− Csábdémonnal még sose voltam!
− Ha rajtam múlik, nem is leszel…
Az ujjai a csuklóm köré szorulnak. A hátam a falnak feszül, már nincs hová hátrálni. A ruha vékony selyemszövetét felszaggatja a durva tégla, és fel a bársonybőrt is, de nem érzem a fájdalmat. Félelmet érzek. És haragot.
A szívem öklömnyivé szorul össze, mintha a torkomba csúszna, ott dobog, olyan magasan, hogy akár fel is köhöghetném, hogy szembe köpjem vele.
Zsigerből jövő mozdulatokkal mocorgok, fészkelődök, kapálódzok, próbálok szabadulni. A fejem fölé feszíti a karjaim, baljával összefogja a csuklóim, olyan erősen nyomja neki a falnak, hogy eleinte a horzsolást érzem, aztán a zsibbadást.
Kiengedem a karmokat. Későn. Csak a falat kaparom vele. Még nem szoktam hozzá, hogy egyáltalán vannak. Az önérzetem nem engedné, hogy mástól segítséget kérjek, de végül diadalmaskodik az ösztön: felsikoltok. Szabad tenyerét a számnak feszíti, olyan erővel, hogy a fejem a téglának koccan. Lehet, hogy vérzek is. Mintha valami langyosan éreznék a nyakamon.
− Úgyse hall meg senki… − közel hajol, alkoholízű szavakat súg a fülembe, majd a nyakamba szagol. – Ha hallanának, se érdekelnéd őket. Senki se segítene egy szajhán – a szeme mohón villan. A térdét a combjaim közé erőszakolja. – Tűrd inkább el. Könnyebben túlesel rajta. Nem hiszem, hogy gondot okozna. Csak szét kell tenned a lábaid, mint a bordélyban. Csak én nem fogok fizetni érte.
− Ha rajtam múlik, nem is leszel…
Az ujjai a csuklóm köré szorulnak. A hátam a falnak feszül, már nincs hová hátrálni. A ruha vékony selyemszövetét felszaggatja a durva tégla, és fel a bársonybőrt is, de nem érzem a fájdalmat. Félelmet érzek. És haragot.
A szívem öklömnyivé szorul össze, mintha a torkomba csúszna, ott dobog, olyan magasan, hogy akár fel is köhöghetném, hogy szembe köpjem vele.
Zsigerből jövő mozdulatokkal mocorgok, fészkelődök, kapálódzok, próbálok szabadulni. A fejem fölé feszíti a karjaim, baljával összefogja a csuklóim, olyan erősen nyomja neki a falnak, hogy eleinte a horzsolást érzem, aztán a zsibbadást.
Kiengedem a karmokat. Későn. Csak a falat kaparom vele. Még nem szoktam hozzá, hogy egyáltalán vannak. Az önérzetem nem engedné, hogy mástól segítséget kérjek, de végül diadalmaskodik az ösztön: felsikoltok. Szabad tenyerét a számnak feszíti, olyan erővel, hogy a fejem a téglának koccan. Lehet, hogy vérzek is. Mintha valami langyosan éreznék a nyakamon.
− Úgyse hall meg senki… − közel hajol, alkoholízű szavakat súg a fülembe, majd a nyakamba szagol. – Ha hallanának, se érdekelnéd őket. Senki se segítene egy szajhán – a szeme mohón villan. A térdét a combjaim közé erőszakolja. – Tűrd inkább el. Könnyebben túlesel rajta. Nem hiszem, hogy gondot okozna. Csak szét kell tenned a lábaid, mint a bordélyban. Csak én nem fogok fizetni érte.