[Magánjáték] Szabad ég vagy dunyhás ágy? - Robin és Mein

Morgennebel nevezetű falu felé haladok, hogy annak egyetlen egy fogadójában megszálljak. Estére oda szeretnék érni, mert nincs nálam már eszköz, amivel a sötétségben tudnék világítani.  Majdnem üres a vállamra kanyarított batyu, ha nem tévedek, akkor már csak három alma van benne. Elfogyott a kolbász, a szalonna és a kenyér, valamint két órával ezelőtt megittam az összes forrásvizet.  Mennyit kell még gyalogolnom? Le kell ereszkedjek a völgybe, hogy utána a túlsó oldalon felkaptassak a hegy tetejére.  Egy fenyő ligetet átszelek lefelé, majd már ott is vagyok a hegyi tó köré épült faluba. Jó a levegő, tiszta a víz. Jó minőségű sört szolgálnak fel, valamint a legfinomabb vadas ételeket az arra tévedőknek. Szeretek visszajárni a faluba, mert egyik részről van ott egy jó ismerősöm, aki annak ellenére, hogy ott él, eléggé nyitva van a füle. Remélem, hogy hallott valamit Azrael kardjáról valami újdonságot. Kellemes társaság, azonban az életem nem bíznám rá.
De ez még távoli cél, mert a hegyre való felkapaszkodás, az maga egy óra és harminc percet vesz igénybe. Az ereszkedés egy tíz percet, így majdnem két óra menetelés vár rám. Olyan a terep, hogy ezt lóval nem lehet végig járni, csupán két erős láb használatával.
~ De jó lenne már ott lenni! ~ mozgásra leszek figyelmes a szemem sarkából, így megtorpanok. Ritkán jár erre bárki is, a tapasztaltabb vándorokon kívül. A fejszém a kezembe veszem, azután indulok tovább. Nincs időm gyönyörködni a látványban, mert sürget az idő.

Morgennebel. Egy újabb falu, ahol a nekem adott megbízást követve az élőholtak dúlásának nyomaival találkozom. Egy újabb falu, ahol gyaníthatólag felütötte a fejét valamilyen eretnek tanítás...
Elkeserítő... épp ezért úgy éreztem, hogy érkezés előtt szükségem lenne néhány mérföld gyalogútra, hogy kicsit kitisztultabb fejjel érkezhessem a faluba.
A kísérőimet előreküldtem, hogy készítsék elő a parókia egy szobáját, hogy ott megszálhassak, aztán gyalog folytattam az utam.
Nem volt az hosszú, egy hegyi séta, meg még egy kevés távolság...
Viszont mire a hegyhez értem, már elmerültem a gondolataimban. Mi többet lehetne még tenni, hogy megálltsuk az élőholtak dúlását, és reményt adjunk az embereknek, éss megerősítsük őket az igaz tanításokba vetett hitben? És mit lehet tenni konkréten Morgennebelben? Hol lehetne kezdeni a munkát?
Ezek a gondolatok, és a tervezgetés annyira lekötik a figyelmemet, hogy észre sem veszem a fejszés férfit, aki az én ösvényemet keresztező úton halad, míg majdnem beleütközöm.
- Elnézését kérem, nem figyeltem - szabadkozom szégyenemben. Ennél sokkal jobban kellene figyelnem a környezetemre...

Indulnék tovább, ám váratlanul valaki belém ütközik. Rögtön fordulok a belém ütköző irányába, hogy magasra emelve a fejszémet, kettéhasítsam a koponyáját. Idegen számomra az ütközés, ráadásul itt az erdőben sosem tudni, hogy ki támad rá az ember fiára. Érzem, hogy fegyvert fogó kezem eléri a kellő magasságot. Hallom a másik hangját, ami bocsánatkérésnek fogok fel. Amit elterveztem a fejemben szertefoszlik,  helyét inkább átveszi a hátrébb lépés, s megrökönyödés. Lassan mérem fel az engem zavaró hölgyeményt, egészen a feje búbjától a lábujja hegyéig.
- Nem tesz semmit – fújom ki a levegőt. A pici adrenalin tombol bennem, ám helyét inkább átveszi újfent az indulni akarás. Akarok én beszélni ezzel a nővel? Ha igen, akkor mindenképpen a szabad ég alatt kell töltenem az estét, ha pedig faképnél hagyom, akkor van esély arra, hogy beérjek vacsora időre a faluba.
- Vigyázzon magára - adok neki jó tanácsot, s ezzel mintha a kötelességem letudtam volna, akkor el is fordulok tőle. Első lábam megemelem, hogy célirányosan és vakmerő módon a meredek, megmászandó hegyoldal felé vegyem az irányt.

Veszélyesen lendült az a fejsze. Még szerencse, hogy nem félelemből, hanem reflexből kértem elnézést a hibámért.
Meg is lepődött, bár elsőre nem értem miért. Hiszen nekem természetes, hogy elismerem, ha én rontottam el valamit. Aztán egy pillanat múlva már teljesen tiszta a kép. Hát, igen. Nem igazán várja az ember bárkitől, hogy bocsánatot kérjen Veronián... Amilyen az elmúlt időben a közhangulat, előbb fordul elő, hogy karddal ugrik a másiknak aki hibázott, csakhogy ne kelljen szembenéznie az esendőségével. 
- Igyekszem, az Úr pedig biztosan velem van az úton. - biccentek a tanácsára. 
Ekkor lesz gyanús, hogy éppen abba az irányba indul, amerre nekem is kell.
- Bocsássa meg az udvariatlanságomat, csak nem  Morgennebelbe tart ön is? - lépek mellé néhány gyors lépéssel. Egy utitárs hasznára válik mindenkinek, különösen olyan nehézkes terepen, mint az előttünk álló hegyoldal.

Nem sok időt fordítok a helyzetre, mert sokkal inkább az a fontos számomra, hogy időben érkezzek meg a faluba. Eldöntöm, hogy torony irányban teljesen jó lesz. Fogalmam sincs, hogy az elébb majdnem lecsapott nő merre tart. A sors azonban fura csodákra képes, mert hamarosan meghallom a  kérdését, amire megtorpanok.
- Oda tartok. - folytatom a mozdulatsoromat, miközben felmerül bennem a kérdés, hogy a másik személye mennyire lassítana le? A fiatal nő kinézetéből ítélve nem egy gyakorlott vándor, mint jómagam. A mostani hegyet meg kell mászni, de leginkább hamarabb felérni.
- Velem tart, vagy a sötét éjszakában szeretne aludni? -  de leginkább a kemény és hideg földön.
- Megtudhatnám, hogy miért szeretne abba a faluba megérkezni? - lepem meg magam azzal, hogy cselekvés helyett, inkább a nőre figyelek és a mozdulataira.

Nos, úgy fest nem a gondolataim lesznek az útitársaim egészen a faluig. Ugyanis ha már itt összefutottunk, nem valószínű, hogy a faluig nagyon szétválnánk egymástól.
- Még sötétedés előtt szeretnék a faluba érni, a társaim már ott várnak, nem akarok aggodalmat okozni nekik - válaszolok a kérdésére igyekezve kis vidámságot erőltetni magamra, hiszen ha kissé lehangolt is vagyok, az nem miatta van.
A mogorvasága, és a bezséde tömörsége miatt nem teljesen vártam, hogy ő fog beszélgetést kezdeményezni, annál kellemesebb volt, hogy mégis. Így kicsit könyebben gondolkodom arról is, ami a lehangoltságomat egyébként okozta.
- Oda szólít a megbízásom, legalábbis néhány napra. - válaszolok neki, egyelőre nem téve nyilvánvalóvá, hogy az Egyház követségében járok, és ennek kapcsán kell a faluban utánajárnom a dolgoknak.
- És ön? Vándorúton van, hazatérőben, esetleg más viszi ebbe az eldugott faluba? - kérdezek vissza kis lehetőséget teremtve, többet tudjak meg róla.