[Magánjáték: Matheus és Yrsil] Tavaszi Pajzántalanítás

Matheus kilépett a falu templomából, és békésen nyugtázta magának, hogy a helyi pap intelligenciája vetekszik magának Esronielnek az intelligenciájával, és így morcosan kopogtatta meg a saját homlokát, hogy bár elfeledkezhetne az elmúlt napon történtekről. Bár a jól elvégzett munka, az akkor is jól elvégzett munka; a katedrálisban pedig örülni fognak. Talán a Sacra Institutionak még arra is lesz lehetősége, hogy rendet tegyen a kollégája fejében valamilyen módon, még ha nem is rögtön. Ugyan csak másnap indult volna vissza a Katedrálisba - úgyhogy elhatározta, legjobban teszi, ha elüti az időt valamivel. Tolvajok kezeinek levágásával, vagy mondjuk reá csúnya tekintetet legeltető emberek eretnekségi vizsgálatával, ahogy azt bármire való inkvizítorok szabadidős tevékenységükként végezni szokták.
Suttogás ütötte meg a fülét, ahogy egy szélső utcán békésen lépdelve áthaladt keresztben. Nem tudott sokat kiszűrni belőle, de valami érdekes dologról volt szó - és végre valahára nem pletykáról: úgy tűnt, valós időben történt épp valami fergeteges esemény. Így hát sarkon fordult, és vörös ruhájával susogva rálépett egy másik utcára, melyről valószínűleg az iménti beszélgetés szólt. Valamiféle ember közeledett, akivel jól elbántak. Mindenféle kosz helyezkedett el a ruháján és bőrén, így hát nehéz volt eldönteni, hogy a vérnek tűnő dolgok belőle szivárogtak-e, vagy valaki másé hagyott nyomot rajta.
A kérdéses illetőt Matheus érdeklődve figyelte, viszont amaz úgy döntött, hogy nem mutatkozik, és egy hirtelen, váratlan fordulattal egy sikátorba menetelt. Valami volt a levegőben, de nem feltétlen volt kötött az eretnekséghez, így hát semmi sem garantálta azt sem, hogy az egyház ügye volna. Matheus tehát váll rándítva megfordult, visszatérve az útra melyről letért, és a fogadó felé vette az irányt, hogy megszálljon míg vár a hazatérésének idejére – nem akart egy perccel több időt sem tölteni a plébánián, nehogy még ott is aludjon.
Amúgy is, a falusiak gyakran keveredtek verekedésbe, és ha valamiféle nagy veszély közeledett volna, az illető biztos sikoltva követelte volna a segítséget. Ilyen gondolatokkal fordult utcáról utcára, ösztönösen távolodva a templom tornyától, majd bizonyosan a falu legmagasabb épülete volt. Végre talált egy rozoga fogadót, és hangosan betrappolt a pulthoz. Rendelt egy korsó sört a duci kocsmárostól, kinek szélessége látszólag az egész famíliájára kiterjedt. Az italt elragadva szemét a sarokban elhelyezkedő sötét asztalra vetette, és megindult felé. Kényelmesen elhelyezkedett a széken, és halk sörfogyasztás közben megpróbált beleolvadni sötétvörös ruhájával a sötétbarna falba.
Az inkvizítor a szájához emelte az italát, mikor hirtelen megborzongott. Az ajtó felnyílt, és valami ősz óriás lépdelt a pulthoz. Ruházata hasonlított ahhoz – nem is, biztosan ő volt, akit nem rég látott pár utcával odébb. Így közelebbről még meggyötröttebbnek tűnt, bár bizonyosan méretes volt és erős.
A pufók fogadóshoz menetelt, és hosszú üzletelés, vitatkozás, valamint zsarolás vette kezdetét. Csak repültek az árak, a családi titkok és a feltételek. Matheus a korsót a levegőben tartva, tátott szájjal mérlegelte a meglepettségtől a szituációt.
Mikor a felettébb izgalmas társalgás véget ért, morcosan felemelte lassan az italt, és halkan belekortyolt. Elgondolkodott, hogy vajon mitől lett hirtelen olyan hideg a fogadóban, míg kint nem volt olyan nagyon hűvös. Huzat nem volt, az ablakok csukva… Fényes nappal. Rettenetesen kellemetlenül kezdte érezni magát, melyen megürült korsólya sem segített, és felállt a helyéről. Odalépdelt lassan a pulthoz, majdan lehelyezte kecsesen a megürült üveget. Erszényéből egy kevés váltót tett feltűnően maga elé fizetés képen. Az érmék csilingeltek, és látszólag valamivel többen voltak, mint ami a sör normál ára lehetett.
- Egy szobát... - Kezdte, majd megdermedt, mint aki szellemet látott.
Lassan jobbra fordította a fejét a tőle immáron nem túl messze elhelyezkedő... valami felé. Az arca visszaváltott a standard kinézetére, de a homlokát jól összeráncolta. Nagyon. Végig mérte a lényt lassan lentről felfelé, bal kezét a kardhüvelyének nyelén legeltetve, bár nem túl feltűnően.
- Bocsásson meg. - Kérdezte a bizonyosan ártatlan és nem eretnek korán őszült vevőtől. - Megkérdezhetem a nevét?
Komoran pislogott egyet, és lejjebb hajtotta a fejét fenyegetően rájátszva. Talán megijesztheti.
- Nem. - Válaszolta, és sietve elkezdett elpakolni. Ekkor a nyaka mögül egy kígyófej bukkant elő. Egy randa, sátáni, vörös hüllő. - És hagyjuk is ennyiben, tisztelendő atyám.
Ám az inkvizítor még morcosabb ábrázatot öltött, amennyiben ez lehetséges volt. Nem kívánta annyiban hagyni.
- Nem. - Fordult felé határozottan, visszhangozva az iménti visszautasítást, ezúttal már feltűnően markolva a kardhüvelyét készen állva valami veszélyre. - Mondja meg a nevét! – Váltott támadóállásba.
- Nem. – Ismétlődött meg a varázsszó immáron egy perc alatt harmadszorra, miközben az ajtó felé lépdelt sietve, és búcsúzó próbálkozásként hátratekintett. - A válaszom továbbra is NEM. De még névtelenül is adhatok önnek egy hasznos tanácsot. - Az ajtó hangosan feltárult, és a kígyó fenyegetően sziszegett az inkvizítor felé. - Törődjön a saját dolgával.
Az inkvizítor csendben állt és tűrte a nem megengedhető bánásmódot. Tudta, hogy mit kell tennie. Szinte csak tátogva, halkan magának suttogta: "Judica Mea," ahogy szabad kezének mutatóujja az immáron bizonyosan eretnek felé fordult. Gyorsan előhúzta a kardját, és utána ugorva vörös fejjel, a fegyverével fenyegetően hadonászva felszólalt:
- NÉV! - Üvöltötte.
Matheus jobban meggondolhatta volna, hogy mikor áll le ordítozni egy démonnal, ráadásul egy olyannal, aki mindvégig arra pályázott, hogy... Különös módon bántalmazza. A lény meglendítette a karját, és az inkvizítor gyomrába mélyeztette azt. A váratlan ütéstől pár lépésre hátra próbált tántorogni, de a másik által lefogott keze ebben megakadályozta, valamint a kardjának suhintásában is.
A fogadóban néhány ember meglepetten állt föl az asztalok és pultok mögül, a pufók fogadósnak pedig meglepettségében épp, hogy csak volt ideje eltenni a pénzt, amit az imént oly jólelkűen megkeresett.
Ekkor pedig az óriás arca közeledett az övéhez. Matheus végtelenül meglepődött, és a körülötte forgó világtól végképp elvesztette a fonalat. El nem tudta képzelni, mi készül. A feje egy másodperc alatt paprikavörössé színeződött. A démon megcsókolta. A bűnös szinten perverz csábdémon megcsókolta. Hozzáérintette az ajkát az övéhez. A teste abszolút megdermedt, hiába próbálta meglendíteni a kardját – ám ezúttal nem a másik keze akadályozta ebben.
A fejében mindenféle gondolatok cikáztak, a gyilkosságtól kezdve, a terroron át, a pánikig. Hogy történhetett ez? Először kellett volna csapnia a karddal, és csak aztán érdeklődni a név felől. Ezt biztosan nem ússza meg szárazon, hogy maradandó lelkisérülést okozott egy embernek, akinek a célja a fajtájának a kiirtása, ha az Úr is úgy akarja – és pedig úgy akarja. Ezek után mindenképp úgy kell akarnia.
- Hmm. - Nyalta meg a démon az ajkát. - Középszerű. – Jegyezte meg mintha a világ legtermészetesebb dolga lett volna egy pappal smárolni, és annak minőségét kritizálni.
Könnyedén felemelte az inkvizítort és a pult felé hajította.
A világ lassított felvételként mozgott, ahogy a plafon elmosódott képe végig parádézott Matheus retináján, aki ráadásul még mindig képtelen volt egy kicsit is megmozdulni mozdulni. Forgott a világ. Félig hányni akart, félig pedig ölni, és nem látta okát, hogy miért ne tehetné mindkettőt egyszerre. Landolását valami viszonylag puha tompította a pulton túl. Bár még mindig végtelenül szédült, észrevette, hogy a kiütött dagadék fogadós tompította a zuhanását.
Felmászott az asztal szélére, pont eléggé, hogy átbámulhasson rajta. A fogadón általános zavarodottság uralkodott, és az ajtó tárva nyitva állt.
- D... - Hörögte. - DÉMON! – Ordította, ahogy komikusan visszaesett a pult mögé.
Fájó testével megpróbált átvergődni a túloldalra, ahogy ismételten felmászott. Egy farmer megragadta a kezét, és felsegítette. Lelépett a padlóra, és idegesen körbenézett, miközben még mindig forgott vele a világ.
- Mit csinál? - Rivallott rá, mintha rosszul tette volna, hogy segített. Közben a kardját nehezen felemelte a földről, és a hátát fájlalta. - Kapják el! - Ordított fel még hangosabban.
Hirtelen eszébe jutott, hogy pontosan mi történt, és dühösen megtörölte az arcát a ruhaujjával. Idegesen köpött egyet, és megrázta a kezét, mintha a port akarta volna róla eltávolítani.
- Mindenkinek állok egy italt, ha elkapják azt a mocskot! – Toporzékolt kardját meglengetve, érzéssel jobbra és balra fordulva, miközben majdnem elesett a fájdalomtól és a szédüléstől. Rögtön páran felálltak az asztaloktól – nincs is jobb motiváció az italnál. Egy kisebb csoport lépdelt ki dühösen a fogadó kapuján, démon vadászatra készen, majd Matheus ismételten elordította magát ezúttal az utcán, ahogy körbenézett, hátha meglátja a tettest.
- DÉMON! DÉMON A FALUBAN! - Hörögte öreg, de meglepően erős hangján. Néhány ember meglepetten nézett rá, és pár ablakban érdeklődő arcok tűntek fel.
Felemelte a kardját reflexszerűen egy járókelőre. Az ijedten hátraugrott meglepettségébn.
- Hová futott az ősz óriás? - Kérdezte felhúzott orral. Amaz megszeppenve pislogott. Matheus sóhajtott, látva a haszontalanságot. - Szétszéledni! - Üvöltött a szedett-vedett társasága felé. - MEGTALÁLNI! – Ordította még hangosabban, hogy belezengett az utca, meg a szomszéd út is.
A társaság meglepetten szét is széledt, Matheus pedig maga is útra indult. Ahogy menetelt hatalmas léptekkel egy rókát vett észre az egyik ház tetején... Egy gyanúsan és felettébb fehér... Rókát. Őt bámulta. És gúnyolódva kinyújtotta rá a nyelvét, majd sarkon fordulva eltűnt a tető mögött.
Fogait csikorgatva utánaeredt az utcák között...
 
 
- Nem, nem, nem! – Ordította a város szélén lengetve balra jobbra a kardját már valamivel nyugodtabban (bár nem sokkal), ahogy látta a lemenő napot. Felemelte a fegyverét a levegőbe és hangosan felüvöltött a semmibe, a pengét meg elhajította az út szélire.
Erről a napról a falu lakói később csak úgy emlékeztek meg, mint az a csodálatos és egyedi alkalom, amikor egy alacsony ideges embernek nem csak a ruhája volt vörös, és nem csak a léptei hangosak.

Yrsil szorosabbra húzta magán a rongyait. Nehezen tudta a ruhái cafatait másnak nevezni, bár némely pillanatban úgy gondolta hogy még ez a megnevezés is megtisztelő a ruházata jelenlegi állapotának leírásához. A haja ápolatlanul, koszosan lógott a vállára, az arcán még mindig beborította a legutóbbi kalandjának pora. Ahogyan a kezeire nézett, a rétegként lepattogó sár és feltört tenyér látván szinte alig érzett különbséget egy mezei paraszt és önmaga közt. Minden esetre viszont hálás volt egyátalán a lehetőségért hogy egyátalán megúszta a kifelé vezető utat Cinderwaldból. Olyan tapasztalat volt ez számára, amelyre a legkevéssbé sem vágyott, de mégis a legnagyobb szüksége volt. Ez az utazás felrázta az évek óta tartó féléber életéből. Az ereiben dübörgő adrenalin és az életveszély felébresztette.
- Merre lehet... - dörmögte az orra alá, ahogyan átnézett az emberek feje felett, böngészve a város utcái fölé lógó cégéreket. Ugyan egy új rend ruha egy új emberré, vagy talán démonná varázsolta volna, de ezúttal az új életében először, nem volt rá pénze. Abból a kevéske váltóból amit sikerült megmenteni a ház romjai közül éppen valahogy ki kellett hogy jöjjön legalább két napnyi élelemmel és még maradnia is kellett volna. Noha nem volt éppen fázós típus, mégis a ruhája résein átfúvó lágy szellőtől megborzongott. Próbált nem törődni az emberektől kapott furcsálló pillantásokkal, amelyek ezúttal nem a magasságát vagy a jóképűségét csodálták, hanem a rászáradt vértől és kosztól mocskos öltözetét méregették rosszalló pillantásokkal. Próbált nem foglalkozni velük, figyelmen kívül hagyva a fejüket csóváló, gyermekeiket riadtan félrehúzó asszonyokat, az őt szűk körben kikerülő őt folyamatosan szemmel tartó férfiakat. Egyetlen dologra szeretett volna csak koncentrálni. Minél hamarébb elintézni az elintézni valót, majd eltűnni innen. A fáradtság lassan, lépésről lépésre kúszott bele a tagjaiba. A napokon át való ébrenlét, a fokozatos feszültség, éhség és a kemény fizikai megerőltetés végül elkezdte ledönteni még az ő szervezetét is. Kósza gondolatként merült fel benne az ötlet, hogy keres egy fogadót ahol rendesen aludhat, de néhány lépés után már maga az utcakő is vonzó párnának kezdett tűnni a szemében. A feje minduntalan lekókadt, a szemei pedig néha kontrolálhatatlanul is lecsukódtak. Azonban volt valami, ami sosem szunnyadt el benne. Az felkészültség. Immáron több mint két évszázada rótta Veronia földjét, és legalább ennyi ideje küzdött az életéért nap nap után. Az élet keserves tapasztalattal tanította meg a démonlét legfontosabb leckéjére. Mindig légy éber és felkészült. Az emberek sosem foghatták fel azt, hogy milyen érzés éveken át menekülni démonvadászok, kereszteslovagok, vagy inkvizítorok markából, városból városba, erdőből erdőbe, barlangból barlanga azzal a tudattal, hogy sosem szabadulhatsz meg tőlük végleg. Hiszen ha lerázta őket, azok csak tovább keresték. Ha megölte őket, csak újabbak jöttek a helyükre. Éppen ezért váltott azonnal irányt, amint a sarok mögül az a bizonyos piros ruha előbukkant. Mintha minden ösztöne ordított volna vele...és egyszerre mégsem. Teste egészében megfeszültek az izmok, a egyik ujja pedig már ösztönösen nőtt karommá, ahogyan az agya megrángatta a pánikharangot. Alig észrevehetően csatolta le a derekáról a rókamaszkját, ahogyan oldalt belépett egy sikátorba, próbálva nem túl feltűnően megnyújtva a lépteit. Könnyedén felkötötte az egészen álláig elfedő maszkot, és a mögötte csattanó léptekre koncentrált. Noha már az utca túlsó felén járt, egy kissé megnyugodva vette tudomásul hogy nem fedezték fel. Ennek ellenére nem tudott megkönnyebbülni. Az érzékei kiélesedtek, a szemei pedig vadul fürkészték a tömeget. Semmi esetre sem akart összefutni az egyház szolgáival, hiszen ilyen ramaty állapotban aligha tudta volna felvenni a harcot velük. Úgy vágott át a tömegen, mint kés a vajon, egyenesen a város egyik fogadójába. Egy fogadóban is meg tudta venni a szükséges élelmet, és talán még észrevétlen is maradhatott az utcákat rovó atyafitól. Noha a piacon talán egyszerűbben is elintézhette volna a dolgokat, nem akart kockáztatni. Gyorsan le akarta rendezni a bevásárlást, majd eltűnni innen mielőtt bármi történhetne. Egy nagy levegőt vett, majd sóhajtva belépett a fogadó ajtaján. Kimért léptekkel sétált oda a fogadóshoz, majd feltűnést kerülve előhalászta az erszényét.
- Úgy láttam a kirakatban hogy van húsos pogácsájuk. – szólította meg a pultnál álló pufók, alacsony férfit.
- Igen, akad. - hagyta rá a fogadós. - Az asszony meg báránysültet süt épp, ha enni akar. De ha nincs pénze, összeüthetek két tojást is egy szelet kenyérrel.
- Nem, nem kell. Adjon négy pogácsát. - kezdte számolni a pénzt, miközben egy engedékeny pillantással végigmérte a mellette elsétáló begyes pincérlányt. Szemei kellően gyors, de megfelelően szemrevételező pillantása végigkúszott a kerekedő domborulatokat fedő, jóízlés határát súroló lenge ingjén, folytatva útját lefelé, a csipkés szoknya rejteke alatt megbúvó feszes fenék és kivillanó boka felé. Ahogyan lopva oldalra vetette a tekintetét, elégedetten vette észre ahogyan a fogadós is hasonló kifejezéssel mustrálja lányt. Bár ellentétben a démonnal fagyos arcával, a férfi öntelt vigyora több mint árulkodó volt számára. - Meg egy fél szelet kenyeret, ha akad.
- Akad. - morogta a fogadós, majd megvakarva a tökét hátraindult. - Hé asszony, mi lesz azzal a sülttel, a vendégek várnak !
- Törődjél a magad dolgával ember ! - hangzott a ricsaj, majd egy húsos arcú, pirospozsgás nő robogott ki a konyhából. A nőt elnézve teljesen meg tudta érteni hogy miért vágyakozott valaki más nő után. A kocsmáros is azon férfiak közé tartozott, akik sárkányt tartottak a házban.
- Meg egy adag szalonnát is, ha lehet. - szólt a démon a kocsmáros után. - Sózott húsuk van ?
- Olyan távolra menne az uraság ? - hangzott a kérdés. - Csak hordóban. Megfelel ?
- Akkor hagyja.
- Van itt néhány füstölt halam, meg... - hallatszott némi csapkodás - ...Hilde, hozzál már fel némi bort a pincéből. Mindjárt jövök én is.
- Máris. - szólt oda a pincérnő mosolyogva, majd eltűnt a lejáróban.
- Elviszem a halakat is.
- Akkor hát az annyi mint... - mászott el a fogadós a zsíros, kövér ujjaival a szakállát csavarva. - ...ötven váltó.
- Negyvenöt.
- Ötven és nem alkuszom.
- Harmincöt, és nem szólok a feleségének arról hogy hogyan is segít a pincérlánynak bort felhozni a pincéből.
- Te kis...
- Negyven.
- Na ide figyelj, te kurafi...
- Harmincöt. Gondolom sejti merre tartunk.
- Jó-jó, harmincöt.
- Harminc. - számolta ki a váltót a démon, majd felmarkolta az ételt. - Jó szórakozást.
Azonban éppen abban a pillanatban, ahogyan az ételek után nyúlt, még a vér is megfagyott benne. Az utcán látott piros ruhás férfi lépett oda mellé, egy üres üveget helyezve az asztalra. Néhány váltót dobott le mellé, majd megszólalt.
- Egy szobát... - kezdte, majd megdermedt, mint aki szellemet látott. Lassan felé fordult, majd a homlokát ráncolva végigmérte. Felfedezte. Kétség sem fért hozzá. A férfi keze alig észrevehetően csúszott a kardjának markolatára, amitől a hátcsonkjai hirtelen bizseregni kezdtek.
- Bocsásson meg. – szólalt meg váratlanul udvarias módon - Megkérdezhetem a nevét?
- Nem. - válaszolta röviden, miközben elpakolta a ételt a még viszonylag jó állapotban lévő oldaltáskájába. Noha teljesen nyugodtnak látszott, belül megfeszült akár egy ugrásra kész vadállat. Az elméje ösztönösen idézte fel a hely felépítését és kijáratokat, a köpenyében elrejtett dobótőröket, az ujjai pedig bármelyik pillanatban készek voltak borotvaéles karmokká változni. Az egyetlen dolog ami változott, csupán a lábai között felvett kis terpesz, amelyet jobbára csak azok vettek volna feltűnőnek, akik jártasak voltak a pusztakezes harc rejtelmeiben. Egy pillantással felmérte a kettejük közti távolságot, és már lépett volna, amikor a hőn szeretett kisállata, Jörmungand, a nebelwaldi vöröspikkelyes óriáskígyó kidugta a fejét a ruhája nyakán. Yrsil számára megszokott volt hogy az óriáskígyója a testére csavarodva utazott, és soha nem is látott semmi kivetnivaló a hüllő viselésében. Ellenben meg tudta érteni, hogy egyeseket ez felkavart, vagy undorral töltött el. Sokan tartották a kígyókat a bűn szimbólumának, és nagyon kevesen értették meg hogy ezek a csodálatos állatok nem gonoszabbak egy újszülött báránynál. - És hagyjuk is ennyiben, tisztelendő atyám. – fejezte be a beszélgetést. Szemlátomást a férfi azonban nem volt hozzászokva az elutasításhoz, mert a képe még morcosabbá vált mint eddig.
- Nem. – fordult felé teljesen, és a kardját markolva meglehetősen határozottnak tűnt  - Mondja meg a nevét!
- Nem. - válaszolta ahogyan az ajtó felé indult. A fejét oldalravetve még hátraszólt, így egyben szóval és szemmel tartva a vörös ruhás inkvizítort. - A válaszom továbbra is NEM. De még névtelenül is adhatok önnek egy hasznos tanácsot. - rántotta fel az ajtót, majd intett a férfinak, a karja köré csavarodó Jörmungand pedig haragosan rásziszegett. - Törődjön a saját dolgával. – indult volna a dolgára mihamarább. Azonban nem úszta meg ennyivel, és ezt sejtette is. Sajnos túl későn vette észre a férfi felé mutató kezét, és már csak a testét megbénító fájdalmat érezte. Még a térdei is beleremegtek, ahogyan rádöbbent hogy ez a képesség sokkal jobban fájt, mint ahogyan azt valaha is érezte. Az is lehetséges volt, hogy csupán sok idő telt el mióta utoljára a saját testén érezte a Judica Mea hatását, és elszokott tőle. Minden esetre az inkvizítor nem használta ki a pillanatnyi esélyét, és csak vörös fejjel, fegyverével céltalanul hadonászva dübörgött felé.
- NÉV! - Üvöltötte.
Yrsil végtagjain átáramló fájdalom ugyan nem könnyítette meg a helyzetét, volt egy érzés amely még erősebben kezdett eluralkodni rajta. A düh. Megannyi éven át szenvedett az üldöztetéstől, a sebektől és otthontalanságtól. Szinte megszámolni sem tudta, hogy hány barátjával, bajtársával, ismerősével végeztek az egyház kutyái. A lábai szinte azonnal alapállásba lendültek, amelyből könnyen vett lendületet, egyenesen az inkvizítor felé. A férfi céltalanul lengetett kardja csak előny volt ahhoz, amit tenni akart. Termetben, erőben és karja hosszában bőven előnyben volt, és erre alapozva használta ki azt a szűk ablakot, amikor az ellenfelének kardja a lendítésének határán volt. Csuklón ragadta, majd egyenesen bordán rúgta a férfit. Ki akarta növeszteni a karmait, hogy felnyesse a férfi torkát, vörösen bugyogó vérében fürödve új színbe fesse a falat, azonban egy emlék, nem is, egy gondolat villant az eszébe.


Yrsil pedig egyetértett. Annak ellenére, hogy egy kivételével az összes inkvizítort gyűlölte, még sem érezte helyesnek végezni vele. Kétségkívül a férfi egy fordított szituációban egy másodpercet sem késlekedett volna, ő más volt. Élni és élni hagyni, gondolta. Azonban nem engedhette csak így el, szabadon. Jobbat tudott. A férfi arcára tekintve azonnal tudta a megfelelő lépést. Finoman az ajkaira tapadva szelíd csókot adott a férfinak, akinek a feje még vörösebb színt öltött mint eddig.
- Hmm. - nyalta le az ajkait enyhe kéjvággyal, miközben tettetten sóvárgó arccal a másik fölé hajolt. - Középszerű. – változott az arckifejezése csalódottra. A karperecei ebben a pillanatban elkezdték növelni az erejét, ő pedig egy másodpercet sem késlekedve erős marokra fogva a férfit meglendítette maga körül, majd a pult felé hajította. Szinte azonnal az ajtó felé lépett, és mielőtt még bárki is annyit mondhatott volna hogy bikmakk, már csak a becsapódó ajtót lehetett látni mögötte. Azonban nem tett meg nagy utat mire az utcán is jól hallható ordítás felharsan a fogadóból.
- DÉMON!
Nem is telt bele egy néhány pillanatnál többe, mire egy kissebb csoportnyi ember özönlött ki a fogadóból az inkvizítorral az élen.
- DÉMON! DÉMON A FALUBAN! - Hörögte öreg, de meglepően erős hangján. Yrsil megérezte hogy baj lesz. Ezért is készült fel jó előre a dologra. Egy pillanatra lehajolt, hogy elbújjon egy sarok mögött, és rókaformába bújjon. Noha tény, tyúktolvajként sem volt jobb esélye az emberek ellen, mint alapjáraton, de még mindig több, mint a démonként. Egy egész falun átverekedni mégis csak más volt mint átdobni magán egy kis termetű férfit. Ahogyan lenézett maga mellé, Jörmungand tekerődzött riadtan mellette, értetlen tekintettel méregetve a rókatestű gazdáját. Yrsil egy kis hátrálás után nekifutva felpattant egy ládára,ahol a mellső lábaival kapaszkodva néhány pillanatig lógott, amíg a kígyó fel nem kapaszkodott rajta. Ezután ő egy hordóra, a másik pedig egy csurgóra kapaszkodva indultak meg felfelé. Egy gyors dobbantás után a piaci kofák fából készült napvédőjén, és máris a háztetők cserepein találta magát. Lassan felsétált a ház gerincére, majd ott kényelmesen helyet foglalva a szétszéledő emberek csoportját szemlélte amíg Jörmungand utol nem érte a maga kimért, nyugodt tempójában. A tekintetével még egyszer, utoljára az inkvizítort kereste, aki meglehetősen nagy hévvel parancsolgatott a falubelieknek. Yrsil egy pillanatra megemelte a menső lábait a füle mellé, majd kiöltötte a nyelvét az őt nem látó férfi felé, majd gyors iramban nekilendült a falu határának, gyorsan eltűnve a cserepek tengerében…

Wtf. Ez lebegett végig a fejem felett miközben olvastam. Roppant különös találkozás volt ez, néhány helyesírási hibától eltekintve viszont kiemelnék egy dolgot. Értem én hogy Yrsil magas és erős, de hacsak nincs varázslata, ami megnövelné a fizikai erejét, nem hiszem, hogy képes lenen Matheust átdobni a fél fogadón, vagy akár meg meglendíteni. Felemelni is maximum egy-két centire, aztán ~1 métert hátralökni, ami itt történt elég nagy túlzás volt.
Nade ez végülis nem égbekiáltó bűnt, tessák rá leközelebb odafigyelni. A szószám megvolt, jól szórakoztam, jár nektek 100 tp