[Ozy&Ger] - Föld, szél és tűz

Harmadik napja járta a pusztát Gerard és Saga. Úgy hírlett, őrült emberek világvégéről szóló prédikációi terjengtek mindenfelé. Ez csak egy dolgot jelentett, egy bukott angyal szektája működött valamerre. Utána akartak járni, mennyi igaz ebből. Mostanában amúgy sem fordult elő túl gyakran, hogy egymástólkülön vonultak volna. Furcsa is volt, hogy csak ők ketten voltak ott most...no meg persze Lia, akinek az illúziója most is ott sétált mellettük, mint mindig.
- Eddig semmi nyom. - jelentette ki Gerard, ahogy egy apró, elhagyatott erdészházat fésültek éppen át.
- Lehet, hogy csak üres pletykák voltak. - gondolta magában Saga. Hallott a többiekről pár szót ezekről a népekről, viszont nem akart útban lenni azzal, hogy megállás nélkül kérdezget. Bukott angyalok igéinek hírnökei, akik erővel vagy furfanggal állítanak másokat soraik közé.
- Vagy egyszerűen csak túl lassúak voltunk. Továbbálltak. - mondta Lia, megpróbálva az ellenség fejébe látni.
Folytatták hát a keresést, elindultak a következő kis település felé. A közelben több uradalom is volt, mely a nagy bukott angyal ébredése után ismét életre kelt, s ezeken a területeken, ahol még mindig gyakoriak a banditák, éhes farkasok, fosztogató vámpírok és démonok, no meg persze az ellenséges támadások, sokkal könnyebben terjednek a kultisták merész, radikális eszméi.

Harmadik napja állomásozunk a településen. A külső fenyegetésektől tartva cölöpfalat emeltek az itt élők - többnyire földművesek - a falujuk köré. Nem tűnik túlságosan erősnek vagy igényes munkának, látszik rajta, hogy sebtében tákolták össze, a semminél azonban mégis jobb, kétség sem férhet hozzá.
Boelcke nagytiszteletű úr is itt él egy szerény kis parókián, innen látogatja a környékbeli szórványokat. Ő volt az, aki levelet írt Hellenburgba segítségért, minekutána gyakorta háborgatták zsiványok és az északa fenevadai őket, s ő észlelte elsőként a kultisták jelenlétét, igaz, ezek a nyomok még várnak hitelesítésre, ezért Gottfried tiszteletessel és pár templomossal, akiket Ackerbach választott maga mellé, rögtön idesiettünk. Míg a lelkészek tanácskoztak, hogy bizonyítást nyerhet-e Boelcke tiszteletes gyanúja, mi magunk a környékbeliek védelmében próbáltunk segédkezni.
Sosem szerettem a tétlenséget, s mostanra úgy érzem, mintha szűkebbek lennének Beyersdorf cölöpfalai, ezért engedélyt kérek, hogy kilovagoljak és szétnézzek a környéken. Ackerbach testvér nem tartóztat, én pedig nem vesztegetem az időt.
Sárkánynak hívják a széles hátú pej csatamént, amelyet a parancsnokságon kaptam, nem először ülök a hátán, s bár nem véletlenül kapta ezt a nevet, kifejezetten kedvemre való a természete, volt már dolgom nehezebben kezelhető jószágokkal is. Úgy veszem észre, ő is örül, hogy kiszabadulhat egy kicsit, egyből élénkebbnek tűnik, ahogy a sörényébe belekap a szél.
Egy idő után megállítom, leszállok a nyeregből és finoman megveregetem a nyakát. Aztán figyelni kezdek, ahogy a kaparászás a fejemben egyre erősödik; démon jelenlétét érzem nem messze.
Mit keres itt, hol a madár se jár?

Lódobogás hallatszott a távolból.
- Hm...talán ez lesz az, amit keresünk. - mondta a többieknek Lia.
Követték a hangokat. Nem lehetett túl messze, ha ilyen könnyen felismerték, s meg bírták különböztetni. Kaotikus vidéken lovaglott egy magas, jól megtermett idegen. Páncélt viselt, ezt már a távolból meg tudták róla mondani. Nem lehetett hát egyszerű vándor, gondolta magában mindhármuk szinte ugyanakkor...Gerard és Lia meg is tudták erősíteni, lévén látták egymás gondolatait.
Apró pillantásokat vetettek feléjük. Olyan volt, mintha az idegen is figyelte volna őket. Talán csak véletlen volt, hogy Gerard azt érezte, a lovas lassítani kezdett, mikor közelebb mentek hozzá. A három jóbarát egymás mellett állva állt és csendben vártak. Elvégre könnyen meglehet, hogy csupán csak egy utazófélben lévő lovag volt, s semmi keresnivalója nem volt neki eme vidéken. Talán csak megpillantják egymást, megbiccentik fejüket a másik felé, s tovább állnak úgy, hogy a nevét sem kérdezték meg a másiknak. Nagyon sok találkozás ér véget ily módon ezeket a hosszú, egyhangú utakon.

Nem nagyon jár erre senki, egyrészt, mivel nem sok mindent talál az ember errefelé, csak több kis település egymás hegyén-hátán többnyire, másrészt pedig ugyanazon okból, amiért mi erre állomásozunk; veszélyessé vált a környék.
Mostanra ki tudom venni a két alakot, s azt is, hogy errefelé tartanak. Oka lehet annak, hogy kíséret nélkül vágtak neki az útnak. Ahogy közelednek, alakjuk jobban kirajzolódik előttem, egy ifjú és egy fiatal lány lehet, mindketten színes és egészen különleges ruhát viselnek, messzi földről jöhettek, talán vándorok lehetnek. Egyre kisebbé válik a távolság köztünk, én pedig egyre erősebben érzem a démoni jelenlétet.
Egyelőre nem tűnnek ártó szándékúaknak, különben nem így közelednének. Meglátjuk, mi sül ki a dologból, úgy döntök, bevárom őket, de óvatos maradok, hogy időben érzékelhessem, ha mégis fenyegetést jelentenek. Egyedül vagyok és semmit nem tudok róluk. Botorság volna ellenségesen fogadni őket, amíg a szándékukról sincs fogalmam.
Lovam prüszköl egyet és idegesen dobbant a lábával. Óvatosan simogatom meg a homlokát.
- Nyugalom, Sárkány - mosolyodom el egy pillanatra - Nincs semmi baj.
És nem is lesz. Remélem.
Nem nyúlok fegyverért, fél kézzel a kantárszárat fogom csupán, úgy várom be az idegeneket, s közben élvezem a friss levegőt. Az ideiglenes szállásunk állott levegője után üdítő a szabadban érezni, s ilyenkor sajnálom, hogy alig van szabad bőrfelületem, amellyel érzékelhetem.
Ha az idegenek elég közel érnek, odabiccentek nekik.
- Adjon Isten. Mi járatban errefelé? Veszélyes ez a környék.

//Úgy értelmeztem, hogy Liát nem látom, csak Gert és Sagát, de ha mégis, szólj rám, kérlek és javítom ^^

//Nem, most nem. Olyan is előfordul, most azonban Gerard az illúzió varázslatot használva mindenki számára látható formában hívta Liát életre, így őt is lehet látni.//

És valamit mégis megláthatott bennük a különös idegen. A helyi földesúr lovagja lett volna, akit megbíztak az utazók védelmével. Erre tudott Gerard elsőre gondolni, amikor köszönt nekik, s arra okította őket, sietve keressenek biztonságosabb környéket.
- Adjon Isten! - kiáltotta el magát vidáman Saga. Emlékezett rá, ez volt a veroniai emberek köszöntése. Ez az emberekre jellemző köszönés volt, amilyen ember Gerard is volt, még mielőtt démonná tette volna magát. Ami azt jelentette, hogy neki is így kellett köszönnie.
A másik kettő lágy mosolyt szöktetett az arcára, ahogy intettek, majd maguk is köszöntötték az aggodalmas idegent.
- Titokzatos rosszakarók szektája után kutatunk. Ne féltsen csak minket, jó uram, tapasztalt utazók vagyunk. Ha a kor nem is mutatja, megjártunk már egy pár országutat. - minek is titkolni. Ha megjátszanák magukat, csak őrültnek látszanának, hogy egymaguk kimerészkedtek, bármiféle terv vagy kíséret nélkül. Még a tapasztalt utazók sem ritkán vergődnek karavánokba.

Odabiccentek a leánynak - fiatalabbnak tűnik, mintsem asszony legyen-, majd figyelmesen hallgatom a férfit. Ha nem érezném, hogy démon, bizonyára az ő ifjú, szinte még siheder korán is csodálkoznék, így azonban szokatlan külseje nem lep meg túlságosan.
S az esze is a helyén van, ezzel pedig igazolja a sejtésemet; nem ok nélkül járják ketten, kíséret nélkül a vidéket, hisz tudomásuk van az utóbbi időkben megsokasodott veszélyekről.
- Reméltem, hogy nem véletlenül vannak egymagukban, kíséret nélkül, ha ismeretük van e vidék állapotáról - bólintok. Bár elképzelni sem tudom, miért fontos nekik annak a szektának a felkutatása, de nem firtatom a dolgot. Úgy döntök, ha már őszinték voltak, én sem rejtegetem a szándékaim, előbb-utóbb úgyis értesülést szereznének arról, hogy csapataink állomásoznak a térségben.
- Meglehet, hogy ugyanazért vagyunk itt. Épp a megnövekedett baj miatt küldték a csapatunkat erre a környékre Hellenburgból. Ide a legközelebbi település Beyersdorf, ahonnét most én is jöttem, ott észlelték először a kultistákat, de a nyomokat még vizsgálják. Meglehet, hogy ott kapnak valami hírt arról, amit keresnek.

Gerardnak hencegni támadt kedve. Még hogy ő ne tudná magát megvédeni? Hallatlan. Legalábbis ez jutott elsőnek eszébe. Aztán nyugodtan szusszant egyet. Nem vághat fel minden apró kis cselekedetével, az nem volna illedelmes. Szerénynek kellett lennie.
Így aztán a démon egy elegáns mozdulattal a varázskönyvéhez nyúlt a köpenye belső zsebében. Óvatosan végigsimította az ujját annak gerincén, ahogy egy látványos mozdulattal előhúzta azt, s az oldalához szorította, másik kezét csípőre téve, majd átcsúsztatva azt is a könyvhöz, mintha csak egy fegyver lenne, amit éppen elő készül tokjából rántani.
- Mondjuk úgy, megvannak a praktikáim. - felelte megeresztve egy halvány mosoylt.
Saga és Lia sajnálkozva néztek. Pontosan tudták,. mi járt Gerard fejében. De még így is, hogy próbálta magát visszafogni, iszonyatosan kérkedőnek és fennhéjázónak tűnt. Gerard már örökre ilyen marad, gondolták szinte egyszerre. Saga meg is próbálta terelni a szót.
- Persze egyikünk sem visel vastag páncélt, ami a legvadabb állat harapásától is védelmet ad. - mondta, ahogy széttárta a kezét - Így ha össze akarjuk hasonlítani, kend dolga biztos könnyebb a vadonban.
Liának ekkor eszébe jutott valami. Nem gondolkozott sokat, csak hozzátette.
- Noha van olyan bestia, aminek a vért sem állja útját. - felelte. Szerette mások elképzeléseit megcáfolni.

A könyv előkerülésére az egyik szemöldököm feljebb ugrik, de nem teszem szóvá az első gondolatot, ami eszembe jut. Megtanultam már, hogy ne ítéljek a puszta látszat alapján, ezenkívül az imént már elismertem, hogy nem nézem le, csak mert nem néz ki harcosnak, hiszen nyilvánvalóan okuk van arra, hogy kíséret és különösebb páncélzat nélkül utazzanak, ám ezen okokhoz kétlem, hogy közöm volna, az ő dolguk. Nem kardpengével harcol, ez a bolond számára is egyértelmű, s én nem konyítok sem a lelkészek, sem a mágusok művészetéhez, utóbbiak gyakorlatát még valahol természetellenesnek, különösnek is tartottam, igaz, közel sem annyira, mint a holtidézést, aminél kevés dolgot tartottam istentelennek már azelőtt is, hogy a Kísértet-szigeteken találkoztam volna nekromantákkal és ördögi erejük műveivel. Eszembe jut a harcos, akivel a toronyban vívtam meg és életében épp olyan lehetett, mint én. Sosem fogom elfeledni azt az összecsapást. Egy életre az emlékezetembe égett.
- Nem kétlem - felelem a fiú kijelentésére. Tekintetem aztán a leányra vándorol, ahogy az beszélni kezd, s éppen szólnék, hogy azért a páncél sem minden, amikor a harmadik félbeszakítja a gondolatom, ám szavára egyetértve bólintok.
- Nem is egy olyan van - felelem.

Eszébe jutott, ahogyan beszélgettek egymással. Ha már úgyis ugyanazért tévedtek a vidékre , hát mi oka ne lenne, hogy együtt kutassanak. Legalábbis elsőre jó ötletnek tűnt. Ám a bukott angyalok félőrült szolgái agyafúrt népség. Alaposan át kellett ezt gondolnia. Gerard úgy döntött, kikéri a többiek véleményét it.
- Eszerint közösek a céljaink. – kezdett neki – Talán megérné egyesítenünk erőinket. Csak az a baj, együtt még feltűnőbbek vagyunk. A bukottak szolgái gyávák, megbújnak, ha veszélyt észlelnek. Emiatt nem javasolta azonnal, hogy együtt kutassunk utánuk.
Saga kissé zavarodottan nézett végig hármukon. Keveset hallott még kultistákról. Gerard sem volt túl tájékozott, mégis, a sok-sok évnyi kutatás nem maradt ott a fejében nyom nélkül.
- Mitől olyan veszedelmesek ezek a kultisták? – kérdezte a lány szigorú, komoran figyelő szemekkel a többiektől, ahogy óvatosan, alázattal közelebb lépett.

Egyetértve bólintok a férfi szavaira. Valóban, a kultisták, ha veszélyt éreznek, vagy elrejtőznek, hogy ember fia meg nem találja őket egymagában, vagy sarokba szorítva érzik magukat és akkor talán a leginkább veszedelmesek. Bolondok lennénk a vesztünkbe rohanni, ellenvetésem azonban nincs azzal kapcsolatban, hogy egyesíthetnénk erőinket. Igaz, nem is annyira a feladat megoldása miatt örülnék, ha mielőbb lezárulna az itteni küldetésünk; túl sok ideje vesztegelünk itt látszólag különösebb eredmény nélkül, s míg a lelkészek tudnak is valamihez kezdeni, én csak számolom a napokat és arra gondolok, mi lehet távollevő társaimmal most.
A lány közelebb lép, kérdése őszinte és nyílt. Van valami egészen ősi és bátor ebben a megnyilvánulásában, ami rendkívül szimpatikussá teszi.
- Kiszámíthatatlanok - felelem a - S sötét hatalom van mögöttük. A kultisták eszközök, a mélységiek mindenre elszánt eszközei. Míg egy átlagos embert, ha nem is az istenfélelme, de a belső, ösztönösen ismert erkölcsi mércéje, a lelkiismerete többnyire visszatartja bizonyos cselekdetektől, a kultisták aszerint mérnek, mint azok, akiket szolgálnak.
Társára pillantok, akiből a démoni kisugárzást vélem érzékelni, nem is annyira megerősítést, mint a véleményét várva. Úgy sejtem, hogy többet tud, mint amennyit eleinte elárul magáról.

Felettébb érdekes volt, amit az idegen harcos mondott nekik. Nem úgy beszélt, mint akinek idegen volna, mire képesek a bukott angyalok követői. A hárman két tagját sikerült vele meg is lepnie. Még ha valaki hallott is, vagy akár össze is futott velük, a mélységiek titkai rendre rejtve maradtak előtte. ritka volt az, hogy valaki ilyen magabiztossággal tudjon beszélni róluk.
- Úgy látom, volt már dolgod a kultistafélékkel. Mesélnél róla? - kérdezte Lia bármiféle hezitálás nélkül.
Gerard és Saga nagyot sóhajtottak. Ők valamivel óvatosabban kérdeztek volna erre ráé. De a lány...ízig vérig tudásdémon volt. Neki nem számított, hogy talán életre szóló traumát okoztak neki a kultisták, vagy talán valamikor régen rémséges látomást adott neki az egyik, melyet azóta sem tudott elfeledni. A bukottak szolgái agyafúrt népség. Az ember elméjével játszadoznak, ezért mindig kellő óvatossággla kell őket kezelni. Ám Liát ez hidegen hagyta. Ő jobb szerette az egyenes beszédet.