. Majdnem sikerül is neki, de nem véletlenül a királyi őrség tagja a katona, jók a reflexei, így elég gyorsan vissza perdíti Suzit maga mellé-elé, és így terelgeti tovább az őrség lakosztályai felé.
~ Ne ijedj meg ~ figyelmezteti Armaros Suzit, majd a megszokottól sokkal zordabb, vérfagyaztó hangon szólal meg
~Ereszd! ~Suzi először nem tudja miről beszél, de azt annál inkább észre veszi, hogy a katona ijedtében eleresztette. Nem várja meg, ameddig összeszedi magát, elszalad.
Azt még halja, hogy a katona néhány másodperc múlva felüvölt
– KULTISTA, AZONNAL EL KELL FOGNI! – Természetesen ezzel óriási csődületet okozva, főleg a közelben sétáló katonák részéről, akik azonnal összefutottak, és az említett kultista üldözésére indultak a szőke őr vezetésével.
Erre Suzi még gyorsabban kezdi szedni a lábát, és amint lehet befordul egy kis utcán, aztán még egyen… Nagyon nagyon kimerült, mintha napok óta nem aludt volna, de tudja, hogy minél hamarabb el kell tűnnie a város forgatagában. Csakhogy a fránya vascsízmák kopogása csak nem akar távolabbról hallatszani.
Végül talál egy kis sikátort, ahová behúzódhat, és az elmasírozó katonák nem látják meg rögtön. De eddig tartott az ereje, nem tud tovább állva maradni, épphogy eszméleténél maradva csúszik le az egyik épület fala mentén a földre, ülő helyzetben.
~ Gyorsan szedd össze magad, mert hamar eszükbe jut ide is benézni.~ figyelmezeti Armaros. Suzinak fogalma sincs hogy fog kikeveredni innen, hiszen nem ismeri eléggé a várost, és azt se tudja, fel fog-e tudni állni mielőtt ide is elér az őrjárat ami az Ő üldözésére indult.

Suzi nehezen szedve a levegőt ült, és pislogott körbe. Talán el tudna botorkálni valamivel arrébb, néhány méterrel, ha látna valami menedéknek alkalmas épületet vagy csak valami tákolmány... De nem lát elég közel ilyesmit. Közben összerezzen minden egyet lépés zajára, és próbál a lehető legjobban eltűnni, és összehúzni magát.
Jelzi, mennyire nem maradt ereje, hogy még így sem vette észre a mellé lopakodó lányt. 
A hangra riadtan kapta oda a fejét, de a kislány szavai megnyugtatták. Ő nem katona, és nem is tűnik rossz embernek, csak picit maszatos az arca.
~Itt a lehetőséged Suzi. El ne rontsd. ~ figyelmezteti Armaros, akit mintha kicsit még szórakoztatna is a helyzet.
Akarná mondani, hogy nincs baja, de nincs ereje hogy megszólaljon. Ezért csak megrázza a fejét, hogy nincs baja, és megpróbál feltápászkoni. Sikerülne is neki, de hamar kénytelen megállapítani, hogy saját erejéből nem nagyon tudna egy lépést sem megtenni, csak összeesne, úgyhogy a falnak dől, és kicsit vissza is csúszik az ülő helyzetébe. Szédül, és a gyomra is kissé felfordult a kísérlettől, hogy felálljon.
Megint megpróbálna megszólalni, de nem tudja megformálni a szavakat. Ezért lassú, bágyadt mozdulatokkal megpróbálja elmutogatni, hogy fáradt. Első kísérletként összeteszi a két kezét, és ráhajtja a fejét, mintha aludna. Majdnem úgy is marad... Kellene egy csendes, biztonságos hely, ahol pihenhet, lehetőlg a városhatárhoz közel, hogy gyorsan eltűnhessen. Szerencséje, hogy a holmiját nem hagyta a pici fogadóban, ahol megszállt, mert most úgy lenne kénytelen tovább indulni, hogy semmilye nincs.
Reménykedve pislogott - észrevehetően nehéz szemhéjakkal - a kislányra, reménykedve, hogy jobban ismeri a várost, mint ő, és tud segíteni neki, hogy hamar elhagyhassa.

Nagyon szerencsétlennek érzi magát, amiért ilyen helyzetbe került... Óvatosabbnak kellene lennie... Tudja jól, hogy fontos, hogy ne hívja fel magára a figyelmet annál jobban, mint amennyire tapasztalatlansága és tanulatlansága miatt így is felhívja. Azzal pedig, hogy nem tudott megszabadulni a kellemetlen katonától, éppen ez történt. 
Hálásan pislog a kislányra, amikor az segít neki talpon maradni. Pár pillanatig így marad, és igyekezett mélyeket lélegezni, hogy elmúljon a szédülés, és az enyhe hányinger. Az utóbbival sikeres, de a szédülés nagyon nagyon lassan akar csak enyhülni. De talán kibírja ameddig nyugodt, és biztonságos helyre jut. Csak minél előbb jusson oda...
Viszont - fáradtságához képest - hevesen tiltakozni kezd, amikor a kislány fogadót említ. Nem nem, nem mehet egy fogadóba. Ha nem találják az utcán, ott keresnék először. Hacsak a lányka nem tud olyan fogadót, ami eléggé félreeső, és eléggé kevéssé ismert, hogy ne jusson eszükbe, hogy létezik. Csak éppen fogalma sincs hogyan mutogathatná ezt el a kislánynak, aki közben tovább beszél.
A javításra viszont megrázza a fejét. Nem, az nem jó ötlet ha ő mutatja az utat. Fogalma sincs a városról, és könnyen beleszaladhatnának az őrökbe. 
Mostanra viszont úgy gondolja, ismét megpróbál mondani valamit.
- Nem isme-rem - mondja suttogásnak ható hangerővel, erőtlen hangon. Érezhetően akarna még egy szót mondani utána, de arra már nem elég a lassacskán gyűlő ereje. Kicsit fancsali képpel igyekszik újra összeszedni az energiát a beszédhez.
Közben eszébe jut, hogy semmit sem tud a kislányról... Hogy ezen segítsen magára mutat
- Suzi - mondja, valamicskével erőteljesebb, de még mindig gyenge hangon.
A kezdődő társalgást viszont megzavarhatja, hogy egyre közelebbről hallatszanak a vascsízmák koppansai. Erre megint megdermed, és tesz egy sietős lépést az ellenkező irányba, de ennyire még nem sikerült összeszednie az erejét, úgyhogy vászesen imbolyogni kezd.
-Sajná-lom - mondja suttogva mert majdnem mind a ketten elestek az elhamarkodott mozdulata miatt.
Viszont a csízmák mostmár tényleg vészesen közelről kezdenek kopogni, úgyhogy riadtan bámulja a kis sikátor bejáratát.

Félreértette... A kislány teljesen félreértette. Nem ezzel van a gond. Még akkor se kérne, de még el se fogadna pénzt, ha nem látszana a kislányon, hogy maga is nehézkesen boldogul az élelem megszerzésével.  Meg is rázza a fejét, amennyire meri, hogy jelezze, semmi szükség ilyesmire.
A kislány valahogy megkönnyebbültnek tűnik neki, miután megszólalt... Nem érti miért, de már abba is belesajdul a feje, hogy elkezd gondolkodni rajta, ezért nem is erőlteti a dolgot.
-Mia -mondja ki a lányka nevét könnyedén, és örül, hogy nem kacifántosabb ennél. Nagyot pislog értetlenül a mondatra, hogy nyugodtan beszéljen. Miért ne beszélne nyugodtan? Amikor ő egyszerűen csak nem szeret beszélni? Főleg nem így, hogy fáradt? Megint megrázza a fejét, hogy nem, ő nem szeretne beszélni így sem.
Ebben a helyzetben kifejezetten örül, hogy sikerül nem elesnie, de tudja, hogy veszélyesen nem sokon múlt. Egyedül így nem mehet sehova. Szerencséjére a kislány elindult vele együtt, és úgy tűnt, segíteni fog neki eljutni valahova.
Ez teljesen biztossá is válik, amikor  kislány kijelentette, hogy uta neki olyan helyet, ahol pihenhet. Hatalmas kő esett le a szívéről, ami egy felszakadó sóhaj képében távozott is a testéből. Mia nem erőlteti sem a pénzt, sem a fogadót, és nem is kérdezősködik.
Armaroson kívül valószínűleg soha senkinek nem volt ennyire hálás. Fáradtan bólintott. Persze, hogy rendben. Valójában jelenleg más vágya sincs, mint egy hely, ahol pihenhet.
Hogy egy idegen mondta neki, hogy mutat ilyen helyet? Épp olyan idegen, mint amilyen a túlfűtött katona volt? Hát ez őt egyáltalán nem érdekelte. Sőt, bele se gondolt. Ez a kislány tiszta tekintetű, kedves arcú teremtés volt, és eszébe se jutott idehívni a katonákat, nem kérdezett (amitől most Suzi kifejezetten fél, hiszen ilyen állapotban aligha tudna megfelelő válaszokat kitalálni, hogy Armaros parancsának megfelelően ne kelljen a mélységit megemlítenie, és  békén hagyják menni dolgára) és nem erőltetett semmit rá. Mindez együtt csak azt jelentheti, hogy Mia jó kislány, akiben nyugodtan bízhat. Ezt pedig Armaros sem cáfolta semmilyen módon, ezért nem volt oka kételkedni.
Még éppen időben értek oda az egyik elágazáshoz, és tűntek el az oldalsó kicsi, szűk utcán, hogy elkerüljék a korábbi utcácskába éppen benéző őr fürkésző tekintetét. Ezt Suzi azonnal tudta, mert néhány másodperccel azután, hogy befordultak, hallotta, hogy egy csizma kopogása állt meg nagyjából ott, ahol addig voltak.  Megkönnyebbülten sóhajtott, és talán érezni is lehetett, hogy a feszültség kicsit engedett a tagjaiban. Mostmár csak kicsit figyelniük kell, és akkor elmúlik a veszély, és folytathatja az útját, amint kipihente magát. Merthogy járás közben is, Miára támaszkodva ragadozott le a feje, annak ellenére, hogy az ereiben még mindig dolgozott az adrenalin, bár a közvetlen veszély talán elmúlt.

Megpróbálta. Legalábbis egy ideig. Igenis megpróbálta követni, hogy merre mennek. Nagyon igyekezett! De nem tudott eléggé koncentrálni. Mondthatni egyáltalán, semmennyire sem tudott koncentrálni. Teljesen lekötötte az erejét, hogy a lába elé figyelt, hogy ne essen el. Közben azért arra rácsodálkozott, hogy a kislány milyen jól ismeri a város kis utcácskáit és hogy míg ő egyedül képtelen volt eltávolodni a csizmák kopogásától, Mia vezetésével néhány perc alatt már csak távoli kiáltások maradtak belőle.
Két dolgot azért észre vett: Az egyik hogy mindig valamilyen jellegzetes épületnél fordulnak be. Ő ugyan nem tudta ezeket megjegyezni, de ettől biztos lett benne, hogy Mia nem téved el.
A másik, hogy egyre kevésbé pompázatos, csillógó épületek között haladnak. A gazdagság hirdetése helyett egyre inkább a funkcionalitás tűnt uralkodó irányelvnek, és egyre inkább láthatóvá vált a pénzszűke is az épületeken. Ebből tudta, hogy a város határa felé haladnak, és ez végleg megnyutatta. Alszik egyet.. legalább..3 napig, utána pedig könnyedén eltűnik a városból, és soha de soha de soha nem jön vissza többet.
~ A soha azért túlzás, Suzi ~vetette a gondolat közbe Armaros, elégedettnek csengő hangon. Suzi csak néma tudomásulvétellel felelt. Nem akart, és nem is tudott volna vitatkozni a mélységivel. Ha Armaros véletlenül azt parancsolná, hogy megint idejöjjön, akkor muszáj lenne neki, de nagyon reméli, hogy nem lesz ilyen.
Közben kiérnek a város legszélére, és Mia büszkén mutatja a lakhelyét. Suzit kicsit elszomorítja, hogy a kedves lány ilyen koszos, rozoga helyen kénytelen lakni, és eldönti magában, hogy ha kipihente magát, akkor kitalálja, hogyan tudna segíteni a kislánynak. Ez a legkevesebb, hiszen megmentette a lány.
Akkor szólal meg, amikor beért a biztonságot adó takarásába.
- Köszö-nöm - pislogott hozzá koncentrálatlan, fáradt, de végtelenül hálás tekintettel Miára, és szépen lassan le is ült egy kényelmesebb pontján a kis tákolmánynak.

Erőtlenül mosolygott a mellé huppanó kislányra. Egyelőre még dolgozik benne az adrenalin, ami elég hozzá, hogy ne merüljön rögtön bele az álom hívogató világába.
Éppen ezért hallja meg, hogy Miának korog a gyomra. Kicsit ellöki magát a faltól, amibe megint beleszédül, de nem figyel oda rá, mert úgy érzi, máris nyílt alkalma, hogy valahogy ő is segítsen Miának, akinek így vagy úgy, de az életét köszönheti.
Óvatosan maga elé veszi apró hátizsákját, és kotorni kezd benne. Nem tart sokáig, néhány pillanat múlva kivesz belőle egy darab kenyeret. Az utolsó darabka, ami helyett pont akkor akart másikat venni, amikor belefutott a szőke ficsúrba.
Odanyújtja Miának. Ő tud venni másikat, de úgy tűnik a lányka nem. Neki jobban kell.
- Nem ne-ked? -néz értetlenül Miára. Ki másnak kellene megköszönnie? Majnem elfelejtette!
~ Köszönöm, hogy segítettél ~ mondja Armarosnak
~Megtanulhatnál lassan vigyázni magadra~ egyzi meg dorgálóan Armaros. Suzi elszégyenli magát. Tudja... Sokkal ügyesebbnek kellene lennie...
A kislány kérdésére pedig nagyon sóhajt. Hát ezt hogy magyarázza el? Armarosnak figyelmeztetnie sem kell, hogy tudja, nem említheti a mélységit, de még anélkül is túl hosszú lenne elmagyarázni, hogy az a szőke őr megijesztette, aztán pedig az összes többi katona is...
-Meg-ijed-tem - kezd bele, aztán tart egy kis szünetett. - Az e-gyik meg-fo-gott és el a-kar vinni - fejezi be a mondatot, leragadó szemmel. Aludnia kellene... mostmr biztosan szabad, ugye?

A kislány láthatóan örül a kenyérnek, Suzi pedig ettől elmosolyodik. A visszanyújtott kenyeret nem fogadja el. Megrázza a fejét. Mia csak tegye el későbbre. Még jól fog jönni neki, kicsit később, amikor megint megéhezik. Ő most amúgy sem tud enni, majd csak miután aludt. Vagy valamikor... A következő faluban mindenképpen tud, az elmúlt napok alatt elég pénzt sikerült gyűjtenie, hogy ne kelljen emiatt komolyan aggódnia.
A szívére bök a lányka... Igen igen. Már eszébe jutott kinek kell megköszönnie, és meg is tette.. Bólint, hogy már érti.
Egy pillanatra eszébe jut, hogy vajon a lány tud Armarosról? Hiszen mi másért mutathatott volna a szívére? De a mélységi sürgősen el is oszlatja a feltételezést.
~ Nem, Suzi. Még nem. ~ Suzi pedig kérdés nélkül elfogadja, hogy nem beszélhet. Amúgy sem szeretne sokat beszélgetni.
Viszont annyira kimerült, hogy ha Mia tenne is fel kérdéseket, nem igazán hallaná meg azokat. Nem is próbálkozik, de nem is tudna mostmár ellenállni az álom vonzásának. Elalszik, mint akit fejbevertek, félig meddig ültében. Álomtalanul, mélyen alszik, nyugodtan, hiszen bízik benne, hogy az őrök tényleg nem tévednek erre. Sőt, a nap eltelte után talán már fel is adják a keresést, és akkor nyugodtan sétálhat ki a városból.

Amikor felébred, ki tudja mennyi idővel később, már jobban érzi magát, de az első pillanatokban nem igazán tudja mi is történt, és hogy került oda. Riadtan ül fel, és pislog körbe. Miát meglátva viszont lassan eszébe jut minden, és azonnal nyúl is a táskájáért , hogy elvegye, és minél előbb teljesen kint legyen a városból.

Azonnal odafordult a kislány hangjára. Nem ijedten, csak észlelve, hogy már nem alszik a kis megmentője.
Mégsem mehet el csak úgy szótlanul, hiába akar minél előbb eltűnni Carolusburgból... Hiszen tartozik a lánynak, és az  darab kenyér félig sem törlesztette az adósságát. Erről a gondolatról pedig eszébe jutott, hogy ki kell találnia valamit, amivel legalább kicsit segíthet a kislánynak.
- Jó reg-gelt!- köszön könnyedebben, és gördülékenyebben mint amikor találkoztak. Kipihente magát, és így már nem esett annyira nehezére beszélni.
Becsukja gyorsan a táskáját, és miután ellenőrizte, hogy minden holmija megvan még.
Mi kérdésére viszont vesz egy lélegzetet, bólint, és leül. Itt úgy sem fogják megzavarni az őrök, úgyhogy nem kell annyira sietnie, és különben is... Illik őszintének lennie azzal, aki segített rajta... És Armaros sem sürgeti, hogy igyekezzen, és nem is mondta, hogy nem beszélhet a kislánnyal, úgyhogy elmeséli neki a dolgot.
- Enni keres-tem. Az az őr - kezd bele, emlékezve, hogy valamit tegnap már mondott - oda jött, és azt mond-ta el a-kar kísér-ni -folytatja, kisebb szüneteket tartva -Mond-tam, hogy nem kell, dol-gom van, de nem a-kart elen-gedni és hú-zott magá-val, és meg-i-jed-tem.- zárja le a történetnek ezt a részét, aztán hozzá teszi a folytatást. - Az-tán még több kato-na jött utá-nam, és szalad-tam, de nagyon elfá-radtam. - ezzel pedig teljes a történet. Ez történt. Igaz, Armaros segített neki, de hát azt nem szabad elmesélnie, és amiatt indultak utána a katonák is, ezért azt sem szabad mondani.

Nem tudta mire vélni Mia sóhajtását... Nem egészen úgy hangzott, mintha a katona eljárását rosszallta volna, vagy egyetértene Suzival, hogy nem kedves ember az az őr... De nem is úgy, mintha nem adna Suzinak igazat, hogy elszaladt... Kicsit mintha örülne valaminek... Nem érti... minek örül?
A történet mesélése közben kezdi érezni, hogy éhes. Végülis... nem tudja mikor evett utoljára, de biztosan régen volt, ideje lenne ennie. Neki eszébe sem jut az a darabka kenyér, amit tegnap adott oda Miának. Már odaadta, nem az övé. Inkább azon gondolkodik, hogy vajon az erdőben talál-e valami bogyókat amiket megehet, és amiktől nem lesz olyan kellemetlen ameddig eljut néhány faluval odébb.
Éppen ezért meglepődik, és hálásan pislog, amikor a kislány a megmaradt darabka felét odanyújtja neki.
[colo=#3399aa]-Köszö-nöm- [/color] mondja őszinte hálával, és majszolni kezdi a kenyeret.
Miközben nagyokat pislog meglepettségében. Erre igazán nem számított. Már az is nagy meglepetés és áldás volt neki, hogy Mia mutatott neki egy helyet, ahol pihenhet, arról nem is álmodott, hogy étellel, itallal, mosakodási lehetőséggel is el lesz látva.
Az utolsó kérdésre viszont ő maga is elgondolkodik. Hova is akar menni? Mégsem mondhatja egyszerűen azt, hogy el a városból, mert végülis megy valahová... Végül úgy dönt, hogy az igazat fogja mondani.
- Nem tu-dom. Uta-zó vagy-ok- mondja. Oda megy, amerre a lába viszi, most éppen el ebből a városból, aztán majd kiderül... Talán Armaros fogja megmondani, talán csak sodródik az árral és elkeveredik valamerre.

Suzi már-már betegesen tart attól, hogy elront valamit, vagy rosszat mond. Épp ezért amikor nem tűnik nagyon nagyon fontosnak az információ, vagy nem parancsolta Armaros, hogy kérdezősködjön, akkor inkább csendben maradt.
Gyermeki arccal majszolja a darabka kenyeret, olyan hálás pillantásokkal, mintha nem ő lett volna, aki az előző nap odaadta Miának. Így már valószínűleg ki fogja húzni addig, hogy elérjen a következő településre.
Meglepetten pislog Miára, amikor azt mondja hogy ő is utazó. Akkor lehet... Lehet?
~ Baj lenne, ha egy kicsit vele utaznék? ~ kérdezi Armarost. Az az ötlete támadt, hogy egy kicsi ideig ketten vándorolna a lánnyal, és ez idő alatt gondoskodna róla, és lenne hol aludnia.
~ A te döntésed ~ adta beleegyezését Armaros, Suzi pedig ettől vidáman nézett a kislányra.
El kell gondolkodnia, hogy merre is indulna... Végül mond egy irányt, ami a legpontosabban leírja az utitervét.
- Nyu-gat felé. -
Viszont úgy érzi, hogy még nem jött el az alkalom, hogy megkérdezze a kislányt, szeretne-e vele tartani egy kis ideig. Valószínüleg megijesztené vele a Miát... Ő is megijedne, ha valaki ilyen hirtelen mondana ilyesmit. Szóval vár, és keresi, mikor érzi úgy, hogy alkalmas az idő, hogy rákérdezzen a tervére.

Suzi nem tudta felidézni magában, hogy vajon érezte-e már ilyen fesztelenül magát valakinek a társaságában. Mia nem kérdezősködött, nem szidta le amiért ügyetlen volt, és nem is próbált minél előbb megszabadulni a "kolonctól" mint néhányan tették. Segített neki, nem várt érte semmit, egyszerűen kedves Suzival. Ő pedig végtelenül hálás ezért.
Lassacskán viszont úgy érezte, hogy így is túl sokáig volt egy helyen, és kezdett kiszáradni a torka is, úgyhogy feltápászkodott, és a hátára akasztotta a kis táskáját. De eszébe sem jutott szó nélkül elindulni, vagy egyáltalán ott hagyni Miát.
- Hol le-het inni? - fordult a kislány felé - Megmu-tatod kérlek?- kérte barátságos pislantások közepette. Nagyon remélte, hogy tényleg nem kell egyedül hagynia a lányt, ha most itthagyja minden pénzét, éppen csak annyit megtartva, hogy ha nem sikerül munkát találnia, akkor legalább egy napon legyen mit ennie a következő településen, azzal egyikük se jár túl jól, mert a lány vagy egy éjjel kényelmesen aludna valahol, vagy pedig egy-két napig rendesen tudna enni.  Nem, sokkal jobb lenne, ha együtt utaznának néhány napig, és akkor a tartalék pénzével és a munkájával tudna mindkettőjükről gondoskodni.
De mindenesetre először szeretni inni, és feltölteni aprócska kulacsát, hogy útközben se kelljen szomjaznia, és ideje, hogy meg is mosakodjon, mert mióta megérkezett a városba, erre egyáltalán nem volt alkalma, ami kezdett látszani is rajta.

Az egyik dolog amit Suzinak még sokáig kell tanulnia az az, hogy meglássa és tudja értelmezni a körülötte megforduló emberek gesztusait. Most is, nem vette észre, hogy Mia is indulna, csak arra figyel fel, hogy mire kettőt pislog a kislány már útra készen indul kifele a kis rejtekhelyről.
- Köszö-nöm - mondja hálásan elmosolyodva, aztán kicsit összekapva magát gyorsan Mia után indul ő is.
Már a rejtekhely elhagyásakor is nagyon óvatosan körülkémlel mielőtt előbújna, nehogy pont akkor jöjjön arra egy katona mikor éppen előmászik, mert nehezen tudna mégegyszer felszívódni. Mivel egy fél katona sem mászkál az utcán, kimegy, de ameddig a város széli utakon haladnak, minden fordulónál ugyanígy előtt óvatosan megnézi, nem-e fut a királyi őrségbe a következő utcában.
Annál jobban felszabadult, amikor végre kiértetek a városból. Otthonosan érzi magát a növények zöldjében, és biztonságban is, a várost elhagyva abban a tudatban, hogy itt mostmár jó eséllyel nem fog katonákba futni.
Perzse… a folyónál mosó asszonyokra csak messziről mosolyog. Elég messziről, hogy nehéz legyen kivenni a vonásait, és megjegyezi a személyleírását. Természetesen nem tudatosan. Armaros ügyesen úgy nevelgette, hogy idegenekhez ne menjen közel, csak ha feltétlenül szükséges. Mivel természetéből adódóan is ha lehet kerüli az embereket, különösen ha többen vannak, ez nem okozott túl nagy nehézséget.
Utána, mikor a patak mellett haladt Mia után, csodálattal nézegette a mellette burjánzó növényeket, mint mindig, ha alkalma volt figyelni a természetnek ezt a csodáját.
A kislány szavaira boldogab bólint, hogy értette, és már oda is szalad az említett biztonságos helyre, gyorsan előszedi a kulacsát, és beleteszi a hűs vízbe. Mikor Mia mellé ér, akkor odanyújtja neki a féligtelt kulacsot, hogy kényelmesebben, és többet tudjon egyszerre inni. Utána maga is iszik, és mikor már nem szomjas, megmosa az arcát és leül a patak mellé.
- Gyönyö-rű hely -dicséri meg a festői szépségű környezetet - A tiéd? - kérdezi, nem tudva, hogy lehet-e ilye tmondani egy ilyen területre, de úgy tűnt neki, hogy a kislány otthonosan mozog a környéken, ezért arra a következtetésre jutott, hogy biztosan hozzá tartozik valahogy...