[Magánjáték: Matheus, Robin és Tertullius(?)] Ardere Libum

Matheus szomorkodva üldögélt a Katedrális egyik szélre eső tornyának ablakában. Az ölében egy nyitott biblia volt, valahol a Királyok Könyvénél. Bár nehezen koncentrált az olvasmányára. Nem rég érkezett meg Nasses Holzból, ahol tanítványát elvesztette. Nagyot sóhajtott, ahogy becsukta a könyvet, és felállt. Kipillantott az ablakon, majd sarkon fordult, majd újra fordult, és kikerekedett szemekkel nézett ki az ablakon. Hát az nem lehet!
Tertullius püspök és Robin közeledtek a távolban egy földút felől. Előre dőlve gyanúsan bámult ki az ablakon. Ezek csak szellemek lehetnek! Megvárta míg kicsit közelebb érnek, majd eldöntötte, hogy meg kell győződnie róla, hogy húsvér lények közelednek. Hát küldött is egy Judica Meát a püspökre. Amikor amaz megtorpant, akkor kiállt az ablakból, és leszaladt a lépcsőn. Az épületkomplexumon keresztül szaladt, felborítva egy cselédet, és két noviciust.
Kicsapta maga előtt az ajtót, és kiszaladt az udvarra.
- Hát ti éltek? – Tárta ki a karjait, ahogy eléjük szaladt. – Azt hittem, bennégtetek!

A mentorom valamit elfelejtett, de nem csináltam gondot belőle. Lovagolni se rosszabb, mint mint hintón utazni, és legalább a tájból többet látni. Még ha a társaság lehetett volna sokkal kellemesebb is. A velünk tartó lánnyal egész jól elbeszélgettem, kifaggattam erről-arról, hogy tudjam, hova érdemes beajánlani a katedrálisban, úgyhogy nem panaszkodhatom unalomra. Tertuliussal meg... Beszéltem, amennyit muszáj volt.
Épp kicsit elmerengve nézem előre az előttem ülő lány válla fölött, mikor láttam, hogy a püspöknek megrándult a keze. Egészen kicsit, és nem is panaszkodik, úgyhogy én sem zargatom, bár igyekszem figyelni, nehogy nekem baja essen.
Mármint egészen addig, ameddig a mentorom fel nem tűnik, üvöltve, valamiért nagyon boldognak tűnve... Ki érti ezt?
Aztán megértem, mikor a kérdést és a hozzá tartozó megjegyzést is hallom. Nem sokon múlik, hogy elnevessem magam. Tényleg ennyire ügyetlennek gondolt minket?
De Tertulius még azelőtt mozdul, hogy válaszolnék, és tágranyílt szemekkel nézem, megállítva a lovat, és leugorva közben a hátáról - ahogy pofonvágja Matheust. Nem mintha tudnék vele vitatkozni... Végülis tényleg otthagyott minket... szükségünk lehetett volna rá.
Miután a püspök, mint aki jól végezte dolgát elviharzott - tényleg dühös lehet - odanyomom mindkét ló kantárját a lány kezébe, elmondtam merre találja az istállót, hogy vigye őket oda, aztán kérjen útbaigazítást a konyhába.
Mikor ő is elsétált, Matheushoz fordultam.
- Azt hittem ennél jobban bízik a képességeimben, Atyám - mosolyogtam rá. - Milyen tanítvány lennék, ha ilyen könnyen meghalnék? - kérdeztem, közben nézve, hogy azért egyben van-e... elég sokkosnak tűnt.

Matheus továbbra is közeledett a hátasáról leszálló inkvizítorpáros felé. Hagen a vállára tette a kezét, ami egy pillanatra meglepően barátságosan hatott, de hirtelen vérfagyasztó hangon szólalt meg, és mielőtt gondolatát befejezte volna, lendült is a keze, és pofán legyintette.
A mondatát befejezte, majd rövid hatásszünet után újra meglendítette a karját, bár ezúttal a másik oldalról. Az is csattant.
Hagen csak elsétált minden egyéb mondanivaló nélkül. Matheus meglepetten állt, ahogy feldolgozta a hallottakat. Arca derült lett, mintha semmi sem történt volna, és odalépkedett a tanítványához, aki éppen egy ismeretlen lányt zavart el valahová.
- Jól mondod, jól mondod! – Bólogatott, miközben elindult a Katedrális bejárata felé, ahonnan jött. – És mond, hogy szöktetek meg? – Nézett kétségbeesetten. – Ugye élőholtból egy sem szökött meg? – Majd hátrafordult, és az istállók felé haladó lányra pillantott. – És az meg ki volt?

Egész könnyedén sikerült a dolgot rendezni... Kicsit meglepődtem, hogy az a két pofon inkább mosolygásra késztette a mentoromat, mint dühös morgásra, és ökölrázásra, miután Tertulius látó és hallótávolságon kívül járt.
Mindenesetre könnyen elfogadta a magyarázatot, hogy tényleg élünk.
- Mire az épület felgyulladt, már nem voltunk bent. És mivel a nekromanta meghalt, az élőholtak is elpusztultak. - igyekeztem mentoromat biztosítani afelől, hogy tökéletes munkát végzett. Így biztosan elpusztult a házban minden szentségtelen, átkozott holmi.
- Ő? - kérdeztem vissza költőien - Margaret. A nekromanta őt is fogvatartotta, és az Úr kegyelméből ki tudtam szabadítani, úgyhogy velem jött. - foglaltam össze röviden a történetet.
- És Ön atyám? Örömmel látom, hogy biztonságban hazaért, ugye nem volt gondja nélkülünk az úton? - kérdeztem mentoromat, hátha megtudom, miért nem fordult meg a fejében, hogy talán más utakon jártunk...

- Hát legalább ez sikerült! – Csapta össze a kezeit elégedetten, ahogyan lángoló nekromantákat képzelt el. – Ó, Margaret, érdekes, milyen sok embert hívnak manapság Margaretnek. – Igazgatta a keresztet a nyakában. – Bizony nagy az Úr kegyelme, sok igaz menekült meg, és a sátán szolgái mind elnyerték méltó büntetésüket. – Bólogatott. – Gond az nem volt. – Nézett feltűnően Robinnal ellentétes irányba.
Elértek a Katedrális egyik nagyobb kapujához, ahol Matheus megállt méregetni a komor faanyagot.
- Viszont most nagyon fontos feladattal kell mennünk Karolusburgba! – Bólogatott. – Egy óra múltán itt találkozunk! – Mondta ellentmondást nem tűrően és sarkon fordult. Ha Robin bármit is próbált kifogásolni, akkor elcsitította, és közölte vele, hogy az úton majd bőven tudnak társalogni.