Kezdőlap
Regisztráció
Belépés
Johann von Nebelturm multija
Név: Wilfred
Faj: Ember
Frakció: Hellenburg
Kaszt: Diachonos
Nem: Férfi
Kor: 25
Kinézet: Egyszerű ember, barna haj, barna szem, egy kis körszakáll, amely kétoldalt elnyúlik, de nagyon ápolt. A jobb szeme aljában van egy heg, bal válla egy kicsit meg van égve. 172cm magas, nem nagyon izmos, keze a húrokhoz szokott, de nem veti meg a korbácsot és a kardot sem. Tekintete éj sötét, de teste ápolt, rendszeresen megfürdik, ha teheti akár a patak vizében. Fogazata ép, az ínye egészséges, füle a helyén. Szép a tarkója. Széles a válla, de inkább a genetika miatt, mintsem az izmok miatt.
Jellem: Komor tekintete ijesztően tükrözi sanyarú életét. Nem kedves és kegyelmet sem ismer, de ha valakinek még is sikerül bemásznia a fejébe, könnyen könnyeket csal a szemébe. Keserű életében egy édes szó sem hagyja el száját ezért nincs is sok barátja. Nehéz eset... Jobban kedveli a dalt, főleg ha ő énekelheti, a hangok és ritmusok kavalkádja számára az egyetlen öröm ezen a komor világon. Elég ön sanyargató életet él, de enni eszik rendesen. Erősen megveti az érintést és a kedves szavakat. Nincs e világon senki akit szeret, számára mindenki nyűg. Az egyház befogadása miatt igyekszik kedves lenni és kegyelmet gyakorolni lehetséges hívek felett, de keze számára még is csak a gyilkolás eszköze. Ha tehetné, saját kezével végezne minden emberrel, aki nem az egyházhoz tartozik, vagy ellensége annak. Vérszag és gyűlölet lengi körbe, néha még saját társát is megveti, de küzd a gőgje és szörnyű gondolatai ellen.
Előtörténet:
Kocsma töltelékek! Sörtől és bortól részeg emberek! Hallgassátok történetemet! Nem hősies férfiról mesélek, hanem fekete bárányról. Nem igaz vitézről, ádáz ellenségről. E kocsmát reggelig megtölti, de addig lehet csak inni. Hogy melyik reggelig, nem mondom el, de kit érdekel, hosszú történet ez. Akit nem, világgá menjen. Bele kezdek hát mesémbe. Verseletem nem lesz dalban, de mellé zenét terveztem.
Az esős idő zöldre festé a sötét, hajnali tájat. Eső kopogott a páncélokon, amely miatt tűz nem kormozta be az ég gyönyörét. Felkelőben volt a tábor nagy haddal, mindenki az ütközetre készült, de nem ímmel-ámmal. Szikráztak a fenő kövek és páncélok csörögtek. Voltak akik nem is ettek, csak reszketve vártak, mit elkerülni nem lehet. Amikor az ellenség mozgolódni kezdett, az őrök mentek, szóltak a vezérnek:
- Az ellenség felsorakozott a barlang előtt. Rengetek halottat sikerült szereznie odabentről. Rohadó húsuk szaga ide is elér, szívünkből űzve ki a vért. – mondá az őr ki a sátorba belép.
- Katonáink szívében csak nő a félelem, de stratégiailag nem hagyhatjuk el e helyet. E növekvő undort és félelmet, itt kell átvészelnünk úgy vélem.
- Ma este már ágyban fognak aludni és asszonyokat ölelni. Bátorság kell szívükbe, erős hang a lelkükbe. Wilfred! – kiáltott a parancsnok. Szavára ifjú legény lép be, páncélja csillog, mert bérelte. Lant a kezébe, tűz a szemébe, arca sötétjére a tűz nem térhet be. Megállt és jelentett, szolgáltra készent:
- Szolgálatára uram. Mit tehet e kéz, amely még asszonyt sem érintett, mi inkább élet kioltására teremtetett, Isten kegyelme által. – a parancsnok mosolygva nyitotta száját szóra.
- Feladatod ó dalnok, hogy katonáink szívébe erőt és megnyugvást hozz.
- Megteszem. - Azzal kiment.
Szeme látta a reszketőket, nagy szónokokat, hasukat tömőket. Hallotta hősi történeteiket, belük töltésüket, kockavetésüket. Fekete szavuk mérgezte az népeket. Wilfred végig lépkedett, a tábor közepére, egy ládára fel ált, hogy onnan beszéljen. Sőt, szavait énekbe öntve öntse el a hű szíveket.
„Esik az eső, ázik a heveder
Gyönge lábamat szorítja a kengyel
Nehéz vaspáncél nyomja a vállamat
Hölgynek kendője ázik a sátramban
Megjött az őrség feket szemekkel
Érkeznek a holtak százezer emberrel
Testük bűzölög, világot szennyezve
Búcsúzom tőletek ti kedves hölgyek.
Talán áztatom még testem bennetek,
Vagy szellemem kísért ágyban titeket
De csókot ölelést nem adhatok nektek
Így kérlek titeket bocsássatok meg.
De nem búcsúzom senkitől örökre
Hiszem, hogy a nap még pompában felkel
És ölelhetlek kedvemre titeket
És lehetünk örömben, békességben
Ahhoz viszont most, kardomat kell fennem
A bátorságomat jól megéleznem
Acél páncélomat magamra vennem
Masírozni a holtak ellenében.”
- Fell hát feleim, nagy csatára! Hősi küzdelemre, durva győzelemre! Tegyétek a karotok a szívetekre! Esküdjetek, hogy nem gyáván halltok meg, hogy emlékezzünk nevetekre és egy szép napon könnyes szemeinket rátok vethessük, kik dicsőn haltak meg jó ügynek okán. Ti, akik most féltek, ne féljetek, mert velünk az Isten! Nincs hatalmasabb úr ő nála, ki ma meghal, ő veszi kegyébe őket és emeli fel dicsőségben. Lovat! Lovat! Lovat kérjen mesterük, hogy ne hogy e világból ki üssük, de nem engedjük! Levágjuk, ahogyan levágják az állatot, amely gonoszul és nagy akarattal a földjeinken pusztít. – mondta nagy energiával páncélját is megcsörgette néha.
A beszéde végére sokan oda gyűltek, akik pedig a földön még mindig reszkettek, azoknak tovább adták amiért élni érdemes. Lassan de biztosan erős tűz gyűlt az emberek szívébe és felsorakoztak, hogy fogadják a vendégeket. Egy valakinek nem tetszett, amit mondott, fel is szólalt a dalnok ellen:
- Mersz még ilyet szónokolni, te aki barátaidat veszejtetted el? Te aki asszonyhoz sem ér, mert úgy furdalja a bűntudat? Mered még Istent kísérteni, hogy erőt adjon neked? – Ki a szónokra nézett, ki a vádlóra tekintett. Wilfred lelépett a dobozról és elé lépett.
- Mi vád amit ellenem hánysz? Mit tudsz te arról, mi történt én velem? Mérgező leheleted egy pletyka felhő csupán és nékem nem feladatom felelni rá. De még is megteszem. Nem öltem meg barátaim, sem nem is akartam, egy baleset volt, ami velük végzett. E baleset okozója én voltam, de szándékom volt, hogy segítsek rajtuk.
- Hazudsz! Elhagytak téged ahogyan a szüleid is. Mert nem bírtak. Gyűlöltek! Mert az ördög hozott a világra tégedet. – leköpte Willfredet mire ő mélyen a szemébe nézett.
- Ám legyen. Párbajra hívlak, hogy ha túléljük e csatát, megmérhessük erőnket. Ha legyőzlek, úgy kotródj el innen és becsületre soha ne merj esküdni, hanem porban és mocsokban sorvadj el, amikor belátod bűnödet állj papnak! Mert Istennek kegyelmét én nem látom benned, s nekem ilyen egyházfi nem kell.
- Úgy legyen. De ha az én győzők, úgy mindened enyém legyen, kivéve szégyened. Ezt az egyet meghagyom neked, élj abban és légy számkivetett. Ami az egyházat illeti, Isten kegyelme velem. Szép szavais se vedd a szádra többet, mert szavaid fordulata gyűlöletet kelt bennem. – azzal a vádló elment.
Mire az ellenség a domb aljára elért, csatarendben várta őket az egyházi sereg. A parancsnok Wilfredhez lovagolt, majd neki oda szólt:
- Jól beszéltél reggel. Álj mellém és kiálts bátorító szavakat. – Willfred letérdelt és ekképpen válaszolt:
- Nincs nekem se lovam, se tudásom, hogy megüljem. Egyszerű katonája vagyok az egyháznak, első sorból bátorítom társaimat.
- Ez a beszéd, meg is így is legyen, csak óvatosan, nehogy fogad ott ne hagyd. Hanem még valami. A párbajt most engedélyezem. Nem volt ott Lars, hogy megvédjen. De még egy ilyen és fejedet veszem.
- Igen is, mesterem!
A két had felállt. A holtak csótány módjára hömpölyögtek egymáson. Egy szörnyű, bűzölgő folyó folyt a dombon fölfele, de egy hang szó felkiáltott:
- Fejüket vegyétek emberek és más fajok erős népe, Isten gyermekei, szabadítsuk meg a holtakat és temessük őket! E bűzölgő förtelemtől szabaduljunk hamar! Előre! – kiáltotta keresztet vetve és kétkezes kardjával már neki is rohant a vad csőcseléknek.
Hulltak a fejek és egyéb testrészek, a holtak folyója a gátat át nem törte, Fejük hullott a véres földre, Isten kegyelme volt az emberekkel, hogy megállítsák a borzalmat amely népeket nyelne el. És midőn a sereg pusztula, a nekromanta lóra pattana, de egy lándzsa, bele állt lova nyakába. Willfred ért oda legelőbb.
- S hogy Isten ellen így fegyverkezel és készülsz gúnyt űzni belőle, most legyen, véged fejedet veszem, ha nem térdelsz le és adod tested az egyház kezébe.
- Nem katona e kegyelemmel nem élek, inkább vedd fejem, minthogy kegyelmet kapjak te tőled. De nem hagyom, hogy életem vedd, nem vagy te senki sem.
- Dichonos ha kérhetem. Én is megtisztelem magát, maga is tegye ezt velem.
- Szép szavaid valóban jók, de engem meg nem rengetsz velük. Vessz el azokkal együtt.
Wilfred a kardját erősen megmarkolta támadásra készen, de ostora az övén lógott tétlen. Így álltak ketten egymással szemben, kivont kardal és farkas szemekkel. Szép lassan a holtak serege teljesen csatát veszített, így a katonák vissza tértek, dicsőséget hagyva Wilfrednek.
Éppen ezért Wifred nem akart sokáig vacakolni. Másfél kezes kardját a magasba emelte és lesújtott vele. A nekromanta elugrott, kő feküdt mögötte, amin a kard szilánkokra töre. Egyik darabja Wilfred húsába mart, szeme alatt. Egy másik az ellenfél karjába szállt, a nekromanta karjába bele állt, ami miat nem tudta többé fogni kardját. Vérük a földön összeért, egy vörös volt mindkét vér. Az ellenfél menekült, tántorogva, szédült.
Wilfred elővette ostorát mely eddig pihent, szilánkot tett fejébe, kék fénnyel töltötte meg, nagyot csapott ellenfelére. Az ostor kötele végig szaladt áldozata mellkasán, mint kígyó marta át magát. A halott még menekülni kívánt, de vér buggyant ki száján, szeme csak dülledten bámult a semmibe, teste összerogyott menekültébe. Rázkódott, vonaglott még keveset, majd a végén teljesen elernyedt. Willfred a fejét, törött karjának markolat részével és annak megmaradt pengéjével a nekromanta fejét vette. Ekkor észre vett egy tetoválást a vállán. Egy torony amely hét kardal volt átszúrva.
Wilfred visszatért a táborba a nekromanta fejével, lándzsára tűzte, zsákmányok közé tette. Fegyverek közül egy kardot kivéve, tüzes arccal indult a katona ellenében. Ellenfele készen várta, kivont kardjával a földet támasztva. Lars kérlelte Wilfredet, ne lépjen ütközetbe vele:
- Így nem állhatsz ki. Vérzik fejed!
- Legalább hideg fejjel küzdhetek!
- El kell látni a sebeiteket!
- Úgy dicsőbb a győzelem! – Lars feladta, hagyta had menjen barátja a küzdő térre. Ellenfele készen várta. Sisakot húztak mind a ketten fejükre.
Többet nem hallottak, csak egymás tekintete létezett. A két test egymásnak esett, dulakodtak, nagyokat estek, de első vért senki nem ejtett. Fényes páncéljuk tiszta sár lett, abban csúszkálva egymásnak vetették magukat. Így küzdöttek kardjaikkal, feszülő izmokkal, véres, verejtékes arcukkal, míg nem Willfred a sisakot lelökte, ellenfele szülve elesett. Willfred a kardját, magasba emelte, de lesújtani nem tudott, mert barátja neki ugrott. Elájult, végre aludt.
Egy sátorban ébredt, barátja fölötte, páncélja rajta nincsen, szégyent olvasnak fejére:
- Győztem? – kérdi bátran ő.
- Győztél. Papnak állt, erre megesküdvén, páncélját leveté. De te nem lettél hős, mert nem álltad szavad. Olyan voltál, mint egy fenevad.
- Nem volt még első vér.
- De fejével ontottad volna ki!
- Nem tagadom nem hittem szavának, s úgy gondoltam jobb, ha elveszik!
- És erre Ben atya mint modana? Gratulálna?
- Ne hoz őt fel hiába! Tudom mi terved lészen, hogy engem kivégeznének, csak találjanak rá okot, aztán kezed mosod, mert megtaláltad és pénzed megkaptad cserébe. Gaztevő legyen neved, átkozott legyen hírneved.
- Ő fogadott be, ő küldött engem. Ne feledd, ő helyette vagyok melletted. Teljesítsd a küldetését, és legyél az egyház teljes részévé. Azért fogadott be, mert látta benned a lehetőséget, más csak kidobott volna, ő megvédett.
- Ezért vagyok itt, hogy hitszegő legyek? Isten engem másra teremtett!
- Ha nem itt volnál, a föld mélyén aludnál. Légy hálás! – egy pofont lekevert, barátja az ágyra le esett. Átgondolva mi történt, bocsánatot kért.
- Bocsájtsd meg tiszteletlenségemet. Feladatom, hogy e nehéz sorsokat, szép sorokba, versekbe regéljem, hogy egyszer szép történet legyen belőle. Köszönöm, barátom, hogy kiálltál mellettem. isten küldött téged, keblemre. – de sem Isten, sem barát, sem egy jó csuhás szavában nem volt. Isten adott fényt neki, de szíve sötétjét terjeszti. Álnok lesz az ő neve, csak érjünk el odáig, kérem.
Regém most eddig tartott, de folytatom, csak kiszáradt torkom. Kezem elfáradt a pengetésben, pihenni térek.
Név: Wilfred
Faj: Ember
Frakció: Hellenburg
Kaszt: Diachonos
Nem: Férfi
Kor: 25
Kinézet: Egyszerű ember, barna haj, barna szem, egy kis körszakáll, amely kétoldalt elnyúlik, de nagyon ápolt. A jobb szeme aljában van egy heg, bal válla egy kicsit meg van égve. 172cm magas, nem nagyon izmos, keze a húrokhoz szokott, de nem veti meg a korbácsot és a kardot sem. Tekintete éj sötét, de teste ápolt, rendszeresen megfürdik, ha teheti akár a patak vizében. Fogazata ép, az ínye egészséges, füle a helyén. Szép a tarkója. Széles a válla, de inkább a genetika miatt, mintsem az izmok miatt.
Jellem: Komor tekintete ijesztően tükrözi sanyarú életét. Nem kedves és kegyelmet sem ismer, de ha valakinek még is sikerül bemásznia a fejébe, könnyen könnyeket csal a szemébe. Keserű életében egy édes szó sem hagyja el száját ezért nincs is sok barátja. Nehéz eset... Jobban kedveli a dalt, főleg ha ő énekelheti, a hangok és ritmusok kavalkádja számára az egyetlen öröm ezen a komor világon. Elég ön sanyargató életet él, de enni eszik rendesen. Erősen megveti az érintést és a kedves szavakat. Nincs e világon senki akit szeret, számára mindenki nyűg. Az egyház befogadása miatt igyekszik kedves lenni és kegyelmet gyakorolni lehetséges hívek felett, de keze számára még is csak a gyilkolás eszköze. Ha tehetné, saját kezével végezne minden emberrel, aki nem az egyházhoz tartozik, vagy ellensége annak. Vérszag és gyűlölet lengi körbe, néha még saját társát is megveti, de küzd a gőgje és szörnyű gondolatai ellen.
Előtörténet:
Kocsma töltelékek! Sörtől és bortól részeg emberek! Hallgassátok történetemet! Nem hősies férfiról mesélek, hanem fekete bárányról. Nem igaz vitézről, ádáz ellenségről. E kocsmát reggelig megtölti, de addig lehet csak inni. Hogy melyik reggelig, nem mondom el, de kit érdekel, hosszú történet ez. Akit nem, világgá menjen. Bele kezdek hát mesémbe. Verseletem nem lesz dalban, de mellé zenét terveztem.
Az esős idő zöldre festé a sötét, hajnali tájat. Eső kopogott a páncélokon, amely miatt tűz nem kormozta be az ég gyönyörét. Felkelőben volt a tábor nagy haddal, mindenki az ütközetre készült, de nem ímmel-ámmal. Szikráztak a fenő kövek és páncélok csörögtek. Voltak akik nem is ettek, csak reszketve vártak, mit elkerülni nem lehet. Amikor az ellenség mozgolódni kezdett, az őrök mentek, szóltak a vezérnek:
- Az ellenség felsorakozott a barlang előtt. Rengetek halottat sikerült szereznie odabentről. Rohadó húsuk szaga ide is elér, szívünkből űzve ki a vért. – mondá az őr ki a sátorba belép.
- Katonáink szívében csak nő a félelem, de stratégiailag nem hagyhatjuk el e helyet. E növekvő undort és félelmet, itt kell átvészelnünk úgy vélem.
- Ma este már ágyban fognak aludni és asszonyokat ölelni. Bátorság kell szívükbe, erős hang a lelkükbe. Wilfred! – kiáltott a parancsnok. Szavára ifjú legény lép be, páncélja csillog, mert bérelte. Lant a kezébe, tűz a szemébe, arca sötétjére a tűz nem térhet be. Megállt és jelentett, szolgáltra készent:
- Szolgálatára uram. Mit tehet e kéz, amely még asszonyt sem érintett, mi inkább élet kioltására teremtetett, Isten kegyelme által. – a parancsnok mosolygva nyitotta száját szóra.
- Feladatod ó dalnok, hogy katonáink szívébe erőt és megnyugvást hozz.
- Megteszem. - Azzal kiment.
Szeme látta a reszketőket, nagy szónokokat, hasukat tömőket. Hallotta hősi történeteiket, belük töltésüket, kockavetésüket. Fekete szavuk mérgezte az népeket. Wilfred végig lépkedett, a tábor közepére, egy ládára fel ált, hogy onnan beszéljen. Sőt, szavait énekbe öntve öntse el a hű szíveket.
„Esik az eső, ázik a heveder
Gyönge lábamat szorítja a kengyel
Nehéz vaspáncél nyomja a vállamat
Hölgynek kendője ázik a sátramban
Megjött az őrség feket szemekkel
Érkeznek a holtak százezer emberrel
Testük bűzölög, világot szennyezve
Búcsúzom tőletek ti kedves hölgyek.
Talán áztatom még testem bennetek,
Vagy szellemem kísért ágyban titeket
De csókot ölelést nem adhatok nektek
Így kérlek titeket bocsássatok meg.
De nem búcsúzom senkitől örökre
Hiszem, hogy a nap még pompában felkel
És ölelhetlek kedvemre titeket
És lehetünk örömben, békességben
Ahhoz viszont most, kardomat kell fennem
A bátorságomat jól megéleznem
Acél páncélomat magamra vennem
Masírozni a holtak ellenében.”
- Fell hát feleim, nagy csatára! Hősi küzdelemre, durva győzelemre! Tegyétek a karotok a szívetekre! Esküdjetek, hogy nem gyáván halltok meg, hogy emlékezzünk nevetekre és egy szép napon könnyes szemeinket rátok vethessük, kik dicsőn haltak meg jó ügynek okán. Ti, akik most féltek, ne féljetek, mert velünk az Isten! Nincs hatalmasabb úr ő nála, ki ma meghal, ő veszi kegyébe őket és emeli fel dicsőségben. Lovat! Lovat! Lovat kérjen mesterük, hogy ne hogy e világból ki üssük, de nem engedjük! Levágjuk, ahogyan levágják az állatot, amely gonoszul és nagy akarattal a földjeinken pusztít. – mondta nagy energiával páncélját is megcsörgette néha.
A beszéde végére sokan oda gyűltek, akik pedig a földön még mindig reszkettek, azoknak tovább adták amiért élni érdemes. Lassan de biztosan erős tűz gyűlt az emberek szívébe és felsorakoztak, hogy fogadják a vendégeket. Egy valakinek nem tetszett, amit mondott, fel is szólalt a dalnok ellen:
- Mersz még ilyet szónokolni, te aki barátaidat veszejtetted el? Te aki asszonyhoz sem ér, mert úgy furdalja a bűntudat? Mered még Istent kísérteni, hogy erőt adjon neked? – Ki a szónokra nézett, ki a vádlóra tekintett. Wilfred lelépett a dobozról és elé lépett.
- Mi vád amit ellenem hánysz? Mit tudsz te arról, mi történt én velem? Mérgező leheleted egy pletyka felhő csupán és nékem nem feladatom felelni rá. De még is megteszem. Nem öltem meg barátaim, sem nem is akartam, egy baleset volt, ami velük végzett. E baleset okozója én voltam, de szándékom volt, hogy segítsek rajtuk.
- Hazudsz! Elhagytak téged ahogyan a szüleid is. Mert nem bírtak. Gyűlöltek! Mert az ördög hozott a világra tégedet. – leköpte Willfredet mire ő mélyen a szemébe nézett.
- Ám legyen. Párbajra hívlak, hogy ha túléljük e csatát, megmérhessük erőnket. Ha legyőzlek, úgy kotródj el innen és becsületre soha ne merj esküdni, hanem porban és mocsokban sorvadj el, amikor belátod bűnödet állj papnak! Mert Istennek kegyelmét én nem látom benned, s nekem ilyen egyházfi nem kell.
- Úgy legyen. De ha az én győzők, úgy mindened enyém legyen, kivéve szégyened. Ezt az egyet meghagyom neked, élj abban és légy számkivetett. Ami az egyházat illeti, Isten kegyelme velem. Szép szavais se vedd a szádra többet, mert szavaid fordulata gyűlöletet kelt bennem. – azzal a vádló elment.
Mire az ellenség a domb aljára elért, csatarendben várta őket az egyházi sereg. A parancsnok Wilfredhez lovagolt, majd neki oda szólt:
- Jól beszéltél reggel. Álj mellém és kiálts bátorító szavakat. – Willfred letérdelt és ekképpen válaszolt:
- Nincs nekem se lovam, se tudásom, hogy megüljem. Egyszerű katonája vagyok az egyháznak, első sorból bátorítom társaimat.
- Ez a beszéd, meg is így is legyen, csak óvatosan, nehogy fogad ott ne hagyd. Hanem még valami. A párbajt most engedélyezem. Nem volt ott Lars, hogy megvédjen. De még egy ilyen és fejedet veszem.
- Igen is, mesterem!
A két had felállt. A holtak csótány módjára hömpölyögtek egymáson. Egy szörnyű, bűzölgő folyó folyt a dombon fölfele, de egy hang szó felkiáltott:
- Fejüket vegyétek emberek és más fajok erős népe, Isten gyermekei, szabadítsuk meg a holtakat és temessük őket! E bűzölgő förtelemtől szabaduljunk hamar! Előre! – kiáltotta keresztet vetve és kétkezes kardjával már neki is rohant a vad csőcseléknek.
Hulltak a fejek és egyéb testrészek, a holtak folyója a gátat át nem törte, Fejük hullott a véres földre, Isten kegyelme volt az emberekkel, hogy megállítsák a borzalmat amely népeket nyelne el. És midőn a sereg pusztula, a nekromanta lóra pattana, de egy lándzsa, bele állt lova nyakába. Willfred ért oda legelőbb.
- S hogy Isten ellen így fegyverkezel és készülsz gúnyt űzni belőle, most legyen, véged fejedet veszem, ha nem térdelsz le és adod tested az egyház kezébe.
- Nem katona e kegyelemmel nem élek, inkább vedd fejem, minthogy kegyelmet kapjak te tőled. De nem hagyom, hogy életem vedd, nem vagy te senki sem.
- Dichonos ha kérhetem. Én is megtisztelem magát, maga is tegye ezt velem.
- Szép szavaid valóban jók, de engem meg nem rengetsz velük. Vessz el azokkal együtt.
Wilfred a kardját erősen megmarkolta támadásra készen, de ostora az övén lógott tétlen. Így álltak ketten egymással szemben, kivont kardal és farkas szemekkel. Szép lassan a holtak serege teljesen csatát veszített, így a katonák vissza tértek, dicsőséget hagyva Wilfrednek.
Éppen ezért Wifred nem akart sokáig vacakolni. Másfél kezes kardját a magasba emelte és lesújtott vele. A nekromanta elugrott, kő feküdt mögötte, amin a kard szilánkokra töre. Egyik darabja Wilfred húsába mart, szeme alatt. Egy másik az ellenfél karjába szállt, a nekromanta karjába bele állt, ami miat nem tudta többé fogni kardját. Vérük a földön összeért, egy vörös volt mindkét vér. Az ellenfél menekült, tántorogva, szédült.
Wilfred elővette ostorát mely eddig pihent, szilánkot tett fejébe, kék fénnyel töltötte meg, nagyot csapott ellenfelére. Az ostor kötele végig szaladt áldozata mellkasán, mint kígyó marta át magát. A halott még menekülni kívánt, de vér buggyant ki száján, szeme csak dülledten bámult a semmibe, teste összerogyott menekültébe. Rázkódott, vonaglott még keveset, majd a végén teljesen elernyedt. Willfred a fejét, törött karjának markolat részével és annak megmaradt pengéjével a nekromanta fejét vette. Ekkor észre vett egy tetoválást a vállán. Egy torony amely hét kardal volt átszúrva.
Wilfred visszatért a táborba a nekromanta fejével, lándzsára tűzte, zsákmányok közé tette. Fegyverek közül egy kardot kivéve, tüzes arccal indult a katona ellenében. Ellenfele készen várta, kivont kardjával a földet támasztva. Lars kérlelte Wilfredet, ne lépjen ütközetbe vele:
- Így nem állhatsz ki. Vérzik fejed!
- Legalább hideg fejjel küzdhetek!
- El kell látni a sebeiteket!
- Úgy dicsőbb a győzelem! – Lars feladta, hagyta had menjen barátja a küzdő térre. Ellenfele készen várta. Sisakot húztak mind a ketten fejükre.
Többet nem hallottak, csak egymás tekintete létezett. A két test egymásnak esett, dulakodtak, nagyokat estek, de első vért senki nem ejtett. Fényes páncéljuk tiszta sár lett, abban csúszkálva egymásnak vetették magukat. Így küzdöttek kardjaikkal, feszülő izmokkal, véres, verejtékes arcukkal, míg nem Willfred a sisakot lelökte, ellenfele szülve elesett. Willfred a kardját, magasba emelte, de lesújtani nem tudott, mert barátja neki ugrott. Elájult, végre aludt.
Egy sátorban ébredt, barátja fölötte, páncélja rajta nincsen, szégyent olvasnak fejére:
- Győztem? – kérdi bátran ő.
- Győztél. Papnak állt, erre megesküdvén, páncélját leveté. De te nem lettél hős, mert nem álltad szavad. Olyan voltál, mint egy fenevad.
- Nem volt még első vér.
- De fejével ontottad volna ki!
- Nem tagadom nem hittem szavának, s úgy gondoltam jobb, ha elveszik!
- És erre Ben atya mint modana? Gratulálna?
- Ne hoz őt fel hiába! Tudom mi terved lészen, hogy engem kivégeznének, csak találjanak rá okot, aztán kezed mosod, mert megtaláltad és pénzed megkaptad cserébe. Gaztevő legyen neved, átkozott legyen hírneved.
- Ő fogadott be, ő küldött engem. Ne feledd, ő helyette vagyok melletted. Teljesítsd a küldetését, és legyél az egyház teljes részévé. Azért fogadott be, mert látta benned a lehetőséget, más csak kidobott volna, ő megvédett.
- Ezért vagyok itt, hogy hitszegő legyek? Isten engem másra teremtett!
- Ha nem itt volnál, a föld mélyén aludnál. Légy hálás! – egy pofont lekevert, barátja az ágyra le esett. Átgondolva mi történt, bocsánatot kért.
- Bocsájtsd meg tiszteletlenségemet. Feladatom, hogy e nehéz sorsokat, szép sorokba, versekbe regéljem, hogy egyszer szép történet legyen belőle. Köszönöm, barátom, hogy kiálltál mellettem. isten küldött téged, keblemre. – de sem Isten, sem barát, sem egy jó csuhás szavában nem volt. Isten adott fényt neki, de szíve sötétjét terjeszti. Álnok lesz az ő neve, csak érjünk el odáig, kérem.
Regém most eddig tartott, de folytatom, csak kiszáradt torkom. Kezem elfáradt a pengetésben, pihenni térek.
A hozzászólást Wilfred összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Hétf. Szept. 02, 2019 9:17 am-kor.
