[Aréna] Suzanne és Oswald - Segíts magadon, Isten is megsegít

Suzanne Walford és jómagam küzdenénk pár semmirekellő útonálló ellen, mondjuk egy úton, vagy mellette.

Dél egy kevésbé használt, de így is alaposan kijárt útján álltok, vagy mentek, mikor-hogy attól függően, hogy mihez van adott pillanatban kedvetek. A nap magasan jár, már elmúlt dél, de nem sokkal. Haladás közben ocsmány röhögés üti meg a fületeket, és egy egészséges (vagy már egészségtelen) adag böfögés. Az biztos, hogy egy közeli csoportosulás, vagy legalábbis annak egy része korán kezdte az estét, és hogy ez nektek mennyire nem jó, az hamar ki is derül: szinte mellőletek hallatszik egy harsány, emellett egyértelműen bormámorban úszó hang.
- Hánnémmá hááá pé'z kétlábo'! - Több se kellett, másodperceken belül körülvesz benneteket hat útonálló. Ha körülnéztek, azt látjátok, hogy hárman nem állnak már biztosan a lábukon. Az egyikük előrelép, egy tapasztaltnak tűnő bandita, aki még tud kettőt lépni anélkül, hogy felborulna, de még talán tízet is.
- Asszem már kitalálhattátok, mi a helyzet. Pénzt vagy életet, meg minden. - Mondja, ahogy kivonja a fegyverét, majd a többiek is követik a példáját. Eddig olyan öt méterre voltak tőletek, de most elkezdenek lassan felétek lépkedni.

Igyekezett. Mióta egyszer eltévedt erre, nem szerette ezt a környéket, így minél hamarabb szeretett volna átutazni, hogy nyugodtabban, az eltévedéstől való félelem nélkül folytathassa a vándorlást.
Ehhez most talált utitársat is, bizonyára Armaros közbenjárásának köszönhetően. A férfi magas volt, és erős. Nem sokan mernének ujjat húzni vele. Suzi maga sem mert először odamenni, mert attól tartott dühös lesz a férfi... De végül kiderült, hogy egészen kedves fickó...

Legalábbis amennyire meg tudta állapítani azelőtt, hogy az érthetetlen mormogás után hat egyáltalán nem szimpatikus alak gyűrűjébe kerültek... 
Nem volt nehéz levonnia a következtetést. Hiszen neki csak éppen annyi pénze volt, hogy ne halljon éhen, mielőtt munkát talál (ami elég sügrős volt] a legközelebbi településen... Azt nem adhatta oda, és éltete sem tud adni... Azt csak az idősebb asszonyok tudnak... A fegyveresek viszont közeledni kezdtek hozzá, ami nem tetszett neki... El kellett valahogy szaladnia, de azt sem tudott, mert nem látott kiutat.
Mint egyetlen eszközt, amivel megvédheti magát, gyorsan előhúzta féltve őrzött tőrét, miközben kereste, hol tudna legbiztonságosabban kiutat nyitni magának a rablók között.
Végül ijedten az egyik tántorgó férfinál próbálkozott, akiről első pillantásra úgy tűnt, ő is ki tudja billenteni annyira az egyensúlyából, hogy mellette kijuthasson a körből.

Mióta megváltozott a világ, a haramiák iránti ellenérzéseim csak felerősödtek. Elszaporodtak szerte Veronián, én pedig nem sok jóérzést táplálhattam olyanok irányába, akik mások nyomorúságán akarnak nyerészkedni. Mintha az embernek nem volna épp elég baja, mikor egyik napról a másikra él: a megélhetés sokak számára vált bizonytalanná.
Vetek egy pillantást a szemem sarkából újdonsült utazótársamra. Sok mindent el lehetne talán mondani a lányról, de azt éppenséggel nem, hogy ne értette volna meg a helyzetet. Figyelem, ahogy tőrt ránt. Ha nem lett volna nála fegyver - amit el tudtam volna képzelni róla -, magam adtam volna át neki a saját tőröm, de így csak abban kell reménykednem, hogy tud is bánni vele. Ha szerencsénk van, akkor nem kell sokat használnia.
Én magam is a kardomért nyúlok. Fölöslegesnek tartom a válaszadást, hiszen egyébként sem várják meg, nyilvánvaló, hogy ha elvehetik a pénzünk helyett minden másunkat is az életünkkel együtt, még ha botorság is, megpróbálják. Nem fogok nyugtalanul aludni, amiért mindent megteszek, hogy megvédjem magunkat, ez biztos.
- Maradj a közelemben - szólok oda félhangosan a lánynak. Nem volna jó, ha elválasztanának minket egymástól és bár nem szeretném alábecsülni, nem tűnik veszedelmes harcosnak, könnyen meglehet, hogy őt nézik ki először. Körbepillantok az ellenfeleinken, hogy lássam, melyik kíván először támadni és stabil állást veszek fel.

- Akkor életet. És utána pénzt. - Sóhajt a főnök, majd int. Legelőször Suzannet közelíti meg oldalról egy haramia, gyorsan, de némiképp bizonytalan léptekkel. Egy alacsony, vízszintes irányú vágással próbálja kettészelni az egykezes kardjával. A fegyver csorba, de biztosan fáj, ha elér.
Oswald kétszer akkora, mint Suzanne, így két katona ugrik rá: egyik husánggal, egyik pedig egy kihegyezett bottal. Nincsenek összehangolva a mozdulataik, az egyik elölről szúr, a másik pedig oldalról próbál lecsapni. Eközben a másik három haramia még szorosabbra zárja a kört.

Az útitársául szegődött férfi hangjára megtorpant, és visszalépett. Annak ellenére, hogy minden idegszála sikoltott, hogy minél hamarabb tűnjön el innen.
Ebben az is segített, hogy nem is mozdult elég gyorsan, és a köréjük verődött banda vezetője közölte, hogy nem áll szándékukban életben hagyni őket, és az egyik ingatag férfi már felé is mozdult, két másik a vele utazó férfi felé, míg a többiek igyekeztek jobban beszorítani őket.
Suzi riadtan meredt a felé tartó férfira, kívánva hogy fejezze be, és tűnjön el innen.
A megtorpanását látva pedig megpróbálta fel is lökni anélkül, hogy egy pillanatra is levette volna a szemét az arcáról, a tekintetéről.


Név: Blick auf Wahnsinn (Pillantás az őrületbe)
Típus: Bűbáj (Fenntartott)
Erősség: I.
Ár: 1000 váltó
Felhasználás: Szövetségalapú
Leírás: A kultista tekintetén keresztül bepillantást enged a mélységi elméjének őrületébe, így ameddig a szemkontaktus tart bárki, aki a szemébe néz zagyva motyogást és erős félelmet fog érezni.
és ha jól sejtem vagy csak erre a férfira, vagy mindegyik másikra is, a személyes passzívom helyett így ez fog érvényesülni:
Név:Böses Omen (Rossz Omen)
Típus: Passzív
Erősség: IIa.
Ár: 2500 váltó
Felhasználás: Szövetségalapú
Leírás: A kultista puszta jelenléte bizonytalanságot kelt a körülötte állókban, felszínre hozza a tudat által elnyomott gondolatokat és hajlamokat. Erős önkontrollal figyelmen kívül hagyható.

Nem mondhatnám, hogy könnyű a dolgunk, úgy tűnik, a lányt is kinézték maguknak, mint ellenfél. Fogalmam sincs, mennyire járatos a harcban, ezért arra jutok magamban, jó lesz, ha gyors eredményre igyekszem mindkét ellenfelem esetében. Jobb híján a szemből érkező támadást próbálom hárítani, s amennyiben sikerül, még azzal a lendülettel megpróbálok taszítani rajta egyet, hogy egyúttal kitérhessek az oldalamba támadó elől. Úgy sejtem ugyanis, ha nem járok sikerrel, egy husángtól mégis kevesebb károkozásra kell számítsak, mint egy szúrófegyver esetében, noha ennyiből nem tudnám megmondani, melyik forgatja ügyesebben rögtönzött fegyverét.

A páncélom és természetes adottságaim előnye, hogy jószerivel meg sem érzem a támadást, különösen egy ennyire rögtönzöttet. Már csak amiatt is jön jól, mert szemlátomást a lányt könnyebb célpontnak tartják, ideális az efféle nyúlszívű söpredékek számára, ezért is megkönnyebbülés számomra, hogy azóta sem próbált meg kereket oldani – azonnal utána vetnék magukat és nem kizárt, hogy árkon-bokron túl is üldöznék. Legjobb, ha nem szakadunk el egymástól.
Szerencsére bátornak is tűnik; nyomban ellentámadásba lendül, amibe nem is avatkozom bele, inkább úgy döntök, hogy míg csupán husánggal és vállal kell támadásra számítsak egyik oldalt, megvetem a lábam és fordulásból lendületet véve egy felülről féloldalas vágással támadok a többi potenciális ellenfelére.