[Magánjáték: Matheus; Grob] - Isten útjai...

Carolusburg olcsóbb vendéglői nem a hozzám hasonló vándormadaraknak lett kitalálva. Az étel pocsék, az alkohol vizezett vagy szennyezett, az ágyaknak is nehezen nevezhető fekvőhelyek pedig kényelmetlenek. Nem is csoda, hogy a reggeli napsugarak már az utcán leltek rám. Ugyanakkor nem lehetek hálátlan sem, hisz ha nincs Lammer közbenjárása, akkor már öt nappal korábban el kellett volna indulnom a többi doktorral, gyalog. Így viszont a hintós kísérettel mehetek egészen a határig, hogy elvégezzem a kárfelmérést. Rutinszerűen végignéztem a felszerelésemet, miközben a mellékutcákon haladva, kerülve a tömeget, siettem a külső gyűrű kapujában várakozó lovas kocsihoz. Fejben folyamatosan ismételtem magamnak a különböző betegségek jeleit, helyeit, ha esetleg pozitív eredményeket kapok a táborban, tudjam, mivel kell fellépni ellenük, esetleg kezelni őket. Már láttam lelki szemeim előtt a sérült és beteges katonákat, ahogy félelemmel kevert remény csillog a szemeikben, amikor meglátnak majd, bízva abban, hogy egy egyszerű folyadékkal meggyógyíthatom őket. Akaratlanul is mosolyra húzódott a szám, ám a bőröm gyűrődése okozta fájdalom hamar le is törölte arcomról és kezemmel ösztönösen az erszényembe nyúltam, hogy az ott meglapuló szegfűszeggel segítsek magamon.
A hintó, mint azt később megláttam, nem egy hintó volt, hanem három és kíséretnek lovas katonákat állítottak be, nem egyszerű gyalogosokat. Erről ugyan nem tudtam, de nagyon imponált a dolog. Mielőtt még kiléptem volna a főútra, utoljára ellenőriztem még egyszer a felszerelésemet, a köpenyem állapotát és a maszkom töltöttségét. Muszáj jó benyomást keltenem a kíséretemben, bár biztos vagyok benne, hogy nem csak az én kíséretem, még is szerettem volna azt gondolni. Vettem egy mély levegőt és elindultam a lovasok felé.

Karolosburg akkor reggelt is pont ugyanolyan ronda volt, mint bármelyik reggel. És különben is teljesen érthetetlen volt Matheus számára, hogy mi a viharért kellett minden alkalommal ki menni a fővárosba mikor ment valahová. Miért nem jöhetett a kiséretes hintó rögtön egyből a katedrálishoz? Bizony nehéz az inkvizítor élete, mint egy kő a mélységin. Néha irigyelte is az ingyenélők mindennapjait, például a különösen eretnek Esroniel von Himmelreichét, vagy a színjátékos bűvészét - Rudenz von Hellenburgét. Na sebaj, ő majd legalább nem ég a pokolban azzal a kettő bolondhitűvel ellentétben.
A három hintóból kettőbe valami pökhendi nemesnek tűnő emberek helyezkedtek el, a harmadik viszont üresen maradt. Ameddig be nem költözött Matheus atya, és imádkozott, hogy más nem is száll be.
Elővett egy Szent Bibliát, és felcsapta a Siralmak könyvénél.
Csak senki be ne szálljon ebbe a kocsiba.

- Grob Eugandis Hollódoktor. – mutatkoztam be az egyik rangosabbnak tűnő katonának, aki viszont egy biccentéssel letudta a jelenlétemet. Talán nem volt felhatalmazva, hogy szóba álljon velem. Vagy nem akart. Pár szó kicsikarásának reményében megkérdeztem tőle, mely hintóba van még hely a magam fajtának, mire továbbra is némán, csak a sorban a harmadikra mutatott. Először felcsillant bennem a remény apró sugara, hogy egymagam leszek a hintóban, ám hamar szertefoszlott az a sugár, amikor kinyitottam az ajtót.
- Adjon Isten szép reggelt atyám. – köszöntöttem tisztelettudóan a bent olvasgató vörös palástos férfit. - A nevem Grob Eugandis.
Érdekes volt látni egy inkvizítort a fronton állomásozó táborokba igyekezni, de el tudtam képzelni, hogy a hitevesztett katonák azonnal visszatérnek majd a helyes útra, amikor meglátják a keresztet. Szememmel gyorsan végignéztem a férfit és igyekeztem minden vonását jól az eszembe vésni. Komor férfi, vékony szemöldöke pedig nem segített arca finomságán. Őszülő tincseiből látszott mennyire nehéz a munkája, és hogy mennyire nagy gonddal végzi azt. Ruhája alá ugyan nem láttam be, de nyakából és arcából azt láttam, hogy nem egy jól táplált papról van szó. Pontos korát, vagy állapotát ugyanakkor nem tudtam volna megmondani.

Matheus jókedve millió apró darabra szakadt, és szétrepült a szélrózsa minden irányába, mikor az ajtó egy halk kattanással kinyíláshoz kezdett. Felmerült benne, hogy talán mielőtt meglátnák, addig kiszökhetne a másik ajtón, hátha mégis találna egy másik üres kocsit.
Felpillantott a Bibliából, majd rögtön vissza.
- Dícsértessék a Jézus Krisztus. - Köszöntötte az érkezőt miközben nem nézett rá.
Azon elmélékedett, hogy milyen ocsmányul nézett ki az arca. Vajon hogy tud így tükörbe nézni? Tud-e egyáltalán? Hirtelen úgy érezte, mintha valamit elfelejtett volna, legalábbis nyugodni nem hagyta. Felnézett a könyvből, és mégegyszer jól végigpillantotta a másikat. Kinek az anyja fia lehet ez? Mit csinál itt? Meglátta volna a szekeret, és csak úgy döntött, hogy felszáll?
- Mi járatban? - Nézett rá homlokát ráncolva.
Bár Matheus sem keltett olyan tipikus hintón utazós benyomást.

- Természetesen a frontra igyekszem atyám, ahova maga is. – válaszoltam, miközben lassan behajtottam magam mögött a hintó ajtaját, és elhelyezkedtem a pappal szemben. Homlokának mély ráncai sokat öregítettek rajta, csaknem azt hittem, egy vénember ül velem szemben. Egy igen mogorva öregember. Elhelyeztem magam mellé a felszereléseimet, botomat pedig az ölembe fektettem megszokásból.
- Önt mi célból hívatták, ha szabad kérdeznem? – bár sejtelmem az volt, még is tőle szerettem volna hallani.

Matheus végig pillantotta két nem olyan szép szemével a hintó túloldalán szétpöffeszkedő személyt.
- Isten szolgáitól nem azt kell kérdezni, hogy miért, hanem miért ne? - Mondta, ahogy egy, a Biblia végébe varrt könyvjelzőt behelyezett oda, ahol épp tartott, és becsukta azt. Nyugodtan az ölére tette, de el nem rakta.
- Megbocsássa modortalanságom, atyám, de nem vagyok járatos az Úrt érintő ügyekben. Jómagam egyszerű Istentisztelő vagyok csupán.
Borostás állára helyezte a kezét, és hátát kihúzva enyhén előre dőlt. Nyomasztóan mérte végig kínos csendben lentről felfelé a doktort.
- Az Urat minden ügy érinti. - Bólintott tudálékosan. - Ott is van munkája, ahol még csak nem is sejtené.
- És ön, mint a végrehajtó kéz, teljesíti kötelességét... De hol?
Az inkvizítor széttárta a karját.
- Minél délebbre megy az ember... Annál több eretnekséget lát.
- Ez esetben én vakon járom Veroniát, atyám. – Mosolygott az orvos. – Tisztában vagyok vele, hogy délen másképp tisztelik az Urat. Ám ők is tisztelik, nem?
Matheus az ölébe tette öregesen a kezeit, rá a Bibliára.
- Nem mind eretnekek... És nem mind ugyanúgy.
Kísérte mindezt egy mesterkélt mosoly, de nem a boldog fajta.
És ezzel a hintó útnak indult az emlegetett irányba komótosan – valamint csendben, ahogy a beszélgetés nem akarta magát folytatni. Grob egy apró zsákot halászott valahonnan elő, amiben zöldek voltak, és falatozni kezdett belőlük.
- Tudja atyám, eddigi életem során mindig is azt hittem, hogy a betegségek megértése a legnehezebb, amit tapasztalnom kell. De tévedtem. Isten szeretete, amely talán a legegyszerűbb tett kéne, hogy legyen, a legnehezebb helyesen csinálni.
Az inkvizítor szeme egyenesen felcsillant. Pár másodpercig csendben figyelte ahogy a másik étkezik.
- De hát ez egy betegség, herr Eugandis. A legveszedelmesebb mind közül. Hallomás útján terjed, és az örök élettől fosztja meg az Úr gyermekeit.
Ez láthatólag megzavarta a békés legelésben, mert eltüntette a zsákot.
- Atyám, az úr gyermekei nem élhetnek örökké. Legyen akár eretnek, legyen akár a legnagyobb élő szent. Mind meghalunk. Ha szerencsésebbek vagyunk, akkor a kor visz el minket.
Válasz képen csendesen megkopogtatta az Inkvizítor az ujjával a könyvet az ölében, és monotonan így szólt:
- Aki hisz bennem, még ha meghal is, élni fog.
- "Én vagyok a feltámadás és az élet is." Szép gondolat atyám, ám túl sok embert láttam már meghalni, hiába voltak az Úr legelszántabb hívői. Mind elhallgatott és megpihent. Feltámadni, vagy túlélni egyik sem volt képes.
A pap feje lassan vöröses színt öltött.
- Herr Eugandis, a föltámadás közeleg minden nappal! - Fenyegetően megrázta az ujját, miközben a hintó áthaladt a városkapun. - Vagy netán nincsen annak élete, kinek teste meghalt?
- Atyám gondolkozzon reálisan kérem. – Megemelte a kezét tenyérrel felfelé. - Ha eljő a feltámadás, káosz fogja elborítani a mi kis világunkat. Azt, hogy élnek e azok, akik már meghaltak, pedig sem elfogadni, sem megtagadni nem tudom. Én hiszem, hogy a dolgok azért történnek, mert Isten úgy akarta.
- Már a feltámadás előtt is káosz lesz; nagyobb, mint ezelőtt valaha. Olvasta maga a Jelenések könyvét? Ha nem, javaslom pótolja, minél hamarabb.
- Egyszer majd sort kerítek rá atyám. – Bólintott, és művészien, szinte vágyakozóan kibámult az ablakon a távolba. – Mondja csak, atyám! Mindig is erre vágyott? – Folytatta, anélkül, hogy levette volna a szemét a tájról.
Matheus épp felcsapta volna a Bibliát, hogy folytassa a tanulmányozását, de visszacsukta.
- Pontosan mire gondol? - Ráncolta a homlokát.
- Az út, melyen ön jár. Mindig is erre az útra vágyott?
- Világ életemben pap akartam lenni, herr Eugandis. - Bólintott. - És maga?
A doktor meghökkenten pislogott. Zavartan mérte végig a vele szemben ülőt, amit az csak csendben tűrt, és várt.
- Nagyon sokáig elveszettnek éreztem magam, miközben munkámat végeztem. Sokat gondolkodtam azon, vajon miért is csinálom ezt. Végül rájöttem. Az utamat nem azért járom, mert én azt járni akarom. Az Úr akarja azt, hogy én azt járjam.
Matheus meglepetten pislogott, majd köhintett egyet.
- Azt akarja mondani, hogy nem azt akarja, amit az Úr is akar?
- Nem, atyám. Nekem nincs vágyam, hogy egy utat járjak. Azért járok ezen, mert ezt ismerem. Mert az Úr erre szánt. Ám ez az út nem mindig hálás. Kicsit hasonlít is az önéhez, ha úgy nézzük. Olykor hálátlan, ám mégis szükséges út. Nem számunkra, de másoknak.
Az atya összehúzott szemmel méregette a másikat.
- Valóban, eléggé hasonlítanak... - Bólintott. - Az elüszkösödött végtagot le kell vágni, hiába nem... A legszebb látvány.
- A betegségeket ki kell ölnünk magunkból, bármi áron. A test nem képes fenntartani magát, ha gyenge. Minden tiszteletem az öné atyám, hogy küzd Veronia egészségéért.
- Minden tiszteletem az öné doktor, hogy van kiért küzdeni. - Mondta furán monoton hangon.
A hintó beérkezett az első kisebb faluba, amely útba esett dél felé.
- Ön mit gondol a doktorokról? – Kérdezte óvatosan.
- Mit gondolok? - Húzta fel a szemöldökét, mint aki nem hallotta jól, miközben elgondolkodott azon, hogy a vallatások során normál esetben ő kérdez. - Nincs róluk véleményem.
Az út maradékán csak a pap csak csendben olvasott, majd mikor a lovaskocsi megálltakor szinte szinkronban vele becsapta a könyvét. Magához vette a hóbelevancát - a Bibliát a másik hóna alá csapva - kinyitotta a kaput, és lelépett az útra. Komótosan körbetekintett, mint aki a tájat vizsgálja, nagyjából konkrétan a hintó ajtaja előtt.
- Nem szeretném elrontani a gyönyörű pillanatát atyám, de kiegyenesednék a hintón kívül. – Hajolt ki a kereten az orvos.
Az inkvizítor hátra fordította a fejét és pár másodpercig csendben figyelte a doktort.
- Hát persze. - Mondta, és odébb lépett két lépést oldalra, majd tovább bámészkodott.
A tájat alaposan végig mérte, és nem figyelt rá, hogy a mellette matató Eugandis mégis mit csinált, majd egyszer csak megszólalt hozzá:
- Mit kémlel a távolban atyám?
Pár másodpercig még csendben nézelődött, majd még mindig a távolba bámulva megszólalt:
- Csak elgondolkodtam... Merre rejtőzik az ellenség. - Bólintott.
- Kérem ne vegye sértésnek atyám, de véleményem szerint nem kell a távolba tekinteni, hogy az ember ellenségre bukkanjon. – Mondta, ahogy a déli tábor felé fordította a fejét.
Az eddigieknél még lassabban fordult Matheus a másik felé. Homlokát úgy ráncolta, hogy bármely gyűrthegység megirigyelte volna.
- Gondolja, hogy elkerülte a tekintetem az a szerencsétlen bagázs? - Mutatott a protestáns cirkuszi sátrak felé.
- Még csak fel se merült bennem. Pusztán nem értettem, milyen fajta ellenséget keres oly messzeségben. Bármiféle támadás lenne készülőben, arról a mi katonáink már tudnának. – Magyarázta, majd elhalkult. – Legalább is bízom benne. – Motyogta.
- Bízzon. - Legyintett, és elindult az északi csoport felé.
- Bízom én atyám. – Készségesen követni kezdte, fel véve a tempót. - Bízom abban, hogy a katonák egészségesek és nem lesz sok dolgom.
- Nem áll szándékában megdolgozni a kenyeréért? - Érdeklődött közömbös hangon.
- Én megdolgozom a kenyeremért. Ám ha kevesebbet kell dolgoznom ugyanannyi kenyérért, megteszem. – Elgondolkozott csendesen. - Ha más szemszögből kívánja nézni, ha nekem kevés a dolgom, az azt jelenti, hogy kevesebb a veszély, amely a király katonáit fenyegetheti.
- Érthető. - Bólintott ismételten.
A tábor szélén elhelyezkedő fekete-vörös – ámde valahogy mégis mesterkélten szerény – sátor felé indult egyértelműen. Mire belépett, a doktor már más úton járt.

- Isten szolgáitól nem azt kell kérdezni, hogy miért, hanem miért ne? – mondta az inkvizítor, majd miután megjelölte a szent könyvében, hol tartott, ölébe fektette azt.
Érdekes válasznak véltem ezt Isten egyik szolgájától. Reménykedtem benne, hogy nem lesz ellenszenves, ám egyszerűen képtelen voltam meghatározni a hozzáállását.
- Megbocsássa modortalanságom, atyám, de nem vagyok járatos az Úrt érintő ügyekben. Jómagam egyszerű Istentisztelő vagyok csupán. – erre a pap, állára emelte kezét és lassan végigmért. Rejtélyes tekintetéről semmit sem tudtam leolvasni és ez zavart. De nem csak az. Szemei miatt a hideg futkosott a hátamon és az is nem sokon múlott, hogy összeránduljak.
- Az Urat minden ügy érinti. – mondta végül. - Ott is van munkája, ahol még csak nem is sejtené.
- És ön, mint a végrehajtó kéz, teljesíti kötelességét... De hol?
- Minél délebbre megy az ember, annál több eretnekséget lát. – válaszolta, széttárt karokkal.
Akarva, akaratlanul is mosolyra húzódtak ajkaim, ám bőröm gyűrődése okozta emlékeztető fájdalom azonnal letörölte azt.
- Ez esetben én vakon járom Veroniát, atyám. Tisztában vagyok vele, hogy délen másképp tisztelik az Urat. Ám ők is tisztelik, nem? Mitől eretnekek mind?
- Nem mind eretnekek... És nem mind ugyanúgy. – jött a válasz, egy halovány mosollyal, miközben az atya megpihentette kezeit a bibliáján.
Nem is sokkal később, a hintó egy rántással útnak indult, a fronton várakozó katonák felé.
Ahogy lassan haladtunk kifelé a városból, csendesen várakoztam, folytatja e esetleg a magyarázatát a pap, ám mivel az nem jött, kénytelen voltam beérni ennyivel. Zsebemből kiemeltem erszényem, abból pedig a szegfüves zsákom, hogy pár szemet elrághassak.
- Tudja atyám, eddigi életem során mindig is azt hittem, hogy a betegségek megértése a legnehezebb, amit tapasztalnom kell. De tévedtem. Isten szeretete, amely talán a legegyszerűbb tett kéne, hogy legyen, a legnehezebb helyesen csinálni.
Az inkvizítor szeme egyenesen felcsillant. Pár másodpercig csendben figyelt, majd így szólott:
- De hát ez egy betegség, herr Eugandis. A legveszedelmesebb mindközül. Hallomás útján terjed, és az örök élettől fosztja meg az Úr gyermekeit.
Csendesen lenyeltem az apró szemeket, majd visszahelyeztem a zsákom az erszényembe, azt pedig egyik zsebem mélyére süllyesztettem.
- Atyám, az úr gyermekei nem élhetnek örökké. Legyen akár eretnek, legyen akár a legnagyobb élő szent. Mind meghalunk. Ha szerencsésebbek vagyunk, akkor a kor visz el minket.
- Aki hisz bennem, még ha meghal is, élni fog. – mondta és csontos ujjaival megkopogtatta az ölébe fektetett könyvet.
Felidéztem magamban Jézus szavait. Régen volt már, hogy felolvastak nekem abból a könyvből, de erre az idézetre kifejezetten emlékeztem.
- "Én vagyok a feltámadás és az élet is". – mondtam és mélyen a pap szemébe néztem. - Szép gondolat atyám, ám túl sok embert láttam már meghalni, hiába voltak az Úr legelszántabb hívői. Mind elhallgatott és megpihent. Feltámadni, vagy túlélni egyik sem volt képes.
A pap feje lassan vöröses színt öltött, mintha tényleg dühössé vált volna szavaimtól.
- Herr Eugandis, a föltámadás közeleg minden nappal! – rázta meg az ujját fenyegetően. - Vagy netán nincsen annak élete, kinek teste meghalt?
- Atyám gondolkozzon reálisan, kérem. - megemeltem kezemet, tenyérrel felfelé. - Ha eljő a feltámadás, káosz fogja elborítani a mi kis világunkat. Azt, hogy élnek e azok, akik már meghaltak, pedig sem elfogadni, sem megtagadni nem tudom. Én hiszem, hogy a dolgok azért történnek, mert Isten úgy akarta.
- Már a feltámadás előtt is káosz lesz, nagyobb mint ezelőtt valaha. Olvasta maga a Jelenések könyvét? Ha nem, javaslom, pótolja, minél hamarabb.
- Egyszer majd sort kerítek rá atyám. - bólintottam, majd tekintetemet a kinti tájra szegeztem és elmerültem gondolataimban. Érdekes emberrel utazhattam, nem tagadom. Eltökélt követője az Úrnak és bizony sok tapasztalatot hallottam szavaiban.
- Mondja csak, atyám! Mindig is erre vágyott? - kérdeztem tőle, ám tekintetemet továbbra is kifelé fordítottam.
- Pontosan mire gondol?
- Az út, melyen ön jár. Mindig is erre az útra vágyott?
- Világ életemben pap akartam lenni, herr Eugandis. - bólintott. - És maga?
Kérdése meglepett. Bár lehet nem is a kérdés maga, hanem a tény, hogy nem tudtam rá válaszolni. Hosszasan elgondolkoztam, miközben szemem a vastag kötésű könyv és a kereszt között járt, majd végül megállapodott az inkvizítor szemein.
- Nagyon sokáig elveszettnek éreztem magam, miközben munkámat végeztem. Sokat gondolkodtam azon, vajon miért is csinálom ezt. Végül rájöttem. Az utamat nem azért járom, mert én azt járni akarom. Az Úr akarja azt, hogy én azt járjam.
A pap is meglepettnek tűnt a válaszomtól és köhintett egyet.
- Azt akarja mondani, hogy nem azt akarja, amit az Úr is akar?
- Nem, atyám. Nekem nincs vágyam, hogy egy utat járjak. – mondtam monoton hangon. – Azért járok ezen, mert ezt ismerem. Mert az Úr erre szánt. Ám ez az út nem mindig hálás. Kicsit hasonlít is az önéhez, ha úgy nézzük. Olykor hálátlan, ám mégis szükséges út. Nem számunkra, de másoknak.
Az atya összehúzott szemmel méregetett.
- Valóban, eléggé hasonlítanak... - Bólintott. - Az elüszkösödött végtagot le kell vágni, hiába nem... A legszebb látvány.
- A betegségeket ki kell ölnünk magunkból, bármi áron. A test nem képes fenntartani magát, ha gyenge. Minden tiszteletem az öné atyám, hogy küzd Veronia egészségéért.
- Minden tiszteletem az öné doktor, hogy van kiért küzdeni. - Mondta különösen monoton hangon, amitől hirtelen olyan érzésem támadt, mintha lenézte volna a hivatásom. A hintó eközben beérkezett az első kisebb faluba, amely útba esik dél felé.
- Ön mit gondol a doktorokról? – kérdeztem tőle. Biztos akartam lenni benne, hogy nem járok e rossz járáson, miközben bizalmát próbálom elnyerni.
- Mit gondolok? - Húzta fel a szemöldökét, mint aki nem hallotta jól. - Nincs róluk véleményem.
Egy lassú bólintással nyugtáztam válaszát. Úgy érzem, nem lesz szükségem több kérdésre, így csöndben is maradok. A hintó lassan kigurul a faluból és közeledik végállomása felé, ahol a katonák állomásoznak.

Az út maradékán a pap csak csendben olvasott, míg én a kocsiból kifelé nézve, magamba merülve gondolkodtam. A hintó megálltakkor becsapódó könyv zökkentett ki a valóságba, majd miután a pap magához vette minden tulajdonát, kinyitotta a kaput, és lelépett az útra. Komótosan körbetekintett, mint aki a tájat vizsgálja, megállva a hintó ajtaja előtt, megnehezítve az onnan történő leszállásomat. Egy rövid ideig türelmesen várakoztam, ám kényelmetlen testtartásom miatt nem voltam hajlandó sokáig időzni.
- Nem szeretném elrontani a gyönyörű pillanatát atyám, de kiegyenesednék a hintón kívül.
Az inkvizítor hátra fordította a fejét és pár másodpercig csendben figyelt.
- Hát persze. - Mondta és odébb lépett két lépést oldalra, majd tovább bámészkodott.
Talpammal végre az útra léphettem és egy rövid nyújtózkodással könnyítettem elgémberedett végtagjaimon. Visszanéztem a hintóba, nem hagytam e ott semmit, majd a paphoz fordultam és megköszöntem neki megértését. Gyorsan felmértem a környezetet. Nem messze a tábortól álltunk meg, a táj kifejezetten békésnek hatott. Mintha nem is háború lenne. Feltűnt, hogy az atya sokáig nézelődik, ami felkeltette kíváncsiságomat.
- Mit kémlel a távolban atyám?
Pár másodpercig még csendben nézelődött, majd még mindig a távolba bámulva így szólt:
- Csak elgondolkodtam... Merre rejtőzik az ellenség. - Bólintott.
Magamban elmosolyodtam a megkönnyebbüléstől, hogy nem valami elvont gondolatot fogalmazott éppen meg, rövid hallgatása alatt.
- Kérem ne vegye sértésnek atyám, de véleményem szerint nem kell a távolba tekinteni, hogy az ember ellenségre bukkanjon. - Tekintetemet a nagy területet elfoglaló sátortáborra fordítottam, amely a tőlünk elég messzire elterülő, de még jól látható sátortáborra.
Az eddiginél még lassabban fordult felém. Homlokát úgy ráncolta, hogy bármely gyűrthegység megirigyelte volna.
- Gondolja, hogy elkerülte a tekintetem az a szerencsétlen bagázs? - Mutatott a protestáns cirkuszi sátrak felé.
- Még csak fel se merült bennem. - mentegetőztem. - Pusztán nem értettem, milyen fajta ellenséget keres oly messzeségben. Bármiféle támadás lenne készülőben, arról a mi katonáink már tudnának. –mondom, majd átfordulok a közelben állomásozó északi katonákra. - Legalább is bízom benne. - teszem hozzá halkan, ám a pap csak legyintett.
- Bízzon. - mondta, és elindult az északi csoport felé.
- Bízom én atyám. - indultam utána sietősen, miközben oldalamról elkezdtem leszíjazni a hollófej formájú maszkom. - Bízom abban, hogy a katonák egészségesek és nem lesz sok dolgom.
- Nem áll szándékában megdolgozni a kenyeréért? - érdeklődött közömbös hangon az előttem sétáló.
- Én megdolgozom a kenyeremért. Ám ha kevesebbet kell dolgoznom ugyanannyi kenyérért, megteszem. - rövid ideig elgondolkodtam, majd hozzátettem. - Ha más szemszögből kívánja nézni, ha nekem kevés a dolgom, az azt jelenti, hogy kevesebb a veszély, amely a király katonáit fenyegetheti.
- Érthető. - Bólintott ismételten, majd a tábor szélén elhelyezkedő fekete-vörös - ámde valahogy mégis mesterkélten szerény - sátor felé indult.
El szerettem volna búcsúzni az inkvizítortól, mielőtt még belép a sátorba, ám meggondoltam magam. Valószínűnek tartottam, hogy fogunk még találkozni a táborban. Így elindultam megkeresni a tábornok sátrát, hogy bejelentsem megérkezésem és összegyűjttessem vele a kezelésre váró katonákat.

Huszonkettő könnyű sérülést kellett megvizsgálnom és ellátnom, amely egy kissé kimerített, ugyan is nagyon sokat rájátszottak a sérülésükre. Az a körömhegynyi vastag karcolás az alsó lábszáron, nem képes lesántítani egy embert.
Miután végeztem a könnyebbekkel, a tábornok elvezetett egy sátorhoz, ahol az egyetlen, súlyosabban megsérült katonát tartották. Mikor a bejárathoz léptem, már érezni lehetett a rothadás bűzét. Ugyan nem olyan erősen, mint egy több napos holttestből, de már azelőtt tudtam, mi történt a katonával, hogy láttam volna.
Schumannt gyomron szúrták, az utolsó ütközetben, azóta az állapota csak rosszabbodott. Megvizsgáltam a sebet, de az ilyen mértékű elfertőződés ellen, nem tudtam mit tenni. Ekkor a katona kiborult magából, haraggal reagált reménytelen helyzetére és oly messzire ment átkozódásaival, hogy fennhangon még magát Istent is elátkozta, amiért nem vigyázott "gyermekére" az utóbbi összecsapásban. A hangos üvöltözése és átkozódása, tömeget is vonzott a sátor köré, ám azt, hogy mekkorát, nem tudtam megállapítani a hangokból. A beteg szitkozódásai és ideges kiáltásai minden zajt elnyomtak.
Ekkor a sátorba belépett a vörös palástos pap. Először rám nézett, majd az ágyon fekvő katonára.
- Maga. - Mutatott a fekvőre. - Mit mondott?
- Maga meg aztán a mindennek a teteje szentfazék! - vetette oda neki a katona, továbbra is az ágyban fekve. - Kényelmesen éldegél az Úr kezének nevezve önmagát, míg mi katonák az ő nevében megyünk a mezőre kivérezni! Milyen Isten az ilyen?! Rohadjon meg, az összes kereszttel együtt! - zihálva vette a levegőt és még a vörös palástos lába elé is köpött egyet.
Láttam az atyán, hogy arca megfeszült és kötelességemnek éreztem megmagyarázni a beteg viselkedését.
- Schumann katonát gyomron szúrták és a sérülése elfertőződött. Talán csak pár napja lehet hátra, kérem atyám, nézze el neki ezt az otromba viselkedést.
- Szent... Fazék. – A pap megsimította az állát. - Csak néhány nap? - Mély együttérzés érződött a hangjában. - Mélységesen szomorú! - Zárta egy nagy sóhajtással.
- Dehogy sajnálja! Egyen egy lapát lószart! A maga istene cserben hagyott a harcban! Pedig én hittem! Én úgy hittem, ahogy más még soha! És nézze meg hová vezetett a hitem! - a katona görcsös kezeivel felrántotta véresre ázott fehér felsőjét, hogy megmutassa ocsmány sebét. - Isten nem vigyáz az égvilágon senkire. Csak ül fent az égi trónján és nevet rajtunk! Játszik velünk, mint gyermek a játékaival, majd ha ránk unt, eldob minket! Jól nézd meg öregember. Hát így kéne hogy bánjon velünk az úr? Saját gyermekeivel?
A vörös palástos a fejét rázva közelebb lépett, közel mellettem állt meg.
- Herr Eugandis, nagyon kevés időnk van hátra, így hát cselekednünk kell minél hamarabb. Ennek az embernek a lelki üdve forog kockán! – Nézett rám szomorúan és kérlelően.
Én visszanéztem annak szemébe, majd végignéztem a katonán, aki végre csendben maradt. Ocsmány szavai és magas temperamentuma nem tette szívleltté számomra. Halála így is elkerülhetetlen, akkor már inkább mentsük, ami menthető.
- Az ön kezeire bízom atyám. A testéért már nem tudok tenni semmit. A lelki üdvösség az ön területe.
Válaszul az inkvizítor bólintott.
- Segítsen! - Mondta, és megragadta az ágy egyik felét, míg a fejével a másik oldal felé bökött.
Szó nélkül átsétáltam az ágy másik lábához és közben csendesen elmormoltam egy imát, hogy az ágy a katonával együtt ne nyomjon túl sokat.
- Mire készülnek?! - fakadt ki a szerencsétlen, nem értve a helyzete súlyosságát. Szerencsére ereje nem volt, hogy egész testével forogjon, így csak fejét forgatta.
A pap lassan elkezdett kifelé araszolni a sátorból, vele együtt az ágy, az ággyal együtt pedig én is. A tömeg meglepetten szétnyílt, és amolyan húszlépésnyi távolságban lehelyeztük az ágyat a földre.
- Köszönöm, doktor. - Mondta komoran, mire én csak bólintottam egyet és kifújtam magam. Nehéz volt…
Felbukkant egy katona egy nagy falapot hozva. Mögötte egy alacsonyabb szolga hozott talicskán sok követ. Először meglepődtem rajtuk, nem értettem, mi üthetett beléjük, de mikor megláttam, hogy felénk hozzák, félreálltam az útjukból.
- Herr Schumann. Eretnekséggel vádolom magát. – Jelentette ki az inkvizítor.
- Eretnekséggel?! - fakad ki újból a katona - Engem?! Nem én hagytam el az urat! Az hagyott el engem! Mindenkit elhagyott az úr!
Az utóbbi felkiáltása kissé szíven ütött. Magamat sohasem tartottam a leg elhivatottabb hívőnek, de hogy valaki ilyen mértékben az Úr ellen forduljon, még számomra is hallatlannak számított. Ingerültségem leküzdésére zsebembe nyúltam és kivettem a zsák szegfűszeget, hogy abból falatozzak.
- Álljon fel! - Utasította a pap felhúzott orral a katonát.
Erre Schumann elhallgatott és válla fölött rám nézett. Tisztában voltam vele, hogy a katonának ahhoz is alig van ereje, hogy karját mozgassa, nem hogy fel is álljon. Gyanítottam, hogy a katona velem akarja kimondatni az okát mozdulatlanságának, de én csak csöndesen néztem vissza rá, mint az elítélt emberre, kezemben a kis zsákommal. Nem voltam hajlandó segítséget nyújtani neki. Nem volt hozzá már meg a hangulatom.
- Én a helyében nem húznám az időt. – mondtam az atyának, közelebb hajolva hozzá.
- Igaza van, doktor. - Bólintott, és az egy mozdulattal felborította az ágyat.
Schumann hangosan üvöltve a fájdalomtól gurult arrébb a porban, felkelni ám így sem tudott. Tekintetével a többi katonatársát nézte, kétségbeesetten, a tömegben azonban senki sem nézett rá. Mindenki az inkvizítort figyelte.
Az intett a falaposnak, aki ekkor hátra hőkölt. Az inkvizítor ráncolta a homlokát, és ez elegendő bíztatás volt arra, hogy a másik odajöjjön, és a fát a Schumannra helyezze.
Ezúttal a talicskásnak intett.
Azzal ugyanaz a rituálé játszódott le - meglepettség, homlokráncolás, engedelmesség. A kettő ezek után viszont bambán bámult az inkvizítorra.
- Köveket! - utasította őket. - Ameddig nem szólok.
És elkezdték a súlyos köveket a talicskáról a fára pakolni.
- Ismerje be, hogy eretnek! - Szólt határozottan.
- Mind egy célért harcoltunk! - kiabált Schumann a két másik katonára, akik hordani kezdték rá a máglyára valót. - Nem én hagytam el az Urat! Az hagyott el minket! Mindünket! Egész Veroniát! Az egész átkozott világot! Rohadjatok meg mind! Rohadjon meg az Isten az összes angyalával együtt!
- Ismerje be, hogy eretnek! - Rivallott hangosabban a pap.
- NEM ERETNEKSÉG LÁTNI AZ IGAZAT!!! - üvöltött vissza a katona, majd lihegve, mérgesen az inkvizítor szemébe bámult.
- Kivághatom a nyelvét atyám? Átkos szavai méreg az embereknek. – kérdeztem, elfojtva hangomban az ingerültséget. Az meglepetten fordította a fejét hátra és békítően felemelte a kezét.
- Köszönöm, Herr Eugandis, de hallanom kell, hogy vallomást tesz.
- Ennek az embernek elködösíti elméjét saját életének gyásza. Nem bízom benne, hogy vallomást fog tenni. - néztem a katona haragos arcára, lángoló szemekkel.
- Én mindent megteszek érte, hogy megmentsem ennek az embernek a lelkét, doktor. Sosem szabad feladni. - Bólintott, és az egyre üresedő talicskán legeltette szemét.
- Önt is félrevezetik atyám! Azt hiszi, érdekli Istent, mit tesz velem? Mit tesz bárkivel?! - kérdését nekiszegezte ugyan, ám választ nem várt. Ezen a ponton már hangja is halkabb lett, nem üvöltözött teli torokból. Haragja csillapodni látszott, de volt egy olyan sejtésem, hogy a sebének fájdalma és a kövek nyomása is segíthetett benne.
Ahogy a talicska megürült, a pap morcosan sóhajtott.
- Hozzanak még, és öntsék majd a földre! - Utasította a katonát és a szolgát, akik azonnal el is tűntek. - Herr Eugandis. - Fordult oldalra. - Ez... Egy kis időbe fog telni. Elmegyek jelenteni a püspöknek. Ne hagyja még Schumannt meghalni!
- Belém fektetett bizalma remélhetőleg indokolt, atyám. Jómagam már felkötöttem volna. De megteszek minden tőlem telhetőt. - majd a talicska felé néztem, amely távolodott a tömegben. - Mennyi ideig lesz távol?
- Sajnos nem tudom megmondani... Tán egy órát.
- Addig bizonyosan életben marad. - bólintottam, majd odaálltam Schumann mellé és közömbös tekintettel figyeltem annak arcát. Az csak a porba bámult és halkan nyöszörgött. Fáradtnak látszott és ocsmány sebéből ismét vérezni kezdett. Valószínűleg a korábbi erőlködések miatt felszakadt a seb egy része.

---

Mire az atya visszaért, a tömeg megfogyatkozott, már csak azok maradtak ott, akiknek nem tudott elfoglaltságot találni a parancsnok.
- Mire jutott atyám? - kérdeztem, mikor a léptek zajára felpillantva megláttam az inkvizítor közeledtét.
- Dokumentáltam a Sacra Institutio számára a... Problémát. A püspök feloldozott, így hát kétségek nélkül folytathatjuk a munkálatokat. - Mondta, és bólintott tudálékosan, majd a katona felé fordította a fejét. - Herr Schumann, vallja be bűnösségét!
Én is bólintottam egyet, majd félreálltam kijelölt helyemről.
- Ugyan mit érnék el ezzel? - kérdezte erőtlenül a férfi.
- A maga lelki üdvét. - Morogta. - Nem kíván a pokolra kerülni, vagy tévedek?
Schumann, erejét összeszedve, feltekintett a papra és egy fájdalomtól eltorzított mosoly húzódott végig az arcán.
- Pusztán szavakkal lelki üdvösséget érhet el egy magamfajta eretnek?
- Nem. De segít. - Vetett keresztet. - Még köveket!
Felszólítására a talicska ismét elindult, hogy meghozza a kért nehezékeket.
- Nem tettem semmit az úr ellen, sem hívei ellen. Soha. Miért sújt hát ekkora balszerencsével engem és családomat? Mondja meg atyám! Az úr, akit oly nagyon szeretünk, miért nem szeret bennünket?
Az inkvizítor arca elvörösödött, mintha csalánnal dörzsölték volna be.
- Nem-e? - Szinte ordította. - Talán egy vámpír szökött a sátorba és az szidta az Urat a maga hangján? - A végére már lejjebb esett a hangja, de még mindig határozott volt.
- Ez itt csak én vagyok atyám. Csak az én hangom volt ott is és itt is. - rövid szünetet tartott, ahogy a fájdalom láthatóan átjárta a testét. - Az úr nem szereti gyermekeit. Hát süllyedjen el Ő a pokolban...
- Atyám. - szólítottam meg halkan a papot. - Kérem, had tegyek valamit, mielőtt rossz gondolatokat ültet a hallgató katonákba.
- Az Úr nem minden kit egyformán szeret, de megtagadni őt... - Rázta a fejét. - Legyen hát, herr Eugandis. Nem sok a lehetőség.
Ismét bólintottam, majd odasétáltam egy katonához és kinyújtott kézzel a kését kértem. Az, rövid hezitálás után oda is adta.
- Megtagadom az Urat, mert megtagadott engem! - kiáltotta Schumann. - Hát maga szerint ezt érdemli egy hithű katona, aki királyáért és az egyházért harcol a fronton?! Keserű halált? - eközben én mellé guggoltam és ellenőriztem a penge élét.
- Schumann katona, az Úr sosem tagadta meg magát. Ezért vagyok én itt, hogy segítsek, az Úr nevében. – mikor ezt kimondta, kezem, mellyel a katona arcát akartam megfogni, megállt a levegőben.
"Segíteni? Ezen?" Közömbös arcomon ugyan nem látszott, de elég ideig néztem a pap szemébe, hogy egyértelművé tegyem értetlenségemet. „Hát a pap még az ilyen mélyre süllyedt embereknek is hajlandó lenne segíteni? Még is mennyire elhivatott ő?”
- Meg tud menteni a biztos haláltól? Harcolhatok újra a hitemért? Netán csodát rejteget a palástja alatt atyám?
- Meg tudom menteni az örök haláltól. – Nyitotta szét karjait. - Az örök életben nem kell a hitéért harcolnia. Még nem késő!
Felsóhajtottam és Schumann feje mellé szúrtam a pengét. "Ez a pap túl kitartó..."
A sérült katona arca meggyötört volt, de valami különös vonal húzódott benne.
- Gyűlölöm az Urat, amiért erre a sorsra kárhoztatott. De ha van rá esélyem, hogy örökké éljen a lelkem...
- Hát ismerje be! Ismerje be hogy vétkezett, és fogadja el az Urat!
- Nézze Schumann. A halál már elkerülhetetlen. Ezt ön is tudja. Legalább esze legyen. – mondtam a férfinak, közelebb hajolva hozzá.
Rövid csönd után az, fáradtan felnyögött.
- Beismerem atyám. Vétkeztem, mikor mocskoltam az Úr nevét.
- Csodálatos! - Csapta össze a kezét a pap. - Szedjék le róla a köveket meg az ágyat... - Utasított pár katonát, akik a közelében voltak, majd mormolt valamit latinul.
Én ismét hátrébb álltam, és csalódottan vittem vissza a katonának a kését. Sokáig gondolkodtam azon, hogy megtartsam e, vagy sem, de a lopást még sem kíséreltem volna meg egy inkvizítor jelenlétében.
- Mi lesz hát Schumann sorsa atyám? – kérdeztem, ismét mellé állva.
- Hát nem egyértelmű? - Nézett rám felháborodottan. A végzett katonák felé fordult. - Hozzanak sok tűzifát!
- A lánggal kívánja megtisztítani Schumann lelkét? - Sokkal inkább megerősíteni akartam gondolataimat a kérdésemmel. Hallottam már, hogy az egyház kifejezetten szereti így büntetni az eretnekeket, de sosem voltam képes komolyan venni, hogy a lángok képesek megtisztítani a lelket.
Eközben a szabadon lézengő katonák, a legcsekélyebb hezitálás nélkül iramodtak el fáért. Ez is mutatta, hogy egy inkvizítor szava, még mindig erősebb, mint egy Hollódoktoré.
- Tudja, herr Eugandis, a tűz a legjobb módja az eretnekség megtisztításának. - Bólogatott hevesen. - Kellően fájdalmas, de lassú, ezért bőven van idő megtérni.
- Láttam már embereket élve elégni atyám. Nem szép látvány. Emellett a szag... Önnek nem lesz szüksége szűrőre? - kérdeztem, majd az oldalamon lógó maszkhoz nyúltam.
- Nem kell OLYAN nagy tűz. - Ráncolta a homlokát, majd oldalra hajolt, ahogy látta, hogy az emberek munkához látnak.
Én csak bólogattam és tenyeremet dörzsölgetve arrébb álltam. Nem értettem, hogyan képes kordában tartani a tüzet, de nem akartam tudatlannak tűnni az egyház egyik fontos személye előtt. Csöndben megvártam, míg a farakás megnőtt és Schumannról lekerültek a nehezékek. A rakás körül kissé feltúrták a földet és elvittek minden éghető anyagot a közeléből, nehogy hirtelen tűzvész üssön ki. Schumannt, aki meglepően csendesen tűrte a sorsát, az inkvizítor utasítására a rakás közepén álló oszlophoz kötözték, majd meggyújtották a széleket.
Az atya ismételten latin szövegeket kezdett mormolni, miközben felnyitott a kezében egy kis könyvet, ami eddig a köpenye belső zsebében rejtőzött, és abból idézett hangosan, szintén latinul. Legalább is azt hittem, hogy latinul, ám a kiejtése annyira érthetetlen volt, hogy azt még egy megzavarodott ember halandzsájának is lehetett volna mondani.
Sokáig figyeltem Schumann arcát és megpróbáltam rájönni, mi is járhat a fejében, mitől ennyire szótlan, de egyszerűen lehetetlen volt egy érzelmet is leolvasni róla. Legalább is egy ismert érzelmet se. Mikor a lángok már elég magasra csaptak ahhoz, hogy a lába érezhesse őket, arca megfeszült. Ekkor a papra néztem és megpróbáltam még egyszer utoljára értelmezni szavait, sikertelenül.
- Amen. - Zárta le a könyvet ezzel a felettébb érthető, utolsó szóval, majd visszahelyezte oda ahonnan jött. Kezeit összekulcsolva figyelte csendben, ahogy a máglya lángjai lassan nyaldossák Schumannt körbe.
- Amen. – ismételtem meg ösztönösen, halkan, majd engedve kíváncsiságomnak, a paphoz szóltam. - Mondja atyám, miből olvasott fel?
- Oh, csupán a Sacra Institutio egyik kevésbé ismert könyvéből. Halotti beszédet mondtam. – Halkan beszélt és kihúzta magát, miközben nem vette le a szemét a tűzről.
- Így már értem, miért nem ismertem fel. - mondtam és én is a lángokba meredtem egy darabig. Azt mégsem mondhattam el, egy felsőbb egyházi végrehajtónak, hogy érthetetlen volt az imája!- Mondja atyám. Illetlenség volna a részemről, ha nem várom meg, míg Schumann talpa megfeketedik?
- Nem, herr Eugandis, ha dolga van, menjen csak! - Nézett továbbra is összekulcsolt kézzel rezzenéstelenül a tűzre. Hálás voltam kissé válaszának, bár nem elfoglaltságom miatt nem kívántam maradni. Az égő ember bűze kellemetlen emlékeket idéz fel, nem beszélve arról, hogy még szűrővel is csak nehezen elviselhető, így nem szívesen lennék a tábor közelében, amikor a lángok már nem csak kóstolgatják, hanem már emésztik is Schumannt.
Megkoppintottam a földet botommal, majd elfordultam a lángoktól és a pap szemeit néztem. Végiggondoltam mindent, amit erről az emberről tudok, majd összegeztem magamban, hogy mennyire keveset is tudok igazán. De ez talán jól is van így.
- Isten önnel atyám. Járjon akár merre is, remélem, munkáját mindig ily elhivatottsággal fogja végezni. - még egy mosolyt is megengedtem magamnak, amit nagyon hamar letöröltem magamról, tekintettel a fájdalomra.
- Dícsértessék a Jézus Krisztus, herr Eugandis. – válaszolta kissé meglepetten.
Én bólintottam egyet, majd hátat fordítva a farakásnak, a lángoknak, Schumannak és a papnak, sietős léptekkel távoztam a táborból.

Őszintén szólva magamon is meglepődtem, de üde friss fuvallat volt egy ilyen emberközeli játék. Nagyon reálisan és nagyon hangulatosan írtátok le mindketten egy átlag északi inkvizítor és egy átlag hollódoktor mindennapi munkáját, mindkettőtöknek jár a 100 TP jutalom.