Kezdőlap
Keresés
Regisztráció
Belépés
Név: Miu Silverfalls
Faj: elf
Frakció: Tünde Királyság
Kaszt: druida
Nem: nő
Kor: 14
Kinézet: Hófehér, selymes hajának coljai finoman hullanak a vállára. Ezüst szemei ártatlanság és jó szándék megannyi csillanásával tündöklik. Tejfehér bőre, korának köszönhetően olyan puha, akár a baba popsija. Puha kezei gyengédek, ám meglepően ügyesek. Nyakába egy tündöklő égkék kristály virít, aranylánccal, fején pedig egy ékkővel kirakott „lánckorona” ékeskedik. Öltözéke a szokványos druida köntös, ám meglepő módon nem visel lábbelit, így talpa az egyetlen kemény dolog egész lényében.
Jellem: Miu fiatalos külseje teljesen tükrözi a jellemét. Tiszta, ártatlan, akit nem rontott meg a háborúk sora. Olyan, akár a frissen esett hó, melyet semmilyen erő nem tud bepiszkolni. Mindig boldog és jókedvű, emellett örömöt okoz neki, ha segíthet másoknak. Tiszteli az idősek szavát, viszont ha valaki sérült, akkor még akkor sem hagyja magára azt, aki szenved, ha akár fegyverrel fenyegetik. Számára nincs jó vagy rossz, ha ápolásról van szó. Még akkor is mindent megtesz egy sebesültért, ha az mondjuk nemrég még az életére tört. Persze néhányan bolondnak tartják, de ő számára, ha valaki életét megmenti, minden szónál többet jelent. Memóriája nem a legjobb, kivétel ez alól az orvoslás, és minden növényről, bogyóról rögtön tudja, hogy mérgező-e vagy sem. Természetéből adódóan nem képes támadó mágiához folyamodni, helyette gyógyító, vagy támogató technikákra hajt. Kissé gyerekes típus, de vészes időben meglepően éretten gondolkozik. Nem fél se a pókoktól, se a patkányoktól, viszont a kígyóktól halálra sápad. Hangja olyan, akár a meleg nyári napokon a hős szellő (jóleső, lágy).
Előtörténet:
A természet mindig megadja az embereknek azt, amire a leginkább vágynak. Azonban az ajándéknak ára van. A neves Silverfalls klán egyik családjának második gyermekeként jöttem a világra, és a családban a legtöbb emberhez illően az kis fürtöcskéim is olyanok voltak, akár a tiszta égen a ragyogó Hold. De, mint kiderült, hogy bár a családnak én vagyok a másodszülött gyermeke, mégis én vagyok az egyetlen törvényes örököse is a családnak. Nem is tudhattam, hogy nővérem, ki bár életben volt, mindössze hajszíne miatt ki lett rekesztve a családból. Gonosznak mondták, démoni lénynek. Pedig én mindig is szerettem a nővéremet. Szerettem, mert mindig megóvott, és állandóan vigyázott rám. Talán azért volt velem ilyen kedves, hogy ne lássam a bánatát. Nem tudom. De azt igen, hogy szerettem. Egész kicsi korom óta druidának képeztek. Fogékony voltam eme mágiának, mint a családban szinte mindenki, és mint a többség jómagam is érzékeny voltam a természet hívószavára. Sokan azt hiszik elf mivoltom miatt szeretem az erdőt. Azt hiszik, épp azért van ez, mert a fajra ez jellemző. De ez tévedés. A természet az, ami leginkább illik hozzám. A zöld mező, a hidegvízű patakocska, de még a vígan csiripelő kismadárka is. Ez az, ami a természetet alkotja, és ez az a szépség, mely kis korom óta vezetett az utamon. Szerettem minden élőlényt, hiába mászik, harap, vagy egyszerűen csak növény, számomra mindegyik épp olyan csodás, mint bármely más a világon. De ami leginkább ösztönzött, az a jótett. Egész fiatal koromban jött el az idő, hogy elkezdtem segíteni az elfek tagjain. Bűbájom eléggé gyenge még csak, de szíve erős volt, és ahol csak tudtam, ott segítettem az embereken. Főleg, ha ápolásról volt szó. Nem volt titok, hogy szeretnék orvos lenni. Nem is akármilyen orvos, hanem olyas valaki, aki gyógyító varázslatokkal látja el a világot, hogy ne kelljen semmilyen népnek szenvedni a betegségektől. Ez volt az én célom, és tudtam, hogyha megtalálnám, azt a mitikus kardot az lenne a legnagyobb óhajom, hogy megszüntessem a világnak a kínjait, hogy mindenki boldog és teljes életet éljen. Gyermeteg gondolat, ebben tisztában vagyok. Bár sokak szerint, hogy néha egész jó meglátásaim vannak, azt is elég sokszor hallom, hogy túlságosan olyan vagyok, mint egy kisgyerek. De ez nem is bűn, hisz még tizenöt sem múltam. Szüleim vasszigorral képeztek, és mindig amiatt szidtak le, hogy ne jó nő és druida váljon belőlem, hanem tökéletes. Ugyanis ennek meg van az oka. A klán fő ágának gyermeke vagyok, így a nagyanyám, aki a klán főpapnője halála után anyámnak adja át a stafétát, utána pedig én következik, hisz nővéremet, bármennyire is fáj, de kitagadták a családból. Mindössze nyolc éves voltam, mikor megszökött itthonról, de nem éreztem azt az űrt a család hangulatán, amit én átéreztem ekkor. És ez, ha nem is mutattam, de elkeserített. Szüleim közönyössége bántott, és nemegyszer volt olyan, hogy sírva könyörögtem volna nekik, hogy fogadják vissza nővérem. De bármennyire is akartam, tudtam, hogy ezt nem szabad. Ezzel csak ártanék neki. Így hát csendben tűrtem a napokat, és nővérem okozta bánatot, minduntalan a szívembe zártam, és bár próbáltam túltenni magam rajta, de bármennyire is erőlködtem, nem tudtam elfeledni. És ez így van jól. Hivatalosan, bár még csak tanonc lettem, de tizenkét éves koromra, sikerült elérnem a druida kinevezést, így végre én is a természet egyik őre lehettem. Egy papnő, aki a jó ügyét szolgálja. Bár ekkor megvolt minden, ami az utam alapjául szolgálhatott, ám anyámék mégsem voltak elégedettek. Az igaz, hogy egy lépéssel közelebb kerültem a szükséges feltételekhez, hogy én is hivatalosan is főpapnő utód lehessek, de egyetlen dolog nem stimmelt csak. A szívem által súgott szó. A druidák a természet hívják segítségül, hogy legyőzzék az ellent. De bármennyire is próbáltam megkeményíteni magam, az én akaratom más, mint druidáé. Egyszerűen nem vagyok képes kárt okozni másokba. Kezem és lábaim remegni kezdenek, ha arra gondolok, hogy valakinek a halálát okozhatnám, vagy egyszerűen csak súlyosan megsebesíteném. Nem… ez nem én vagyok. Én nem tudok ilyet tenni! És erről anyámék sem tudnak meggyőzni. Tudom. Mert próbálták. Végül tizennégy éves koromra jött el egy újabb forduló pont. Nagyanyám alatt szolgáltam tanoncéveim alatt, így láthattam, ahogy évről évre rosszabbodik állapota. Hiába. Már elérte az életének a vég útját, és lassan lepihenhet. Bár minden nap szipogtam, ha sírtam, ahogy erre gondoltam, de tudtam, hogy így van rendjén. Imáimmal kértem az Urat, hogy óvja meg a nagyit, és ha eljön az idő békében, mosollyal az arcán hagyjon el minket. Anyám és Apám ott volt mögöttem, mikor én is nagymamám elé járultam az utolsó perceiben. Ráncos, meggyötört arca, fáradt mosolyba vánszorgott, mikor szemeimbe nézett. Én könnyes szemmel néztem vissza rá, de mosolyogtam. Nem akartam, hogy szomorúnak tűnjek. Kitárta a kezeit, és én olyan erősen öleltem át, ahogy csak mertem.
- Ne sírj kicsikém. Tudod jól, hogy nem hagylak el. Mindvégig ott fogok lenni a szívedbe. – mondta gyenge, de határozottabb hangon.
- Tudom… de annyira hiányozni fogsz… - mondom szinte már bőgve.
- Jaj kis unokám, ne légy ennyire búvalbélelt. Te leszel a következő nagyasszony anyád után. Légy olyan nő, akire büszke lehet.
- I-igen is.
Már készültem elengedni, hogy még egyszer szemébe nézhessek, de ő továbbra is ott tartott. Gyenge volt, és bár én sem voltam a legerősebb, bármikor kijöhettem volna a fogásból. De nem akartam megbántani a nagyit az utolsó perceiben. De nem számítottam rá, hogy ölelésének más oka is van. Szinte olyan halkan, hogy csak én halljam ismét hozzám szólt gyengéd hangján.
- Egy utolsó dolgot azért még kérnék tőled kincsem. Keresd meg kérlek nővéred, és add át neki, hogy sajnálom. Az én hibám, hogy erre a sorsra jutott, és ha mást ne legalább bocsánatot akarok tőle kérni, amiért el kellett hagynia minket. Keresd fel Zyrát a gyógyfűvészem. Adtam neki… egy talizmánt. Kérlek, add át nővérednek. És mond meg Lylinek, hogy én még mindig büszke vagyok rá. Erős…. és igaz nő… igazabb… mint ami én voltam. – leheli utolsó erejével, majd szeme örök homályba merül.
Elengedtem halott nagymamámat és egyenesen állva. A családunk női tagja körbe állták a halottat, és felhangzott a sirató. Én is énekeltem. Nagyanyám úgy tartotta olyan a hangom, akár a nyári napon a hűs szellő. Gyengéd és kellemes. Ám most hangom megtört volt a gyásztól. De, bár a gyásztól szipogva, azért énekeltem teljes szívemből. Három napig tartott a gyász, és a végeztével első dolgom volt felkeresni nagyanyám legjobb barátnőjét, Zyrát, a gyógy füvészt. Hamarosan egy ezüstszínű talizmán a kezembe léptem a város határára. Egy egyszerűen tűnő, kardvirágot ábrázoló medálionnak tűnt, ezüstös lánccal ellátva, hogy nyakba akaszthassuk. De valójában több volt ennél. Ez a nyakék a család jelképe volt. És csak azok hordhatják, akik a család legfőbb bizalmát élvezik. Egy különleges ajándék, melyet minden nagyasszony maga bájol meg, és aki hordja a nyakába, az örök időre a klánunk örök szövetségese marad. De jól tudtam, mi a hátol ütője. Ha nem az veszi fel, akinek a nyaklánc birtokosa szánta, akkor a nyaklánc széthullik, tönkre megy. Így nem hordhattam a nyakamb. El kellett vinnem a nővéremnek. A testvéremnek, akit szeretek, nagyanyám kérésére, hogy végül ő is az legyen, aminek lennie kellett volna születése óta. A család elfogadott, neves tagjának.
Faj: elf
Frakció: Tünde Királyság
Kaszt: druida
Nem: nő
Kor: 14
Kinézet: Hófehér, selymes hajának coljai finoman hullanak a vállára. Ezüst szemei ártatlanság és jó szándék megannyi csillanásával tündöklik. Tejfehér bőre, korának köszönhetően olyan puha, akár a baba popsija. Puha kezei gyengédek, ám meglepően ügyesek. Nyakába egy tündöklő égkék kristály virít, aranylánccal, fején pedig egy ékkővel kirakott „lánckorona” ékeskedik. Öltözéke a szokványos druida köntös, ám meglepő módon nem visel lábbelit, így talpa az egyetlen kemény dolog egész lényében.
Jellem: Miu fiatalos külseje teljesen tükrözi a jellemét. Tiszta, ártatlan, akit nem rontott meg a háborúk sora. Olyan, akár a frissen esett hó, melyet semmilyen erő nem tud bepiszkolni. Mindig boldog és jókedvű, emellett örömöt okoz neki, ha segíthet másoknak. Tiszteli az idősek szavát, viszont ha valaki sérült, akkor még akkor sem hagyja magára azt, aki szenved, ha akár fegyverrel fenyegetik. Számára nincs jó vagy rossz, ha ápolásról van szó. Még akkor is mindent megtesz egy sebesültért, ha az mondjuk nemrég még az életére tört. Persze néhányan bolondnak tartják, de ő számára, ha valaki életét megmenti, minden szónál többet jelent. Memóriája nem a legjobb, kivétel ez alól az orvoslás, és minden növényről, bogyóról rögtön tudja, hogy mérgező-e vagy sem. Természetéből adódóan nem képes támadó mágiához folyamodni, helyette gyógyító, vagy támogató technikákra hajt. Kissé gyerekes típus, de vészes időben meglepően éretten gondolkozik. Nem fél se a pókoktól, se a patkányoktól, viszont a kígyóktól halálra sápad. Hangja olyan, akár a meleg nyári napokon a hős szellő (jóleső, lágy).
Előtörténet:
A természet mindig megadja az embereknek azt, amire a leginkább vágynak. Azonban az ajándéknak ára van. A neves Silverfalls klán egyik családjának második gyermekeként jöttem a világra, és a családban a legtöbb emberhez illően az kis fürtöcskéim is olyanok voltak, akár a tiszta égen a ragyogó Hold. De, mint kiderült, hogy bár a családnak én vagyok a másodszülött gyermeke, mégis én vagyok az egyetlen törvényes örököse is a családnak. Nem is tudhattam, hogy nővérem, ki bár életben volt, mindössze hajszíne miatt ki lett rekesztve a családból. Gonosznak mondták, démoni lénynek. Pedig én mindig is szerettem a nővéremet. Szerettem, mert mindig megóvott, és állandóan vigyázott rám. Talán azért volt velem ilyen kedves, hogy ne lássam a bánatát. Nem tudom. De azt igen, hogy szerettem. Egész kicsi korom óta druidának képeztek. Fogékony voltam eme mágiának, mint a családban szinte mindenki, és mint a többség jómagam is érzékeny voltam a természet hívószavára. Sokan azt hiszik elf mivoltom miatt szeretem az erdőt. Azt hiszik, épp azért van ez, mert a fajra ez jellemző. De ez tévedés. A természet az, ami leginkább illik hozzám. A zöld mező, a hidegvízű patakocska, de még a vígan csiripelő kismadárka is. Ez az, ami a természetet alkotja, és ez az a szépség, mely kis korom óta vezetett az utamon. Szerettem minden élőlényt, hiába mászik, harap, vagy egyszerűen csak növény, számomra mindegyik épp olyan csodás, mint bármely más a világon. De ami leginkább ösztönzött, az a jótett. Egész fiatal koromban jött el az idő, hogy elkezdtem segíteni az elfek tagjain. Bűbájom eléggé gyenge még csak, de szíve erős volt, és ahol csak tudtam, ott segítettem az embereken. Főleg, ha ápolásról volt szó. Nem volt titok, hogy szeretnék orvos lenni. Nem is akármilyen orvos, hanem olyas valaki, aki gyógyító varázslatokkal látja el a világot, hogy ne kelljen semmilyen népnek szenvedni a betegségektől. Ez volt az én célom, és tudtam, hogyha megtalálnám, azt a mitikus kardot az lenne a legnagyobb óhajom, hogy megszüntessem a világnak a kínjait, hogy mindenki boldog és teljes életet éljen. Gyermeteg gondolat, ebben tisztában vagyok. Bár sokak szerint, hogy néha egész jó meglátásaim vannak, azt is elég sokszor hallom, hogy túlságosan olyan vagyok, mint egy kisgyerek. De ez nem is bűn, hisz még tizenöt sem múltam. Szüleim vasszigorral képeztek, és mindig amiatt szidtak le, hogy ne jó nő és druida váljon belőlem, hanem tökéletes. Ugyanis ennek meg van az oka. A klán fő ágának gyermeke vagyok, így a nagyanyám, aki a klán főpapnője halála után anyámnak adja át a stafétát, utána pedig én következik, hisz nővéremet, bármennyire is fáj, de kitagadták a családból. Mindössze nyolc éves voltam, mikor megszökött itthonról, de nem éreztem azt az űrt a család hangulatán, amit én átéreztem ekkor. És ez, ha nem is mutattam, de elkeserített. Szüleim közönyössége bántott, és nemegyszer volt olyan, hogy sírva könyörögtem volna nekik, hogy fogadják vissza nővérem. De bármennyire is akartam, tudtam, hogy ezt nem szabad. Ezzel csak ártanék neki. Így hát csendben tűrtem a napokat, és nővérem okozta bánatot, minduntalan a szívembe zártam, és bár próbáltam túltenni magam rajta, de bármennyire is erőlködtem, nem tudtam elfeledni. És ez így van jól. Hivatalosan, bár még csak tanonc lettem, de tizenkét éves koromra, sikerült elérnem a druida kinevezést, így végre én is a természet egyik őre lehettem. Egy papnő, aki a jó ügyét szolgálja. Bár ekkor megvolt minden, ami az utam alapjául szolgálhatott, ám anyámék mégsem voltak elégedettek. Az igaz, hogy egy lépéssel közelebb kerültem a szükséges feltételekhez, hogy én is hivatalosan is főpapnő utód lehessek, de egyetlen dolog nem stimmelt csak. A szívem által súgott szó. A druidák a természet hívják segítségül, hogy legyőzzék az ellent. De bármennyire is próbáltam megkeményíteni magam, az én akaratom más, mint druidáé. Egyszerűen nem vagyok képes kárt okozni másokba. Kezem és lábaim remegni kezdenek, ha arra gondolok, hogy valakinek a halálát okozhatnám, vagy egyszerűen csak súlyosan megsebesíteném. Nem… ez nem én vagyok. Én nem tudok ilyet tenni! És erről anyámék sem tudnak meggyőzni. Tudom. Mert próbálták. Végül tizennégy éves koromra jött el egy újabb forduló pont. Nagyanyám alatt szolgáltam tanoncéveim alatt, így láthattam, ahogy évről évre rosszabbodik állapota. Hiába. Már elérte az életének a vég útját, és lassan lepihenhet. Bár minden nap szipogtam, ha sírtam, ahogy erre gondoltam, de tudtam, hogy így van rendjén. Imáimmal kértem az Urat, hogy óvja meg a nagyit, és ha eljön az idő békében, mosollyal az arcán hagyjon el minket. Anyám és Apám ott volt mögöttem, mikor én is nagymamám elé járultam az utolsó perceiben. Ráncos, meggyötört arca, fáradt mosolyba vánszorgott, mikor szemeimbe nézett. Én könnyes szemmel néztem vissza rá, de mosolyogtam. Nem akartam, hogy szomorúnak tűnjek. Kitárta a kezeit, és én olyan erősen öleltem át, ahogy csak mertem.
- Ne sírj kicsikém. Tudod jól, hogy nem hagylak el. Mindvégig ott fogok lenni a szívedbe. – mondta gyenge, de határozottabb hangon.
- Tudom… de annyira hiányozni fogsz… - mondom szinte már bőgve.
- Jaj kis unokám, ne légy ennyire búvalbélelt. Te leszel a következő nagyasszony anyád után. Légy olyan nő, akire büszke lehet.
- I-igen is.
Már készültem elengedni, hogy még egyszer szemébe nézhessek, de ő továbbra is ott tartott. Gyenge volt, és bár én sem voltam a legerősebb, bármikor kijöhettem volna a fogásból. De nem akartam megbántani a nagyit az utolsó perceiben. De nem számítottam rá, hogy ölelésének más oka is van. Szinte olyan halkan, hogy csak én halljam ismét hozzám szólt gyengéd hangján.
- Egy utolsó dolgot azért még kérnék tőled kincsem. Keresd meg kérlek nővéred, és add át neki, hogy sajnálom. Az én hibám, hogy erre a sorsra jutott, és ha mást ne legalább bocsánatot akarok tőle kérni, amiért el kellett hagynia minket. Keresd fel Zyrát a gyógyfűvészem. Adtam neki… egy talizmánt. Kérlek, add át nővérednek. És mond meg Lylinek, hogy én még mindig büszke vagyok rá. Erős…. és igaz nő… igazabb… mint ami én voltam. – leheli utolsó erejével, majd szeme örök homályba merül.
Elengedtem halott nagymamámat és egyenesen állva. A családunk női tagja körbe állták a halottat, és felhangzott a sirató. Én is énekeltem. Nagyanyám úgy tartotta olyan a hangom, akár a nyári napon a hűs szellő. Gyengéd és kellemes. Ám most hangom megtört volt a gyásztól. De, bár a gyásztól szipogva, azért énekeltem teljes szívemből. Három napig tartott a gyász, és a végeztével első dolgom volt felkeresni nagyanyám legjobb barátnőjét, Zyrát, a gyógy füvészt. Hamarosan egy ezüstszínű talizmán a kezembe léptem a város határára. Egy egyszerűen tűnő, kardvirágot ábrázoló medálionnak tűnt, ezüstös lánccal ellátva, hogy nyakba akaszthassuk. De valójában több volt ennél. Ez a nyakék a család jelképe volt. És csak azok hordhatják, akik a család legfőbb bizalmát élvezik. Egy különleges ajándék, melyet minden nagyasszony maga bájol meg, és aki hordja a nyakába, az örök időre a klánunk örök szövetségese marad. De jól tudtam, mi a hátol ütője. Ha nem az veszi fel, akinek a nyaklánc birtokosa szánta, akkor a nyaklánc széthullik, tönkre megy. Így nem hordhattam a nyakamb. El kellett vinnem a nővéremnek. A testvéremnek, akit szeretek, nagyanyám kérésére, hogy végül ő is az legyen, aminek lennie kellett volna születése óta. A család elfogadott, neves tagjának.
