[Magánjáték: Matheus és Fabio] Extravagáns Excavatio

Amióta Matheust főinkvizítorrá választották kevesebb ideje volt hódolnia kedvenc hobbijának: több papírt írt alá, mint ahány eretneket égetett. Irodájában dühösen igazgatta a gombjait, miközben az ablakmelletti polcon bámulta a Krisztus ikont. Öreg volt ő már ehhez, maradnia kellett volna inkább hagyományos inkvizítornak, hogy kevesebb bürokráciával tudja szórni ujjaiból a mennyei áldást.
Aztán egyszer csak pont jó pillanatban került irodájának asztalára két papír. Az egyik egy eretnekségről szóló jelentés volt, a másik pedig egy tömegsírról. Ugyanazon a településen.
- Hohó! – Vigyorgott az öreg, mikor megpillantott egy hosszú, kiejthetetlen nevű embert az egyik papíron, majd a másikon is. – Hohó! – Ismételte magában vigyorogva, miközben felállt az asztaltól, kezében cipelve boldogságának két tárgyát az ajtó felé. Le sem vette róluk a szemét.
Aztán lefejelte a polcot az ablak mellett.
- Minden rendben van, atyám? – Nyitott be egy minden lében két kanál nővér.
- Igen, soror. – Fájlalta a fejét, és látva a rá csalódottan néző Jézus képét inkább becsukta az ikont. – Készítsen egy szekeret, két erősebb férfit, és adjon nekik ásókat! Kirándulni megyünk!
Még aznap délután megérkeztek a templomhoz.

- Én feloldozlak téged az Atya, és a Fiú, és a Szentlélek nevében!
- Ámen.
- Isten megbocsátotta bűneidet, menj békével!
- Istennek hála! Dicsértessék a Jézus Krisztus!
- Mindörökké ámen!
Ez a férfi volt az utolsó gyónóm ma délután. Meglepően sokan voltak, ahhoz képest mindenképp, hogy milyen szép idő volt kint. Csicseregtek a madarak, mintha csak a nyár utolsó rúgásaiba akarnának belekapaszkodni, mielőtt az ősz hűvös mélasága elkerülhetetlenül ráborítja fátylát a természetre. Ennek ellenére én boldog voltam, azt jelentette, hogy jó lelkipásztor voltam, aki képes volt átadni, hogy milyen fontos Istenre mindenkor időt szakítani. Miután elhagytam a gyóntatófülkét, bementem a sekrestyébe, mert ki akartam helyezni az Oltáriszentséget, hogy aki szentségimádáson szeretne részt venni, az megtehesse. Épp felvettem az albámat, mikor egy idősebb asszony szinte berontott a sekrestyébe.
- Jöjjön atyám! Heilmannéknak gyereke született, de beteg, nem fog élni sokáig, meg kell keresztelni! - Azonnal felkaptam még a stólámat, szinte feltéptem a szekrény ajtaját, hogy a szenteltvizet, az olajat és a krizmát is el tudjam vinni a gyermeknek. Jézus is közelebbi kapcsolatban volt az elesettekkel, betegekkel és bűnösökkel, mint a szentéletűekkel, nem volt kérdés, hogy a szentségimádás eltolódhat.
A gyermek szülei Raphaelnek akarták hívni az angyal után, így erre a névre kereszteltem őt, majd magára hagytam a családot. Éppen visszafelé tartottam a templomhoz, mikor feltűnt, hogy egy nagy szekér érkezett meg a templom elé, rajta a Katedrális jelzéseivel.
- Laudetur Jesus Christus! Megkínálhatom Önöket némi elemózsiával, hogy feltöltődhessenek az út fáradalmai után? Vagy borral, hogy lemossák torkukról az út porát? - Kérdeztem a morcos figurát, akin főinkvizítori ruha volt. El sem tudtam képzelni, mit keresnek itt.

Matheus két nagydarab ember kíséretében belépett a templomba. Megérintette a szentelt vizet és keresztet vetett. Milyen takaros, gondolta magában, ahogy körbenézett. Viszont a főinkvizítor szomorúan tudta meg, hogy a papnak nem prófétálta egy angyal sem meg az éjszaka folyamán, hogy közeledik; ezért aztán nem várta terülj-terülj asztalkámmal: sőt, képes volt lelépni.
Az éhes inkvizítor hát így forrott magában. Jobb híján embereivel kiment a templom elé bámészkodni, hogy várják a pap visszatértét. Matheus rátámaszkodott a kerítésre, és onnét figyelte, ahogy a szél megsárgult levelektől fosztja meg a környező fákat. Hűvös volt, így néha nagyobb fuvallatokkor megborzongott, de nem különösebben zavartatta magát.
Végül csak felbukkant a pap.
- In aethernum, amen. – Köszöntötte, és lassan visszaszállingózott mögé a két nagyobb alak. Ásóikat a szekéren hagyták. – Mindkettőt szívesen vennénk. – Csillant fel a szeme.

- Jöjjenek csak bátran, jöjjenek! - Invitáltam őket széles kézmozdulatokkal, ahogy elindultam a plébániám felé. Egy pillanatra elgondolkodtam rajta, hogy megkérem őket, hogy a templom mellől kicsit menjenek arrébb, mert nem akarom, hogy a lovak bepiszkítsák a területet, de aztán eldöntöttem, hogy nem akarom őket ezzel zavarni. Biztosan nekik is megvan a maguk problémája, mint mindenki másnak. Úgyis szívesen takarítottam a templomom körül, hasznos szolgálatnak éltem meg.
A templommal szemben volt a plébániám, egy kisebb teret kellett átszelni hozzá, de úgy harminc lépés után ott is voltunk már. Kinyitottam az ajtót, és betessékeltem rajta a vendégeimet. - Menjenek csak előre, majd forduljanak balra, ott van egy nagy szoba, ott le tudunk ülni! - Nem volt kifejezetten nagy ház, de nagyon kicsi sem, ennyi embert még gond nélkül el tudtam helyezni a nappaliban. Talán kétszer ennyit is, afölött már talán kényelmesebb lett volna a templom hajója. Láttam messziről közeledni egy idős asszonyt, de már messziről felemeltem a kezem, jelezve, hogy nem alkalmas.
- De atyám! Nagy bűnöm van, gyónni szeretnék! - Mondta, ahogy megállt egy helyben.
- Isten már megbocsátotta a bűneid abban a pillanatban, hogy elhatároztad, hogy elmész gyónni! Fontos vendégeim vannak! Majd meggyóntatlak utána! - Kiáltottam neki, majd amint a vendégek beértek, én is bementem utánuk, és becsuktam az ajtót. Majd némi gondolkodás után tétován ráfordítottam a kulcsot: drága volt, de aranyat ért, mikor az egyszerű plébános már nem bírta el a még egyszerűbb nép csipcsup ügyeivel való foglalkozást. Én csináltam magamnak ezt a sok munkát, és élveztem is, de sokszor gyengültem el, és szükségem volt néhány órára egyedül az imáimmal, hogy a Szentlélekkel megerősítve folytathassam a munkámat.
- Mit hozhatok az uraknak? Ital terén van tiszta kútvíz és bor, étel terén pedig finom kenyér, sajt, kolbász és... - Ekkor eszembe jutott, hogy a pitét én sütöttem, melytől inkább megkíméltem volna őket. ... szóval van kenyér, sajt és kolbász.

Matheus és a két nagydarab boldogan ment a plébánia felé. Az inkvizítor egy pillanatra elgondolkodott rajta, hogy a templom mellől kicsit odébb mennek, mert rájött, hogy a lovak bepiszkíthatják a területet, de aztán eldöntötte, hogy ez nem az ő baja. Jó pap úgyis szívesen takarít a templomja körül, hasznos szolgálatnak éli meg.
A plébánia nem volt olyan fényűző, mint azt várni lehetett volna. Mily szomorú, bár a nappali egész szép volt, azért egy ideális plébánián majd annyi embert ellehet látni, mint egy templomban. Itt mégis alig fértek el hatan.
A három katedrálisból szalajtott jófiú kényelembe helyezte magát, majd Matheus boldogan bólogatott, ahogy hallotta, miként küldi el az asszonyságot másfelé, mert a főinkvizítor az fontos vendég.
- Egy kis bort és kolbászt kenyérrel! – Próbált barátságosan vigyorogni, de szokásához híven ez nem sikerült neki. - És mondja, hogy hívják?
Igazán nem sikerült a témához érni, de minek is, enni mindig van idő.

- Kenyér, kolbász és bor! - Mondtam vidáman. A lelkesedésem még tartott, de egyre inkább beleette magát egy kis idegesség is. Vajon mit csinálnak ezek itt, az én kis városomban, az én kis plébániámon? Rosszat tettem? A legrosszabb emberek lennének csak arra képesek, hogy megegyék az emberek kenyerét, mielőtt elviszik őket... ráadásul én nem is csináltam semmit.
- A nevem Fabio Stern. - Léptem oda hozzá egy pillanatra kezet nyújtani. - És Önben kit tisztelhetek? - Válasza után kezet nyújtottam még a másik kettőnek is, majd visszatértem a konyhába, hogy befejezzem az előkészületeket, ami az étkezést illette. Kenyérszeleteket szeltem, melyekből némelyik túl vékony, némelyik túl vastag lett, a kolbászdarabok sem lettek egyenletesebbek egy jottányival sem. Tálcára pakoltam a kenyér-és kolbászdarabokat, majd besiettem a szobába, és letettem eléjük az asztalra.
- Milyen bort kérnek? Van száraz vörös és félszáraz fehér! A fehérbor misebornak van tartva, de úgy vélem, e jeles alkalomból feláldozhatunk némi bort. - Soroltam. - Lent vannak a pincében. - Nagyon reméltem, hgoy nem unatkoznak, nem volt túl díszes sem a nappali, néhány könyv volt a polcon - egy Szentírás és néhány teológiai könyv - valamint egy feszület a falon, és két ütött-kopott festmény, egyik a csodálatos kenyérszaporítást ábrázolta, a másik csak egy tájkép volt egy domboldalról. Annyira ez a kis dekoráció pont elég volt, hogy ne legyen teljesen unalmas a helyiség, de nem mertem semmiben sem fogadni, hogy ez így is marad.

- Örülök, Fabio atya. – Rázta meg a kezét. – Szerény személyem Iudex, főinkvizítor. – Vigyorgott. A két ipse is kezet ráztak vele. Arcuk nem volt túl értelmes.
Míg Stern a konyhában követett el szakácsellenes bűnöket, addig Matheus nagyot sóhajtva könyökölt rá a karfára. Mennyivel könnyebb élete lenne, ha püspök volna. Szemeivel jobban szemügyre vette a szobát, hogy miféle ember lehet ez a pap. Leginkább könyvek után nézelődött, hogy mi jókat olvashat ez az ember. Volt Szentírás. Helyes. Kérdőre is vonta, ha nem lett volna.
Fabio visszajött a nappaliba az ígért élelemmel. Matheus felhúzott szemöldökkel vizsgálta a szerencsétlen szeletelési kísérlet eredményeként rettenetesen aránytalanra sikeredett kolbász- és kenyérszeleteket. Mindegy, hisz az ízt nem befolyásolják.
- Száraz vörös, legyen oly jó. – Csillantak fel az inkvizítor szemei. Hozzá is látott az étkezéshez minden további nélkül. Mikor a pap visszatért a pincéből így folytatta. – Nagyon köszönjük a vendégelést – vigyorgott -, de munkaügyben jöttem le a Katedrálisból. – Harapott egy nagyot a kolbászba, majd teli szájjal folytatta. – Hallott-e egy bizonyos… - Valami név szerűséget ejtett ki a száján. Többször is egymás után, de az biztos, hogy egyszer sem sikerült helyesen. Nehéz volt eldönteni, hogy egy ősi pogány bálvány, egy mélységi, vagy netán egy különösen részeg tünde nevéről van szó. Dühösen előásta az egyik zsebéből a tömegsírról szóló papírt. – Az ötödik név a hátlapon. - Nyújtotta át a lapot.

Kicsit meghökkentem, hallván, hogy ki tisztelte meg e szerény falu még szerényebb plébániáját, de nem tehettem meg, hogy összezavarodom, s elkezdek össze-vissza beszélni. A másik két férfivel is kezet ráztam, noha inkább csak kevésbé értettem az új információ miatt, hogy miért vannak itt. Talán tanulni jöttek a főinkvizítorral? Kinézetre inkább verőembernek tűntek, de Isten nem személyválogató. Csak remélni mertem, hogy nincs semmi komoly baj, ami miatt szükség volna itt az erőszakra. Mielőtt azonban megkérdeztem volna, hogy mi járatban van, összekészítettem s bevittem nekik a konyhából az elemózsiát.
- Kitűnő választás. - Mosolyogtam. Istennek legyen hála, nem volt olyan bor a pincémben, amit nem mertem volna a szeme előtt megdicsérni, egyházközségünk kitűnő szőlőművesekkel büszkélkedhetett, akik lelkiismeretesen dolgoztak földjeiken, és természetesen nem volt tőlük idegen, hogy bort adományozzanak a plébániának. Praktikus volt ettől függetlenül, hogy vöröset kért, hiszen misézéshez fehérbort kellett használni, így az természetesen jobban fogyott. Ízre jobban szerettem a vörösbort, azonban ritkán ittam belőle, nem szoktam palackot nyitni, amikor egyedül vagyok. Lementem a pincébe, és kis keresgélés után megtaláltam egy jó évjáratú bort. Egy dugóhúzó kíséretében felmentem, és letettem az asztalra.
- Önök kérnek ivókupát? - Néztem a másik két férfire, majd megint átmentem a konyhába, és a válaszuktól függő mennyiségű edénnyel tértem vissza: von Zalasch főinkvizítor és jómagam elé mindenképp került kupa, nekik pedig csak akkor hoztam, ha kértek. Kicsit koszosak voltak ugyan, de a célnak tökéletesen jól megfeleltek. Kinyitottam a palackot, és töltöttem mindenkinek, miközben hallgattam a főinkvizítort. Mikor elővette a listát, bizonytalanul nyújtottam érte a kezem, hátha nekem nagyobb szerencsém lesz a kiolvasásával. Tényleg nem volt egyszerű, odavittem az ablakhoz, és hunyorítottam a betűket vizsgálgatva.
- Friedrichus... Nealloughlin? - Néztem rá kérdően. - Most hirtelen nem ismerős a neve. Miért érdekes?

Matheus boldogan nyammogott a kenyéren és a kolbászon. Nagyon elégedett volt a kiszolgálással, főleg, mikor megérkezett a bor. A két mamlasz is megragadta természetesen az alkalmat, hogy ihassanak belőle.
Az inkvizítor belekortyolt. Jó bor volt. Ízlelgette a szájában, és meggondolta, hogy milyen pompás ember is ez a Fabio atya. Viszont bármilyen csodálatos is volt, nem rendelkezett a képességgel, hogy kiolvassa a nevet a papírról. Matheus elégedetlenül megrázta a fejét a név hallatán.
- Remélem, hogy nem. - Kortyolt a borba. - Hiba történt itt. A csillagtalan éjszaka miatt... - Gondterhelten kibámult az ablakon. Sóhajtott. - A csillagtalan éjszaka után készült itt egy tömeg sír. De Frederik... Freichrik... F-f-f... Szóval az az ember eretnek volt, és egy sírba került a falu igaz áldozataival. Ez tűrhetetlen. - Harapott a kolbászba aggresszíven. - Nem nyugodhat szent földben! - Nyelte el a bor maradékát és dühödten lecsapta az asztalra. - Nem kerülhet veszélybe senki lelki üdve egy ilyen hiba miatt! - Vett egy nagy levegőt és lassan, hosszasan kifújta. - Ezért jöttünk tehát, hogy eme szörnyű hibát kijavítsuk.

A két csendesebb figura is szomjas volt, így aztán őket is megkínáltam. Örömmel néztem, hogy mindannyiuknak ízlik a bor, amit hoztam: ezek szerint jól választottam. Mindenképpen megmondom majd Matheus gazdának, hogy a Katedrális egy magas rangú tisztje maga dicsérte meg a szőlőjéből készült bort. Ha kicsit több időnk lenne, talán megkínáltam volna Matheus gazda más terményéből is, de úgy tűnt, hogy ennek nem most volt itt az ideje. Néhány pillanat múlva ebben a gyanúmban meg is erősített Iudex főinkvizítor úr.
- Friedrichus. - Javítottam ki szelíden. A folytatásra én is emlékeztem: aznap rengeteg embert kellett elhantolnunk. El is facsarodott a szívem, ahogy a sírba eltemetett ártatlanokra gondoltam. Sok jó ember, dolgos asszony és élettel teli gyermek hevert ott. A város sokáig nem tért magához a csapástól, csak nemrégiben kezdtek ideköltözni újból az emberek. Hirtelen eszembe jutott az egyik férfi özvegye, aki, mióta elvesztette férjét, néhány naponta eljött lelki beszélgetésre, olyankor pedig nem tudtam szabadulni két órán keresztül. Szívesen foglalkoztam vele, hiszen ez volt a hivatásom, de most elmondtam magamban egy gyors fohászt, hogy ne éppen ma jöjjön rá, hogy elmondja bánatait.
- Minden tisztelettel... honnan tudják ezt? - Pislogtam, hiszen váratlan volt számomra, hogy ennyi idő távlatából tudnák, hogy ki lett hova eltemetve, név szerint, ráadásul azzal együtt, hogy még eretnek is volt. Számomra, egyszerű plébános számára hihetetlen volt, hogy mindezt számon tudják tartani a Katedrálisban, ám ugyanakkor örült a szívem, hogy annyi sok dolog közepette a kis emberek lelki üdvét is számon tartják.
- Ha meg is találjuk és felismerjük a holttestet, mit tesznek majd vele? És én miben tudok segíteni? - Érdeklődtem. Számomra nem volt kérdés, hogy újra fel fogom szentelni a sírhelyet, ünnepi liturgiával, ahogy kell. Már először is díszes szertartást tartottunk, de elhatároztam, hogy ezúttal még inkább meg fogjuk adni a módját. Közben pedig kicsit reménykedtem, hogy az állítólagos eretneknek is megadatik majd a végtisztesség: az is Isten gyermeke, aki eltávolodott tőle. Ugyan az Úr szíve vérzik érte, de ugyanúgy hazavárja, irgalma pedig nem ismer határokat. Ekkor valaki dörömbölt az ablakon, de meg se akartam nézni, ki az.

Matheus békésen lenyelte az utolsó darab kenyeret.
- A Katedrálisban mindenről tudunk, amiről tudni érdemes. - Megtörölte a kezeit. Egy másik zsebéből egy nagyobb tekercset halászott ki és meglengette Fabio előtt, majd visszarakta. - Viszont a részletekben kéne segítenie. Hol van a tömegsír? És sosem árt egy pár extra szem, hogy azonosíthassuk Fodorikuszt.
- Friedrichus. - Javította ki óvatos Fabio Matheust. Majd kopogtattak az ablakon. - Nem érek rá!
- Biztos az Úr sürget minket. - Állt fel Matheus, és nyomában a két verőlegény is. - Bár Ő nem túl gyakran teszi ezt ablakok ütlegelésével. - Köhintett. - Induljunk hát, hogy naplemente előtt végezhessünk. Elvezetne minket a tömegsírhoz? - Csukta le Matheus a szemeit és vigyorgott fültől fülig.
- Persze... - Köszörülte meg Fabio a torkát. - persze. Tessék csak. - Felállt. - A tányérjaikat és kupáikat hagyják nyugodtan az asztalon. - Ajtót nyitott vendégeinek, és elindultak látszólag nem a legrövidebb úton a sírhoz.
A verőlegények gyorsan elugrottak az ásóikért a templom mellett hagyott szekéren.
- És mondja, Fabio atya, merre van a legközelebbi folyó? - Kérdezte Matheus, mintha az időjárásról beszélne.
- Miért érdekes? - Vonta fel Fabio teljesen jogosan a szemöldökét.
- Ó, nem különösebben az. Csak beszélgetni próbálok. - Mosolygott, nem túl meggyőzően.
- Egyébként nem messze, mintegy harminc perc sétára.
- Áh. - Bólogatott.
A sírhoz érkezve az inkvizítor odahajolt a kődarabhoz, melyen az elhunytak neve szerepelt, keresve az eretnek nevét.
- Ha Frederichust... akarom mondani Friedrichust keresi, vélhetőleg nem lesz rajta, csak név nélkül, a többi nem beazonosított elhunyttal.
- Kezdjetek ásni, mihamarabb végezzünk. - A két mamlasz egymásra néztek majd komótosan munkához láttak. - Igazán kellemetlen, hogy ilyen imprecíz munkát végeztek. - Bámult elégedetlenül a kőre, még véletlenül sem nézve Fabióra. - Szóval, Fadariksz miben halálozott el? Biztos lesz valami egyértelmű jele, hogy azonosítsuk. - Dörzsölte az állát.
- Én nem ismerem őt. Mindenkit ide temettünk el, akinek a holttestét itt találtuk meg a Csillagtalan éjszakát követően, sokan nagyon erőszakos halált haltak...
Matheus kezdett idegesnek tűnni.
- Biztos volt itt valaki, aki ismerte! Egyáltalán mit csinált itt? - Toporzékolt. A mamlaszok csak rendületlenül ástak.
- Őket nem ismerem! - Hátrált meg kicsit.
- ATYÁM! - Lehetett hallani távolról a parókia felől. - FABIO ATYA!
- Tessék, Martin? - Szólította Fabio, ahogy végre ordítástávnál közelebb ért.
Az új érkező megállt Fabio előtt és izgágán mozgott így is.
- Atyám, úgy örülök, hogy végre megtaláltam! Sürgősen gyónnom kell, bármikor elkárhozhatok!
Matheus felemelte az egyik szemöldökét.
A mamlaszok is. Majd ástak tovább.
- Megengedi? - Fordult az inkvizítor felé Fabio.
Matheus meglepetten pislogott. Egy hirtelen jött ötlettől vezérelve beugrott Fabio és Martin közé és átkarolta a paraszt vállát.
- Fiam, milyen tiszteletreméltó istenfélelem! - Vigyorgott rá.
Martin most megdermedt, és tág szemekkel bámult Matheusra.
- Mond, nem ismersz véletlen egy F... F... - Matheus Fabióra bámult. - Segítene?
- Friedrichust.
- I... N... Én... Nem, nem. - Makogott.
Matheus elengedte az illető vállát, oldalra fordult és hangosan sóhajtott.
- Már nem. - Kezdett megint izgágán mozogni szinte rögtön, hogy az inkvizítor elengedte.
- Mi az hogy már nem? - Fordult vissza.
- Szállt itt meg egy Friedrichus. Vásárolt tőlem tojást.
- Mi? - Pislogott Matheus meglepetten. - Mármint csodálatos!
- Ön is szeretne tojást venni? - Érdeklődött lelkesen Martin és Matheus megint meglepetten pislogott.
Az egyik ásó hangosan koppant. Csont. Vagy egy nagy kő. De remélhetőleg csont.
Fabio érthetetlen okokból nagyot sóhajtott.
- Bizony, nagyon jó minőségű tojást árul a fiatalúr! - Bólogatott, de a nagy koppanásra behúzta a nyakát.
Martin Fabio véleményét hallva nagyon felvidult.
Matheus zavartalanul pillantott a koppanásra, majd visszafordult.
- Öhm, minőségtől függetlenül sem vágyok tojásra.
Martin Matheus véleményét hallva már kevésbé tűnt vidámnak.
- De nagyon érdekelne F... F... Szóval a tojást vásárló ember. Volt-e valami ismertető jegye? Milyen magas, széles?
Martin látszólag meg volt sértődve és Matheustól feltűnően elfordult.
Az inkvizítornak tikkelt a szeme.
- De hisz remek tojásaim vannak! - Fordult vissza a fiú a subáját szétnyitva, hogy felfedje a belsejére varrott zsebben bujkáló tyúkmagzatokat.
- Inkább gyere gyónni. - Sürgette a templom felé Fabio.
Martin megindult boldogan a tojásaival, és Matheus megragadta Fabiót.
- Menjen, Martin, Fabio atya mindjárt követi. - Mosolygott miközben a másik kezével agresszíven mutatta a parasztnak hogy menjen már.
- Fabio atya, gyóntassa meg, kérdezze ki, kínozza meg, nekem mindegy; csak derítse ki, hogy mi tud. - Nézett egyenesen a szemébe fenyegetően.
- Ha a gyónás során ez előkerül, megpróbálom. - Majd a fiú után siettem, s megállítottam, hogy a plébánián kívül gyónjon. Most nem éreztem magam biztonságban a parókia falain belül.
Matheus dühösen nézett a távozó Fabióra. Ezt addig is tette míg el nem tűntek a szeme elől, majd jobb kedvre derülve a két mamlaszhoz ugrált.
- Hány hullát találtunk eddig? - Kérdezte izgatottan.